A medencénél

"A bajjal az a probléma, hogy kezdetben csak egy jó mókának indul."

az előzmény.

1997 nyara

  A tükör előtt állok, és figyelem vöröslő napsugarakkal beterített megkeményedett arcom vonásait.
   Még csak két hete történt.
   Meztelen vagyok.
   Hiányzik. Azóta is.
   Végre megmozdulok, és beletúrok dús hajamba. Pár simítással összefogom hajzuhatagomat egy lófarokba, de mielőtt megkötném, megtekerem, és kontyba csavarom.
   Az egész családom nyaral, csak én maradtam itthon. Nehéz volt megmagyarázni, de megoldottam.  Semmit nem tudnak Waderől.
   Lehajolok a mosdóhoz, megeresztem a csapot. Tenyereimet összezárom a zuhatag alatt, és megvárom míg megtelnek azok vízzel.
   Hiányzol Wade.
   És arcomba csapom a vizet. Hagyom, hogy felfrissítsék kipirosodott arcomat, csak utána eresztem le kezeimet.
   Nem akarok gondolni rá. Elment, és magamra hagyott. Önző volt.
   Elzárom a csapot, és a WC-fedél felé nyúlok a fürdőruhámért, de a levegőben megakad a kezem. Csak a törülközőmet csavarom magam köré, és kibattyogok a szobámba, hogy elhúzzam a függönyöket.

   Amikor kiléptem a házból azonnal megcsapott a fülledt levegő. Az enyhe szél kicsit csillapította a furcsa esti hőséget, de nem sokkal. Mélyet szippantottam a virágoktól illatozó kerti levegőből, és körbenéztem.
   Csak én, és a kert. Nincs se Wade, se család, semmi, csak én. A nyugalom körüllengett, szinte éreztem, ahogy a meleg napsugarak mellett simogat. Minden vörösbe borult, szép lassan tűnik el a horizonton a Nap.
   Lesétálok a medencéhez, a kavicsos lépcső csiklandozva szurkálja talpamat. A törölközőt leterítem az egyik nyugágyra,így anyaszült meztelenül állok a kertünk közepén. Nincs miért zavartatnom magamat, senki nem zavarhat meg, a sövényünk magas a kerítés mentén, és sokkal jobb érzés a ruha gátló érzése nélkül pancsikolni a vízben.
   Leülök az oldalához, belelógatom lábaimat, ellenőrizve a hőmérsékletet, amit kellemesnek titulálok. Szép lassan beleereszkedem a hűsítő vízbe. Ahogy teljesen elmerülök, forró testem nyomban lehűl. Úgy érzem magam, mintha egy pohár félfagyott ásványvízben lubickolnék. Furcsa érzés, hogy csak piercingem öltöztet, de egyáltalán nem zavart. Máskor a család miatt nem tehetem meg, így ritkán adatik meg ez a szabadság.
   A medence szélein kirakott lámpák ahogy sötétedik úgy világítanak egyre erősebben, kellemes hangulatot adva az estének.
   Felfekszem a víz felszínére, és hagyom, hogy gondtalanságban ússzak. Az sem érdekel, hogy a hajgumi elenged, és már a hajtincseim is szerteszét úsznak arcom körül. Csak élveztem a csend és nyugalom édes egyvelegét.

[Szervusz Barbi.]

   Az úttest perzselő forrósága lassacskán már a papucs vékony talpán keresztül is érezhető. Tikkasztó, igazi nyári napot tudhatunk lassacskán magunk mögött, s ez az az elmúlás, melyet cseppet sem bánok. Gyűlölöm az ilyen napokat, ilyenkor az ember legszívesebben mélyen a földbe ásná magát, hogy ne rohadjon el a melegben. Persze az aszfalt még jobban vonzza a napfényt, s természetesen megtehetném, hogy az úttestről letérve inkább a mellette burjánzó fű- s gazrengetegben folytatom utam, de őszintén szólva semmi kedvem hozzá. Fáradt vagyok, és borzalmasan nyűgös. Borzalmas napom volt, alig várom, hogy ágyban lehessek, de előbb ezt a kis látogatást mindenképpen megejtem.
   Egyre jobban belefáradok az animágia kitanulásába. Azt hittem sokkal gyorsabb, s könnyebb folyamat lesz, de ami azt illeti, rohadt nehéz bármilyen eredményt is elérni. Caleb persze itt van, és ha a feladáson járna az eszem, jól a seggembe rúgna, de a lelkesedésemen ez mit sem javít. Egy hete jutottam el arra a pontra, hogy azt javasoltam, hagyjuk abba, s inkább nézzünk valami tanár után. Caleb hallani sem akart róla. Bizalmatlan, ahogy mostanság egyre többen. Nem csoda, Dumbledore halálával nagyon sok minden megváltozott. Minden, vagy mindenki? Csak én érzem, hogy valami nincs helyén a világban? Vagy talán én nem találom a helyem?

   Ajkaim kíváncsi félmosolyra rándulnak, ahogyan a Kenneth-kúria bejárójának aszfaltját taposom. Puccos egy kóceráj, mit ne mondjak, Barbiék aztán tudnak élni, s úgy látom jól is csinálják, amit csinálnak. Ha mi megengedhetnénk magunknak valami hasonló pompát…
   Az ajtó előtt megtorpanok, s pár másodpercig csak a kövéren díszített kopogtatót nézem, melynek súlyát megsaccolni sem merem, annyi biztos, hogy pálca hiányában embert egészen nyugodtan lehetne ölni vele. Ennyi erővel egy féltéglát is kitehettek volna. Mindegy. Magabiztos kézzel ragadom meg, s nagy élvezettel csapom a finom mázolású falapnak, had szóljon, három koppintás biztosan elég lesz, hogy felhívjam a figyelmet.
   Semmi.
   Hanyag vállrándítás, s élvezetes mosoly kíséretében nyúlok újra a kopogtató után, és csapom ismét háromszor az ajtónak. Semmi. Megint. Nem fogsz ki rajtam, Barbara Kenneth, tudom, hogy itthon vagy, az informátorom egészen biztosan nem tévedhetett, szavai oly hitelesek, akár a te szádból hangzottak volna el! Zsebre tett kézzel kémlelem körbe a házat, s kapaszkodót nem találva, inkább elindulok, hogy felderítsem, mi van a kőkemény falak mögött. Hisz mit ér egy kúria kert nélkül, nem?
   Azonban csalódnom kell, mármint, a fák tetejét látom, és valószínűleg a kertre is ráleltem, de a magas kerítés takar mindent, így fogalmam sincs, mire számíthatok a túloldalon. Mázli, hogy meg tudom mászni a kerítést, s ennek neki is állok, a túloldalon azonban fogalmam sincs mi vár rám. Lehet, hogy rózsabokrok, vagy még rosszabb, valami vérengző fenevad védi a védenivalót.
   A tetejére érve elvesztem az egyensúlyom, lábam megcsúszik, s a sövényen átesve háttal landolok, az összes levegő kiszorul belőlem, mindezt fájdalmas nyögéssel díjazom. Ajh… ez mégsem volt olyan jó ötlet. Ujjaim végigsimítanak mezítelen felsőtestemen, majd lassan feltolom magam. A hátam baromira fáj, de azt hiszem túlélem. Talán. Előre lépek, és egy ágat félretolva kilépek a fák takarásából.
   Ejha. Elismerő füttyentésem a takaros kertnek adózik tisztelettel, na meg a medencének, a székeknek, s a cuki lámpácskáknak. Legalább nincsen kutya, de ami késik… Kényelmesen sétálok a medencéhez, abszolút otthon érzem magam, s ez az érzés egészen addig nyugtat, míg meg nem pillantom a medence takaros berendezését.
- Szervusz Barbi. – köszönök neki, érzem, hogy arcom elönti a vér, de csak mosolygok, mint valami idióta, pár pillanat múlva pedig elfordítom a fejem is, csak, hogy ne legyek teljesen pofátlan, hisz eleget legeltettem már a tekintetem. Idegesen tördelem ujjaim, rossz szokás, nem tudok vele mit kezdeni. Nagyon idiótán érzem magam, ahogy itt állok… öh… - Öhm… szép a bejárati ajtótok. – nyögöm ki a szavakat, és miközben beszélek, újra ránézek, de menten meg is bánom, s zavartan fordulok el, immár egész testemben.
   Oh, az istenit, inkább jöttek volna a rohadt kutyák!

[Merlinre, mit keresel Te itt?!]

1997 nyara

   Nem gondolkoztam a jövőn. A sok terhelő gondolat így sem hagy nyugodni a nap egyik percében sem. Bárhová nézek, mindent össze tudok kapcsolni mindennel, és olyan gondolatmeneten fut végig az elmém, hogy bizonyosan valami fájdalmas, vagy elkeserítő vége lesz. Sokat stresszelek, talán túl sokat is. Talán félek... Sokat biztattam magamat, hogyha bele merek vágni, akkor nem félek, de aztán rájöttem, hogy a két dolognak semmi köze egymáshoz. Ez nem egy ostoba játék, amit bármikor abbahagyhatok, ha egyszer döntöttem, és végképp, ha cselekedtem, onnan nincs visszaút. Csak előre az úton, ha sötét, ha nem. Dumblodore halálával sok minden megváltozott, a vész egyre közeledik, a csendes háború talán már zajlik is. Ez a nyár nem lesz olyan, mint a többi. Nem örömteli, nem vidám. Nem tehetem meg, hogy kizárom a vészterhes gondolatokat, hogy ellazulok, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne. Voltaképp meg is tehetném, de nem vagyok képes rá. A családom így is biztonságban van, a levél várni fog rájuk, bízhatnak bennem, nem kell hívni a minisztérium embereit... Nem tudom, mi vezérel, de úgy érzem meg kell tennem... egyszerűen muszáj.

    Behunyt szemmel lebegek a víz felszínén, kidomborodó testrészeimet néha bevizezem. Kezeimmel néha végigsimítok a víz felszínén, és élvezem simaságát, kellemes, bársonyos tapintását. Egyáltalán nem vagyok álmos, tudatomnál vagyok, de mégis úgy érzem, mintha elaludtam volna. Nem úgy, mint amikor mélyen durmolok, és rémálmok gyötörnek, hanem valahogy másképpen... Ilyen lehet, amikor transz alá vonnak? Ez a valódi relaxáció, ami nem gyakran adatik meg? Mindegy mi ez, jó, és kész.
    Hirtelen megzavar valami, szemeim azonnal felpattannak, de nem mozdulok. Csak hallgatok, és próbálom kitalálni, mi csaphatott ilyen zajt. Teljesen el voltam lazulva, nem figyeltem, így fogalmam sincs, hogy az ágak reccsenése a kertből jött-e, vagy talán az utcákról. A családias környezet miatt sosem kellett félnem, főleg, hogy a házat még bűbájok is védték. Úgy döntöttem, hogy inkább ismét lehunyom a szememet, és a kint játszó gyerekekre fogom. Hülye dolog, ugyanis a következő pillanatban majdnem testközelből hallok meg egy ismerős hangot, amit hirtelenjében be sem azonosítok. Köszönnek.
    -   Merlinre, mit keresel Te itt?!  - kiáltok fel ijedten.
    Fel akarok ülni, de mivel eddig a vízfelszínen lebegtem, egyszeriben elmerülök a vízben, de nem is bánom meg. Fel sem úszok azonnal, sőt leúszok az aljáig (nem mintha elrejtene a kristálytiszta víz James szemei elől). A medence falához evezek, csak akkor bukok fel. Próbálok minél jobban a falhoz simulni, hogy barátom ne legeltethesse tovább rajtam a szemét, így is túl sokat látott... miket beszélek? Mindent látott...
    Még, hogy bejárati ajtó!
    Ideges vagyok, de csak a szégyenérzetem miatt, mivel nem vagyok annyira szemérmetlen típus. Hangom talán kicsit arrogánsnak hangozhat, de remélem ebben a helyzetben megérti...
    -  Ideadnád a törölközőmet...? A nyugágyon van.  - csendesen kifújok egy jókora adag levegőt, és végre valahára fel merek nézni a szemébe, még ha közben totálisan megszégyenülve is érzem magamat. Merlinre, mennyire kínos ez!

[Hát az úgy volt… csak… téged?]

   Kínomban elnevetem magam, mint valami díjnyertes idióta, s a lányhoz fűződő képzelgéseim helyett inkább saját magam képzelem el, mégis hogyan festhetek a jelenlegi helyzetben, ahogy itt állok, háttal neki, aki ugye meztelen, az arcom paprikavörös, és a rám törő röhögéssel küszködök, mely csupán azért töröget rajtam, hogy a kínos szituációból való szabadulásom segíthesse. Azonban van egy másik fajta érzés is, mely üvöltve kiabálja, hogy forduljak meg.
   Na igen, ez az érzés valahonnan lentebbről jön, míg az agyam parancsára még kezeimet is szemeim elé tartom, s makacs módon szorítom oda őket, hogy még véletlenül se engedjek semmi rossznak. Még ha ezt is szeretném a leginkább, hiszen… ember! Nem minden nap botlok ilyen kilátásba!
- Hát az úgy volt… csak… téged? – habogom zavartan kérdésére, közben kezeim magatehetetlenül zuhannak le testem mellé, s érzem, hogy a hirtelen odatódult vér is kezdi elhagyni arcom. Szemeim még mindig csukva, így ezen érzékszervem hiánya teljében inkább hallásomra koncentrálok. A vízben mozgó test hullámokat kavar, melyek a medence falának verődnek. Halkak, akár az éjjel vadászó denevérek, csak néha, egy-egy halk foszlányból sejtheted, hol vannak, hol csapnak le legközelebb.
    Félénken hátrapillantok, és látom, hogy a lány testét takarva a medence belsőfalának lapulva figyel engem. Lassan megfordulok. Nem igazán merek még az arcára nézni, inkább valamerre másfelé nézek, kezeim idióta módon kapaszkodnak farzsebem széleibe.
- Hogyne. – motyogom, s pálcám már markomba simulva vár utasításra. – Invito! – hangom halk, enyhén megremeg, kínomban elmosolyodok. A reppenő törölközőt reflexszerűen markomba zárom, s leguggolva Barbinak nyújtom. Mindeközben igyekszem minél kevesebbet ránézni, minél kevesebbet látni.
   Ennél is kevesebbet? Láttam már mindent!
   Egyik felem azt akarja, hogy ne lássak semmit, a másik pedig azt, hogy igenis nézelődjek bátran!
   Mégis mit szólna ehhez Kat?
   Újra elfordulok, hogy nyugodtan kimászhasson a medencéből, közben pedig igyekszem összeszedni magam. Vannak ugyanis dolgok, melyeket tisztáznom kell. Az első az, hogy barátnőm van, nem is akármilyen! Jó, Barbi sem akármilyen csaj, de Kattel jól megvagyunk, hülye lennék eldobni! Mégis melyik másik lány viselné el a baromságaimat?
   Honnan tudod, hogy Barbi nem pont ezekbe szeretne bele?
   Nem gondolhatok erre! Ő csak egy barát és kész. Egy nagyon dögös barát, akivel szívesen mutatkozok bárhol. de ettől még csak Barbi marad, én meg én, akinek kapcsolata van. Kat nagyon aranyos csaj, és tényleg jó vele. És van legalább olyan dögös, mint Kenneth. Ráadásul megbízik bennem, nem tehetem meg, hogy bepróbálkozok egy másik csajnál, sőt még azt sem, hogy egyáltalán elgondolkozok rajta, hogy mi lenne, ha…
   Megvárom, hogy szóljon, ha elkészült, csak aztán fordulok meg, és nézek rá, immár mindenféle zavarodottság, s arcpír nélkül. Kezdek lenyugodni, ami jó. Nagyon jó.
- Gondoltam meglátogatlak. Rég láttalak. – dörzsölöm meg habozva tenyereim, s valamilyen ostoba bevillanás következményeként tekintetem a vízfelszínre csusszan, keresve valami igazán apró dolgot, majd feladva a próbálkozást, inkább csak felteszem a kérdést, legalább a kínos csendet is sikerül földbe tiporni. - Mondd csak, egyedül vagy, vagy az a golymók izéd is veled fürdött? – mosolyodok el, majd magam sem értve, mégis miért érdekel a szőrös teremtmény, a medencéről a lányra nézek. Az arcára. Most először az incidens óta.

[Hogy...]

1997 nyara

    Kínos lenne? De még mennyire! Mégis mit gondolt? Ha zárva van az ajtó, nem kiáltozunk a házba, nem dörömbölünk a kapunál, nem! Törjünk be, és nézzük meg, mit csinálnak odabent! És ha ennél durvább helyzetben lettem volna? Például... például... nem tudom, de ez még így is nagyon kellemetlen!! Hiába vagyok megelégedve az alakommal, kisebb-nagyobb mértékkel, ő mégis csak a barátom, akinek nem mellesleg van barátnője! Jó, végül is nem csinált semmit, nyilván látott már ilyet, de lassan ott tartok, hogy jobb lett volna, ha egy betörő az. Ő legalább nem ismer...
    Veszek pár mély levegőt, mintha ettől kevésbé lenne szégyenletes a szitu, de valójában talán tényleg segít az oxigén. Mintha kezdenék megnyugodni, de még mindig sok gondolat és érzés kóvályog bennem. Igazából nem is kéne miért szégyenkeznem! A saját kertemben voltam, a saját medencémben, egyedül. Neki kéne szégyellnie magát, és mégis úgy érzem, hogy kettőnk közül ő érzi jobban magát. Érzem rajta a zavart, de a kínos nevetése, a szemében megbúvó csillanás, vagy elfojtott mosoly nem éppen arról árulkodik, hogy szörnyen megbánta volna a betörést. Ez voltaképp hízelgő, de erre most nem gondolok. Egy kósza gondolat viszont megfordul bennem, hogy vajon Kate jobban fest így, mint én? Az önző, tipikus női gondolatot azonnal elkergetem, és szinte el is pirulnék, ha nem azt bámulnám, hogy mikor adja már ide a törölközőmet.
    Elfordul, ahogy illik, én pedig rögvest kitenyerelek a földre, és egy könnyed lökéssel kint is vagyok. Nem is törölközöm meg, a hajamat is hagyom csöpögni, inkább szorosan magamra csavarom, és betűröm a végén, hogy megmaradjon rajtam.
    Rég láttál... Tessék most láttál premierplánban...

    Szóval James!
    - Hogy... - de megelőzött a mondatával. - Neem... Nem úszott velem. - ráncolom össze szemöldökeimet, és már kérdeznék vissza, hogy mégis miből gondolja, hogy hogyan jött ez a kérdés, de nem engedhetem, hogy megússza a leszúrást, így visszatérek eredeti mondatomhoz. - Hogy a fenébe jutottál be?! - igazából sejtem a választ, de így próbálom kifejezni, hogy ejnye-bejnye Jamiefiú.
    Nem mertem még a szemébe nézni, így ahelyett, hogy zavartan topognék egy helyben, helyet foglalok az egyik nyugágy végén. Feljebb húzom, megigazítom a törülközőt, és oldalra fordítva a fejem kicsavarom a hajamat. Nincs már döglesztő meleg, most van pont jó idő.
    - Mit szobrozol ott? - nézek rá, de meg is bánom, így a mellettem fekvő nyugágyra bökök tekintetemmel. - Foglalj helyet, érezd csak otthon magad! - célozgatok, de már nem dühösen, inkább csak viccelődve, incselkedve...
    Egyelőre nem érzem a helyzet komikumát, de már kezdem kapiskálni. Ezentúl, hogy lesz? Nem nézek soha többé a szemébe? Butaság, megtörtént, ennyi, nem tragédia. Ez nem jelent semmit, csak egy egyszeri incidens...

[Átmásztam a kerítésen.]

   Zavart mosollyal nyugtáztam szavait, s valóban láttam én is, hogy a vízben semmiféle fulladozó lény nem úszkált. Igazából ennek fontosságát magam sem értettem, talán csak a kínos csendet akartam végképp megtörni, vagy zavarom még inkább leplezni. Mégis mi másért foglalkoznék ily apróságokkal, holott van itt mire figyelni.
   Felhúzom szemöldököm, s kissé kétkedve nézek vissza rá. Valóban nem hallotta a puffanást? Bárcsak én is ilyen könnyen figyelmen kívül hagyhattam volna a fájdalmas földet érést, de részemről ez nem volt ennyire szerencsés. Borzalmas betörő lennék. Mármint ha valódi céljaim is lennének a szakmában, egész biztos, hogy igen hamar lebuknék. Nem nekem való ez.
- Átmásztam a kerítésen. – közlöm vele egyszerűen, mintha a világ legegyértelműbb beszélgetése folyna, s más alternatíva nem lévén, az egyetlen meglévőt alkalmaznám. Az, hogy látszólag kezd lehiggadni, engem is felbátorít, s még egy mosolyt is küldök felé, miközben helyet foglalok mellette. Nagyot sóhajtva nyúlok el a nyugágyon, s tekintetem elkalandozik a felhők között, de elememben vagyok, s nem bírom sokáig egy helyben, így inkább feltolom magam, s kezeimmel hátulról támasztva testem, fordulok félig felé.
   Még mindig szégyellem kicsit magam, de igyekszem túllépni. Inkább mondani kéne valamit, de mégis mit. Nekem kell kezdenem a beszélgetést, hisz ezért jöttem, nem igaz? Hmm… mondjuk lehetne valami sablonszöveg, a „Hogy vagy” és a "Hogy telt a nyarad?” meg a „Jól nézel ki!” keveréke. Vagy egyszerűen csak a három közül az egyik. Mondjuk amelyik nem hangzik olyan elcsépelten.
- És… eddig milyen a nyarad? – kérdem, arcomon kellemes mosollyal, s utána jobbommal letörlöm izzadtságtól csillogó homlokom. Borzalmas, hogy mennyire meleg van! Kicsit rossz érzés is, hogy itt izzadok, mint valami szaunában, inkább el is fordítom fejem, s próbálom űzni az erre irányuló gondolatokat. Körbenézek a kertben, szép elrendezés, tetszetős növények, szépen nyírt bokrok, s kecsesen metszett fák. Olyan, amilyet minden fiatal varázsló képzel a jövőbeli önmagának, álmodni sem mernék szebbről. És a medence…
   Csak most veszem észre, mennyire jól esne megmártózni a hívogatóan fodrozódó vízben. Nem csoda, hogy vágyok rá, nyakig poros vagyok, s a komfortérzetemen ez sem javít igazán. De az iméntiek után nem igazán merek megkockáztatni egy ilyet, így is vissza kell fognom magam, hogy ne csináljak hülyeséget, de… ez az egész ütközik az elveimmel. Hisz mindig is úgy éltem, hogy belementem minden kalandba, s csak a pillanat számított, hát miért ne lehetne ez most is így? Kate számít, igen, de ő most nincs itt, tehát nem tudok mit tenni vele kapcsolatban. Barbi viszont itt van, s segíthet megélni a perceket. Addig kell kipróbálni mindent, míg az ember fiatal.
   A lányra, majd ismét a medencére nézek, nagyon erősen hezitálok, próbálok érveket, s ellenérveket felsorakoztatni egymás ellen, de nem megy, alig találok ellenérvet, talán csak a meztelenség az, melyet fel tudnék hozni. Még egyetlen lány előtt sem vetkőztem le teljesen, s igen, most lehet röhögni, hogy 17 évesen még mindig szűz vagyok, nyugodtan, s én szemrebbenés nélkül könyvelem el féltékenységnek, hisz tökéletes életem van! Na jó, majdnem, de népszerű vagyok, szeretnek, sok barátom van és lányok is akadnak. Illetve akad. Kate.
   Kimerülten sóhajtok, majd megadva magam Barbi felé fordulok.
- Ugye nem zavar, ha… ha… ? – mutogatok szerencsétlenül a medence felé, mert zavaromban nehezemre esik teljes mondatban kérdezni.
   Remélem nemmel válaszol.
   Remélem elküld a fenébe. Az eszem szerint az lenne a legjobb választás, ha már most lelépnék. Hisz az eszem már tudja, amit a szívem nem mer bevallani.
   Itt valami nagyon rossz van készülőben.

[Ja... semmi érdekes.]

1997 nyara

    Hát persze, bemászott a kerítésen. Hogy én erre nem gondoltam, de buta vagyok, hiszen ez a legtermészetesebb dolog! Pfff. Még mindig nem értem, miért nem lehetett volna másképp megoldani a bejutást, mondjuk valamiféle olyan módon, mint a normális emberek szokták. Mondjuk csengetés, vagy kiabálás.
   Felesleges ezzel terhelnem az agyamat, bemászott, meglátott, nincs már mit tenni, megtörtént. És mint mondtam, nem tragédia.
   Hajam lassan elkezd száradni a tűző napon, ha minden igaz pár percen belül már száraz fürtök fognak ugrálni körülöttem, minden egyes mozdulatnál. Legszívesebben visszamásznék a medencébe, de ezek után nem volt túl sok ingerenciám hozzá, főleg, hogy még fürdőruha sincs a közelben.
   Idegesen játszani kezdek ujjaimmal, amikor a nyaramról kezd kérdezni. Zavartan félrenézek először a medencére, aztán a közeli bokorra, égre, mindenhova csak a szemébe nem. Próbálom leplezni furcsa viselkedésem, mintha csak gondolkoznék, mit is mondhatnék, több-kevesebb sikerrel. Eszembe jut Wade-del az együtt töltött percek az iskolában, majd a nyári kalandunk, ami pont itt zajlott. de be is fejeződött ez a valami, mielőtt még elkezdődhetett volna. Wade gondoskodott róla... Hirtelen elönt az aggodalom iránta, hollétéről, mivoltáról, és jobban zavarni kezd, mint ez a döglesztő hőség. Eszembe jutnak a magányos napok, amiket főleg sírással és céltalan sétákkal töltöttem, majd hirtelen leállítom az agyamat.

   Jamesre nézek, és rájövök, hogy egy könnycsepp már le is gurult az arcomon, így gyorsan, leplezve letöröltem, és gyors, de annál pontatlanabb választ adtam.
    - Ja... semmi érdekes. - dühítően átlagos válasz, de nem érdekel, mit gondol. Igazából, ha tudná miről van szó, szerintem őt se érdekelné, így megkímélem a tettetett sajnálkozástól és együttérzéstől.
   - Ugye nem zavar, ha... ha... - és a medence felé bök.
   Ujja irányát követve én is a hívogató vízre pillantok, és őszinte meglepettséggel vonom fel szemöldökeimet. Visszanézek Jamesre, majd ismét a medencére. James félmeztelen, csak egy nadrág van rajta, ami bizonyára nem fürdőzésre szolgál. Furcsán méregetem, és megpróbálom megtippelni, hogy vajon magát akarja-e hagyni a ruháját. Hirtelen bekúszik elém elképzelt meztelen teste, de gyorsan elhessegetem a képet. Hülye vagyok. Persze, majd meztelenül akarna fürdeni... Előttem... Vagy talán szemet-szemért elvet akar alkalmazni? Áh, ez ökörség.
   - Nem zavar, nyugodtan. - mosolygok rá biztatóan.
   Zavar! Igenis zavar! Miért mondtam, hogy nem? Én is akarok fürdeni, ez nem fair. Ha fürdeni akarok, akkor mehetek be átöltözni. Úgy látszik ez lesz a vége a dolognak...

[Ugye bejössz velem?]

És most, a testünk édes bűnbe csal,
Fogj át, ez gyönyörű perc.

   Semmi érdekes? Felhúzom szemöldököm, s a tipikus, „ne hordj már össze baromságokat” tekintetemmel illetem a lányt. Természetesen nem láttam ahogyan elsírta magát, és simán bekajálom a térítő hazugságát … nem. Pár másodpercig nézem csak, majd elfordítom fejem. Ha nem, hát nem. Lesz időm megoldani a nyelvét, James Wolfot nem olyan könnyű megúszni. Nem tudja még, hogy milyen makacs tudok lenni, itt az ideje, hogy szerezzen egy kis tapasztalatot.
   Elmosolyodok, mikor megkapom az engedélyt a medencés bulira, majd lazán ledobom cipőm, s utána a nadrágom is, majd egy percre megtorpanok. Barbira nézek, s egyből elfog az a kínos érzés, mely alulöltözöttségem miatt hivatott bujálkodni velem. Bár rajtam még mindig van boxer, őt még nem köröztem le, na nem mintha célom lenne. De azért nem minden nap mászkálok ilyen lenge, s igencsak huzatos öltözékben nők előtt. Jó, Abbs és a nagyi nem érdekelnek senkit, őket még akár ijesztgetni is tudnám.
- Ugye bejössz velem? – Öhm… hülye, hülye, hülye! Annyira tudom, hogy ezt nem szabadna, de egész egyszerűen csak kibukott belőlem a kérdés. Közelebb hajolok hozzá, s kezeim kezeire csúsztatom, majd elkezdem felfelé húzni, ezzel tulajdonképpen minden választási lehetőségétől megfosztva. Ejnye. A választás joga őt illeti meg, de azért érzékeltetem vele, hogy valahol mégsem annyira.
   Fogalmam sincs mit fog válaszolni. Még az is lehet, hogy kint marad, és végig nézni fog, ami csak még inkább fokozná feszengésem, nem igazán szeretném. Kettesben az egész sokkal élvezetesebb lenne. Még ha csak barátság is van köztünk. De most komolyan, nem hiszem hogy bármi félnivalója lenne bármelyikünknek is. Mondjuk a barátok nem szoktak meztelenül fürödni, vagyis azt szoktak, de nem egymás társaságában! Még belegondolni is furcsa, de most már nincs visszaút. Az ajánlatom elhangzott és aligha lenne félreérthetőbb. Megpróbálok kevésbé bárgyún mosolyogni, de kétlem, hogy jól csinálnám, inkább a medencére tekintek, hogy ne lássa annyira a pírt arcomon.
   Igyekszem kiverni fejemből a vizuális fantáziámnak köszönhető csupasz képeket. Elég ciki lenne, ha éppen most kalandoznának el a gondolataim, és… oh, de még mennyire jól fog esni, ha az a víz kicsit lehűsíti a testem! Nekem most komoly terveim vannak, ki akarom szedni belőle, hogy mi nyomja a lelkét, nem szabad… elkalandoznom.
- Gyere. – suttogom, majd válaszra sem várva megteszek egy lépést a medence felé, természetesen még mindig fogom kezeit, vezetem a víz felé. Ha nem jön be, én sem fogok fürdőzni, de úgy vélem vagyok annyira magabiztos, és meggyőző, hogy ne lehessen nekem ellenállni. A gondolat elégedett vigyort csal arcomra.
   Enyhén megszorítom a kezét, s kíváncsian várom válaszát.

[Ugye bejössz velem?]

 

1997 nyara

Koslatva végignézem, ahogy levetkőzik. Felsőteste eddig is szabad volt, de most már csak egy szál boxerben van. Tudom, hogy gyakorlatilag ugyanaz, gatya-gatya, de elviekben mégis csak más... Az se mindegy, hogy én fürdőruhában vagyok, vagy egy átlátszó tangás fehérneműben...
Hirtelen eljátszom a gondolattal, hogy ő csak egy vékony anyagnyira van a meztelenségtől, én meg egy törölközőnyire. És ha belegondolom izgatottság fog el. Ez nagy hiba, de mégis élvezem. Mint amikor a tiltott gyümölcsért áhítozol.
-    Ugye bejössz velem?    - kérdezi már-már incselkedve.
Szemöldökeim meglepettségtől felszaladtak homlokomra. Ezt jól gondolom, hogy hogyan értette...? Ránéztem Jamesre, ahogy teljes önmagában egy szál boxerben áll a hőségben a hűsítő víz előtt, arra kérve engem, hogy fürdőzzek vele - meztelenül. Nyilván nem úgy értette, hogy most felszaladok a fürdőruhámért. Vagy mégis, csak én akarok mást hinni? Ó, te jó ég... Ránézek erre a férfira és kívánom, nincs mit tagadni, biológiai bizonyítékok vannak rá. De ez nem helyes, hiszen könnyen az lehet a vége, mint Wade-nél, és én nem bírnám ki, hogy még egy barátot elveszítsek. Ez túl kockázatos, túl forró helyzet, túl szexis és túl tiltott....
-    Jól esne még egy kis fürdés, ha már így véget vetettél az előzőnek!    - mondom huncut arccal.
Persze. Előbb tisztáztad le magadban, hogy tilos, erre igent mondassz, és engeded, hogy felhúzzon az ágyról. Jó kislány. Tényleg.
Na jó, igazából nem csinálok őrültséget, meeeert ő már látott meztelenül az imént, ő pedig csak alsógatyában van. Ez így még okés, nem? A barátok szoktak ilyenek csinálni. Fürödni a medencében. Kevés ruhában. Szoktak, igen.

Ahogy megfogja kezeimet egy energiahullám végigfut a gerincemen és szinte beleborzongok. Hagyom, hogy szép lassan vezessen a medence felé, és közben a szemében ugráló huncutságot kémlelem. Tüzes tekintetünk között izzik a levegő, de egyikünk sem hajlandó beismerni, hogy így van. Azt hisszük helyes, én is győzködöm magam, hiszen már is a medence szélén állunk.
Tekintetem hirtelen elképesztően csábos lesz, és elengedem a kezét. Ha játék kell, játsszunk nekik.
Lassan lecsúsztatom a törölközőt magamról, ajkaimba pedig játékosan beleharapok.
-     Úgy is olyan forróság van. A testünknek jól jönne a simogatóan hűvös víz.    - flörtölök. Minden szót úgy ejtek ki, mintha irdatlan szexi lenne, szemeim csillognak, ajkaimat benedvesítem. Igen, flörtölök...
-   Szereted a kihívásokat?   - kihívóan felhúzom szemöldökömet egy pillanatra.
Ezt már nem lehet nem félreérteni. Nyilván megrémül, amiért ilyen nyíltan rámozdulok, így a meglepettségét kihasználom.
-    Nyugalom, ez tetszeni fog.   - kéjesen sóhajtok egyet. Két tenyerem a forró mellkasára helyezem, az erotikus arcomat felváltja a széles vigyor, majd egy lökést intézek felé.
Nem tud mit csinálni, a medence legszélén áll, a lökés kellően erős, és teljesen felkészületlen, így beleesik a hideg vízbe.
Jóízűen felnevetek, és hirtelen el is feledkezem arról, hogy meztelen vagyok.

[Hát… igen.]

És most, a testünk édes bűnbe csal,
Fogj át, ez gyönyörű perc.

   Tökéletes. Minden teljesen úgy alakul, ahogy akartam. Megfogja kezem, és velem tart. Egy mosollyal meg is köszönöm neki, bár lehet, hogy sokkal inkább veszi bátorításnak a dolgot. Tök mindegy, egyre megy. Innen már csak pár lépés, hogy kiszedjem belőle a dolgokat, bár… húha. Öhm… James, figyelj! Mármint ne Oda, hanem az eredeti célodra! Eredeti? Miért, most új van? Nem, ne, vagyis huhú! Szemeim követték a törölközőt, ahogyan az lecsúszott a karcsú testről, aztán követték visszafele felfelé is, aztán megint le. Hiszen hogy is tudtak volna ellenállni a látványnak? Hiszen az imént olyan gyorsan elillant az egész.    
   Most viszont… Az előbb még én incselkedtem kicsit vele, én játszottam a kacér gondolatokkal, most azonban teljesen átvette az irányítást. Nem kételkedek abban, hogy az van, és az lesz, amit ő akar. Úristen. James, ha ne veszed el rögtön onnan a tekinteted, bizony az lentebb is meg fog látszani. Hallod!?
   Fogom a kezét, és a medence felé lépkedek, utána. A szemébe nézek, és igen megigéző pillanat. Egy külső szemlélő, sőt, minden normális szemlélő azt hihetné, hogy járunk. De ugye nem? Mármint persze, hogy nem. Ez nem számít megcsalásnak, igaz? Nem vagyok már teljesen biztos önmagamban. Mindegy. A lényeg, hogy amit Kat nem tud, az nem is fáj neki. Vagy valami hasonló. Egyszer úgyis elmesélem majd neki, nem bírnám ki, hogy ne. Túl őszinte vagyok.
   Hé, hó! Várjunk, ez most flörtöl? Neeeeem. De. Nem. Mi van?!
   Nem igazán tudok megszólalni, nem is tudom igazából, hogy mit mondhatnék. Ha megint beégetném magam, egy idióta kijelentéssel, mint például, hogy „szép a füvetek”, az nem lenne túl jó. Nem. Nagyon nem. Várjunk, most direkt játszik velem? Nem igazán tudom, hogy mit gondoljak. Csoda, hogy nem akadtak már fel a szemeim, mint akire valamilyen roham tör. De azért mégis csak itt flörtölget, amit lehet, hogy nem kéne. Nem hinném, hogy tudnám magam türtőztetni, ha a helyzet olyanra fordulna, most pedig azért eléggé kezd olyanra fordulni. Hűű.
   Közeledik. Húsz centi. Ó, anyám! Tíz. Nem, James, csak a szemébe nézz! Ó, hogy mennyire vonzódok hozzá, Merlinre! De ezért nem kövezhet meg senki, ez a természetes. Minden normális férfi vonzódna egy meztelen nőhöz, pláne, ha ilyen alakja, meg ilyen mellei… nem.
   Kihívás? Persze! Sportoló vagyok, kviddicsjátékos. Az egyik legjobb terelő akit ismersz, kislány, naná, hogy imádom a kihívásokat, de nem pont olyasmire gondoltam, mint ez most itt. És gondolom te sem… Öhm… mégis mit csinál? Nyomul, ami még teljesen oké is lenne, ha nekem nem lenne barátnőm, de a pokolra is, van! És nem akarom megcsalni. Nem fogom. Hiszen ez még nem számít annak. Semmi rosszat nem csináltunk még. Még. Nem, nincs még!
- Hát… igen. – feleltem, totál összezavarodva. Nem voltam biztos abban, hogy mit csinál, abban, hogy mit csinálok, az egész teljesen furcsa volt számomra. Magyarázatokat akarok. Az előbb még sírt, én meg meg akartam tudni, hogy miért, most pedig a mellkasomon van a tenyere. Ó, te jó ég. Igen, ellenállhatatlan, meg szerény vagyok, de ennyire? Ne már. Szólhattak volna hamarabb is. Elsőre azt gondolom, meg akar csókolni, és már fordítanám is el fejem, ám aztán megpillantok a szemében valamit, és leesik, hogy mit csinál. Sajnos már túl későn, a lökés épp elég volt ahhoz, hogy háttal a vízbe zuhanjak.
   Persze, hogy hívogató volt, de nem ennyire. Na várj csak, ezt még megbosszulom. Prüszkölve jövök fel a víz tetejére, s pár nagyobb levegővétel után fejcsóválva nézek a lányra. Nevet, s kacaja édesen cseng a fülnek, én azonban most nem erre vágyok. A medence széléhez úszok, s felnyomom magam, először jobb, majd bal lábam emelem ki, s megindulok felé. Egyik kezemmel a lábát fogom, a másikkal a háta alá támasztok, s mint mikor újdonsült férj viszi be az arát a házba, emelem fel. Mindenféle tiltakozása hiábavaló. Ezt pedig ő is nagyon jól tudja. Nem érdekel, kezeim miket érintenek, elszánt vagyok. A medencéhez sétálok, majd beugrok vele a vízbe. Nem foglalkozok vele, hogy sikít vagy sem, ezt megérdemelte!

[Jaj ne! Ne James!]

 

1997 nyara

Secret tryst under cover of nights,
they made vows to another.

Annyira jól érzem magamat! Az utóbbi hetekben csak szomorkodtam és sírtam, de most! Annyira jó végre másra gondolni, végre kikapcsolódni, és szórakozni! Mert ez szórakozás, csak egy.... játék. Igen, játék. Amolyan huncut, baráti csipkelődéssel megspékelt meztelen mulatság. Elismerem ez nem hangzik a legártatlanabbul, de mindegy is... A lényeg, hogy végre önfeledten kacagok! És ezt az érzést, nem hagyom, hogy bármi beárnyékolja.

Jókedvemet megédesíti James pillantása, amikor rájön, hogy aljas módon tőrbe csaltam az iménti színjátékommal. Elégedettségben fürdök, összefonom kezeimet, csípőmet kitolom kicsit, és az egyik lábamra ránehezedek. Elhitte, hogy flörtölök, elhitte, hogy rá akarok mozdulni! Ez nagyon jól esik az egómnak, csak azaz egyetlen bibi, hogy egy röpke pillanatig én is elhittem. De ez csak huncut, baráti csipkelődéssel megspékelt meztelen mulatság! Ugye. Mint mondtam.

Erősen prüszköl a klóros víztől. Egyből arra gondolok, hogy milyen jó is volt a hűvös vízben, mielőtt megzavart, és azonnal visszakívánkozok a vízbe.
James gyilkos tekintettel mászik ki a medencéből. Ahogy egyre jobban közelít felém, én nevetve hátrálok. Szép lassan elmúlik a nevetésem, leköt meztelen felsőtestén csillogó vízcseppek. Hmm... Igazán... Igazán művészi! Igen... és módfelett szexi mellesleg. Előtör belőlem női énem, és eszméletlenül megkívánom.
Na jó... Ideje agyamat visszaállítani barát-üzemmódba!
Gonosz pillantása teljesen letaglóz, még a vigyor is ráfagy az arcomra, amikor rájövök, hogy mit tervez. Persze, visszaadja, értem én. De nem hagyom!
-    Jaj ne! Ne James!  - kezemet magam elé téve, hátrálni kezdek -   Légyszíves! James!  - kacagva lépkedek, de Ő csak jön és jön.
Megfordulok, hogy futni kezdjek, át a kerten, de lassú vagyok, és egyből megragad. Meglepően könnyen felemel, mintha pihekönnyű lennék. Meg is lepődök, pislogok össze-vissza. Kapálózni kezdek lábaimmal, de hamar rájövök, hogy semmi értelme. Már csak pár lépés választ el a hideg víztől, amit előbb megkívántam, de most valahogy nagyon hűvösnek látszódik! Végső kétségbeesésemben átkaroltam James nyakát. Ha én, akkor jössz te is!
Ki se kell mondanom, egy apró szökkenéssel elugrik a medence peremétől, és eszeveszett nagy csobbanással érkezünk a vízbe. A víz elönti az összes testnyílásomat. Számat még az utolsó pillanatban sikerül becsuknom, így legalább gyomromat és tüdőmet megkímélem.
Forró testemet egyből lehűti a víz, én pedig köhécselve bukkanok fel a víz felszínén. Vizes szempilláim kissé összeragadnak, hunyorogva keresem a galád Jamest, akit a medence mélységében elvesztettem csobbanás közben.
Pár méterre arrébb pislog rám. Ugyanolyan elégedett vigyor ül a képén, mint amilyen az előbb az enyémen.
Elismerem, ezt megérdemeltem... De ha játék van, akkor játszunk rendesen!
A medence vize és korábbi kacagom teljesen felspannol, egyre jobban érzem, hogy elvesztem a fejemet, és átadom magam a szórakozásnak. Csábosan felhúzom szemöldökeimet, mellúszásban kettőt rúgok lábammal, és máris előtte vagyok. Pár centire. Olyan közel, hogy akár... szóval közel.
Mélyen a szemeibe nézek, hogy eltereljem a figyelmét, elmerülök a kék íriszeiben, de kezem közben megragadja nadrágja két szélét, és egy nagy rántással lehúzom róla az alsót. Lebukok, hogy végleg leráncigáljam, majd feljövök a felszínre és kihajítom a szárazföldre, jó messze.
-   Ha én is, te is!    - nevetek fel felszabadultan.
Halvány lila gőzöm sincs arról, hogy mit csinálok, de ebben a pillanatban nem is érdekel, mert végre jól szórakozok!

   Hiába ellenkezik, erősen tartom karjaimban, s igazándiból esélye sincsen neki szabadulni, meg hát nem is akar. Ez mind a játék része. Az üldöző eljátssza, hogy szándékai komolyak, míg a préda menekülést színlel, de igazából vágyik a közelségre. Az elkapásra. Akarja, hogy elfogyasszák. Hatalmas csobbanással merülünk alá, a víz alatt elengedem, majd kissé távolabb úszok. Feljőve igyekszem kisöpörni arcomból a vizet, s prüszkölve fordulok egyet-kettőt lábujjhegyen. A víz klóros ízétől köhögnöm kell.
   Aztán tekintetemmel megkeresem, s mosolyogva pislogok rá. Boldog vagyok, ez nem kétség. Percek alatt feledtetett el mindent velem, és teljesen olyan, mintha csak mi élnénk a világon, és csak ez a kis kert létezne a mindenségben. És nekem nem is kell több, egyszerűen tökéletes ez a pillanat. Önfeledten nevetem el magam, mikor megindul felém, s gyengéden simítok végig derekán, ahogy odaér.  Tekintetem elveszett lebegő fürtjeiben, és kissé minden homályossá vált. Talán ilyen érzés lehet szerelmi bájitalt inni. Bódító. Fertelmesen bódító. Már az sem zavar, hogy a baráti távolságot ismételten átlépte. Nem feszélyez, és már cseppet sem kínos. Hihetetlen, hogy pár perc alatt mennyire el tudnak tűnni a gátlások.    
   De ez csak játék. Nem lehet több. Mindketten tudjuk, hogy nem lehet több. Eljátszunk szerepeket, mert jól esik. Mert fiatalok vagyunk és bohók. Mert megtehetjük. Aztán a kerten kívül mindenki visszatér a saját kis életébe, a rövid színdarabunk pedig sután hullik porba.
   Tekintete megragad, ahogy figyel, és nem is tudok másra koncentrálni, így meglepődök, mikor érzem a rántást, majd alábukik, a következő pillanatban pedig alsónadrágommal együtt tér vissza. Szemeim elkerekednek, és egy pillanatra bepánikolok, szívem egyre hevesebben kezd verni, és nem tudom, mit tehetnék. Aztán ránézek és mosolyt kényszerítek arcomra. Fogalmam sincs, mit csinálunk már, fél perce még teljesen máshogy láttam a helyzetet. Talán ez már kicsit sok. Vagy nem is tudom.
   Kacagása könnyít csak a kínos helyzeten, s elhatározom, hogy nem hagyom magam, és nem leszek az az esendő szűz fiú, aki igazából vagyok. Kemény mosolyt varázsolok arcomra, s magamhoz húzom a lányt. Olyan közel, hogy lábfejeink összeérnek, mellei mellkasomhoz simulnak, s egészen biztos vagyok benne, hogy ő is érzi odalent egyre fokozódó izgatottságom. Megpróbálok érzékien a szemébe nézni. Csábítóan. Egyre közelebb hajolok arcához, fejem elfordítom, mint aki smárolni készül, majd az utolsó pillanatban oldalra rántom és arcának jobb oldalára nyomok egy puszit.
   Rajtam volt a sor, hogy fölényesen felnevessek, majd elúszva mellette a medence túlfelébe tempózzak. Nagy levegőket vettem, leginkább azért, hogy a vér valahogy feljebb kerüljön testem alsó részéből. Elég kínos volt merev farokkal álldogálni vele szemben, és hát úszás közben sem volt a legkényelmesebb.
   Visszanéztem rá, és elmosolyodtam. Nem vettem komolyan a szituációt és nem is volt rá szükség. Mert ez egy ilyen játék. Nem csak egymással és az érzésekkel játszunk, hanem a szerepekkel is. Percenként váltogatjuk, percenként mások vagyunk a másik számára. Akár egy emberi bábjáték. Később akár még lehetünk hűségesek is.

[James.]

And I wanna kiss you, make you feel alright,
I'm just so tired to share my nights.
I wanna cry and I wanna love,
But all my tears have been used up.

Nevetséges. Nem is... hihetetlen. Furcsa. Anyaszült meztelenül úszkálunk a medencében minden határt áthágva, ami valaha két barát között lehetett. Úgy dobtuk le magunkról gátlásainkat, mint a piszkos ruhát, amire már nincs szükség, és csak a csupasz, igazi, természetesebb valóság maradjon. Nem is tudom elképzelni, hogyan mehetett ez ilyen könnyen. Mintha valami furcsa megmagyarázhatatlan erő irányított volna minket, mintha megragadtak volna bennünket, és úgy játszanának velünk, mint a kislányok a babáival. Minden társadalmi norma, elvárás és aggódó gondolatot lecsupaszítottuk rólunk, és most úgy érezzük, hogy szabadok vagyunk, és következmények nélkül cselekedhetünk. Mert azt hisszük. Muszáj azt hinnünk, különben nincs más, ami megmagyarázhatná ezt az egészet. Ezt a furcsa pluszt, amit minden másodpercben érzek.
Ahogy arcára pillantok, önfeledt elmémet megmérgezi a kíváncsiság. Vajon Ő hogyan látja a helyzetet? Semmi jelét nem mutatta az ellenkezésnek, ugyanúgy benne van az idegennek tűnő mégis ijesztően valódi játékban, mint én. Akár a barátnője is láthatna minket. Vagy bárki. Ezt aztán ki nem magyaráznánk senkinek, még magunknak sem tudjuk, de talán nem is akarom. Talán élvezem. Talán valami elnyomja a lelkiismeretes szívemet.

Magához húz. Határozottan és férfiasan.
Egy pillanat alatt olyan közel kerültem hozzá, hogy egész testemmel megéreztem bőrének melegét a hűvös víz lágy hullámai között. Látnom sem kellett teste összes testrészét, éreztem mindent. Szívem vad táncba kezd, sőt őrjöngésbe! Tombol, és ki akar ugrani a helyéről, hevesen pumpálja tele testem friss vérrel, ami féktelen izgalmat és bizsergést vált ki belőlem. Melleim mellkasára nyomódnak, csípőm csípőjéhez.
Öt apró centi választ el az arcától, s levegőt sem merek venni. Kitágult pupillával, lélegzetvisszafojtva várom, hogy teljenek a másodpercek. Nem tudom, mire várok. Csak... csak, hogy történjen valami. Bármi. Nem tudom, micsoda, csak valami.
És akkor csókra nyitja ajkait. Vészvillogó bekapcsol, sőt, szimplán a józan eszem kapcsol be, és kikerekedett szemmel, dübörgő szívvel, próbálom uralni a káoszt, ami kitört a fejemben, rendet tenni, és meghozni egy okos döntést, ami nap először.
S mielőtt reagálhattam volna, elmosolyodott, és egy puszit nyomott az arcomra. Egy óriási kő esett le a szívemről, a káosz alábbhagyott fejemben, de pezsgő vérem nem nyugodott. Hiányérzet kerített hatalmába. Csalódás.
Gyorsan elhúzódik, és elúszik. El, a medence szegletébe. Kis habozás után mellé úszok, de most csak mellé, és egyik kezemet kiteszem a partra, és oldalast hozzáfordulok. Furcsa mód azt veszem észre, hogy még mindig mosolygok. Csendben mosolygok rá, és megvárom, míg rám néz.
Akkor hirtelen lefagy az arcomról a mosolyt, és őszinte kíváncsisággal tekintetemben egy kérdést teszek fel. Halkan, majdnem hangtalanul lehelem ki a szavakat.
-    James.    - ejtem ki nevét. Fürkésző tekintetem ki próbál olvasni valamit szemeiből. -    Ez micsoda?   - hangom majdnem elveszik a nyári estében, pedig nem suttogok.
Nem azt kérdezem,  hogy ez szerelem-e, vagy barátság. Ez nem szerelem, nem barátság. Nem meghatározást várok, csak magyarázatot. Ez itt, ami történik (mert még mindig történik, érzem magamban, a levegőben, látom rajta), mégis micsoda. Talán okosabb nálam. Talán ő tudja azt, amit én nem.

[Nem tudom, ez már több mint barátság, de semmiképp sem szerelem.]

   Hogy mi van most? Hát a legőszintébben mondom, hogy fogalmam sincs. Nem mondom szerelemnek, hiszen nem ismerjük egymást olyan jól, de ez már a barátságot is meghaladta, hiszen csak ránk kell nézni. Nevetnem kell a helyzet abszurditásán, Caleb meg eközben otthon vár, és mit sem sejt az egészről. Na meg Kat. Anyám, hogy én miket csinálok…! Mosolygok, és élvezem a helyzetet, de nem tudnám megmondani, hogy miért teszem mindezt. Mi csak barátok lehetünk, azonban ismét előjön a probléma, hogy egy barátomra sem állt még fel. Mondjuk tekintve, hogy a barátaim között Neehill és Caleb vannak leginkább, ez nem is olyan nagy csoda.
   Nem tudok dönteni, hogy ez most mégis jó, vagy rossz dolog lenne. Valahol bennem mélyen egy vészvillogó elég keményen működésbe lépett, és kétségeket ébreszt bennem. De képtelen vagyok eldönteni, mit akarok, mi lenne a legjobb nekem, neki és Katnek. Hiszen ez a produkció nem kétszereplős, hiába vagyunk hajlamosak néhány másodpercre feledni ezt a tényt.
   Jó, persze. Élvezem, ez nem kérdés. Melyik pasi ne élvezné a helyzetet? De nem tudom. Ahogy nézek ki a fejemből, úgy érzem nem tudok semmit, ami nyilván azért nem teljesen igaz. Emlékszem a gurkó színére, és a repülés élményére, meg arra, hogy mi volt a legutóbbi válasz a klubhelyiség bejáratánál, a kérdésre, vagy, hogy milyen színű volt a Barbie ház ajtaja. Ám ami most igazán fontos lenne, legalábbis a helyzetet tekintve, azt nem tudom. Már a farkam sem áll, így nem hajt a vérem a könnyű prédára. Egyébként is csúnya lenne ilyen dolgokon gondolkozni. Egész biztos, hogy ilyennel csak egy hozzám hasonló szűz fiú hozakodik elő, de nekem barátnőm van, és nem csalhatom meg. Szeretem.
   Barbie kérdésére még mindig nem tudok mit mondani. Nagyot sóhajtok, és hozzá hasonlóan helyezkedem el a medence szélén. Mintha két öregember áztatná magát, a világ legeslegnagyobb problémáin merengve. Ajh, mikor érnek már véget a kamaszkori világrengető bajok?! Hogy mi is ez? Leginkább egy átmenethez hasonlítanám, ha létezik egyáltalán ilyen. Márpedig léteznie kell igazából, vagy ha nem, akkor majd most én megteremtem a fogalmat. Milyen profi lettem hirtelen kapcsolatok terén, tyűűűha!
- Nem tudom, ez már több mint barátság, de semmiképp sem szerelem. – nézek a lányra, kis fintorral arcomon. Nem volt értelme tovább ízlelni a szavakat, a legtöbb értelme úgyis az őszinteségnek van. Anyám is mindig ezt mondta. – És nem akarom, hogy az utóbbi következzen be, mert ha akarnék, sem tudnék tenni ellene. – vonom meg kissé vállaim. Hirtelen elkezdett zavarni pucérságom. – Mielőtt félreértenéd… élvezem, amit most csinálunk, legyen az… akármi is. – nevetem el magam zavaromban. Fú, azért ez kínos. – De nekem barátnőm van, akit szeretek, értsd meg. Nem szeretném ott hagyni... – hogy miért nem, hát fogalmam sincs. Kat legszívesebben az esküvőig várna még a meztelen együttfürdéssel is. Nem csoda, hogy Barbie, aki szinte tálcán kínálkozó lehetőség előttem, vonz. Nehéz azért kimondani, amit szeretnék. – Tehát nem szeretném ott hagyni miattad. – Áucs, remélem nem fájt neki annyira. – Ne haragudj. – teszem azért hozzá a biztonság kedvéért. Mielőtt mondjuk kikaparja a szemem, vagy bármi. – Remélem érted, mire gondolok. Ha most megtenném veled azt, amire szerintem mindketten a leginkább vágyunk, akkor a meglévő kapcsolatomat rontanám el egy olyanért, amiről fogalmam sincs, hogy sülne el, vagy mi lenne egyáltalán belőle. Lehet, hogy még csak nem is szeretnénk egymást, Barbie. – elmosolyodom a végére, hogy enyhítsem szavaim élét, mindeközben pedig mélyen remélem, hogy nem gázoltam a lelkébe.