A szívesség

[Hol van Sabrina?]

-
Minden alku megfelezett nyereség.
-

- Hol van Sabrina? -
A konyhapultnál állok, és barátom szemeibe nézek. Kezeimmel a pultot támasztom, előttem egy pohár áll, még tisztán, üresen. A szobában félhomály uralkodik, a függönyök elhúzva, de a világosság még sem tör be. Kint felhős az ég, és késő délután is van már. Csoda, hogy nem esik.
- A szobájában. - válaszolom, és tekintetem a pohár és a mellette álló üveg között ugrál.
- Ezért kell suttognunk? - teszi keresztbe lábát a fotelban.
- Nem kell suttognunk. - forgatom meg szemeimet, mintha őrületes baromságot mondott volna. - Nem titok, hiszen megegyeztünk. -
- Megegyeztetek? Miben? - vonja fel a szemöldökét.
Látom, hogy kíváncsivá tettem, és legszívesebben dicsekedve közölném vele "győzelmemet", de valahogy nem fáj hozzá a fogam. Igenis jó volt, és azt akarom, hogy Dante is tudja. Nem létfontosságú, hiszen ha belegondolunk semmi köze nincs hozzá, de mégis csak a legjobb barátom, miért ne beszélgethetnénk csak úgy...?
Megkerülöm a pultot, és leülök a kanapéra.
- Részeg volt, én pedig nem voltam már régen nővel. - közlöm tömören. - De volt esze. Ha nem akarja, nem történt volna meg, nem erőszakoskodtam volna. De ő inkább engedte, de okosan, cserébe kért is valamit. -
Ránéztem Dante arcára, és próbáltam leszűrni reakciókat, de egyelőre várta, hogy befejezzem.
- ...pontosabban valakit. - villant fel a szemem.
- Valakit? - kérdezte furcsállva. - Szóval lefeküdt veled, hogy lefekhessen mással? - vágott egy furcsa grimaszt, látszólag nem értette.
- Egy találkozást kért a barátjával, hogy megbeszélhessen pár dolgot, de nem fekszenek le. A fiút Roxmortsba fogom levinni, ahol majd megtalálja az egyik sikátorban Sabrinát. -
- Ennyi? Ennyit akart csak? - vonta fel szemöldökét.
- Igen. Nyilván nagyon szereti, egyértelmű, hogy bármit meg tett volna, hogy találkozhassanak. -
- A fiú már tud róla? -
- Tegnap magamhoz hívattam, és azt mondtam, hogy ha látni akarja a barátnőjét, holnap este 11-kor jöjjön az irodámhoz. Visszakérdezett, de nem válaszoltam. Biztos vagyok benne, hogy ott lesz ma este. - ránézek az órára, ami már fél tízet mutatott.
- Szóval lefeküdtetek? - kérdezi kiguvadt szemmel Dante.
Felkeltem a kanapéról, és megkopogtattam Sabrina ajtaját.
- Elkészültél? Indulunk. -

*    *    *

A fiú az ajtó előtt állt, én pedig már az irodámban voltam, egyedül. Pontban tizenegykor kinyitottam az ajtót, és szembenéztem a hősszerelmessel.
- Sabrina örülhet, hogy a szőke hercege nem hagyja cserben. - mondom mindenféle érzelem nélkül, majd bezárom magunk mögött az ajtót, és elindulok a folyosón, ki a kastélyból. - Kövess. -
Az úton bármit is kérdez, egyértelműen nem válaszolok neki, ha csendben marad én nem töröm meg a csendet. Bárkivel találkozok vagy hidegen hagyom, vagy ha kérdőre von, mondom, hogy velem van a srác. Mert megtehetem.
Az egyik őrzött főkapun viszem ki, ahol meg is magyarázom, hogy pontosan egy óra tíz perc múlva visszahozom.
Amint kiérünk a kastélyból, szó nélkül megragadom a karját, és kérdés nélkül hoppanálok. ha megpróbálja kihúzni a kezét, vállalja az amputoportálás nem kevés veszélyét.
Rosmorts szélén találjuk magunkat, a főutca felé kezdünk haladni, de hamar befordulok az első szűk kis utcán, de még az elején megállok. A fiúra nézek, és szigorúan megszólalok:
- Egy óra. - majd vállamat nekitámasztom a téglafalnak, és hagyom, hogy a fiú, a sötét sikátor közepén álló szerelméhez rohanhasson. Úgy érzem egy óra bőven sok.

[- …Nyilván nagyon szereti… -]

Nem várom, hogy megbocsáss, csupán azt kérem, ne gyűlölj...

Nem vagyok az az alkoholistafajta, aki minden hétvégén részegre issza le magát, sőt, talán ez az alkalom a második vagy harmadik eset volt, mikor ennyire túllőttem a célon. De valahogy mégis emlékszek mindenre. Az összes aprócska részletre is.
Hogy megbántam-e? Esetleg. Talán. Fogalmam sincs, ezt ilyen hamar lehetetlenség eldönteni. Ezt még alaposan át gondolni, mielőtt teljesen kinyilvánítjuk hibának. Egyelőre lóg a levegőben, de a mai nap folyamán valószínűleg dűlőre jutok. Ebben biztos vagyok.
Miközben készülődtem, a csukott szobaajtón keresztül hangok szűrődtek be. Brandon és Dante társalgott valamiről, én pedig csendben öltöztem, amíg meg nem hallottam miről van szó. Egy pillanatra megtorpantam, és csak hallgattam őket.
- …Nyilván nagyon szereti… - ennél a mondatnál összeszorult a szívem, és inkább folytattam a készülődést. Próbáltam nem gondolni rá, próbáltam úgy tekinteni, hogy nem volt más választásom, és muszáj volt látnom Christiant, különben belehaltam volna, de képtelen voltam így nézni a dolgokat. Tisztában voltam azzal, hogy saját akaratomból cselekedtem, és hogyha Chris megtudná az egészet, akkor a megbocsátás túl nagy kérés lenne. Ha önmagától nem dönt úgy, hogy túl tudunk jutni ezen, akkor nem erőltethetem rá az akaratomat. És nem is akarom ezt tenni.
Lassú léptekkel a szobában lévő tükörhöz sétáltam, és belenéztem, ám onnan nem én tekintettem vissza saját magamra. Nem ismertem azt a lányt, aki a tükörben állt. Ő nem én voltam. Aki visszapillantott rám, valaki teljesen idegen ember volt, aki először gyáván megfutamodott a halál elől, és egy olyan sorsot választott magának, ami rosszabb a halálnál, s mindenkinek azt hazudja – még saját magának is -, hogy nem tehetett mást. És ha ez nem lenne elég? Mindezek után képes volt megcsalni a barátját azzal a címszóval, hogy ezt érte teszi. Mert látni akarja, de valójában erre sincs mentség. Sem az alkohol, sem pedig a kényszer, hiszen ez nem is volt kényszer. Szabad akaratából tett mindent…
Hirtelen ráeszméltem, hogy már egy ideje csak a tükröt bámulom, és rá kellett jönnöm, hogy az a lány bizony ott én voltam. Nem egy idegen, nem egy másik lány, hanem én.
- Tűnj innen! – fintorodtam el, és a hajamat kezdtem igazgatni – Helyesen cselekedtem. – jelentettem ki mintegy utalásként, hogy ne nézzen már rám ilyen szánalmasan, hagyjon nyugodt lelkiismerettel elmenni. Csakhogy Ő elég makacs tükörképnek bizonyult, így sértődötten végigsimítottam kibontott hajamon, majd az ajtó felé indultam el.
- Mehetünk. – néztem rá Brandonra határozottan, majd intettem Danténak, és útnak indultunk.

…Nyilván nagyon szereti…
Hülye mondat! Hülye tükörkép! Miért nem tudnak békén hagyni? Én tényleg szeretem őt!
- Mi másért cselekedtem volna így? – suttogtam magamnak a sikátorban állva, s Brandon ismerős hangjára kiléptem a takarásból. Részben vártam már csak a találkozást, a másik felem viszont már retteget ettől. Féltem attól a ténytől, hogy Chris már nem fog soha úgy nézni rám, mint az előtt. Elárultam őt, most pedig itt áll sértetlenül, teljes életnagyságban előttem.
Tettem egy tétova lépést felé, lábam kissé megremegett. Tekintetemet ráemeltem, próbáltam elkapni a pillantását, hogy miként nézhet most rám, majd elhaló hangon megszólaltam.
- Hiányoztál. -

Miért? Miért kell éppen Gray-hez mennie? Mi köze a pasasnak Sabrinához?
Christian kétségek között vergődött, már több mint egy teljes napja. Azt tudta, hogy a barátnője bujkál, de arról legfeljebb halovány sejtelmei lehettek, hogy miért. Ezekben a zűrös időkben mindenkinek van valami oka rejtőzésre. De miért Gray-nél rejtőzne Sabrina? Mi köze hozzá?!
Mégsem merült fel benne egyetlen pillanatra sem, hogy nem megy el. Ott kell lennie, látnia kell a lányt, hiszen oly régen találkozhattak utoljára... Már meg sem tudná számolni hány napja.
Prefektusként kijöhet éjjel a folyosóra, bármily zűrös idők járnak. Magányos visszhangot vernek léptei a folyosón, senki más nem kószál ilyenkor. Elszántan talpal végig a kastélyon egy bizonyos ajtóig.
Brandon Gray - hirdeti azon az ajtón a táblácska. Chris végignéz magán a félhomályban, idegesen megcibálja pulóvere alját, leltárba veszi a fülében függő bizgentyűket (bagoly, vágtázó ló, macskakölyök fonalgombolyaggal, balta, apró kulcs, sámli). Azután kopogna, ám az ajtó magától feltárul. Pont tizenegykor.
Chris értetlenül megy a látszólag határozott céllal közlekedő pasas után. Azt mondta neki Gray, hogy láthatja Sabrinát, de arról nem volt szó, hogy hol. Hát ennyire nagy zűrbe keveredett a egykori hugrabugos, hogy már nem is jöhet a kastélyba? A fiú alvajáróként caplat utána, nem fog fel semmit a körülöttük zajló eseményekből.
A tanár szavai mégis áttörik azt a burkot, ami bevonja Chris tudatát, ami kizárja a küvilágot a fejéből. Egy óra és tíz perc: a végtelen idő egy rövidke szelete, vajon mire lesz elég? Elég lesz-e arra, hogy elmondja a lánynak az érzékeiben dúló vihart, s azt, hogy szinte fájó a hiánya? Vagy hogy Sabrina elmesélje miért nem lehet mellette a Roxfortban? Rövid gyaloglás után befordulnak egy sikátorba, ahol már vár rájuk egy árny.
- Egy óra - hidegnek hallatszik a hang. A tanára hangja. Egy halálfalóé.
Ezzel a mondattal számára megszűnik létezni az alak, aki idehozta.
A sikátor homályában csupán két alak áll immár; Chris nem vesz többé tudomást a falat támasztó harmadikról. Az egyik tétován lép a másik felé, a mozdulatba belesajdul a másik gyomra. Mára szinte megszokott érzés lett ez a fura vasmarok ott a gyomrán, a lány hiányával együtt jár - amikor csak eszébe jut az a bizonyos lány. Márpedig ez sűrűn megtörténik.
Most valahogy mégis más. Nem tudná megmondani miben, de Sabrina... megváltozott.
- Szia - nyögi végri ki rekedten.
Lassan lépked, sinte hitetlenül. Mintha attól tartana, hogy a szerelme egyik pillanatról a másikra eltűnik, akár a délibáb. Hatalmasakat nyeldekel, pislogni azonban nem mer, szinte még a szemével is fogni próbálja a lányt, nehogy újra elveszítse.
Torkában gombóc, s teljes egészében csupa libabőr lesz, ahogy végre magához ölelheti a lányt, akibe talptól fejbúbig szerelmes. Gyomrában mégsem enged a szorítás, mintha tartania kéne valami titkos veszélytől.
Aztán rázza a hideg, immár titkolatlanul. Görcsösen kapaszkodik Sab vállába, karjaiba, torkából különös hangok törnek fel. Nevetés, csuklás, sírás, sóhaj torlódik össze, egymással keverednek, s a szavak kimondására már nincs lehetőség. Végigsimít a leányzó haján, a mozdulat kissé durvára sikeredik, hiszen keze remeg az idegességtől.
Lassan tudatosul benne az is, mennyire hideg van. Ő nem a kinti időjáráshoz öltözött, vékony pulóvere nem védi meg, nem melegíti kellőképpen.
- Ne-nem akarom, hogy megint elmenj - dadogja vacogva. - Szere-retlek!
Nehezen jönnek a szavak, annyi mindent szeretne mondani. Mégis az egy óra annyira rövid idő, a lényegre kell szorítkoznia. A lényeg pedig az, hogy ahogyan idehozta neki Sabrinát Gray, úgy akár az iskolába is be, pontosabban visszaviheti. Hogy többé ne kelljen elveszíteniük egymást.
És van még egy-két fontos kérdés, amit muszáj kiböknie, különben megfullad tőlük:
- Hol voltál? Mi közöd Gray-hez?

Cipőm sarkának koppanásai süvítő szellemként hasították át a sikátor csendjét egészen addig, amíg meg nem szólaltam. Fogalmam sem volt róla, mit mondjak, hiszen annyi mindent kellett volna elmesélnem, és még ennél is több kérdésem lett volna, de Brandon csak egy röpke órát adott. Ezt az időt pedig nem fecsérelhettem el arra, hogy a leglényegtelenebb mondanivalóimmal kezdjem. De tulajdonképpen mi is számít a legfontosabbnak? Az, hogy halálfaló lettem, és megkínoztam anyámat, szinte megöltem őt? Ezt nem zúdíthatom csak úgy a nyakába, az ilyen dolgokat a megfelelő időpontban, a megfelelő kérdésre kell felhozni.
Csak álltam, és vártam, hogy ő jöjjön közelebb. A lábaim nem mozdultak, nem sok kellett ahhoz, hogy utat engedjek a könnyeimnek. Hónapok óta erről a napról ábrándoztam, hónapok óta csak ez az egyetlen egy kívánságom volt: látni őt, látni, hogy életben van. S bár fájó lett volna, de még azt is el tudtam volna viselni, ha közben talált valaki mást, aki valóban megérdemli őt. Azt is túléltem volna, mint árat, csakhogy épségben tudjam őt. Mert ez a legfontosabb. Hogy ne legyen baja.
Félszeg mosoly jelent meg arcomon, ahogy közelített, s szívem hatalmasat dobbant érintését érzékelve. Ám még ennek hatására sem tudtam elhessegetni azt a fojtogató érzést, ami miatt folyton az járt a fejemben, hogy nem érdemlem meg őt, neki egy sokkal jobb ember mellett lenne a helye. Nem mellettem.
Ösztönösen bújtam az ölelésébe, szorítottam, és nem akartam elengedni. Attól tartottam, hogy ha megteszem, akkor minden el fog romlani, és egy visszafordíthatatlan folyamat veszi majd kezdetét. Amiben el kell mondanom neki az igazságot mindenről, minden kis apró részletet beleértve. Ezt a kellemes, mégis szívszorító pillanatot pedig nem akartam elveszteni. Akkor ott semmi nem létezett rajtunk kívül, csak ketten voltunk a sötét sikátorban, csak ketten hallhattuk a másik szavait. Brandon is hallótávolságon kívül állt, tudom, mert megígérte, és én pedig bízok benne. Most már.
Mélyet szippantottam Chris pulcsijából, melyből még nem veszett ki teljesen a régi időkre emlékeztető illat, és ettől egy picit megnyugodtam, hittem, hogy mégis van remény, a dolgok helyrehozhatóak. Aztán Christian szájából elhangzott az a pár mondat, rajtam pedig újból úrrá lett a félelem.
Miért vagy ilyen kegyetlen? – kérdeztem volna legszívesebben, de nem tettem meg. Csak belefúrtam magam a vállába, és hagytam, hogy előtörjön belőlem a zokogás. Nem tudtam neki most rögtön azt mondani, hogy nem mehetek vissza, egy hang sem jött ki a torkomon, így az utolsó szavára sem tudtam felelni. Csak fuldokoltam a sírástól, amit már hónapok óta visszatartottam. Pedig még „otthon” elhatároztam, hogy nem fogok sírni. Hogy erősebbé válok annak érdekében, hogy ne tűnjön úgy, mintha minden elveszne, de nem sikerült megtartanom ezt a fogadalmamat. Elbuktam.
Christian újbóli kérdéseire elhúzódtam tőle egy kicsit, és erőt vettem magamon, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nála lakok. – feleltem elhaló hangon, s mielőtt jött volna az újabb kérdés, hogy de miért, óvatosan feljebb húztam a bal karomon a dzsekim ujját. Egy pillanatig csak bámultam a Sötét Jegyet, ami mindennek az okozója volt, aztán felnéztem Chrisre, hogy lássam a reakcióját. – Ezért kellett eljönnöm a kastélyból, ezzel a karomon nem maradhattam ott. – mondtam a szemébe nézve - Sajnálom! Én… én tényleg sajnálom! –leeresztettem a kezemet, s újból legördült egy könnycsepp az arcomon. Hát mégis csak sikerült a nyakába zúdítanom.

Orrába hatol a megszokott, kellemes, nőies illat, ahogy a lány hozzábújik. De jó! Merlinre, úgy hiányzott már neki a lány, hogy szinte szégyellte. Oké, Rico tesó már tényleg szégyellte, hogy ilyen érzelmes bárgyú bájgúnár lett a bratyójából. Az öcskös azon a véleményen volt, hogy lányok jönnek-mennek, csak az élvezet legyen állandó; neki mindegyik kellett. Chris vele ellentétben sokkal inkább egylányos típus, megállapodott, nyugodt - a kísértés(ek) dacára.
Nem mintha mostanában annyira nyugodt lett volna, de ugyan ki viselné könnyedén szívszerelme eltűnését?
Sabrina pedig most itt sír a vállán, több hónap után végre újra itt van. Valahogy különösnek tűnik Christian számára ez az egész, nem a megszokott fel-felcsuklós, levegő után kapkodós sírás, olyan furcsa... Mintha el lenne keseredve, inkább olyan "az egész világból kiábrándultam" sírásnak látszik. Már pedig az óriási baj, hiszen eddig bármi zűr volt még sohasem látta-érezte ilyennek a lányt. Mi változtatta meg ennyire?
Sab hátrébb lép, de csupán egy cipőtalpnyit, nem távolodik hát el túlságosan. A fiú kezei immár szerelme vállába-karjába kapaszkodnak, nehogy a leányzó elfuthasson a válasszal előle. Tekintete találkozik a másik szinte kétségbeesettnek tűnő pillantásával. Érzi már, hogy baj van, ez nem egy szokásos tinirománc lesz, apró-cseprő problémákkal, féltékenységi hisztikkel, önállósági törekvésekkel, befolyásolási kísérletekkel, játszmákkal. Mégis mi a búbánatos manókórba csöppenhetett a nő?
- Gray-nél laksz? - hörgi félrenyelve Christian, majd veszett hadarásba kezd. - Hát ez óriási, egészen szuperszónikus, de komolyan...
Tudná még folytatni, ám szemmel láthatóan Sabrinának akad még némi közlendője. Pontosabban inkább megmutatnivalója.
Chris úgy érzi, mintha minden ereje hirtelen a földbe szállna, mintha az a piszok szemét kő ott a talpa alatt kiszívná belőle az életet. Falfehérre sápadva tántorodik neki a sikátor falának, lábai nem bírják el teste súlyát, előbb egyik, majd a másik térde csuklik be. Hátával a falnak támaszkodva csúszik le, tekintete elüvegesedik, már nem a valóságot látja maga előtt. Emlékek loholnak tova azon a belső vetítővásznon, emlékek tucatja, százai, ezrei. Sabrinával, ezzel a lánnyal, aki itt áll előtte, karján a Sötét Jeggyel.
Ordítani kéne, hogy ne fájjon. Vagy elaludni és aludni mindaddig, amíg ki nem alussza magából a lányt, a ravaszul csillogó, örökvidám barna szempárral, a selymes hajával. És Momot, a törpegolymókot, akit ő ajándékozott neki. És Austint, a fürge macsekot - micsoda harcokat vívtak a golymók életéért! A pisze orrát, a mulatságos grimaszait, meg még annyi minden mást. Sajnos ez egy esélytelen vállalkozás, a nő feledhetetlen, csupán egyetlen módon lehetne mégis minden emléktől megszabadulni: ha Chris örökre elaludna.
Hirtelen végtelennek érzett energiával telítődve felpattan földről és akarata ellenére a kelleténél hangosabban, szinte ordítva szólal meg:
- Ez aztán gyönyörű! Príma kis randi, dacára annak, hogy az elmúlt jónéhány hónapban olykor az is felmerült bennem, már régen elfeledtél. Erre kiderül, hogy fenét, csupán felcsaptál halálfalónak! Engem nem akartál hívni? Pedig mostanság ez olyan divatos szakma és sokat tanulni sem kell hozzá, szóval tuti hamar elsajátítottam volna. Vagy éppen most szerveznél be? Neeeem, azt te is tudod, hogy nem jó, ha egy cégnél dolgoznak a párok...
Sebzett oroszlán, dühödten csapja a falhoz az öklét. Érzi saját hangja élét, tudja mennyire nem fair Sabrinán kiadni minden eddig felgyűlt dühét, feszültségét, aggódását, mégis... Már oly mindegy, hiszen kirobbant belőle, a vártnál és a kelleténél milliószor bántóbban. Kifulladva hallgat el, sejti mekkora fájdalmat okozhatott az iménti kitörése Sabrinának, az ő lelke azonban mégis könnyebb lett tőle, hogy végre nem magában kell dédelgetnie ezt a tüskét.
Becsukja szemét, újra elhagyja minden ereje. Sokk? Nem tudni. Újra visszadől a falnak és magába roskadva lecsúszik. Arcát a tenyere mögé temeti, kézfején lassan, vékony patakokban csurog lefelé a vér. Kérdések villognak neonszín betűkkel csukott szeme mögött.
Mibe keveredett Sabrina? Hogyan másznak ki belőle? Másznak, mászunk... Lesz-e egyáltalán folytatás, vagy ő már nem is kell a lány életébe? Hogyan tovább?

Elengedtem a fülem mellett az „örömittas” hangját, amit az váltott ki belőle, hogy hol lakok. Csupán csak arra koncentráltam, hogy elég erős legyek ahhoz, hogy megmutassam a tetoválást, és ezt sikerrel is teljesítettem. De a többire már nem voltam eléggé felkészülve. Csak álltam ott, leforrázva, és hallgattam Christian kitörését. Szemeim kitágultak, hiszen még soha nem láttam így, soha nem vágott a fejemhez hasonlókat. Minden egyes szava tőrként fúródott a szívembe, minden egyes mondatánál darabokra hullottam belül.
Aztán csak emésztgettem magamban az előbbieket. Újra és újra lejátszottam magamban a kisebb monológot, és egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy dühös vagyok, és egyáltalán nem akarnak előtörni a könnyeim. Ez a pár hónap megtanított arra, hogy nem lehet minden egyes alkalommal kockáztatni a túlélést azzal, hogy csak állok, és könnyek között reménykedem, hogy minél előbb legyen vége. Nem. Megtanultam, hogyan is védjem meg magam a támadásokkal szemben, amik most már szinte nap mint nap értek. Nem csak fizikai értelemben. Lelkileg is. Ráadásul a támadóm ezúttal nem volt más, mint a barátom.
- Szóval szerinted csak úgy poénból álltam be halálfalónak?! Mert ez divat szakma?! Hát eléggé tévedsz! Vagy talán te szívesebben vettél volna részt a barátnőd temetésén, mintsem, hogy most élve lásd? Csak hogy tudd, nem volt más választásom, különben nem tettem volna ezt, nem hagytam volna cserben a barátaimat, a családomat, és téged sem hagytalak volna ott csak hipp-hopp a kastélyban! – kiabáltam, végig Christian szemébe közölve a tényeket – Azt hiszed nekem olyan könnyű volt? Mert nagyon nem! El sem tudod képzelni mekkora árat fizettem azért, hogy ma láthassalak! – tisztában voltam vele, hogy Brandon hall minket, hiszen az egész utca tőlünk zengett, de nem érdekelt, ahogy az sem tűnt fel, hogy mi csúszott ki a számon.
Fél órával ezelőtt még egyáltalán nem így képzeltem el ezt a találkozást. Valahogy nem az a kép élt bennem, hogy egymással kiabálva fogjuk kitölteni ezt az egy órát, bár talán valahol, mélyen legbelül kicsit számítottam arra, hogy ez nem lesz könnyű. Hiszen már a kialakult helyzet sem egyszerű.
Chrisre bámulva fújtattam, szemeim pedig újból megteltek könnyel, így tekintetemet elkaptam róla, s a földnek szegeztem. Pár másodpercig néma csendben álltam lehajtott fejjel, azon agyalva, hogy mit is mondtam az előbb, miket vágtam hozzá, és hogyan is oldhatnánk meg mindent. Egy biztos dolog volt csak: szörnyű barátnő vagyok.
- Nem felejtettelek el. – suttogtam, s ökölbeszorított kezeim kissé megenyhültek, ahogy újból ránéztem – Nem volt olyan nap, aminek huszonnégy órájában ne gondoltam volna rád, vagy arra, hogy mi lehet veled. Féltem attól, hogy valami történik, én pedig nem vagyok ott melletted.
Lassan tettem pár lépést feléje, csizmám sarka újból megtörte a csendet, engem pedig nem érdekelt a hideg kő, letérdeltem Chris elé, s megfogva arcát mélyen a szemébe néztem. A világoskék íriszekben nem láttam mást csak kétségbeesést és elveszettséget. Mintha csak magamat látnám.
- Szeretlek! – ezt már az előbb ki kellett volna mondanom, de úgy éreztem most már tényleg nem várathat magára. Még volt egy bevallanivalóm, ami előtt még el kellett ezt mondanom neki. Utána már csak üres szó lett volna, most még viszont jelentett valamit. Nem sokára talán már emlékezni sem fogunk erre.
Még mindig arcát fogva vártam rá. Nem csókoltam meg, nem húzódtam el, csak határozott pillantásokkal vártam a reakcióját. Nem voltam biztos benne, hogy tényleg el kéne neki mondanom a Brandonnal történteket, de tulajdonképpen semmiben sem voltam biztos, fogalmam sem volt, mit tehetnék. Az egyedüli biztos pont az életemben egyedül ő volt, és csak azt tudtam, hogy nem akarom elveszíteni.

Chris elszégyelli magát hirtelen.
Hiszen ki tudja megmondani mi oka lehetett a barátnőjének beállni a halálfalók közé? Sabrinán kívül talán senki; és a lánynak biztosan lesz egy épeszű magyarázata az egészre. Csak mondaná már...! Nem, Christian nem magyarázkodásra vár, csupán az okát szeretné tudni a történteknek, mert enélkül aligha lenne képes megemészteni, hogy a szerelme egyszercsak a sötét oldalhoz pártol, a gyilkosok, emberkínzók, hazugok közé. Az a leányzó, aki pár hónapja még egy vérfarkast, vagyis egy annak hitt háztársát is képes volt utálni mindössze azért, mert az a szerencsétlen az volt, ami. Mi késztette hát ekkora változásra?
Nem mer Sabrina szemébe nézni azok után, amiket az imént a fejéhez csapdosott. Ennél talán az is kíméletesebb lett volna, ha itt helyben halálra átkozza. A földnek mondja, leszegett fejjel, mégis tisztán és érthetően:
- Nem, ne haragudj! Nem hiszem, hogy olyan hatalmas buli lenne az egész, azaz tudom, hogy egyáltalán nem az. Csak éppen nem értem, mi történt veled és hogyan jutottunk ide.
A legnehezebb kérdést még így sem meri feltennie: hogyan tovább? Pedig ott motoszkál a fejében, kínozza a gondolat, legalább annyira, mint amennyire furdalja az oldalát a kíváncsiság, hogy mi van a lány és Gray között, hogyan keveredtek egymás mellé. Bonyolult az élet - most kezdi igazán megérteni azt, amit egynémely (önmagát érett, komoly felnőttnek tartó) cimborája olykor emleget. Bár ők is mindig zűrös csajügyleteknél jönnek ezzel a szlogennel, de aligha tud most bármelyikük segíteni, mivel kicsi az esély rá, hogy hasonló eset megtörtént volna velük.
Külső segítség híján pedig muszáj lesz a saját megérzéseire támaszkodni, használni a fejét és higgadt maradni. Nem szabad többé elveszítenie a hidegvérét, mert talán annyira megsértené Sabot, hogy soha többé nem láthatná utána. Márpedig ezt nem akarja, ehhez túl szerelmes. Még vagy már, totálisan mindegy, a lényeg egyetlen dolog: menteni ezt a szerelmet, amíg még van esély a túlélésre.
- Én is szeretlek - sóhajt egy hatalmasat.
És nem meri megkérdezni, mi volt az ára az éji láthatásnak. Magához húzza Sabrinát, odasimul hozzá, beszuszogja azt a kellemes illatot, amivel képtelenség eltelni. Majd elmondja a lány, ha akarja. Egyelőre jó itt lenni vele, megfeledkezni az utcáról, a házsor végén várakozó halálfalóról, a zűrös világról. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat!