Camden Town

Modest L. Dietricht pennájából

Alig néhány perce London szívétől, a turisták úti céljai közt, a Kings Crosstól egy metrómegállónyira ott dohog a szigetország fővárosának füsttel telt tüdeje tele a város színes, furcsa, különc lakóival, kik közt a megannyi külföldi nem látványosság. A nappali nyüzsgésben nem csak az embereket kell kerülgetned az előrehaladás érdekeben, hanem az utcára kiállított, színes holmikkal megpakolt próbababákat is, melyek záróra után az esti utcákon üvegesen bámulnak az arra tévedtekre és a pubokból haza igyekezőkre. Nappal a turista csorda foglalja el Camden főutcáját és parkját, este a helyi bandák, kik a kocsmákban, sötét sikátorokban bonyolítják üzleteiket. És hogy megfordulnak-e itt varázslók? De meg ám! A Regent's Park és a főutca közti utca egy sikátorában keresd a falból kilógó csapot - de vigyázz, hasra ne ess benne.

CAEOIMHIN CIAN O'SIODHACHAIN

Gondolom nem járt erre hó az épp most elmúló tél során, a szél megtépett leveleket sodor az úton.
A Kings Crossról indult útnak ebben a cudar időben, hanyagul, alul öltözötten, kitéve magát a jeges fuvallatnak, hagyva, hogy vékony levélbőrén játsszon az idő, s csak sodródott idáig, Camden Townba. Kezeit elsüllyesztette fekete farmernadrágjának zsebeiben, a fehér ing ujját feltűrte valamiért s csak lézeng, mint akinek semmi jobb dolga. Mégis jobb dolga a töprengés, mint másnak, a pubokban ülőknek az ivászat. Ha nem máshol járna az esze biztosan zavarná a szemét londoni időjárás, melyben még akkor is göndörödő mócsinggá avanzsál szőke haja, ha nem esik az eső mert valami mindig szitál azokból a nagy szürke felhőkből,  melyek átláthatatlan függönyként lebegnek a horizontra akasztva közte és a napszakot jelző nap között, hogy a leveleket rothadt, fekete, csúszós szennyé olvassza a mindenféle formában földre küldött nedvével.

 Mennyi lehet az idő? Esteledik már? Itt napok óta ilyen színű minden, az éjszaka is csak kissé sötétebb. Minden Szürke, mégis a homályban szőtt gondolatok az őrület vakító fehérségével tépik fel a bőrén hegedt időt.
Állandóan unottra húzott ajkai most felfelé görbülnek kissé, bár szeme fakó, kedvtelen.

Megint segíteni próbálnak neki, megint ajánlgatták? Akkor ilyen különös, amikor lehetetlen betegségét juttatják eszébe. Kitörne belőle a jókedv, ha nem róla volna szó. Hisz ő nem beteg, siralmas a feltételezés. Nem. Csak azt hiszik, azt mondják; belé akarják beszélni. Még csak a Mungó közelébe sem ment, a híres Brit egészségügyi temetőnek a nevétől is borsódzik a háta, mégis megtalálták. És ki a felelős? Eric? Ő gondolta mindig, hogy gyógyíttatni kéne, de a fiatal professzor nem hitte, hogy a fiúcska valóban ráuszítana valami egészségügyi, magánélettelen pszichopatát.

És most itt van; maga sem tudja, hogy hol. A kirakatokból mindenféle színes kacat virít,  sötéten, gúnyosan lenéző babákról; egy utcalámpafényben elúszik valami a megeredt esővel. Az árnyék felszalad egy ház oldalán majd belevész egy kis sikátor sötétjébe. Valahonnan kéjes zihálás, máshonnan görcsös nevetés, egy kocsmából víg ritmus ér el hozzá és idegesítő kattogás. Egy szökőkút szélére ül, a hideg, mocskos, nyirkos kőre; mögötte nem csobog a víz, a szökőkút halott, a benne aszott levéltemető trágya szaga keveredik a friss esőjével mely elveri a pubból kiáradó whisky illatát.  "A levelek sosem hullnak hiába, minden csupa harangszó." Felbúg egy harang Camdem parkja felől melyben kicsiny temető bújik meg, a turistáknak láthatatlan, s az utca foghíjas macskakövében még a névadója is megbotlik vagy kilencszer a hang hallatán. Modest is csak hallgat, s csendesen szemez egy árnnyal mely a szemközti házsor tövében lesi minden mozdulatát. Kivár. Vár. Majd megun s egy közelebbi, részeg alak kezei közé veti magát, mikor a jóvágású férfiben nem mozdít meg semmit a dögös csontvázával. Beteg kurva; még csak az kéne. Most abból az irányból is hallatszik valami: leginkább egy dühös férfi szitkozódása.

Modest kárörvendően prüszköl, de mivel érdektelen, hamar másfelé kalandozik. Alakok toporzékolnak egy helyben kis bandákba verődve, most hogy alaposabban körbenéz s figyel, érzi a rá szegeződő szempárok dühös taszítását. Valószínűleg rossz helyen ül, erre maga is rájön amikor egy férfihang odaszól neki s keményen felszólítja a távozásra. A fiatal tanár vonakodik felállni, van nála pálca, komoly baja nem eshet. Gondolja ő, amíg egy átok nem suhan felé. Szóval másnál is van pálca, micsoda remek estének ígérkezik ez a mai!

Dark Nights and Modest Thoughts

Este van, este van, ki-ki nyugalomra, ott egy prosti dobta ki a tacsot a drogárusra? Istenem, mit keresek már megint itt? Hosszú nap volt, melyik nem az? Hosszú volt az ital is, miért is kértem újratöltést? Lényegtelen, lágyan búgó fejjel, bizsergő érzékekkel hagytam el a bárt, számban még a melankóliával kevert Brandy íze, elmémben csapos szép szeme élt.
Nem tudom mi hozott pont erre az árnyas-mocskos részére a városnak, szemerkélő eső alól vörös ernyő alá bújva. Talán csak sétálni szerettem volna, míg kellően kitisztul a fejem a hoppanáláshoz, talán el akartam odázni a holnapot, esetleg a vérgőzös, átok marta hétköznapokból vágytam menekülésre egy közvetlenebb találkozás ígéretével. Unom már, hogy mindig csak a maradványokat adják elém, hogy próbáljam menteni mi menthető, hogy tartsam életben még egy kicsit, ha kínzás is, amíg családja elbúcsúzik tőle. Nem ezért áldoztam ennyi órát és évet. A reményért és jövőért dolgoztam, nem a rothadásért.
Bár mire volnék én magam jó? Csak áltatom magamat, amikor itt járkálok, a bajt keresve. Jobb lenne hazamennem, hiszen most még pálcámat sem tudnám előkapni gyorsan, vagy elszaladni. Igen, jobb lenne aludnom az egészre, és erre a gyerekes gondolatra is.
Éppen fordultam volna meg, amikor a szökőkúton ülve pillantok meg egy alakot. Fel fog fázni. Lehet részeg, csak ne essen bele a vízbe. Persze nem az én dolgom, és lehet, hogy semmi baja, de olyan ismerős. A varázstársadalom kis létszáma, és a nagy rokonság hátránya és előnye egyben, hogy mindenki ismerős egy idő után, főleg ha munka miatt naponta több tucatnyi embert látsz jönni-menni. Meggondolom, hogy megszólítsam-e, vagy tényleg hazainduljak, amikor hirtelen változik a helyzet. A szimpla kellemetlen, szavakkal történő zaklatás, ami már magában elegendő, hogy erősebben markoljam a mankómat és elinduljak a férfi felé hirtelen csap át aktív átokszórásba. Az egy dolog, hogy más rendszer él, de emberek, hova fajul a világ, ha már nyílt utcán muglilakta területen támadunk egymásnak mint mérget köpködő pufogó viperák?!
Gondolkodás nélkül ejtem le ernyőmet, és kapom elő pálcámat, a támadó alakra célzok, elmémben hangosan zendül az Everten Static miközben a szőke idegenhez szaladok, amennyire az tőlem telik. Már majdnem hozzá érek, amikor védelmi falat húzok fel magunk és a beérkező átkok közé, egy Protego maxima csak elég erős lesz, az erősebb nem éri meg a kockázatot. Túl rég párbajoztam, így is nehezemre esnek a nonverbális bűbájok rohanás közben. Úgy látszik vagy nem ért célba az átkom, vagy ha igen még vannak más támadók, ugyanis hamarost nagy szükségem lesz a felállított védelmi pajzsra, bármilyen kicsiny a beérkező rontások ellen. Ilyen sötétben, és gyorsan pörgő események mellett nincs időm kellően felmérni a helyzetet, ki hányon hol támad, halálfaló, vagy csak részeg elkanászodott nép. Remélem utóbbi. Kell nekem mindig beleugorni a szituációba meggondolás nélkül! De késő bánat eb gondolat. Megragadom az idegen karját, és felrántom, remélve, hogy nem támad rám, és észnél van.
„Segíteni akarok, gyerünk! Hoppanálni fogok!” Feltéve, ha nem ütközök ellenállásba.

REPLAY

Fenyegető sötétben tapogatózik a mágus világ apraja nagyja, ha a közeledő gonosz időkkel farkasszemet néz, boldog tudatlanságban fetreng, aki e gondnak hátat fordít. Így állunk most. Hogy Modest hogy áll, azt nehéz lenne megmondani. Ő a sötétben esetleg csak üldögél, megfigyel, közben leginkább az alatta fekvő hideg kőtől rettenhetne meg, ami azt a bizonyos felfázást hozhatja… de őt ez sem érdekli különösebben. Még mindig nem tudja mitől kellene tartania, nem érzi, amit a britek, mert nem élte meg azokat a nehéz időket, amiket ők.  A fenyegetettség érzete nélkül, fesztelen áll elébe bárminek, s legtöbbször mindent véghezvisz, amíg meg nem tudja, hogy az mások szerint teljességgel lehetetlen.

Ebben az éjjeli üresfeketeségben egy vaknak is felderengne a világító szikrákkal közeledő átok; Modest meg sem mozdul. Jól mérte be: pont a füle mellett suhant el, s bár a pontos érzék és remek térlátás sokszor segítségére van, a további támadások elhárítását nem bízza ennyire. A pálcája valahonnan az ingujjából került elő, Alectől eltanult fogás ez, de persze nem csak az oktató ismeri a dolog nyitját, hisz az auror akadémián első perctől alap dolog. És milyen praktikus! Modestek már Alec-kel való első találkozásakor megakadt a szeme a trükkön, de csak közös munkájuk során vette fel az ügyes szokást.  De hiába a gyors cselekedet! Mire falat emelhetett volna maga és támadói közé, valaki más már megtette. Furcsállón néz az idegenre: Mégis ki a fene lehet? Ki kérte a segítségét? Ő, Modest, köszöni szépen, boldogul. Persze arra nincs magyarázat, hogy miért nem vette észre korábban a mankós mágust. Aztán hopp.

Ingerülten tépi ki a karját a köldökszaggató térugrás után az idegen kezei közül, s még pálcát is szegez rá. A feje kissé megszédült a pörgéstől, így nem is gondolkodik sokat. Csak mikor már egy fél perce farkasszemet néznek… Segített. De ki mondta, hogy néha a segítség nem nagyobb ártás? Modest. Jót tett volna neki egy párbaj, tisztában van vele. A roxfortban alig kalandos az élet, most, hogy pár napra kiszabadult onnan, lehetősége nyílt volna…

A pillanat elszalad; a szél megint csíp; a csend zavaró, de ék helyett kapcsot ver a két hallgatag fél közé. Modestnek lassan feldereng valami, ahogy végig néz a mankós jótevőn. Lehet még kalandban része…
- Ki gondolta volna, hogy nyílt utcán megtámadnak. Talán rossz környékre keveredtem? Sajnos nem ismerem ki magam Londonban… - nem is kérdés miért tévedt el, az akcentus azonnal árulkodik: idegen.  Pálcát leeresztő idegen. – Sajnálom. Jól van?
- Nos, hova is hopponált bennünket? – parknak látszó park, padok meg sok fű meg minden.

Dark Nights and Modest Thoughts

Enyhén szédülten, és bizonytalanul engedem el az idegent, hátrább lépek, és a mankómra támaszkodok, megörülve, hogy van, és ilyen jól szolgál, amikor a fejemben az agyfolyadék és a gondolatok a hetedhét tenger viharával kavarog, lábaim pedig megremegve keresik magukban ismét a tartást. Mindenem meg van? Egyelőre úgy érzem igen, és bár régi az emlék, eszembe jut milyen volt, amikor a testem felének hiánya a mindennapjaim része volt, és az a nyomorult, kínzó fájdalom is milyen boldoggá tett, ami a semmi és űr érzését felváltotta a kezdetekben. Most nem érzek űrt, talán csak maga az űr iránt, ami elég ostoba szójáték, de nem igazán érdekel, ahogy az előbb említett érzést leváltja a sokk és az új adrenalin löket. Rám fogja a pálcáját. Enyém még a kezemben van, hát ösztönösen felemelem, és a fejemben pörög a védelmi átok, de nem teszek semmit. A hideg levegőben, esti északi szellőben, nézek vele farkasszemet, nem annyira félve, vagy dühösen, inkább csak értetlen. Hiszen és segítettem neki…
„Kérem, én nem akarom bántani, csak segíteni akartam! Túlerőben voltak, és féltem bántani fogják Önt.” És ez igaz is. Ettől mégsem enyhülnek meg a vonásai az arcán, a markáns állvonal, a szigorú és vékony ajkak, pengeként ható orr vagy a szúrós szemek. Máskor talán lágyabb, kedvesebb és szebb leírást adtam volna róla, de jelenleg csak a megvetését és a gyűlöletét érzem átáramlani belém. Nem én olvasztom meg tekintetemmel, vagy szavaimmal, hanem az idő, ami elmúlik kettőnk között. Talán túl sokáig habozott, talán csak meggondolta magát, de a pillanat hosszúra nyúlt, majd elpattant, és végleg megszűnt létezni.
Megszólal, hangja nem az amire számítottam, talán nem is az, amire szükségem volt. Disszonáns, az előbbi ijedelemmel és feszültséggel szemben, szinte jókedvű, de mindenesetre nyugodt.
„Veszélyes időket élünk.” Ez igaz, de klisés. Zavarban vagyok. Nem megmentésre vagy sajnálatra méltó árválkodó lélek, és bár érzek benne kalandvágyat-amazt hatodik érzékként meglátva embereken gyerekkoromnak hála- mégse tudom besorolni egészen biztosan. Ilyenkor mindig formulákra, klisékre vagy begyakorolt szövegekre nyúlok vissza. A karja lehullik az oldalára, és én követem a példáját, de még nem kíséri nyugodt lélegzet, hiszen talán pont erre számít. Nyugtalanul elemzem az idegent, az is megfordul a fejemben, hogy talán joggal támadtak rá, és a rablót mentettem meg a rendőrök elől, oroszlánt a bivalyoktól.
[/color] „Valóban nem a legjobb hely. Nappal kedvelt turista központ, de éjjel kicsit elszabadulnak a helyiek.” [/color] Milyen származású vajon? Északinak néz ki, bár ez manapság semmit sem jelent, az akcentusa talán szláv, vagy skandináv…nem is, német. Akkor ausztriai vagy német. Kicsit sajnálom néha, hogy megfosztottak az utazás lehetőségétől, és nem ismerhetem ezt a sok akcentust és nyelvet saját kezűleg, és tűnhetek néha nap én magam is külföldinek. De nem, rám itt várnak a feladatok, és a családom. Megenyhülve mosolygok rá, a furcsaságait ezzel igyekszem betudni külföldi státuszának, bár még óvatos vagyok egy kicsit, hátha felbukkan pár vörös zászló figyelmeztetésként.
„Remekül, és Ön? Ugye semmi baja nem lett a hoppanálástól? Sajnálom, ha nagyon megrázta, ezt láttam a legegyszerűbb megoldásnak. És a közbeavatkozásomat is sajnálom. Féltem, hogy valakinek komoly baja eshet, és nem úgy tűnt, mint aki megérdemli a támadást.” Valószínűleg csak megijedt, ezért fogta rám a pálcáját. Idegen hely, emberek és szokások, erre még ez is…
„Nem túl tanácsos dolog ilyenkor kint lenni őszintén szólva. Regents park, közel van Candemtől. Ha kívánja hazakísérem, amiért ilyen csúnyán ismeretlen helyre rángattam.” Közelebb lépek hozzá, már kevésbé a mankómra támaszkodva, ahogy a lábaim visszanyerték az önbizalmukat. „A nevem Caeoimhin Cian O'Siodhach. Hívjon csak Ciannak. Örvendek a szerencsének.” Kézfogásra nyújtom a kezemet, egy megnyerően kedves mosollyal társítva.