Szirt

folytatás innen

voltaképp innen is látszik a táj
 

*Hagyom, hogy megkapaszkodj bennem egyetlen, könnyed érintéssel, mielőtt a zúgó semmibe vetem magam, és a fekete örvénylésben sem hagylak el téged. Mint a harag, mint a méreg testet öltött örvénye, a hopponálásom most nem az ezerszínű szürkeség kavargásáról szóló térugrás.
Menekülünk a fekete alagútban.
Rejtőzünk ebben a sötétségben.
Hogy magamra ne találjak.
De ahogy az indulataimat nem hagyhatom el, úgy az énemet sem, és úgy téged sem hagytalak magadra a semmiben, és ahhoz kevés volt minden haragom, hogy darabokra amputoportáljon. Ha már belekezdtem ebbe a varázslatba, legyen az csak egy kis hopponálás, akkor már jól kellett megcsinálnom, és tökéletesen, így nem esett senkinek semmi baja.
Nem önt el ennek éreztén a szokásos büszkeség. Hiába vagyok én olyan, amilyen, tökéletes látszat burka egy tökéletlen léleknek, hiába vagyok számtalan helyről szabdalt és nem kifejlett, kiforrott énképű személy, ha egyszerűen még így sem passzolnak össze a mozaikjaink, szabdaltságaink. A tökéletesség külleme alatt foszladozunk, de ha nem találom meg a harmóniát a szálaink összefűzései között, akkor nem fogok tudni segíteni rajtunk, te pedig nem segítesz nekem.
Mégis azt várod, hogy én vigyelek. Mégis ragaszkodsz hozzám.
Hát viszlek, és ahelyett, hogy élnék a rám ruházott hatalommal, nem teszek kárt benned.
Tudom, hogy nem nyugtatna meg. Tudom, hogy a véred és a fájdalmad nem boldogítaná a tudatom. De az ösztöneim igen. És az ösztöneimmel nem akarunk szembesülni. Se te nem akarsz, se én, még ha elő is kerültek ma már.
Elbámulok a tenger felett, a fekete víz összeloccsan a fekete éjszakával előttünk, messzire elnézhetek, és akárhova elláthatok, hiszen a sötétség elrejti ugyan a dolgokat, de ha látni akarom, akkor magam előtt láthatom azokat az igazságokat, amiket nem kaphatok meg.

A hely, ahova megérkezik a két taláros varázsló nemigen engedi meg, hogy megbillenjenek, szédüljenek, vagy botoljanak, ennek megfelelően Seraphin erős, fakó ujjai rá is marnak Draco karjára, mielőtt fejest zuhan az alant tomboló vízbe. Egy sziklapárkányon állnak, mögöttük egy barlang-féleség, aminek széles és hosszú terasza egyfajta kifutópályára emlékeztet, és valóban, érkeztükre két viharszürke pegazus hőköl hátra, a barlang sötétbe vesző mélye felé.
Mindezt persze nem a holdfényben látják, a hosszan a sziklafal oldalába vájt üreget az előtte lebegő zöld, alaktalan lidércfény világítja meg hátborzongatóan zöldes színnel. A Lamartin Kúriát tartó szirt alatt tartózkodnak, a tenger felé félúton a sziklafalon, amit varázslat óv meg a tenger elől hátráló kövek természetes eróziójától, közel Nagy-Britannia legnagyobb varázsállat rezervátumához. A fény a pegazusokat csalogatja, csak varázslények és aranyvérű varázslók számára látható varázsigéje Jonathan Lamartinnak, amivel azt biztosítják, hogy a tenger fölé kirepülő szárnyas ló állomány viharos időben is jó eséllyel visszataláljon a biztonságos partokra. Hogy néha-néha egy-egy sárkány is tiszteletét teszi a sziklafalnál, az már a család problémája, bár tény, hogy a család heraldikájában megjelenik a sárkányt marcangoló kígyó képe is, ugyanúgy, mint ahogy a pegazus szárnyait fojtó hüllő alakja is megtalálható. Mert hisz kígyók ők mind.

- Arra van Jylland, arra Norvégia és Svédország, a trollok földje, arra pedig a Holland partok-*kinyújtja a karját, pálcával együtt és mutatja is Seraphin, a hangja halk, főleg itt, ahol ordít a szél a sikoltozó óceánnal és közben nyögdécselnek a kövek, de a gondolataikban visszhangzik a szavak zaja. Az arcát egészen a peremen tartja a hidegen felcsapó vizekbe, a haja pillanatok alatt apróra begöndörödik a copfban, ahogy ott állnak ég és víz között, szemlátomást egyáltalán nem tériszonyos, a perem legkülső hasadásán áll.*
- Az ott Európa. Nem mi vagyunk a világ közepén, noha úgy fest, a mi háborúnk, a mi harcunk az egyetlen dolog, ami létezik, az egyetlen probléma, de ha innen nézem, máshol is élnek varázslók, gondolkodnak, alkotnak. Ami a közös bennük és bennünk, hogy ugyanolyan erkölcsi normák kötik őket, mint minket. Éppen ezért máshol se lenne kényelmesebb ezt elfojtanom-*elmerengve szemlélődik a sötétben, mintha látná az idegen partokon mozgó idegen embereket.*
- Ezzel csak azt akarom mondani Draco-*fordul hirtelen a fiú felé, sötét talárja ívben kilendül a semmi fölé.* - Hogy senkik és semmik vagyunk-*komolyan a szemébe mélyeszti a tekintetét.* - Önmagunkban egyikünk se ér annyit, hogy azt, amit mi képviselünk, a mindenség hiányolja. Nincs mire fel nyafognunk az élet igazságtalanságán, nincs mit kikérnünk magunknak. A születési előjogaink biztosították nekünk azt, hogy ez ne így legyen, ahogy biztosították minden aranyvérűnek és más rendű varázslóknak is. A felemelkedés lehetőségét-*csendes levegőt vesz.* - De egyikünk se, se te, se én, se bárki más a korosztályunkból nem tett semmit azért, hogy érjen valamit. Csak sóhajtozunk azon, hogy milyen rossz nekünk, mert tényleg fáj, de nem küzdünk ellene. Ahogy te is, kicsinyes félelmek és sérelmek garmadáját gördíted a haladás elé, mert úgy félsz a változástól és a komoly dolgoktól, mintha a véred révén nem arra születtél volna, hogy ezekben élen járj.
Néha jó lenne elmenni oda, ahol élhetek a képességeimmel, és nem fojtanak el. Ahogy az iskola és a közrend, úgy most te.

[- Itt]

Igazad van abban, hogy a gondolataim, ha nem hallgattatom el őket, feszülten és sikítva tekerednek egyre feszesebb csomóba, addig feszítve magukat, míg majd egyszer elpattannak, ám ez még nem történt meg. Bár lehet, hogy igen, csak ugyanúgy beolvadtak abba a méretes, sötét gombócba, mely itt lapul és tevékenykedik bennem nap mint nap, melyet úgy hívok, bűntudat. Megtehették, én pedig nem vettem észre, miként sok mindent nem hagy az elmém, hogy észre vegyek abból, ami nemcsak bennem, hanem körülöttem is történik. ami benned történik.
Megállítod ezt a kínlódó, önsajnáló csörlőzést, most, hosszú ideje óta először valóban figyelni kezdek rád, legalábbis megkapod azt a hallgatást, mely nem néma, bíráló és sértődött, hanem odafigyelő. Abban a hiszemben voltam mindig, hogy én figyelek rád, többször fogalmazódott meg ez a mondat bennem, óvó mantrával, talizmánként, magam előtt lóbáltam, az arcodba toltam, hogy hidd el, mert én elhiszem, s akkor úgy is lesz. De rájövök, hogy mindeddig csak sémákba akartam belepréselni a viselkedésed, a szavaid, a gondolataid, az érzéseid is mintákba rendeztem, hogy így könnyebben megértsem. Csakhogy ezzel nem megértettelek, hanem éppenhogy félre. Pedig sokszor hangoztattad már, mennyire más vagy, mint bárki más, akit ismerek, hogy mennyire nem alkalmazhatóak az emberi magatartás tapasztalatai veled kapcsolatban. Én azonban mégis ezek alapján osztályoztam a cselekedeteidet: félelem, kétely, dominálás és behódolás, vágy és önmegtartóztatás, higgadtság, racionalitás, vonzalom és engedékenység és minden, mely ebből fakad. Noha néha nyikorogva és feszítve, de egymásba illeszkedtek a fogaskerekek és a szerkezet, mely belőled és belőlem, lelkeink érdes, tépázott, rozsdás és fekélyes felületeiből lett összeszerelve, alapvetően funkcionált, működött és dolgozott, ahogy munkára bírta vagy egyikünk, vagy másikunk. Pedig a feltételezéseim alapjaiban voltak hibásak, így vezettem meg saját magamat is zseniálisan. Mert ha eleget sulykolja az ember magába ugyanazt, elfogadja végül igazságnak, és még csak azt sem mondhatják, hogy hazudozik magadnak, miként a gyermekek sem vádolható azzal, hogy mikor elhiszi a meséket, téved, és szándékkal vezeti félre magát. Mert ő úgy tudja. Mert így hiszi. Az mindegy, hogy azért hiszi-e, mert így mondták, vagy mert ez az ő saját meggyőződése. Az ember alaptermészetéhez hozzátartozik, hogy amit nem ért, arra magyarázatot keres, és hinni kezd benne, legyen akármilyen őrültség is. Így jöttek létre a vallások. Így jött létre az önhittségem.
Nem akarom félresöpörni a vádjaidat. Szembe akarok nézni velük. A szememmel, melyet végre felnyitottál, és a tudatommal, melynek kapuiról a jeget leolvasztva immár a saját magam által ráláncolt béklyók is felpattantak.
Fogalmam sem volt, mennyi mindenért kellett volna a bocsánatodat kérnem, mikor kimondtam azt a nyamvadt kis szót, azt a sovány kis sajnálomot.
Azonban légy bármilyen elkeseredett, bármilyen feszült és dühös, és még ha fel is merül benned a gondolat, hogy véget vess ennek, vagy nekem, akkor is észreveszem, hogy nem ragad meg benned ez a gondolatkísértet. Bár most talán semmilyen gondolat nem tudna gyökeret verni az elmédben.
Eléd lépek, te pedig elfordulsz. Ebből értem, elfogytak a vádak, vagy talán inkább úgy látod, értelmetlen őket tovább szaporítani, hisz leperegnek. Pedig nem! Hogy mutathatnám meg neked? Hogy tudnálak meggyőzni arról, hogy--
Lám. Megint győzködni akarlak. A rossz szokásoktól nehezen szabadulok meg. Egyszerűen nem érezheted és nem hiheted, amit akarok, amíg nem viselkedem ennek megfelelően, és nem érdemlem ki újra ezzel a bizalmad.
Nem azt akarom fitogtatni, hogy a történtek ellenére mennyire vakon bízom benned, hiszen ennek nincs sok alapja jelen helyzetben, még ha így is van. De a kimondott szavaidban nem volt fenyegetés, a felhívásodban ketten szerepeltünk, és mivel te akartál menni, hát feltételeztem, hogy konkrét elképzelésed van az úticélt illetően.
És te vittél.

Én érzem csupán hosszúnak az utazást, vagy valóban az? Miért bízom abban, hogy nem fogsz kihajítani egy horda megvadult vérfarkas közé? Nos talán azért, mert nem lenne értelme, ugyanúgy dehoppanálhatnék, ahogy odavittél. De nem engedtél el, nem hajítottál csapdába, nem, te nem vagy olyan, mint én. Nem hagytál el.
A lábam síkos és egyenetlen talajra ér, ahogy megézem a huzatot, rögvest beléd kapaszkodom, te pedig megfogsz. Elrémít a sötétség és a semmi, egy félelmetes pillanatig úgy hiszem - hisz felismerem a tenger illatát és a párából a helyet is -, azért hoztál ide, hogy befejezzünk egy rég nyitott kérdést. Hisz a történetünk is éppen itt kezdődött el, azon az éjszakán, mikor a Sötét Palotába jöttem. Szereted a keretbe ágyazott történeteket, bizonyára a szimmetrikusságuk miatt, melyek szintén a tökéletesség látszatát adják.
Gondolataid remekbe szabottan el tudnák terelni a figyelmem, ha nem a semmi szélén egyensúlyoznánk, mint ahogy egyébként most is tesszük épp. Vékony késélen táncolunk egymásba kapaszkodva, de azt hiszem, a mai éjjel igen közel kerültünk ahhoz, hogy valamelyikünk letaszítsa a másikat. Ha bármelyikünk is túl mélyre zuhan, a kötelékünket elvágja ez a penge. Kérdés, hogy melyikünk kezébe kerül majd a kés.
Egyelőre fogsz és foglak. A kapaszkodót jelentjük egymásnak, melyre szükségünk van. Még a tekintetem is beléd kapaszkodik, nemcsak az ujjaim. Félek, hogy ha szem elől tévesztelek, elvesztem az egyensúlyom, de végül a háttérben toporgó paripák megriasztanak. Odakapom a fejem, a zöldes fény baljós színezetében eltávolodnak, behúzódnak a barlang mélyébe. Ketten maradunk.
Magyarázni kezdesz, de előbb még vetek egy pillantást az arcéledre és a nedvességtől rögvest begöndörödő tincsekre. Aztán követem a karod, pálcád mutatta irányt a szemeimmel, gondolataidban hallgatva ezt a különös, extrém idegenvezetést, mely az Északi-tenger veszélyesen hideg habjait körülácsorgó országokat mutatja meg nekem.
Későbbről visszatekintve talán ekkor sejtettem meg először, hogy elvágysz Albionból.
Mozdulsz, én pedig reflexesen szorítok rá a karodra. Azelőtt fordulsz felém, hogy feltehetném a kérdést. Mert nem bocsátkozom inkább ködös találgatásba arra vonatkozóan, mit akarsz mondani, inkább megvárom, hogy elmondd. És el is mondod. A tekinteted most már nem hideg, mint egy távoli, érinthetetlen kristály, nem döfsz keresztül vele és ezt jó jelnek tekintem. Mert hiába, keresem magam is a megnyugvást, mert az, hogy itt állunk a szirten, önmagában is metaforája annak, hogy a semmiben lebegünk. Nincsenek ugyanis válaszaim, nincsenek, csak kérdéseim, ezeket elhallgattatom azonban, sokkal fontosabb az, amit magadtól akarsz mondani nekem.
Engedem, hogy befejezd. Nem szólok közbe egyszer sem, sőt, miután elhallgatsz, még egy pár pillanatig hallgatok én is, és nézlek. Nézlek téged, sápadt hírnökét igazságodnak, kemény obeliszkjét önmagadnak. Olyasmiket mondasz, amik túlmutatnak minden létező sztereotípián. Mondtál valaha mást is? Megélénkülök a felismeréstől. Lassan tudok előrehaladni ezen az úton, melyet kijelöltem magamnak feléd, de haladok.
- Itt - tekintek kissé föl - olyasmit is mondhatunk, amit sehol máshol, igaz? - teszem fel a költői kérdést, méltatva a helyszínválasztást. Gyakorlatilag a világunk végén vagyunk.
A gondolataim zavarosak, bocsásd meg nekem. Nem ülepedtek még le az új... megtapasztalások, egyre magasabb hullámokat korbácsol szavaid ostora bennem, a régi és az új egymásba gabalyodva próbál egyszerre feltörni. Az egyik hang tiltakozik és a maga igazát fújja. A másik lépést tart veled, de előre tekinteni egyelőre nem képes, túl nagy volt a lemaradása eddig.
- Ha azt mondod, nem élek a felkínált lehetőségekkel, igazad van. Tiszta sor, hogy a félelem miatt - bólintok enyhén, majd kissé hangnemet változtatok, indokló érveléshez történet is jár. - Tudod, a családom a túlélésre rendezkedett be. Ez az idő, mint annyi más is, el fog telni, amíg vége lesz, ebben a hitben éppen te erősítettél meg. Vége lesz, akár vásárra visszük a bőrünket, akár nem. - Rövid szünetet tartok, felvetem kissé a fejem, hogy kirázzam az arcomból a széltől a szemem elé vetődött hajtincset.
- Korábban úgy gondoltam, egyszerűen nincs fegyverem, amellyel szembe tudnék szállni Vele. Te azt mondtad, hogy lehet, ha közösen megdolgozunk érte, ez igaz.
Megint kis szünet következik be, rövid, gondolatnyi.
- Azt mondod, hogy visszavetlek a tökéletesség felé vezetű úton - szűröm át szavaid esszenciáját. - De ha úgy véled, ez az út, a közös utunk az, amely elvezet téged, és engem is közelebb visz hozzá: a tökéletességhez, akkor tudnod kell azt is, hogy ezek a kitérők szükségesek. A sikerhez vezető út nem egyenes, soha nem az és nem is lehet lerövidíteni. Ha így gondolod, belátod ezt, ha elég messziről nézed ezt a mostani esetet. Viszont ha már nem így gondolod, akkor teljesen másként kell elképzelnünk a folytatást.
Nem hagyom, hogy itt megüljön a gondolatmenet, mert nem ez az, amit összességében mondani akarok.
- Értem, amit a félelemről mondasz. Értem, hogy ez akadályozott bennünket ezidáig. Ha hátráltatlak is, azért teszem, mert beléd kell kapaszkodnom, hogy leküzdjem ezeket az akadályokat. Nem mindenki születik jó lovasnak, kiváltképp ha még sosem látott pegazust közelről. De ha eleget küzd érte, ha akarja, ha megtanítják... Azzá válhat.

saját farkát kergető sárkány, önmagát pusztító járvány
körbe-körbe tekeredik rajta

*Tudom, hogy igazam van, azt viszont fontos tudnod, hogy nem tesz boldoggá. Nem tesz boldoggá az igazságom a problémáink felismerésében, nem tesz boldoggá, ha elismered azokat. Nem tesz boldoggá, ha azt ígéred, minden más lesz, és nem tesz boldoggá a várakozás a feszültségben, a csodára várva.
Nem boldogít, hogy segíthetek abban, hogy elhallgassanak benned a hangok, és nem ad nekem semmivel sem többet az, hogyha felnyitom a szemed. Megteszem, mert úgy érzem azzal, hogy látok, látlak, és felismerem ezeket a bajokat, tartozom azzal, hogy átadom neked ezt a tudást, hiszen kívülről minden egyszerűbb. De ez nem segít az én gondjaimon, nem épít a világomon. Nem teszel boldoggá. Hallgatásod, értő, figyelő hallgatásod önmagában nagy előrelépés neked, amiért megérdemled az elismerést, de én mit kezdenék vele?
Nem vagy partner ebben a kapcsolatban, legalábbis nem úgy, hogy előrehajts engem. A tudásunk igen, az egy dinamikus rendszer. A munkában, a varázslatok építésében és a mágikus okfejtésekben megvalósul az a harmónia, amit a barátságunk is megkövetelne. Hogy érzelmileg is adj annyit ebbe a közös gondolatfolyamba, hogy az számomra pozitív változást hozzon.
De ez nem történik meg.
Nem hibáztatlak, nem kell védekezned. Tudom, hogy miért van így, tudom, hogy mi az, ami lehúz téged. Nem mondhatom, hogy megértem, hiszen a megértés nem erényem, de értem. A logikáját, az összetettségét. Le tudlak bontani tényezőkre, és utána újra tudlak építeni, noha a személyiséged nem tudom logikai láncolatokból felépíteni, azt modellezni tudom, hogy mit miért teszel nagyjából. De mindez Draco, lásd be, nem elég. Nem elég ahhoz, hogy jó legyen nekem veled.
Felismered az igazságokat, de egyvalamiben tévedsz. Nincs szükségem rád. Arra van szükségem, hogy valaki értsen, megértsen, és adjon nekem, ahogy én is adok magamból. Arra nincs szükségem, hogy felnyissam a szemeid, hogy teletömjem a tudatod az általam képviselt gondolatokkal, és te befogadd azokat, azok szerint formálódj, mert nem találod a saját utadat a zűrzavarban.
Nem akarlak nevelni, és nem akarlak tanítani. Fegyelmezni, kényszeríteni és meggyőzni, de megteszem, a kedvedért, de tudnod kell, hogy ez engem nem tesz többé, jobb emberré, mint ahogy én szeretném.
Kedvellek. Vonzódom hozzád. Összekötött minket a varázslat, amit nem bontok fel, noha néha, igen, átsuhan a tudatomon, ahogy látod is, de ez a gondolat soha nem ver gyökeret, nem csak most. Úgy érzem, felelős vagyok érted, és ha látom a helyzeted, és a lelked kiszolgáltatott felét, akkor nincs jogom ahhoz, hogy mindezt félresöpörjem a saját érdekeim miatt, ami józanul, hidegen és kegyetlenül azt diktálná, hogy olyan társaságot keressek magamnak, amelyik nem csak a tudásomon épít kiegészítően úgy, ahogy te.
A fogaskerekeink egyszerűen nem illenek össze. Ha az enyémek kerekek, akkor a tieid szögletesek. Összekapaszkodnak és meghajtják egymást, de mindenképpen elroncsolódik a közös felszín.
Komoly, józan szeme nem válik ellenségessé, kéksége feloldódik a zöld fényben, Draco arcát fürkészi, és noha szinte az arcába vágja a monológját, ezzel nem kívánja kihívni, nem dob neki kesztyűt. Feltárja a titkot, de nem tűz ki ultimátumot, nem mond semmit, amivel ezen a helyzeten változtatna, nem engedi el Dracot a veszélyes peremen, és nem is hagyná lezuhanni, hiszen ha a varázserő meg is mentené, hogy a sziklákat zabáló tenger gyilkos hullámai közé hulljon, a zuhanás kezdete is lehet elég fájdalmas elviségű ahhoz, hogy maradandó kárt okozzon, amit pedig nem akar.
Nem akarja bántani, noha a gondolatai okot adhatnak arra, hogy azt támadásnak értelmezzék, ahogy nyirkos szempillái rebbennek, az egy olyan emberi gesztus, amiből tisztán olvasható, a helyzet fájdalmassága őt sem hagyja hidegen, és túl van már azon, hogy ezen dühöngjön, gyűlölködjön. Hogy Dracot tegye felelőssé. Van, hogy egyszerűen nincs bűnös és nincs bűn sem, a fájdalom más tőről fakad.
Akármit kimondhatunk. Lassan rábólint a feltevésre, és hogy megerősítse ezt, újra szóra nyitja sápadt száját.*
- Ez itt tényleg a világnak kvázi a vége, mágikusan teljesen elszigetelt. A Roxfortban minden lehallgatott, de ami ennyire természetes hely, az teljesen más-*csendes a hangja, hogy ne zavarja meg annak a természetességnek az üvöltését, zajongását, csak egy futó pillantást vetett az elhátráló pegazusok után.
Semmi baj, üzenik át a gondolatai a megbocsátást, végtelenül türelmes most minden zaklatottság iránt, az iménti dühöngése elillant, mint a füst, a felismert keserűség lám, ha másra nem, de erre bizonyosan jó volt. Kissé elmosolyodik.*
- Tudod, nekem az nem elég, hogy egyszer vége lesz, bár bizonyosan így lesz-*elkalandozik a tekintete.* - Nyerni akarok a helyzeten, amennyire csak tudok, tapasztalatot és erőt. Sebeket szerezni, amiket meg kell szereznem, de nem csak elviselni őket, mint azt egy túlélő tenné, hanem tudni, mire lesznek még nekem jók azok. Nem akarom ölbe tett kézzel várni, amíg elmúlik a vihar, ha egyszer vitorlát is fordíthatok a szélbe, és messzire vitethetem magam. Nyilván kockázatos, de nem vagyok hajlandó ülni a romokon, amiket a vihar hagyott, és örülni, hogy elment, ha egyszer tudom, hogy használhattam volna.
*Egészen belefeledkezik a gondolatba, felragyognak a szemei, a tudata, izgatottan megfeszül, egyáltalán nem a fagyos széltől reszket meg karcsú termete a párkányon. Tétován talál vissza azután a nyugalomba, zavarta megnyalja a száját, aztán lehunyja a szemét lassan, közelebb lép a párkányon a fiúhoz, egyetlen mozdulata sem vezet a bizonytalanság felé, tökéletesen megtalálja ahhoz, hogy elé állva kissé megemelje a fejét, mintha csak fel akarna nézni rá, ahogy azt a magasság megköveteli, de a szemét nem nyitja ki hozzá.*
- Lásd az én szemszögemből. Ismerem a kitérőket, ismerem a vargabetűket-*szinte suttog, a szavait ellopja a szél és dühöngve a sziklafalhoz vagdossa őket.* - Régebb óta vagyok ennek a gondolatnak a híve, minthogy értettem volna mit jelent. A Hét Vér sok mindent megváltoztatott a gondolkodásomban. Tudom, hogy az út soha nem egyenes és kényelmes, de ez az eset nem volt szükséges az úthoz. Tévút volt, és nem tapasztalati, ezt nem tudod kimenteni, bár a szándék, szinte kedves.
*Kis mosoly rándul a szája szélén.*
- Nem tanítalak meg lovagolni Draco. Megmutatom, hogy kell, de benned kell eldőlnie, hogy ez neked való-e. Nem akarom, hogy olyan legyél, amilyenre én formálhatnálak, ha eluralnám a tudatunkat. Főleg nem akarom, hogy úgy legyél olyan, hogy önként teszed, mert nem látsz más alternatívát és belém veted a hited.
Nem tudom, hogy mit akarok eztán-*teszi ki a bizonytalan pontot a gondolat végére. Nincs lezárás, nincs dicsőség.*

[- Ezt másként látjuk]

IDEBENT ÉPP A SEMMI TEREM
DE KIÁLTS CSAK RÁM ÉS ÉN ELHISZEM

Miért nem vagyok képes hatással lenni rád úgy, ahogy én akarom?
Miért nem.
Sosem keltettem elég nagy hatást.
Hát, benned sem.
Elfordítom a tekintetem.
Mélyen szívom be a metszően hideg levegőt, mintha vizet lélegeznék. Megtörlöm nyirkos orrom.
Miért van az, hogy te mindig mindent tudsz, és az állításaidat megkérdőjelezhetetlen igazságokként tárod elő, azzal a kinyilatkoztatásszerű gőggel, mely nem tűr ellentmondást?
Nos, nincsen minden kérdésre válasz.
Megrándul az ajkam, ahogy kimondod: nincs szükségem rád. Értem.
Felszabadító is lehetne ez a tény.
De nem az.
Neked a szív volt a mérhetetlen, mindent megbolygató kudarcod, nekem ez.
Most én üvölteném szívesen, hogy ostobaság. Nem teszem. Gondolni gondolok rá, hisz jelenleg úgy érzem, mindegy. Nem tudom elrejteni a csalódottságom, nem is akarom.
Ha kesztyűt is dobnál, nem venném fel. Nem küzdök, nem erőlködöm tovább. Megtettem, amit tudtam, igazán. Nem volt elég. Próbálnám jobban, ha nem hinném el feltétel nélkül, amit mondasz - hisz épp az imént győződtem meg arról, hogy hinnem kell neked, nem pedig félreértelmezni.
- Ezt másként látjuk - állapítom meg röviden. - De azt mondják, aki mer az nyer.
Végig nem nézek rád, ahogy beszélsz, csak egy pillanatra sandítok rád, ahogy közelebb jössz. Nem moccanok. Ha az iméntiek nem fogalmazódnak meg benned üzenetként, bizonyára átkarolnám a derekad és magamhoz ölelnélek. Nem teszem.
Nézem lehunyt szemeidet. A lehunyt szemmel való beszéd a mélységes lenézést jelenti a testbeszédben, tudtad? Nem gondolom, hogy lenézel, bár önhibádon kívül, a gondolatiságodból kifolyólag mégis ezt teszed valahol. Azzal, hogy közlöd, nem vagyok elég jó neked, értékelsz is.
Tulajdonképp felszabadult lettél és vidám, ahogy elnézlek, így, hogy elmondtad rólam és kettőnkről, amit el akartál.
Érzékelem, hallom a bizonytalanságodat, igyekszem megkönnyíteni.
- Mint látod, nekem is nehezemre esik... Követni, még a gondolataidat is. Kifordultál magadból, és azt hiszem, én is ezzel az erőfeszítéssel.
Lám, mégis megérintelek. A karomon tartott talárt elengedve szélnek eresztem, el is tűnik a fekete a fekete tengerben. Felszabaduló kezem az arcodra simítom, mint akkor, mikor először. De a mozdulat egészen mást jelent. Azt akarom csak, hogy rám nézz.
- Nem akarlak hátráltatni, de ha nem segítelek a mágiával, a kötelék erejével és a többivel, nem is fogod elérni a Hét Vérrel azt a kiteljesedést, amelyet ez a varázslat megkíván. Nem válik így tévúttá ez is?

Hiába kérdezik, a válaszod rövid
Köszönöm, jól vagyok. Hamisan cseng ez így.

*És megint és megint, és megint. Összeszorulnak a fiú fogai, békés, átszellemült arca megkeményedik, ragyogó, lobogó ifjúsága megöregszik, megtelik a kamaszkorú fiúkra oly jellemző keserű vonásokkal, amik semmi mással nem helyettesíthetőek, de kortársaival ellentétben nem tör ki gyalázkodásban. A gondolatai se szólnak a vulgaritás nyelvén, de mintha ökölbe szorulnának, ahogy az önuralom szigorú béklyót vet a nyakukba.
Megint, megint, megint.
Susog a kis megvadult hangja a fájdalomnak, a keservének annak, hogy nem sikerült kimondania, úgy kimondania, ahogy ki kellett volna mondania ahhoz, hogy Draco értse őt. Talán megértés sincs, ahogy a kérdésekre sincs válasz.
Soha, senki nem kelt nagy hatást. Minden csak pillanatnyi. Én se voltam rád jó hatással, ha amit mondok mindezek után is gőgnek tartod csak.*
Feltételes mód. Reméli és akarja, hogy ez nem így van, csak a fiú sértettsége mondatja ezt vele. Nem ez lenne az első eset, és bizonyára nem is az utolsó.*
-Senki sem nyer.
*Felpattannak nyomban a tükrizkékek, zölddel hintet tükrükben és a fiúra tekintésben nincs semmi... bensőséges, mint az iménti közelebb lépésben, tovatűnt belőle a mámora annak, hogy beszéljen, beszéljen arról, amit lát. Mert amit lát, az megsérti Dracot. Hallgatást fogad a tudata a lelkének.
Nem tudtam, hogy lenézést jelent.
A tudatában ott a bizonyosság arra, hogy tényleg nem volt erre semmi előzetes ismerete, újdonságként érték a szavak, és amit eredetileg jelentettek a lezárt szemei teljesen feledésbe merül egy pillanat alatt. A köpeny után kap a tekintete, aztán visszafordul az érintésre, végletek között ingadozik, mint mindig, felhagynak szemei a pislogással, így is eléggé nedves minden, a bőre, a haja, a tekintete nem szorul a szemhéj alatt érlelődő könnyek automata tisztító-motivumára.*
- Tanulságos a Hét Vér, semmiképpen sem tévút egészében. Nem függ attól a kiteljesedéstől, amit mondasz-*feleli csendesen, lemondón.*

[- Örülök -]

Megint?
Nem látod a különbséget te sem?
Mégis mit vártál? Hogy majd örülök annak, amit mondasz? Hogy boldoggá tesz az, hogy nem teszlek boldoggá?
Rossz az egész.
Nem haragszom rád. De ettől még fáj, és a fájdalmamhoz jogom van. Ha ezért feldühödsz, ha ezért...
Elengedem ezeket a gondolatokat, miként a fekete köpenyt is, megszabadulunk tőlük. Tiszta vagy előttem, Seraphin, az őszinteséged becsülöm, bár furcsállom. Nem sokan őszinték hozzám, tudod? A felszabadultságod után kapok, megízlelem, noha benned már csak az emléke van ott.
Lehajtom a fejem hozzád, most én hunyom le a szemem, a homlokom a tiédnek támasztom. Karom, mellyel eddig olyan riadtan kapaszkodtam beléd itt a semmi szélén, enyhül szorításában. Foglak még, de nem akarva, nem görcsösen, nem úgy, mintha ez lenne az egyetlen, ami a világon tart.
Most hallatom azt a sóhajt, mely olyan soká próbált meg feltörni belőlem, és mindeddig visszatartottam.
- Örülök - suttogom magunk közé. Örülök, hogy nem tartod annak. Hogy mégis tanulságos, hogy mégis volt értelme, van értelme próbálkoznom azzal, hogy megértselek. Hogy néha sikerül.
Örülök, hogy tudunk beszélgetni. Örülök, hogy nincs számon kérve, hogy mit értek meg és hogyan, az állandó nyomás semmilyen helyzetben nem tesz jót.
Igazából nem tartom gőgnek. Csak úgy érzem, nem tudok vitába szállni vele, ez ellenállást gerjeszt bennem, tudod, milyen büszke és makacs vagyok.
Megsimítom nyirkos hajad, felemelve a fejem megcsókolom a homlokod, nos, lehet, hogy utoljára, és ha már így van, kihasználom ezt. Engedd, hogy ez legyen a búcsúm.
- Tulajdonképp nem reméltem... - mondom furcsán, tétován. Megeredne a nyelvem, így, hogy már nem vesz körül az állhatatosságod szigora.
Tudod, nehéz bármit is mondanom így, hogy egész éjszaka egy lépés előre, egy lépés hátra táncot járunk. Igyekszem következetes lenni, de engem is formálnak az érzelmeim.
Azok, melyekről úgy gondoltam, már nem méltóak senkihez, neked mégis megmutattam őket.
- ...az, hogy itt állsz velem, több, mint amire valaha számítottam - fejezem be a mondatot kicsivel másként.
Aztán elengedem az arcod, de a kezed nem. A védőbeszéd már elhangzott, a zárómonológom ideje pedig nem jött még el a jelek szerint.
Könnyebb vagyok én is.
Tudod, bármennyire is kígyók legyünk, az őszinteség tud üdítő lenni.

*Én sem?
MEGINT én sem látom? MEGINT visszadobod, amint mondok? Hol van itt a különbség akkor?
Nem vártam örömet. Nem vártam boldogságot. Én nem várok ilyesmiket.
De a szembesítésed nagyon érdekes.
Mit reméltem ettől az egésztől, mit reméltem a kimondott igazságoktól, mit reméltem, a tényektől?
Hogy elfogadod őket? Igen. Hogy elfogadod és érted őket.
Nem érzem ezt, de ezért én nem fordulhatok haraggal feléd, még ha a fájdalmad ellenem is vetíti azt, amit mondtam neked.
Fabatkát sem ér az őszinteség.
Az értéktelenség kinyilvánítása nem annak szól, amit Draco tulajdonít neki, hiszen az elismert erénye az őszinteségnek, inkább annak a célnak, amit nem sikerült Seraphinnak véghezvinnie általa, és igazából még csak meg sem tud fogalmazni. Holott majdnem mindig tudja, hogy mit akar, és hogyan érje azt el, de most, most valahogy elfogyott az ehhez szükséges tudás, elerőtlenedett. Felszabadultsága elfolyik Draco tudatában, az édesét otthagyja akkor, amikor a kis alkimista tudatában már rég megkeseredett.
Örül. Döbbenten mered rá, aztán értelmet nyernek a gondolatoktól a kimondott szavak.*
- Ez nyilvánvaló-*feleli halkan, csendes, komoly tudatában nem gyűrűzik végig a derű, amit pedig megkövetel a helyzet. Számára magától értetődő, hogy a Hét Vér minden tanulsága megbecsülendő, de lám, a másikuknak ezt ki kell mondani bizonyosságként, hogy érezze, hogy tudja.
Nem csoda, hogy soha nem értik egymást, ha egyszer a dolgoknak sem tulajdonítanak azonos jelentőséget. Ez egy lehetetlen párbeszéd, amit idegen nyelven folytatnak olyanok, akiknek még a teste is más, így a mimikájukból se tudnak olvasni. Emberfeletti, heroikus küzdelem, mindkettőjüket kiveszi, és ez valószínűleg nem helyes így. Seraphin fejében nem helyes így. Nem erős. Nem építő, mégis készséggel engedi a kéznek, hogy érintse. Ahogy Draco feltárta az érzelmeit, amikhez végül is méltatlan, úgy ő is hagyja, hogy megérintse, holott az érintés utáni sóvárgását elnyomva tartja, és megválogatja, hogy kinek engedi.*
Nem gőg.
Miért akarsz vele vitába szállni?
Miért kell vele vitába szállni?
Miért az gerjeszt benned ellenállást, ha valami vitathatatlan és igaz, nem pedig az, hogyha valami vitatható, tehát valószínűleg hazug dolog?
Ezt nem tudom a büszkeségedre fogni, és nem is akarom. A büszkeség nem takaró, amivel a hibáinkat beborítjuk, hanem végeredmény a tetteink következtében.
De nem akarok veled erről veszekedni.
Nem akarom, hogy elbúcsúzz.
Annyi mindent nem akarok, és annyi mindent igen, amikhez mind kevés és gyenge vagyok, és sohse érek velük célt. Mint a Hét Vér, aminek a csodája itt van a kezemben, a véremben, a torkomban lüktet, az ujjaimban, a kezedre göndörödő hajamban, a homlokomra hajtott fejed alatt dobog. Mégsem tudok jól varázsolni vele.*
- TÖbb, de nem elég-*mély lélegzetet vesz, belélegzi Draco közelségét szinte, mielőtt elengedné, gyenge, erőtlen, hamis mosolya szól az őszinteség üdvözítősége ellen.*

Csss. Ne dühöngj. Már felesleges. Látod? Elcsitítom magam, mielőtt neked kellene felszólalnod az igazadért. Belátom. Nehéz, de belátom, hogy megvan a magad igaza. Nekem is megvan az enyém. Nem kell őket örökösen ütköztetni, abból még soha nem született semmi jó.
Ha hagyod, hogy felismerjem, mi zajlik benned és hogy mi történik velünk, képes leszek rá. Hidd ezt el nekem. De nem megy egyik pillanatról a másikra. Ez az én hibám talán, nehezen alkalmazkodom.
Adj időt. Ez a két hónap nagyon rövid idő volt. Adj időt, mert nem két hónaposra terveztem ezt. Miután megbarátkoztam a gondolattal, hogy a lelkünket, a tudatunkat, a testünket és az erőnket is összeköti ez a varázslat, egy darabig azon törtem a fejem, hogy 1-2 hét és megtalálom az ellenszert, veled vagy nélküled, de így lesz. Egy ideje már úgy gondolkodom, hogy ez a kapocs, ami köztünk van, mindig itt lesz. Mindig tudok rá támaszkodni, erőt meríteni belőle, belőled. Pedig az utóbbi években semmi mást nem tapasztaltam, csak azt, hogy az ilyesmi nem tart örökké, semminek sincs rövidebb élettartama emberi léptékben, mint a kapcsolatoknak és a kötelékeknek. De ez mágia. A mágia más.
Kár, hogy te belőlem nem profitálsz, ezt őszintén sajnálom. Ha nem felelek meg neked, az talán nem az én hibám. Nem tennék jót se neked, se magamnak, ha a kedvedért változnék, erősebbé, jobbá, vagy épp erőszakosabbá, megszállottabbá válnék. Nem akarod, hogy olyan legyek, mint te, és én sem akarom, hogy ha én magam nem vagyok az, akitől bármit is kapni tudsz, ennek érdekében legyek olyan. Az ember egy bizonyos ideig tehet erőfeszítéseket, de hosszútávon az ilyesmibe csak belerokkan. Aki nem erős, nem tud megtartani terheket, edződhet, de az alaptermészete nem ez. Ha az én alaptermészetem nem olyasvalakié, akire fel tudsz nézni, akit tudsz csodálni, aki nem lelassítja, hanem felgyorsítja a haladásod, akkor hiába is próbálnék úgy viselkedni, te is hamar átlátnál a szitán, nevetségessé válnék. Ettől most megóvtál, megóvom talán magam is vele, ezzel a gyors visszavonulással. Nem én vagyok az. Másvalaki lesz. De érzem a gyengédséged, mely ennek ellenére óv, magadtól, magamtól engem. Érezni kezdem azt a pár hónapot, mellyel fiatalabb vagyok nálad, január gyermeke. Fél év, milyen sokat számít.
Nem vagy méltatlan. Soha nem mondtam ezt. Csak nekem is másra van szükségem, talán, ahogy neked is.
Nem vitába szállni akarok vele talán. Csak azt akarom, hogy tudd, másként látom és gondolom. Nem létezik az abszolút igazság. Ez nem jelenti azt azonban, hogy minden csak hazugság. Kérlek, ezt az egyet értsd meg, és mindent elértnek tekintek kettőnk közt. Hogy két igazság létezik: a tiéd és az enyém. Elélnek egymás mellett. Nem bántják egymást. Csak ha az érdekeink szembeállnak, mint a mai éjszakán is.
Nem akarlak bántani. Nem akarok megválni tőled. De nem akarok az utadban lenni.
Talán két embernek soha nem lenne szabad ilyen közel kerülnie egymáshoz, mint neked és nekem ebben a varázslatban. Mi van, ha elnyom, elpusztít bennünket, mi van, ha a végcélja valami katasztrofális annak a szadista öreg varázslónak? Mi van, ha a Hét Vér célja nem a felemelkedés, hanem a bukás.
Bár... Úgy hiszem, a célját magunk határozzuk meg. Tudod, nem hiszek a sorsban. Abban viszont igen, hogy valahol, valamikor majd számot kell vetnünk azzal, mit tettünk és mit nem tettünk az életben. Indokolnunk kell, igen, eljön majd egyszer az az idő.
Megcsókolom a mosolyod, aztán hátrább lépek, a bizonytalan sziklaszirtről a biztosabb, valamivel szélesebb kövekre, de épp csak egy lépést. A kezedet fogom még, de nem húzlak. Tarthatsz velem, ha szeretnél, de ez neked is egy lépés lesz visszafelé. Vagy elengedheted a kezem. Ez nem jelent semmi végzetest, de én ott tovább, a semmi szélén, nem maradhatok.

*Felesleges, ne dühöngjek, a gondolataid kissé olyanok, mintha babáznál velem, ez pedig teljesen fásulttá tesz, elmúlik az inger, hogy megértessem magam veled, noha, most.
Igen most.
Most látom, hogy volt benned egy perc hajlandóság, amit talán átláttál.
Igen. Nem kell megváltoznod ahhoz, hogy elég jó legyél ahhoz, amire nekem szükségem van, bár ez így durván hangzik, de ez nem azt jelenti, hogy keveset érsz, kevesebbet, mint az, aki megfelelhet nekem, egyszerűen csak más vagy, olyan zsigeri szinten más, amivel nem tudok mit kezdeni.
Meg tudnám törni. Hiszem, hogy át tudnálak alakítani. De abban nem lenne kibontakozás, fejlődés és haladás. Másnak kell lenned, más az utad lélekben.
Ez nem egy gonosz varázslat. Egyszerűen meggondolatlanul, a vakvéletlen segítségével kötöttük meg magunkat, nem a főzet eredeti funkciója szerint, ne őt ócsárold a mi hibánk miatt. Ez a misztikus kapcsolat nem nekünk készült, mi egyszerűen nem érdemeltük meg, hiszen nem is ismertük egymást, minden, ami köztünk és ránk épült, az ennek, csakis ennek köszönhető, semmi másnak.
Éppen ezért nem akarom megszakítani.
Veszteség lenne minden tökéletlenségünk ellenére, de mivel a veszteségek korát éljük, ez egyszerűen nem fér bele. Se neked, se nekem nincs szükségünk újabb belső ellentétre és önellentmondással.
Igazság csak egy van. Tudod, hogy ezt nem magyarázhatod ki, és mégkevésbé élnek meg egymás mellett, ha kettéválik ez az egy, erőszakkal tartjuk kordában, amink van, és egymásnak fordulnak rögtön, ahogy lehet. Nincs harmónia, nincs békesség.
Nem a közelség a baj. A baj Draco, bennünk van. Benned és bennem. Ne fogd másra, nézz szembe ezzel, mert különben semmi értelme nem lesz a létezésünknek, ami összefonódott. A belátásaid sokszor annyira öncélúak és önmentesítőek, hogy le akarlak lökni innen, de egyszerűen nem tehetem meg, mert sajnálnám utána, hogy megtörtént. Csak remélhetem, hogy egyszer kibontakozik belőled az a tudat, felsőbbség, nemesség, amit látok benned, és ami vonz hozzád.
De ez ennyi. Vonzalom. Nem teljesség, minden ellenére, nem erre van kitalálva ez a főzet, olyanokat kellene sokkal előrébb vinnie, akik egymással tudnak mit kezdeni, mi viszont még nem vagyunk erre eleged, dédelgetjük a saját kisded sérelmeinket és ábrándjainkat a világról és annak a helyes működéséről.
Lazulnak a gondolatai, eltávolodik a tekintetében a cselekvő elme amikor Draco hozzá hajol, a mosolya se mosoly már, a tengeri széltől fagyhideg szája engedékenyen nyílik résnyire, hogy közöttük megmelegedjen a lélegzet, megrebbennek a szemei, de talán soha többé nem fogja lehunyni a kristálykéket.
A keze elemelkedik a testétől, ő nem lép el a szirt szélétől, számára az éppen olyan barátságos és biztonságos, mint bármely másik hely Angolhon földjén, ami általában belekerül a biztos talaj kategóriába, és nem is enged, bár a keze lazán fog, nagyon lazán. Fájdalmas a visszalépés mindig, de meg kell tennie azért, hogy legyen előre, még ha egy teljesen másik irányba is kell elkanyarodnia, mint ahova ő menni akar valójában. Fájdalmas búcsút inteni a saját útjának, és emellett megkapni azt, hogy ő soha nincs tekintettel a másikra, holott most sem tesz mást, mint végül lép.
Lábujjhegyen közelebb, le a párkányról, sötét talárja körbelebbeni a pillanatnyi szélcsendben, aztán a kellő közelségben felhopponálja magukat a barlangból, mert innen nincs ki és bejárat csak a tenger felől és mágikus úton.
Itt már tényleg nem maradhatnak.*

Köszönöm a játékot!