Cicero Vinumitas

CICERO VINUMITAS

A sötét idők elrontják az évjáratot.

Alapok

jelszó || A hazugság eszköz, lehet jóra is használni.
így ejtsd a nevemet || Ciceró Vínumitász (Avagy Ciceró Vinum-ittas

)
nem || férfi
születési hely, idő ||Stonehenge; 1980; november; 25
horoszkóp || nyilas
kor || 17
vér || arany
évfolyam || hatodév

A múlt

A négyzetelakú toronyszobát csak a kandalló tüze, és egy erős fényű gyertya fénye világítja meg. Otthonos, meleg színű a szoba, mindenhol vörösborok élénk vérszíne keveredik a fehérborok lusta aranyával. A kora reneszánsz stílusú bútorok is vörösen erezettek: mahagóni fából készült majd mindegyik. Egyetlen bútor ugyanis éjfekete és gótikusan robosztus: egy középkori írópad ez, melyben szerény személyem ül és gondolkozik. Előttem az írópadon egy arany kupában vörösbor (1700-as évjáratú száraz, erős alkoholú, jellegzetes animális illatvilágú Cabernet, a fantázianeve: „Godrik Rubintja” ) és egy arany tányéron egy gyönyörű sajttál, némi szőlővel és egy töret ínycsiklandó illatú friss kenyérrel. Közöttem és a kandalló között, egyetlen szék állt melyben talányos alak ül mélyen az arcába húzott csuklyával. Valahol egy macska dorombol. Türelmetlen várakozáshullámok rezgetik be az eddig nyugodt és csendes szobámat, és én egy korty bor, és némi sajt elfogyasztása után lassan belekezdek a történetbe, melynek fonalán eddig gondolkoztam:

- Édesapámnak és édesanyámnak nem lehetett volna gyermeke. A szomorú hír a szent mungóban fogadta őket, avagy ahogy születésem után édesapám mondogatni szokta: A felszentelt kontároknál. -
(*Még egy korty bort iszom, és kinyúlnék a sajttál felé is, de félúton meggondolom magam és folytatom inkább.*)

- Tudom, tudom, hogy egy régi aranyvérű Borász család főhajtásáról származó gentlemantől ez nem megengedhető modor, de édesapám mindig is meglehetősen lázongó szőlőhajtás volt azt meg kell hagyni. Sajnos ennek kifejtésével eltérnék a tárgytól, és időnk ugyebár nem végtelen, térjünk hát a lényegre: Születésem egy kiránduláson történt egyik percről a másikra egy anyától, akinek nem lehetne gyermeke. Kórház helyett, kőkörben. Úgy tűnik, én vagyok az élő bizonyíték hogy a Stonehenge: régi, rejtett, rejtélyes ispotályos mágiák kútfője. Gyermekkorom azonban nem Anglia ködös, esős, nyirkos, és a Sötét Nagyúrtól kellemetlen földjén telt, hanem a világ különböző mediterrán vidékein elhelyezkedő, ősi családi birtokainkon, igencsak nehezen. Ugyanis a nagybátyám ellopott a szüleimtől, mikor még csak három évjáratot láttam, nehogy „megfertőzzenek édesapám tanai”, és folyamatosan bújtatott tulajdon szüleim elől, miközben azon fáradozott, hogy egy tipikus, nem lázongó Vinumitast faragjon belőlem. -
(*Újabb kortyolás a kehelyből, majd hátradőlök a terebélyes írópódiumban és fanyar arccal mesélek tovább.*)

- Ez a következő, igencsak fáradtságos, és cseppet sem mulatságos eljárás volt: Kora reggeli illemtan órák egy nádpálcával felfegyverzett kvibli, aki nem fukarkodott a körmösökkel. Ezután (és csakis ezután) fájós kézzel elfogyasztott bőséges reggeli. A reggeli után egészen délig: őseim nagy tettei, (ez olyan unalmas volt, mint amilyennek hangzik, egyedül Lorenzo dédapám életrajza volt érdekes, akit még ismerhettem volna személyesen is akár, ha hajlott kora ellenére nem hívja párbajra a Sötét Nagyurat. Lorenzo életének első elveszített párbaja volt ez.) Mikor a nagybátyám a házimanótól megtudta, hogy mennyire érdekel a megboldogult ős: odaadta nekem Lorenzó: Sarjaimhoz című naplóját. Azért a könyvért megérte olvasást tanulni délutánok hosszú során! A vaskos kötet lett a legkedvesebb barátom meneküléssel teli életem során, olyan volt mintha a dédpapa ott élne benne, és folyamatos tanácsokkal látna el. A fóliáns a gyermekkorával kezdődött, és az utolsó bejegyzést a párbaja előtt írta. Oly sok tudás és támasz volt abban a könyvben, mintha egy pótapukám lett volna: végigizgulhattam a kamaszként vívott első párbaját, együtt sírtam első szerelme elvesztéséről írt könnyfoltos lapokkal. De ami a legfontosabb, hat évjáratot látott koromra olyan élettapasztalatot és emberismeretet adtak a régi könyv lapjai gyermeki fejemnek, hogy megtanultam szánni a nagybácsit, aki annyira jót akar nekem, hogy rosszat tesz. De ismét csak elkanyarodtam, folytatódjon hát a rossz programok hosszú sora: az ebéd könnyebbsége után, a délutáni írás-olvasás-rúna írás-olvasás-számolás és számmisztika rontotta el a nap végét, majd az esti vacsora végeztével, (egyetlen jó programként) borászati ismeretek oktatása. Mikor már hét évjáratot láttam „dicső őseink méltó sarjaként” születésem óta először varázsoltam. -
(*A már csak félig teli kupára szegezem a pálcámat, mire abban a drága nedű szintje emelkedni kezd. Megillatozom, de láthatóan elégedetlen vagyok az eredménnyel. *)

- Ez az újratöltő bűbáj egészen elrontja az illatát a régebbi boroknak, túlságosan felfrissíti a bukéjukat… De hol is tartottam? Ó igen, az első párbajillem óra! Nos, mivel már Rómáig betéve tudtam őseim névsorát, és minden beszélgetési, társalgási, illemszabályt, amit csak elvárnak egy úriembertől, kvibli oktatóm a párbajillem finomságait igyekezett a fejembe tömni… Hangja vékonysága, ami időtlen idők óta csikorgatta a koponyámat, azon órán a rekedtség fenőkőjével edzette meg magát:
- „Apró meghajlás… nem így, ifjú Cicero nem így!”
- „Uram, még pálcám sincsen, mi okból tanulok párbajillemet?”

Durr! a nádpálca lecsapott és új lila foltot „varázsolt” a kezemre.

- „Ez a meghajlás már elfogadható. Lássuk az alapállást… rendben.”

Ez így ment órákon át. Mígnem…

- „Támadóállás! Jobbra kitér, balra kitér! Mi ez a lassúság?! „

Csatt! A nádpálca visszatér.

- „Eltalálták ifjú Ciceró! Megint! Megint! Maga szerint, hogy néz ki egy elegáns félreszökkenés?!”
Ekkorra már a legkevésbé sem voltam szalonképes, nemcsak a fáradtság gondolataimra aggatott ólomnehezékei, hanem átizzadt és itt-ott véres ruházatom és bőröm végett is, ami ráadásul még szakadt is volt a suhogó nádpálca csapásaitól. Agresszív „oktatóm” kérdésére úgy szerettem volna felelni, hogy: „Imígyen!”, és bemutatni egy tökéletes szökkenést, de e helyett egy soha ki nem ejtett szó tódult az ajkamra:

- STUPOR!

A következő nádpálcacsapást félbeszakította az ébenfa játékpálcából kiröppenő gyenge varázslatocska, ami csak arra volt elég, hogy némi halvány fény kíséretében hanyatt döntse oktatómat. Sikeremen felbuzdulva a dédapa naplójából ismert átkok tucatjait ordítottam pórul járt illemtanárromra, minden eredmény nélkül természetesen. De amikor a Toszkán villa nagytermében elhaltak dédapa átkainak visszhangjai is, egyetlen tenyér csattogása űzte ki a csendet a házból. A nagybácsinak tetszett, amit látott.

Attól kezdve tudta: nem történt katasztrófa, nem lettem kvibli. Attól a perctől kezdve barátságos olasz varázslókat hívott tanítani és én nagyon is kijöttem a vidám „tanárokkal” akik elvégezték az utolsó simításokat illemtani ismereteimen, ráadásul megtanítottak csodaszép nyelvükre, megmutattak pár „pálcanélküli” varázs trükköt, amilyenek az ifjú varázslók és boszorkányok jelzik tehetségüket… és a legnagyobb titokban a mugli világ dolgait is elkezdték magyarázni nekem, mugli trükkökkel egyetemben. Megtanultam olyan izgalmas dolgokat, mint dróttal ajtót nyitni, ruhaujjból rózsát „elővarázsolni”. Egyetlen negatív élményem az volt, amikor megkezdték a seprűlovaglás oktatását. Ott száguldoztak körülöttem elegáns régi ezüstnyilaikon, és próbálták megszerettetni velem, játékseprűn is bizonytalanul ülő nyolc évjáratot látott kisgyermekkel a seprűvel repülést, de az a helyzet, hogy ez soha senkinek sem sikerült: egész egyszerűen nem bírok seprűket meglovagolni. Nézzék csak azt a képet: -
(* E helyütt pálcámmal rámutatok egy mozgó fényképre, ami a kandalló fényében jól láthatóan, a szokásos fekete fehér színekkel mutatja be, pár éve történt súlyos karambolomat a földel. *)

- Jól szemlélhető szemszögből szemlélteti a seprűn lovaglás elleni egyéni szempontomat. De folytatódjon történetünk: pár hónap valódi gondtalanság után, kiderült, (már megint a házi manó volt az áruló) hogy mugli dolgokat is mutattak nekem, Olasz tanáraimat pediglen a dühödt nagybácsi a hír megszerzésének délutánján elbocsájtotta. -
(* Mosolyogva kortyolok még egy kicsit a borból, majd pálcámmal az hanyagul az ablak felé suhintok, hogy beengedjem a friss levegőt, de sajnos elszámítom magam, ugyanis a hirtelen légáramlat kioltja a gyertyát. Az enyhe füstszagot pillanatok alatt kiviszi a szél, engem viszont így már csak a kandalló fénye világít meg halványan. Mondanivalómon való boldog mosolygásomat csak sejteni lehet e gyenge fényviszonyok mellett. Egy rövid hatásszünet után, továbbra is mosolyogva folytatom történetemet.*)

-Az aznap estére máig tisztán emlékszem:
Egy szó sem hangzott el aznap a gazdag vacsora (elegáns pizza szeletek, spagettik sorozata) közben. A kandalló fénye eggyé vált a gyertyák fényecskéivel és együttes erővel megkísérelték (eredménytelenül) kiűzni a sötétséget a szobából. A nagybácsi fekete dísztalárjában, háta mögött a méretes erkélyablak derengő kék színével, akár az „úri módon vacsorázó varázsló” tankönyvi mozgófényképe is lehetett volna, azonban a hatást elrontotta az erkélyen álló két fizetett őrvarázsló az ablakra vetett fekete sziluettje. Ennek ellenére a nagybácsi minden ízében elegánsan vagdosta fel ezüst étkészletével a pizzáit, én pedig igyekeztem nem szégyenben maradni. Mindkettőnk előtt egy-egy ezüstkehelyben aranyló illatos Muskotály. Saját termés a „Godrik Galleonja” fantázianévvel épp erről a birtokról. Az ő kelyhe színültig, az enyémben csupán egy ujjnyi bor, a családunk szigorú előírása minden étkezéshez a nyolcadik évükben járó ifjaknak (egyike azon ritka tradícióinknak, amiket zseniálisnak tartok), és én épp a kelyhemért nyúltam, mikor mintha egy halk koppanással fatárgyat hallottam volna leesni. Körülnéztem, de nemigen láttam semmi leesett fa rudat, így hát csak nagybátyám válla felett átnézve gyönyörködtem a természet csodájában, ahogy a naplemente utolsó derengésében felsejlik a távoli szőlődomb teteje és az épp tisztelgő őrvarázsló alakja. Aztán, ahogy a nap utolsó sugara is eltűnt és sötétbe borult az ablak, elszabadult a pokol:
Az ablak iszonyú robajjal berobbant, de a szilánkok megálltak a levegőben, egy pillanatra láthatóvá téve a sóbálvány átok sújtotta őrvarázslót, és ájult társát. A nagybácsi élőkapta a pálcáját épp időben, hogy egy suhintással ártalmatlan muslinca haddá változtassa a felé röppenő üvegszilánkok százait, és elkezdje tökéletesen egyenlőtlen párbaját olasz tanáraimmal, egy-két varázslóval, akit akkor még nem ismertem, és egy emberrel, aki csak egyvalaki lehetett, aki öt év után megtalált, és aki eljött értem: Édesapámmal.

Átkok röpködtek szanaszét, lepattanva a bácsi védőmágiájáról: ízekre zúzva az asztalt, a négy égtáj felé szórva a vacsorát, szétszórva a kandalló fáit. Mivel minden gyertya és a kandalló is kialudt, már csak a villogó átkok fényénél nézhettem a küzdelmet, amiben nagybácsi egyértelműen vesztésre állt: egyre tért vesztett, bármikor megbotolhatott. Na, láss csodát gondoltam az asztal maradéka mellett, gyermekien fittyet hányva a mellettem elzúgó átkokra, amiknek fényénél néha megláttam a küzdő feleket, (négy őrvarázsló is befutott, csökkentve jó apám csapatának túlmerőjét, és fokozva a küzdelem intenzitását) volt haszna a pálca nélküli párbajóráknak: meg tudtam állapítani, hogy tökéletesen tehetetlen vagyok. Ekkor (csak hogy a sors bebizonyítsa, hogy megint nincs igazam…) a hevesen villogó pálcák fényében megláttam egy magányos alakot, aki konyhakéssel a kézben osont hátulról édesapám felé. A manó. A manó, aki mindig mindent elárult, a manó, aki folyton kémlelt engem, a manó, aki miatt elküldték a legjobb tanáraim, a manó aki meg akarja ölni édesapám. Csöpp kis gyermeki szívem minden haragjával és elkeseredésével, úgy rohantam keresztül az átkok záporán, a gyűlölt kis alakhoz, mint az égő farkú fekete macska az üsthöz. Éppen elkaptam a mocskos kis tógatölteléket, mielőtt jó apám hátába vághatta volna fegyverét, és minthogy a fent említett eszközt felém fordította volt, azzal az elegáns mozdulattal, amivel az ellenfél pálcáját kell visszadobni a győztes párbaj végén, én az aljas kis lógófülű rongykupacot hajítottam a konyhába. Ezt az én kis győzelmemet egy sokkal nagyobb és hangosabb győzelem követte: nagybácsim megadta magát. Akkor én ezt édesapám zseniális párbajtehetségének tudtam be, de később kiderült: a nagybácsi a saját eszméinek bukását látta abban, ahogyan én a „muglimódszerrel” kisegítettem a teremből egy nagy hatalmú mágikus lényt (és az is közrejátszhatott benne, hogy elhullottak mellőle az őrvarázslók). Nos, a lényeg az, hogy életemnek kellemetlenebb fejezete ezennel, drámai és váratlan módon véget ért. -
(* A „véget ért.” hangsúlya leheletnyivel erőteljesebb volt, mint azt az illem engedné, de ez megbocsájtható talán, lévén hogy nagyon éhes vagyok. A folytatás előtt még gyorsan (De nem falva.) elfogyasztottam két szendvicskét is amiket egy-egy pálcasuhintással raktam össze a lassan már kihűlő kenyérből, sajtból és szőlőből. Emezek végeztével azért még kortyoltam egyet a borból is, de mivel már kezdte megszállni a fejem, magamban elhatároztam, hogy a későbbiekben kisebb kortyokban iszom. *)

- Bocsánatukat kell kérnem, e hosszú kezdet miatt, de hát a bor mindig megereszti a locska nyelv vágtatását. Ezentúl megpróbálom duzzasztógátba fogni eddig szabadon és lassan folyó szavaimat. Nos tehát, otthon édes otthon. A Roxfortba indulásomig volt időm, hogy Anglia dús zöld gyepjeit, esős ködös időjárását, és családunk egyetlen szőlő nélküli kastélyát (új otthonomat) megszokjam. Bár kedves édesanyám miatt kevesebb bort ihattam, mint nagybátyámnál, mégis összehasonlíthatatlanul boldogabb voltam a szűk családi körben. Azonban sajnos be kell valljam, nagybátyám átnevelési erőfeszítései némileg sikert arattak volt: még évekig hibáim bőséges tárházát dúsította a varázstalan emberek iránt érzett enyhe lenézés. Mostanra ez már a múlté, de a krónikus büszkeség máig kísért és csak néha tudom elcsípni, hogy félretessékelhessem. Ezen túlmenően azonban (bármily furcsa is) hálát is adhatok a jelen pillanatokat az Azkabanban töltő véremnek, hiszen drasztikus módszerekkel bár, de sikerrel zsigereimbe vésette az udvariasság és a nemesség alaptörvényeit. (Édesapám szerint ez a két erény majdnem olyan borzasztó, mint a fentebb írt hiba.)

  Ezentúl édesapám okított: varázselméletre, átokszórás tanra, legendás lények ismeretére, és személyes kedvencére, az átváltoztatástan elméletére. Jó apám… -
(* Egy jó pár pillanatnyi megfontolás, és egy korty bor után folytatom.*)

-… bejegyzetlen animágus. Csakúgy, mint félig én magam is, csakhogy számomra egyszerűbb útnak tűnt a bejegyzett animágusi lét, mivel be kell, valljam igen csak büszke voltam és vagyok e képességemre. De remélem, önök senkinek nem adják ki emez információt édesapámról, mert ez esetben életük véget nem érő meneküléssé torzulna, ami mindenféleképp emlékeik módosulásával, vagy rosszabbal végződne. Tudják családunk igen kiterjedt, és más varázslócsaládokkal ellentétben (nagybátyám bukása óta) mi szorosan összetartunk. Nem kényszerből. Nem pénzért. Még csak nem is a kötelesség rideg szavának engedelmeskedve, hanem becsületből és szeretetből. E két érzelem egyenként erősebb, mint a fenti három, együtt pediglen törhetetlen láncolat. Ha emez árulás nem állt szándékukban elnézésüket kérem a fenti komor szavakért, de manapság sötét időket élünk, amik elrontják az évjáratot. Nos tehát, még csak kilenc évjáratot láttam mikor édesapám elkezdte tanítgatni nekem a bőrváltás alapjait, és a nyílt háború idején, képes lettem bármikor bőrt váltani: A nagybácsim által kotlott tojásból, a szabadság iránti mindent elsöprő vágy és a nemesség állati megtestesülésévé válni. De ne szaladjunk annyira előre.

A Roxfortban töltött éveimet bármennyire is sajnálom, de duzzasztógáton fogom átpréselni, és summájában adom csak elő, hogy ne légyetek restek meghallgatni. Első évben, miután kihevertem a házválasztás izgalmait, rögtön újabbakkal nézhettem farkasszemet: Feltárult a titkok kamrája. A főbb eseményeket gondolom már más történetekből, újságcikkekből halhatták, de azt merem valószínűsíteni, hogy nem hallották e nevet: Bátrak Bandériuma. Nos nem is csoda ha nem hallották, ugyanis ez egy diákegylet volt ami elsőéves bátor párbajszakkörösök (szám szerint heten hogy szerencsét hozzon) alapítottak, az én ékesszóló, bátor tettekre hívó szónoklatom hatására. Célja pedig (gondolom nem meglepő) Mardekár leszármazottja, és Beste szörnyének elpusztítása. Alapítása után a Bandérium egyből a folyósóra osont ahol nem kis szerencsénkre nem a bestiával hanem mr. Friccsel futottunk össze, és mikorron büntetésünk letöltöttük volt, már Harry Potter kardélre hányta a szörnyet, s gazdáját. -
(* E ponton a torkom kaparni kezd, így hát kortyolok egy kicsit a boromból. Ezután köszörülöm párszor rakoncátlankodó szervemet, és mondom tovább:*)

- Elnézést, nemrégiben volt egy kis torokfájásom, (átok ezekbe a dementoroktól felhős „Sötét Időkbe”) és hiába a varázs gyógyszirup, ezeket a fránya utófájásokat nem tudja elmulasztani. Nos tehát, Másodév. Itt sem panaszkodhattunk unalomra, hiszen később ártatlannak nyilvánított bestiális gyilkosok, vagy száz dementor, és egy minden eddiginél kiválóbb vérfarkas Sötét Varázslatok Kivédése tanár tette izgalmassá iskolai évünket. Említésre méltó még úgy hiszem, hogy a Bátrak Bandériuma ismét síkra szállt (ezúttal Black ellen vezettem enyéimet) és ismét értelmetlenül: a sok hiábavaló folyosón lófrálás csupán a fáradtság keserű nappali szőlőjét érlelte a siker nektárborát soha. Ebben az évben (minthogy a magamén kívül hat bátor ifjú sorsa volt a kezemben) kezdtem el rendkívüli tanulási hadjáratomat, hiszen egy Úrnak, aki a vezetés terhét a vállára veszi: bátornak, érettnek, és nagy tudásúnak kell lennie. Így hát hirtelen azon kaptam magam, hogy szabadidőm nagy részét a könyvtár ősi fóliánsai közt töltöm, hogy a fent említett „nagy tudást” összegyűjtve méltó vezére legyek a Bátrak Bandériumának. Ezekben az időkben figyelmeztem fel dédapám: Sarjaimhoz című fóliánsában, olyan módszerekre, amelyeket ő nagyon fontosnak tartott, mint elsajátítandó tudást. Ezek közül az első volt Legimencia tudományára, ami mellett olyan varázslatok halmai sorakoztak, melyek egészen biztosan a Sötét Varázslat titulust kapták volna bármely másik olvasótól. Én azonban párbajhős dédapámat tartottam a Galleon másik oldalának, ami bár a fényforrásnak háttal áll, ugyanolyan fényes, mint a másik, csak ezt a fényalapú érzékelésünk nem foglya fel. Az érem fény felőli oldala természetesen Jó apám személye. -
(* Miközben az utolsó két mondatot mondom el épp, egy galleont lebegtetek ki a kandalló fénykörébe a pálcámmal, és beszéd közben lassan forgatom. Majd a „Jó apám személye.” résznél visszainvitálom. *)

- Harmadévem nagyon gazdag volt eseményekben: A Trimágus tusa kitörése, bálozás, rengeteg izgalom... Summában szólván igencsak jól éreztem magam abban az évben, egészen a tusa végeztéig, mikor is megjött a veszedelem híre: A sötét úr visszatért. A Bátrak Bandériumából kihullottak azon strucchajlamúak, akik az akkori Minisztert követve földbe dugták a fejüket… De miért is pazarlom erre a szót? Miért is sérelmezem meg az illemet, pusztán azért mert félreismertem négy társamat? -
(* Pálcámmal haragosan egy félhomályos fénykép felé bökök, amin négy ifjú varázsló áll komor arccal, felettük egy kurta felirat: „Struccok.”*)

- A lényeg az hogy negyedévre a Bátrak Bandériumában már csak hárman maradtunk. Nem mondhatnám, hogy az az év kedvemre való lett volna. Az iskola volt főinspektora egy törpe rózsaszín minta strucc személyében írható le, és akkor még a torkomban fojtotta meg a sértések javát az illem. A rezsim első holdhónapjára, kikérték az iskolából a Bátrak Bandériumának rajtam kívüli két tagját, így egyedül voltam, szemben egy…-
(*Itt pár másodpercig keresem a megfelelő és elfogadhatóan illedelmes kifejezést mis. Umbridge-ra de sajnos még bőséges szókincsemben sem akad megfelelő kifejezés egy ilyenfajta… lényre. Inkább kiiszom a maradék bort a serlegből, és némileg nyugodtabban folytatom:*)

- Mindegy. A főinspektori különítmény nem eléggé elítélhető gyakorlata lett, hogy állandóan a kémkedtek utánam, bekényszerítve a könyvtárba ahol bevégeztem az eddig csak nyarak alkalmával tanulgatott legimenciai ismereteimet, és legyen bármily meglepő is de a változatosság kedvéért: bővítettem ismereteimet. Ugyan én igazán megtalálom a szépet a tanulmányokban, de egy idő után én is elunom magam, ha efféle nemtelen poroszlók által sarokba szorítva kell minden szabadidőm tanulással töltenem, és ez nem minden! Van egy nagyon elegáns gyanuszkópom, -
(*Itt pálcámmal kandallópárkányon pihenő, oroszlánfejekkel és álrubintokkal ékes gömb alakú tárgy felé bökök*)

- Ami oroszlánmorgást hallat, ha gyanús alakot észlel, és rémítő élethűséggel ordít fel, ha közvetlen veszély fenyeget. Azokban az időkben a ládámba kellett záranom, mert a különítményesek felett érzett rosszallását állandó morgással hozta tudtomra, ami sajnos sértette a könyvtár csendjét. De ha ez a sok kellemetlenség még nem lett volna elég: kéretlenül kapott kíséretem, valószínűleg kizárt a lehetséges DS tagok közül is, már ha egyáltalán felmerült a nevem toborzáskor. Ezeket a tényeket ismerve talán, nem róható fel nekem, ha szokásommá vált, hogy mikor egy kissé túltengett bennem a szabadságvágy, kíséretem akképpen hagyjam faképnél, hogy kimentem a birtokra, és egy egyszerű hideg-közömbösítő bűbáj után kiúsztam a fekete tó közepére, az egyetlen helyre ahol tényleg szabadnak érezhettem magam ideig-óráig legalábbis. Ez a szabadság persze egy idő után tiltott borrá vált: Umbridge sok egyéb mellett ezt is betiltotta. Azon túl tényleg nem maradt más választásom, mint tanulni, és néha éjjelente élvezni a szabadság tiltottságától még zamatosabb ízét.

Így ment ez Umbridge távozásáig. Umbridge távozása utáni időkben általában a kastélyban kujtorogtam élvezve az oly régóta meg nem adatott egyedüllétet. Az ezt követő hónapok nem érdemesek tisztelt figyelmetekre, főleg a legimenciát és egyéb praktikus ismereteket gyakoroltam bennük, így hát szívélyes engedelmetekkel átugrok felettük egy végzetes éjjelhez melyben egy különlegesen hosszú és fáradságos legimenciagyakorlat (hálótársaim álmait fürkésztem) utáni mély alvásomból arra ébredtem, hogy ládába zárt oroszlánjaim iszonyú hangon felüvöltenek. Még nem teljesen tiszta aggyal „hallottam” hogy egy lator halálfaló épp a megfelelő átkot latolgatja a klubhelyiségünk előtti folyosón, hogy orvul csaphasson le egy Aurorra! Pálcámat azonnal magamhoz kapva rontottam le a hálókörletből, ki a klubhelyiség ajtaján, és afeletti örömömre támaszkodva, hogy pálca nélkül is képes voltam legilimenciát alkalmazni, a beste halálfalóra szegezve a pálcám elbődültem magam :
-„EXPECTO PATRONUM!”-

  Pálcám hegyéből nyomban előszökkent és ellenfelemre vetette magát patrónusom: egy Griffmadár. Az félelemtől és meglepődéstől, szívdobbanással később a fájdalomtól ordító halálfaló volt az első szerencsétlen, akire ráuszíthattam egy teljesen reinkarnálódott patrónust. Sajnos azonban nem tudtam sokáig örömködni kettős sikeremen, ugyanis patrónusom támadása kezdte lendületét veszteni, úgy hogy egy gyors lefegyverző bűbájjal begyűjtöttem a nemtelen pór pálcáját, elkábítottam, majd merészen és ostobán bevetettem magam a harcba. Ami, mint ezt önök is tudják igencsak hevesen tombolt. Az első öt harcban töltött perc után visszavonulót fújtam, ugyanis ezek az őrült civilizálatlan pórok olyan gyakran használták a végzetes átkot, mint mi ősszel a seregélyriasztó bűbájt, ráadásul pizsamában nem lehet harcolni. Stílustalan. Ezért elrohantam az egyik folyosóra kiállított páncélhoz, és szíves engedélyét kérve és kapva, belebújtam. Alighanem összeroskadtam volna a súlytól, ha nincs a páncélon könnyítő bűbáj, amit még a páncélokat oly gyakran fényező, számomra a kastély legfélelmetesebb lényeként létező Friccs úr kérésére szórtak rájuk. De így félelem nélkül vetethettem magam a küzdelembe. Legalábbis ez volt a terv. A támadás visszaverése után inkább tűntem egy nagy halom, itt-ott izzó átok marta lyukakkal tarkított, kormos és viharvert vasdarabokat magára aggatott megboldogult udvari bolondnak, mint egy ötödikes úriembernek. Szerencsére a Roxfort javasasszonyát nem lehetett ezzel az álcával megtéveszteni, így egy kényelmes derékaljon, boszorkányfű által gyógyított harci hegeimtől és a családomtól körülvéve ébredtem a gyengélkedőn. Itt ért a hír. A hír mely a főnix gyászdalával lett tompítva, de még így is egy Cruciaus átok erejével mart elmémbe: Dumbledore halálhíre. A sötét idők kezdete.
-„A sötét idők elrontják az évjáratot…”-

Motyogtam zavartan és becsuktam az alvás hívogató, biztos menedékének ajtaját: a szemfedelem. Talán mire felébredek, véget ér az egész, talán újra az ágyamban ébredek és visszagondolok micsoda ostoba álmom volt harcról és halálról. Mint ezt önök is jól tudják nem így történt. Egy nyár alatt bukott el minden. A családunk kúriáját, mely eddig vendégeket váró kacsalábon forgó palota volt: titokgazdával kellett védenünk. A Roxfortba járás kötelező, de a Roxfortba belépve máris egy börtönbe kerülünk iskola helyett, ezt legimencia nélkül is kideríthettem és a Bátrak Bandériumából csak én maradtam, egyedül. A Remény Roxfortja helyett én a Rémálmok Roxfortjában voltam, és amikor McGalagony igazgató asszony kimondja a szót, „sárvérű” az utolsó reménykedő borpatakom is elapad. "Azonban az öröm mindig segít, még akkor is ha teljes a sötétség" és a rémálmok Roxfortjában is volt jó: Amikor McGalagonnyal az emberi transzformáláselméletet vettük és a tanárnő átváltozott macskává, a taps elhaltával felálltam és a döbbent tanárnő orra előtt én is bőrt váltottam, repültem pár kört a tökéletesen néma teremben majd lecsaptam a földre és ismét emberi alakot öltöttem. Pár pillanatig a lélegzetvételeket is hallani lehetett, majdan a tanárnő tapsolni kezdett, és egyre többen és többen csatlakoztak hozzá, míg végül az egész teremben olyan tapsvihar tombolt, ami megindított volna egy az egész világon elismert borászmestert is, hogy rólam a még csak tizenhat évjáratot megélt zöld kamaszhajtásról már ne is beszéljünk. Örömkönny áztatta büszke mosollyal hallgattam a tapsot, McGalagony gratulációit, de még az osztály nem tapsoló, hanem irigységtől zöldülő tagjainak érzelmeit is. A egy pillanatra elfelejtettem miféle időket élünk. De aztán kinéztem az ablakon...
(*Ezzel az utolsó mondattal hátradőlök, és várom az ítéletet…*)

  Jellem (A nemesség álcája mögött, háború dúl sötétség és fény között.)
„Egy középkorból szalajtott hatodikos, aki olyan gazdag családból jön, hogy galleonokon csúszik be órára, és ráadásul a Roxforti borospince hordóinak is legalább háromnegyedére a családi címere van billogozva, és hogy ezt senki el ne felejtse, címeres pecsétgyűrűjét még Legendás Lények Gondozására is magával viszi.”
Ez volna a rólam alkotott sztereotípia. Mit ne mondjak, örvendenék, hogyha így állna a dolog, a valóság azonban mint oly sok hasonló esetben, úgy most is bonyolultabb: Kezdjük azon, hogy nekem gyermekként olyan mentális és fizikai ütlegeket kellett elviselnem, amit a fenti sztereotípiát alkotó kényelmes családi körükből kritizáló ifjú boszorkányok, és varázslók legtöbbje el sem tudna képzelni. De hát teher alatt nő a pálma: egy magas elvárási fokokkal rendelkező, végletekig udvarias és ódivatú, a család borászatát imádó, a sötét mágiát aktívan használó ifjú gentlemannek neveltek, aki büszke arany vérére, és lenézi a muglikat. Ezt a jellemet próbálták belém ütlegelni, nádpálcával, három évjáratot látottól egészen nyolc évjáratot látott koromig. Aztán egy udvarias, modern, merész, a család borászatát imádó, a varázstalan embereket egyenrangúként tisztelő, szerény ifjú gentlemannek neveltek tovább 8 évjáratot látott koromtól mostanáig. Hogy melyik fél győzött? Nos, egyik sem, de nem is veszítették el a csatát: ugyanis én egy végletekig merész, és ha tetteim alapján mondhatom: bátor, magas elvárású, udvarias, a család borászatát (és borait) imádó, bibliofil, szabadságkedvelő, ódivatú, a sötét mágiákat néhanapján használó, a muglikat minden igyekezetem ellenére is enyhén lenéző, de reményeim szerint összességében jóindulatú Ifjú gentleman lettem, aki mindig kész sutba dobva minden óvatosságot merészen a rőt sipkások közé rontani, és a csata közben észrevenni, hogy társai lemaradtak. Ugyan akkor bár ezt sokszor magamnak sem vallom be: a sokszor egymással tusakodó mozgatórugóim tömege mögött egyetlen iszonyú érzelem: a magány lakozik, mint iszonyat erős vízesés mögött rejtező sötét és feneketlen barlang.

Hozzáteszem még hogy a karakter ahelyett hogy elvakultan kiállna a két oldal, (mondhatni fény és sötétség) egyike mellett, ő inkább az egyensúlyt keresi, amit tudat alatt igyekszik azért a fény javára fordítani, igencsak érdekes gondolkodásmóddal:

„ …ami mellett olyan varázslatok halmai sorakoztak, melyek egészen biztosan a Sötét Varázslat titulust kapták volna bármely másik olvasótól. Én azonban párbajhős dédapámat tartottam a Galleon másik oldalának, ami bár a fényforrásnak háttal áll, ugyanolyan fényes, mint a másik, csak ezt a fényalapú érzékelésünk nem foglya fel. Az érem fény felőli oldala természetesen Jó apám személye…” //Az előtörténetből//

Erősség || Borimádó, sokszor esztelenül bátor (ez az egyik legerősebb jellemvonása mert veleszületett), a hősies és stílusos küzdelmeket mérhetetlenül (és egészségtelenül) kedveli, végletekig udvarias (ez a második legerősebb mert beleverték), szabadságmániás (nagybátyánál töltött fogsága miatt), bibliofil, jóindulatú, segítőkész (lásd a „nemes” magyarázatánál).

Gyengeség ||A legveszélyesebb módon (tényleg nagy tudás mellett még nagyobbat tulajdonít magának) beképzelt, egészségtelenül büszke, túl magas elvárásokat támasztó, sötét mágiát aktívan használó, ódivatú, komoly ellenségeivel szemben gyakran kegyetlen, magát enyhén nemesebbnek (Vigyázat nem felsőbbrendűnek! A „nemes” szó ódivatú értelmezésében értem tehát a nála esendőbbeket alkalmanként még gyámolítja is, hiszen őneki mint az „erősnek” ez szinte „kötelessége”.) érzi és mindennek a tetejébe nagyon makacs. Sokszor ítél csípőből első látásra (szintén a nagybácsi öröksége) bár ezt igyekszik korrigálni. És mindezen érzelmek mélyén ott lapul az elkeseredettséggel etetett magány.

   Apróságok

mindig ||
- Borkóstolás.
- Borkészítés.
- Egy igazi gentlemanhez méltó, és megfelelő bátorságot igénylő kaland.
- Párbaj egy méltó ellenféllel.
- Új varázslat alkotása, megtanulása.
- Animális alakban való szárnyalás.
- A család védelme, tisztelete.
- Hosszú, stílusosan hősies küzdelem. (Nem feltétlenül harc.)
- A családi kutyák (Akár napokat is képes lenne velük elbeszélgetni.)
- Csatlakozás egy méltó baráti társasághoz. (A Bátrak Bandériuma óta nem sikerült.)

soha ||
- Pancsolt bor fogyasztása.
- Átállni a Sötét Erők oldalára LÉLEKBEN is.
- Udvariatlanság.
- Kviblik.
- Seregélyek.
- Szőlőt megtámadó betegségek.
- Halálfalók.

hobbik || Borászkodás, állatalakban repülés, úszás, kalandkeresés, vadászni az ír farkasokkal, párbajozás.

merengő ||
A legjobb emlék: újra a szűk családi körben, nyolcévesen.
A legrosszabb emlék, az elrablás pillanata háromévesen.

mumus || A nagybácsi kvibli oktatója egy óriási nádpálcával felfegyverkezve.
Edevis tükre || Baráti körben jóféle Vinumitas bor iszogatása.
százfűlé-főzet || Erősen Animális íz világú Cabernet Sauvignon, vörösbor, mély lovas illatokkal, vérvörös színnel.
Amortentia || Óbor, olasz rózsa, és egy szépen ápolt női haj napsütés utáni utánozhatatlan illata.
titkok || Apját minden tisztelet és szeretet mellett kicsit gyávának tartja amiért nem egyedül küzdött meg a Nagybácsival. Voldemortot nem „tudodkiként” hanem „lisztharmatként” (egy szőlőt támadó betegség) szokta emlegetni.
azt beszélik, hogy... || (Főleg lisztharmatpárti diákkörökben.) Nem akarták felvenni a Roxfortba, mert nem is igazi Angol, de amikor végül is megjött, magával hozott két boroshordót fizetségként, és így meg lett oldva a probléma. Ez természetesen aljas rágalom.

   A család

apa || Filip Vinumitas, 42 évjáratot látott aranyvérű, alapvetően jó a kapcsolata vele, de néha mint minden családban itt is vannak összezördülések apa és fia között.
anya || Ginevra Vinumitas, 39 évjáratot látott aranyvérű, szintén jó kapcsolatot tart fenn vele, de ritkán látja mert állandóan a „tökéletes szőlőn” dolgozik.
testvérek || nincsenek
állatok || beszélő és varázslatosan hosszú ideig élő és egyéb (sokszor rejtett és kutyánként változó) varázserővel bíró ír farkasok, no meg rengeteg bagoly. (A Vinumitas család más kastélyaiban, sólymok is laknak a seregélyek ellen.)

Családtörténet ||
A nemes és nagy múltú vinumitas család egy azon ritka aranyvérű családok közül, akik Angliába csak 1-2 generáció óta érkeztek meg, és addig más országokban voltak csak rokonaik. A Vinumitas család eddig a világ majd összes mediterrán szőlő vidékén rendelkezett kis családok által lakott kastélyokkal, kúriákkal, villákkal, és udvarházakkal. Egyedül édesapám (a család szeretett „kópé királyfia”) döntött úgy, hogy Anglia közismerten rossz (szőlő szempontjából legalábbis) televényébe ereszti gyökereit. A család savanyú szájízzel ugyan de komoly pénzekkel támogatja itteni munkásságát, hiszen így Angliában is lett Vinumitas központ. A Vinumitas család története elméletileg egészen Merlinig nyúlik vissza, ugyanis eredettörténetünk szerint, Merlin egy gyönyörű szőlőtőkéből teremtette az első Vinumitast, feleségét pedig egy pohár vörös óborból. Akár igaz akár nem, a Vinumitas család, erős mágikus gyökereket tudhat magáénak, és eddig majdnem az összes tagjából erős varázslók és boszorkányok lettek. A Vinumitas család, a „kiközösített újonc” állapotában van jelenleg az Angliai aranyvérűek között, bár nyílt titok hogy majdnem minden aranyvérű család tetemes készletekkel rendelkezik olyan hordókból, amin rajta a Vinumitas címer, hiszen a világ legjobb varázsborait mondhatjuk a magunkénak. Sok aranyvérű család lenne kellemetlen helyzetben, ha a Vinumitasok borpatakjába dugót tömnének. A család szétszórt földrajzi helyzete ellenére nem megoszlott, hanem nagyon is egységes, és az utolsó előtti fokra van a létra tetejétől, az igazi maffiává válástól:

„De remélem, önök senkinek nem adják ki emez információt édesapámról, mert ez esetben életük véget nem érő meneküléssé torzulna, ami mindenféleképp emlékeik módosulásával, vagy rosszabbal végződne. Tudják családunk igen kiterjedt, és más varázslócsaládokkal ellentétben (nagybátyám bukása óta) mi szorosan összetartunk. Nem kényszerből. Nem pénzért. Még csak nem is a kötelesség rideg szavának engedelmeskedve, hanem becsületből és szeretetből. E két érzelem egyenként erősebb, mint a fenti három, együtt pediglen törhetetlen láncolat. „ //Az előtörténetből//

A szűkebb családi körről: Édesapám zseniális az átváltoztatástan művészetében, és a sportpárbaj sem áll idegenül tőle, emellett gyakran megyünk együtt vadászni is. Édesanyám a gyógynövénytan mestere és jelenleg azon fáradozik, hogy létrehozza a „tökéletes szőlőt” ami jól bírja az angol időjárást. Amikor a sötét „úr” (merthogy modora az nincs) először állt hatalma csúcsán, Jó apám és Jó anyám épp engem keresetek, (ekkoriban lopott el a nagybátyám) nem értek hát rá arra, hogy hidegük vagy melegük legyen az Angol varázslóháborútól. Jelenleg a család elbarikádozta magát, névleg helyeseli az új rendszert és néha közvetetten segít az ellenállóknak. Azt mondják, készülünk valami nagy dobásra… én erről persze nem tudok semmit…
(*Titokzatoskodó mosoly…*)

   Külsőségek

magasság || 184 cm
testalkat || Meglepően kidolgozott, bár vékony izomzat. (A sok állatalakbéli repüléstől.)
szemszín || Acélkék.
hajszín || Fekete.
kinézet || Szálfaegyenes gerinc, titokzatos arckifejezés, a lehető legdrágább ruhák, és egy azonnal szembeötlő vörös köves arany pecsétgyűrű a Vinumitas család címerével. A figyelmes szemlélődőt azonnal mellbe vágja az önhitt magabiztosság, amit szinte ordít a testbeszéde. Szeret lógó, bő ujjú és hosszú szárú talárokban járni, mert ezek színpadiasan lobognak hevesebb mozdulataira, és így ember alakban is sokszor úgy néz ki mint a ki felszállni készül. Mediterrán kinézetével (göndör fekete haj, enyhén kreol bőr) ráadásul a legtöbb esetben amúgy is kilóg a tömegből, hogy a régies stílusról már ne is beszéljünk. Igaz egynémely hölgyek kedvelni szokták ódivatú lovagiasságát, de körükben különben is kipukkan az önhittségtől dagadó léggömb: a tapasztalatlanság tűje szúrja ki.

   A tudás

varázslói ismeretek ||Ciceró eleve meglehetősen erős mágikus adománnyal bír, ráadásul ami érdekli azt tényleg ától cettig megtanulja, (ami meg nem azt nagyon nem tanulja meg) és senki sem mondhatja, hogy nem volt meg a haszna a sok könyvtárban töltött tanulásnak, és az otthonról hozott tudásnak: Cicero Átváltoztatás tanból, Sötét Varázslatok kivédéséből, és bűbájtanból zseniális, ezenkívül a mágikus borok készítésének két elengedhetetlen tantárgyából: bájitaltanból, és gyógynövénytanból is kiemelkedő. Legendás lények gondozásánál a „nemes” lényekkel nagyon jól kijön, szintúgy a háziállatként tartható lényekkel is, de kérd csak meg rá hogy etessen meg egy futóférget vagy sétáltasson durrfarkú szurcsókot és meglátod, hogy milyen makacs tud lenni. Asztronómián általában elalszik, mivel a „csillagszámolgatást” ugyanolyan érdektelen időpazarlásnak találja, mint megszámolni a szőlőszemeket szüretkor. Jóslástanból a legrosszabb a helyzet mivel legtöbbször egyszerűen elkóborol a figyelme és inkább kidolgoz egy új átkot, minthogy azon filozofáljon: óriáspók vagy baziliszkusz végez e vele. Mágiatörténetből se túl kiemelkedő de ezt ő makacsan a tanár rovására írja, hiszen a családtörténetet betéve fújja. Azonban a legvitathatatlanabbul troll szinten Repüléstanból áll, mint már említve volt nem bírja a seprűket és ez kölcsönös. Roxfortban tanultakon kívül azonban édesapja könyörgésére elsajátította az animágiát, és dédapja emlékére megtanult egy kisebb kötetnyi fekete mágikus varázslatot, (mind párbajban használatosak) és a legimencia tudományát ami nagyon megtetszett neki, és mostanra pálca nélkül is képes gondolatturkászni. A dédapja emléke miatt kezdett el komolyan foglalkozni a párbajjtannal, és mostanra már méltó utóddá érett.
Felvett tantárgyak || Bájitaltan, Átváltoztatástan.
pálca típusa || Ébenfa, hét hüvelyk, merev, egy magyar mennydörgő szivizomhúrjával magként, 9 és fél hüvelyk.
RBF ||
Asztronómia: B
Átváltoztatástan: K
Bájitaltan: K
Bűbájtan:K
Gyógynövénytan:K
Jóslástan: T
Legendás lények gondozása: V
Mágiatörténet: E
Sötét Varázslatok kivédése: K



   Egyéb

avialany|| Jim Caviesel
Patrónus: Griffmadár

ANIMÁGIA
NÉV: Cicero Vinumitas
ANIMÁGUS ALAK: Egy óriási (Két és fél méter szárnyfesztávolságú) Rétisas.
KÜLÖNLEGES ISMERTETŐJEL: A bal szárnyon az egyik toll vége enyhén piros, mint a családi pecsétgyűrű amit mindig hordok.
KÉP: Klikk!

INDOKLÁS: A nagybácsimnál eltöltött öt évjárat alatt egyfajta beteges szabadságvágy alakult ki bennem, amit sasá válván kiélhetek. Ezentúl a rétisas a „sasok legnemesebbje” és mit ilyen jól passzol a magamfajta ifjú Gentlemanhez. De a legfontosabb szempontot hagytam utoljára: a seregélyek amikor nagyon éhesek nem űzhetőek el seregélyriasztó bűbájjal. Most már csak elég felszállnom, hogy az egész tollas rablóbanda menekülésre fogja.
BE VAN-E JEGYEZVE: Igen, be vagyok jegyezve.
HA NINCS, MIÉRT: -
ÍGY TANULTA MEG AZ ANIMÁGIÁT: Édesapám még az iskolába indulásom előtti évben egyre furcsábban célozgatott valamire, miközben az átváltoztatás tan elméletét igyekezett fejembe tömni. Aztán mikorron elérkezettnek látta az időt, beavatott titkába, az animágia elméletét tanította hat esztendeig, elébb otthon, majdan később mikorron iskolába jártam, tan szünetekben, és egy oda-vissza tükör segedelmével. (A tükröt sajnos a tanulás végeztével vissza kellett adományoznunk a nagymamámnak, aki a görög barátnőjétől kapta kölcsönbe.) A negyedik esztendő végén, egy azóta híressé vált hatodikos átváltoztatás tanórán mutattam meg a publikumnak mire vagyok képes. (U.i: Addigra túl voltam a főzet elfogyasztásán és a varázslaton. A főzetet édesapám készítette el, és elhoppanált vele roxmortsba ott adta át, és volt jelen első átalakulásomnál. )
ENNYI IDEJE ANIMÁGUS: Egy egy évjárata.

Utóirat: Elnézést a szerény külsőért, de nincs meg az idevágó Microsoft. (még...)