Lavinia Lind

VINNIE (LAVINIA) LIND

Mottó

A lehetőségek megtalálnak, csak észre is kell venni őket!

jelszó || A hazugság eszköz. Lehet jóra is használni.
teljes név || Lavinia Hanna Lind
becenév || Vinnie – csak ezt használom és semmi mást, a Laviniát gyűlölöm
így ejtsd a nevemet || Lavínia, Vini, Lind
nem || nő
születési hely, idő || 1969 szeptember 27, London
horoszkóp || mérleg
kor || 28
vér || fél
munkahely || Merlin könyvtár

Huszonnyolc évesen az embernek illene már lennie valaminek a háta mögött. De Merlin szerelmére mi az a valami? Mert az én hátam mögött jelenleg egy egész város terül el, főleg azért is, mert épp a szobám felé nézek. De kint nincs semmi érdekes. Esik. Ennyi. Én meg nem vagyok a típus, aki ábrándozva nézegeti órák hosszát, ahogy a víz folyik az ablaküvegen… Az unalmas.

Ráadásul este is van. És egyedül ülök itthon az üres lakásban… Na, ez pedig szánalmas…

Nem sokat lebzselek itthon, de ez a mai egy kivételes alkalom. Meló van… Sok, sok munka, amit nem sikerült határidőre befejeznem, azaz még sikerülhet, ha végre rászánom magam. Erre mit csinálok? Naplót írok. Mintha az iskolában lennék. Bármit, csak azt ne, amit muszáj. Igazán felnőttes hozzáállás…

Aj, de nem is értem, miért gürcölök? Utálom a munkám! Unalmas, a főnököm egy, papírra nem illő szó, a fizetés gyatra, és semmi köze a végzetségemhez… Sok minden lehettem volna. De nem lettem. Soha nem voltam kiemelkedő semmiből. Igaz, a Roxfortban egy évig benne voltam a kviddicscsapatban, mint csere játékos. De, soha nem játszottam meccsen. A szüleim gyógyítónak szántak, ugyanis apám az. A nagyszüleim azt akarták, hogy legyen belőlem auror, mert a nagyapám az… Miért akarják az ősök, hogy a gyerek olyan legyen, mint ők? És miért ne követhettem volna a családom női ágát? Anyám egyszerű könyvtáros volt, (ami most én is vagyok) míg meg nem született a nővérem aztán én, majd a húgom, végül az öcsém, anyu pedig otthon maradt, hogy neveljen minket.

A gyerekkorom teljesen átlagos volt. Leszámítva azt a szörnyű és borzalmas katasztrófát, amit a testvéreimmel eltöltött időszak jelentett az életemben. De apámat jobban sajnálom. Nem tudom, hogy bírt minket elviselni. Négy olyan vásott kölköt mint, mi voltunk… Nem volt olyan nap, mikor nem uralkodott volna a káosz. Azóta persze már jókat nevetünk mindenen, de tényleg sajnálom a szüleimet. Egyébként a nővérem átoktörő lett, a húgom gyógyító, az öcsém pedig auror. Csak én nem választottam egyik szakmát se, és a lányok közül egyedül én vagyok, akinek még nem kötöttök be a fejét… Na ezt is hallgatom eleget…. De én nem vagyok olyan, mint a testvéreim. Vagy épp ahogy a családom azt elvárná. Olyan… feketebáránynak számítok. Egy kicsit.

Anyai dédanyámra ütöttem. Mindenki szerint. Hanna mama még a mai napig él, és imádom őt. Igaz, sajnos elég ritkán látom, mert a családom azon ága Norvégiából származik, de már csak egyedül ő tartózkodik Észak azon részén. A fia, a nagyapám, amint tudta eltűnt onnan, ami hatalmas szerencse volt, mert Londonban ismerkedett meg, a nagymamámmal. Azaz, ha dédi nem lenne olyan, amilyen, most én sem lennék itt.

Hanna mama… Ha arra gondolok, miért üldözték és küldték máglyára a muglik a boszorkányokat a középkorban, belőle kiindulva, nem lepődök meg ezen a tényen. Ő valóban egy banya. Persze szeretem őt, nagyon, de tudom milyen. Fittyet hány minden törvényre és szabályra és csak a saját feje után megy. És nem zavartatja magát a muglik előtt sem. Használja a tudományát előttük, és segíti őket. Igaz, sokszor előfordul, hogy semmi köze a mágiához ahhoz, amit művel, de a muglik hisznek neki. Sokan egy pénzéhes sarlatánnak tartják, de a dédit ez kicsit sem zavarja. Ahogy azt sem, hogy rendszeresen meggyűlik a baja a hatóságokkal, akár a varázsló akár a mugli világéval.

Rá hasonlítok én. Állítólag. De tényleg van benne valami. De csak valami. Azért nem állnék le muglikkal seftelni. Vagyis így nem. Más ügyekben azért szoktam. Remek találmányaik vannak. Tizenhárom évesen, mikor hazatértem Roxfortból, az egész nyaramat azzal töltöttem, hogy bevezettessem a televíziót a saját szobámba. Addig jártam utána a dolgoknak, míg végül sikerült. Elkelt hozzá egy kis mágia, de anyám pálcáját nem volt nehéz naponta egy-egy órára elcsennem az éjjeli szekrényéről, mikor délutánonként aludt, vagy éjjel, mikor már mindenki álomra hajtotta a fejét. Aztán még mielőtt észrevehette volna, szépen vissza is tettem a helyére. (Az enyémmel nem tudtam kísérletezni, ugyanis azt elvették....) Nem is buktam volna le, ha nem sikerül beüzemeltetnem az áhítót szerkentyűt. Addig szüleim örültek, hogy elfoglalom magam és nem a testvéreimmel öljük egymást. Eszükbe sem jutott, hogy siker fogja koronázni küldetésem, melyet kitűztem magamnak. Egy hóbortnak tartották, amit szépen hagynak, hogy lecsengjen nálam. Mert, ha én a fejembe veszek valamit… (Ebben például nagyon hasonlítok Hanna mamára) Ekkor vette kezedét a szenvedélyem, mely a mai napig nem csitult. Imádok szerelni és már az elektromossághoz is konyítok. De nem csak elektronikus tárgyakhoz értek. Tizenhat éves korom óta, boldog tulajdonosa vagyok egy motorkerékpárnak. Szüleimet ettől is kiverte a víz, de nem lehetett lebeszélni róla. Egy évvel később, pedig az egyszerű mugli közlekedési eszközből, varázslatos repülő tárgy lett. Sok munkámba telt, de sikerült. Ez is. Mert, ha valamit igazán akarok, azt el is érem. Ami annyira nem érdekel, az pedig általában elég hamar eltűnik a süllyesztőben, még akkor is, ha előtte akár hónapokig hajtogatom az ellenkezőjét.

Ez a makacsságom akarta az őrületbe kergetni a húgomat is, mikor gyerekek voltunk. Karina mindössze egy évvel fiatalabb nálam, és én olyan szerencsésen születtem, hogy mikor betöltöttem a tizenegyet majdnem egy évet kellett várnom, hogy Roxfortos lehessek, míg a húgom szinte azonnal a születésnapja után átléphette az iskola küszöbét… Pontosan abban az évben, mikor én… Nagyon utáltam emiatt. És akkoriban, azaz őrült elgondolásom volt, hogy Karina nem is a testvérem. Képtelenség, kivitelezhetetlen. Egy babához sok idő kell, és ahhoz Az is kell. És utánam ilyen gyorsan nem lehetett, egyszerűen nem csinálhatták. Mindent megtettem, hogy ne tudjam a közelembe. A Roxforti beosztáson, őt hívták először. Természetesen ezért is pufogtam. Hollóhátas lett. A családomban általában mindenki odakerült. Nekem meg mi volt az első dolgom, amit a Süveg a buksimra került? Csak ne a Hollóhátba! Szerencsére nem oda kerültem. Griffendéles lettem. Karina csalódott volt, én pedig boldog. Pár évvel később bocsánatot kértem tőle. Akkor jöttem rá, milyen ocsmányul viselkedtem vele. De se vele, se Ninával, a nővéremmel nem volt bensőséges a kapcsolatom gyerekként. Nekik egymással igen. És általában én voltam a céltáblájuk. Én meg sosem hagytam magam. Az öcsémmel viszont mindig is jól kijöttünk, egyébként ő is oroszlán lett.

Az iskolai éveim nyugisak voltak. Csendesek és hangosak, épp ahogy hozta a sors, néhány rivallóval, melyet szüleim küldtek, miután értesültek kihágásaimról, aztán büntető munkák sorozatával és még sorolhatnám. Képtelen vagyok megülni egyhelyben. Egyszer a hét év alatt még Dumbledore irodáját is megjártam, mikor a Roxfortba is be akartam vezetni az imádott TV-met. Kicsit túllőttem ott a célon, azt elismerem, de azt még a mai napig nem értem, hogy miért volt akkor bűn… De az Igazgató Úr nem úgy reagált, ahogy vártam. Azt hittem, ki leszek csapva. Vége. Annyi volt boszorkányos életemnek. De nem. Megdicsérte bravúros eszemet, ahogy a mágiát és mugli találmányokat vegyítem. És bíztatott a folytatásra, csak arra kért, hogy a Roxfortban mellőzzem az effajta terveimet, mert csak a lelkesedésemet fogom letörni a hiábavaló kísérletezgetéssel, ugyanis a kastélyban sosem fognak működni a ketyeréim.

A Roxfort után a Godrikba mentem, Felderítő nekromágus szakra. Sosem fejeztem be. Öt félévet csináltam meg öt év alatt… Szülői befolyásra jelentkeztem csak oda. Meg is látszott. Ezért vagyok, most egyszerű aktakukac a Merlin könyvtárba. Ahová most be kéne fejeznem a munkám, és amibe még mindig nem kezdtem bele… De tényleg nagyon utálom! Anyu ajánlott be, csak neki köszönhetem ezt a munkát. És nem mondhattam nemet, mert ha megteszem, nem segítenek eltusolni egy ellenem tett feljelentést…

Az, hogy éveken át képes voltam, eleinte anyától, később az egész családtól elcsenni bármit, úgy hogy észre sem vették, jelentős önbizalommal ruházott fel ezen a téren. És mióta Ő kit nem nevezünk nevén visszatért, és az országot maga alá vonta a káosz és kétségbeesés. Mióta egyre több az éhes száj, az utcára kerülő ember, és azok, akik sebzett szívüket próbálják gyógyítani, azóta én is megtaláltam a hivatásom. Ki neveztem magam Robin Hoodnak. Segítenie kell valakiknek a szerencsétleneken. Nem tudok harcolni. De tudok mást. Észrevétlen maradni, ha arról van szó, ugyanis egy normál helyzetben, pont az ellenkezője áll fenn. Ráadásul a Merlin könyvtárosaként hozzáférésem van az összes családfához, amiket nem is olyan nehéz átszerkeszteni, ha az ember ismeri a megfelelő bűbájokat. És az, aki képes volt egy varázsló házba kábelt vezetni egyes egyedül, annak ez már gyerekjáték. Rendben, ezt túlzás, de a lényeg, hogy képes vagyok rá. Az öcsém viszont a haját tépi, mert ő nagyon jól tudja, miket művelek. Ő az egyetlen, aki átlát rajtam, és akitől sosem voltam képes semmit sem kölcsön venni. És persze kicsit sem támogat… Valójában, hogy nem lett a feljelentésemből semmi, azt is neki köszönhetem. Pedig ha tudná, hogy a legszívesebben pálcákat is szereznék azoknak, akiktől elvették tulajdonaikat… De Robin Hood is ezt tette volna!

És nem aktakukacoskodik… Meg kéne már írnom azt a borzalmat… Na, álljunk neki!

Persze, hogy nem tettem... Helyette csináltam magamnak, egy fantasztikus csirkesalit. Nyami. Oh, hogy mennyire vágytam most erre. Szeretek főzőcskézni, és nem csak én vélem úgy, mások visszajelzése is ezt igazolja, tudok is. Néha elgondolkozom, hogy talán szakácsnak kellett volna állnom, de a mágus világban séfnek lenni… Szinte mindenhol manók főznek. Csak a legjobb helyeken vannak mágusok a konyhákban, és oda bekerülni… Pedig számtalan étel lenne, amit úgy megmutatnék a varázslóvilágnak. Nem is ismerik. Legalábbis a legtöbben nem. Pedig kihagyhatatlan, mert valóságos ízlelőbimbó orgazmusa lesz tőle az embernek. De hát azok mugli ételek…

Azok a szakmák, amik engem érdekelnének, valamiért ebben a világban nem állnák meg a helyüket. Nem tudom, miért vagyok ilyen kívülálló, pedig imádom a boszorkány létem, és semmi kincsért oda nem adnám, de valami mégis vonz a varázstalanokhoz. De eddig még nem jöttem rá a rejtély kulcsára, pedig sok fejtörést okozott már. Volt jó pár alkalom, mikor könnyes szemmel aludtam el, magamhoz ölelve báránykámat (aki a mai napig velem alszik, akkor is ha ez infantilis és ciki, de nem érdekel), hogy miért vagyok olyan más mint a többiek. Erre sokszor tettek rá egy lapáttal a testvéreim, és volt, hogy az iskolatársaim is. Még arra is volt példa, hogy vérárulónak neveztek. Aztán felnőtt fejjel ezeket is meg tanultam kezelni, ahogy sok mást is. Gyerekként minden probléma sokkal hatalmasabbnak tűnik.

Hatalmasabbnak tűntek akkoriban a szerelmi tragédiák is, amikről váltig hittem, hogy annyira senkinek sem fájhat, mint nekem. Oh, pedig mennyire gyermeteg kapcsolatok is voltak azok… Némelyik még csak kapcsolat sem volt, csak vágyakozás. Aztán, ahogy jöttek mentek is az érzelmek. De hittem benne, hogy az életem, pontosan olyan, mint egy tragikus dráma főhőséjé, és rám nem vár a happy end. Elég depresszív kiskamasz voltam. Amit, talán tetézett az is, hogy mikor a legszebb akartam lenni, akkor voltam a legrútabb. Amit csak egy serdülő lány átélhet, én átéltem. Későn kezdett fejlődni a testem, ami szintén szívfájdalmat okozott, lefogytam, pattanásos lettem, a hajam állandóan összekócolódott és még sorolhatnám… Utáltam magam. Aztán néhány évvel később, ahogy annak lennie kell ezek a problémáim megoldódtak, persze nem lettem egy világ szépe, de legalább, úgy ahogy meg vagyok már elégedve magammal, de az ilyen évek azért nem múlnak el nyomtalanul.

Sokáig nem hittem el, hogy valaki is szépnek láthat, ami elég rendesen kihatott a magánéltemre. Ki akar együtt lenni egy önbizalom hiányos libával? Egy lánynak tudnia kell magáról, hogy szép! Még ha ezt mások előtt tagadja is, magában biztosnak kell lennie, különben esélytelen lesz számára a pár keresés. Na, én is ebbe a hibába estem bele.

Főiskolás éveim alatt, természetesen minden este szórakozni jártunk csoporttársaimmal. Elég nagy banda verődött össze és vette bele magát az éjszakába, hogy a másnap reggeli órákon, csak frissítő bűbájokkal bírjuk ki, de élveztük ezt a gondtalan életet. Kellett a szabadság a Roxfort szigorú szabályai után. Fiatalok révén, persze az elsődleges célunk az volt, hogy valakit felszedjünk, de hiába indultam minden este akcióra készen otthonról, mire célhoz érhettem volna az önbizalmam tovaszállt. Végül egyik csoporttársammal hozott össze a sors, akivel több, mint egy éven át együtt is voltunk. Az első komoly szerelem és kapcsolat az éltemben. Aztán ahogy ennek vége lett, jöttek sorra a többiek. Rövidebbek és hosszabbak, ahogy az élet adta, de a hatalmas önbizalom hiányból legalább kinőttem, most már el tudom hinni, hogy én is kellhetek valakinek. Öt évvel ezelőtt pedig eljött értem a kislányok álmaiban szereplő herceg. Szárnyaltam. Boldog voltam, majd kicsattantam az örömtől. El sem tudtam képzelni, hogy létezhet ilyen szerelem. Már mindenki hallotta körülöttünk az esküvői harangokat, csak egy idő után mi nem. Három év után, ahogy ránk talált, úgy hűlt ki a kapcsolatunk. Vége lett. Semmi tragédia vagy katasztrófa nem történt, csak vége lett. Egyszerűen. Azóta pedig nem találtam új áldozatot a horgomra. De nem is bánom, jót tett nekem az egyedül lét. Persze azért, most már, talán nem ártana mellém valaki, mert nem annyira jó az egyedüllét, de elég sok barátom van, hogy annyira ne vegyem észre. Meg, ha annyira egyedül lennék, akkor találok magamnak valakit, néhány hétre. De az nem olyan.

Oh, hogy Merlin vinni el! Már megint elment egy óra a semmivel! Egész éjjel fenn lehetek, ha nem állok végre neki annak az átkozott munkának! És miért írom le ezeket is? Az agyamra ment a naplóírás…

Rendben. Neki állok. Neki. Állok.

Na, erre már nem mondok semmit… Ahelyett, hogy megcsináltam volna, takarítottam. Én. Akiről, még a saját anyja is mindig azt állította, hogy rendetlenebb boszorkányt nem hordott hátán a föld. Takarítottam…

Áh, inkább fejezzük be azt a nyavalyás múltamat, mert addig nem szabadulok a gondolattól…

Szóval… Két éve dolgozom a Merlin könyvtárban, mint adminisztrátor, helyettes, meg minden egyéb. Nincs pontos megnevezése annak, amit csinálok. Vagyis van, Főkönyvtáros helyettesi adminisztrációs kisegítő… Nem hiszem, hogy a megérkezésem előtt lett volna ilyen munka, de anyám protekciós így lett… Annyi a hasznom belőle, hogy hozzáférek a családfákhoz, amiket ki is használok. Igaz, ha kitudódna, mit művelek… akkor nem hiszem, hogy sokáig életben lennék… De legalább segítettem néhány ártatlanon. És különben is, a jelenlegi kitűzött célom, hogy valahogy elérhessem, hogy újra pálca kerüljön azok kezébe, akiktől elvették! De nyíltan ezt sem lehet… Ezekben az időkben öngyilkosság lenne. Bolond meg azért még sem vagyok. Szeretnék még élni, mondjuk úgy hatvan-nyolcvan évet.

Na jó… mindez azért erős túlzás. De olyan szépen hangzik! Még soha nem hamisítottam. Vagyis de. Kipróbáltam, hogy menne és egy szakértővel leellenőriztettem a művem. Nem vette észre a cserét, de a hangzatos Robin Hood mese ennyi volt… Nem forgok olyan közegben, ahol segítséget tudnék nyújtani. És ezekben az időkben nem is bíznak az emberek annyira a másikban, hogy egy zöldfülűt kérjenek fel ilyesmire… Pedig tényleg jó lennék… De csak is úgy, hogy le ne bukjak! Szeretek élni!

Ezt, igaz a családom rendesen megkérdőjelezte, mikor volt, azaz az esetem a hatóságokkal. Szerencsém volt, hogy akkor még csak a háború előszele fújt. Néhány hónappal később talán, már nem lehetett volna ilyen könnyen elmismásolni azt az ügyet. De a javamra legyen mondva, hogy soha nem kerültem volna ilyen helyzetbe, ha a családom legalább egyszer az életben elismert volna engem. Ha nem minden szavuk mögött azt éreztem volna, Oh, drága kicsi Vinnie, mire fogod te vinni az életben…. Nem kellemes, ha az ember lányával azt éreztetik, hogy semmit sem képes jól megcsinálni, ha bármibe belekezd, az csak katasztrofális lehet és biztosan elront valamit. Mindig ez volt.

Egyik nyáron jelentkezni akartam nyári munkára. Odáig se jutottam, hogy az önéletrajzomat leadjam, mert anyám szerint teli volt hibával Ilyeneket nem írunk bele! Ezt fogalmazd át! Ne nagyíts a tulajdonságaidon, már hogy beleírtad is pont elég nagyítás. És a többi és a többi… Soha többet nem kértem a tanácsát. Ha véletlenül mégis, akkor biztosan a ”jó szándékú” kritika érkezett…

Elismerem azzal a Bizonyos cselekedetemmel valóban azt értem el, hogy megint csak Azt a tipikus nézést kapjam tőlük, amit annyira gyűlölök. Na de, végre kinyögöm, aj annyira szégyellem magam, és annyira… ciki.

Szóval kis híján megöltem valakit. Méghozzá nem is akárkit, Albert Runcornt… Mégis hogy? Volán mögé ültem. Amivel nem volt soha gond, mert remekül vezetek, még ha egy boszorkányhoz képest, ez furcsa is, én szeretek, nem hiába van egy repülő motorom is. De ne térjünk el. Akkoriban a Minisztériumban dolgoztam, és mert az előző este az egyik mugli barátomnál aludtam, megkértem vigyen már be a városba. Persze azért is erősködtem, hogy hagy vezessek már én, mindenáron ki akartam próbálni a kisteherautóját. Mert igenis, nagyon izgalmas egy akkora dromedárt irányítani! Nem is lett volna semmi probléma, ha nem hajtok egy kicsivel gyorsabban, mint a megengedett, és ha megszoktam volna a féktávolságot. Runcorn pedig, pont akkor volt azon a sarkon, ahol nem kellett volna. Nem sokon múlt, hogy nem ütöttem el, ez is leginkább annak köszönhető, hogy ő idejében kapcsolt, és pálcát rántott. Persze azonnal kiugrottam a kocsiból, hogy bocsánatáért esedezzem, mert az első pillanatban felismertem kit is tiportam majdnem a földbe. Peter is kiszállt a kocsiból, hogy ő is elnézését kérje és megjegyezze a maga stílusában: Hú, ha ezt minden ember tudná, nem lenne szükség baleseti osztályra És itt tetőzött a probléma. Ha ez pár hónappal később történik, azonnal a törvényszék elé kísérnek, akkor sikerült egy figyelmeztetéssel megúsznom, de persze azonnal ott kellett hagynom, az akkori munkahelyem. Ma pedig oda kell nagyon figyelnem, mennyire tartom a kapcsolatot mugli ismerőseimmel…

Ezek után lettem száműzve a könyvtárba. Mindenki szerint itt vagyok a legnagyobb biztonságban. Persze leszámítva az öcsémet, aki rettentően aggódik, hogy esetleg elkövetek valami orbitális ostobaságot... Olyan szívesen elkövetném... De nincs senki akinek megtehetném... De álmodozni jó róla. Én mint Robin Hood! Mert a Robin igenis lehet manapság már női név is, oké?

Persze ez nagyjából így nézett ki mikor először elmeséltem rajongva az ötletemet Rikardnak. Pedig annyira kis cukorfalat voltam, ahogy nagy csillogó szemekkel meséltem.
- ... és akkor olyan lennék mint Robin Hood!
Esélye nem volt beleszólni a kis monológomba. S persze láttam rajta, hogy felhúzott szemöldökkel figyel engem, de nem érdekelt.
- Mint, Robin Hood? Nem inkább Robin a'Lakli? - és olyan ártatlan arccal tette fel a kérdést...
Nem tudtam, hogy kiosszam, hogy ekkora dög, vagy vágjak a fejéhez egy párnát, de míg gondolkoztam ő folytatta:
- Végül is csak bele kell gondolni, hogy mennyire peches tudsz lenni. És kétbalkezes. És amennyit képes vagy beszélni...
Na ennyi elég volt! Jöhetett a párna. Úgy a fejéhez vágtam, hogy leesett a kanapéról.
- Hé! Mágiával nem ér!
Én meg csak fölényesen nézett rám, és persze duzzogtam, mire ő meg elkezdett nevetni... Oké ezek után én is, mert tényleg vicces volt, amit mondott, és az is ahogy lerepült az ágyról.

Jé, elállt az eső.

Ki kéne vinnem Kukát és Szundit sétálni. S ezeket most miért írom le? Vinnie, te nem vagy komplett... S persze tovább folytatom... Tegyük le a tollat! A friss levegő talán felélénkít és befejezem azt az átkozott munkát...

- Kuka! Szundi! Séta!

Háború
A muglik is ugyanolyan emberek, mint mi. Miért kellene gyűlölnünk őket? Az lenne a legjobb, ha a két világ végre kitárná ajtajait a másik felé, hisz számtalan dologban könnyíthetnénk egymás életén. A varázslóknak fogalmuk sincs, mennyi csodát alkottak meg a muglik maguknak. Minden mágusnak többre kéne őket becsülniük. A mugli születésüket pedig nem üldözné kéne, hanem támogatni, hisz valami oka van annak, hogy mágus génekkel áldotta meg őket Merlin.

A leginkább így tudnám jellemezni magam:
”A Mérlegek (szeptember 24.-október 23.) segítőkész, határozatlan,
békeszerető emberek. Semmi kétség: mérleggel találkoztál, ha az illető:
- eltéved ruhásszekrényében.
- a pontos időt hívja, és kis türelmet kérnek tőle.
- felfedezi a derítőgödrökben rejlő belső szépséget.
- földre borul a posta bagoly előtt, valahányszor az meghozza a fizetési csekket.
- vacsorára invitálja az őt éppen megkéselő gengsztert.
- feljelenti saját magát, mert előző este a zebra mellett kelt át az úttesten. (ezt azért vitatom)
- habzó szájjal vicsorgó veszett kutyákba szájvizet diktál.
- tettrekészség tekintetében meglepő hasonlóságot mutat fel egy borókabokorral.” Hé! Ki kérem magamnak!
Szóval… Igen, lusta vagyok. És a helyzetek nagy részében hagyom, hogy a dolgok menjenek a saját ütemükben. Nem feltétlenül a kitartásomról vagyok híres, vagyis ezt így nem mondanám. Mert nagyon kitartó tudok lenni! Amit igazán akarok, elérek! Erre nem egy jó példa is van az életemben, csak hát… ami nem kelti fel az érdeklődésem…
Nem vagyok egy bonyolult és összetett személyiség. Ami a szívemen a számon. Nem szeretek terveket szövögetni s a fifikázás sem az én mesterségem. Azokat a nőket, akik meg képesek démonként viselkedni, egyszerűen irigylem. Én az a csacsogós típus vagyok, aki az első randin kiadja a fél életét. De én legalább nem árulok zsákbamacskát.
Hétköznapi lányka vagyok. De annál hatalmasabb szívvel. Ha tehetném, mindenkin segítenék, főleg most a háborús időkben. Hajt a tenni akarás! Csak még nem találtam meg a lehetőséget, hogy tegyek is valamit. Valahogy az ilyen dolgok engem mindig elkerüllnek…

Erősség || Kedvesség, empátia, energikusság, kitartás (de csak abban ami érdekel) PEACE
Gyengeség || Naivitás, túlzott kommunikációs kényszer, lustaság, az érdektelen dolgokhoz való közönyösség és valami tökéletes időzítés, hogy rosszkor legyek rosszhelyen…

mindig ||
•   kutya, macska, madár, minden, ami állat
•   kaja minden mennyiségben
•   hosszú lezser pulcsi, ami ápol és eltakar, és még meg is véd 
•   egy csodálatos koktél
•   filmek
•   MUGLI CUMÓK!!!
soha ||
•   vágott virág (komolyan, annak mi értelme van?)
•   sajtos makaróni… annak nincs íze…
•   foltot hagyó dezodor
•   női magazinok
•   háború…
hobbik || szerelés
merengő || Legjobb: nem akarok perverznek tűnni de a legjobb élményeim csak rám, és egy férfira vonatkoznak. Mert, igen, ezekből több is volt! Szép az élet!
Legrosszabb: talán furcsának tűnhet, de még mindig az a legrosszabb emlékem, mikor kicsiként ott hagytak anyuék a Mungóban, mert beteg voltam.
mumus || lehet nem egy magasztos félelem, de attól félek a legjobban, hogy totál lúzer maradok , szóval ha egy mumussal találkoznék valószínűleg magamat látnám öregen, őrülten sok macskával, és egyedül... Persze ha Tudjukki jelenne meg előttem valószínű, hogy félelmemben menten hanyatt esnék.
Edevis tükre || egy saját bolt, ahol a mugli-varázs cuccaimat árusíthatom
százfűlé-főzet || répalé színű, de az ízének van egy rozsdás aromája
Amortentia || a tavasz jellegzetes üde illatát, mikor a telet követően kilépünk az utcára beleszagolunk a levegőbe és érezzük eljött a tavasz
titkok ||
•   erről összesen két ember tud, ebből egy annyira részeg volt, mikor történt, hogy nem emlékszik rá, szóval a főiskolán, volt egy kalandon egy sörösüveggel, egy kitömött macskával, és egy varázslósakk figurával, melyek végül a dékán lakásán kötöttek ki
•   mikor kicsi voltam, gyakran megéheztem esténként, de éjjel féltem lemenni a konyhába, így napközben kilopkodtam a hűtőből különböző finomságokat, és elrejtettem az ágyam alatt, melynek egy idő után borzasztó szaga lett… mert persze nem tudtam megenni mindent…
azt beszélik, hogy... || •   a dilis furcsa muglis lány… már az iskolában elkezdődött… azt hittem a Roxfort végeztével mindezek véget érnek, tévedtem… mindig is ki fogok lógni a varázslóvilágból, és soha nem fogok tudni beilleszkedni a mugli világba. Én egy különc vagyok! De már megbarátkoztam vele.
•   volt egy afférom a dékánnal… ez a pletyka összefügg a sörösüveggel, a kitömött macskával és a varázslósakk figurával

apa || Abel Lind (60) félvér - a jó öreg apuci, akinek mindig a szeretett kicsi lánya maradok. Love dady
anya || Ellen Svelten (57) félvér - ha nem akarná mindig megmondani, hogy mi a jó nekem, akkor nem lenne köztünk semmi probléma
testvérek ||
Ninetta (31) - néha jól elbeszélgetünk, de valahogy sosem álltunk igazán közel egymáshoz
Karina (27) - a mai napig azt érzem, hogy hiába ő a kisebb, ő érzi magát az idősebbnek...
Rikard (24) - kedvenc tesó
állatok || háziállatok


Kuka	Szundi	Hapci	Morgó	Vidor

Családtörténet ||
Fogalmam sincs… És nem is érdekel. Annyit tudok, hogy dédszülői ágon is mindenki mágus volt. Ha esetleg lett volna, aki nem, azt jól eltitkolták előlünk. Félvérek vagyunk. Generációk óta, töretlen mágus vérrel, de hogy aranyozottak lennénk? Biztos, hogy nem. Meg talán arról is tudnék. Gondolom, akkor fenn hordanánk az orrunkat és lenne egy valag pénzünk, meg szigorúbban kezelnék a muglimániám, akárcsak Hanna mamánál, de ilyenről szó sincs. Persze, nem nézik túl jó szemmel, de már feladták, hogy bármit is tegyenek ellenem. A családom az a tipikus jég hátán is megélő típus, ennek talán köze lehet a norvég vérvonalhoz is. Ja, igen, mert, hogy anyám családja teljes ágon észak büszke fiainak mondhatja magát. De apám is kérkedett néha azzal, hogy a Lind név is valahova arra a környékre vezethető vissza, de bevándorlók azért nem vagyunk. Apám felmenőiről azt sem tudom, vajon mikor hagyták ott a fjordokat, de szerintem még ő sem. Ha egyáltalán valaha voltak is ott. A másik oldalról már más a helyzet. Ugyanis a nagymama még nem Brittaniában látta meg a napvilágot, de a nagypapa átcsábította. Szóval anya már vérbeli Brit. Sok minden nem mondható el a családomról. Nem vagyunk egy címlap família, de még a könyvek eldugott soraiban sem esik rólunk szó. Éljük a magunk kis életét. Nem tűnünk ki a tömegből. Csak vagyunk… Unalmasan… Egyetlen egy kihágás történt az utóbbi évszázadokban, apám bátyja Halálfalónak állt. Na, az szép kis felfordulást okozott a megszokott idillben… De még ez is az előző háborúban történt. Nagybátyámat elkapták és elítélték. Azóta sem beszél róla senki. Már csak azért sem, mert még is csak egy auror család lennénk, vagy mi? Legalábbis valami olyasminek tartjuk magunkat…

magasság || 164 cm
testalkat || átlagos, talán kicsit vékony
szemszín || kékesszürke
hajszín || barna
kinézet || Egy kicsi gesztenye vagyok. Legalábbis apám szerint… De akkor a vadabbik formából. Apró vagyok, mindenszemszögből. Komolyan. Bármelyik irányból nézhetsz. Barna hajam az esetek nagy részében közép hosszúságú, de van, hogy sokáig elfelejtek fodrászhoz menni, aztán meg túl sokat vágatok belőle. A szemem az egyedüli, ami nem illik a gesztenye képbe, ugyanis az világos. Ezt anyukámtól örököltem. A négy gyerek közül egyedül én. Külsőm a kedvence, hogy mindig legalább öt évvel fiatalabbnak néznek… Amit lehet, mások díjaznak, én annyira nem. Baba arcom van, mindig is az volt, utálom… és persze ehhez párosul az apró termetem... Ami, azért annyira nem apró! De a családom átlag magassága szinte súrolja a két métert. Érdekesen nézek ki köztük… Jah, és ők szőkék. Szóval azért az északi vér ott van. Csak valahogy belőlem hiányzik… Legalábbis külsőleg. De néha azért én is szőke vagyok!

pálca típusa || 11 hüvelyk, cseresznyefa, sárkány-szívizomhúr a magja
foglalkozás || Főkönyvtáros helyettesi adminisztrációs kisegítő
iskola ||
   Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola 1981-88
     Griffendél Godrik Akadémia 1988-90
szak || || Felderítő nekromágis szak /nincs befejezve (a mai napig nem tudom miért ezt választottam)
varázslói ismeretek ||
Mindenhez konyítok egy kicsit. Szeretem megismerni a dolgokat, de… amit nem tartok fontosnak abba nem ásom bele magam.
RAVASZ: Bájitaltan. Sötétvarázslatok kivédése. Átváltoztatástan. Rúnaismeretek. Bűbájtan.
A háztartási mágiához annyira konyítok, amennyire szükséges. Magamtól azért nem állnék neki mosogatni és vasalni. De erre jó a mágia.

avialany|| Rachel McAdams

Én és a kutyusom. 1970.