Turning your head to see a new day calling

Monotonul, lassan vánszorog az idő. Elég egyetlen pillantást vetnem a kandalló mellett álló órára, hogy tudjam, apám megint késik. Ezt valahogy természetesnek kellene vennem, hiszen oly megszokott tőle, de nem értem, tőlem miért várja el cselekedeteinek szöges ellentétét bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Miért erőltet rám olyat, amit nem akarok, s miért vár el tőlem olyasmit, amit ő maga nem tart be?
Bezzeg a húgomnak mindig van választása. Most is, Blaire nyugodt szívvel mehetett el. Talán a háború előszelének enyhe fuvallata ami haza hozott, de végül mégis csak jobb, hogy ezt hagyták. Nem volt túl nehéz kérvényezni a dolgot, s megkapni az engedélyt. Egy aranyvérű családnak? Nevetséges.
Főleg amióta Vikitria is szorosabb köteléket kezd kötni a mi családunkkal is távolian, egyre több és több ajtó nyílik meg, no nem mintha egyáltalán lett volna eddig az embernek oka panaszra.
Most hogy egyedül vagyok, s ide rendeltek, mint egy ötéves gyereket, a türelmem fogytán van.
Hisz tudhattam volna, hogy ez lesz.
Mély levegőt véve próbálom a fellobbanó haragom elnyomni, miközben tekintetem az elmeredt semmittevésből kizökkenve jár körbe a szobán.
Ismerős színek, ismerős illatok.
Szinte semmi nem változott anyám halála óta. Eszembe jut a karcsú alakja, majd ahogy a fénybe veszve eltávolodik.
A francba is hogy Elena nem adott több főzetet!
Mostanában nehezen megy az alvás, de sose vallanám be. Még ha megölnének, akkor se.
Lépteim visszhangot vernek, miközben a zongora mellé lépek. Barna tónusain élénken csillan meg a nap, s ujjam érintésére enyhén törnek meg az árnyak.
Porosnak kellene lennie, de nem az. A szolgák jó munkát végeznek, s ez így lenne rendjén… ha a tudat nem lenne meg, hogy senki nem használja. Blaire csak a nagytermi zongorát püfölheti, noha meglehet, elég jól csinálja, de ezt… ezt nem. Ez anyámé volt, s azóta apám csak ül előtte, s mintha az emlékei újraélednének, órákig nézi a szegény hangszert.
Nem ilyen sorsra szánták, de hát ki döntheti ezt el?
Félek, lassan belebetegedünk mindannyian mindeme állapotba. Arcom az ablak felé fordul, s a besütő délutáni nap egy kissé elvakít.
Nem tudnám megmondani mióta is várok, de semmi nesz nem érződik, márpedig ha apám a kandallón keresztül érkezne, az bizton feltűnne.
A csend azonban mint egy védelmező kar, körülölel, magába szív, és megfullaszt.
Így szinte riadtan kapom a fejem oldalra, amikor csörömpölés üti meg a fülem. Éles, szinte váratlan ez, de ugyanolyan gyorsan hal is el. Talán a húgom jött volna vissza?
Képtelenség, mert ha ő egyszer nekiveselkedik valaminek azt nem hagyja ott egykönnyen.
Így hát megfordulok és ellépve a zongorától indulok el az ajtó irányába.
Közben röpke pillantást vetek a kandalló feletti órára.
Négy perc múlva három.
Hol késik?
Mély levegőt veszek, s tekintetem a zaj forrását kutatja. Ám olyasmit kapok, amire nem számítok. S ez mintha még inkább kétségbe ejtene.

Fura érzés újra a borongós ég alatt járni, mely sötétebb, mint messzi földé, hol eddig tartózkodtam. Egy hónapja nem hagytam lábnyomom Anglia földjén és meg kell mondjam, biztos vagyok benne, hogy senki sem hiányolt. Sem a föld alatt henyélő, porló áldozataim, sem a sorstársaim, még a vér sem, mi kiontásra vár saját kezem által.
Hisz mi vagyok én? Csak zöreje a csendnek, csókja a halálnak, kacaja a félelemnek, társa a magánynak, színe a szürkeségnek, fényea sötétnek. Így hát semmi sem vagyok, mégis érezték már mindazok jelenlétem, kik most egérként bújnak meg a romladozó házak árnyékában, vagy föld lepi el testüket, mert engem erre teremtettek. Hogy ragadozó módjára tépjem szét azokat a szerencsétleneket, kikből már csak a sikoly maradt a Földön, s a könyörgés, mely utoljára elhagyta ajkukat.
Egy hónapja mentem el, Európába, hogy rossz hírű kapcsolataim kihasználva támogatókat szerezzek magunknak, azon gerinctelen férgek ellen, akik ellenszegülnek nekünk, az új rendszernek és a Nagyúrnak.
Mélyen elgondolkodtató, hogy mi hiányzott igazán. Az, hogy értsem, mit mondd az áldozatom és ne oroszul hablatyoljon miközben a halálba átkozom, vagy talán a közeg, amiben éltem, a bátyám, a szövetségeseim jelenléte.
Meg kell mondjam talán az is hiányzott egy csöppet, hogy újra és újra elismételjem mindazt, amit szerencsétlen sárvérűek, vagy nagyravágyó mesehősök, mint Potter képtelenek megérteni. Hogy mindaz, amit mi, Voldemort hű követői teszünk valójában nem rejt semmi rosszat. Csak fegyelmet és igazságot. Szinte már a választ is hallom, melyet bírálatként elmondanak, csak azért is, hogy ellenkezzenek. Csak egy szót harsognak mindannyian, a bolondok: szeretet.
Mindig, újra és újra elmondják a szövegük, amely már lassan csak betanult séma, hogy csak sajnálni tudnak minket, akik olyannyira gyávák és elfuseráltak, hogy szeretet híján behódoltunk egy mágusnak, aki semmi jót sem hoz. És akkor felmerül a kérdés, hogy mindannak, amit elmondanak mi értelme? Mi értelme, ha a szeretetet akár egy csöpp hiúság, egy piciny hazugság is széttépi? Azt ne mondja senki, hogy emlékekért, melyek az élet végéig elkísérnek. ELKÍSÉRTENEK. Csupán azt biztosítják, hogy minden nap, amikor rájuk gondolsz beléd marjanak, fölemésszenek mindaddig, míg az őrületbe nem kergetnek, addig, hogy már te kívánod a saját halálod, miközben zokogva ülsz a sarokban, mert fáj. Ezért van értelme? Ez lenne az igazság? Meg lehet, hogy a mi módszerünk radikálisabb, de egyértelműen igazságosabb, mint az, hogy bárki is egy mesében éljen, ahonnan felébredve csak a rossz álom képei maradjanak utána, amik megkínozzák. Inkább kínozzanak meg a valóság okán, ne holmi emlékért.
Lenézek a sírra, amelynél már percek óta csak némán állok. Meglepően egy mugli temető a helyszín, ahol előttem, a sírkőn feltűnik egy átlagos név: Moira Dewon. A kívülálló azt mondaná, hogy nincs közöm hozzá. Aki ismer, szintén ezt mondaná, mégis sokkalta több dolog fűz hozzá, mint bárki máshoz. Pedig csak nem is ismertem, azt sem tudom, hogy milyen jellemmel bírt, mégis fontos. Fontos, hogy egy kis emlékem legyen róla, de épp csak annyi, hogy ne fájjon. Hogy ne érezzem az igazságtalanságot, mint mások. Épp ezért titkolom. Mások előtt, magam előtt. Így könnyebb.
Fekete, passzos ruhában vagyok, ami térdig érő csizmából indul, fekete felsőben végződik, s mindezt egy talár fedi le. Sötétbarna hajam copfba fogva, tekintetem még sötétebb. Előhúzom a pálcám, a sír felé emelem, hogy azon egy csokor virág rajzolódjon ki. Komor arcomon egy halvány mosoly jelenik meg, majd egyszeriben elhopponálok.
A Montrego birtokon tűnök fel. Kérdéses lehet, hogy miért pont itt, de elég ha én tudom a választ.
Megállíthatlanul bevágtatok a bejáraton át az épületbe. Célirányosan megyek, tudom kivel, mit és hol fogok csinálni. Ez csupán egy megálló rögös utamon, épp azért, hogy felvegyek egy csenevész varázslót.
- Szervusz Mathias! - kerülök szembe az imént említett varázslócsemetével. Már volt alkalmunk egyszer találkozni az apja által és azóta csak még fessebb fiatalemberré nőtte ki magát. Jóképű és izmos. Még sokra viheti. - Eljött a pillanat, hogy édesapád nyomdokaiba lépj. Ezért vagyok itt. Hogy felkészítselek rá.

[- Nos, örülök hogy készséggel idefáradtál… -]

Elképesztő, hogy mit nem tudnak egyesek képzelni magukról. Ami a legmegdöbbentőbb, hogy szinte teljes elevenségében vibrál az egész jelenség. Először lassan behunyom a szemem, ám mikor kinyitom, akkor is ott marad. Mi ez?
Lidércnyomás.
Mintha egy igazán kiváló főzetet ittam volna, valami olyasmit, aminek köszönhetően teljes önkívületben vagyok, s mintha a testem sem engedelmeskedne. Hisz meg sem mozdulok egyelőre. Talán a sokk miatt, hogy egy vadidegen csak így be tud lépni a házunkba, az otthonomba, amit féltve őrzök mindenféle jött-ment előtt.
Erre tessék! Ennyit a nagyszabású senkit-nem-engedük-a-magunk-közelébe viselkedésről.
S egyértelmű kinek is a műve ez. Annál is inkább, hisz a nő maga fele készségesen, még csak kérnem sem kell.
Remek.
A keserű gondolat pillanatok alatt tölt el és fut végig a véremben, mint valami rosszfajta démon. Miért kapom ezt?
A szavak dübörögnek a fejemben, amit a szép ívű ajkak ejtenek.
Értem? Értem?
Hitetlenkedés és kétely fog el. Ennyire átverhettek? A saját apám? Mégis…
- Nos, örülök hogy készséggel idefáradtál… - sugallom Roxana felé a rosszallásom, amely maximálisan kiérezhető a hangomban. - … de talán fölösleges volt a megtett út. –
Ezzel közlöm a nemtetszésem és a…
Hmmm hát minek is nevezzük a gyereket…? Visszautasítás? Igen, talán ez a legmegfelelőbb szó. Legszívesebben a képébe üvölteném, hogy menjen a büdös picsába, de az se udvarias nem lenne, se etikus. Márpedig én úriembernek születtem, szóval marad a csendes átkozódás. Kár hogy a szimpla szavak nonverbálisan nem nyiffantják ki az embereket.
Tekintetem összeszűkül egy percre, amíg a karcsú alakot felmérem, s a ruha ívén át kiveszem a domborulatokat, formákat.
Szép nő, de ettől még nem vigasztal az a tudat, hogy bekövetkezett a sorsom azon része, ami a rémálmaim legátfogóbb forgatókönyvét képezi.
Egyszerűen rettegek, még ha csak de Pres-ről is van szó. Hisz ő sem jobb a többinél, mindössze lehet emberségesebb. Elvégre Athalea drága nagynénje is tehette volna tiszteletét. Ám Bellatrix ezek szerint túl elfoglalt és túl kis falatnak ígérkeztem neki,
Igazából a tény, hogy apám a beavatásom szervezi, nem volt idegen tőlem. De a puszta arculcsapás, hogy megkaptam, még inkább elkeserít.
Valahogy kínosnak érzem az egészet, így szép lassan mozdulva a hajamba túrok ezzel is némi időt nyerve. Nem tudok mit kezdeni a szituációval. Hívatlanul beállítva még én legyen a nagyvonalú?
Nevetséges!
S mégis, érzem, pillanatok alatt szétrobban a fejem. Szóval ez így nem mehet tovább.
- Helyezd magad kényelembe, de én igazán nem tartalak fel. Ha mégis inkább apám társaságát óhajtod...  hát ebben az esetben jobb, ha egy másik alkalmat ragadsz meg.-
Nyers vagyok. Mert a hangulat egy doxi segge alatt van.  
S lehet ostobaság de épp ennek okán fordulok meg, a lánynak háttal, hogy a bárszekrényhez lépjek. Lehet ez a legnagyobb ostobaság, amit elkövetek életemben, de… nem lehet mit tenni. Ölni tudnék egy italért.

Igen, az apja felkészített rá, hogy az ő fia egy végtelenül reménytelen eset. olyan ember, aki igyekszik követni a "jót". A jót, amit tömegek hisznek valósnak, mert követnek egy példát, mint a vakegerek. Követnek egy megszabott képet, amit előre megfestettek nekik. Ki mondta, hogy az élet attól lehet jó, hogy minden színes, világos és teli van pöffeszkedő szeretettel, jóindulattal? Minden emberben megvan a sötétség és rohadtul nem azon múlik, hogy melyiket választja. A fényt, vagy a sötétet. Hisz egyértelműen sosem lehet dönteni. Azon múlik minden, hogy az ember mennyire vállalja fel magát. Hisz mondják sok emberre, hogy jó, miközben piszkos kis titkaik, múltjuk van, amiket életük árán is őriznek. Ha ez a jóság, sz.rt se ér.
Szinte látom a fiú szemében a megvetést és a feszültséget, amit a megjelenésem táplál benne. Minden szava, minden mozdulata ezt sugallja. De én türelmes vagyok, egy ideig. Ezt kell kihasználnia, azt az intervallumot, amíg nyugodtan képes vagyok vele beszélni és filozofálni.
Valójában egy picit magamat látom benne. Látom benne a tartást, az akaratot, a szabadságvágyat, azt, ahogy megpróbál kitörni a korlátai közül. Valaha én is megpróbáltam. Megpróbáltam rakoncátlan leányzó maradni, akit nem ural senki és semmi, mert csak én vagyok és senki más. Nincs önzés, nincs átverés, nincs fájdalom, ergó nincsenek emberek. Kizártam minden rosszat és megpróbáltam 'jó' lenni. Kedves, bájos mindenkivel, akár még a muglikkal is. Kevesebb, mint tíz voltam és úgy gondoltam a világban van jóság. A szolid igazság az, hogy nincs. Mert az ember nem képes a jóságra. Bárhogy is, túl önző, mohó és magának való. Bármit is tesz. Bárhogyan is tesz.
Engem bezártak egy árvaházba, ahol úgy bántak velünk, mint a mocskos házimanókkal, annyi különbséggel, hogy nekünk nem robotolni kellett nap, mint nap, hanem elfojtani önmagunkat. Elfojtani a tiszta, szabad, vad gyermeki énünket, mindig csendben maradni és egyszerűen úgy tenni, mint ha nem léteznénk. Aztán elkerültünk nagyapánkhoz és habár azt hittem vége a rémálomnak csak rosszabb lett. Annyi mindent tudtam meg a világról, hogy szinte lehetetlen volt elfogadni. Elfogadni, hogy nincsenek vattacukor hegyek, csokifolyók, marcipánrétek, sőt, szeretet SINCS! NINCS! Mert mindannyian csak azért vagyunk, hogy legyünk, csak azért élünk, hogy együnk. Hogy felfaljuk egymás lelkét, hogy darabokra tépjük. Másképp minket tépnek szét.
Egyértelműen kimutatja, hogy jobb ha távozom, most rögtön. Persze szavaiba belekever némi tessék - lássék udvariasságot, de látszik, hogy ő is csak azt látja és gondolja, mint mindenki. Hogy ő is csak egy sortermék, akik beletömtek a szürke varázslóvilágba. Pedig biztos vagyok benne, hogy tündöklőbb, színesebb annál, minthogy egy legyen a sok közül.
- Nézd, Matthias! Tisztában vagyok vele, hogy nem szeretnél itt látni, hogy nem szeretnél mást, csak leküldeni a pokol fenekére - sóhaj. - Tény, hogy nem vagyok jó ember. De senki sem ítélhet el, mert más vagyok. Mert nem azt a betanult szöveget mondom, mint mások - szünet. - Egyszerűen csak annyit szeretnék, hogy most az egyszer, először életedben, mindenféle előítélet nélkül próbálj nyitott lenni. Ígérem, nem foglak kényszeríteni, nem foglak bántani, egyszerűen csak annyit szeretnék, hogy csak egy picivel légy nyitottabb és beszélj velem úgy, mint egy átlagos emberrel - rövidke beszédem közepette a fiú megfordul, s az italos szekrényhez lép. El tudom képzelni, hogy mit érezhet, hogy mekkora stressz-nyomás nehezedhet rá. Én is átéltem ezt, csak gyerekként. Ám, hogy mégse legyen neki olyan kellemetlen, megpróbálom a lehető legkisebb ráhatással áttéríteni a helyes útra. Csak ez a mai délután és este célja.
Odalépek a nekem háttal álló fiúhoz. Bátor húzás hátat fordítani egy halálfalónak, de neki épp az a szerencséje, hogy nem szándékozom kinyírni. Az nem lenne jó ötlet, épp most. A vállára teszem a kezem.
- Bízz bennem, még akkor is, ha nem látsz mást, csak sötétet, zordat. Ne légy olyan, mint a többi. Hogy csak a felszínt lásd. Talán van bennem némi fény is. Hát bízz abban! Mert semmi sem lehetetlen - és elhopponálok egy sötét sikátorba, magammal rántva a halálfalónak szánt kiszemeltet.

[- MÉGIS MI A FRANCOT KÉPZELSZ, HE? HOVA A FÉSZKES FENÉBE HOZTÁL, TE LIBA? AZONNAL V I G Y É L V I S S Z A ! –]

-a hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!-

Kelletlenül kapom fel a cirádásan kifújt üveget, amiben a barna színű nedű némileg átüt a megmunkált agyagon. Drága. Drága ez is mint minden. Benne az ital, az italban az erő. Az egész élet kibaszott drága, és csak megfizetni tudsz érte.
A keserű gondolat úgy önt el mint a legrosszabb méreg, s én nem tehetek ellene semmit. Ösztönösen cselekedve öntök az kristálypohárba, hogy aztán azt felkapva lelkesen húzzam meg. Rosszabb vagyok lassan már, mint egy alkoholista.
Nem tehetek róla, csak ez az egy vigaszom maradt. Hisz semmit nem remélhetek.
És épp emiatt ötlik fel bennem Izabel arcának a gondolata. A szemek, a szép ívű ajkak, és vele együtt az a kegyetlen tekintet, ami sosem válik gyengévé, kedvessé vagy netalántán szeretetteljessé.
Megrázom a fejem, hogy ezzel is elejét vegyem az ostoba képzelgéseknek, és kiűzzem magamból. De mintha ez sem lenne. Nincs semmi, nyugalom főleg, hisz Roxana mint a legrosszabbak egyike, már mögöttem van.
Nem kell megfordulnom, hogy tudjam, érzem a teste közelségét, és ösztönösen húzódnék el messzebb és messzebb, de nincs hova. Talán ő az első s meglehet egyetlen nő aki taszít, de nem a külsőségek miatt. A puszta jelenléte zavar.
A szavait meg se hallom, csak egyenletes zümmögéssé válik a fülemben, amely monotonon nem akar megszűnni. Üvöltenék, de hát nem vagyok részeg, sajnos közel sem, s így még bőven tudom kontrollálni a cselekedeteim.
Újabb kortyot iszom miközben mordulok egyet a szavaira. Persze ő ezt a nemtetszésemnek, vagy a mondata tartalmának való ellenkezésnek veheti. Ám valójában ez nem több ostoba már-már állatias viselkedéstől, és az utálat netovábbjától. Mindössze az utolsó szavak jutnak el a tudatomig, amelyek visszhangzanak egy percig bennem, hogy aztán üresen eltávozzanak a düh első szikráival együtt. Az ajkaim szétnyílnak, a kezem megfeszül, s már a számon van a szitok, de… nincs időm kimondani.
Hirtelen megcsavarodik a világ, s minden felborul. Hallom a csörömpölés hangját, valószínű vagy a poharat ejtettem el vagy az egész üveget vertem le. Érzem a vállamon az erős kezet, ami görcsösen markol, s nem ereszt. A gyomrom így hírtelenjébe a nem várt támadástól görcsbe rándul és nem sok híja van, hogy nem hányom el magam ettől menten. Pedig eddig bírtam a piát éhgyomorra is a franc essen bele!
Amint kitisztul a tekintetem, már nem a saját otthonom kényelmes fény borította szobájának képe vetül elém. S mivel egy perc után felfogom, mi is történt, hirtelen fordulok meg, s kapom el a lány csuklóját.
- MÉGIS MI A FRANCOT KÉPZELSZ, HE? HOVA A FÉSZKES FENÉBE HOZTÁL, TE LIBA? AZONNAL V I G Y É L   V I S  S Z A ! –
Üvöltöm a képbe, miközben olyan erősen húzom magamhoz, hogy esélye sincs ellenkezni. Arcom mindössze pár centire van az övétől, de ez semmi jót nem sejtett. Tekintetem vad gyűlöletbe mártott villámokat szórva felé teljesítésre ösztökéli, de meglehet vajmi kevés ez ellene.
Most érzem csak meg, kijátszottak. Ám rég nem a kétségbeesés fog el. Sokkal inkább a csalódottság, és a düh.
Ha már minden kurva drága és mindennek megszívod az árát, akkor én leszek mind közül a legnehezebb feladat, s egyben a legkegyetlenebb kihívás is. Mert nem adom olcsón a bőrömet.
Ez az egyet megtanultam.

Ez már csak ilyen. Egy kegyetlen, ördögi kör, amiből még ha akarsz sem léphetsz ki. És hogy mi forgatja a kört? Az élet és a halál. Mintha csak táncolnának minden egyes percben a sorsodon, aztán az, amelyik előbb fárad el, elhozza az ember végzetét, ami végül mindig a halál. Mert a halál kitartó, türelmes. Épp ezért vagyok én is olyan, amilyen. Talán mert a halál a példaképem.
Tisztában vagyok a ténnyel, hogy Mathias még nincs kész erre. Hogy még érnie kell ott belül, ahhoz, hogy valóban teljes jogú, kiváló halálfaló legyen. Így hát én most várok, úgymint a halál, várok arra, hogy rájöjjön botorság ellenkeznie.
A hopponálás után épségben érkezünk. Látszik, hogy a fiú még nem igazán jártas a folyamatban, hisz lerí róla, hogy még tanulnia kell, hogy hogyan szökkenhet át az egyik helyről a másikra.
Ahogyan azt is meg kell tanulnia, hogy mily módon fogja be a száját, s váljék türelmessé. Mert bizony ez egy halálfaló talán legfontosabb erénye.
Minden szitokszó, amelyet kiejt a száján próbálok figyelembe se venni, ami habár nehezen megy, a fejem elfordításával mintha csak nem is hallanám, amit mondd. Az ő érdekében.
Aztán hirtelen magához ránt és nem bírok ellenkezni. Még dühöng, forrong fiatal szíve, márpedig úgy vélem, hogy ez kinőhető.
A szemeibe nézek, tisztán, komolyan. Az enyémben semmi megvetés, semmi gőg vagy felvillanó düh, csupán egy barna szempár. Szemébe lógó tincsét eligazítom, mintha most épp egy tökéletesen átlagos szituáció kellős közepén állnánk, majd miután a vulkán befejezte kitörését, na meg a láva okádását megszólalok.
- Egy - kezdek bele teljesen nyugodtan, mintha a világ szép lenne, én meg a tündérkisasszony lennék a közepében, vasvillával -, nem illik így beszélni egy nővel. Vigyázz csak Mathias, még a végén lenyeled a nyelved! - sóhaj. - Kettő, ha az apád nem az lenne aki, szinte biztos, hogy már rég a földön fetrengenél kínok kínjai közt - továbbra is úgy beszélek, mintha esti mesét olvasnék. - Három, ha nem akarod még jobban szavakkal meggyalázni azt, aki a Bishop nevű kis játszópajtásod életét megmentette, akkor most az bízol bennem és követsz.
Ha nyugodt vagy, az megtéveszti az embereket és hirtelen nem tudják a helyzetet normálisan kezelni. Ami ebben az esetben nem is baj.
Mélyen remélem, hogy fiú elenged és mehetünk az eredeti cél felé. Ha nem napestig ott álldogálhatunk, mégis van egy olyan érzésem, hogy ez nem fog így történni.
Ebben az esetben elindulok, hátat fordítva Montregonak. A sikátor egyik fénypontja felé veszem az irányt, a mugli lámpa fénye után és kecses testtartással, talpig feketében csak megyek és megyek, bízva abban, hogy a fiú követ.
Aztán jó néhány perc után megállok egy romos épületszerű, sötét hely előtt, ahol egy régi ajtóba ütközöm. Bekopogok és várom bentről a választ.
- Drocul, megérkezett a vendégünk!

[- Hol van? –]

Something doesn’t seem right
Killer in the hallway
I can’t hear her breathing
We’re living on a set time

-a hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!-

_____________

Minennek a tetejébe még ő oktat ki engem. Olyan angyali türelemmel, ami szinte vérlázító. Nem tudom mit hisz, mit gondol vagy mit is képzel magáról, de abban biztos vagyok, ha sokáig táncol az idegeimen, széjjeltépem. Hiába a fenyegetőzés, leszarom a kínokat, a fájdalmat, és mindennek az üres szavakba öltött nyílt kínálatait. Nem ijeszt meg, ennyivel nem tud.
Iza említése viszont megrettent, hiszen nem tudhatom ez is csak egy ostoba burkolt fenyegetés-e vagy tényleges valóság. Dühödten fújtatok, de a kezeim engedelmeskednek az akaratának.
Elengedem. Ő pedig elindul.
Nem tehetek mást, követem a magam tempójában, próbálva annyira lemaradni, hogy ne érezzem a nő illatát. Mert még a sikátor bűzén keresztül is érződik az édes illat.
Várnak minket, s ezt tudhattam volna. Valahol a felháborodásom gyerekesnek hat, így inkább nem adok neki hangot. Inkább alaposan szemügyre veszem a helyet, remélve nem találok semmit, ami Izabelre vagy netalántán a bátyára utal.
Mert mind a kettő Bishop. De vajon melyikükre utal Roxana?
Ben ugyanis elég régóta a nyakába szedte a nagyvilágot ahhoz, hogy egy halálfaló kezei közt kuksoljon kínok közt, ha azóta ki nem nyiffantották már. Iza meg már elég régóta keresi ahhoz, hogy híre menjen. Hisz a szökevények, függetlenül vértől is származástól, mind a halálfalók ellen vannak. Tehát ha a húgom szökne meg, annak ellenére hogy kicsoda, biztosan egy-kettőre megölnék.
Ám semmit nem találok, ami bizonyítékkal szolgálna. Csak az idegem mormogását hallom, aki vagy a nőhöz beszél vagy magába, de fel se fogom mit művel.
- Hol van? –
Hangom nyers és száraz. Követel.
Látni akarom őt. Akár Benjamin, akár a húga legyen az. Bizonyosságot akarok. A nőre vetem a tekintetem, s benne élénken villan meg a harag szikrája.
- Mutasd meg. Addig nem hiszek neked. –
Valahol a zsigereimben érzem, ez nem lesz így sehogy se jó. A lelkem mélyén tudom, ez egy csapda, hogy az egész egy átverés, csakhogy én fogok a legkevésbé röhögni rajta. Csak remélni tudom, hogy tévedek, hogy kitaláció, ostoba félreértés…
Ám ha így lenne, nem lennék itt. És a nő arcán nem lenne elégedett vigyor. A pasas nem ólálkodna a hátam mögött, és nem érezném magam egy sarokba szorított egérnek.
De ha Izabel jól lenne, ha életben van, ha biztonságban van, akkor semmi nem számít. Az se, hogy itt vagyok, az se hogy ezekkel a férgekkel vagyok, az ostoba talpnyalók legpedánsabb példaképeivel.
Elnyomom magamban az érzelmeket, miközben megkeményítve a szívem és a jellemem, igyekszem erős maradni azon a csekély módon, amin az ember tud.
Kihúzom magam, miközben a lányt fürkészem, s várok valamit… Magam sem tudom mit. De félek, egy perc múlva csak mély, őrjítő gonosz kacajt kapok, és akkor tudom, az eddigi életem véget fog érni.
Örökre.

★            

Szinte még látom a képet, látom a jelenetet, ahogy a férfi vicsorít, felemészti a düh, az agresszió, arcán végigcsordul a vér, ahogy a kezén a ruháján és a testen, amelyet ütlegel. Egy öreg ember teste az, mely kábán pillant a férfira, s épphogy csak feleszmél a támadásra már el is nyeli a halál. De a férfi még mindig csak döfi, döfi megállás nélkül, mintha csak örülne annak, hogy felmarcangolhatja az öregembert. Aztán megtorpan, megnyalja vérrel áztatott ajkait, s kisöpri éjfekete haját a szeméből és rám pillant.
Ráeszmél, hogy az egész jelenetet végignéztem, ahogy szinte felszabdalja az embert, mindezt teljes átéléssel, indulattal. Megrémül, elugrik a férfitől, s a zsebébe csúsztatja kezét
- Nyugodj meg, nem kell ide pálca - legyintek. - Nem foglak bántani - nem hazudok. - Csak azt magyarázd el, Davis, hogy varázsló létedre miért gyilkolsz úgy, mint egy kiéhezett mugli?
Csak elképedve bámul rám, hogy milyen könnyen cseverészek egy ilyen kellemetlen szituáció közepette...
És itt véget is ér az emlék, ahogy nyikorogva kinyílik az ódon ajtó és annak aljában résnyi zugból kipillant két ijedt szempár. Meggyötört, megalázott, elnyűtt. Egyértelmű, hogy egy házimanóé.
- A kivert kutyának jelenése van. Hozd ide őt Drocul! - adom ki a parancsot a lénynek, mire az gyorsan el is tűnik. Nem szándékozom belépni a helyiségbe. Az indok egyszerű: mert dohos, sötét és nincs stílusa. Amondó vagyok, hogyha gyilkolok az legyen drámai és ne egy lyukban történjen meg. Akkor inkább a szabad ég alatt, mert ilyenkor a drámaiságát az kelti a tettnek, ahogy a csillagok megfénylenek az áldozat tekintetében. Máris stílusosabb.
Habár nem szándékozom ölni ma este. ÉN nem. Egy leheletnyivel másabbak a terveim.
Megfordulok, ellépek az ajtótól, hátrálok, hisz alig pár pillanat múlva újra kinyílik az bejárat és kirepül rajta egy férfi, akinek kezén - lábán lakat, haja tiszta kolonc és az arca csupa vér. A sikátor közepére zuhan, miután a manó gyönyörűen kiszolgáltatja a korcsot.
- Ideje hazamenned, hűséges házimanóm - pillantok az alantas lényre ridegen. Az összerezzen és hipp - hopp eltűnik.
Már csak hárman vagyunk a sötét sikátorban. Mathias, Davis meg én. Eljött hát az előadás ideje. Függöny fel!
- Mathias, szeretném bemutatni neked Davis Blaket - mondom lágy hangszínen, miközben a földön térdelő férfihoz lépek, a hajánál fogva megemelem a fejét, hogy Mr Montrego jól lássa és halványan elmosolyodom. Mást sem vehet észre a férfin, mint hogy őrült arcvonásain, véres arcfelületén kívül szemei karikásak és kissé kábák. Kiszakadt ruháján át és arcán is látszódik néhány seb, horzsolás. Legfőképp egy házi manóra hasonlít emberi kivitelezésben. Gusztustalan féreg...
- Mr Blake szokása, hogy ha meggyilkol valakit pálcával való lefegyverzés után szinte kibelezi - az sz betűt jól megnyom, hogy sziszegésnek hallatszódjon, amit mondok. - És úgy döntött megritkítja a Bishop család sorait - mint a mese, úgy hangzik.
- Sz.rházi banda - dörmögi rekedten és köp egyet maga elé, szinte a mardekáros fiú lábai elé. Erre még jobban elmosolyodom és megrántom, még jobban megmarkolom kócos haját.
- Ejnye, nem káromkodunk! - sóhaj. - Lényeg a lényeg, hogy szerencséjükre és talán szerencsédre hamarabb elkaptam ezt a fösvényt, mint mielőtt felszabdalta volna Izabellát - gunyoros fintort vágok. - A probléma az, hogy ezen felül nem áll szándékomban fogva tartani. De megölni sem. Márpedig ha nem tartom fogva és nem ölöm meg szépen elandalog és holnapra kiakasztja a kerítésre a Bishop lányt - tagolt, elhalkuló befejezés. - Csak ennyit akartam - elengedem, vagy inkább ellököm a férfi fejét és közelebb sétálok Mathiashoz. Egészen közel. - Megmondtam, hogy nem kényszerítelek, csak azt akartam, hogy tudd, a szeretted veszélyben van. És hidd el tudom, milyen ez - 17 éves önmagamra gondolok, a bátyámra és egy lányra, akit el kellett tennem láb alól. Damon miatt. Radikális lépés, az első. A legeslegelső. De szükség volt rá, hogy a bátyám élhessen. Ez mindennél fontosabb. - Azonban én most elengedem, mert már nem akarom tovább itt tartani - mélyen Mathias szemébe nézek. - A legfőbb kérdés, hogy aki gyilkol, mint a halálfalók tényleg rosszak? Szerinted gondolt is valaha valaki arra, hogy esetleg valami nagyobb jóért cselekszenek. Valami olyasmiért, amit az önző emberek elakarnak venni tőlük? Pedig ő most el akar valamit tőled venni - szünet. - Valami fontosat - sok mindent tudok és ezt a kósza titkot is. Jók a kémeim. Túl jók. - Szóval döntsd el! Hagyod, hogy ez a rohadék felnyársalja a griffendéles kislányt, vagy pedig megvéded - ellépek a fiú elől, hogy újra láthassa a sorozatgyilkost, aki mindeddig csak csendesen kuncogott, miközben én beszéltem. Mr Montrego mellett állok meg. - Ha elveszed az emlékét, ha bezárod nem ér semmit. Ezek ezt is kijátsszák. Csak a halált nem képesek. Azt senki sem képes - a pálcámat gyengéden meglendítem, mire a férfi kezeiről és lábairól eltűnnek a rabláncok. Most már szabad, most már talpra állhat. Mathiasnak döntenie kell. Tikk - takk. Az előadás hamarosan véget ér és már csak reménykedni tudok, hogy két hete az álarcos látogatásom megtette a hatását a fiúnál. Csak bizakodom, hogy minden egyes kiejtett Crucio elérte a célját, s Mathias három napi szenvedése nem volt hiába.
- Mi, halálfalók nem Voldemortért ölünk meg százakat... hanem csak egy valakiért, akiért mindig is éltünk és élni fogunk.

[- Adava Kedavra!-]

Something doesn’t seem right
Killer in the hallway
I can’t hear her breathing
We’re living on a set time

-a hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!-

_____________

Roxana intézkedik, s mire kicsit is alaposabban szemügyre venném a dolgokat, a házimanó már tovatűnik, magunkra hagyva minket a férfival, akiről semmit nem tudok, s akit soha életemben nem láttam. Fogalmam sincs ki ő, s mit tett vagy tesz, de ettől még nem lesz kedvesebb a számomra. A látványa kifejezetten ronda, a szaga orrfacsaróan büdös, s még a sajnálat se esik meg a szívemen egy haloványka foltba se, amíg a nő el nem kezd tenni a dolgok ellen.
Mesél. S a szavai igazak is lehetnek.
Belém villan az este sötétje, ami lehet nappal volt, de a homályos zug, ahova ez a hang is többekkel bedugott, nem restelkedett akkor sem ezt művelni velem, mint most.
Valahogy együtt tudnék érezni ezzel az idegennel, hisz azon az órák és percek pont ugyanolyanok voltak a számomra, mint neki az elmúlt idő, amíg a nő érte nem jött.
De a harag, a szavai hatására keltett harag rosszabb minden együttérzéstől, minden bűnbánattól. Igen, megölném, de nemcsak őt, s ezt, ha a lány egy kicsit is rám mer pillantani, egyenesen a szemembe, könnyen kiolvashatja.
A szavai nem maradnak tétlenek az agyamba. Mint egy jó méreg, felivódik, s a lehető legvadabb, legszínesebb képeket vetíti ki.
Ben Bishop, a lúzer, aki mindig a vélák után koslat s mint egy kivert kutya botorkál odébb, ő, aki amúgy egy jó fejnek mondható, annak ellenére is hogy a hollóhátba kerülése érthetetlen, ő fekszik, cserepes szájjal, véres kezekkel, szinte meredten, szinte halottan…
S a húga hangja, a csengése, ami érces ha dühös, de most a fájdalom torzítja el….
Nem. Ez nem lehet.
Megkérdezném, honnan biztos benne, de tudom, úgysem kapnék választ.
Helyette egy lehetőséget kaptam, s csak rajtam múlik, élek-e vele.
A szabályokat lefekteti a másik, így ellenkezésnek, közbevetésnek nincs oka. Ha lenne, már rég nem ebben a szituációban lennék.
Tudom, hogy nincs választásom, s mégis, ennek ellenére is a szívem megmoccan. Roxanára nézek, s arra gondolok, hogy ő itt van, hisz ő is megtette… S így, mindennek ellenére is, gyönyörű tud lenni.
Megnyalom az ajkam, miközben a pálca a kezembe csúszik. Sima érintése nyugalmat ad. Hisz most nem én fekszem. Most nem.
Felemelem, egyenesen a nőre, az arcába. Nem hiszem, hogy fenyegetve érzi magát, de ki tudja. Milyen lenne őt megölni? Nem ezt a szarházi senkit, aki csak egy porszem a homokviharban, hanem azt aki elindította ezt. Habár, ki az igazi bűnös? Az apám? A családom? A háború maga? Vagy maga Voldemort?
Egyszerűen érzem a bennem lévő fájdalmat, ami egyre távolabb kerül, s mégis a testembe nyilall, újra meg újra. Az utolsó szavai szíven ütnek. Érte kell megtennem. Ha nem teszem meghal. Valóban?
Ám a nő szemei nem hazudnak. S olyanná válok, mint egy gyerek, ha látja, nincs semmi esélye. Teljesen elhagyatottá. Teljesen elhagyottá. S immár teljesen feladom.
S mintha erre várt volna, a férfi láncai eltűnnek, s a mozgása félreérthetetlen. A menekülés ősi ösztöne kel életre, amit fél szemmel azonosítok, s tudom, hogy itt a vég, s nem hagyhatom. Nem lehet! Őt nem, érte nem!
De igen, és mégis.
- Adava Kedavra!-
A kezem mozdul, s a hang, mintha nem is az enyém lenne. Nyers, vad, állatias szinte mint egy őrülté. Saját magam is megijedek. De nemcsak mindettől, hanem a tartalmától. A zöld fény kilő a pálcából s teljesen mellbe vágja az embert, mire az hátratántorodik, s mozdulatlanná válik. Minden megváltozik, s a testem észrevétlen remegésbe burkolózik.
A lelkem felkiált, de ezt senki nem hallja már, mert a váratlan csönd mindent körbeölel.

Nem zavar, hogy a pálcát az arcomhoz emeli. Az csak még jobban kiemeli sötét keretbe foglalt barna szemeim, melyeken megcsillan, hogy nem viccelek. Hogy eszem ágában sincs átverni, becsapni, hogy mindaz, amit elmondtam teljesen valós és nem csak ármányképek, melyeket én szőttem, mint egy fekete özvegy.
S bárhogy is fonnám a hálómat, hazugsággal egy gyűlölködőt nem vennék rá semmire. Valós indok kell ahhoz, hogy elérjem a célom, már ha van. S erre a legalkalmasabb az emberi gyengeség, a szeretet, mely képes vezérelni az embert.
Nem csak jóra, nem. Ez egy tévhit. Ugyanúgy vezet a rosszba is, s ezt a Montrego fiú pálcáját elhagyó zöld fénycsóva teszi egyértelművé. A szakadt ruhás, bűzlő, mocskos férfi egy kisebbfajta ordítás hallatva csuklik össze, s nem marad belőle más, csak a test, mely nem más, mint Blake szennyes lelkének még bűnösebb vetülete, mely az aszfaltnak arccal fekszik a földön. Épp úgy, hogy egy lámpa nyers, halovány fénye megvilágítja az élettelen testet.
S én csak állok, ahogy Mathias is. A fiúra pillantok és látom, ahogy a szemei megcsillannak, s megrökönyödve pillant a testre, melynek életét ő ontotta ki.
Egy pillanatra elrévedek arckifejezésén. Látszik rajta a düh, a fájdalom, a kábultság, a félelem, látom azt, aminek nyomait valaha én is viseltem. Csupán az nyugtathatja, hogy valóban 'jót' cselekedett. Jót, s egyben rosszat. De végül is kinek rosszat? Ez még a 'jók' szemében sem rossz, vagy netán... már magam sem értem, hogy hol a határ. Hol húzódik a vonal, mely kifejezi, hogy mi a jó és mi a rossz. Mely meghatározza létünket, vagy csupán ezek múló fogalmak, értelmetlen kifejezések. Nos, talán igen. Hisz nincs jó és rossz... Csak kegy fosztott és irgalmazott. A többi képlékeny, mint az amortentia illata.
Újra megmarkolom a pálcám, majd csendesen, szinte suhanva közelítek a testhez, melyhez elérkezve arckifejezésem fintorgásra változik át, s undorodva pillantok a testre.
- Ennyi vagy hát, izzó húsból, vérből csak por és hamu - mondom kimérten, s közben szempillám sem rebben. Arckifejezésem olyan rideg és feszes, mint általában. Nem mutatok szánalmat, együttérzést, hisz minek is. A csótányokat el kell taposni, s Mathias most már tudja, hogy hogyan kell.
Szótlanul emelem a pálcám a test irányában, mire az lángra lobban, s az égbetörő csóvákat kémlelve lassacskán meghátrálok Mathias felé.
Kinyújtom felé a kezem, mint ahogyan a bálokon szokás, s várom, hogy belém kapaszkodjon.
- Ideje indulnunk - minél előbb, hisz az égő hús irtó büdös, még az én gyomromnak is.
Pillanatokon belül elhopponálok egyenest a Montrego házba, abba a helyiségbe, ahol egy órával azelőtt találkoztunk.
- Ettől még nem lettél rosszabb ember, Mathias - nézek mélyen, megértően a szemeibe, s melengető barna lélektükreim át megnyugtatóan pillantanak rá. - Csupán megtanultál dönteni és megtanultad, hogy nincs jó és rossz, csak árnyak, melyeket emberek megneveznek, majd kényük, kedvük szerint emberekre, dolgokra illesztenek - duruzsolom.
- Három nap múlva, éjjel 11-kor újra eljövök. Legyél itt, kérlek! - jelentem ki, megtoldva egy bizonytalan kérőszócskával a mondat végét. Ez nem kérés, inkább parancs, de csak Montregon múlik, hogy minek veszi. - Jó éjt! - fordulok sarkon és kecses, könnyed léptekkel elhagyom a kúriát.
A kapu felé haladva felrémlik az este eleje, amikor közöltem vele, hogy azért jöttem ide, mert felkészítem a halálfaló létére. S ahhoz képest, hogy mennyire is ellenkezett, mostanra biztos vagyok, hogy felforgattam az egész világát és talán már eszében sincs az indok, amiért idejöttem. Pedig az indok nem változott, ahogy a cél sem. A kérdés az, hogy az öldöklés, hogy fér össze a halálfaló eszmékkel? Nos, úgy, hogy Mr Blake nem csak Bishopék számára nem volt kívánatos személy, hanem a Nagyúr számára sem, aki biztos vagyok benne, hogy örülni fog annak, hogy egy ifjú ilyen szép munkát végzett az egyik eltapasnivaló alantas férgen. Ám sajnos, ezt az aprócska tényezőt elfelejtettem megemlíteni.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! ♥