+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  ♦Omnis vir lupus♦
| | | | |-+  James Wolf (Moderátor: James Wolf)
| | | | | |-+  Vallomások
0 Felhasználó és 4 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Vallomások  (Megtekintve 2988 alkalommal)

James Wolf
[Topiktulaj]
***


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2012. 08. 04. - 00:13:24 »
+2


"Én téged akarlak. Csak azt nem tudom, meg tudok-e birkózni mindazzal, ami te vagy."
Naplózva


James Wolf
[Topiktulaj]
***


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 08. 17. - 12:57:10 »
+5


1998.március.01. – A déli órákban, az Óratorony egyik félreeső szegletében.

   A torony szinte megremeg, ahogyan a robosztus óra fél egyet üt, az udvarról madarak ideges, méltatlankodó károgása hallatszik, lassan megérkeznek tavaszi társaik is, hogy feldobják a hangulatot, addig viszont be kell érnünk velük. A nap sem igazán igyekszik megmutatni magát, így az óratorony fa burkolata sejtelmes félhomályba von minden bent tartózkodót, a deszkák mögött csupán az erősödő széllökések érezhetők, a nagyterem mennyezetéből következtetve esőre számíthatunk.  
   Mindez azonban a legkevésbé foglalkoztat. Lépteim visszhangot vernek a fából eszkábált lépcsők között, ahogyan a kihalt toronyban sietek lefelé, hisz újdonsült szokásomhoz híven, ismét kések, ezt pedig megint csak Barbi szenvedi meg. Most azonban kizárólag az ebéd miatt kések, semmi bűnös, vagy titkos dolog nem rejlik mögötte. Nem úgy, mint az eddigi minimum száz alkalom mögött. Ezért is kellett most találkoznunk, ezért akartam egy ilyen elhagyatott helyre jönni, hiszen ilyenkor senki sem jár erre, főleg nem ilyen időben.
   Végre kiteregetem a lapjaimat. Megszűnnek a titkok, és a lelkiismeretem is tiszta lehet. Vajon mérges lesz? Vagy ellenkezőleg, örülni fog, hogy beszámolok neki mindenről? Hisz nem sok újdonsággal szolgálhatok majd neki, a nagyját már úgyis tudja, csupán a dolgok miértje lesz új számára.
   Nem tudom.
   Mostanában nem tudok semmit, ami vele kapcsolatos. Furcsa.
   Nem tudom, mire számíthatok, mintha eltávolodtunk volna egymástól, amióta megkértem a kezét.
   Amióta Calebnek hívott.
   Idegesen hajamba túrok, a sötét tincsek közt megremegnek ujjaim. A szél fák illatát hozza, ismerős, már-már otthonos illat. Egész testemben megborzongok, s egy pillanatra ujjaim a falon futtatva támaszkodom meg. Minden apró szőrszál égnek mered testemen, de próbálom figyelmen kívül hagyni, csak a lépcsőfokokra koncentrálok. Nem gyengülhetek el, nem hagyhatom, hogy bármiféle kórság átvegye az irányítást. Cassius szerint el kéne mennem a gyengélkedőre. Éjjelente alig alszok, fáj a fejem, vagy vacogok, mint aki meg akar fagyni. Ha mégis sikerül elaludnom, rossz álmok kínoznak, egészen addig, míg verejtékben úszva ébredek. Egyszer magamra rántottam a baldachint is. Lehet, hogy tényleg összeszedtem valamit, de ha így is van, nem akarok rá gondolni. Nem is fogok. Vannak napok, amikor teljesen meg tudok feledkezni róla, s csupán éjjelente vagyok kénytelen ismét arra gondolni, hogy valami nincs rendben. Mellesleg ha ez így fog folytatódni, nem marad rajtam egy falatnyi hús sem. Az elmúlt két hét alatt tíz kilót fogytam.
   De Barbi nem tudhatja meg. Ez az egyetlen, amiről nem fogok neki beszélni. Ha elmondanám neki, ragaszkodna hozzá, hogy költözzek be a gyengélkedőre, amit a lehető legjobban próbálok elkerülni. Bírni fogom, nem dőlök ki. Nem engedem, hogy Crasso örömét lelje szenvedésemben. Az animágia teljesen leszív, az egy dolog, ám Tristram gondoskodott róla, hogy lelki téren se legyek a topon. Amióta elküldtem Gwent, nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe, borzalmasan érzem magam miatta, de mint sok minden mást, próbálom ezt is kizárni.
   
   Az utolsó fokok erejéig lassítok, s ahogyan meglátom Barbit, mosolyt erőltetek arcomra.
   Hiszen ennek automatikusan kéne jönnie. Életed szerelme áll előtted!
- Szia. – suttogom, s kezeit megragadva üdvözlésként rövid csókot lehelek ajkaira. Miután eltávolodok, aprót köhintek, megköszörülöm torkom, és nem is tudom eldönteni, mit kezdjek magammal. Nem lenne érdemes sokáig húzni a dolgokat, nem igaz? Most úgyis kiderül majd minden, a beszélgetés végére meg fogom tudni, mennyire erős a kapcsolatunk. Vár-e rám még több szenvedés? – Nem fogok habozni. – finoman megszorítom kezeit, s szemeibe nézek. Arcomon a sajnálat enyhe ráncait lehet látni, de nem fogom túlzásba vinni. Sajnálom, hogy eltitkoltam előle dolgokat, de ez nem azt jelenti, hogy mindent meg is bántam. – Úgy gondolom, egy kapcsolat… a kapcsolatunk egyik legfontosabb eleme az őszinteség. Azért akartam most itt veled találkozni, hogy végre titkok nélkül tudjuk folytatni. – habozok, ujjaim ellágyulnak, míg erőt veszek magamon a szavak kiejtéséhez. – Van pár dolog, amiről nem beszéltem neked, amiket titokban tartottam, mert úgy gondoltam, jobb ha te nem tudsz róluk, de most már másként gondolom. Bűntudatom van, és úgy érzem, egyszerűen muszáj elmondanom mindent. Nem akarom, hogy hazugnak tarts, vagy ne bízz meg bennem. – a szavak a végére könnyen jönnek, a szemkontaktust végig fenntartom, azonban nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy folytassam is. Inkább leülök a második lépcsőfokra, magammal húzom a lányt is, s magam elé meredve pörgetem agyamban a történetet, ujjaim idegesen ropogtatják egymást ölemben. Óvatosan oldalra nézek. Nem félve, vagyis… de. Félek, de attól, hogy elveszíthetem őt. Hiszen csak ő számít.
   Erre miért nem akkor gondoltál, amikor az erdőben szaglásztál nyulak után?
   Kinyitom szám, majd becsukom. A szavak torkomon akadtak, egyszerűen úgy érzem nem megy. Borzalmasan érzem magam. Igen, lehet, hogy túlzásba vittem, hiszen nem egy megcsalást akarok bevallani neki, meg nem szakítani akarok vele, sokkal másabb dolgokról lesz szó, de a nagyi mindig azt mondta, hogy a titok az titok, tök mindegy mekkora, így ha titkolóztál szégyelld magad, vagy ha van okod, legyél büszke, amiért megtartottad.
   Mindegy, a nagyi bolond mondásait soha senki nem fogadta meg.

Naplózva


B. Lizandra Kenneth
Eltávozott karakter
***


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 08. 22. - 08:15:25 »
+4


   Hozzászoktam az esőhöz. Régen szerettem a vihar előtti csendet, amikor minden furcsa hallgatagságba bújik. Szerettem az eső illatát, frissítő és tiszta. Eső után felélénkül a természet. Kitisztul, regenerálódik, újra életre kel. Csak mi emberek nézünk máshogy az esőre. Pesszimisták vagyunk, csupán az elfeketült felhőzetet látjuk, azt, hogy a vízcseppek holmi ezer apró problémaként zuhan vállunkra. De a háború óta állandó a felhőzet. Mintha nem lenne elég az univerzumnak az évszak csapásai, valahogy sokkal sötétebb minden, hiába annak, hogy hamarosan tavasz. Minden ugyanolyan marad.
    Sok mindent bele lehet magyarázni a dolgokba, csak hogy higgyük van nekik értelmük, bekötjük a szemünket egy kendővel, hogy inkább a vak tudatlanságba kényelmesedjünk. De a mostani esőnek semmi értelme. Csak esik. Ez a dolga. A víz életünk alapanyaga, a növények felszívják magukba, hogy tovább élhessenek, mi pedig egy egyszerű esernyőt húzunk a fejünk fölé. Mert ez a dolgok rendje.

    Az óratoronyban állok, és arra gondolok, hogy Dumbledore professzor valahol itt lehelte ki lelke utolsó darabkáit. Kezeimmel egy vaskorlátra támaszkodom, és figyelem a tájat. Perceken belül lezúdulhat az esőfüggöny. A vihar előtti csenden már túl vagyunk, a szél olykor hidegen végigkarcolja bőrömet, jelezve a közelgő égiháborút. Talán vihar is lesz?
    Sok minden változott, de még mindig félek. De nem úgy mint régen... Nem repkednek pillangók a gyomromban, nem szűkül össze a torkom, nem szárad ki a szám, nem rettegek azon, mi fog történni. Már az ilyenfajta félelem sem hat rám fizikailag. Még a lelkem sem remeg bele... Hogy azért-e, mert már nem szeretem Jamest? Egyáltalán nem így van.
    Hangja furcsa volt, egyáltalán nem boldog. Az óriási óra felet üt, amibe nem hogy az egész épület, én is beleremegek. Vagy lehet, hogy csak a hidegtől fázom, nem öltöztem fel rendesen. Mostanában nem látszik boldognak, de nem hibáztatom, én sem vagyok a toppon. Most jön az a rész, hogy azt kívánom, bár visszatekerhetném az időt, mert akkor mindent máshogy csinálnék. Megmenteném saját magamat, Caleböt, Emmát, és Jamesszel is teljesen máshogy alakulna a kapcsolatunk. De nem kívánom, mert bizonyára így kellett lennie. Nem hiszek megrögzötten a sorsban, de úgy hiszem, hogy következményeket vonnak maguk után a tetteim, így elfogadom a megtorlást. Hiszen jogos. Életem szerelmével lehetek együtt, és még sem vagyunk boldogok. Hiszem ,hogy nem csak az én hibám. Vagy csak akarom hinni, hogy nem csak az én hibám...

    Tekintetem a semmiben akad fenn, az ócska lépcsők recsegése, és a cipők hangosodó kopogása zökkent ki. Megfordulok, és visszanézek a gondterhes arcra. Előlem nem tudja elrejteni az érzéseit, még egy átlátszó mosollyal sem, amit arcára erőltetett. Nem mosolygok vissza, hiába tenném szívesen. Komoly arccal viszonozom az apró csókot, de még ilyenkor sem mozdul szám sarka.
    -  Szia.  - ismétlem halkan.
    Még most sem esek pánikba, csendben hallgatom, még akkor is, amikor a fülem fennakad a 'titok' szavon. Amint láttam, első gondolatom az volt, hogy véget akar vetni a kapcsolatunknak, már nem kellek neki, az mindegy milyen okból. A lényeg, hogy már nem akar. De most már nem hiszem azt. Talán ráhúzhatnánk egy szakítós dumára, de szavaiból érzem, hogy másról van szó.
   A titkok... Őszinte vagyok, csak elhallgatok előle valamit. Ó, igen, ez azaz a duma, amivel a hazugok áltatják magukat. Meg, hogy azért hazudok, hogy jót tegyek, ne  okozzak neki fájdalmat, ez nem változtathat már semmit, ha titok marad, és így jó. Ja... Ezzel kéne biztatnom magamat, de nem megy. Beletörődtem?
   Leül a lépcsőre, ahelyett, hogy folytatná. Azt várja, hogy én beszéljek? Mégis mit kéne mondanom? Talán Tristram mondott el neki mindent, annak ellenére, hogy megkértem, tartsa a száját? Hiszen utálják egymást, könnyen lehet, hogy Tristrammal vitatkozás közben epésen megjegyezte óriási hibámat. Csak elejtette, mint egy pennát. Arra vagy kíváncsi, hogy magamtól is elmondanám-e? Nem, mert tudhatnád, akkor már elmondtam volna. Fenntartom véleményemet, hogy sosem kell megtudnod. Változtatna valamin? Igen, de csak rosszabb lenne, annak pedig mi értelme? Caleb soha többé nem jön vissza, és ezt James is tudja. Semmi értelme nem lenne.
   És dörög. Leesik az eső.
   Hátranézek, át a korlát alatt, ki a tájra. Továbbra is várok szerelmemre, de nem beszél. Ideges, és fél. Én is az vagyok...
   Arcvonásaim kemények, fogaimat összezárom számban, és sóhajtok egyet. Nem túl hangosat, nem túl hosszút. Csak egy sóhaj. Visszanézek mellettem évődő férfira, és a lépcsősor felé fordulok, lábaimat az alattam húzódó fokra helyezem, kezeimmel pedig gyengén megfogom vállait, majd fejét, és ha engedi fejét ölembe húzom. Én várok.
Naplózva

James Wolf
[Topiktulaj]
***


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 10. 10. - 19:04:16 »
+3


1998.március.01. – A déli órákban, az Óratorony egyik félreeső szegletében.

   A gesztustól általában mosolyra fakadnék, eszement bolond módjára. Mint egy bolond szerelmes, de nem teszem. Ujjai meleg érintése jól esik, mint minden egyes alkalommal, mikor hozzám ér, apró csodák tömkelege halmoz el minden levegővételnél, s érzem belül a jóleső melegséget, mely a közelében mindig csak táplálódik, hatalmas tűzzé nőve vágyát. Ilyenkor érzem csak azt, hogy igazán szeretem, csak ilyenkor értek meg mindent, most mégis… minden érintést rágalomnak, tőrnek érzek mindeddig szilárd falamban. Jogtalannak tűnik a melegség, s úgy érzem egyszeriben, nem érdemlem meg őt. Nem érdemlem meg ezt a csodát. Hálátlan voltam, és… nem.
   Ettől függetlenül hagyom magam az ölébe húzni. Mégis mi mást is tehetnék? A lehető legjobban eső dolgokat még a bűnösök sem utasítják vissza, a szerelem ugyanolyan jó számukra, mint bármely más, emberi alkotásnak.
   Egy darabig a szemébe nézek, fel, nem törődve semmivel. A dörgés szimfóniájával kezdődik minden, mintha szívemben is meg-megroppanna egy-egy ág, a levelek vizesen sarat kavarnának, s csizmák taposnák vér-pocsolyák tágas tükrét. A vihar nem csak köröttem dúlja fel életem, a sötétség, a köd belül is emészt, súlyos eső hullik alá, s áztat mindent, hogy aztán a fagyra várva mindent jég boríthasson, elfeledve milyen volt régen, milyen volt a melengető parázs, a vidám természet. A becsület.
- Soha nem akartam rosszat tenni. – fordítom el fejem, tekintetem a korlát mögött zuhogó esőt vizslatja. – Legfőképp másokkal nem, de volt valami, amit nagyon akartam, így kénytelen voltam megtenni. Nem vagyok büszke egy tettemre sem, de megtagadni sem fogok őket. – hallgatok. Kell egy kis szünet, míg összeszedem magam. – Azt hiszem minden veled kezdődött. Mármint… – kínomban halkan, reszelősen elnevetem magam. - … nem téged hibáztatlak, teljes mértékben én tehetek mindenről. – nagy levegőt veszek, és belevágok. – Augusztus végén, a Roxfort expresszen… nem voltál ott. Sem te, sem Caleb, én meg nyomorultul éreztem magam. Beszélgettem Kevinnel, és elmeséltem neki mindent. Természetesen nem tetszett neki, hiszen kedvelte Kat-et, és nem értette meg, miért tettem. Mindig is egyszerű ember volt, hiába is magyaráztam neki, ő mást látott, mint amit kellett volna. Ő volt az első, akit elidegenítettem magamtól, s ez egyre csak rosszabb lett. – szörnyű érzés erről beszélni. Bizonyos szinten felszabadító, végre valakinek elmondhatom, azonban ehhez társul egy olyan érzet is, mintha a lelkem belül egyre csak szűkülne. Mintha csavarnák, egészen addig, míg egy kiszáradt, használhatatlan vacakká nem változik. – Utána Gwennel is összevesztem. – ezt nem taglalom, elvégre ezt már meséltem neki. – Ezután elkezdtem játszani. Taktikáztam, hogy a lehető legjobban jöjjek ki dolgokból. Úgy tettem, mintha a halálfalókat pártolnám, így nem bántottak, sőt, volt amelyikkel még jól ki is jöttem. – emlékezetemben felsejlik a bugyuta fickó képe, aki a Hollóhát torony bejáratát őrizte. Már a nevére sem emlékszem, szegény nem sokáig szolgált a kastélyban. A Crassoval való találkozásom a mólónál, bizony vont maga után bizonyos következményeket. - Aztán volt itt egy nő. Watson professzor… - nehéz sóhajt hallatok, s fejem még lentebb fordítom. Nem akarom látni az arcát, mikor elmondom neki. - … halálfaló volt, én meg eladtam magam neki. A rendelkezésére álltam, kész voltam neki bármit megtenni, cserébe ő megtanított az animágiára. Hiszen mindig is erre vágytam, most pedig lehetőségem volt rá… hát megragadtam. – érzem, hogy nem bírom tovább. Mintha parazsat húznának végig arcomon, az egyetlen könnycsepp végigéget, s vöröslő foltot hagy maga után. Már gyűlölöm magam, mindenért, amit csak tettem. A régi James sosem tett volna ilyet, Haringtonnak igaza volt, csak eddig én sem mertem bevallani. Még magamnak sem.
   A szél átfúj a korláton, s közénk férkőzik. Didergető, hűvös levegőt hoz, melytől mezítelen karom libabőrbe borul, de nem foglalkozok vele. Most egyedül csak Barbi számít, illetve, hogy mit gondol rólam. De még nem értem a végére. Inkább folytatom, mielőtt túlságosan elgyengülnék.
- Hónapokon át segítettük egymást, aztán decemberben elment, én pedig itt maradtam. De akkor már mindegy volt. Mivel mindenki csak azt látta, hogy minden időmet halálfalókkal töltöm, a legrosszabbra gondoltak. Nem hibáztatom őket, én is ezt tettem volna. – vonom meg félszegen vállaim. – Teljesen magamra maradtam, egyedül Abbs volt hajlandó szóba állni velem. Legalábbis normális emberhez méltóan. A barátaim többsége árulónak tekintett, és a legrosszabb az, hogy teljesen jogosan tették. Harington rám is támadt az öltözőben, és… - erről nehéz beszélnem, ha akkor egy kicsit is elszántabb vagyok… -… párbajoztunk. – gondterhelt arccal ülök fel, s a lányra nézek. Egyenesen a szemeibe, tudnia kell. – Képes lettem volna megölni. Nem sokon múlt, hogy ne tegyem, nem voltam rá képes, de már az borzalmas, hogy pár percig komolyan gondoltam! – nyögök fel keserűen, és inkább elfordítom fejem. Ha most úgy nézne rám, mint egy kegyetlen, elszánt gyilkosra – még ha ez így megokolatlan is lenne – az sokkal jobban fájna. – Én nem akartam bántani senkit sem. – suttogom halkan, kezeim térdeim közé teszem, s a hideg ellen összedörzsölöm őket, miközben fátyolos tekintetem egyre csak a záporozó esőt kémleli, mint holmi megtört bolond, révedek a semmibe.

Naplózva


B. Lizandra Kenneth
Eltávozott karakter
***


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 10. 13. - 09:47:29 »
+2


   A lépcsősorra meredek, a mélyülő sötétségbe révedek. Kezem automatikusan hajával kezd babrálni, szép lassan cirógatni kezdem feje búbját. Próbálom kiélvezni a perceket, fogalmam sincs, meddig tehetem még. Öt percig? Egy hónapig? Életem végéig? Tekintetem néha szeretetteljesen letéved rá, s bár nem látja, a várt mosolyt többször is megkapja. Nem azt a mosolyt, amit akkor láthatott, amikor ráhúzta a gyűrűt az ujjamra. De mosoly. És az övé.
    Tekintetem az ezüstgyűrűre téved. Ahogy ránézek, több érzés dúl fel belülről. Fájdalom, boldogság, keserűség. Mennyi mindent okozhat ez a gyűrű. Örömöt, megbánást, keserédes ízt a számban. Talán egy kis bűntudat is keveredik az undorító méregbe, ami fájdalmasan marja belsőszerveimet. Szép lassan emészt fel, hogy tovább szenvedjek. Boldognak kellene lennem. Talán az is vagyok, de mióta ilyen rossz a boldogság, a szerelem?
    Némán hallgatom, még a legmeglepőbb részeknél sem rezdülök. Automatizáltan, egyenletes monotonitással simogatom, kezem újra, újra és újra visszatér a kezdőponthoz, hogy végigszántsa a barna szálakat. A monológ elején szívembe valami éles szúr, valami olyasmi, mint a félelem. De nem kell aggódni, az egész szép lassan átvált erős bűntudatba, ami lassan aprít fel belülről, és valamiért a szívemmel kezdi. Sose mertem Kate elé kerülni, nem mert gyáva voltam, hanem mert féltem, hogy Jamesnek ezzel még rosszabbat teszek. Én voltam, aki elszakította őt a barátnőjétől, és ez mindig is bántott, de... de valahogy önző módon örültem, hogy rám talált a szerelem. Minden nálam kezdődött... Én tenném őt tönkre szeretetemmel? Ha megtudná, hogy hátba támadtam... biztosan elgondolkozna, hogy vajon Kate-tel ez megtörténhetett volna. Kate biztosan nem csalta volna meg, Kate-et még a barátai is szerették.
   A titok titok marad.

   Sokáig nem értem, ezért miért kér voltaképp bocsánatot. Hiszen nem tett semmi rosszat... de amikor feljön Watson professzor neve, rosszat sejtek. Nem ismertem, mikor visszajöttem, már nem volt itt. A Halálfaló szó hallatán kezem megáll a simogatásban, kiüresedett tekintetembe is élet költözik. Nem is élet...
   Düh.

   Mozdulatlanul ülök, némán, csendben, az a bizonyos vihar előtti csenddel várom, hogy a méreg, ami elindult szívemből, szép lassan ereim szövevényes útjain szétterjedjen testemben. A szó teljesen lebénította agyamat, tompán, alig hallottam James meséjét, magyarázatát. Hirtelen minden bűntudat, rossz érzés kiszáll belőlem, helyét düh, csalódottság, és pillanatnyi gyűlölet veszi át.
   - Egyik árulás maga után vonja a többit. Egyik hazugság a másikat. Minden titok újakat szül. - mondom halkan. - Akkor nincs félelem, ha valaki várja, hogy elárulják. Az igazán borzalmas az, amikor az árulás váratlanul jön. - mondom tovább, majd szép lassan eltolom fejét, majd miután már tartja magát, kikúszok alóla, és felállok. Alattam megreccsen a faléc.
    Lenézek rá, és még mindig nyugodt arccal, keményen mondom ki a szavakat.
    - Ismered Dante poklát? - nem várom meg a választ, folytatom. - Dante szerint a pokol tölcséres, kilenc spirálos körből áll, ahol egyre lejjebb rejtőznek a legnagyobb bűnök elkövetői. A hetedik körben égnek a gyilkosok. Tudod kik vannak a kilencedik körön? - kis szünetet hagyok, érzem, hogy gombóc nő a torkomban. - Az árulók. -
    Nem mozdulok meg, nem is beszélek tovább, bár még tudnék! De úgy érzem, ha most bármit is teszek, a méreg kiömlik a számon, és elhatalmasodik rajtam a düh, majd olyan dolgot teszek, amit megbánhatok később.

Naplózva

James Wolf
[Topiktulaj]
***


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 10. 25. - 11:27:12 »
+3


1998.március.01. – A déli órákban, az Óratorony egyik félreeső szegletében.

   Csak félve merek arcára pillantani. A düh, mely perzsel mindent körülötte, a lehető legrosszabbul érint. Azt gondoltam felkészültem minden eshetőségre. Hát nem. Nagyon nem, nem vártam volna, hogy dühös lesz. Azt hittem, én naiv, hogy majd elmosolyodik, és azt feleli, megérti. Azt reméltem, hogy nem lesz dühös, mert teljes mértékben mögém lát, mert szeret. Tévedtem.
   Mégis, minden egy tévedéssel kezdődött, nem igaz?
   Homlokráncolva figyeltem a gigantikus teleszkóp mögött parkoló csajt. Csak találgathattam volna, hogy ki lehet, hátulról még én sem ismerek minden lányt a Roxfortban. Valahogy a tudtára kéne adnom, hogy itt vagyok, de nem szólhatok hozzá csak úgy, és számon sem kérhetem, elvégre én sem legálisan vagyok itt. Végül egyszerűen csak meglendítem pálcám, s míg a teleszkóp önműködően forogni kezd, halkan köhécselek, a klasszikus formát alkalmazva. Mihelyst megfordult, s megláttam az arcát, tudtam, hogy nm kedvelem. Nem tudom, valami szörnyen idegesített benne, előfordult néha, elég sok ember esetében éreztem azt, hogy legszívesebben leteríteném egy péklapáttal és elásnám a szomszéd kertjében.
   Viszont ennél emlékezetesebb első találkozásom soha nem lesz. Nem szólalok meg, mereven nézek vissza szemeibe, lelkem kihűlt, s egyre inkább fázok, ez már nem csak külső hatás, belülről fagyasztanak le szavai. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Hisz már minden szó elcsépelt, a „szeretlek” már nem segít. Főleg most. Főleg, hogy épp olyan jól tudja, mint én, nem kell folyton ismételgetnem.
   Ezzel pedig a lehető legveszélyesebb fegyvert tartja kezében.
- Nem. – csóválom meg fejem, s arcomra keserű kifejezés ül ki. – Még nem fejeztem be. – mély levegőt veszek, s egy sóhajjal ki is engedem mind. – Az animágiát gyakorlom is. A rengetegbe járok ki, hogy együtt lehessek az igazi farkasokkal. – más esetben lelkesedve mesélném, de erre most nem futja. - És az Imbolc bálon, az éjféli csóknál...  Mika Hollanddal smároltam. – ezt tartom a legkisebb vétkemnek, tekintve a jelenetet, amit ő csapott a bál után, én duplán lehetnék féltékeny. Nem is tudom, miért mondom ezt most neki, valószínűleg már tudja, elég sokan beszéltek rólunk. Talán úgy tartom fairnek, ha minden lapom kiteregetem.
   Végignéztem rajta, ahogyan a kanapén ült. Lenge ruhája alig takart valamit, nem is merném azt ruhának nevezni. Gyönyörű volt, más sem járt a fejemben, csak a délután történtek. Minden kép lepergett előttem, villámgyorsan, mint amikor egy zúgó vonat száguld el az ember előtt a síneken, s ő csak ott áll, nem tud mit tenni, pusztán néz. Fogalmam sincs, már rég elfelejtettem, régen mi volt benne annyira idegesítő. Most már az az egész jelenet oly távolinak, oly bizarrnak tűnik, mégis… nem tudom kiverni a fejemből. Azt hiszem ez valami végleges, valami erős.
   Mégis, minden halálos kötéltáncát járja, s úgy érzem, feleslegesen kapkodok, nem érek el egyetlen szálat sem, hogy segíthessek korai halálán.
   Felállok, s kezeim mellkasom előtt összefűzve elsétálok mellette, a korlát előtt pár lépéssel állok csak meg. A tájat kémelem, végigszánt tekintetem a parkon, a zuhogó eső, s friss illata kifejezetten jól esik.
- Nem tudom, mit mondhatnék még. Úgy éreztem muszáj beszélnem róla neked, és… pusztán őszinte akartam lenni. – megfordulok, teljesen rideg vagyok. Valahogy nem tudok tenni ellene, rosszul esik, amit mondott, rosszul esik, ahogy rám néz. – Ha ezért szakítani akarsz, csak tessék. Én nem fogok, mert szeretlek, és szükségem van rád. – nem akartam kimondani, de a nézése, a viselkedése… mégis mire másra gondolhatnék? - Nem bírnám ki nélküled. – leengedem kezeim, fáradtan csóválom meg fejem. – Nem akarlak elveszíteni, Barbi.
Naplózva


B. Lizandra Kenneth
Eltávozott karakter
***


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 10. 25. - 13:57:53 »
+3


   James megértő, és nálam ez nagyon sokat jelent, ez ritka tulajdonság manapság, pont ezért nagyra becsülöm. Egy bátorító mosolyt kaptam, s gyengéden megfogta a kezem. Ez igazán jól esett, James szemeiből sütött az emberség. Visszamosolyogtam, és én is megszorítottam a kezét, majd szép lassan elengedtem.

   Közömbösből barát, barátból több mint barát, több mint barátból szerelem. Hazudnék, ha azt mondanám neki, hogy nem szeretem, hogy nem rajongok érte teljesen, hogy el tudnám engedni. Mind hazugság volna, de mégis úgy éreztem csalódtam benne. A düh és csalódottság szörnyű egyvelege folyt vér helyett ereimben. Körbejárta testemet, beterített belülről. Éreztem, hogy üvölteni akarok vele, a fejéhez vágni, hogy hogy volt képes olyan emberrel lepaktálni, akik azok közé tartozott, akik megölték a családomat. Akik kegyetlen módon lemészárolták a családomat, barátaimat, mindenkit, akit szeretek! Hogy volt képes ez mágiaág miatt lemondani minden elvéről, és az erkölcsről! Önös értekből állt össze velük, ami megbocsáthatatlan. Én kifejezetten azért álltam kapcsolatba Tristrammal, hogy Őt láthassam, és végre együtt lehessünk. Ez történt három hónapja, azóta olyan sok boldog percet értünk meg, és most mégis ide lyukadtunk ki.

    Szinte nem is figyeltem a válaszaira. Féltem, hogy olyat mondd, ami fájni fog, vagy olyat, amivel megsért. Féltem a válaszaitól. De miért is? Hiszen semmi több nem kötött össze minket, mint a barátság, és ez… az apró kaland. Jól tudtam, hogy rosszat csinálok, de mégis csináltam. Mert jól esett, és azokban a pillanatokban, amikor James ajkai megmozdultak, hogy visszacsókoljanak, boldog voltam. Apró, másodpercnyi örömök voltak ezek, de szinte felbecsülhetetleneknek éreztem őket.

   Drámába illő hányattatott sorsú kapcsolatunk már az elején nem volt zökkenőmentes, de mindenen túl tettük magunkat, harcoltunk bárkivel, csak azért, hogy együtt lehessünk. Most pedig úgy érzem, mintha már nem lennénk egy ember. Pedig eddig úgy éreztem, ő a másik felem, aki hiányzik belőlem, de most nem úgy éreztem. Nem csak amiatt, mait mondott, hanem minden más körülmény miatt. A régi kisebb viták, a dolog Calebbel, a háború, mindig megtörte a kapcsolatunkat. Mindig csak egy kis sebet ejtve, amit alig vettünk észre. Lehet, hogy azért tartunk ott, ahol, mert ezek a sebek még most is véreznek? Nem is tettük túl magunkat ezeken? Halkan csordogál a vér, és lassan vérzünk el, anélkül, hogy tudnánk róla? Testünkben talán már csak pár csepp vér van? Talán vége lenne? Máris...?

   Hagyom, hogy elsétáljon mellettem, és elszorult torokkal hallgatom végig. Nem akarok sírni, a testem egyszerűen nem képes rá. A torkom porzik, és szárazon szorul össze. Sok érzelmet érzek egyszerre, alig bírom szétválasztani őket. Dühös vagyok, amiért ezt tette, csalódott vagyok, amiért megtette, pánikba estem, amiért lehet itt a vég, bűntudatom van, amiért megcsaltam őt, fáj, amiért nem szerethetjük egymást őszintén.

   Nem tudom melyik érzés fog felülkerekedni rajtam, a dühömet lassan elnyomja a többi érzelem, csupán a csalódottság, keserűség, és bűntudat marad. Mélyet szippantok a hideg levegőből, tüdőmet karcolja az oxigén. Megfordulok végre, hogy ismét lássam ,de ő háttal áll nekem, a korlátot támasztva.
   Nem megyek oda hozzá, mert ha a szemébe néznék elgyengülnék, és... mindent csak tovább rontanék. Korábbi gondolataim mind szertefoszlottak. A titkokról... Nem tudtam, mit fogok mondani, csak széttártam ajkaimat, és hagytam, hogy a szívem beszéljen.
   -      Tavaly ősszel lefeküdtem Calebbel.     - hangomban megbánás, keserűség, csalódottság, ridegség szinte minden keveredett. Nem tudom, miért nem folytattam magyarázattal, bocsánatkéréssel. -     Nem tudom, hogy hol vagyunk most.     - mozdulatlanul beszéltem és néztem barna tincseit. Csak reménykedtem, hogy nem fordul meg. Csak legyen könnyebb... kérlek. -     Nem tudlak elveszíteni. Nem akarlak. De így nem tudom, hová tart ez az egész.      -

   Még nem fejeztem be!! Még mondani akartam valamit, még tovább akartam beszélni, de ajkaim becsukódtak, és egy nagyot nyeltem. Én meg akarom magyarázni! Én meg akarom beszélni veled! Pedig megfordultam, lábaim megmozdultak, és James nem hallhatott mást, mint lépteim alatt ropogó fafokok zaját.
   Pedig én nem akartam elmenni... De még is elmentem.
Naplózva

James Wolf
[Topiktulaj]
***


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 11. 05. - 20:50:34 »
+3


1998.március.01. – A déli órákban, az Óratorony egyik félreeső szegletében.


   Ujjaim szorosan fonódtak a hűvös vaskorlátra. Kedvem lett volna megpróbálni meghajlítani a vékony szerkezetet, belül forrtam a szégyentől, és a dühtől, a dühtől magam iránt, hogy hogy lehettem ekkora barom, mégis hogy ronthattam el mindent. Hogy lehettem egyáltalán ennyire önző?
   Fájt. Fájt minden, és a leginkább az, hogy magamnak generáltam a problémát. Borzalmas érzés volt, belül szorított, facsart, bosszút állt minden egyes elkövetett mozdulatomért. A pokol tüze perzselt, ez nem kétség, de kénytelen voltam véget vetni neki, nem élhetek folyton így.
   Az eddigi önzőségem csak tovább tetőztem, s folytattam, hiszen ebben legalább már jó voltam.
   Így megfordultam, hogy szembe nézzek vele, ami csak még jobban fájt. Sosem tudnám megszokni, hogy így néz rám, akkor inkább leugranék, itt a korlátnál… úgysem olyan magas. És senki sem állítana meg, mégis ki segítene rajtam, ha mindenki utál? És most már az is, akit a világon a legjobban szeretek.
   Szemeimben remény csillan, nem tudom, mégis mire várok, talán megbocsátásra. Egy újrakezdésben, bármiben, ami nem a szakítás, az összeveszés. Nem akarok eltávolodni tőle, szeretem, és ha most elhagy… nem, nem bírnám ki.
   A hideg átfúj karom és testem között, s dideregve húzom össze magam, kezeimmel meg is dörzsölöm karom, majd egyik lábamról a másikra állok, pont mikor megszólal.
   Ledermedek. Szemeim rámerednek, és nem mozdulok. Nem tudok.
   Csak állok ott, kezeim mellkasom előtt keresztben, mintha védekeznék, és egyszerűen csak bámulok ki a fejemből, eközben belül rengeteg minden játszódik le bennem. Düh, csalódottság, fájdalom, őrület, őrjöngés, és leginkább harag. Nem érdekel, hogy néz vissza, nem érdekel a hangjában csengő megbánás sem, nem érdekel semmi. Ha Caleb még élne, én magam ölném meg.
   Vajon ilyen lehetett neki pár perccel ezelőtt?
   Nem. Ez rosszabb. Én nem csaltam meg. Én…
   Komolyan késztetést érzek arra, hogy valakit lelökjek innen.
   Megmozdulok, mintha holmi próbabábu kelne életre nyikorgó tagokkal. Tekintetem egy pillanatra a korlát felé ugrik, de nem teszek semmit. Kihúzom magam, és kezeim zsebre vágva vissza nézek rá. Fogaim összeszorítva próbálom megakadályozni, hogy érzelmeim arcomra is kiüljenek, de nem könnyű.
   Szótlanul figyelem, ahogyan elmegy.
   Nem tudja, hová tart ez az egész.
   Nagy levegőt veszek, s sóhajtok. Megfordulok, és a mélybe pillantok. Igen. Én pontosan látom, hova tart ez az egész. Talán… igen, a legegyszerűbb talán az lenne, ha megpróbálnám utolérni. Most, rögtön. A föld viszonylag gyorsan megállítana, igen… nem tartana sokáig. És nem is kéne sok erőt pazarolnom. Egy lendülés, egyik lábam a másik után.
   Két kézzel támaszkodok a korlátnak, s zilálva veszem a levegőt, mellkasom vadul hullámzik. Sírni tudnék, de nem jön egy könnycsepp sem, arcom vérvörös a dühtől. Tudom… jól tudom, mit kell tennem. Nem fogom hagyni, hogy így megalázzanak. Nem fogom alávetni magam ilyen sértéseknek, ilyen mértékű pofátlanságnak. Velem ne játsszon senki, én nem az az ember vagyok, aki ezt hagyja mindenféle szó nélkül, csak mert a szerelem elvakítja érzékeit.
   A mélybe pillantok, még egyszer utoljára, majd megcsóválom fejem, s ellököm magam a korláttól. Tenyereimmel végigsimítok arcomon, megdörzsölöm szemeim, majd erőt veszek magamon, s futni kezdek. Vár az erdő, az igazi kalandok, a farkasok, akik megértenek, kik egyszerű agyukkal nem foglalkoznak az érzelmek bonyodalmával. Az sem érdekel, ha Crasso ezért halálra kínoz.
   És este. Igen. estére is megvan már a programom.
   Nem hagyhatom bosszú nélkül.
   Meg kell tennem. Értünk.
   Magamért.


Köszönöm a játékot! szív
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 10. 19. - 17:50:59
Az oldal 0.196 másodperc alatt készült el 48 lekéréssel.