Imbolc-bál

  A játékos kék szemek rám merednek a csokoládé szökőkút szélén ülve. Hüvelykujjammal letörlöm a kis édesség foltot a finom ívű ajkakról és megfogom az arcát. Megcsókolom. A kis mugli fémdarab nyelvében hűti a számat. Hűvös a csókja, nem mint a többi lányé. Szeretem a csókját. Szorosan megfogom a kezét, ami eddig a combomon pihent. A szemébe nézek. Azokba a jeges kék szemekbe.
– Táncolunk? – kérdezem mosolyogva. Most zabáltunk fel fél tonna csokis gyümölcsöt és már eleget ültünk ahhoz, hogy leérjen. Na meg ülni és smárolni bármikor tudunk, de nem túl gyakran rendeznek bált a Roxfortban. Még ha történne is valami kettőnkkel… legyen ez az este szép emlék, nem? Felállok és magammal húzom.

   Egymásba karolva vonulunk végig a folyosón majd be a Nagyterem forgatagába. Már régen leszedtük egymásról az álarcot. Nincs mit rejtegetnünk, minek bújnánk el? A véráruló és a sárvérű, milyen szép párosítás lehetünk a kedvesebbik ház szemében. Feltűnőek vagyunk. Ő a harsány pink ruhában én pedig a már-már majdnem mugli öltönyszerű dísztalárban. Azt hiszem már csak puszta megjelenésünkkel nyilvánvalóvá tettük a politikai álláspontunkat. A rosszalló szempárok ránk szegeződnek és össze-össze sugdosnak mögöttünk, de azt hiszem ezért is csináljuk. Imádjuk a feltűnést. Azok, akiknek nem tetszik… kapják be. Igen, ezt üzenjük az összesnek: „szopjatok le egy hegyitrollt!”.

   Végül a terem közepe felé állunk meg, közel a hatalmas, díszes fához. A virágok már majdnem teljesen kinyíltak rajta: közeleg az éjfél. Jókor érkeztünk, pont most kezdődik egy új szám. Átkarolom Nadine derekát, nem szeretem a rendes tánctartást, túlkötött. Lassan dölöngélünk a szintén lassú zenére, a homlokunk összeér. A kezeim kicsit lejjebb csúsznak, és jól belemarkolok párom szebbik felébe, miközben nevetek. Már előre várom a reakciót. Egymásba fúrjuk a tekintetünket, egy pillanatra sem töröm meg a szemkontaktust. Mint két befagyott tó, ahol a kemény felszín alatt még mindig úsznak a szebbnél szebb halak és él minden.

   Hosszú pillanatok telnek el, mire szemem el tudja engedni a jég kék szemeket. Fürkészni kezdem az arcát. A kicsi orr, a pici fülecskék – hogy lehet valakinek ilyen kicsi füle? hal vele rendesen? – a hamvas bőr, ami olyan, mint egy újszülötté – mármint puha, nem dzsuvás. A vékony ajkakon, most erős rúzs pihen még is látom alatta a halvány rózsaszín, tündérszerű árnyalatot. A kecses arcvonalak kihangsúlyozzák tökéletességét. A szó szerint „ragyogó” szőke haj vállaira omlik és persze az egész lényt körbelengi az édeskés áfonya illat. Ez hát Nadine Moreau. Szebb, mint akármelyik véla. Számomra, biztosan.

   Jobb kezemet leveszem derekáról és eltűrök egy kósza tincset füle mögé. Látszólag értelmetlen cselekedet, de nekem nem. Így legalább megérinthetem. Elhihetem erről a jelenségről, hogy valódi, hogy tényleg itt van velem. A zene egyre jobban halkul, majd teljesen elhallgat. Az énekes beszél, csókot akar. Elvigyorodom. Közelebb hajlok és ajkaink összeérnek, ismét mindkét kezem a derekán. A hűvös csók most más. Most jöttem csak rá milyen gyönyörű is Ő, akit csókolok. A csók közben képek villannak fel előttem: amikor betömtük egymás száját zoknival, amikor részegen elaludt a kocsmába és én cipeltem fel a kastélyba, amikor először fellógott hozzám a hálóba, és azaz az este, amikor egyek voltunk. Azóta nem éreztem így iránta. Azóta nem éreztem magamban ezt a meleget. De most érzem, erősebben mint akkor, hallom a fülemben a nevetését, a szavait, amik hozzám szólnak. Hátrébb húzom fejemet, hogy véget vessek a csóknak. Belenézek ismét a szemekbe, de ezúttal máshogy. Most már nem csak a jeget látom. Látok alatta mindent: színe halakat, a táncoló hínárokat és Őt, a sellőt.
– Szeretlek. -

[crazy things]

And I remember all those crazy things you said,
You left them running through my head.
You're always there, you're everywhere,
But right now I wish you were here.
All those crazy things we did,
Didn't think about it, just went with it!

   - Ez a csokis eper fenomenális! - kiáltok fel, mintha csak most találtam volna fel a mágiát.
   Bekapom az utolsó csokoládéban megmártott gyümölcsdarabot, és behunyt szemmel élvezem az utolsó ízeket. - Úgy ennék még, de úgy érzem menten szétpukkadok! Még jó, hogy fűzőt vettem fel, különben úgy néznék ki, mint valami elhízott Barbie-baba! - nem voltam benne biztos, hogy Sol vágja, mi is az a Barbie-baba, de úgy döntöttem nem kezdem el magyarázni. Valahogy sose került szóba a mugli játékszer [ja, bezzeg arról eldiskurálunk, mi lenne, ha egy hét fejű sárkány fejeiből három meleg lenne (?!)].
   Meglepődök, mikor arcomhoz nyúl, pillogok párat, aztán rájövök milyen dzsuvát szedett le az arcomról. Ah, képzelem, hogy nézhettem ki eddig. Csoda, hogy leszedte, máskor egész este azon röhögne, hogy rajtam röhögnek, mert úgy nézek ki, mint egy csokival jól lakott troll.
    Hirtelen jött csókja elkábít, megint meglep. Meleg, puha csókja simogatja ajkaimat, szinte végig fut a hátamon a libabőr. Amint elhúzódik egy majdnem néma kuncogást hallatok, majd gyorsan el is szégyellem magam, magam előtt. Minden meglepett csók vagy puszi után ilyen kuncogó hangot adok ki, egy kislányhoz hasonlóan, és gyűlölöm amikor ezt csinálom. De nem tehetek róla, ösztönös. Hiába szereti Sol, én le akarok szokni róla!
   - Uff, remélem lassú szám lesz! - mondom forgatva a szemeimet, mint aki mindjárt kidől. Hagytunk időt megemészteni ezt a mennyei finomságot, de Sol gyomrának talán kevesebb idő legyűrni a csokis cuccot, mint nekem. Merlinre, de cinkes lenne lehányni a táncparkett közepén!

   Dámaként érzem magam, amikor végigvonulunk a folyosón, hiszen annyian bámulnak!! Bár jól tudom, hogy nem mindenki irigykedve, mégis csak jobb hinni azt, nem?! Dehogynem. Büszkén nézek a szőkére itt mellettem, majd széles mosollyal bámulok vissza a sutyorgósokra, és bámészkodókra. Örülök, hogy legtöbb időmet olyan emberrel tölthetem, aki leszrja, mit gondol más, leszrja, hogy mindenki tudja a nyilvánvalót. Miért? Mert bátor. TÜDÜMM! De drámai volt ez. De hát na, a bátorság olyan magabiztos, és ezáltal szexiiii! Egy szexi srác karol belém. Hát nem atomkirály?!

   Beérünk a fülledt, óriási terembe, ami most még nagyobbnak tűnik, és Sol bevezet a tömegbe, egészen középre, a fához közel. Egy pillanatra elidőzik rajta a tekintetem, a szép, már lassacskán teljesen kinyílva tündöklő virágokon. Király lett a díszítés, meg kell hagyni!
   Elkezdődik a táncunk, számomra ismeretlen, de kellemes melódia leng körbe minket, a körülöttünk lévők szinte egyszerre lépnek velünk. Ahogy Sol után siklok, teljesen elengedem magam, még ebben a magassarkú csizmában is úgy érzem magam, mintha egy bárányfelhőn henyélnék. Könnyen követem Sol minden egyes mozdulatát, teljesen belefeledkezem gyönyörű szempárjába, amikor a szám végén kizökkent egy szó. Egy harangszó.
   Éjfél van.
   Halvány, bátortalan mosoly kerül az arcomra. Hiába csókoltam már annyiszor, most mégis úgy érzem, mintha vissza akarna térni azaz idióta kuncogásom. Lesütöm a szemeimet, mintha csak elszégyellném magamat. Hiszen olyan intim pillanat ez, tisztára romantikus, nem szabadna a cipőmet bámulnom (ha tudnám a hatalmas szoknyám miatt...)! Feleszmélek, és azonnal ránézek Solra, de későn, ajkai már körbefonták enyéimet. Szemhéjaim lecsukódnak, és elmerülök a csókban. Már nem érzem a talajt, eltűnik minden, csak ő van velem. A korábbi csóknál ez sokkal hosszabb, mélyebb, és csodálatosabb... Tündérmesében érzem magamat.
   Alig eszmélek fel, mikor elhúzódik, mámoromban úszkálok tovább, mint egy holdkóros. Felnyitom a szemeimet, bár ezt akarom most legkevésbé. Széles mosoly húzódik el arcomon, és idétlenül hajamhoz nyúlok, eltűrök egy ficánkoló tincset. Már nyitnám számat, hogy megmondjam: "Gyere Szőkeségem, menjünk a hálókörletbe!", mindezt egy angyali,. csalogató mosollyal, amit úgy szeret. De el sem kezdem a mondatot, mert megelőz.

   Egy olyan mondattal előz meg, ami amilyen rövid, olyan fájdalmasan szúr bele a szívembe. A széles mosoly a szent pillanatban lefagy arcomról, szemeimben ijedség jelenik meg. Szinte szédülni kezdek, de ez nem az a mámor, ami húsz másodperce uralkodott rajtam. Ez egy keserűbb, fenyegetőbb érzés volt.
   Kezeim automatikusan elengedik az övét, egy kis lépést teszek hátrafelé, és nyitom a számat, hogy mondjak valamit, mondjam, hogy "Én is!", mondjam, hogy "Megőrültél?!", mondjam, hogy "Köszi...?!", de semmi sem jön ki a számon. A hang megreked torkomban, bár azt sem tudom, mit akarok mondani.
   Következő pillanatban egy sikítást hallok, nem is olyan messziről. Nem nézek oda, hiába ismerem fel a hangot. Egy mély levegőt veszek, miközben egyre csak bambulom az előttem álló barátomat. Hirtelen megfordulok, fürtjeim repülnek utánam. Lökdösve az embereket próbálok ki jutni innen, hiszen olyan kevés a levegő, és olyan sok ember van itt... Kétségbeesetten rohanok, egy idő után, már utat hagynak nekem, de a terem szélénél izomból belefutok egy magas, taláros férfiba. Hátrahőkölök, riadt tekintettel felnézek a kétes alakra, és mit sem törődve vele, és az udvariassággal, miszerint most bocsánatot kellene kérnem, tovább futottam. Kiértem a teremből. Hallottam a körülöttem lévő embereket: "Mit csinál?", meg "Ennek meg mi baja?", de nem érdekeltek, a legközelebbi folyosón futni kezdek, ahogy csak tudok a cipőmben, és az első adandó alkalommal egy ablakmélyedésbe fészkelem magamat, egy olyan eldugott helyre, ahol az árnyék rejt el mindenkitől, ahol már a báli zene is csak tompa, halk moraj. Egy mondat zakatolt a fejemben: Miért kellett elrontanod, Sol? Miért?!

[* * *]

  Mintha a negédes álomnak vége szakadt volna és egy hirtelen jött vihar rombolná szét az egészet. Mint egy romjaiba dőlő mesevilág, ami pusztán egy nagy ürességet hagy maga után. Ahogy Nadine elkomolyodott és látszott az ijedség az arcán, a félelem spórázni kezdett az én testemben is. Elengedte kezemet, megszakította azt az apró kiskapcsolatot testünk között, ami ebben a pillanatban összetartott minket. Már nem néztünk egymás szemébe se, pár pillanat alatt megszűnt az összhang köztünk. Szóra nyitotta a száját. Felkészültem. Felkészültem? Fel lehet egyáltalán készülni azokra a szavakra, amik következnek? Hiszen egyértelmű a helyzet, nem kér belőlem. A személy, akit szeretek, akinek ha csak a pillantására gondolok zavarban érzem magamat, akit képtelen vagyok kiverni a fejemből, akit minden percben át akarok ölelni és érezni akarom, ahogy veszi a levegőt.. nem szeret. Nem kellek neki. De Nadine nem mond semmit. Mintha megállt volna körülöttünk minden, amikor egymás szemébe néztünk – talán utoljára. A jeges szemekben ezúttal nem volt szigor, nem volt játék se harag. Egy olyan érzés volt benne, amit talán most először láttam: félelem. De mitől?

   A néma pillanatnak vége szakadt és már csak a csapdosó arany fürtöket láttam. Elmenekült. Itt hagyott. Szinte ezzel egy időben, valaki nem messze tőlünk hangosan sikítozni kezdett. Egyetlen másodpercre fordítottam csak oda a fejemet, de mire visszanéztem a szőke lányt már elnyelte a tömeg. Ekkor tudatosult bennem mi is történt pontosan: szerelmet vallottam és ez lett a hatása. Fél percig csak némán álltam és bámultam a tömeget, reménykedve, hogy meglátom a maszknélküli lányt, de hiába. Vettem egy nagy levegőt és elindultam a sikítás irányába, elővéve a jelvényemet.
– Utat a prefektusnak! – a diákok szétrebbentek előttem és megláttam Kennethet a földön, ahogy mindenki Őt bámulja – Gyere, levegősebb helyre megyünk… - nyújtottam neki a kezemet és kivezettem a teremből.

* * *

  Hajnali egy.
   A folyosók teljesen kihaltak, csak pár diák mászkál, akik éppen a hálókörletükbe mennek, hogy kipihenjék a ma este kalandjait. A többiek még mind a Nagyteremben táncolnak vagy a park hideg padjain ücsörögnek. Hiába is szeretnénk még nincsen olyan közel a tavasz, rémesen hideg van kint. Az utóbbi fél órát a park átfésülésével töltöttem, de nem találtam Őt sehol, pedig lementem egészen a vadkanos kapuig. Mikor már kellően átfagytam úgy döntöttem, hogy bent folytatom a keresgélést és elindultam a nagyteremhez legközelebb eső folyosón.

   Lépteim vízhangoztak, ahogy a kemény kőpadlóhoz értek lábaim. Lassan mentem, a fáradtság és az a furcsa üresség, ami a Nagyterem óta kísért lelassított. Nem így akartam. Mintha az egész csak egy rossz álom, lenne, amiből nem tudok felébredni. Amennyire jól indult ez a bál, most százszor annyira pocsékul érzem magamat. Az éjfél tönkre tett mindent. Én tettem tönkre. Én kezdtem el megszeretni, sőt bele is szerettem és amekkora idióta vagyok ezt be is vallottam neki, pont neki a Roxfort nimfomániás jégkirálynőjének. Hogy lehetek ennyire balfsz? Ez az egész egyszerűbb lenne, ha olyan lennék, mint Grosiean, semmi érzelmek csak szex. Ha jól sejtem és ez a hülye, nyálas és meleg érzés tényleg szerelem, akkor miért fáj? Nem tudom biztosan hogy, az-e, hiszen ez olyan kegy, ami nekem még nem adatott meg – legalább is eddig, azt hiszem. Valahogy mindig úgy képzeltem el, hogy ez egy csodálatos érzés, ami boldoggá tesz és még ilyen vészterhes időkben is szépnek látszik tőle a világ, de nem. Marhára de nem. Ez az érzés megköt, jó nehéz láncokkal és szorít, úgy hogy fájjon. Persze, egészen a ma estéig kellemes volt, sőt nagyon élveztem, de pár pillanat alatt átalakult ezzé a szorító, fájdalmas érzéssé. Erre szokták mondani, hogy a szerelemnek fájnia kell? Úgy néz ki van benne valami…

   S bekövetkezik lám egy újabb pillanatnyi váltás. Már nem fáj annyira, sőt egyre kevésbé fáj. Szívem egy leheletnyivel gyorsabban ver és akarva akaratlanul arcom izmai egy halvány mosolyt festenek a képemre. Megtaláltam. Egy ablakmélyedésben gubbasztott, teljesen egyedül. A hold fénye, ahogy beragyogott az ablakon ezüstösre színezte világos haját. Csak ketten voltunk ez egész folyosón. Bátorságot merítettem a feltámadó melegségből testemben éééés leültem mellé. Ezt a beszélgetést nehezebb lesz elindítani, mint rávenni a fürdésre egy trollt. Egyáltalán hogy lehetne meg fürdetni egy trollt? Mármint oké, egy vízesés alá belökheted, de mivel tisztítod meg? Egyáltalán meg lehet tisztítani, vagy immunis rá a teste?
– Te hogyan fürdetnél meg egy hegyi trollt? – Na jó ezt a kérdést nem gondoltam át, túlságosan megszoktam, hogy Nadinetól bármit meglehet kérdezni, de ez talán nem a megfelelőbb helyzet erre. Ez az Sol, a romantika mestere vagy! Most böfögj is egyet a pofájába!
   Oké, „B-terv” úgy csinálok, mintha semmi sem történt volna, mintha ki sem mondtam volna azt a szót. Terelem a témát, na ez a trollos dolog jó indítás is volt. Lássuk csak, mivel tudok még terelni… őöőö…
– Képzeld, Kenneth idegösszeroppanást kapott! – nah, ez legalább kellően izgalmas, hogy lekösse, úgy is imádunk másokon csámcsogni. Na jó, ki nem? – folyamatosan azt állítja, hogy Dawis – tudod a halott csávó – itt volt a bálon. – próbálom érdekesen előadni, hogy lekössem a szőke jégkirálynő gondolatait, ezért már a kezeimmel összevissza hadonászok, mint egy olasz digo mágus. – Ha engem kérdezel a csaj még mindig sz e r e t i – az utolsó szóba beletört a nyelvem. Ezt elbsztam. Mit mondjak? Mit lehet ilyenkor mondani? Kérjek bocsánatot? De miért? Mi a doxyért ilyen zavaros ez az egész?!

   Zavart arccal nézek Nadine-ra és várom a reakciót, vajon megint elfut?

[can't]

 

You got me goin',
You're oh so charmin'
But I can't do it,
You womanizer.

   Miközben futok, senkire nem nézek, figyelek, mindenkit kikerülök, vagy fellökök, mígnem egy lány megragadja a karomat, és úgy hőkölök vissza, mint egy befogott thesztrált. Idegesen hátravetem a fejem, és ráüvöltök, még azelőtt, hogy felismerném az illetőt.
   - HAGYJÁL HÜLYE PCSA! - kiáltom, és amint kirajzolódik Lisa arca, meglepődök, és egy pillanatra elhallgatok. Ezt a pillanatot pont kihasználja.
   - Mi a baj, Nadine?! - kérdezi, mintha úgy néznék ki, mint aki megőrült. Fájdalmas grimaszba torzul az arcom, és már kezdenék bele a mesélésbe, de úgy érzem túl gyenge vagyok hozzá. Lisa nagyon szereti Solt, velem is mindig külön véleményen van, úgy sem értené meg, én meg rohadtul nem akarok most civakodni!
   - Hagyjál, húzzál táncolni! - mondom gúnyosan, és kirántom kezéből karomat, majd amilyen gyorsan csak tudok futni a csizmámban, futok. Kellően durva voltam ahhoz, hogy ne jöjjön utánam.

*

   Hideg van ebben a rohadt kastélyban!! Szétfagyok, pedig elvileg egy iskolában melegnek kellene lennie! A túlfűtött, teletömött nagyteremben persze, hogy fülledt meleg volt, de attól még a folyosó se legyen olyan, hogy jegesmedvének érezzem magam!
   Összehúzom magamat az ablakmélyedésben, érzem a régi ablak szélén beáramló fagyos levegőt. Összekucorodok, felhúzom lábaimat, de a cipő miatt kényelmetlen. Hisztisen nekiesek a fűzős cipőnek, és csapkodva kibogozom a fűzőjét, de csak kicsit, így izomból rántom le a lábamról, ki is esik a kezemből. Repül-repül, és kb. a folyosó közepén leesik. A másikkal is így teszek, és teljesen összehúzom magamat, mintha csak össze akarnék zsugorodni. A talpam még jobban fázni kezd, amikor a hideg párkányhoz ér, de nem érdekel. Sol biztos nem talál meg, úgy elfutottam, mint egy mezei nyúl, jól jött Kenneth sikítása (vajon mi történhetett vele?).
   Szégyellnem kéne magamat, amiért elfutottam, ez nem Nadinehoz méltó viselkedés. Úgy viselkedtem, mint valami beszari, ahelyett, hogy megbeszéltem volna vele a dolgokat. De ezt mégis hogy lehet tálalni? Ezt nem lehet nyugodtan megbeszélni! "Köszi! Aranyos vagy, de én nem igazán szeretlek, de köszi, tényleg, cuki vagy!" - vagy ott helyben összetörném a szívét, vagy lerbancozna, és soha többé nem látnám (órákon igen, tehát értitek, na, nem úgy). Szeretem egyáltalán? Jó vele, ez biztos, ő az én... kefélőtársam. De ah, ez olyan undorító így, mert Sol akkor is megkeres, maikor havonta szörnyeteg napjaimat élem! Egyértelmű, hogy ő sze... érez irántam valamit. Hiszen ő mondta ki. Természetesen én is így vagyok vele, hiszen jól érzem magam vele, az ember nincs olyannal, akit nem csipáz. Szeretem, ez biztos, de hogy szerelmes vagyok-e? Lehet, hogy ő is így értette? "Szeretlek... MINT BARÁTOMAT, AKIVEL ÁGYBA BÚJOK". Lehet! ... ... Nem... Ez hülyeség, hiszen láttam a szemében, mit gondol!

   - Te hogyan fürdetnél meg egy hegyi trollt? -
   Ijedten összerezzenek, majdnem kidőlök a résből, mert a közeli hang mellőlem jött. Meglepettségemben a falnak szorultam, de hamar tudatosult bennem, hogy Sol ül mellettem. Ez mégis mióta ül itt?! Esküszöm bediliztem.
   Még fel sem foghattam ki van itt, olyan hirtelen zökkentett ki mély gondolataimból. Amint visszatért belém az élet, első gondolatom/érzésem az volt, hogy KÖSZÖNÖM SOL! Agyam valahogy próbálta elzárni az imént történteket, amihez barátom is hozzájárul, hál'  Merlinnek.
   - Nem tudom... - mondok gyenge hangon, ami engem is meglep. - Talán valami erős savval. -
   Hiába volt most könnyebb így, belül mégis szorongtam, hiszen tudtam, hogy ezt a témát nem kerülgethetjük az idők végtelenségéig. Így is titokban örültem, hogy eddig sikerült. Hamar vége van a kicsit hosszabbnak gondolt szünetnek, és váratlanul hamar jön a zuhatag.
   Nem nézek rá, és legszívesebben eltűnnék a világból, mert tudom, mennyire megbántottam, és nem akartam szembenézni vele. Én nem akartam bántani, csak... csak akkor ő se... ő se... ő se nem tudom!
   - Tetszik ma a hajad. - ezazzz Nadineeee...! Ez pont egyenértékű egy 'szeretlekkel'!

  Kérdően felhúzom a szemöldökömet Nadine furcsa kijelentésére. Ezek szerint Ő is terelni akarja a témát, ami azért megnyugtató valamennyire. Akkor ennyi? Mintha az egész meg sem történt volna, mintha egy kis apró baki lenne,amit kitöröltünk az életünkből? Fel kellene, hogy lélegezzek, nem igaz? Meg kellene könnyebbüljek… De nem megy. Egyszerűen bánt ez az egész. Lényegében olyan ezzel, mintha semmibe venne. Semmibe venné azt, amit érzek iránta. Bár igazából nem okolhatom érte. Tudtam jól, hogy mit vállalok, amikor elkezdődött ez az egész. Tudtam, hogy nem éppen az érzéseiről híres. Valahogy még is azt hittem, hogy én más vagyok a számára. Egy kivétel. Tévedtem volna? Úgy tűnik, én is csak egy vagyok neki a sok srác közül, akivel játszhatott. Haragudnom kéne ezért? Hiszen most már nyilvánvalóvá vált. Nem tudok…

   Szemem a lányra szegeződik. A februári telihold fénye még mindig ezüstösre festi haját és hosszú árnyékunk elnyúlik a kőpadlón. Próbálom elkapni a tekintetét, de nem tudom. Mintha a jeges szemek direkt kerülnének engem. Nagyot sóhajtok és beletúrok a hajamba.
– Te csináltad… - mondom egyhangúan és kezeimet összekulcsolom és combomra támaszkodom. Már nem akarok ránézni. Nem akarom, hogy megfertőzzön a látványa és elhomályosítson. Tiszta sor az egész: nem akar engem, pedig felkínálkoztam neki. Itt már nincsen helye a vicceknek és a nem törődésnek. Megvallottam neki, amit érzek és eltaszított. Még is mit kéne tegyek?

   Talán okosabb lenne, ha tényleg úgy csinálnánk, mintha semmi sem történt volna? Akkor legalább vele maradhatnék és csendesen szerethetném. Nem. Ebbe nem mehetek bele, ez olyan mintha gyáva lennék. Mintha nem mernék küzdeni érte. Amíg én barátilag dugogatom addig akármikor visszamászhat annak a mardekáros pöcsnek az ágyába. Nem. Küzdeni fogok Nadinért és Ő erről tudni fog. Szeretem őt és tudom, hogy valahol Ő is szeret! Hiszen biztosan Ő is érzi amikor együtt vagyunk. Vagy nem? Áltatnám magamat? Én lennék a kanribanca? Egy repedtfarkú, akivel kurogat meg el nevetgél, de semmit nem érez iránta? Legalább fizetne basszus. Mindenesetre ez így nem mehet tovább. Ha nem szeret… legalább engedjen menekülni…

– Tudtad, hogy a főnixek nászát a hím kezdeményezi? – nem tudom mit beszélek, mintha magamtól mozogna a szám, szívem vadul kalimpál minden kimondott szavamnál. – Kitárja a szárnyait megmutatva minden tollát a nősténynek. Ilyenkor pompáznak a legszebb színekben! Piros, sárga, narancs sőt, néhány pihének még kék színe is van. Tényleg úgy néznek ki, mintha lángba borulnának… - a szemeim előtt van a kép, mármint csak az elképzelt. Élőben sajnos még soha nem láthattam. – Ha a nősténynek tetszett, amit látott Ő is szárnyalni kezd. Háromszor repüli körbe a hímet majd valahogy smárolnak. Na jó igazából csak megkapaszkodnak egymás csőrében, de érted naa. – egyre jobban belelendülve magyarázok – és akkor lángra kapnak mindketten! De nem egyszerűre. Tényleg a szívárvány minden színében táncol a tűz és nem is égeti meg őket. Kék, sárga, zöld, lila… még pink is! – teszem hozzá. Tudom, hogy az egyik kedvenc színe. – Viszont, ha a tojónak nem tetszenek a hím tollai egyszerűen elrepül. Ekkor csak a hím kap lángra. Ám ez tragikus láng és égeti. Lassan emészti fel az egész testét amíg hamuvá nem ég a madár és abból ujjá nem születik… - zárom le végül.

   Még mindig nem tudok ránézni. Hosszúkás árnyékunkat nézem és malmozok az ujjaimmal. Nem merek többet megszólalni. Csak várok. Vajon Ő meg fog szólalni? Látta a tollaimat. Rajta áll a döntés. Nehéz kivárni. Még egy utolsót sóhajtok és fejem megmozdul akaratom ellenére. Muszáj egy pillantást vetnem rá. Ő is pont ebben a pillanatban gondolhatta ezt. Elkapjuk egymás tekintetét. A jég kék szemek ismét elkapnak és börtönbe zárnak. Nem tudom elvenni a tekintetemet. Hosszan meredünk egymás szemébe, mintha minden más körülöttünk nem létezne. Vagy csak én érzem így?

[Everytime]

 

I don't wanna do this anymore
I don't wanna be the reason why
Everytime I walk out the door
I see him die a little more inside
I don't wanna hurt him anymore
I don't wanna take away his life
I don't wanna be...
A murderer.

   Nem is tudom mit kellene mondanom. Pontosabban tudom, de mégsem akarom kimondani. Rendezni kellene a gondolataimat, és elintézni azt, amit el kell intézni. Egy ideig menekülhettem a felelősség elől, de most itt ül Sol és köztem, itt az ablakpárkányon, és azt várja, hogy végre döntsek. Nem futhatok el, már nem játszhatok büntetlenül, mint Noah-val, vagy Richarddal. Megtehettem, hogy csak jól éreztem magam vele, hogy flörtöltünk, kavargattunk, szexeltünk, jól éreztük magunkat egymás közelében, hogy egyszerűen élveztük azt, ami volt, de előbb-utóbb el kellett ide érni. Furcsa, általában minden mugli romantikus filmben a nők akarnak komoly kapcsolatot, a nők akarnak továbblépni egy szinte, a nők akarnak kimondott érzelmeket. De most a férfi. Nem hibáztatom Solt, hiszen érthető, hogy nem tartható fent ez az állapot. Vagyis, de... miért is ne? Én el tudnám viselni. Ugyanúgy fogjuk egymás kezét, smárolunk, szexelünk, minden, egyszerűen járunk. Miért kell túlbonyolítani egy nyomorult szóval? Több lesz attól a kapcsolatunk? Egy szótól, amit valaha valaki kitalált, hogy ez ezt jelentse? Csak azért az egy ember miatt fontos ez a szó? Miért számít ennyire? Miért gyötöri meg így az embereket egy kib*szott szó?!

   Kitárulkozott nekem, s amikor elmeséli a főnixek párzását, amire máskor mondanék egy szaftosan huncut poént, most megrökönyödök. Százkilós súlyok nehezednek vállaimra és tüdőmre. Rosszullét kerülget, biztosan falfehérré váltam már. Rosszul érzem magam fizikailag és lelkileg is. Nem akarom őt megbántani, nem akarom, hogy fájjon neki, nem akarok neki fájdalmat okozni. Igen, Nadine, egy szóval mindent helyre hozhatnál, egy hülye szóval, azzal a bizonyos szóval! De te képtelen vagy kimondani, mert mert a szüleid kiölték belőled a meghittséget, és a természetes szeretet ösztönét, és csak egy érzéketlen kődarab lettél.

   Elkapjuk egymás tekintetét, nem tudom direkt néztem, vagy véletlenül sikerült így. Letaglózott, és csapzott vagyok. Reszketek a hidegtől, és talán már a rosszulléttől is. Tudom, hogy most kell félrelökni a köztünk lévő 'felelősséget', és végleg dönteni, hiszen jó embernek tartom magam, és a jó emberek nem hitegetik embertársaikat, főleg... főleg ha azokat szereti...
   Lesütöm szemeimet, mert már nem tudok lélektükreibe nézni - talán nem érdemlem meg.
   - Nekem Te voltál az első. - motyogom. Hirtelen eszembe jut a mondat kétértelműsége, Richard, és hogy erről tud Sol is. Sol tulajdonképpen mindenről tud. - Noah, a legjobb barátomnál voltak erősebb érzelmeim a barátságnál... Richard volt az első szexpartnerem... - kis szünetet tartok, de le sem veszem tekintetem a folyosó közepén fetrengő csizmámról. - De Te voltál az első olyan ember, akinél többet érzek, mint barátság, és ezt a legszebb módon próbáljuk egymás tudtára hozni - bár néha talán nem a legszebb. - mosolyodom el halványan, egy-két extrém eseteinkre gondolva, majd komolyan folytatom tovább. - Tudod nagyon szép, amit most elmondtál, és már az első mondatnál megértettem, hogy miért mondod el ezt nekem. Tudom, hogy mit vársz tőlem, de én... én nem tudom, mit tudok csinálni. Nem tudom, hogy képes vagyok-e olyanra, amit Te jogosan elvársz tőlem. Én nem vagyok mintabarátnő, én nem lehetek a tökéletes csajod, akit mindenki irigyel. Nem akarok neked fájdalmat okozni, azzal, hogy félreismertél, és később rájössz, talán nem is vagyok olyan jó barátnő-alany. Ettől akartam megóvni magunkat egészen eddig. Hiszen olyan jól ment így eddig, és reméltem, hogy minél tovább elhúzhatom, talán örökké. Mert nem akartalak elveszíteni, azzal, hogy csalódást okozok. Mert nem tudom, hogy képes lennék megadni mindazt, ami azzal a szóval jár... Sok mindent nem tudok. De egyet igen... - felnézek rá, közelebb csúszok, egyik kezemmel tarkójára fektetem hűvös tenyeremet, és gyöngéden, a lehető legszerelmesebben megcsókolom.
   A csók után kissé eltávolodok, és befejezem a mondatot.
   - ... hogy szeretlek. -
   Bár megkönnyebbülés volt túl lenni rajta még mindig szédültem. A csók volt ilyen bódító talán? Ez lenne a szerelem? Kicsit furcsa tekintettel nézek Solra, akinek homályos körvonalai megrémisztettek. Megráztam fejemet, amivel csak rátettem egy lapáttal, forogni kezdett a világ, és érzetem, ahogy gyomrom és tüdőm összeszorul. Ismerős volt az érzés, már sokszor tapasztaltam roxmortsi bulik alkalmakkor, de most már késő volt feleszmélni, így egy furcsa görcsös mozdulattal összerogytam, és telibe hánytam Sol lábát.