Philip Meadows

[Philip Meadows]

Philip Meadows

Kor 34 éves
Származás félvér
A karakterhez fűződő kapcsolata a férje
Kinézet
Kellemes ember. Mondanánk rá, és ennyiben is hagynánk. Sosem volt feltűnően jóképű. És sosem hasonlított bátyjára. Míg a nála tizenkét évvel idősebb Gersont igazán helyesnek tartották a lányok, addig őt volt, hogy észre sem vették. Hogy zavarta-e? Nem, ahhoz túl nagy volt a korkülönbség, hogy emiatt irigység alakuljon ki közöttük.
Philipet nem foglalkoztatta igazán a külső. Bár azért adott magára. Ruhái igényesek, arca és haja ápolt. És, ha nagyon akarta, le tudott nyűgözni egy lányt a mosolyával. Csakhogy Philip egy időben ritkán nevetett… Arcának mai napig megmaradt kissé bús kelleme, de az Avelinnel töltött évek talán megint megtanították a vidámságra.

Jellem
Philip mindig kicsit úgy érezte, mintha kívülálló lenne ebben a túlzottan is szerető családban. Nem volt komolyabb gondja sosem a bátyjával, de mind gyermekként, mind tinédzserként irigyelte eszét, természetét, sikereit és céljait. Szülei teljes szeretetettel csüngtek mindkét gyermekükön, Philip mégis úgy érezte bizonyítania kell bátyja mellett. Amire nem volt képes. Más tantárgyak érdekelték, más elfoglaltságokat keresett és szeretett. Míg Gersont az orvoslás, a különös növények érdekelték, addig Philipet az ettől alig távolabb álló furcsa lények. Mégis úgy érezte mindig fényévekre fog állni testvérétől. Talán ezért is határozott végül úgy, hogy a Roxfort után egy időre ott hagyja Meadows Parkot.  
Ez a döntés sok változást hozott az életébe…
A szabadság visszahozta azt a szép mosolyt, amit a férfi éveken keresztül hanyagolt.
Megmutatkozott ügyessége, bátorsága és gyors helyzetfelismerő képessége. Boldog és kiegyensúlyozott lett. És végre minden egyes régi vagy új sérelmet és sebet meg tudott beszélni családjával. A roxfortos évek után Meadows-ék olyan fiút kaptak az élettől, amit végre az is méltónak talált hozzájuk.
Néhány év múlva pedig arra tévedt egy vörös hajú kis boszorka…

Fussak?     Maradjak?     Ordítsak?     Sírjak?

Futni; a világ elől. Maradni; mellette.
Ordítani; kétségbeesésemben. Sírni; tehetetlenségemben.

Csak hagyom, hogy Verica egy bögre teát tegyen kezembe. Még, mintha halványan észlelném is figyelmeztetését. Érzem, ahogy bőrömet apró tűkként szurkálja a perzselő meleg.
Minek foglalkozni ilyesmivel?
Miért működik még mindig, minden hétköznapi dolog?
Mikor én félig meghaltam…

A babakocsi sercegve haladt a poros kis úton, ahogy toltam magam előtt. Eleresztettem egy fél mosolyt némán szuszogó kisfiam felé. Nehéz napunk volt. Órákig sírt megvigasztalhatatlanul. „Bizonyára a hasfájás.” Jelentette ki egy gondtalan mondattal Verica. Igazat adtam neki. Általános probléma az ilyen korú kisbabáknál. Miért is gondoltam volna rosszabbra… Vagy csak a véletlen műve, hogy Sorley éppen ugyanabban a pillanatban aludt el, mikor az apját eltalálta az átok? Igen, valószínűleg csak az, nyugtatnám meg önmagam, ha nem volna valószínű, hogy örökölte a tehetségemet. Így viszont. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy ő, velem ellentétben, tudta mi történik az apjával.
Én azt hittem a hétköznapi gondoktól eltekintve, nyugalmas hetünk lesz. Nekem senki sem szólt az efféle küldetésekről. Úgy gondolták a feszültség nem tesz jót, sem egy várandós kismamának, sem a csecsemő megszületését követő néhány hónapban.
Az a néhány hónap, pontosabban, majdnem három, most telt le.
Nem a körülöttem élő emberek, de az élet döntött így.

- Sajnálom, Avelin. – Hallom Gerson hangját. De a sajnálat, most nem segít. Senkinek sem segít. A te öcséd, Gerson. Bizonyára megértesz, ha önmagamba üvöltök, még, ha te mozdulatlannak és némának is látsz engem.
- Életben van. – ismétlem ezt a két kis szót, mint valami mantrát. Csak, hogy elhiggyem, ez legalább igaz és, hogy elhiggyem; felébred. Ha én nem bízom ebben, akkor ki más?
Úgy gondoltam Philip hozzám tartozik. Valaki, akivel a közös jövőnk nem a szenvedélyé, hanem a mindent felülmúló, bizalmon alapuló legmélyebb szereteté. És Sorely-é, a gyermekünké.

Pedig mikor megismertem, láttam, hogy nem ő a legszebb férfi, akit a sors elém vethet. A szeme bájos, arca kedves, de nincs az az elsöprő érzés, amit a lányok örök párjuk megpillantásánál várnak. Őt csak jóval később látod szépnek. Mikor megismered a lelkét, mikor megismered a gondolatait és mikor először látod őt teljes szívéből nevetni.
Néhány hónap alatt bizonyossá vált számomra, hogy márpedig az én életemben ez a férfi az, akit egy életen át szeretni tudnék.
Nem lehet igaz, hogy nekünk csak ennyi jutott abból az életből. Kevesebb, mint négy év. Pedig még előttünk állt minden.  
- Életben van. – Mondom halkan, még egyszer utoljára, majd erőt veszek remegő tagjaimon és felállok. Csak erősnek kell lenni az elkövetkező hónapokban. És bízni a sorsban.
De vajon hány hónap vagy év? És vajon mennyire kegyes a sors?
Senki sem tudja. Még egy jós sem.
Bögrém halkan koppan az ágy melletti kisszekrényen. Nem nézek senkire, pedig a szobában összegyűlt a Rend színe-java. Barátok, bajtársak.
Az ágyhoz lépve óvatosan végigsimítok Philip sötétbarna haján.
Némán hagyom el a szobát és egyenesen Sorleyhoz sietek. Még ki se vettem az ágyából, mikor könnyeim hullani kezdenek…
Óvatosan magamhoz szorítom. Érzem apró kis szívverését. Hallom békés szuszogását. Én pedig csak sírok, sírok éjszakákon keresztül vigasztalhatatlanul.
Egy ideig kettesben leszünk.