Hogy tudsz így aludni, mikor tudod, hogy nem alszom én sem?

[Szép álmokat!]

Szép álmokat!
1998. Február 27.

[Kopp… kopp…]

Már megint te!
A semmiből kerültél elő, s pár perc alatt a feje tetejére állítottad a világomat. Miattad görnyedek most a Szükség Szobájának egyik rozsdás mosdókagylója fölé. Szinte még ott dörömböl agyamban a fájdalom, a nyers szenvedés, és a vágy, hogy legyen vége már. Legyen vége mindennek!
Hirtelen elhal a fájdalom, és zsibbasztó érzés árad szét a tagjaimban. Ez lenne hát a vég? A légzésem megnyugszik, kinyitom szemeimet. Csupán most jövök rá, hogy nem a fülem sípol… egy lány sikítozását hallom.
Mintha víz alól jöttem volna fel. Levegőért kaptam, majd kisöpörtem arcomból az izzadságtól nedves hajamat. Belepillantottam a piszkos tükörbe. Mit mondhatnék, voltam már jobban is. Még mindig magamon viseltem a mentőakcióm nyomait. Arcom sötét volt a rászáradt vértől. A szemöldököm felrepedt, az orrom püffedt volt, a szemeim körül pedig fekete karikák éktelenkedtek. Megnyitottam a csapot és vizet gyűjtöttem a tenyerembe, miközben ismét elkalandoztak a gondolataim.
Pár nappal ezelőtt még nyugodtan jártam a folyosót, prefektusi teendőimet intézve. Rengeteget öregedtem azóta és megjártam a poklok poklát..  Az út, melyet a Gólem szobrától tettem meg, oly hosszúnak tűnt, mintha évekkel ezelőtt indultam volna el onnan. Akkor még ott volt a választás előttem. Azt hiszem jól döntöttem…
Kopp… kopp…
Valaki nyílván be szeretett volna jönni a fürdőbe. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, és még jobban megnyitottam a csapot, hogy a vízcsobogás elnyomja a zajt. Vizes kezemmel hátrasimítottam kócos, göndör fürtjeimet, és belenéztem tükörképem szemébe.
- Mondd, megkaptad amire vágytál? – kérdezte.
Ginnyre gondoltam, és hogy épségben visszajutott. Magam előtt láttam a diáktársaimat, amint széles vigyorral arcukon fogadtak bennünket. De a tömegből csupán egy valaki érdekel igazán. Az ő arca élesen kirajzolódott, mintha reflektorfényben úszott volna.
- Azt hiszem igen… - válaszoltam, és mosolyra húztam ajkaimat.
A tükörképem felvonta a szemöldökét, majd gúnyosan horkantott.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy ezek után egy kicsit is érdekelni fogod őt.  Se ő, sem pedig a többiek nem néznek téged szarba sem. Azt hiszed áldozatot hoztál értük? Mégis mit áldoztál fel? A jelvényedet? Háromszoros hurrá Redwaynek!
Elfordultam a mosdótól. Valahol a lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy az, amit én áldozatnak nevezek, valójában nem jelent semmit sem. Odakint az összes diák áldozatot hozott azért, hogy itt lehessen, hogy kiállhasson az elvei mellett. Én mégis elismerésre, sőt jutalomra vágyok azért, mert képes voltam elhajítani egy vacak, ezüst jelvényt, és a vele járó jogaimat?
- Csak arra vágyom, hogy megértsék, miért nem voltam eddig közöttük…
- Miért is hallgatnának meg? Nekik családjuk van odakint, olyanok, akik veszélyben vannak amiatt, mert ki merik mondani, amit gondolnak. Mert nem hajolnak meg egy eszme előtt… De neked? Neked nincs senkid sem, mégsem mered vásárra vinni a bőrödet. Ha nem buktatok volna le Gray előtt, sosem mertél volna idejönni…
Minden egy másodperc alatt történt. Megfordultam, és azzal a lendülettel bezúztam a falon lógó tükröt. Túlságosan is fájt az igazság… Olyannyira, hogy azt hittem, az értelmetlen pusztítás elhallgattathatja a hangokat a fejemben.
Odakint ismét kopogattak, immár hangosabban.
Fáradtan eltámolyogtam a fürdőkádhoz, majd levetettem magam a földre, hátamat a hideg csempének támasztva. Gyors lerántottam egy törölközőt a falról és bebugyoláltam vele a kezemet.
A víz még mindig csobogva folyt a semmibe, csupán az üvegszilánkokat mosta tisztára.
Kopp… kopp…
Mély levegőt vettem, majd talárom belsejéből előhúztam a varázspálcámat és az ajtóra szegeztem.
- Szabad!
Kattant a zár.

   Képtelen voltam elaludni. Az elmúlt hónapokon rágódtam. Év elején azt hittem, minden elromlott a Roxfortban, de az még csak az ízelítő volt. Mintha egy darázsfészekben próbálnánk elrejtőzni. Minden nap görccsel a hasamban ébredek (ha egyáltalán alszom valamicskét), hogy vajon kinek az eltűnéséről vagy a haláláról számol be aznap a rádió. A bátyáimról hetek óta nincsenek híreim, és nem tudom, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e. Anyáék vidéken húzódtak meg Martin bácsikámnál. Nem mintha ott biztonságosabb lenne, mint bárhol az országban, de ők egyelőre megúszták a zaklatásokat. Nem úgy, mint a család Sinclair fele…
   Azonban nem csak a gondolatok nem hagytak aludni. Izgatott suttogással kezdődött, aztán a morajlás úgy futott végig a szökevények táborán, mint futótűz a búzamezőn. Azt mondogatták körülöttem, hogy érkezett valaki a Vadkandból, és amikor meg akartam nézni magamnak azt a valakit, kis híján leesett az állam. Owen árnyéka volt önmagának, de akkor is ő volt. Borzalmasan festett, de nem hagyott sok időt a bámészkodóknak, és Ginny is segített lecsendesíteni az éljenzőket. Azután beköltözött a mosdóba. Hosszú ideig lődörögtek az ajtaja előtt a háztársak, évfolyamtársak, olyanok, akik igazán kíváncsiak lettek volna a sztorijára, de egyikük sem lépte át a határt, amit egy barát kérdés nélkül megtett volna. Owen Redwaynek voltak egyáltalán barátai? Ezt a kérdést nem először tettem fel magamban. Elfogott valamiféle bűntudat, pedig nekem aztán semmi közöm az egészhez. Igaz, soha nem bántam valami szépen a fiúval, ráadásul a legutolsó találkozásunk különösen rosszul végződött. Aznap, a lezárt (és teljességgel életveszélyes) padlástéren végleg hátat fordítottunk egymásnak, és pár nappal később csatlakoztam a lázadókhoz. Azóta láttam Owent egyszer-kétszer a folyosókon, főleg amikor övé volt az esti őrjárat, de ő mit sem tudott a jelenlétemről. Senki se tudott rólam, hiszen akkor már biztos elkaptak volna. A járőrszolgálat gondolata félreverte bennem a vészharangot: Redway prefektus! Mit keres a Szükség Szobájában? Nem kizárt, hogy a kíváncsiskodók is ezt szerették volna elsősorban kideríteni, de mostanra a legtöbben visszahanyatlottak pamlagjaikra és kifeszített függőágyaikra. Eddig tartott a szenzáció. Hát bekopogtam.
   Előbb csak tétován, egész halkan, és még vártam is egy kicsit. Ez idő alatt háromszor meggondoltam magamat, de végül egy lépéssel se mentem arrébb. Sőt, a fülemet az ajtóhoz tapasztottam, mert úgy tűnt, mintha beszédet hallanék odabentről. De csak a vízcsap zúgása volt. Aztán egy hangos csattanás. Egyre sürgetőbben dörömböltem az ajtón, mire az végre kinyílt.
   - Szabad! – mondta a srác, de az arcomnak szegezett pálcája nem ezt sugallta. Valójában őrültség volt pálca nélkül belépnem, de már késő volt felfegyverkezni, hiszen az nyílt támadásnak vette volna ki magát. Csak remélhettem, hogy az ép eszét nem vesztette el, bár az enyhén szólva zilált külseje alapján az ellenkezőjére fogadnék.
   - Mondd, te teljesen… - kezdtem volna bele a szokásos szidalmazásba, de a srác puszta látványa is a nyelvemhez ragasztotta a szavakat. – Úristen, Owen, mi a fene történt veled?
   A kérdés szinte már félénken bukott ki belőlem, mintha komolyan attól tartanék, hogy dühöngő őrültként veti majd rám magát, vagy éppenséggel egyetlen durva szótól holtan nyúlna el a mosdó pocsolyás padlóján. Borzadva mértem fel az új arcát; összetört és meggyötört volt, és itt-ott vércsomók feketéllettek a hajába ragadva, bár az átnedvesedett gallérjából úgy véltem, megpróbálta valamelyest lemosni magáról a kalandja nyomait. A vérfoltos törülköző a kezében és a körülötte heverő tükörszilánkok azonban beszédesebbek voltak egy pletykás öregasszonynál is.
   Megijesztett azzal, ahogy kinézett, de ösztönösen beljebb léptem. Egy pillanatra megfeledkeztem a rám szegeződő pálcáról, aztán észbe kapva lassítottam a mozdulataimon, s az ajtót csak egész óvatosan hajtottam be magam mögött.
   - Ez mégis mire volt jó? – morogtam, épp csak azért, hogy járjon a szám, aztán elzártam az oktalan zúgó csapot. A mosdókagyló alján egymásnak borult tükörszilánkok visszaverték a mennyezet fényeit.

   Legszívesebben egyetlen, összeforrasztott darabban dobtam volna rá minden kérdésemet, de az a súly már egész biztosan kikészítette volna. E helyett arcátlanul leguggoltam előtte, mint aki meg van győződve róla, hogy nem, ma este nem fogják lerobbantani senkinek a fejét a fürdőszobában. Pedig egyáltalán nem hittem, hogy biztonságban vagyok mellette. Tulajdonképpen minden oka meglett volna rá, hogy itt és most elátkozzon, hiszen ő prefektus, ahogy azt már korábban is sulykoltam magamba, nehogy véletlenül elfelejtsem. De nem tettem semmit, csak haragosan belebámultam a karikáktól sötétlő szemeibe.
   - Oké, csak semmi finomkodás vagy ápolgatás. Előbb beszélj – magam is meglepődtem, hogy a hangomból milyen kevéssé érezhető az indulat, sokkal inkább higgadtnak és fegyelmezettnek tűnt. – Miért vagy itt?

Nyikorogva tárult ki a fürdőszoba korhadt ajtaja. A rosszul megvilágított, homályos szobát egyszerre vakító fényáradat öntötte el. Az egész olyan hatást nyújtott, mintha egy sötét barlangból lépne ki az ember, egy verőfényes, nyári napon. És akkor megpillantottam őt… Az egész jelenet olyan varázslatos volt, olyan földöntúli. A Szükség Szobája fáklyái olyan ragyogásba vonták a belépő Izabel Bishop alakját, hogy az embernek önkéntelenül is egy angyal jutott róla eszébe. De a varázslat csak pár másodpercig tartott. Iza behajtotta maga mögött az ajtót, kizárva a fényességet, és hirtelenjében ott voltam vele és az emlékeinkkel…
Hosszú ideig bámultam őt, legalább is én igen hosszúnak éreztem azt az időt. Nem tudom, hogy azért volt-e így, mert amíg fogságban voltam, elveszítettem az időérzékemet,  vagy mert egyszerűen csak megtanultam ott becsülni a szépet és a jót, és kiélvezni minden egyes pillanatát az életnek. De ahogy őt néztem, megláttam arcán a félelmet és a viszolygást. Csak nagyon lassan jutott el a tudatomig, hogy varázspálcámmal egyenesen az ő szemei közé célzok. Lassan leeresztettem a fegyveremet és egyben a leghűségesebb társamat…
– Úristen, Owen, mi a fene történt veled?
A szavak csak visszhangozva jutottak el hozzám. Azt hiszem nagyon rég nem aludhattam már. Fáradt voltam, nagyon fáradt…
Lehunytam szemeimet és nagy levegőt vettem. Csak most éreztem igazán a testemet, minden egyes apró fájdalmat. Éreztem minden egyes üvegszilánkot, ahogy azok a húsomig fúródtak, a törött orrom lüktetését, ami egészen a koponyám mélyéig visszhangzott, a több száz elfertőződött sebet, és véraláfutást. Azonban ez a fajta fájdalom meg sem közelítette azt, amit átéltem. Mintha minden egyes csontom parázs lett volna és belülről égetett volna… És azok a hangok a fejemben! Egyre csak mondják és mondják. Nem tudok tőlük aludni. Hallom, ahogy nevetnek rajtam, ahogy gúnyosan összesúgnak és…
Elég!
Elég legyen!
Megszűnt a vízcsobogás. Kinyitottam a szememet és egyenesen belenéztem a rám szegeződő, hatalmas szempárba. Volt valami megnyugtató a látványban. Azonban nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy Iza egész testében iszonyodik tőlem. Hiszen ott voltam én, egy felbolydult elme, bezárva egy darabnyi húscafatba.
- Menj el, kérlek! Nem akarom, hogy így láss…
Azonban a hangomat könnyedén elnyomták Iza szavai. Mintha meg sem hallotta volna a kérésemet.
- Oké, csak semmi finomkodás vagy ápolgatás. Előbb beszélj! Miért vagy itt?
Viszonoztam Iza pillantását, de én korántsem voltam olyan határozott, mint ő. Hasonló helyzetben biztos nem tudtam volna úgy viselkedni, mint ő. Nem is tudom mi ez. Érzéketlenség? Annak tűnhet, de nem az. Azzal, hogy maradt velem, hogy próbált szóra bírni, igazából csak könnyíteni próbálta lelkemen. És ha akkor nem is, később nagyon hálás voltam érte. Egy baráti gesztus volt, csupán jó vastagon be volt csomagolva, hogy még véletlenül se tűnjön fel nekem…
- Ne aggódj, elmegyek, amint tudok. Nem akarlak zavarni…
Levettem tekintetemet a lányról és inkább a szoba plafonjára szegeztem, az üvegszilánkok keltette fényjátékra. Mindeközben valahol mélyen ismét felcsendült az a jól ismert, gúnyos hang.
- Látod? Én megmondtam előre. Ne várj itt semmiféle dicséretet, csak mert egyszer sikeresen megmentetted a saját, mihaszna életedet. Egy patkány vagy, Redway!
- Miért vagy itt?
- Miért vagy itt?
- MIÉRT VAGY ITT?
- A rohadt életbe!!
A szoba csak úgy zengett a kiabálásomtól. Ép kezemmel a falnak hajítottam a varázspálcámat, ami szikrázva lepattant róla, hogy végül a sarokban kössön ki. Az átvérzett törölközőt egyetlen rántással letéptem karomról, így megannyi üvegszilánk újból felsérthette a kezemet, de nem érdekelt. Összegyűrve elhajítottam a textilt is. Aztán elfogytak a tárgyak és én egyszerűen csak a tenyerembe temettem az arcomat és próbáltam visszafojtani a rám törő sírást.
- Miért történik ez velem?

jéééj, a 300.

   - Menj el, kérlek! Nem akarom, hogy így láss…
   - Jaj, hagyjuk már ezt – csak az a makacs férfiúi hiúsága beszél belőle. Fontos a méltóság, de háború van, úgyhogy az ilyen luxus dolgok így is, úgy is elsikkadnak. Ne játsszuk meg magunkat egymás előtt. De mindezt csak egy legyintéssel közöltem.
   Ahogy már nem szegezte rám a pálcáját, rögtön megszűnt az izmaimat ugrásra készen tartó görcs. Nem gondolhattam komolyan, hogy Owen bántani fog. Hirtelen elszégyelltem magam. Megint ránéztem a fiú megviselt arcára – de most úgy igazán, ahogy eddig sohasem. Mit találnék, ha le tudnám fejteni róla a sok koszt, a vért és a félig beszáradt hegeket? Ha leemelném a vastag bőrt, amit korábban olyan hetykén viselt azok között, akik nem értették őt soha? Én is egy vagyok ezek közül, de egyszer láttam őt, úgy igazán. Ahogy most nem megy, hiába próbálkozom. Mi történt akkor, és mi történt azóta?
   Az a fiú, aki kérkedett a hódításaival, akiről a lányok izgatottan összesúgtak, és nekem soha nem volt szimpatikus, mostanra eltűnt, talán a háború űzte el. Gyerek volt még, mára viszont mind felnőttünk, ez a szomorú igazság. Tehát akkor hogy is van ez?
   - A rohadt életbe!!
   - Owen!
   - Miért történik ez velem?
   - Owen!! Hagy ezt abba! – próbáltam túlkiabálni őt, és a keze után kaptam, de addigra már nem volt mit elhajítania. Teljesen magába roskadt, és visszavonult. A pálcája még egy utolsót fordult a tengelye körül, aztán megállt egy apró üveghegy tövében, a sarokban, a véres törülköző pedig egy pillanat alatt annyi saras vizet szívott fel a padlóról, amennyit csak bírt. Értetlenül néztem végig a romokon, és arra jutottam, hogy talán meg se kellett volna szólalnom. Lehet, hogy a fürdőbe bejönni is rossz ötlet volt, de ha már így tettem, nagyobb hülyét csinálnék magamból, ha mindezek után fognám magamat és kimennék. Nem is én lennék, ha ezt tenném, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ez most más, mint korábban. Mintha Owen nem csak a tenyere mögött tűnt volna el.
   - Hé, nézz ide, nézz rám – eszembe jutott, mikor mondtam neki ezt utoljára, és beleborzongtam az emlékbe. Akkor is őt kerestem, és akkor sem volt jobb bőrben. – Légyszi.
   Megremegtek az ujjaim, de ez nem tartott vissza attól, hogy megérintsem a kézfejét, ezzel is kikényszerítve a figyelmét. Lesz, ami lesz.
   - Az ördög tudja, miért veled történik minden szar, de azt hiszem, ebbe lassan bele kéne törődnöd. Viszont nem válaszoltál a kérdésemre. Azóta nem láttalak, mióta a jelvényed után mentél ott fönt, a padláson. Most itt vagy, tudsz már a bázisunkról. Ez valamiféle… döntés? – Szívből reméltem, hogy rám néz, elmosolyodik és felkiált, hogy hát persze, mostantól nem prefektus többé, és inkább az ellenállókkal tart, de minden, amit a napokban róla suttogtak lépten-nyomon (hiába vonja ki magát az ember a közéletből azáltal, hogy szökevény lesz; a pletykák előtt nem létezik zárt ajtó), csak jobban összezavart, mint előtte bármi. – Ginny azt mondta, hogy elkaptak titeket, aztán te napokra eltűntél. És most előkerülsz, így… ilyen állapotban. Mondj el mindent, mielőtt a többiek kezdenek el faggatni. - Éreztem, ahogy meglódul a szívverésem, mintha valami helytelen dolgot művelnék. De megálltam, hogy felpattanjak vagy a homlokához szegezzem a pálcámat, mint régen. Vagy egyszerűen megöleljem, és azt hazudjam neki, hogy minden rendben lesz ezután. Csak bámultan mereven, kérlelhetetlenül.
- Miért vagy itt?

Egy sárkánygyík tombolt bennem. Fájdalmában tüzet okádott, mely égette a sebeimet, s az üvöltése az én üvöltésem volt. A tomboló haragja voltam… Nem nyughattam tőle, pusztítanom kellett, felgyújtani mindent magam körül. Nem törődtem a karommal, hatalmas vércseppekkel szórtam tele a nedves padlót, ahogy fel-alá járkáltam tébolyomban. Minden egyes szó, mely elhagyta ajkaimat, egy-egy tűzgömb volt. És végre valahára a frászt hoztam Izára…
- A rohadt életbe!!
- Owen!
- Miért történik ez velem?
- Owen!! Hagy ezt abba!
Néztem a varázspálcámat, ahogy magányosan feküdt a szoba sarkában. Nem is olyan rég még valaki mást szolgált az az egyszerű fadarab. Ha mesélni tudna, nagyban megegyezne a története az enyémmel. Csupán ő még mindig fogságban volt, s vele is épp olyan rosszul bántak.
Megszédültem.
Homlokomhoz kaptam, vérvörös indiánjelet hagyva ezzel a bőrömön, majd leroskadtam a szoba közepén, és csak ültem ott, arcomat tenyerembe temetve. És akkor Iza odajött hozzám. Szavai felidéztek bennem az régi emléket, arany lombú fákról, egy langyos, őszi napról. Azon az estén valami megváltozott. Életemben először kitárulkoztam egy ember előtt, s emlékszem, ott feküdtem a fűben, Iza karjai között, s akkor először úgy láttam őt, mint valami angyali lényt. Sosem felejteném el az arcát, ahogy a lemenő nap fényei arany ragyogásba vonták minden vonását. És ez az emlék mintha visszaszorítaná a rám törő rohamokat. Mind a betegségem, mind a tudatom másik énjének rohamait.
- Hé, nézz ide, nézz rám!
Magamon éreztem az érintését, ahogy a finom ujjai a kézfejemhez értek. És én engedelmeskedtem neki. Felpillantottam tenyereim mögül és egyenesen belenéztem Iza szemeibe. Mindig is vonzott a lányban a határozottsága, a bátorsága, a fanyar humora és az a csodaszép arc… Azonban képtelen voltam magyarázatot találni arra, hogy miért pont ő? Miért váltott ki belőlem ilyen érzéseket? Egyáltalán hogy volt rá képes? Miféle varázserő ez?
Hallgattam őt, azonban túl sokat várt tőlem. Válaszokat akart, s arra kért, hogy idézzem fel mindazt a borzalmat, amit át kellett élnem az elmúlt pár napban. Azt mondják, jobb mihamarabb túlesni ezen, mert ha már begyógyult a seb, sokkal jobban fáj, ha felszakítják azt, mintha frissében kiszívják belőle a mérget. És ahogy Izára néztem, tudtam jól, hogy megbízhatok benne.
Elfordítottam a tekintetemet.
- Ez valamiféle… döntés?
Egyszerűen csak bólintottam.
Hirtelen olyan gyerekesnek éreztem az egész történetemet. Megmenekültem ugyan, de mi értelme volt? Mivel szolgálhatok én az emberiségnek, amiért érdemes életben maradnom?
Végül remegő hangon belekezdtem, de a beszédem akadozott, és gyakran kellett szünetet tartanom, hogy egyáltalán levegőhöz jussak. Iza mindent megtudhatott, ha elég türelmes volt hozzá, hogy kivárja.
- Őrjáraton voltam… Elaludtam, de arra ébredtem, hogy hangokat hallok. Valami mozgott a sötétben. Követtem őt…
Magam előtt láttam a jelenetet. Mintha évek teltek volna el azóta…
- Ginny volt az. Azt mondta, hogy valami fontos dolga volt. Felajánlottam neki, hogy segítek visszajutni ide, de ő nem akart belemenni. Végül még is meggyőztem… Már majdnem itt voltunk, amikor belefutottunk Graybe. Elkapott minket… menekülni akartunk, de Ginny elesett… Kigyulladt a falikárpit, a festmények sikoltoztak. Hallottuk, hogy közelednek az emberek…
- Gray egy üres terembe vitt minket. A pálcám eltört… Volt valami Ginny zsebében… Nem… nem tudom mi volt az. Elájultam. Mikor felébredtem, egy sötét pincében voltam. Többen voltak körülöttem. Nem emlékszem az arcukra, csak arra, hogy hideg… hideg volt.
Megszorítottam Iza kezét.
- Kérdezősködtek felőletek. Azt mondták nem vagyok értékes számukra, ezért meg akartak ölni. Graynek kellett volna végeznie velem… De Gray hagyott… hagyott elmenni. Roxmortsba mentem. Aztán a Szárnyas Vadkanból egyenesen ide jöttem.
- Ginny… Ginny jól van ugye?

   Azt hittem, végleg bezárkózott előttem, és az arcára borított tenyerén már sohasem enged át, de aztán lassan, óráknak tűnő lassúsággal megadta magát. Mázsás kövek pörögtek le a mellkasomról egyetlen bólintására. Megadott egy titkos jelszót, méghozzá helyesen; tehát végre belátta, hogy az egyetlen, eredménnyel kecsegtető út a miénk, szökevényeké. Bármi lesz is ennek az egésznek a vége, akkor is többet értünk el, mint azok a diákok, akik meghajtották a térdüket a betolakodók előtt. Így is, úgy is elpusztítanak minket, de mi legalább úgy veszünk el, ahogy azt mi akarjuk, és nem megfélemlítve, agymosottan és dróton rángatva.
   Ha Owenre néztem, egy megtört embert láttam, és tényleg ott volt a szemeiben a kín és végtelen fáradtság, mindezek mellett pedig valami brutálisan nyers őszinteség. Nem kellett megszólalnia ahhoz, hogy ösztönösen ráérezzek az igazságra, ami ordított róla. És mégis, mégis kényszerítenem kellett magamat arra, hogy ne bízzak meg benne feltétel nélkül, egyelőre legalábbis. Ha egy nap aurorként kérdezhetek ki valakit – ha egyáltalán megérem –, pláne nem engedhetem meg magamnak azt a kényelmet, hogy fenntartás nélkül fogadjak egy beszámolót olyan eseményről, aminek nincsenek tanúi. Nagyot nyeltem, ahogy rádöbbentem, hogy arról győzködöm magam, ne higgyem el azt, amit márpedig zsigerből tényként fogadnék. De nem kéne szégyenkeznem, mert… mi okot adott Owen valaha is arra, hogy bízzak benne?
   Egy azonban nem kétséges: el kell nyernem Owen bizalmát, maradéktalanul, akár igazat mond, és szívből velünk harcol mostantól, akár nem. Ehhez nem volt nehéz együtt érző arcot vágnom, az úgyis jött magától. Az előbbi érintés a kézfején lassan magabiztosabbá vált, és óvatos, meleg kézfogássá bomlott ki. Hallottam a hangjában, ahogy megküzd minden szóval és szóért, és bár erős késztetést éreztem bizonyos részeknél, hogy közbevágjak, mégis csendesen kivártam, amíg úgy tűnt, rövid összefoglalója végére ért. De nekem többet kellett tudnom.
   - I-igen, Ginny pár napja befutott, és elmesélte a történetet addig a pontig, amikor Gray elvitt téged. – Nagyon kusza volt minden, amit a fiú mondott, gondolom, ez neki fel sem tűnt, mert láttam, ahogy mesélés közben ide-oda cikázik a szeme, mintha újra végignézné egy láthatatlan kivetítőn az elmúlt napok eseményeit. Képtelenség lenne nem hinni neki. – Nem láttuk Grayt, bár ez nem zárja ki azt, hogy nem is jött vissza. De ha tényleg így volt… csak úgy elengedett téged, akkor jobban is teszi, ha soha többé nem kerül elő. Ő már egy halott ember. És attól tartok, hogyha megtudják, hogy megmenekültél…
   Minek is sokkolom szegényt? Csak úgy keresztülfolytak a gondolatok a számon, és megint nem kaptam észbe még idejében. Figyelmesen fürkésztem a fiú arcát, már ami a vértől és kosztól látszott belőle. Azt kívántam, bárcsak tudnám, mit kellene tennem. Haszontalannak éreztem a kikérdezést, de még mindig jobb ötletnek tűnt, mint ráereszteni a többieket. Ők még annyira sem ismerik Owent, mint én, úgyhogy mostanra tán szét is cincálták volna. Vagy hőssé avatják. Vitathatatlanul a mártír ébresztené fel mindenkiben a feltétlen tiszteletet. De bennem felsejlett egy mondat: kérdezősködtek felőletek. Meglódult a szívverésem.
   - Owen, mondtál nekik valamit rólunk? Vagy bármiről, az iskoláról, magadról…?

   Nem törődtem a történet egyéb részleteivel, azzal, hogy talán megölte a fickót, vagy mondjuk az egész csapda volt, és követték idáig… Ha így állna, mostanra már rajtunk ütöttek volna, legalábbis ezzel csillapítottam a kezem remegését. Az is lehet, hogy Owen keze remegett, de az ujjak csomójából ez sosem derülhetett ki. De azt még tudnom kellett, hogy elárult-e nekik valamit, ami fontos lehet számukra. Általában nem igen tértek vissza azok az átkozottak, akiket egyszer eltűntnek nyilvánítottak.

Vajon tényleg létezik olyan, hogy sors? Van olyan, hogy „a sors akarata”? Vajon Iza is azért került azon az őszi napon arra a magányos pályára? Vagy mindez puszta véletlen lenne? Véletlen volna, hogy azon a napon elveszítettem a józan eszemet? Véletlen, hogy azon a langyos, őszi estén megváltozott minden, hogy új ember lettem? Létezik ennyi véletlen?
Én magam hiszek benne, hogy aznap este valamilyen földöntúli erő hajtott annak a pályának a gyepére. A sors akarata… igen… Mindez egy előre eltervezett élet kezdete volt. Tudom én… egyszerűen érzem a zsigereimben, ezt súgják az ösztöneim. Egyszerűen nem lehet véletlen. Túlságosan is monumentális dolog ahhoz…
A kezemre pillantottam. Magát a szerelmet tartottam benne. Felpillantottam, és belenéztem abba a szempárba, amitől megnyugvást reméltem. Szerettem azokat a szemeket, mégis nehéz volt őt néznem. Rettenetesen fájt… És ugyancsak fájt a kezét fognom, de tudtam jól, még jobban fog fájni az, ha eleresztem őt.
Csak néztem az arcát, és közben ömlöttek belőlem a szavak. Mintha a méreg távozott volna belőlem, egyre tisztábbnak és tisztábbnak éreztem tőle magamat, és enyhült a lelkemre nehezedő súly is. De ugyanakkor ott motoszkált bennem a félelem, és rá kellett jönnöm, hogy mindeddig önző módon csak magammal törődtem. Hiszen volt ott még valaki…
- Ginny… Ginny jól van ugye?
- I-igen, Ginny pár napja befutott, és elmesélte a történetet addig a pontig, amikor Gray elvitt téged.
Felsóhajtottam, majd lehunytam szemeimet. Ő legalább jól van. Amikor magára hagytuk, nem bírt rendesen lábra állni, de legalább élt. Megúszta pár kisebb sérüléssel… Persze tudhattam volna. Ginny Weasley igazi harcos volt.
Feszült csend. Szinte jól esik az ordító némaság.
A szívverésem megnyugszik, és nem is sejtem, hogy ezzel párhuzamosan Iza szíve majd kiugrott a helyéről. Aztán kibukott belőle a kérdés…
- Owen, mondtál nekik valamit rólunk? Vagy bármiről, az iskoláról, magadról…?
Kinyitottam a szememet.
Nagyon…nagyon fáradt voltam.
Szólásra nyitottam a számat… majd becsuktam azt.
Volt valami, amiről nem beszéltem neki.
- Gray tudott… tudott rólad.
Sejtettem, hogy milyen zavaros lehet ez Iza számára.
- Mindig nagy túlélő voltam ám. Már egészen kisgyerekként is…
Meg kellett értenie. Egyszerűen el kellett mondanom neki ezt. Még most… a legeslegelején. Tudnia kellett ezt rólam, ahhoz, hogy megértsen.
- Sokáig árvaházban nevelkedtem. Sosem ismertem a szüleimet. Apám elhagyta anyámat, még amikor terhes volt. Anyám pedig elhagyott engem. Talán még arra sem volt hajlandó, hogy kézbe vegyen engem…
Nem engedtem el. Végig kell hallgatnia…
- Nevelőszülőkhöz kerültem. Az életem csodaszép lehetett volna, de aztán egy nap... leküldtem az öcsémet a pincébe… én nem akartam, hogy így végződjön… megcsúszott, és leesett onnan. Összetörte magát és meghalt. Ha nem küldöm őt oda, még ma is élne… Én vagyok az öcsém gyilkosa.
Néma csend.
Az ujjaim megfeszülnek Iza kezén.
Lehullik egy könnycsepp.
- Elmenekültem otthonról. A keresztapám nevelt egy lepukkant kocsma fölötti lakásban. Nem voltak barátaim, nem volt senkim sem. Többé nem voltam gyerek. Olyan emberekkel társalogtam minden egyes nap, akiknek nem volt semmijük, még életük sem. Két lábon járó halottak voltak, és már tíz évesen beszippantottak a maguk sötét világába. Majd jött az iskola, ami segített onnan kiemelni. Megváltoztatott és megtanultam színlelni, folyton-folyvást hazudni.
Az egyik gyertya elaludt a szoba sarkában, s nem maradt belőle semmi, csupán füstölgő csonk. A szoba félhomályba borult…
- Aztán jöttél te, és én ismét változni kényszerültem. Gray a temetőben feltett egy kérdést. Azt kérdezte, hogy van-e olyasvalaki az életemben, aki mindennél többet jelent számomra.
Belenéztem az égető szempárba, és ő visszanézett rám. A hangom remegett, de hihetetlenül biztosnak éreztem magamat.
- Te vagy az a valaki. Folyton rád gondoltam… Te jelentetted ott számomra az életet, az egyetlen biztos pontot, amibe kapaszkodhattam…
Elengedtem a kezét.
Ha menni akar, most már elmehet. Csupán még egy szó…
- Szeretlek…

•

   Ginnyről kérdezett, aztán elhallgatott. Végigsöpört rajta egyfajta megkönnyebbülés, meglátszott az egész testtartásán. Még mindig fogtuk egymás kezét; a helyzet úgy volt kényelmetlen, hogy közben mégis kicsit megszokottnak tűnt. Bárcsak tovább hallgattunk volna, nem akartam már többet tudni, de nem mertem közbeszólni, vagy felállni és kimenni. Tényleg nem tudtam, mit tehetnék most. Valami azonban elindította a lavinát, és ha lett volna erőm megakadályozni, valószínűleg Owen azzal sem törődött volna.
   - Gray tudott… tudott rólad.
   Hát persze, hogy tudott rólam, félvér vagyok és javíthatatlan rebellis, biztosan aktákat is vezetett rólam – gondoltam hangosan dörömbölő szívvel, de csak makacsul összeszorítottam az ajkaimat. Nem értettem Owent, de láttam a szemében, hogy készül valamire. Itt volt az utolsó alkalom arra, hogy szépen elköszönjek tőle, aztán viszlát, de most már nem volt menekvés. Megtört életének története forró ólomként csorgott a füleimbe.
   - Sokáig árvaházban nevelkedtem – még csak nem is sejtettem - Én vagyok az öcsém gyilkosa – nem, biztosan nem így volt… csak baleset volt! – Nem volt senkim sem… - szorítod a kezem, mintha én segíthetnék rajtad? Én nem tudok… mégis mit mondhatnék neked, ami segítene? – Aztán jöttél te, és én ismét változni kényszerültem – Miért, én nem tettem semmit! – Te vagy az a valaki. Folyton rád gondoltam… Te jelentetted ott számomra az életet, az egyetlen biztos pontot, amibe kapaszkodhattam… Szeretlek…

   Már nem fogta a kezemet, de észre sem vettem, mikor engedte el. Ahogy azt sem, hogy kissé hátrább húzódtam ültemben. Újból elhallgatott, de úgy, mint amikor kikapcsolják a rádiót, ami addig harsogott, és még hallani a fantomzenét, a sistergést. Nem álltam sokáig a tekintetét, mert attól féltem, választ vár tőlem. Valójában még fel sem fogtam, mit mondott, de furcsamód mégsem ért akkora meglepetésként. Elszégyelltem magam, mint régebben, a pálya füvén ülve, ok nélkül és hevesen. Éreztem, hogy kipirulok, és tovább nem húzhatom a feszült hatásszünetet. Meg kell szólalnom, különben Owen meggyűlöl. Hát számítana az?
   - Én nem… nem tudom, mit kellene most… én csak… nem hittem… ó, várj egy kicsit – összevissza beszéltem, egyetlen értelmes vagy befejezett mondat nem kerekedett ki a kusza gondolatok közül, pedig reméltem, csak ki kell nyitnom a számat, és majd jön minden magától, legfeljebb rögtönzök, de e helyett csak még kínosabban éreztem magamat. Eltakartam az arcomat, de elbújni nem tudtam, ezért csak úgy tettem, mintha megdörgölném a szememet. Képtelen vagyok gondolkodni.
   - Owen, ez nekem nem megy, ne haragudj – vadul ráztam a fejemet, mintha egy kanál keserű orvosságot próbálnának letuszkolni a torkomon. – Mihez kezdjek most ezzel? Én… én…
   Nagyon szeretnélek megvigasztalni, de az nem segítene rajtad. A gyerekkorodon, az öcséden, az emlékeiden és a szíveden. Azon, hogy olyan embert szeretsz, aki nem szeret viszont.
   - Bárcsak máshogy lehetne, de nem tudok én még magamon se segíteni – fűztem tovább a gondolatot félhangosan, miközben kifele hátráltam a fürdőből. Égett a szemem, de nem engedtem, hogy egyetlen könnycsepp is kiforduljon a szememből. Nincs jogom ahhoz, hogy sírva fakadjak. – Én csak… örülök, hogy visszajöttél.

   Örültem, de menekülnöm kellett. Tudtam, hogy nagyobb szüksége lehet most rám, mint valaha az életben; a teste még mindig egy merő seb volt, az arcát szinte egészen eltorzították a zúzódások és véraláfutások, nem beszélve a kosszal elegy vérrel, ami egészen a bőrére szikkadt már. A mindig komisz, éles szemei most fáradtan úsztak a véreres bágyadtságban. Kiadta a lelkét, felém nyújtotta a titkaival együtt, de én képtelen voltam elfogadni azt. Ez egy ritka gyémánt, de nekem sosem tanították meg, hogy kell viselni az ilyen ékszert. Szégyelltem magam, amiért sokkal, de sokkal gazdagabb gyerekkorom volt: szülők, testvérek és barátok között nőttem fel, és nekem sohasem kellett hazudnom. Szégyelltem, hogy e gazdagság ellenére mégsem én voltam az, aki beleszeretett egy másik szívbe. Legfőképp pedig azt szégyelltem, hogy mindennek tudatában mégsem léptem oda hozzá, és öleltem át úgy, ahogy azt kellett volna.
   Én inkább csak ott hagytam őt a fürdőben, és halkan rácsuktam az ajtót. Szép álmokat, Owen.

!

Ott sistergett a levegőben. Még érezni lehetett a puskapor szagát. Megvívtam a csatát, azt a véres ütközetet, de vesztettem. Vértől csatakosan, sebekkel barázdáltan, fáradtan és megtörten ültem a szoba hideg kövén, de mégsem az fájt legjobban. Belül vérzett a szívem.
- Owen, ez nekem nem megy, ne haragudj!
Fájt a fejem. Nem kellene ezt hallgatnom. Nem kellett volna semmit sem mondanom. Vajon vissza lehet-e szívni a kimondott szavakat? Tehetjük-e meg nem történté az elmúlt egy órát?
Tudtam jól, lehetetlent kívánok.
Minden változik. Vágytam rá, hogy valami kirobbantson a tehetetlenségből, a fájó ürességből. Most azonban visszavágytam oda. Ismét súlytalan akartam lenni…
- Nem várok tőled semmit sem – ráztam a fejemet. – Én csak…
Mit is mondhatnék?
Szökik a gáz, szökik a levegő…
A saját, szorító mellkasom foglya vagyok. Bezártak a szívembe, egyedül, magányosan. Fájó ürességet éreztem csupán, és hirtelen sötét lett.
- Bárcsak máshogy lehetne, de nem tudok én még magamon se segíteni.
Nem a segítséged kell!
Miért nem látok? Csupán elmosódott foltok, homályba burkolózott árnyékok mozogtak bepárásodott szemeim előtt. Lassú, vontatott táncot lejtettek.
– Én csak… örülök, hogy visszajöttél.
Ordítani akartam. Beleordítani a világba az igazságot.
Ne hagyj el!
Némán artikuláltam a szavakat, de hang nem jött többé a torkomon.
Ajtódon kopogtatok, aztán meg dörömbölök....
Nem kérek tőled semmit! Nem kell, hogy szeress. Csak engedj el!
Az ajtó halkan becsukódott. Egyedül maradtam. Nem csak a szobában… az egész világon. Magányos voltam. Lehettem tömegben, vagy bezárva egy szobába, legbelül csak magány volt. Hányingert keltő, keserű érzés, több tonnás nehezék az ember mellkasán.
A fájdalom… Mikor bőröd minden négyzetcentimétere éget. Mikor azt sem tudod már, pontosan hol is fáj, és a kínzó érzés összeolvad, hogy aztán tested egésze fájjon, gyötörjön. Aztán hirtelen véget ért, és nem maradt utána semmi…
Azon kaptam magam, hogy az ajtót bámulom. Nem tudom meddig ülhettem ott, abban a pózban. Talán évekig is képes lettem volna rá. Az arcom nedves volt a sós könnyektől, melyek lassan leáztatták a vért és a sarat bőrömről.
Fel akartam állni, de nem volt erőm hozzá. Képtelen voltam megmozdítani a lábaimat.
Nehezen felemeltem karjaimat, megkapaszkodtam a kád szélében. Az izmaim megfeszültek, s minden addiginál nagyobb küzdelmet folytattam. Az élni akarás szólt belőlem abban a pillanatban, ahogy átvetettem magamat a hideg porcelánon. A fejem nagyot koppant, ahogy a kádba feküdtem. A dugó már a helyén volt, mintha csak rám várt volna…
Megengedtem a csapot. Langyos víz ömlött rám, ahogy ott feküdtem, ruhákba burkolózva, kábán.
Életem során több csatát is megvívtam már. Elveszítettem az apámat, majd az anyámat. Az öcsém magamra hagyott ebben a sötét világban. Aztán én hagytam el a nevelő szüleimet, hogy olyan embert válasszak családomnak, aki soha sem állt mellettem igazából.
Izabel Bishop elvesztésével sokkal többet vesztettem, mint egy lányt, mint a szerelmet. Ő volt az utolsó mentsvár, egy kiút a sivár valóságból. Egy eszme, amit követhettem. Valaki, aki irányt mutathatott volna.
Mostantól azonban nem több, holmi bukott bálványnál, egy letaszított istennőnél.
Visszazuhantam.
Akkor hirtelen rájöttem, hogy nem érzek semmit. A szívem, mely egészen addig vértől csatakosan, erőtlenül dobogott a mellkasomban, egyszerűen eltűnt. Nem éreztem többé. Talán nem is vert már...
A víz lassan túlcsordult a kád peremén. Én pedig egyszerűen elmerültem benne. Szép álmokat...