Avelin M. Meadows
[Topiktulaj]
Jóslásnagyasszony
Hozzászólások: 43
Jutalmak: +111
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Viselet: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : Vörös
Szemszín: Kék
Kor: 27
Ház: Griffendél
Évfolyam: Kijárta
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Philip Meadows
Kviddics poszt: Nem játszik
Nem elérhető
|
|
« Válasz #1 Dátum: 2012. 08. 25. - 11:53:24 » |
+2
|
Fussak? Maradjak? Ordítsak? Sírjak?
Futni; a világ elől. Maradni; mellette. Ordítani; kétségbeesésemben. Sírni; tehetetlenségemben.
Csak hagyom, hogy Verica egy bögre teát tegyen kezembe. Még, mintha halványan észlelném is figyelmeztetését. Érzem, ahogy bőrömet apró tűkként szurkálja a perzselő meleg. Minek foglalkozni ilyesmivel? Miért működik még mindig, minden hétköznapi dolog? Mikor én félig meghaltam…
A babakocsi sercegve haladt a poros kis úton, ahogy toltam magam előtt. Eleresztettem egy fél mosolyt némán szuszogó kisfiam felé. Nehéz napunk volt. Órákig sírt megvigasztalhatatlanul. „Bizonyára a hasfájás.” Jelentette ki egy gondtalan mondattal Verica. Igazat adtam neki. Általános probléma az ilyen korú kisbabáknál. Miért is gondoltam volna rosszabbra… Vagy csak a véletlen műve, hogy Sorley éppen ugyanabban a pillanatban aludt el, mikor az apját eltalálta az átok? Igen, valószínűleg csak az, nyugtatnám meg önmagam, ha nem volna valószínű, hogy örökölte a tehetségemet. Így viszont. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy ő, velem ellentétben, tudta mi történik az apjával. Én azt hittem a hétköznapi gondoktól eltekintve, nyugalmas hetünk lesz. Nekem senki sem szólt az efféle küldetésekről. Úgy gondolták a feszültség nem tesz jót, sem egy várandós kismamának, sem a csecsemő megszületését követő néhány hónapban. Az a néhány hónap, pontosabban, majdnem három, most telt le. Nem a körülöttem élő emberek, de az élet döntött így.
- Sajnálom, Avelin. – Hallom Gerson hangját. De a sajnálat, most nem segít. Senkinek sem segít. A te öcséd, Gerson. Bizonyára megértesz, ha önmagamba üvöltök, még, ha te mozdulatlannak és némának is látsz engem. - Életben van. – ismétlem ezt a két kis szót, mint valami mantrát. Csak, hogy elhiggyem, ez legalább igaz és, hogy elhiggyem; felébred. Ha én nem bízom ebben, akkor ki más? Úgy gondoltam Philip hozzám tartozik. Valaki, akivel a közös jövőnk nem a szenvedélyé, hanem a mindent felülmúló, bizalmon alapuló legmélyebb szereteté. És Sorely-é, a gyermekünké.
Pedig mikor megismertem, láttam, hogy nem ő a legszebb férfi, akit a sors elém vethet. A szeme bájos, arca kedves, de nincs az az elsöprő érzés, amit a lányok örök párjuk megpillantásánál várnak. Őt csak jóval később látod szépnek. Mikor megismered a lelkét, mikor megismered a gondolatait és mikor először látod őt teljes szívéből nevetni. Néhány hónap alatt bizonyossá vált számomra, hogy márpedig az én életemben ez a férfi az, akit egy életen át szeretni tudnék. Nem lehet igaz, hogy nekünk csak ennyi jutott abból az életből. Kevesebb, mint négy év. Pedig még előttünk állt minden. - Életben van. – Mondom halkan, még egyszer utoljára, majd erőt veszek remegő tagjaimon és felállok. Csak erősnek kell lenni az elkövetkező hónapokban. És bízni a sorsban. De vajon hány hónap vagy év? És vajon mennyire kegyes a sors? Senki sem tudja. Még egy jós sem. Bögrém halkan koppan az ágy melletti kisszekrényen. Nem nézek senkire, pedig a szobában összegyűlt a Rend színe-java. Barátok, bajtársak. Az ágyhoz lépve óvatosan végigsimítok Philip sötétbarna haján. Némán hagyom el a szobát és egyenesen Sorleyhoz sietek. Még ki se vettem az ágyából, mikor könnyeim hullani kezdenek… Óvatosan magamhoz szorítom. Érzem apró kis szívverését. Hallom békés szuszogását. Én pedig csak sírok, sírok éjszakákon keresztül vigasztalhatatlanul. Egy ideig kettesben leszünk.
|