Fogadó a Vasorrú bábához

Kis fogadó és kocsma az Abszol úton. Elég vegyes társaság látogatja. Itt senki sem tűnik ki a tömegből.

[Igen, meg kell hagyni rengeteg pletyka, szóbeszéd járja rólunk... De ez engem legkevésbé sem érdekel. Amíg nem igazak, egy szalmaszálat nem teszek keresztbe ellenük. Hiszen, az ember minél jobban magyarázkodik, védekezik, annál jobban bizonyítja a bűnösségét. Tény, sok a sötét pletyka is, gondolom Ön is hallott már nem keveset. És van egy sanda gyanúm, hogy a helyszín, ahol összefutottunk, újabbakat sejtetett fel....]

Cseppnyi mosoly, ami nem biztos, hogy pozitívan jött, le. De úgy tűnik a nő mégsem orrolt meg érte. Igazából nem gonoszságból, vagy gúnyból mosolyogtam... csak úgy... Hiszen, aranyos, kedves meg nyilvánulásai voltak, és ezt díjaztam egy mosollyal. Aranyos? Kedves... megint milyen émelyítő, borzalmasan giccses szavak... Mintha egy pohár mézbe, még hat kanál cukrot tennénk... Felfordul a gyomrom. És az a baj, hogy mióta a nővel beszélgettem, nem ez volt az első alkalom...és úgy nézem nem is az utolsó.
Érdekes váltás... dicsér... jól esett... de tényleg. Hogy miért? Nem tudnám megmondani. De tény, hogy őszinte dicsérő szavakat ritkán kapok. Akitől esetleg igen, az valami útmenti cafka, netán valami könnyűvérű rihe... De ez a lány... tőle furcsának és jólesőnek hatottak a szavak. És tényleg, jól esett...
Tovalépünk a témán, majd szavai a családra, a névre... a háttérre terelődnek.

-  Igen, meg kell hagyni rengeteg pletyka, szóbeszéd járja rólunk... De ez engem legkevésbé sem érdekel. Amíg nem igazak, egy szalmaszálat nem teszek keresztbe ellenük. Hiszen, az ember minél jobban magyarázkodik, védekezik, annál jobban bizonyítja a bűnösségét. Tény, sok a sötét pletyka is, gondolom Ön is hallott már nem keveset. És van egy sanda gyanúm, hogy a helyszín, ahol összefutottunk, újabbakat sejtetett fel.... - könnyed, negédes stílus, mosoly... kissé elkedvetlenedett arc. Mintha teljesen a pletykák hatása alá kerülnék. - Pont ezért nem is kezdek magyarázkodni. Higgyen amit akar. Bár én azt hiszem, hogy már rég tudja, hogy tőlem nem kell tartania, hiszen még mindig itt jön velem, és épp egy italra tartunk. - ismét mosoly, meggyőző arckifejezés... És egy olyan ember, aki teljesen biztos, de mégis tekintetével bizonytalanságok sugall, várja, a megerősítést, hogy a nő tényleg hisz neki... Nekem....

Kíváncsi voltam, vajon rákérdez e, mi a manót is kerestem ott. De mivel jó neveltetést néztem ki belőle, és társalgásunk eddigi folyása is erről győzött meg, biztos voltam benne, hogy nem kérdez. A mondatokat direkt úgy fűztem, hogy ne érezze kellemetlennek, ha még is megkérdezi. De ha nem , hát az sem baj. Kész válaszom úgy sem volt.... De nekem ez nem okoz gondot.
Tovább fűztük a beszélgetést. Kényes témák... újra. Fel kellett világosítsam a lányt, hogy milyen kemény helyzet van jelenleg. De mindezt úgy, hogy ő ne érezze, hogy én a másik oldalon állok.
Érdekes. A bizonytalanságtól fél...

-  Szóval, ha tudná, hogy a következő pillanatban a halál fia, akkor nem aggódna? Nem gondolja, hogy a másik oldalon lévő emberek nagyobb biztonságban vannak? Ez nekem már sokszor megfordult a fejembe. Most gondolja el, egy halálfaló bármikor, nyugodtan kijöhet az utcára, és bárkit gond nélkül bánthat. Nem kell attól tartania, hogy valaki előugrik a sarokról és megtámadja... Ne gondolja, hogy ezzel, most azt akarom mondani, hogy én mindenképp a másik oldalhoz akarok tartozni, de érdekes meglátás? Nem gondolja? - kisfiús mondat vezetés, határozott... érdekes kérdéseket felvető szavak. Na vajon erre mit lép?

Netán egyet ért? Talán elérhetem, hogy válasszon? Vajon tud választani... No, következő mondatával máris megfesti a jövőt. Tenne, ha... Ha.... Ha...

-  Teljesen igaza van. A harcosok mind ismerik a tervet, így fel tudnak készülni. És mi van velünk? Akik nem ismerik a terveket.... Itt lépnék vissza az előző felvetésemhez. - újra kisfiús ábrázat, naivitás... mi lesz a vége???

Jogos kérdés...ismét. Nem is oly butuska Lor kisasszony... nem is naiv annyira, mint amennyire először gondoltam. Még mindig képes meglepetéseket okozni.... Nahát.... Nahát...

- Miért hiszi, hogy nem képes rá? Mindenki képes. Mindenki tud harcolni ha akar. Ne vegye tolakodásnak, de gondolom ön is a Roxfortba járt... Megtudhatom, hogy melyik nemes ház tagjának tudta magát? Nem mintha számítana, de ha esetleg Griffendéles ? Merlinre milyen nehéz ezt a szót gyűlölet nélkül kimondani ? vagy Mardekáros ? itt meg vigyázzak, hogy ne mondjam nagy elánnal... sikerült... -  akkor higgye el nekem, hogy igen is tud küzdeni, és tegye is. Ne hagyja, hogy megriasszák, félelembe tartsák... - teljesen belelovaltam magam. Szavaim úgy csengtek, mint egy katonáé, aki fiait harcra szólítja fel. Szerencsére úgy irányítottam a dolgokat, hogy a nő még véletlenül se jöjjön rá, melyik oldalon is állok.

Még pár jól irányzott mondat, és hopp... talán valóra válik az elképzelés, és hamarosan egy ifjú, naiv, formálható halálfalót üdvözölhetek... Vagy, ami nem is tudom, hogy jobb e, de egy nőt, aki elszántan lép majd be a Főnix rendjébe, aztán ki tudja, nem hozhat e nekünk tökéletes, hasznos információkat. Na ezek a beszélgetés végére úgy is kiderülnek. Ha nem tervez semmi ilyet, akkor jöhet a szórakozás... Elmosolyodtam, sokat mondóan, de ez a mosoly csak számomra jelentett sokat. Lor nem olvashatott a fejemben, szimplán egy sármos, csábító mosolyt pillanthatott meg az arcomra kúszni.
Közben meg is érkeztünk a Vasorrú elé. Nem tudom, hogy vajon a társalgásnak, vagy minek köszönhető, de a hölgy szökelve, mintegy hallhatatlan zenére táncolva lépkedett előttem és így fejtette ki véleményét, majd megtorpant a vendéglátóipari egység előtt, és bevárt. Mögé léptem, balról megkerültem, és fellépkedtem a lépcsőn, megvártam míg követ, kinyitottam az ajtót s beléptem.
Furcsa mód a helyiségből hiányzott a kocsmáktól megszokott cigarettafüsttől és vajsör illattól nehéz levegő. Szállongott itt-ott egy két füst pamacs, de elhanyagolható volt. Előre léptem, és szétnéztem. Nem is kellett sokáig figyelnem, már is kiszúrtam egy tökéletes kis boxot. Kis asztal, a sarokba két székkel. Előre sétáltam, közben a vállam felett hátra tekintettem, és megvártam míg a hölgy követ. Az asztalnál bevártam. Lesegítettem a kabátját ha engedi, majd kihúztam a széket megvártam míg esetleg leül, s ha így történt, magam is letelepedtem.
Pillanatok múlva megjelent a pincér.

-  Mit hozhatok? - kérdezte

Megvárom, míg a hölgy kér, majd magam is rendelek.

-  Egy lángnyelv whiskeyt, a legjobb évjáratot.

Megvárom míg elhagyja az asztalt, előveszem a cigaretta tárcám.

-  Megengedi?

Ha igen, rágyújtok, ha nem, akkor elteszem, s szemeimet az arcára függesztem és várok, hogy folytassuk a korábban megkezdett társalgást...

[Alohomora.]

*máskor*




Kopp.

Kopp. Kopp.

Kopp. Kopp. Kopp.

Cipősarkam csak úgy veri a visszhangot a kihalt utcán. Sehol egy lélek sem. Minden ember sötétedés után behúzódik, az általuk biztonságosnak ítélt vackaiba. Ó ha tudnák a kis naivak, hogy egy bereteszelt ajtó nem véd meg semmitől. Főleg nem a Halálfalóktól... Főleg nem tőlem...
Határozott léptekkel haladok a kitűzött cél felé. Ami nem más, mint George Smith háza. Nem egy nagyhal, de az pont elég, hogy a minisztériumban dolgozik. Kellenek a belső emberek.
Megérkeztem. Ódon, fehér meszelésű ház, itt-ott lepattogott vakolattal. Barna tölgy ajtó, az ablakokon bordó függönyök...
A bejárati ajtóhoz lépek, pálcámat előhúzom... kiábrándító-bűbájt szórok magamra, majd.

-  Alohomora. - hangzik az igen, minek hatására az ajtó feltárul.

Belépek, megkeresem a szobát. Ahogy sejtettem... egyedül.

- Imperio. - nyitom szólásra ismét a szám.

A dolog működik, elégedetten távozom. Az utcára lépve győzelem ittas mosoly jelenik meg a szám szegletében, majd ez teljesen kiszélesedik. Újabb tett, ismét egy feladat teljesítve. Ez örömmel tölt el. Szolgálni akarom őt, tenni érte... megtenni mindent...
A feladat kész, most jöhet a szórakozás.
Határozott léptekkel indulok meg, aztán megtorpanok... hiszen hová is menjek? Ritkán szoktam ezen elgondolkodni, de hirtelen nem jutott eszembe értelmes hely, ahová betérhetnék...
Végül London mellett döntök, legyen a Foltozott Üst, vagy...
Áh, dehogy, hiszen az egy eléggé lepukkant hely...

Nem.

Nem, nem...

Muglik közé meg nem megyek... Az lealacsonyító... De akkor...
Na jó, végül az Abszol ? út mellett döntök, hiszen ott csak akad valami jó kis hely... Behúzódom egy sötét sikátorba, majd hoppanálok, és egy pillanattal később az Abszol- úton találom magam.
Na, ez már jó lesz.

Kopp.

Kopp.

Itt már lassú léptekkel közlekedem, hiszen nem kell sietni. Kiélvezem a friss tavaszi levegőt, és a jól
végzett munka gyümölcse még csak most következik, azt pedig nem szoktam elsietni.
Egyenesen a Vasorrú felé veszem az utam. Elég sokszor jártam már erre, és sokszor tértem be eme kis kocsmába... ami tökéletesen kielégíti minden igényemet.
Fel a lépcsőn, be a söntésbe... Kicsit elbambulok, és azon kapom magam, hogy valami igen puhába, és kellemes illatúba ütköztem. Fókuszálok, és hopp... mi kerül a szemem elé. Egy csodaszép hollószín hajú lány. Hátrébb lépek.

-  Elnézést kisasszony. Olyan figyelmetlen voltam, hogy önbe szaladtam. Remélem meg tud bocsátani, és engesztelésként engedje meg, hogy meghívjam egy italra. - nyitottam...

Megvárom míg a kezét nyújtja, és ha megengedi csókot lehelek az apró fehér kézhátra. És reménykedem, hogy mind bocsánatkérésemet, mind italmeghívásomat elfogadja...

Nem is indulhatna ennél jobban az este...

Mély sóhaj.
Elegem van mindenkiből. Egyszerűen? mindenkiből. Leginkább Lestrange-ból és de Crasso-ból. Hogy egyszerűen fogalmazzam meg; fárasztóak. Nagyon is azok. Mind a ketten. Nem meglepő, hogy ők, mint férfiak, megpróbálják a kezükbe kaparintani az irányítást. S nem véletlen, hogy nem sikerül ez nekik úgy, mint kellene. Elvégre mégiscsak itt vagyok én, aki néha okosabb, mint azok ketten. Na és persze szerényebb is, mert különben miért húzódnék megadóan a háttérbe? Ennek ellenére számtalanszor jött jól a halk segítségem, s lám, többek közt emiatt tartunk ott ahol. De én ezt unom már. Egyszerűen, unom.
S ennek örömére ki is jelentettem, hogy ma este nem leszek otthon. Így Tristram hiába kopogtat a Leroy kúria ajtaján, maximum a házimanó löttyedt képével találja szembe magát, amely felettébb nem szép és kellemes látvány. És hogy furfangos legyek és hogy a ma estében ne zavarja meg semmi, mint az akkori egyetlen ?szabadnap?omat, mikor Crasso volt szíves beállítani hozzám hajnal egy környékén, úgy intéztem el, hogy egyszerűen nem mondtam hova megyek. És ez úgy tűnt? beválik.

Lestrange ugyan dúlt-fúlt, de hát nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Biztosan nem akart hazamenni. Sok kering Bellatrixról, noha még sosem találkoztam vele. De persze a susmus az ember fülé jut. Lényegében nem bánom, hiszen mégiscsak van a szóbeszédnek is valamennyi valóságalapja. Na de hogy mennyi az elferdített igazság, azt nem igazán lehet kiszűrni. Így nem is törekszem erre, mindössze? meghallgatom a hírforrásokat. Már, amennyire időm és energiám engedi, mert ugyanis az utóbbi időben többet koslatok Tristram után meg a Mágiaügyi Minisztériumban, mint az normális és egészséges lenne. Na de a munka, az munka.
Ez az este azonban különleges. Hiszen, remélhetőleg nyugodtan tehetem azt, amihez kedvem van. Amit csak akarok. De? mit is akarok?
Magam sem tudom, ezért járom céltalanul London utcáit.
S míg a hűvös esti szellő a fekete bőrkabát alá szökik, jelezve, bizony eléggé lehűlt már a levegő az aranyfoltokkal hímzett sötét csillagos ég alatt, eszembe ötlik a Hyde parkba való beszélgetésem a régi iskolatársammal, Rubyval.
De régnek tűnik innen mindaz. Mindaz, amit ott akkor egymás fejéhez vágtunk. És mennyire jelentéktelen dolgok is azok a mostani problémákhoz képest. Nevetséges.
És mindezen halkan fel is kacagok, mire a nevetésem a szél szárnyán elrepül pár utcasarokkal arrébb.

Bevallom, nem tudom, hogy keveredtem a Foltozott Üst közelébe, de egyszer csak itt találtam magam a nyikorgó cégér alatt. Ez volt az a hely, ahol az olyan emberek fordultak meg, akik szerettek egyszerre mondhatni két világban élni. Mert innen egy hajszálra volt a két világ. A mugli és a varázs.
Viszont én tudtam hova tartozom. Mindig is tudtam. S sosem volt ez kétség vagy kérdés, ám más fontosabb dolog igen. Például, hogy mivé is kell válnom és hogy, ki is vagyok én. D ezekre, mára, megleltem a választ. Igaz, nem sokon múlt hogy ne így történjen minden.
Így eszembe se volt ide leülni, s itt tengetni a patkányképű férfiak és nők között az értékes perceimet. Nem. Nekem ettől különlegesebb kellett. Tehát egyenes háttal meg se hallva az egyes felém irányuló megjegyzéseket haladtam át a bűzös helységen, hogy aztán rátérhessek majd az Abszol útra, s ott talán az Édes Mérgek Kocsmába találjak társaságot.
 
Mégsem a Zsebpiszok-közi lebujt választottam. Először is, mert a hideg nem engedte, hogy a hidegtől remegő kezeimet egész odáig kínozzam, másodszor pedig, Lestrange egyszer már megfordult ott. Nos, ha kellenék neki, biztosan ott keresne megint, ha nem is az első de az utolsó helyen. Ezt pedig? nagyon nem akartam.
Egyszerűbb megoldást választottam hát, a Vasorrú Bábát, amelynek fényei már távolról vonzott.
Nem is volt kétség a fülledt meleget illető gondolatom végett. A vegyes társaság teljesen betöltötte az itteni világot, s a népek között egyetlen ismerős arcot sem láttam, mikor belépve szemügyre vettem mindent és mindenkit. Nem is bántam. S miközben egy elégedett mosoly jelent meg az arcomon, mert már élveztem a győzelem ízét, valaki hátulról nekem jött.
Szó szerint, s nem sokon múlt hogy fájdalmas találkozásomat a padlóval ne védjem ki. Mégis, valahogyan sikerült, s ezt az egyik közeli szék támlájának köszönhetem.
Egy lélegzetvételnyi időm sem volt, s fel sem ocsúdtam még a hirtelen jött nem várt támadástól, mikor máris ott termett a bűnös, s bocsánatkérések közepette nézett rám.
- Öhm? persze? rendben? -
Lényegében ezt nem tudom, hogy sikerült kinyögnöm, s azt sem mire mondtam. Még a kézcsókra sem figyeltem fel mert azzal voltam elfoglalva, hogy a szemembe hulló rakoncátlan hajtincseimet kiseperjem a látóteremből, na meg a szememből és a számból.
S csak arra eszméltem föl, hogy egy perc múlva a pultnál vagy az egyik asztalnál ülök. Én és az idegen. Na ez is jól kezdődik. Mint szinte eddig minden az életemben? egy váratlan belépővel.

[A n g e l u s M i r o l]

A n g e l u s   M i r o l

Kissé megilletődve nyíltak nagyobbra a kedves szemek, s mintha rajtakapták volna valami nem illő tetten, úgy nyitja szóra a száját szinte azonnal, határozottan védekezőn.
- Igaza van, természetesen.. úgyértem.. ajjj, hogy is magyarázzam el? Nézze, Angelus, én tényleg nem akarom firtatni, mi dolga akadt a Zsebpiszok-közben. Nem tartozik rám.
Itt megereszt egy szórakozott mosolyt, s ahogy felpillant a férfi szemeire, kissé mintha ábrándosabban is csillognának azok a mohazöld lélektükrök! Persze ez az egész nem tart soká, hisz meglehetősen hamar rádöbben, mit is művel: védekezik. Ezzel tehát megerősíti a másikat abban, hogy igenis gyanakvást ébresztett a szívében a hirtelen felbukkanása és nyájas segítőkészsége, előzékenysége..? Micsoda szamárság!
Mintha önmagával viaskodna, s ez a röpke töprengés igen mély barázdákat vés a homlok sima bőrébe, míg a szemöldökök vörös íve meredekebbé válik, s szinte már morcosan összeszalad Lor orrnyerge fölött.
- Különben is.. - kezdi ismét, amint úgy tűnik, dűlőre jutott a koponyájában megfogant kérdéssel - Hálás vagyok a társaságáért.
Igen, ennél őszintébben nem is mondhatna köszönetet azért, amiért mellette maradtak, és kikísérték abból a nyomasztó kis sikátorból. Mert hát mi a csudához kezdett volna, ha Angelus helyett valami szadista Halálfaló zökkenti ki a regény levendulától illatos lapjai közül?..
Angelus következő mondatára enyhén megremeg a gyomra, s akaratlanul is megtorpan egy pillanatra, mielőtt ismét továbblépne. Meglehetősen lassan haladhatnak, ha Lor minden egyes zavarbaejtő megnyilvánuláskor megálljt parancsol a lábainak, bár ezeket az aprócska lemaradásokat bőven behozza, mikor előrébb sétál, s kekeckedő mosollyal érvel.
Ezúttal láthatóan zavarba jön. Úgy van, egy italra tartanak. Elfogadta a meghívását. Pedig nem is ismeri! Hogy ez milyen romantikus! Csak aztán ki ne derüljön a sötét úrfiról, hogy a lelke is pont olyan hűvös és kimért, mint a stílusa.. Izgatott kis mosolyra húzza ajkait, s újabb vörös tincset gyűr a füle mögé. Hajaj, mi lesz még itt az éjjel! Meglehetősen régen volt alkalma együtt vacsorázni egy ilyen kaliberű fickóval, mint amilyennek Mr. Mirolt tartja. Éppen ezért talán megbocsátható neki, hogy kissé kergébb, s talán pironkodósabb is az átlagosnál.
- Hm.. Talán inába szállt az önbizalma, Mr. Mirol? - teszi fel a kissé talán pimasz kérdést, bár a mosolya elveszi a mondat sértő élét, s sokkal inkább bátorító köntösbe bújtatja, semmint sértőbe. Lor ismét Angelus mellé zárkózik, s talán valóban csak játszik, mikor a füléhez hajol.
- Ne aggódjon, tartom a szavam. - susogja mosolyogva, majd odébb is lép, s szálegyenes tartással, háta mögé rejtett kezekkel bólint egy nagyot a végére - Örömmel csatlakozom magához egy italra, erre mérget vehet. Mondták már magának, hogy szépek a szemei? Lefogadom, hogy a barátnője is oda van értük.
Megeresztett egy újabb kis bókot, igen. Egyrészt így gondolja, másrészt pedig - ha egyszer ilyen típusú a férfi, hogy minduntalan megerősítésre vár - nem akarja, hogy pusztán Angelus félénkségén múljon az estéje. Na nem mintha bármi komolyat tervezne, de egy felszabadult, jókedvű partnerrel sokkalta nagyobb élvezet beszélgetni, mint egy olyannal, aki feszt azt lesi, jót mondott-e, avagy rosszat.

Talán ezt a témát lezártnak is tekinthetnék. Nagyon kényelmes volna, elvégre Lor valószínűleg itt főne meg, az Abszol úton strázsáló lámpák aranyfényében, ha bókra bókkal felelnének. Azt meg egyáltalán nem szeretné, bármennyire könnyen veszi is a kedves megjegyzéseket. Aztán még túl korán kéne hitegetnie a másikat.. Vagy mégsem? Miért bonyolítja ennyire túl?
Aggodalmát a szóba jött harc fújja el.
- Amelyik Halálfaló úgy gondolja, hogy biztonságban van az utcákon, még kölyök. Vagy pedig olyan szinten biztos magában, ami már egyenesen ön- és közveszélyes lehet.
Fejtegeti a véleményét békésen, mintha arról beszélne, milyen rózsákat kíván telepíteni a nyaraló kertjébe.
- A közemberek tőlük tartanak, rájuk viszont az aurorok vadásznak, Angelus. Senki nincs maradéktalanul biztonságban. Az, hogy melyik oldalon akarunk harcolni, már gyakorlatilag a lelkiismeretünk dolga.
Ismét csak összeszaladnak a szemöldökei, de villámgyorsan tova is hessenti magától a kellemetlen érzést, miszerint Angelus talán azt hiheti, gyávának bélyegezte. Pedig nem! Épp hogy jót mondott rá! Elvégre ha ennyire harcos lelkületű, akkor kétség sem férhet hozzá, hogy ő is valami auror lehet. Akkor meg mi számíthat nagyobb elismerésnek egy ilyen bóknál?
Áh, a következő mondatával semmivé porlasztja a hős auror képét, hiszen azokkal veszi egy kalap alá magát, akik nem ismerik a terveket. Lor ellenben ígéretesnek tartja, hiszen.. erős férfi, fiatal és egészségesnek tűnő.. a szavai alapján maga is örömmel részt venne ebben az egész ramazuriban.
- Hát harcoljon.
Vágja ki határozottan, élénken ragyogó szemekkel, majd újfent menetirányba fordul, hogy ne kelljen Angelus arcába néznie. A szavai.. sokmindent felkavarnak benne. Gyáva.. de hát anno a Griffendélbe osztotta a süveg! Harcolnia kéne? Éppen neki? Aki egy épkézláb ártást nem tud alkalmazni?.. Vagy nem is olyan reménytelen, csak ő hitte eddig azt magáról? Elhitették vele? Áh, már megint kezd túlzásokba esni.
- Griffendéles voltam. - feleli halkan, eltöprengő hangon, s mintha ezúttal ő várna megerősítést, vállai fölött kérdőn néz vissza a férfi arcára; onnan pedig egyenesen a sötét szemekre emeli pillantását.
- De az átkok sosem mentek. Nem vagyok az az.. erőszakos típus. Elítélem, amit a Halálfalók másokkal tesznek, de mennyivel lennénk jobbak náluk, ha ugyanazt tennénk velük?.. Egy átok elsütéséhez kell bizonyos lelki állapot. Nem is tudom. Talán nem stimmel bennem valami..
Első ízben tűnik bizonytalannak, és talán egy kicsit keserűbbnek is, mint az eddigiek során. A sármos mosoly ellenben igenis új erőt ad neki, s büszkén húzza ki magát. Úgy van. Harcolni fog. Csak tudná, hogyan..!

A   V a s o r r ú b a n

Angelus után lép be a kis kocsmába, s szinte azonnal kellemes meleg járja át a testét. Könnyed léptekkel követi a férfit, s mikor az kivonja neki a széket, egy kedves mosollyal köszöni meg, s a kabáttól való megszabadulás után helyet is foglal. Lábait keresztbe veti, ujjait szórakozottan összekulcsolja, s ösztönösen körbesandít. Kellemes kis hely.
- Egy feketeribizli teát kérek. Cukorral és citrommal. - mosolyog fel a pincérre, s mintha csak most kapna észbe, hogy mégsem ír krémlikőrt rendelt, enyhén pirongva süti le a szemeit a lángnyelv whiskey hallatán. Áh, ennyire mégsem lehet kislányos! Nem muszáj alkoholizálnia csak azért, mert a másik azt teszi. És különben is. Hosszú még az este - ki tudja, meddig fognak még itt ücsörögni?
- Persze, csak nyugodtan. - hagyja rá oda sem pillantva, miközben látszólag alaposan végigméri a távozó pincért; közben pedig újfent elmereng.
- Mondja, Angelus.. mivel foglalkozik? - vet fel egy semlegesnek szánt témát, hogy a múló kényelmetlenség érzetet zavarja. Az a helyzet ugyanis, hogy mivel már ülnek, s nem mocoroghat, kezd határozottan zavarba jönni. Szimpatikus, értelmes fickónak tűnik ez az Angelus, de mi van, ha már foglalt? Meg különben is, nem szabad ilyesmikre gondolnia. Ez csak egy ital. De akkor is eszméletlen szemei vannak!

[Logan]

Logan

Végre, egy olyan hétvége, amikor a diákokat elengedték egy kis bevásárló körútra, hogy iskolaszereket,új ruhákat szerezhessenek be maguknak, s egy kicsit kikapcsolódhassanak az Abszol út rengetegében. Oliver valahogy elkeveredett a társaitól, betért egy fagyizóba, vett egy három gombócos nyalánkságot, majd séta közben elfogyasztotta. Közben nézegette a kirakatokat, egy-két helyen megállt és megcsodálta az újdonságokat.
~ Nahát, ez a seprű. Nekem is kellene egy ilyen. Kár, hogy ennyire drága, apámtól nem akarok pénzt kérni, hm...egyszer csak lesz rá pénzem.~ Jegyezte meg, miközben összerágta az utolsó tölcsérmorzsát is. Ezután betért egy talárüzletbe, s kíváncsiskodott, hogy vannak e új, köpenyek, mert az övé kicsit már elkopott. Nem volt túl nagy választék, egyik sem nyerte el a tetszését. Végül, üres kézzel hagyta el az üzleteket és elindult visszafelé az úton. Órájára pillantott, még volt másfél óra a gyülekezőig, s mivel már kezdett hűvös lenni, nem akarta idejét az utcán tölteni. Éppen a Vasorrú Bába mellett haladt el, régi emlékek jutottak az eszébe, amikor a haverokkal itt iszogatták a gyömbérsört.
~ Hm, miért is ne? Egy kis nosztalgia nem árt.~ Visszafordult, besétált a fogadóba és a pulthoz sétált, majd ledobta magát az egyik székre.
- Egy feketeribizli szörpöt kérnék.- mondta a pultosnak, s ezután féloldalra kifordult, hogy tekintetét körbevezethesse a vendégeken...

[Oliver]

Oliver

*Hát nem mondaná, hogy manapság dúskálna a lehetőségekben. Elég egyhangúak a napjai, mióta elhagyta a Roxfort tanárkarát. Kissé nehezen tette túl rajta magát, hogy elbocsátották, de hát? bizonyára ennek is meg volt az oka. Hazugság lenne azt mondani, hogy Logan nem bánja a dolgot, de azért még nem dőlt össze számára a világ. Fizetség szempontjából rengeteg sok lehetősége van még, csak hát azért még sem egy utolsó dolog Nagy Britannia varázslóképzőjében tanítani.

Hol tartottam? Ja igen? Tehát eléggé egyhangú és unalmas napjai vannak. Manapság úgy telnek a napjai, hogy egy fogadóban ücsörögve álláshirdetéseket nézeget, vagy éppen a Rend szolgálatában tevékenykedik. Tán nekik a legjobb, hogy kiiktatták a Roxfort-ból. Így sokkal több szabadideje van, ráadásul elég gyanús lenne, ha az egész tanárkar a Főnix Rendje szolgálatában lenne. Jobb is így.

A mai választás a Vas Orrú Bába, hol ugyan meglehetősen sokat tartózkodik, még sem ismerik. Talán mert itt minden nap annyi furcsa szerzet fordul meg, s a csaposnak nincs is ideje megnézni az emberek arcát. Logan csupán pár perce érkezhetett, s azonnal levetette magát egy csendesebb asztalhoz, hogy ott aztán hódolhasson egy órácska erejéig a cigaretta és az alkohol élvezetének. A Reggeli Próféta mai számával a kezében némán füstölög, s közben észre sem veszi a belépő Huxley fiút, akit igen is jól ismer. Talán azért, mert ő hasonlítható leginkább saját magához? Ugyanolyan eszement, megszállott, számmisztikus kölyök, mint jómaga volt annak idején. Na persze, azóta az évek múltak, ő pedig szépen változott?

Egyszerű fekete, vékony vágású öltönyében nem túl feltűnő, így elképzelhető, hogy Oliver nem is veszi majd észre. Na de ha így is lesz, hát annyi baj legyen. Legfeljebb lemarad olyan kérdésekről, mint milyen a suli, hogy vagy? stb. *

[Logan]

Logan

Ücsörög, pásztázza az arcokat, de ekkor nyílik az ajtó és egy fiatal, vele egykorú lány lép be azon. A lány feltűnő jelenség, ruhái színesek, haja afrofonású, s füleit, kezeit, arcát rengeteg ékszer díszíti.
~ Tyű, mennyi fém. Hogyan tudja elviselni ezt a sok cuccot az arcában?? Kár érte, szépek a vonásai, de ez a haj. Akár egy vitorlás hajó kötele. ~ Futnak át fejében a gondolatok, közben tekintetével végig követi a lányt, aki helyet foglal az egyik távolabbi asztalnál.
- Tessék az áfonyalé. - Hallatszik háta mögül a mogorva hang, visszafordul és biccent a csaposnak.
- Köszönöm- Ezután a zsebébe nyúl, majd kihalássza a szörp összegét és a pultra csúsztatja. Végül, belekortyol az italba és hódol az élvezeteknek.
~ Mennyei ez a szörp. Jobb, mint amit nálunk kapni. Ilyen miért nincs a Roxfortban? ~
Megcsóválja a fejét, majd ismét kifelé fordul, s tekintetével a lányt keresi. Nem csoda, a kocsmában ő az egyetlen különleges alak, a többi sötét fazon mellett. Észre is veszi őt, s felcsillan a szeme. Kezébe veszi a poharát, majd lehuppan a székről és határozott léptekkel indul meg a lány asztala felé. Ha már ennyit kell várnia, miért ne tölthetné el ezt az időt egy hölgy társaságában? Odaérve egy apró mosolyt csúsztat az ajkaira.
- Hello, nem bánod, ha csatlakoznék hozzád?- kérdi illedelmesen, közben jobb keze megindul a szék támlája felé. A lány felpillant az előtte heverő jegyzetekből és összeráncolt homlokkal válaszol.
- Nem bánod, ha nemet mondok? - Mondja finoman, de Huxley nem az a fajta, aki feladná.
- Oh, my lady, de bánom, ez mélyen érintett. -feleli, továbbra is mosolyogva.
- Na húzz innen -válaszolja a lány, most már sokkal dühösebben.
~ Ajjaj~ Huxley nem járt sikerrel, a lány valamiért nem túl szociális, talán valami baja lehet.
- Oké, bocs...- mondta Oliver csalódottan, majd megfordult.
~ A fenébe, hogy mindenki ilyen tahón viselkedik mostanában..~
Jegyezte meg, s ekkor pillantotta meg a szomszédos asztalnál ülő ismerős arcot.
- Logan tanár úr? - Megtörtént a felismerés, Oliver elmosolyodott.
- Áh, tanár úr! Már rég láttam, hogy van? Nem bánja, ha leülnék? - teszi fel a kérdést és már húzza is ki a széket...

[Oliver]

Oliver

*Valahogy nincs semmi olyan abban az újságban, ami őt érdekelné. Kis kviddics, idióta pletykák, rémhírek, és pár bugyuta hirdetmény. Álláshirdetés persze semmi. Úgyhogy a mára már pletykalap hamar az asztal végébe kerül. Közelebb húzza hát a kék színben csillogó üvegét, melyben valamiféle sör van töltve. Nem iszik még belőle, csupán szemlélgeti magának az italt, közben nagyot szív a cigarettából.

Megpillantva azt a bizonyos szivárványozott leányzót, csak megrázza a fejét. A boszorkányok sem a régiek már? Ugyan az ő nemzedékük mindig is elég furcsa volt, de ez most már tényleg sok. Hogy lehet így elcsúfítani egy arcot! Na de hát az ő élete, ő teste, azt csinál vele, amit csak akar. Ha neki ez tetszik, hát tegye!

Tekintetével követi a lányt, persze nem feltűnően. Kíváncsi azért rá, hogy még is mit akar errefelé egy ilyen alak. S akkor pillantja meg a Huxley fiút is. Mint egy rég nem látott rokont, úgy szemléli meg a srácot. Mivel semmi érdekeset nem lát rajta, ezért hát elfordítja a fejét és kitekint az ablakon. Akaratlanul is meghallja, amint a lány elküldi Olivert abba a bizonyos búsba, elvégre meglehetősen emelt hangon beszél.

Cipők kopogása jelzi, hogy megértették a célzást, és a srác végre otthagyja a lányt. Magában elmormol egy rövid imát, hogy ne vegye észre. Most nincs hangulata a sráchoz, de ha ideül, hát nem fogja ezt a tudtára adni. Mert, hogy ideül.*

- Ülj csak le, fiam!
*Megvillantja szürkéskék szemeit.*
- Meg vagyok?
*Hüvelykujjával a lány felé bök.*
- Szépen lekoptattak, mit ne mondjak.

A tanár nem csattant ki az örömtől, hogy találkozhatott egykori diákjával, ennek egyértelmű jelei voltak. Válaszai sablonosnak, rövidnek tűntek, azonban Olivert ez sem tántorította el attól, hogy helyet foglaljon a férfi asztala mellett. Az egykori számmisztika oktató utolsó megjegyzésén csak elmosolyodott a srác.
- Tanár úr, látja, ilyenek ezek a mai fiatal lányok, nem szeretik, ha megszólítják őket, így jártam. -tárta szét karjait, s arcán továbbra is ott ült egy kis mosoly. Túlságosan nem viselte meg az eset, párszor már lekoptatták őt, amihez így már hozzászokott. Még hátrapillantott a lányra,aki továbbra is mogorva képpel bújta a jegyzeteit. ~ Biztosan antiszociális, nincs szüksége társaságra...vagy talán egy gonosz boszorka. ~ Jegyezte meg magában, majd előre fordult és kortyolt a szörpjéből.
- Örülök, hogy összefutottunk. Őszintén sajnálom, hogy elhagyta az iskolát, a mostani tanárunk olyan...nem is tudom, inkább nem mondok semmit - Csupán egy mosollyal jelezte azt, hogy a jelenlegi tanárával nincs megelégedve.
- És ön mit csinál mostanában? Valahol máshol tanít, vagy élvezi a szabad életet, utazgat és csapja a szelet a hölgyeknek? - kérdezte vigyorogva, a beszélgetés talán kezdett "barátias" lenni, Huxley mindig is ilyen közvetlen volt.

[Oliver]

Oliver

*Különösnek találja, hogy Oliver ilyen könnyen veszi ezt az egészet. Egy srác sem örül neki, ha egy nő lekoptatja. Minden bizonnyal a srác szíve mélyén azért meg van sértve, vagy csupán hozzászokott már az ilyenekhez. Legalább is Logan el tudja képzelni ezt is?

Lágyan elmosolyodik, már amennyire arcizmai engedik. Ez igazán kedves, kis bók, de az ő szívének nem kell vigasz.*
- Hát, én is sajnálom, hogy távoznom kellett. De most legalább több időm van a családomra.

Kényelmesen hátradől a székében, újabb szál cigarettát gyújt meg, úgy hallgatja a fiút. Azért ennyire nem kellene közvetlennek lennie. Barátkozó ugyan és nem szól, ha így viselkednek vele, de azért Huxley-nak lehetne annyi esze, hogy egy felnőttel nem beszél így.*
- Mint mondtam, a családommal vagyok.

*Nagy slukk a cigarettából.*
- És? Iskola hogy megy?

- Áh, családdal persze. - ~ Minek kell neked ilyen hülye kérdéseket feltenned, amikor egyértelmű,hogy a családjával tölti ideje nagy részét? ~ Futottak át fejében a saját magát dorgáló kérdések, majd az érkező kérdésre felpillantott.
- Jaj, a sulit inkább hagyjuk. Őszinte leszek tanár úr! A számmisztika az megy, de a többi tantárgy...Na jó, az is igaz, hogy elég lusta vagyok, nem sok időt fordítok a tanulásra. Bár, mostanában megkértem néhány diáktársamat, hogy segítsenek, főleg gyógynövénytanból. - Válaszolt kicsit bővebben a férfi kérdésére, majd kiitta a fekete ribizli szörpöt és az órájára pillantott. Már csak tíz perc volt hátra a gyülekezőből, amit nem igazán szeretne lekésni, mivel nem lenne jó újabb büntetéseket begyűjtenie.
- Tanár úr! Nagyon örülök, hogy találkoztunk, remélem, hogy még összefutunk, talán itt a városban. Végülis már csak két évem van hátra. - mosolyodott el Huxley, bizony várta már , hogy végre elhagyhassa a Roxfort kapuit és nagy szenvedélyét , a sportközvetítést gyakorolhassa. Felemelkedett az asztaltól és lassan begombolta a kabátját.
- Üdvözletem a családjának! - felelte a férfinek, majd biccentett egyet.
- Viszontlátásra! - Ezután, ha a férfi nem tartotta szóval, elhagyta a kocsmát és megkereste a társait, hogy visszatérjenek az iskola falai közé...

[Oliver]

Oliver

*Barátias mosolyt ölt az arcára. Talán túlságosan is mogorva volt. De hát nem meglepő, hiszen már jó ideje itt ül a fogadóban, szívja a füstöt magába és önti folyamatosan lefelé az alkoholt. Na meg a fáradság is, melyet képes ártatlan embereken gyakorolni. Eléggé elkorcsult az utóbbi pár hónapban.*

- Fogadd meg a tanácsomat Oliver! Ne akarj egyszerre sokat, koncentrálj két-három tantárgyra, amik majd a későbbiekben is kellenek!
*Megemeli a kupáját, legurít egy-két kortyot.*
- Jól van fiam, menj csak. Örültem a találkozásnak!
*Ugyan édesanyja miatt Istenhívő, egy kis füllentést azért bárki megengedhet magának.*
- Átadom.

*Amikor elhaladna mellette, megragadja a csuklóját, s megállásra készteti a fiút. Felszínesen beletekint a szemébe, s inkább kérlelően, mint sem parancsolóan szól.*
- Ne említsd a találkozásunkat! Nem akarom, hogy részegesnek tituláljon bárki is. Mert, mint látod, nem vagyok az.
*Hálás mosoly.*
- Most pedig menj, nehogy véletlenül itt hagyjanak! Örültem, Oliver!

[Egészségünkre.]

A hölgyemény úgy tűnik nem is jár igazából a földön. Egészen el van varázsolva. Felém nyújtja hamvas kacsóját, de oda sem figyelt a a kézcsókomra. Majd a meghívásomra sem, mert olyan üveges tekintettel bámult a levegőbe, mint akiben eltörött valami. Én rendeltem, majd egy asztalhoz kísértem újdonsült partneremet.
Mivel nem kötötte az orromra, hogy mit inna, egy lágy Cherrys koktélt kértem neki, magamnak pedig egy jófajta Lángnyelv Whiskey-t. Asztalhoz kísértem a nőt, kihúztam neki a széket, majd megvártam míg leül, ezek után magam is helyet foglaltam. Ráemeltem a tekintetemet, kezembe vettem a poharat.

-  Egészségünkre. - nyitottam szóra a számat.

Vártam, h felvegye az asztalról a színes löttyöt tartalmazó üvegedényt, majd koccintottam vele.

-  Megkérdezhetem csodálatos kisasszony, hogy mi a becses neve? - tettem fel nyájasan a kérdést, s reméltem, hogy választ kapok reá.

Kutató tekintetem végig futott a nő hollószín haján, gyermeki arcán, s tökéletes testén. A ruhája tökéletesen kiemeli az igen csak figyelemre méltó domborulatait, egészen mély dekoltázsával, még vonzóbbá teszi őket. Nem beszélve a bőrkabátjának tökéletes kontrasztjáról. Ahogy lejjebb tekintek – bár széken ül – de a ruha vonala ismételten csak csodáról árulkodnak.
Áldom a jó szerencsémet, hogy egy ilyen tökéletes nőbe botlottam. A szemét veszem szemügyre. Csodálatos kékeszöld szempár. Mintha egy mély tengerszem alját kerestem volna. Szinte elvesztem ebbe a szempárba. Hihetetlen tekintete volt. Még jó, hogy az vagyok, aki... Mert lehetséges, hogy ha más valaki ült volna itt a helyemen, teljesen elvarázsolta volna a nő szeme. S amit kiolvastam belőle, az sok embernek nem jelentett volna túl sok jót... Úgy tűnt, hogy igen sötét titkai lehetnek. De vajon miért? És főleg mik?
Persze ezek azok a kérdések, amelyekre valószínűleg nem kapnék választ, illetve nem kapok választ, ha csak nem avatom be egy kis titkomba... De hát, hol van még az este vége...
Messze, messze...
Messze...
Leteszem a poharamat, s reménykedem, hogy közben megtudhattam a csodálatos teremtmény nevét. Ha megkérdi, ha nem... szóra nyitom a számat.

-  A nevem Mirol, Angelus Mirol. - fejbiccentés. - Örülök, hogy megismerhetem Ms. És még egyszer elnézését kell kérjem, hogy úgy elsodortam önt. Igen figyelmetlen voltam.

Kíváncsian vártam, vajon reagál e valamit a nevemre... Mert, ha tényleg olyan körökben forog, akkor kell, hogy mondjon neki valamit a nevem. Ha nem, az csak nekem jó. Apró, leheletnyi gonosz mosoly fut végig az arcomon, oly láthatatlan módon, hogy a velem szembe ülő hölgyemény észre sem vehette.
Majd, ha szóra nyitja a száját, végre megkezdhetjük a társalgást, az esténk első lépcsőfokára léphetünk.
Közben bele kortyolok a whiskeymbe, majd előveszem a cigaretta tárcámat, s felpattintom.

-  Megbocsátja? - teszem fel neki a kérdést, s ha nem zavarja,akkor feléje nyújtom a tárcát.

Ha vesz, tüzet is adok neki, ha esetleg nem kér, jó magam rágyújtok, és úgy hallgatom tovább.

Pár pillanat és egy asztal mellett találom magam, szemben az idegennel, akit… most nézek meg igazán. Karakteres arc, csillogó szemek, amelyek már-már képesek és rabul ejtik a szívedet, ha nem figyelsz kellőképpen. Erős, telt ajkak, amik… de ebbe még csak belegondolni is rossz. Bár tény, régóta nincs senkim sem, azaz… ez így teljesen nem igaz, de… hagyjuk. A lényeg, ehhez az idegenhez –mint majdnem minden idegenhez- vonzódok. Hisz minden nőt a külső fog meg.
Mint Lestrange… ha nem lenne a… khm… főnököm… De Crasso se a rossz fajtából való, csakhogy ő olyan, amilyen. Egyszerűen ő nem férfi a szememben, hanem sokkal inkább egy bátyhoz tudom hasonlítani, aki folyton folyvást piszkál. Ki nem állhatom, főleg hogy táplálja a versenyszellemet bennem, hogy túltegyek rajta.
Viszont ő, aki velem szemben ül, és italt rendel… Ő más, ő kellőképpen megfelel minden elvárásnak. Na jó, nem mindnek, mert még sok mindent nem tudok róla, de tény, a megjelenésen nincs mit változtatni. Ez tökéletes. Egy piros pont.

Felpillantok a pincérre aki elém teszi a Cherry-s koktél, a társammal szembe pedig a jól ismert Lángnyelv Whiskey-t. A felbukkanó mosolyféle arra ösztönöz, hogy gondolataim csapongjanak. Vajon minek tűnik ez kívülről? Ez az egyszerű és véletlen találkozás? Nem túl bizalmas viszonynak úgy vélem… talán a ’barátok’ vagy ’ismerősök’ kategóriát már megüthetjük. Ki tudja?
S pilláim szelíden rebbennek meg, amint a férfi pohárköszöntőt mondd. Én csak bólintok egyet és kósza mosoly kúszik arcomra, miközben kortyolok egyet az édes nedűből. Tökéletes. Miért van az, hogy most mindenre ez a szó illik?
- Természetesen… - kuncogok halkan, hiszen nincs okom aggódni. Főleg nem itt. Úgyis, aki meghallja a nevem és a belső körökbe forog, vagy legalábbis hallomásból tud egy-két dolgot, ismer… legalább a nevemet. A Lestrange lánykája… nem a lánya, a lánykája, aki megtesz érte mindent. A szolgája alantasabb kifejezéssel élve, mert… de nem. Ő csak egy ’mentor’ vagy mi a szösz.
- Evolet Leroy…-
Pillantok a férfire és nem is sietek azt elkapni. Kíváncsi vagyok a reakciójára, a véleményére, a… mindenre. Vajon mit gondolhat? Mik lehetnek a ki nem mondott kérdések? Mert azok úgyis vannak… mindenkinek vannak.

Már szóra nyitnám a szám, feltéve az idegen nevére való kérdést, mikor megelőz ezzel, s önszántából nyilatkozik. Ez mosolyogtató, főleg hogy kitalálta a gondolatom, s megpróbálom ezt a kis szikrányi örömöt vagy mit elnyomni, ahogyan a mosolyt is… több-kevesebb sikerrel.
- Ó semmiség, ne szabadkozzon… én legalább annyira hibás voltam… - vonok vállat egyszerűen miközben kényelmesen hátra dőlök a széken miközben lassan elkezdem kigombolni a fekete kabátomat. Nem sietem el, s nem is nézek oda, nem szükséges. Nő vagyok, és nekünk sok minden könnyen megy. Az évek és a rutin. Többek közt ezeknek is köszönhetem. S közben tekintetem a férfiét ejtik rabságba. Már persze ha ő maga épp másra nem figyel. Aztán kecsesen emelkedem előre az asztal felé, testem ívbe feszül, amíg leveszem magamról a kabátot. Megadóan csúszik le a karjaimon szabaddá téve azokat, hogy aztán közreműködésemmel a székem támláján pihenjen meg addig, míg távozásra nem kerül a sor. És azt még egy ideig nem tervezem. Egyszerű fekete ruhám bájosan simul testemre, aranyszegélyes nyakrésze pedig kellő eleganciát kölcsönöz. Persze ez nem egy kocsma életébe való öltözék, de mikor elindultam otthonról még nem tudhattam, hogy épp itt kötök ki. De igazából nem bánom, hogy épp ez akard a kezembe. Kellően kihívó, de nem túlságosan eltérő a megszokottól. Mondhatni pont jó.

Aztán valahonnan a férfi zsebeinek egyikéből előbukkan egy elegáns cigarettatárca is. Nem az olcsó fajta, s tudom, hát hogyne tudnám, hogy mit is jelent ez. Igazság szerint ez evidens, hisz… Mirol. Mirol! Egy Mirol? Fura, mintha nem is tudtam volna a létezéséről. Angelus… különleges név. Persze biztos vagyok benne, kapcsolatban áll James Mirollal.
- Nem kérek köszönöm… - mosolyodom el, és bólintok a kérdésére. A cigarettafüst nem zavar. Volt kellő idő megszoknom, főleg mikor ehhez hasonló helyeken töltöttem sok időt külön fajta megbízatások miatt. Vagy még ettől rosszabb helyeken. Mondhatom azt hogy… hozzászoktam. S bár tény, néha én magam sem tudok ellenállni a csábításnak és rá rá gyújtok, ez most… valahogy nem az az alkalom számomra. Mégsem gátolom meg semmiben a másikat. Miért is tenném? Nem vagyok ünneprontó.
- Mondja csak… mi szél fújta erre? – kérdezem, míg a parázs felizzik, s a cigaretta meggyullad. Szép, íves szemöldököm egy leheletnyit feljebb kúszik, kifejezve érdeklődésemet. Miközben ajkaim egy félmosolyra húzódva várják a választ, de aztán incselkedve hozzáteszem, mert nem bírom megállni.
- Azon kívül persze, hogy idegen nőkbe botoljon? –
Kicsit előre is dőlök, rákönyökölve az asztalra. Fejem félrebillentem, s ebből a szögből szemlélem a másikat. Arcom szenvtelen, vagy legalábbis annak tűnik. Várakozok. Kíváncsi vagyok, egyre inkább. De én mindig is ilyen természet voltam… szerettem játszani a tűzzel. És Angelus kifejezetten érdekes… könnyen megégethetem vele magam… de a félelem sosem szerepelt a szótáramban. Soha de soha.