Fő tér

[In Memoriam James & Lily Potter]

A település központja: egy tér, körbeépítve viktoriánus emeletes házakkal. Itt található a község kis iskolája is, egy széles, sokablakos épület, ahonnan mindig gyerekzsivaj hallatszik. A templom az ovális alakú tér csúcsánál helyezkedik el.

A tér közepén egy emlékmű magasodik, melybe többszáz háborús elesett nevét vésték.
A varázslók és boszorkányok előtt azonban az obeliszk egy szoborcsoportot formáz: egy gyönyörű nő és egy határozott arcú férfi, ölükben egy kisdeddel, rajta a méltóságteljes felirat:

In Memoriam James & Lily Potter

[Mr. Gray]

Mr. Gray

*A kis falu pontosan olyan csöndes volt, mint bármely másik estén. A kis házak békésen húzódtak meg, ablakaikból halványan szűrődött ki a lámpafény. Nem volt még annyira késő, a muglik, avagy egy-két varázsló még ébren volt.
Kellemes, nyári este volt. Langyos szellő simogatta a terebélyes diófák lombjait. Az utcalámpák biztonságot adó fényt adtak az utcáknak. Mintha minden ház előtt egy nyurga varázsló posztolt volna, pálcája végén aprócska lánggal.
Első ránézésre a kis falu, nem tűnt különlegesnek. Egy mugli szemében csupán egy volt, a sok, kis település közül. Azonban a varázslóknak sokkal többet jelentett ennél, ez a kis falu. Ez a falu maga volt a sugárzó remény, és az emlékek otthona…
Ha egy varázsló, vagy boszorkány végigsétált a falun, nem kerülhette el, hogy ne találkozzon a Potter család szobrával, vagy házával, vagy éppenséggel a temetővel, ahol oly sok máguscsalád felmenői nyugszanak.*

*Robert úgy érezte magát, mintha egy szűk csövön húznák a köldökébe akasztott kampón keresztül. Forgott a gyomra, mint minden egyes hoppanálásnál. Halk pukkanás, ami akár a cipőtalpának az aszfalthoz való érintkezésekor is keletkezhetett volna, jelezte, hogy megérkezett.
Miközben a hányingerével küszködött, eldöntötte, hogy a hoppanálást még jobban tökéletesítenie kell. Hiába van R.A.V.A.S.Z. minősítésű vizsgája, ha nem tud olyan alapvető dolgokat, mint a hoppanálás.
Képzeletben tehát felvéste a jegyzetfüzetébe ezt a számára hihetetlenül fontos dolgot, majd pedig körülnézett a kihalt utcán. Senkinek nem tűnt fel az érkezése, de éppen ezért érkezett óvatosságból egy sikátorba.
Kilépett a lámpafényes utcára. Ezt a kirándulást gyorsan le akarta zavarni, elvégre ide csak azért jött, hogy elmondhassa magáról: járt itt. Godric’s Hollow része volt azoknak a helyeknek, amiket 16 éve, minden zarándok felkeresett.
A legtöbb varázsló, miután elvégezte az iskolát, felkerekedett, és egy tanulmányútra indult. Azóta, hogy Harry Potter legyőzte Őt Akit Nem Nevezünk Nevén, Godric’s Hollow egyfajta turisztikai látványosság lett. Az utóbbi 2 évben pedig a reményt nyújtja ez a kicsiny falu, minden zarándokának.
Robert már elsős kora óta tudta, hogy a Roxfort után útra fog majd kelni. Akkor még nem gondolta volna, hogy Godric’s Hollow is a látványosságok között lesz, elvégre egy évre rá megérkezett Harry Potter, aki önmagában elég látványosság volt, pláne neki, aki azelőtt sosem hallott Tudjukki történetéről. Azonban a mugliivadékok gyilkolása óta, kötelességének érezte, hogy megtegye ezt.
Potterék romos háza, mintegy emlékmű volt a Sötét Nagyúr rémtetteinek, és Robert számára ez jelképezte a „sárvérűek” tragikus pusztulását is.*

*Végigsétált az üres utcán. Hátán a Weasley Varázsvicc Vállalat talán legjobb terméke lógott, egy feneketlen zsák. Könnyű volt magával cipelnie ruháit, ingóságait, és sátrát. Varázspálcáját széldzsekije belső zsebébe rejtette. Okosabbnak tartotta mugli öltözékben megjelenni, egy nagy részben muglik által lakott településen.
Fejét jobbra-balra fordítgatta, hirtelen előugró árnyak után kutatva. Lassan elért az utca végi, romos házhoz. Megállt az elvadult sövénnyel körülnőtt kovácsoltvas kapu előtt, pillantása egyből a táblára meredt, ami a semmiből jelent meg. Az eredeti szöveg aranybetűkkel díszelgett a táblán, de mellette sok-sok véset ékeskedett, mind-mind egy kaptafára készült.
Előhúzta 10 és fél hüvelykes, rózsafa pálcáját, szinte érezte, ahogyan a főnixtoll megtelik varázslattal, aztán írni kezdett a levegőben. Abban a pillanatban, vékony, szálkás betűk jelentek meg a tábla, egy addig üres, ép részén. „Melletted vagyunk Harry!”
Megszemlélte még egyszer művét, majd visszadugta pálcáját a dzsekije belsejébe. Még egyszer végigpillantott a romos házon, majd elindult visszafelé az utcán.*

[Hoppá, csak nem egy rajongó?]

Mr. Wayne részére

Hangos pukkanás. Hát persze, ami minden mágusnak jelzés, hogy itt bizony valaki hoppanált. Milyen ostoba dolog, hogy hang is társul a varázslat mellé, figyelemfelkeltő, felesleges. Mint sok minden más is, mint bizonyos emberek élete. Ms. Joyé példaképp, mocskos sárverű, kiben valami csoda folytán csörgedezik a mágia halvány reménysugara. Ügyetlenek, figyelmetlenek, ellenség, és mind emellett undorító. Hogy képesek az ilyen emberek magukat mágusnak nevezni? Szégyent hozva a varázslótársadalomra, hogy akár ki merik ejteni szájukon a boszorkány, varázsló, mágia szavakat. Hogy hagyhatják el átkok, bűbájok a szájuk? Hogy merik, sosem értetem, azt a botor bátorságot felvállalják, hogy igenis ő aztán mágus, most meg mikor beüt a mennykő menekülnek. Menekülnek, bujdosnak, és próbálják elfelejteni azt a tényt, hogyha eddigi életük során csendbe maradtak volna, és az alja nép muglik közé vegyülnek elkerülhetik a csapást, a szenvedést, melyeket most tapasztalnak meg. Édesapám is… ha nem mutatkozik, ha nem mondja magát mágusnak, sosem ismeri meg anyám, és más családban születek meg, egy igazi mágus-családban, ahogy megérdemeltem volna, megérdemeltem volna a teljes életet, ahogy ezek a mocskos vérűek nem érdemelnek meg. Apám sem érdemelte meg, így végeztem vele. Anyám? Anyám pedig ellenszegült, napjainkig gondoskodott rólam, szeretett, én is szeretettem, de azt az alázatot, melyet a muglik, sárvérűek és apám iránt mutatott megbocsájthatatlan volt, csak elhallgattattam, hisz szemtanú volt, és a szemtanú szerepet sosem jó játszani, főleg ha a közelben vagyok…
Szóval Ms. Joy is abba a „fajtába” tartozik, mint családom férfi ága. Sokáig gondolkoztam mi is legyen a nő sorsa, egy életre szóló felejtés-átok, esetleg kínszenvedés, vagy egyszerűen szedjem ki belőle a megfelelő információkat, de végül a legegyszerűbb megoldás mellett döntöttem. Túl sokáig kerestem a nőt, túl sok időt fektettem bele, hogy megleljem, elfogyott a türelmem. Amint megtalálom, azonnal kilopom a szeméből a fényeket, kiiszom őket, az utolsó cseppig, s élvezettel fogom nézni, ahogy az a csepp is felszárad, s nem marad más hátra, mint egy szétroncsolt test, üveges szem, s a rettegés utolsó sikolya az arcra fagyva. Godric’s Hollow fakó macskaköveit koptatom alkonyatkor. A Nap utolsó gyenge sugarai még narancsos árnyalatot ad mindennek, amit elérnek, de lassan nyugovóra készülnek eme természeti jelenségek is, és átveszi a helyüket, a kiszámíthatatlan, uralkodó sötétség. Unom, unom már a keresgélést… Nagyon unom…
Utcák, házszámok, rejtekhelyek, vityillók, erdők, s sehol egy használható infó, vagy ember…
Apropó ember…
- Hoppá, csak nem egy rajongó?- hűvös mosollyal méri végig a férfit, kezei öltönye zsebében, pálcája készenlétben, ha úgy alakulnának a dolgok. A férfi a Potter-ház előtt állt, a ház melyek közönséges alja népnek nem látható, ám a mágusok mind látják. Ch… emléktábla, röhejes.
Alkonyat menekül, sötétség beborít…

[Mr. Gray]

Mr. Gray

*Rideg, gúnyos hang üti meg a fülét. Mintha a szavak késként fúródtak volna az agyába, olyan zajt csaptak a kihalt, csöndes utcán. Háttal állt az idegennek, nem tudta eldönteni, hogy az varázsló, vagy mugli, barát, vagy ellenség, sőt azt sem, hogy egyáltalán őt szólították-e meg.
Pálcátlan kezét a táblára helyezte, mintha elfáradt volna. Megtámaszkodott az ezernyi vésettel csúfított emlékművön, melyen immár ott állt az ő, Robert üzenete is.
Válla fölött hátrasandított. A férfi fekete öltözékében állt az utca közepén, és pont őt bámulta. Immáron mindhárom kérdésére választ kapott. A férfi igen is őt nézte, biztos hogy varázsló volt, mert mások nem láthatják a házat, és ruhája és ellenszenve alapján pedig, biztos, hogy ellenség is volt.
Szembe fordult a férfival. Nem volt ismerős neki az arca, már amennyit ki tudott abból venni a szürkületben. Ábrázata egyszerre tükrözött higgadtságot és megvetést.*
- Parancsol?
*Jól ismerte a férfi fajtáját. Rengeteg hozzá hasonlóhoz volt már szerencséje, és mit mondhatni, nem éppen a kedvenc típusa. Mindenesetre még koránt sem volt biztos benne, hogy a férfi valóban olyan-e, mint amilyennek gondolta. Halálfalóhoz túlságosan is ápolt volt a külseje, és valahogy nem látta a szemében azt az eszelős tüzet, mint Bellatrix Lestrangeében.
Szólni akart volna ismét, de a torka valahogy túl száraz volt. Jól esett volna valamilyen ital.
Nem akart betojtnak látszani, ezért hát elengedte az emléktáblát, és szép lassan elindult az öltönyös úriember felé. Időközben erőt vett magán, valahogy sikerült átnedvesítenie a torkát is. Szólásra nyitottá hát a száját.*
- Nem tudom mit akar tőlem, de nekem nincs időm magára. És ha most megbocsát.
*Azzal megindult a férfi balja mentén, hogy megkerülve őt visszajusson a szoborig. Úgy tervezte onnan hoppanál majd tovább. Szoros menetrend fűzte, egy zsubszkulcs is be volt tervezve.
Rossz érzés öntötte el. Úgy érezte, hibát követett el ezzel, hogy az ismeretlen szemébe vágta mindazt. Kezét a kabátja belső zsebébe csúsztatta, kitapintotta vele a pálcája markolatát, aztán elérhetőbb helyre rakta, a külső zsebbe. A levegő csak úgy vibrált, és ő nagyon jól tudta, hogy valami következni fog…
Közben már több lépésnyire volt az ismeretlentől, aki annyira nem is volt számára ismeretlen. Sőt mi több, nagyon is rémlett neki az ábrázata. Visszafordult hát, hátha még egyszer meg tudja nézni magának. Már bánta, hogy olyan gyorsan kikerülte őt. Közelebbről biztosan jobban meg tudta volna magának nézni az illetőt, akkor már biztosan tudná, honnan is volt annyira ismerős neki a srác… Mert hogy nagyon fiatal is amellett, hogy nagyon ismerős.
Törte a fejét, de sehonnan sem akart beugrani. Talán a Roxfortból ismerné? Nem volt lehetetlen ötlet, az biztos. Körülbelül három-négy évvel lehetett idősebb csak Robertől, maximum öttel. *

[A félelem (...) tanít, csakhogy mire? Hogy engedelmeskedj annak, amivel nem értesz egyet. Ha pedig engedelmeskedsz annak, amit gyűlölsz és megvetsz, akkor magad is azonosulsz vele. Akkor nem menekülhetsz meg a félelemtől.]

Mr. Wayne részére

Nem tudhatom, hogy Dumbledore régi kis seregéhez tartozik-e, vagy az egyszerűség kedvéért, csupán egy andalgó átlagos, és annál jelentéktelenebb civil varázsló. Nem tudom eldönteni melyik lenne jobb. Máskor szemtelen kacajjal üdvözöltem volna egy Rend-tagot, de most inkább elkerülném őket. Természetesen merő könnyedséggel fordulnék hozzá egy harc kezdetével, de nem fájna rá a fogam. Most dolgom van, és már TÉNYLEG a tököm ki van, hogy mindig közbe jön valami, úgy hogy remélem, hogy minél hamarabb elhúzza innen a belét...
Parancsolnék? Egy röpke pillanat tizedrészéig átvillant az agyamon, hogy itt helyben Imperius-átkot szórok rá, és elvégeztetem vele a piszkos munkát. Végül is, miért is ne? Bár megfosztanám magam a gyilkolás kesernyés, mégis boldog érzését, de megkönnyíteném az estémet, és emellett halvány gyanút sem keltek húgomban - ismét - a kimaradásom okából kifolyólag.
Gyorsan kell gondolkoznom, hisz már indul felém. Kezem készenlétben, ha pálcarántásra kerülne a sor, de végül csak elsétál mellettem.
Azzal a lendülettel, amivel elhalad mellettem, fordulok utána. Csupán egy helyben állok, de semleges arccal, és olyan átlagos hangon szólalok meg, hogy az már idegesítő lehet, egy mégis feszült helyzetben. Mintha csak az időjárásról beszélgetnék.
- A félelem (...) tanít, csakhogy mire? Hogy engedelmeskedj annak, amivel nem értesz egyet. Ha pedig engedelmeskedsz annak, amit gyűlölsz és megvetsz, akkor magad is azonosulsz vele. Akkor nem menekülhetsz meg a félelemtől.
Semmi gúnyos arcrángás, semmi megvetés, de talán így jobban ütni fognak a szavak. Még világos van, találni még egypár csatangoló fiatal szerelmest, öreg kóválygó mágust, túl világos. Addig is, időt kell nyernem - méghozzá a semmiből -, hogy kellő láthatatlanságban történjen minden.

[Mr. Gray]

Mr. Gray

*Lassítja lépteit. Befurakodott egy hamis gondolat a fejébe, és nem hagyja nyugodni. Honnan ismerheti a fickót? Agyában több száz név pörög végig, de mint a modern számítógépek esetében, minduntalan kiírja, hogy „A keresett szóra nincs találat”.
Ismeritek azt az érzést, amikor valami pont a szemed előtt van, de te mégsem vagy képes meglátni azt? Na, valami ilyesmit érez most Robert is.
Aztán valami olyasmi történik, ami ha nem is soká, de egy kis időre kitörli fejéből az ilyen gondolatokat. Az idegen fickó elkezd valamiről papolni. Összefolynak a szavak, nem figyel a férfire, pedig tudja, hogy fontosat is mondhat…  Még is, olyan érzése van, mintha az idegen csak magának szövegelne, ettől pedig Robert nem alaptalanul gondolhatná bolondnak a fickót.*
~ Idejön, csak úgy megszólít engem, aztán meg elkezdi mondogatni a hülyeségeit. Tutira nem százas, ez a fószer.~
*És akkor visszajön a dilemma, hogy vajon honnan is ismerheti a srácot? Megkérdezni csak nem kérdezheti már meg. Szíve szerint inkább hoppanálna, aztán pedig simán elfelejtené a dolgot.
Akaratán kívül megtorpan… Az esze azt mondja „tovább”, de a szíve maradna. Tudja, hogy nem hagyná nyugton ez a kis incidens, egy jó darabig. Nem akar álmatlan éjszakákat, pláne most, hogy a kirándulása még nem ért a végéhez.*
- Nézze uram, fogalmam sincs mit akar tőlem, de ha már ennyire beszélgetni van kedve, akkor mutatkozzon be!
*Nem akar bajt, elvégre hogy nézne már ki, ha az újságok lehoznák a hírt: „Botrány Godric’s Hollowban”? Eleve, kezd sötétedni…
Mégis megáll, szembefordul az idegennel, és büszkén tekint bele abba az ismerős tekintetbe. Nem is sejti, hogy mekkora hibát vétett a maradásával…*

*A tér egyik sarkában a félhomályban lassan egy vékony csontos alak bontakozik ki. Az autentikus varázsló környezet ellenére ő szokásához híven nem viszi túlzásba a külsőségeket. Akár bármely mugli utcáról is érkezhetett volna a kapucnis pulóverében. A hátán a gitártokkal. Éppen hazafelé tart jelenlegi lakhelyére, amikor zajokra és alakokra lesz figyelmes. Normális esetben érdektelenül tovább haladna, de most valamit érez a levegőben. Lehet, hogy csak a szél az.. maga sem tudja, de megtorpan egy pillanatra. Figyelmesen nézi a távolban lévőket, miközben kihasználja az egyre rosszabb látási viszonyokat, hogy őt kevésbé lehessen észre venni. Nem kívánna semmibe belefolyni. Talán csak kíváncsi. Csendes szemlélő kíván lenni csupán, és ennek megfelelően is viselkedik jelenleg.. csendesen vár, és figyel. Kissé megdörzsöli a szemét az ereszkedő sötétben.*