Hopsz!

Roxfort | Bagolyház | 1998. február

[Ki vagy?]

Hiányzik anya és apa. Na meg a kicsi Daly... De jó neki, még semmi olyan súlyos dologgal nem kell foglalkoznia, mint a háború, a tömegvész, a kegyetlenség, és az igazságtalanság. Jó lenne, ha most otthon lehetnék. Szeretem a Roxfortot, és a barátaim is hiányoznának, de ez már nem az a Roxfort, amit régen megismertem. Már nincsenek nevető emberek a folyosón, puszilkodó párok a rejtett zugokban, ha valamit itt tenni akarsz, azt titokban kell tenned, és a titkot manapság nem tűrik meg. Kemény megtorlások várnak azokra, akik az iskola falain belül titkokat tartanak, mindenki veszélyes és megbízhatatlan, nem tudni, kire lehet számítani. Ilyenkor adok hálát az égnek, hogy három testvérem is szintén az iskolába jár. Mivel most Sol fellázadt az iskolai rendszer ellen, és végérvényesen beköltözött a Szükség Szobájába, Oz maradt lelki támaszomnak, de gondolhatjátok, hogy egy tizenhat éves fiútestvér mennyire érzelmes. Akárhányszor az agyamba fúrja magát a háború gondolata, úgy érzem magam, mintha dementorok vennének körül.
Nem is csoda, hogy a lehető legtöbbet érintkezek az otthoniakkal. Mióta a leveleket átvizsgálják, lassabb a levelezés, főleg, hogy anyuék is dolgoznak, és nem tudnak azonnal visszaírni. Tűkön ülve várom a következő levelüket, vagy csomagjaikat.
A bagolyház felé sietek, próbálok minél gyorsabban lépkedni, bár nem esett hó az elmúlt két hétben, a talaj nagyon hideg, az én vékony talpú cipőmnek. A(z átlagos) cipőknél csak egy dolgot rühellek jobban: a csizmákat. Erősen zárják körbe a lábamat, és rendszerint szőrrel bélelt belsejük mindig csikizik a lábamat. Egyenruhai topánkámba lépkedek a kavicsos úton, ami egyenesen a bagolyházhoz vezet. Értem én, hogy a baglyok könnyen észreveszik a magas helyeket, de akkor is, miért kellett ilyen messze felépíteni a kastélytól? Örök rejtély a diákság számára.
Vastag, szürke pulóver van rajtam, aminek a kapucnija véd meg az erős széltől, ami itt kint tombol. Kezeimet zsebre dugva melegítem, pedig még kesztyű is van rajta. A zsebem mélyén egy apró kristály pihen, azt markolom ujjaimmal. Mostanában rászoktam arra, hogy akárhol legyek, az egyik szerencseamulettem mindig nálam legyen, sőt, mindig érintkezzen velem. A biztonság kedvéért.
A deres lépcsőkön topogok felfelé, sarkam minden fokon koppan egyet. Szemeim végig a talajt szemlélik, így majdnem nekiütközök egy embernek, de cipőit elég hamar felismertem, így még volt időm megállni, és felnézni, hogy mégis ki állja el az utat.
Egy zord külsejű, valószínűleg hetedikes fiú néz le rám csúnyán. Szemem azonnal kiszúrja a zöld-ezüst sálat. Szúrós tekintete félelmet vált ki belőlem, így oldalra sütöm a szememet, mintha valami rosszat tettem volna, pedig erről szó sincs.
Pár másodpercig némán állok, és érzem magamon a tekintetét. Aztán egy nyelvcsettintést hallok.
- Ki vagy? - kérdezi mindenféle köszönés nélkül.
Végre fel merek nézni a szemébe, de a hideg szürke szemeivel még mindig nagyon ijesztően néz. De kibírom a pillantását.
Nem kötelességem válaszolni, de mégis úgy érzem, hogy muszáj.
- Mona Harington, Hollóhát, negyedév. - motyogom a már reflexszerű mondatot. Látom a fiú arcán, hogy alig hallja, amit mondok, de egyszerűen nem vagyok képes hangosabban beszélni.
- Mit akarsz? - következő kérdés.
Kicsit kizökkent gondolataimból. Furcsán pislogok.
- Hát... Izé... Megnézem, hogy anyáék válaszoltak-e már a levelemre... - amint kiejtem megbánom, amit mondtam, hiszen olyan gyerekesen hangzik. Bagolyháznál mégis mit csinálnék? Furcsa kérdés.
- Mi van a táskádban? - bök a kötött tatyómra.
Válaszolnék hirtelen, de inkább máshogy fejezem ki magam.
- Amu... Nyakláncok. - gyanús tekintettel méreget egy kicsit.
- Mutasd meg! - parancsol rám, én meg védtelenül kinyitom a táskát, és felé mutatom a nyakát. Belekukkant, és bólint, majd félreáll, és kinyitja az ajtót.
Furcsállva pislogok rá, ő meg hirtelen dühös arcot vág, így gyorsan besiettem a házba, aztán csukódott mögöttem az ajtó.

Körülnézek a koszos toronyban, majd visszanézek az ajtóra. Furcsállom, hogy őrt állítottak ide. Mégis mi lett volna nálam, persze a pálcámon kívül? Lehet, hogy majd kifele is megnézi, mi van nálam? Valamit őriznek itt?
A sok kérdést gyorsan elhessegetem, és céltudatosan nekiindulok a csigalépcsőnek, a legfelső emeletig, ahol az én tokom is van.
Szeretem a csigalépcsőket, és a magasságot, így kissé feldobottabban érek fel. Azonnal megcélzom a szokásos helyet, és teljesen felvillanyozódom, amikor meglátom, hogy egy csomag is, és egy levél is vár rám. Nocsak, ki a másik feladó vajon?
Izgatottan kiveszem először a levelet, amit egyértelműen anyáék küldtek. Nem bontom ki azonnal, elteszem a táskámba, hogy majd az ágyamban olvassam el este, és válaszoljak rá azonnal!
Izgatottan kihúzom a csomagot is. Lássuk csak, ki küldött ajándékot!

Újra átélem azt a fojtogató érzést, mint amikor álmomban menekülök, csak most épp tanóra közben. Szinte érzem, hogy a hátam mögött átkoznak és csupán egy centire vagyok attól, hogy elkapjanak. Szerencsémre az órának épp vége, így elsők között futok ki onnan, levegőért kapkodva. Közben majd meg fojt a bezártság és az ideg kettőse, ami azóta tombol bennem, hogy Adam rossz híreket hozott a szüleimről. Azóta egy pár gyanús körülménytől eltekintve minden rendben, ám két hete megírott levelemre még azóta sem kaptam választ édesanyámtól.
Az igazat megvallva jobban aggódom apáért, hisz a hírek róla regéltek, de neki nem írhatok. Biztos vagyok benne, hogy a vallatása óta még jobban rá vannak szállva, még jobban ellenőrzik. Pedig már felemészt a vágy, hogy végre valami hírt kapjak róla. Legalább csak egy foszlányt arról, hogy mi van vele, hogy van.
Aggasztó megtudni, hogy a szüleid veszélyben vannak, miközben te be vagy zárva a kénköves pokolba, halálfalókkal a nyakadon és még, hogyha tehetnél sem tehetsz semmit.
És ez egy idő után teljesen megőrjíti az embert. Csak egy reményem van, anya válaszlevele. Amivel kapcsolatban már az is aggasztó, hogy ennyit késik. Édesanyám a pontosság megtestesítője, aki mindig precíz és csak további aggodalmat gerjeszt bennem, hogy nem válaszol. Pedig minden egyes nap lesétálok abba nyüves bagolyházba, aminek annyira örülök, hogy a semmi közepén egyedül ácsorog, így mire a levelére váró egyén átér a csontjaiba fagy a hideg. Velem sincs ez másképp, mire átérek vacogok.
Persze a helyzet egyre jobb, mármint az időjárást illetően. Közeledik a tavasz, a kedvenc évszakom és habár már a nyakunkon van ez a fránya, hideg tél még mindig felettünk ácsorog. Nehéz elkergetni, ugyanúgy, mint a rossz kedvet az iskola falai közül. Ám ez utóbbit a legnehezebb.
Mindenki bezárva érzi magát, lassacskán klausztrofóbiás leszek, tudom. Mert egyre többször elkap a légszomj, egyre többször érzem a bezártságot, de ha egyszer beleunok rossz vége lesz. Ki akarna a nyakára lázadó tinédzsereket? Csakis az, akinek elmentek otthonról.
Persze volt abban valami, hogy apát kérdőre vonták. Rend tag, aki habár eddig elvonulva élt mágiatörténész hivatása miatt, csak az elvei és a vére miatt eldobva mindent bevonult a Minisztériumba valami alantas munkáért. De hát a cél szentesíti az eszközt! Mint tiszta előéletű, közép, de inkább felső rétegbeli varázsló nem sok gyanút kelthetett, viszont annál több információt, pletykát ismert meg, amelyek a Minisztériumot keresztbe - hosszába szelték át.
Meg kell valljam, elég idegesítő, hogy ez nap, mint nap végigpörög a fejemben újra és újra és habár már unalmasnak kellene tartanom még mindig izgatja a fantáziámat, jó hogy! Nagyon aggódom!
A napi rutin részeként megcélozom a bagolyházat. Amint kilépek a bagolyházból átjár a dermesztő hideg, de annál inkább felgyorsítom a lépteimet és már-már suhanok.
A szokásos iskolai talárt viselem a nagy piros-arany címerrel a mellkasomon, hullámos tincseim kontyba fogva, vállamon egy bézsszínű táska benne könyvekkel, pennákkal, bájital hozzávalókkal. Útközben belenézek a táskámba, rutinként, hogy nem hagytam semmit a teremben, miközben kivágtattam. Erre elképedve tapasztalom, hogy a Flobberworm Mucus nyomokban megtalálható a Mágiatörténet dolgozatomon.
- Ó, Merlinem! - túrok bele a hajamba és megpróbálom újra bezárni az üvegcsét. A kezem erre tiszta trutyi lesz és ötletem sincs, hogy azt hova kenjem. Nagyot sóhajtok, majd elindulok felfelé a lépcsőn, mire szembetalálom magam egy mogorva, disznószerű egyeddel. A talárjára pillantok, amelynek címerén feltűnik az általam nem kedvelt zöld szín. Felhúzom az orrom, mire ő a képembe tolja a sajátját.
- Mi a neved? - dörmögi.
Milyen jogon von ez kérdőre engem? Egyáltalán ki ez? A szemöldököm megemelkedik és szúrós tekintettel pillantok rá.
- Susan McCloyd - na ne hogy már az igazi nevemet mondjam. Amilyen kis agya van ennek a rakás szerencsétlenségnek egyértelműen nem jön rá, hogy igazat mondok-e vagy sem.
- Évfolyam? - Mi van? Ne őrjítsen már meg!
- 6. - vágom rá, magamban azzal a gondolattal, hogy "Menj a pokolba!".
- És mit akarsz itt? - folytatja tovább mogorván a kérdezősködést. Édes Merlinem! Hova kerültem!
A rögtön kimondott válaszom valami olyasmi lett volna, hogy "Bagolyköpetet vacsorázni, mi mást, te tökkel ütött!?", de inkább visszafogtam magam. Fő a szolidaritás, nem lenne jó bajba kerülni.
- Megnézni, hogy érkezett-e baglyom - válaszolom ártatlanul. Valójában tényleg ártatlanok a céljaim, nincs mit rejtegetnem.
- Csempészel valamit a táskádban!? Mutasd! - húzza össze a szemöldökét. Esküszöm, ennek a srácnak valami rögeszmés betegsége lehet, mert valami nagyon nincs rendbe az agya helyén.
Hanyagul előkapom a táskát, kinyitom a száját és felé mutatom, mire ő belenyúl. A tökéletesség kedvéért a kiömlött bájital hozzávaló ragadós pépébe nyomja bele az ujjait, így mikor kihúzza az arcára kiül az undor.
- Na haladj befelé! - utasít kissé idegesen. Én meg elvigyorodom.
- Köszönöm - felelem automatikusan és miközben elhaladok mellette beletörlöm a kezem a talárjába. Szegény szerencsétlen majd moshat.
Fojtogat a kacagás, miközben befelé haladok. Újra belepillantok a táskámba és elégedetten sóhajtok, hogy van ott még két valami, amelyeket sem a tuskó nem vett észre és én sem említettem, egy seprű és egy kisebb csomagocska teli mindenféle menekülés alkalmával használatos eszközzel, mint például a Perui Instant Sötétségpor. Már napok óta magamnál hordom őket, felkészülve arra az esetre, ha apu miatt engem is elővennének. És hát mire nem jó egy kis álcázott tágítóbűbáj!?
Felnézek a táskámból és elindulok a megszokott helyre, a bagoly kis odújához, ahol feltűnik egy ismeretlen boríték. Kikapom a madártól és heves szívdobogással olvasom a nevem rajta. Gyorsan beledobom hát a levelet a táskámba, hogy majd később, magányomban olvashassam el. Sietősen távozni készülök, de akkor megpillantok egy ismerős, hollós lányt és nem bírom megállni, hogy ne elegyedjek szóba vele.
- Szia Mona! - félreértés ne essék, nem ismerem a lányt, csupán egyszer beszéltünk, de mint Sol Harington húgát bevéstem az elmémbe. - Csak engem izgat a kérdés, hogy mit őriz annyira ez a Mardekáros fajankó? Kétlem, hogy szimplán a madárürülékeket.

[Szia Mona!]

Miközben próbálom lehámozni kezeimről a kesztyűket, fejemben neveket futtatok végig, vajon ki küldött volna nekem csomagot? Lehet anyu, lehet egy otthoni barátom! Nagyon ritkán kapok csomagot. Lehet, hogy valami nyaklánc? Fényképek, vagy valami ruha?
Kötött kesztyűmet táskámba vágom, és megforgatom kezemben a csomagot, míg egy fehér címkére nem bukkanok.
Hirtelen minden vidámságom elszáll, sőt még a vég is kifut az arcomból, és nem a hideg idő miatt. Felfogva, hogy mit is fogok, ijedten elejtem a csomagot, ami egy tompa puffanással landol a földön. Pár pillanatig bámulom a koszos földön fekvő csomagot. Lehetetlen, hogy ez az én tokomba kerüljön. Mégis miért hozták ide, miért rakták hozzám?
Biztos félreolvastam, biztosan csak káprázott a szemem. Teljesen elment az eszem ebben az idióta háborúban.
Óvatosan felveszem a csomagot, és alig merek odanézni, amikor megfordítom, reménykedek benne, hogy az előbb csak vaksi voltam. Ismét megtalálom a fehér kis címkét, és rajta a címzett nevét: Brandon Everald Gray.
Nem ejtem le újból, de ujjaim szorosabban kezdik fogni. El sem hiszem, hogy Brandon Gray csomagját fogom fagyott kezeim között. Az inspektorét. Azé az emberét, akiről az terjeng, hogy Halálfaló, hogy egy romlott ember, aki idén karácsonykor megölte a kishúgát diákok és tanárok szeme láttára a Roxfort falain belül. Nagyon megijedek, hogy milyen értékű tárgy van a markomban. Talán, ha felvinném a Szükség Szobájába Soléknak, és... nem. Ez őrültség. A fiú, aki kint áll, biztosan ellenőrizni akarja majd, hogy kinek a leveleit, csomagjait viszem ki magammal, és ha észreveszi, akkor nekem végem. Visz az inspektorhoz, ahol... ahol nem merek belegondolni, mit csinál velem. Sok diákot láttam már szörnyű állapotban, akik csak suttogva merik elmondani az igazságot, hogy pár tanárnak titulált Halálfaló tette ezt vele, amiért olyat tett, ami nekik nem tetszett. Bele se merek gondolni, hogy Gray csomagja a kezemben van, és ha ez kiderül, hogy nálam van... akkor... brrr! Vajon miért a bagolyházba kérte? Ha fontos lenne biztos a szobájába kérette volna... Vagy épp ezért kérte ide? De mit keres az én pakkomban?
Csak bámulom a nevet, és próbálok ésszerűen gondolkozni, hogy mit tegyek vele.
- Szia Mona! -
Ijedtemben összerezzenek, és hirtelen a hang irányába fordulok, de úgy, hogy a csomag a hátam mögött legyen, és a látogatóm ne vegye észre.
Szívem vadul kezd verni az izgalomtól, szinte azonnal leizzadok, még az arcom is kivörösödik.
- Sz-szia! - köszönök vissza zavartan.
Arianna az, aki felettem jár egy évvel. Látásból, illetve névből ismerem, de nem igazán beszéltünk még. Ő valószínűleg Solon keresztül, vagy a pletykákból ismer engem. Hiába nem a lent őrködő fiú jött fel, vagy valaki még rosszabb, még mindig az ájulás kerülget. Ki tudja, hogy Arianna mit szólna, tenne, ha észrevenné a csomagot! De nem kell pánikba esni, Mona! Mégis miért venné ki a kezedből, és nézné meg a címzettet? Ki tenne ilyet, minden ok nélkül?
Megzavarodott arccal bólintok neki, de csak automatikusan védekező reakcióként, de amint fel is fogom, mit kérdezett hirtelen kitisztulnak ködös szemeim, és megrázom a fejemet.
- Őőő nem, szerintem sem! - mondok valami kézenfekvőt.
Alig fogom fel, hogy a lenti srácról beszél, hiszen teljes erőmmel azon vagyok, hogy minél természetesebben viselkedjek, és semmi furcsát ne mondjak, vagy tegyek. Próbálok hangtalanul mély lélegzeteket venni, ami fogalmam sincs, hogy sikerül, de Arianna ha észreveszi, ha nem, talán megnyugtat.
- Biztos azért van itt, hogy ne lopjuk el más levelét. - mondom, mintha találgatnék, pedig magamban azonnal az inspektor arca jelenik meg, ahogy elborul a dühtől, amikor megtudja, hogy egy negyedikes lánynál van egy fontos csomagja. Effajta gondolatok száguldoznak bennem, a lélegzetemet pedig próbálom normalizálni kisebb-nagyobb sikerrel.
Nem ismerem Ariannát, és sokan, köztük Sol és Oz is óva intett, hogy nem szabad mindenkiben megbízni, mostantól azokban sem, aki egy szimpatizált házába tartoznak. Már nem lehet tudni, ki rossz és ki jó.
Körmeimet a csomagolásba vájom idegességemben, aztán észbe kapok, hogy nem szabad látszódnia, hogy valahogy is érintette valaki.

Meg kell mondjam, sok minden kering a Harington lányról. Köztük az is, hogy nincs minden rendben a fejében. Hogy talán egy iciri - picirit gógyis.
De mint ahogy azt Kalinának is elmondtam, a plyetykák és én különös viszonyt ápolunk. Azaz, én meghallgatom a pletykákat, DE úgy gondolom, hogy valakit kategorizálni közvetlen benyomás után lehet csak igazán. Ép ezért igyekszem sosem hallomásból megítélni az embert.
Az már más tészta, hogy szeretek embereket pörölni egyes tulajdonságaik miatt. Azonban most nincs kedvem másokat becsmérelni, pedig megszokásom. Talán a háború az oka. Talán a háború az oka, hogy nem vagyok olyan kis gonosz, mint általában. Hisz igyekszik az ember egyáltalán olyan normális személyt kiszúrni a tömegben, aki nem áruló gyilkos, vagy nincs annyira betojva a háború szelétől, hogy még kommunikálni se tud. Mert állítom, hogy egyre több a zakkant, akiket le kéne csapni, be kéne zárni, mert csak rontják a levegőt. És itt nem a halálfalókra gondolok, hanem inkább a félelemtől megőrültekre.
Persze minden pletykának megvan az alapja és eltúlzásának mértéke is. Talán nem is olyan vészes kis csaj, talán csak a szóbeszédek nagyítanak. Hisz mindenki lehet fura olyan alapon, hogy másoktól, netán az átlagtól eltérő nem mindennapi szokásai vannak. Nekem is van ilyen. Ööö, például a párnám alatt macskagyökér van, mert elvileg az elűzi a gonosz démonokat és ártó szellemeket. Nem mellesleg kellemes az illata, amúgy meg nem félek semmitől...
De szerencséje a lánynak, hogy hollós és hogy Harington, így egy kis bizalmat szavazok meg neki. Az már egy másik dolog, hogy ő annál kevesebbet nekem. Látszik, hogy egy picit zavarban van, pedig nem gondolnám, hogy olyan elrettentő jellemem, vagy külsőm lenne. De meglehet, hogy tévedek.
Megigazítom a vállamat lehúzó táskát, és a piros - arany sálat a nyakamon és arcomra varázslok egy kedves mosolyt. Szerencsére nem kell ott állnom, mint egy hülye, aki csak néz és vigyorog, mert Mona is elszaval két rövidke mondatot. Az utóbbi érdekes feltételezés. Elmélkedő arcot vágok, miközben végigkémlelem a hideg, barátságtalan bagolyház felső emeletét. Szinte már észre sem lehet venni, hogy a baglyok körülötted huhognak, csak arra kell igazán ügyelned, hogy kakikba ne lépj. Úgyhogy, aki meg akarja úszni bűzlő pecsét nélkül a ház látogatását tudnia kell jól szlalomozni.
- Hmm, ellopni más levelét? - ismétlem meg az érdekesnek tűnő mondatot. - Épp eszű ember akkor nem a bagolyházba kéreti a levelét, ha olyan fontos, hogy őrizet alá kell vonni. Különben is, jó megfigyelési taktika, ha kint állva bambul az égre - felidézem a fiú kissé dagadt, méla arcát és még jobban elmosolyodom. - Hatásos - fűzöm hozzá ironikusan.
Lássuk be, nem működik túl jól az, ahogyan kommunikálni próbálok a leányzóval. Újra körbepillantok, mintha a környezetből merítve akarnék témát felhozni, de semmi. Talán azért, mert túl izgatott vagyok a levelem miatt. Mert már túl régen várok rá. De nem ez a legjobb helyszín a felbontására.
Talán neki is hasonló tartalmú levele van. Mert egyértelműen látszik, hogy valamiért nagyon izgatott, valamiért nagyon zavarban van, mert még a kezét is a háta mögé rakja. Nekem nincs semmi olyasfajta célom, hogy kislányokat zaklassak a levelük miatt. Ha nem akar velem beszélgetni, hát ez van. Nekem aztán mindegy, de a végén még tényleg elhiszem, hogy igazak róla a pletykák.
- Nos, bocsánat, ha megzavartalak valamiben - lépek hátrébb, a kezem közben a táskámra csúszik. - Úgyis el kellene olvasnom a saját levelem. Tudod, jól jön néha egy kis családi támasz, ha ezek a gyászhuszárok, akarom mondani halálfalók megkeserítik az életed - mosolygok.

[Igen, én is sokat levelezek anyuékkal!]

Látszólag nem díjazza a viselkedésemet, szinte leolvasom az arcáról, hogy "viselkedhetnél normálisabban". De mégis, hogy viselkedjek normálisan? Lassan az őrületbe kergetem magamat! Hirtelen nagy felelősség zúdult rám, és nem tudom, mit tegyek. Mit kezdjek egy olyan csomaggal, ami az egyik legveszélyesebb professzoré? Folyton azon kattog az agyam, hogy fel kellene vinnem talán a Szükség Szobájába. Nem járok fel gyakran, így is nagy a kockázat, nem szeretném, ha elkapnának, vagy akár rátaláljanak a szobára ismét. De talán ez fontos... és ha nem? Végül is egy csomag csak, lehet a szülei küldték neki, vagy valamiféle üzletfele, nem mintha lenne üzlete, vagyis nem tudom, hogy van-e. Jaj, kezdek szédülni... Az is furcsa, hogy miért ide kérette, hiszen a legtöbb professzornak a szobájába érkezik minden személyes dolga. Pont az inspektorét küldenék ide? Az, hogy a tokomba került biztosan véletlen volt, de az, hogy ide kérette a bagolyházba, talán nem... Ajj, felesleges ilyeneken rágódni, hiszen nincs jelentősége. Annak van jelentősége, hogy a kezemben tartom, és Ariannán egyre erősebben látom a gyanút. Lehet el akarja venni...? Biztosan feltűnt neki, hogy valamit nagyon szorongatok. Mona, neked még veritaszérum sem kell ahhoz, hogy mindent elárulj szavak nélkül!
Szavai és gesztikulálásai alapján őt egyáltalán nem viselte meg a lent álló fiú gorombasága, úgy látszik csak én vagyok ilyen tutyimutyi.
Kínos csend áll meg köztünk, látszik, hogy nagyon próbál barátkozni, vagy legalább értelmesen lezárni a beszélgetést (már ha nevezhetjük annak), úgy, hogy az ne legyen kellemetlen. Persze, hogy ilyenkor baltázom el megint, hiszen Arianna kedves lánynak tűnt és most is annak tűnik, de én a kisebb pánikrohamommal foglalkozok, meg azon morfondírozok, hogy biztos mindjárt kikapja a kezemből, és feltartja a feje fölé, hogy ne tudjam elérni. Persze Mona, valószínű...
- Igen, én is sokat levelezek anyuékkal! - csapok le a válasszal, és roppant mód örülök, hogy végre ki tudtam nyögni egy mondatot dadogás nélkül.
Ismét kínos csönd áll be, hiszen két énem vívódik, hogy most marasztaljam vagy ne.
Amikor látom, hogy mozdulna, és indulna lefelé itt hagyva engem a kételyek tébolyában, kétségbeesek, és hadarva utánakiáltok.
- Arianna gyere vissza! - mondom rémülten, aztán elszégyellem magam. - Kérlek! - teszem hozzá. Alsó ajkamba harapok, remélve, hogy marad és segít nekem.
Ó, remélem nem követek el óriási hibát! Nyöszörögni kezdek, mondani akarok valamit, de aztán megint elhallgatok. Gondterhelt arccal, segélykérően pillantok a lányra, de egy szó se jön ki a számon. Elég ijesztően hathatok, ordít rólam, hogy mindjárt elájulok, szinte már fal fehér vagyok.
- Segítened kell. - nyögöm ki.
Ha szívesen ajánlja fel magát, akkor tudhatom, hogy bízhatok benne (legalábbis remélem).
Sóhajtok egyet, és várom a választ.

Azért egy fokkal jobb a helyzet. Noha a Harington lányból nem ömlenek a szavak, azért mintha valamilyen érdeklődést mutatna felém és nem áll némán, vagy inkább frusztráltan, mint az előző percekben.  Mondjuk nem is értem, hogy ez miért izgat.
Általában én utánam érdeklődnek és nem fordítva, mert bizony elég öntörvényű vagyok és általában az érdeklődésemből az lesz, hogy megmondom a véleményem, bárki is legyen az, akiről megalkotom. Talán megbetegedtem, hogy mostanság túl kedves vagyok, de kétlem, hogy erre létezne bármiféle gyógyszer. Pedig jól jönne.
A táskámban a levél és habár legszívesebben kinyitnám, még sem tehetem. Várnom kell addig, amíg felérek a Griffendél tornyába, mert itt nem biztonságos. De addig nem távozhatok, amíg le nem zárjuk ezt a kissé fura beszélgetést. Egyáltalán nem is tudom, hogy miért elegyedtem szóba vele. Talán jobb lett volna, ha hagyatkozom a pletykákra, az előítéletekre és akkor már a levelemet olvasgathatnám és nem lennénk ilyen kínos helyzetben. Tényleg szereznem kellene valami pirulát...
Már sarkon fordulok, mikor újra felcsendül a hangja. Megtorpanok a hajamba túrok, majd összeráncolt szemöldökkel megfordulok. Aztán utolsó mondatánál elmosolyodom.
Látszott már a lányon, hogy valami vajban van a keze, hisz mindvégig a furcsábbnál is furcsa, nyugtalan volt. No meg, a hát mögé rejtett kéz is sok mindent elmondott és szinte győzelmi éneket hallok a háttérben, hogy igen, igazam volt. Szóval mégsem olyan vészes lány ez a Mona, mint ahogy hírlik, csupán vannak fura ügyletei. Ebben nem különbözünk.
- Na mondd csak, mit tettél? - suttogom, közelebb lépve a lányhoz. Most már falfehér, látszik, hogy valami komoly dolog lehet a háttérben. Vagy bennem nem bízik igazán? Nem ismerjük egymást, de mégis megszavazott nekem egy csöppnyi bizalmat, de talán ez nem elég. Talán nekem is lépnem kell.
- Bízhatsz bennem! - kacsintok és a mosoly még mindig nem hervad le az arcomról.
De hát mi lehet az ok? Elmélkedem, hogy vajon mi az indok arra, hogy ennyire titkolózik, hogy ennyire megijedt. Esetleg beszabadított egy trollt az iskolába? Á, nem, az túl nagy lenne. Megfenyegette az egyik iskolában tanító gyászhuszár? Esetleg molesztálta az ajtónál álló fiú? Fuj, még a gondolatától és átjárta a hideg a hátamat. Az a gusztustalan zöld malac. Fuj, undorító. Közben soroltam ezerszám az ötleteim, amik végül újra visszakanyarodtak ahhoz a mardekáros díszmadárhoz.
Beugrott a gondolat, hogy köze lehet hozzá. Hogy a srác őriz valamit. De mit lehet őrizni egy bagolyházban? Mi rejtegetni való van benne? Esetleg Mona is azt rejtegeti? Kétlem, hogy benne lenne az ügyben, abba, amit a zöld címeres ökör is őriz, tehát lehet, hogy pont ő az, aki miatt őrizni kellett. Vagy nem? Most micsoda?
- Miért van olyan érzésem, hogy megfújtad, amit az a mangalica őriz? - suttogom, de a fura kifejezéstől majdnem felnevetek, úgyhogy egy pillanatig széles vigyorral csak kapkodom a levegőt. Na vajon mi sül ki ebből?

[Nem tettem semmi rosszat...]

Bárhogy is erőlködnék, nem találnék okot arra, hogy most miért nyugodtam meg. Nem vagyok nyugodt, közel sem, de hirtelen sokkal szilárdabban éreztem a talajt. Visszafordult, ez jó jel, habár nem tűnik túl boldognak eleinte, nem küldött el melegebb éghajlatra. Ez is jó jel... Ideje van elkergetni a gyanú gondolatát, most, hogy már kinyitottam a számat. Ha segít, ha nem, már tudja, hogy nagy kulimászban vagyok.
Szorításom enyhül a csomagról, de még mindig nem merek előhozakodni vele. Egyik lábamról a másikra lépdelek, de végre minden vér a helyén van, ismét szín költözik az arcomra. Ajkaimat beszippantom, és visszafogott lélegzettel várom a reakciót.
Óriási szerencsém ismét újraindítja leállt szívemet, és azonnal naposabbnak látom a helyzetet, még úgy is, hogy nem az. Amikor közelebb jön eleresztem számat, és sóhajtok egyet. Tettem? Nem tettem semmit, a nyakamba zúdult ez az egész. Lehet, hogy csak én kerekítek ekkora feneket a dolognak? Lehet Arianna, amint meghallja aggodalmam okát, kinevet, lehülyéz, és elvonul, hogy mekkora paranoiás vagyok. De, de, de az nem lehet! A teremburáját, mégiscsak az inspektoré! Lehet őt is érdekelni fogja ez a "zsákmány".
- Nem tettem semmi rosszat... - motyogom. - Még. -
Ismét felkavarodnak a gondolatok a fejemben, akár a sivatagban a homokszemek, és újra átröppennek a fejemben a lehetőségek, hogy mit csináljak vele, és mik lesznek a következmények.
Arra eszmélek, hogy talán fenyegetően hangozhatott a "még" szócska a végén, de talán eléggé látszik rajtam, hogy nem akarok világuralomra törni éppen.
Aggodalmam hamar elszáll, a mosollyal egybekötött ígéret bizakodást vált ki belőlem, nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak vissza, pedig az ember akkor mosolyog, ha vidám.
Csend áll be egy pillanatra, nem kínos, inkább csak feszültségkeltő. Nem szándékosan hallgatok, nem is félek már Arianna nem létező hátsószándékáról, egyszerűen nem jön ki hang a számon. Körbenézek, hiába nincs fent senki, és először csak bólintok. Bár nem eldöntendő kérdés volt, értheti a jelzést.
- Arról van szó. - mondom ki végre. - De én nem fújtam meg! - emelem meg a hangomat mentegetőzve, aztán észbe kapok, és visszahalkítom magamat. - Sajnálom, hogy belerángatlak, de tanácstalan vagyok! Nem tudom, mit tegyek... - a sok köntörfalazás már idegesítő lehet, de mielőtt elmondanám mi van nálam, bocsánatot akartam kérni, hogy belerángatom. Ha már tud a csomagról, és arról, hogy kinél van, már bűnrészes...
Mélyen a szemébe nézek, szemeimből süt a gondterheltség. Magam elé vonom a csomagot, és két kézzel szorítva elé mutatom, jelzem, hogy nyugodtan fogja meg.
- Tudod kinek a csomagját fogod a kezeidben? - mondom, és ujjammal rábökök a kis cetlire, amin a név virított, hogy nézze meg. Idegesen eltűröm hajamat két fülem mögé, és várakozóan nézek rá.
- A pakkomban találtam, esküszöm nem loptam el! Azt hittem nekem küldték, majdnem ki is bontottam, csak akkor vettem észre, hogy kinek címezték. Szerinted mit tegyek vele? -
Bontsuk ki? Adjuk oda az inspektornak? Úgysem hinné el, hogy nem mi loptuk el. Vagy ami még mindig erősen elgondolkodtatott: hogy elviszem a szökevényeknek...

Most állunk itt, mint a meglőtt nyulak. Ő retteg, mert tudja, én izgatott vagyok, mert még nem tudom. A mit is? Nos, elég érdekes helyzet ez, hisz azt sem tudom, hogy mivel állok szemben, mégis annyira érdekel. Talán azért, mert Mona ennyire megriadt tőle. Talán azért, mert alapul véve a Harington lány félelmét talán nekem is be kellene paráznom, de kérem! Bátor oroszlán vagyok, így csak azért is belemegyek ebbe a körmönfont szituációba.
Körbepillantok a bagolyház felső szintjén. Már - már monoton a látvány, hogy nincs más, csak baglyok, amelyek közül egyesek csak alszanak, mások pedig össze - vissza röpködnek hozományaikkal és minden csupa kaki. Gr... Itt nem lennék takarítónő az biztos. Mondjuk máshol se. Nekem nagyobb tervem van annál, minthogy piszkot takarítsak. Hogy mi konkrétan ez a terv, az jó kérdés. Valami különlegeset, egyedülállót szeretnék végezni munka terén, de van még két évem eldönteni, hogy pontosan ez mi is lesz. Na, takarítónő azért nem szerepel a listán. Ó, dehogy.
Most végre kezdem úgy érezni, hogy beindul a fogaskerék, ami általában a beszélgetéseket hajtja, mert Mona egyre jobban, könnyedebben oldódik fel. Persze mindaz, amit mondd csak alátámasztja a feltételezésem, hogy valami csínybe lóg a keze és bizony arcomra ki is ül egy kósza mosoly.
Akkor picit már megrökönyödök, amikor mintha olyan nagy hibát követne el szabadkozik. Azért ezt egy picit furcsállom, de kérdő arckifejezéssel jelzem, hogy 'Hagyjuk már! Úgyse történhet semmi baj!', legalábbis remélem.
Átnyújtja a dolgot, ami körül már percek óta tapogatózunk és nem nagy meglepődésemre a tárgy egy kis csomag. Azonnal le is csapok rá és igazán furdal a kíváncsiság, hogy mi lehet ennyire veszélyes, esetleg rémisztő egyetlen kis satnya csomag tartalmában. Ahogy látszik még felbontva sincs. Hát akkor?
Mire Mona felteszi a kérdését, megpillantom rá a választ is a papír felületén íves betűkkel rákarcolva.
- Igen, tudom, hogy kié ez - bólintok, hangoztatva magamban a címzett nevét: Brandon Everald Gray. Nocsak, nocsak az inspektor úrnak küldeménye érkezett!?
Felvillan bennem a kérdés, hogy vajon, mit keres ez egyáltalán Monánál, ha ennyire zavarja, miért nem tüntette el, miért rágódik rajta ennyit?
Mintha csak látná a gondolataimat válaszol, én pedig szótlanul merengek. Nos, mit kezdjünk vele?
Ritkán lehet találni fontos embereknek járó leveleket, személyes dolgokat, és én, mint a lázadás titkos kis pártfogója bizony azt szorgalmazom, hogy ha már hozzánk került, rendelkezzünk vele.
- Nos, elsőként vigyük fel a kastélyba - suttogom. Hogy ott mit kezdjünk vele? - Gondolom egyes diákok szívesen örülnének ennek a meglepetésnek - kacsintok. Azt mondják, hogy Mona bátyja, Sol fellázadt és nekem is vannak olyasfajta kapcsolataim, akiket érdekelnék ilyen információk. Már csak az a kérdéses, hogy hogyan juttatjuk fel a kastélyba ezt a kis küldeményt, úgy, hogy a lent álldogáló mardekáros fiú észre ne vegye, hogy megfújjuk más levelét.
Tudom, lopni csúnya dolog. De ha már mások is átvizsgálhatják a MI, SZEMÉLYES leveleinket és nyomorgatnak bennünket, meggyaláznak, újra és újra eltipornak ennyit mi is megtehetünk. Hogy egy eltévedt levelet kézbesítsünk a kastélyba. Az már másik ügylet, hogy nem pont a címzetthez szállítjuk a levelet, amelynek feladója valami sötét, alvilági alak. Legalábbis a neve ezt árulja el, de nem tudom azonosítani, csak egyszerűen ismerősen cseng, amitől megborzongok.
- Bevállalod, kicsi Mona? - teszem fel a nap legfontosabb kérdését. Vajon van elég bátorság egy fiatal hollóban? Mélyen remélem, hogy van. Sőt, bízom benne. No meg abban, hogy a földszintről hallatszódó mocorgást a baglyok hallatják és nem egy ember. Márpedig nagyon is beszéd hallatszódik ide fel, két mélyen csengő, férfi hanggal.

[Te is hallottad?]

OKé, kicsit talán felbátorodtam, Ariannának kellemes kisugárzása van (így, hogy már nem kerülget az ájulás veszélye, sokkal szimpatikusabb a lány), És szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy megbízhatok benne, főleg, amikor felajánlja, hogy vigyük a kastélyba. Egyértelműen a DS-ről beszél. Legalább is a kacsintását úgy fogom fel, illetve griffendéles létére nem is lenne meglepő, ha róla is kiderülne, hogy DS-tag, csak úgy mint én, kívülálló segítő. Egy pillanatig elgondolkozom, hogy vajon hány ember segítheti a lázadók nem is szűkös csoportját. Ha nem lennék tinik, már kijönne egy komplett hadsereg belőlünk. Mélyen magamban abban reménykedem, hogy nem lesz szükség erre a szervezkedésre, hogy totál feleslegesen alakult meg a sereg, de a lelkem mélyén jól tudom, hogy ez egy hülye feltételezés, ugyanis még a vak is látja, mi lesz mindennek a vége. Csak én nem akarom belátni, mert félek attól, hogy elveszítem Ozt, Keyrát, Solt, Lunát, bárkit, aki közel áll hozzám. Már az a gondolat is megrémiszt, hogy emberek kínoznak, és ölnek meg, nemhogy még a szeretteimet. Sokáig haragudtam Solra, amiért beköltözött a Szobába, hiszen cserben hagyott, Ozon kívül ő az, aki meg tud védni. Nem tudom... talán még most is kicsit fújok rá, de csak magamban, neki nem mutatom... Így is elég baja van neki (nem mintha nem ő választotta volna magának ezt az utat és a bajt melléje!), de reménykedem benne, hogy jól döntött, amikor itt hagyta a folyosókat Soltalanul.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy megkérdezzem Ariannát a Szobáról, vagy a DS-ről, de félős énem visszatart, és inkább a feladatra koncentrálok, ami... ami mi is?!
Kicsit eltelepedek a kifejezésen, hogy "Kicsi Mona". Felettem jár a lány, de még így is idősebb vagyok nála pár hónappal... Nem hibáztatom, hiszen rám mindig olyan kis törékeny virágként néznek, akit könnyű eltiporni, vagy meg kell védeni... Talán igazuk is van, nem hiába nem gyarapítom a piros sálasak táborát. Sok mindentől félek, voltaképp úgy érzem olyan vagyok, mint egy nyolcéves, aki csak belecsöppent a nagyok világába, úgy tök véletlenül. Néha úgy érzem sosem fogok felnőni.

Sasfülemet szavak ütik meg, de nem érthetőek. Csak szavak... Tompák, de szavak. De ez nem Arianna szájából jött... Megijedek, szusszanok egy nagyot, de kezemet azonnal szám elé is kapom, mintha ezzel azonnal elárulhatnám magunkat. Nincs mese, most kell döntenem! Szinte teljesen egyértelmű, hogy mit kell válaszolnom, vagyis épeszű ember azonnal rávágná a választ, hogy "Persze, bevállalom!". Én meg talán úgy tűnök, mint aki még gondolkozik is rajta, pedig csak leblokkoltam.
- Te is hallottad? - suttogom, majdnem tátogok neki, kitágult szemekkel. Szívem vadul verni kezd, és csak reménykedek, hogy nem lépteket kezdek hallani... Gyerünk Mona, mozdulj! MOZDULJ!
- Persze, hogy bevállalom, de hogyan? - visszatartva a levegőmet nézek rá, csak bambulok. Szemeimből ömlik a kétségbeesés. Az ablakoknak szánt lyukakra nézek, és a kinti peremre gondolok, majd visszanézek szőke bajtársamra. - Ugye most nem az jön, hogy ki kell másznunk? - magamban térden állva könyörgöm, hogy ne így legyen. Ugyan nincs tériszonyom, de a pár centis madárkakis, jeges párkány, ami alatt több tíz méter húzódik nem igazán a legvonzóbb látvány egy remegő lábú lánynak...
- Meg kell csinálnunk! - mondom, ha ki kell másznunk, ha nem. Nincs visszaút, ha tetten érnek minket, az sem biztos, hogy túléljük (?).
Sol, remélem látsz valahonnan, és nagyon büszke vagy rám! Mert a húgod bedilizett...

Egyértelműen vérfagyasztó a hang, amit hallok. Már csak azért is mert hang, no meg sejtésem szerint nem is akárkié.
Meglátásom szerint ez egy eléggé érdekes, talán mondható necces helyzetnek, mert a kezünkben van másvalaki küldeménye és kiemelendő, hogy pont egy sötét alaké, aki bizony azon is könnyűszerrel felhúzza magát, hogy egyáltalán a kezünkben tartjuk a csomagját.
Tisztában vagyok vele, hogy az összes halálfaló mélységesen megátalkodott, paranoiás és kíméletlen. Már csak Mona miatt sem szeretnék emiatt zűrös helyzetbe keveredni. A probléma csak az, hogy Gray észre fogja venni, hogy a csomagja sehol, így nem kockáztatjuk meg, hogy lemegyünk és az ajtón távozunk.
Hiszen habár a nevem senki sem tudja a földszinten tartózkodók közül, az arcom nem tudom eltakarni eléggé, mert úgyis túl feltűnő lenne. Tehát egyértelmű, hogy valahogy az emeletről kell lelécelnenünk, mert egyáltalán távozni sem tudunk normális körülmények között, az összefutás esélyét pedig nem engedhetjük meg magunkat.
Persze az is benne van a pakliban, hogy a zöld disznó egyik haverja röfög a bejáratnál, de kétlem. Ez a hang sokkal ismerősebb, kimértebb, ridegebb. Tuti, hogy Gray az.
Megtehetnénk, hogy most meghátrálunk, de valamiért én képtelen vagyok rá. Valamiért azt érzem, hogy nem hagyhatom itt azt a dolgot, amely esetleg valamilyen fontos információval szolgálhat a szökevények, vagy egyáltalán bárki számára. Túl értékes és bizony nem minden nap kap ilyen érdekes dolgot az ember lánya. Épp ezért nem hagyhatjuk itt a madárürülékek tömegében.
Szinte érzem, hogy ketyeg az óra a fejünk felett, hogy csak perceink vannak. Márpedig fontos, hogy ezt a pici intervallumot jól osszuk be. És ha már lopunk, azt jól csináljuk.
Nincs félnivalóm, hisz arcról, névről sem ismerhetnek fel, ha később véletlenül összefutunk, ám nem tudom, hogy Monával is ez - e a helyzet. Ahogy következtetek arra jutok, hogy biztos rendes nevén mutatkozott be, mert csak én lehetek ennyire pimasz, hogy még a saját nevemet sem vagyok képes kinyögni.
Annyi rizikó van ebben, de nem rakhatjuk vissza a csomagot. Nem, nem és nem. Mondtam már, hogy NEM?
Én vagyok az idősebb és úgy érzem, hogy felelősséggel tartozom. Hogy nem hagyhatom, hogy a Harington lánynak baja essen. Neki van egy rakat testvére, nekem egy se. És különben is, megfogadtam, hogy ha kell aktivizálom magam és beleköpök a levesükbe. De valahogy mégsem jó ez így.
Mély levegőt veszek, sóhajtok és bólintok Mona kérdésére és összes kimondott szavára. Hallottam a hangot, amelynek tulajdonosa nemsokára köztünk lesz. Nem tudom, hogy tényleg ő - e Brandon, de jobb félni, mint megijedni.
Annyi minden van most a fejemben. Minden fonál összekuszálódott és... pont ez az! Muszáj összekuszálnom a fonalakat, hogy minden rendben legyen. Egyszerűen muszáj, bár magam sem értem.
Menekülnünk kell, de a doboznak afféle van-nincs állapotba kell kerülnie, az épségünk érdekében.
- Nem mászunk, repülünk! - suttogom és egy hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon. Feltépem a táskám, jó mélyre belenyúlok, az ujjaimmal kaparászom benne, majd megragadok egy fából készült valamit. Megrántom és egy másodpercen belül már egy seprűt tartok az egyik kezemben, a másikban még mindig a csomagot. A seprűt átnyújtom Monának, aztán ahogy ígértem, összekuszálom a fonalakat.
- Nem vihetjük el a dobozt, de félek már le sem mehetünk, mert feltűnő lesz, hogy a doboz össze van fogdosva és hogy egyáltalán nincs is a helyén - mutatok a pacákra, amiket az ujjaink hagytak a borításon. Oké, ennek így semmi értelme, de majd később... - Vissza kell raknunk - rémült arckifejezéssel kísérem a kimondott szavaim. Muszáj hitelesnek lennie. - Addig szállj fel a seprűre! - fura, hogyha nincs náluk a doboz miért menekülünk. Az indok egyszerű: most épp elterelek. Nem akarom Monát veszélybe sodorni és jobb ha nem tud a ládáról. Biztonságosabb, úgy érzem. Elvágtázom az egyik derekam szintjénél elhelyezkedő pakkhoz és úgy teszek, mintha belehelyezném a csomagot, ám az a táskámban landol. És remélhetőleg végül a szökevényeknél.
A táskát lezárom és amint megfordulok megpillantok valakit a lépcső aljában. Egy ismerős, sötét arcot, ami furán vizslat. Látta, biztos vagyok, hogy látta a dobozt nálam. Egy pillanatig csak levegőért kapkodom a feljáró tetejénél állva, majd a kezem a pálcámra csúszik.

[Repülünk.]

NJK :: Brandon Gray

Hátranézek az egyik nagyobb ablakrésre, és fintorodva elhúzom a számat. Semmi kedvem sincs nyolcvan métert zuhanni a bagolyházból, majd nyakamat törni. Sol biztos nem örülne, hogy a drága húgocskája kinyiffantotta magát, még ha nemes cél érdekében is. Egyre inkább azon morfondírozom, hogy vissza kellene tenni a csomagot, csak elehet már késő. Annyit szorongattam idegességemben, hogy az már meglátszik rajta. Mondjuk ezt a tényt az inspektor másnak is betudhatja, de mi van, ha egyből észreveszi rajtunk, hogy mi nyúltunk hozzá? Hiszen rajtakapott minket. Vagyis még nem, de több mint valószínű, hogy őt halljuk, ahogy a fiúval diskurál. De vajon meddig beszélget vele? Amint a fiú megejti, hogy már egy jó ideje fent vagyunk, biztos azonnal felrohan, és akkor végünk! A kérdés, hogy mennyi időnk van még. Két perc? Húsz másodperc?

- Repülünk. - ismétlem halkan. Csodálkozásomban a szó végén nyitva marad a szám, de hamar észreveszem, és összezárom őket. Kikerekedett szemekkel nézem, ahogy egy teljes életnagyságú seprűt húz elő a táskájából. Tértágító-bűbáj lenne? Ó te jó ég, de jó! Jaj, ezt most nem szabad csodálni, mert nincs idő, ketyeg az óra!
Pislogva nézek Ariannára, és hallgatom ötletét. Végül sikerül meggyőznie, nem is olyan nehezen, így megragadom a seprűt, és nyelek egy nagyot.
- Azt hiszem ott van az Inspektor pakkja! - mutatok odébb pár méterre.
Nem is figyelem tovább Ariannát, inkább a kezemben álló seprűt bámulom, és egy röpke pillanatig lefagyok.

Sose voltam jó seprűlovagló. Solt mindig is úgy csodáltam, amiért a kviddicscsapatban benne volt, méghozzá fogóként! Oz is könnyűszerrel bekerülhetne, csak ő túl lusta, de ő is rendkívüli játékos, amikor otthon játszanak hárman apával én mindig csak ámulva nézem őket, és azt kívánom, hogy bárcsak nekem is juthatott volna a kividdicsvérből. Persze nem olyan megemészthetetlen dolog ez, könnyen túl tettem magamat rajta. Sose leszek kviddicslegenda, na és? Aha, de most majdnem tele van a gatyám! Régen ültem seprűn, mondhatni legutóbb az elsős repüléstanórán... Minimálisan meg tudom ülni a seprűt, de ilyen stresszes helyzetben, egy idegen seprűn, ilyen magasan, háát... Pedig minden jel szerint én fogok "vezetni".

(Szerk.: a következő bekezdések szinte pillanatok alatt mennek végbe)
- Menni fog ez, Mona... - suttogom magamnak.
Megkapaszkodok a rés két oldalában, és egy ugrással nagy nehezen felhúzom magamat a párkányra. Hirtelen elfog a félelem, nem merek se előre, se lefelé nézni, így a messze húzódó hegyeket nézem, míg átlendítem a lábamat a szárán, előrecsusszanok, hogy Arianna még mögém érhessen. Nincs sok hely a párkányon, szabad kezemmel erősen markolom a rés szélét, és csak remélni tudom, hogy Arianna fel tud mászni mellém anélkül, hogy kilökne engem.
- Jössz? - szólok hátra idegesen, de a fejemet sem merem megmozdítani.
Ekkor egy ismerős, öblös férfihangot hallok, amibe beleremegnek a térdeim, és kis híján összerogyok.
- Álljatok meg! MOST! - kiáltja.
A lépcsőtől hallatszik, bizonyára már csak pár lépésre van tőlünk. Hallom Ariannát mögöttem, de ekkor ismét megszólal a hang, immáron közelről.
- Flagellii! - ordítja, és egy hatalmas csattanás hallatszik, és egy ordítás. Ez Ariannáé volt?!
Ha igen, végre hátra merek nézni, és egészen a lépcső tetején álló Grayjel nézek szembe. Tekintetünk csak egy pillanatra találkozik. Tekintetem leugrik az alattam összeeső lányra, akinek a ruha széthasadt a hátán. Gray megindul felénk. Leugrok, megragadom, ahol érem, a seprűt csak fél kezemben fogom, és mikor Gray már csak pár lépésre van, és felénk szegezi a pálcáját, kiugrom az ablakon Ariannával.

Zuhanunk.
Amint a lábam elhagyja a párkányt észveszejtően sikítozni kezdek.
- Fel, fel, FEL! FEL, FEL, FEL! - ez az egyetlen varázsszó, amire emlékszem.
Félig lógok a seprűn, Arianna is valószínűleg hasonlóképpen vagy belém, vagy a seprűbe kapaszkodik.
A seprű felbátorodik, és megtart minket, de mivel túl nehezek vagyunk ketten, csak lassít minket, továbbra is a föld felé kacskaringózunk. Erőszakosan próbálom irányítani a seprűt, inkább kevesebb sikerrel. Az inspektor hangját hallom messziről.
Laposan, de gyorsan haladunk a föld felé, míg végül elég messze landolunk a bagolyháztól. Viszonylag nagy erővel egy hatalmas bokorrengetegbe csapódunk bele.
Kábultan érzem, ahogy az ágak kiszakítják ruhámat, és a földhöz ütközök.
A fejemet beverem, pár kósza gondolat még átfut a fejemen, mielőtt elájulok.
Az inspektor látta, hova értünk földet?
Arianna, jól vagy?
Vajon most meghalok...?
És elsötétül minden.

köszönöm a játékot!

Tik - tak, tik - tak. Szorul a hurok. Egyre fojtogatóbb. S én csak állok, nézek, mintha csak földbe gyökerezni a lábam. Egyik kezemmel a pálcám, másikkal a táskám markolom és teszek egy bátortalan lépést hátrafelé, miközben szemeim a férfin időznek. Aki bárcsak ne lenne itt, aki bárcsak ne most toppant volna be a jelenet kellős közepén. Miért nem jött 2 - 3 perccel később, amikor már teljes tökéletességgel megfújtuk a csomagot? Miért pont most, miért pont ebben a percben?
Érzem, hogy kezd felolvadni a jég a lábamról, ami eddig súlyként húzta le a talajra és az egész testem mintha felforrósodna, újra megdobban a szívem is. És a drámai hatás kedvéért szinte hallom, hogy az oroszlán felordít a háttérből, hogy legyek bátor és tegyem amit kell. Ebben az esetben mentsem a csomagot, Monát, az én hátsóm viszont csak a harmadik helyre kerül a rangsorban.
Sebes léptekkel meghátrálok a seprűn jól elhelyezkedő Mona felé és a szívem egyre jobban ver, de mukkani sem bírok. Mit is mondhatnék? „Hát igen, izé... elloptuk a csomagját, mert maga a csúnya, rossz cukrosbácsi, akit ki kell iktatni, hisz itt az ideje, hogy megkapja méltó büntetését... igen... öhm, amúgy ne öljön meg bennünket!”
Még mit nem? Én könyörögjek egy ilyen félresikerült fekete bárónak, aki híres arról, hogy nem kegyelmez? Inkább nyalom fel a padlót kínok kínjai között, de egy ilyen ember előtt meg nem hunyászkodom, az biztos. Cc, még mit nem.
Mást sem csinálok, csak hátrálok és hátrálok, de még mindig látom az őrült tekintetet, a haragot, az agressziót a férfi szemében és csak azért sem hagyhatom, hogy eluralkodjék rajtam a félelem. Nem, hisz bátor griffendéles vagyok, ő pedig csak egy talpnyaló gyászhuszár. Nem félhetek tőle, még akkor sem ha felordít. Még akkor sem, ha a nem létező szőr is feláll a hátamon és az érzem, ideje lelépni. Már csak ez van hátra, épségben meglógni. Épp csak egy pillanatra fordítok hátat a férfinak, hogy lendületből megpróbáljak ráugrani a seprű nekem hagyott részére Mona mögött, de túl lassú vagyok és túl eszement, ellentétben az inspektorral. Hallom a szót, ami elhagyja a száját és érzem a fájdalmat, amely úgy nyilal a hátamba mint egy ostorcsapás. Egy pillanatra meggörnyedek és felkiáltok, nyögök és kapkodva a levegőt megpróbálok valahogy felmászni a seprűre, habár már szinte a talajt súrolja a testem, mintha csak összeestem volna. És a következő pillanatban Mona elrugaszkodik, repülünk, össze - vissza csüngve azon a szerencsétlen seprűn. A fülemben cseng Mona hangja, ahogy mondogatja, hogy fel, fel és próbálok mondani én is valamit, de a szemem is alig bírom nyitva tartani a fájdalomtól, ami a hátamon összpontosul. Könnyezem, de még mindig kapaszkodom, nem zuhanhatok le.
Másodpercek telnek el, mire végül landolunk. Puff, egyenesen belecsapódunk egy bokorba. Az ágak, a tüskék még tovább tépik a ruhámat és a felhasadt bőrrétegbe is belekapnak a hátamon és ezernyi kis csikarás keletkezik az arcomon is. Felnyögök, próbálom rendezni a légzésem és legyűrni a fájdalmam, mely arra kényszerít, hogy a szemeim könnyezzenek és így szinte teljesen eltakarják előlem a világot.
Küszködöm, nyűglődöm, azonban sikerülnie kell. Be kell jutnunk a Szükség Szobájába. Gyerünk Mona!
- Mona! - felkiáltok, amikor végre ráeszmélek hogy a lány egy hatalmas kődarabba beverte a fejét s most magatehetetlen, eszméletlen. Kapkodom a seprű után, megpróbálok felállni és semmi más sem segít összeszedni az erőt, ami még bennem van, mint az, hogy a szívem hevesen kalimpál és szinte forr az egész testem, pedig igazán zord az idő.
Fel kell jutnunk a kastélyba. Bágyadtan körülpillantok és belátom, hogy az épület csupán egy 'köpésnyire' van. Nyögdécselve kapkodom ki az ágakat az arcomból, megragadom a seprűt és megpróbálok talpra állni. Újra és újra belém nyilall a fájdalom és csak meggörnyedve tudok talpon maradni. Közben lenyomom a seprűt, ezalatt pedig megpróbálom a hollóhátas lányt megemelni és ráhelyezni az utazóeszközre. Az erőlködés közben újra felordítok és aztán a seprűre támaszkodva és Monát tartva elindulok. Megyek, megyek, meggörnyedve, könnyezve, minden erőmet beleadva és próbálok rohanni, miközben azt érzem, hogy menten szétszakad a gerincem.
Elérjük az épületet és egyenest a lépcsőkhöz vágtatok. „Muszáj, muszáj!" - ismétlem újra és újra miközben a lépcsőknek iramodom. Nem tudom hol van Gray, de heves, sietős lépteket hallok, ami azért fura, mert ilyen hűvös napon senki sem lófrál a folyosókon. Mindenki pihen, a kandallónál heverészik. Mi pedig itt szenvedünk, de akkor is muszáj.
Máris elhányom magam, nem bírom tovább, nem bírom tartani, képtelen vagyok. „Végre látom, itt vagyunk, itt kell lenni valahol. Szükségünk van rá! Szükségünk van rátok, kérlek, kérlek, könyörgöm! Szükségünk van a szobára, szükségünk van a szökevényekre!". A testem már teljes egészében remeg, nem tudom, hogyha összeesem hol ébredek fel. Nem eshetek most itt össze! Még nem!
Lépteket hallok, összerezzenek, de érzékszerveim valójában már olyan tompák, hogy szinte hasznavehetetlenek. Csak annyit látok, hogy egy ajtó tűnik elő a semmiből, s hogy ropogva ékelődik be a falba. Azon nyomban benyitok, de már nincs erőm. Arra sincs erőm, hogy felnézzek.
Menten elrókázom magam, menten összeesek. Nem bírom.
- Mona, Gray, csomag... a csomag - már nincs hangom. Azt se tudom, hogy hol vagyok. Egyszerűen az az érzésem, hogy fejem máris szétrobban és mintha ez meg is történt volna már nem is látok semmit. Semmit, az égvilágon semmit...

Köszönöm a játékot!