Három Seprű

[] :: VIP szektor :: []

] :: VIP szektor :: [

[ :: Cedraaaaaahhh :: ]        

Valóban vártam volna valamiféle ellágyuláshoz hasonlatos reakciót, még ha csak egy villanásnyi ideig is tartó arcizomrezzenést, vagy egy villanást a szemekben vagy bármit. Milyen kár, pedig ez a kislányos báj mindig is nagyon befutó szokott lenni, főleg ha a legváratlanabb pillanatokban vetem be szégyenlős és szerény oldalam. Na de ha nem hát nem, majd esetlegesen egy másik alkalommal, máshogyan… mert ugye én nem adom fel ilyen könnyen. Kutatóan pillant rám, hiszen egy pillanatra elkapom a pillantását, s magamban elégedetten mosolyodom el. Talán nem érti az egész helyzetet, és éppen valamire keresi a választ? Ha azt hiszi, hogy csak ő lehet a nagy kiismerhetetlen valaki hát… én is tudom úgy keverni a kártyáim, hogy másképp jöjjön ki az, amit én szeretnék. Naivság ide vagy oda.


- Én nem keresgélek. – Felelem nemes egyszerűséggel, miközben mosolyra húzódnak az ajkak, s csillannak meg a kék szemek vidáman, kissé csintalan fénnyel. Nem értettem félre a szavait, bár félre lehetne, akármennyire is előadja a komoly sémát. Elvégre ÉN mindenbe beletudok mindent magyarázni, s úgy kavarom szálakat, hogy soha a büdös életbe nem bontom szét. Szóval ha akarnám… akkor még sikerülne is, de most valamiért nincs kedvem se alkalmam a szavak mögé azt képzelni amit csak is ÉN akarok. Túlzottan is koncentrálnom kell a másik szavaira, s magára Ő rá, a mozzanataira, az egész lényére, na meg miképp fogalmazom meg azt, amit közölni akarok. – Úgy gondolom, nem az én dolgom keresgélni , s egyébként sincs kedvem a vadász szerepét betölteni. Taszít az, miképp fut egy nő egy-egy férfi után, elfeledve az úgy nevezett hagyományokat. –
Hahhahahaaa, pont én beszélek ilyenről, amikor úgy evett Ryan után, mint valami kutyát a gazdája után? Hogy állandóan a sarkában voltam, s másztam rá, s mindent megtettem azért, hogy egy aprócska kis figyelmet is nyerjek. Szánalmas… s meg is lett ennek az egész erőlködésnek az eredménye, egy nagy semmi. De hát erről nem kell senkinek sem tudnia ugyebár.
- Az persze megint más dolog, ha valaki esetleg elnyeri a tetszésem, s elhitetem vele, hogy nem én választottam ki őt, hanem ő engem de… ez megint más kérdés, más helyzet. – Apró mosoly, majd belekortyolok a teámba, mely még mindig pont olyan forró, akár csak az első pillanatban. Talán mert nem is telt el túlzottan sok idő? Nem tudom, mindenesetre leteszem az asztalra, s azt fontolgatom, hogy felfogok hamarosan állni, mert a sok ülés végett még a végén elgémberednek a végtagjaim. Talán eljátszom a gondolattal mi lenne ha a kezem véletlen hozzáérne az övéhez de… aztán még sem, s engedem el könnyedén a bögre fülét, majd dőlök ismét hátra a fotelban. – S azt sem mondanám, hogy a bugris fiúk kimaradtak volna az életemből, sőt. S talán éppen ezért nem kívánkozom többel komolyabb kapcsolatba keveredni. -
Ezen sincs mit tagadni. Hiába vagyok egy taknyos, némi múlttal azért még is csak rendelkezem, még ha egészen aprócska is, és semmit mondó, de attól még az ott van, nincs mit tenni.

Elgondolkozom. Ez persze nem az első pillanat ezen az estén, de talán most a leglátványosabb, hogy nem vágom rá egyből a választ, inkább csak az egyik szemöldököm egy leheletnyivel feljebb kúszik, ahogyan ízlelgetem a kérdést, s próbálom darabokra szedni, még is mit akarhat, s mit is kellene erre válaszoljak. Őszintén, kerek perec, hogy nem. De talán a legtöbbször az a legjobb, ha az ember elveszi, amit akar, amire vágyik, hogy pillanatnyi szomját oltsa, talán minden következmény nélkül. Mielőtt még holmi érzelmi kavalkádba keveredik, s valljuk be… ez nálam nagyon is jellemző. Egy kis törődés, és pátyolgatás, én pedig már is odáig vagyok meg vissza… pfej.

- Én sosem érem be kevesebbel, mint amit akarok. Ám most megpróbáltam nem magamból kiindulni. – Adtam meg a választ, kissé félrebillentve a fejem, figyeltem balkezemmel kihalászott tincset csavargattam fel s le az ujjamra, ezzel magamat szórakoztatva. A válasz úgy gondolom elég… elővigyázatos, még is egy keveset eláruló, de kellően semleges. Igen, azt hiszem így párpillanat gondolkozás után elég korrektre sikeredett. Nem mond el mindent, de még sem lehet azt mondani rá, hogy egy nagy semmi. Viszont legalább azt is leszűrhettem a kérdésből, melynek mindenegyes szava kalapácsként verődött bele a fejembe, hogy ő a kérdést elég bugyutának tartja, s még örülhetek is ha egyáltalán válaszra méltat.

Elakad a lélegzetem, ismételten, s ez nem is meglepő, elvégre ha egyszer ilyen hatással van rám… S bizony, mint ahogy már említettem, most jön a libabőrös rész, amikor rá se kell pillantsak a karjaimra, érzem, hogy a fehérbőrön végigfut a hideg.
- Tenni is kell azért, hogy ami az öné, az az is maradjon, hiszen ez egy oda-vissza dolog. Legalábbis nekem ez a véleményem, s e szerint is élek. Azzal semmi baj, ha a hűséget elvárják tőlem sőt, de ezt én is megkövetelem. Arról nem is beszélve, hogy teszek arról, hogy a másiknak még csak a megcsalás gondolata eszébe se jusson. -
Most szükség van arra, hogy ezt kifejtsem? Pont neki? Elvégre a pajkos mosoly, s a már-már vágyakozóan megcsillanó lélektükrök mindent elárulnak, még is miről beszélek, célozgatok olyan dolgokra, melynek gondolatára talán el kellene piruljak. Tetszik, határozottan tetszik ez a macska-egér játék. S szinte érzem, milyen élvezettel tölt el az, hogy ismét játszhatok a tűzzel, csak ez most egészen más… veszélyesebb.

Talán túl hirtelen állok fel, ezzel megszakítva a szemkontaktust, s ahogyan a kandalló elé lépek, söpröm vállam mögé a fehér tincseket, melyek már kevésbé nedvesen hullnak le, egészen a hátam közepéig, vagy talán még alább.
- Ez vicces. – Mosolyodom el, ahogyan leemelek valami porcelán csecsebecsét a kandalló párkányáról, s fordulok felé. Bár ujjaim játékosan futják körbe az apró szobrot, pillantásom a másikét keresi. – Már mint az én szűzies lelkem számára, elvégre naivan most is a logikát próbálom keresni. -
Már az maga egy vicc, hogy olyan fogalmat használok, hogy szűzies, elvégre egész eddigi viselkedésemmel nem éppen ezt próbáltam kihangsúlyozni, valljuk be. Szerintem Ő is tudja, hogy ezzel csak arra célzok, hogy tisztában vagyok azzal, mennyire nincs még tapasztalatom, mi is az a nagybetűs élet, amiről a nagyok, a felnőttek beszélnek. Nem éltem én még ahhoz eleget, de hát mit is titkoljam? Elvégre a fiatalság, és bohóság nem szégyen.
- Miért beszél többes számban? Idősebb dámák … Gondolom a kapcsolatai révén úgy is ismer épp eleget, s talán épp annyira, hogy egyet kiszemeljen, s arra ez egyre időt szánjon, azt a keveset. Egyet és ha az már meg van … - apró vállrándítás. Mint akinek nincs kedve befejezni a gondolatot. – Szeretne újra megnősülni? -
Már megint beleugrok egyikből a másikba. Az imént még azt ecseteltem, miért nem választ ki egy nőt, és szerzi meg magának, most meg már a jövőbeli terveiről faggatom.

- Nem kérek köszönöm. Ezek az angliai teasütemény csodák nem igazán a kedvenceim. – S abba nem is mentem bele inkább, egyébként imádok enni. Főleg az ilyen habos csokis csodákat. Nyammm… Lepillantva arra a kis vacakra, amit eddig fogdostam, fordultam meg, majd tettem vissza, s szabaddá vált kezeim magam mögött összekulcsolva araszoltam arrébb, s álltam meg féloldalasan, közel maradva a tűzhöz, de könnyedén szemmel tartva a másikat is. – Azóta vár és figyel… még is mire és mit? – Tértem vissza, kikapva egy gondolatát az előző monológjából, s mosolyodtam el újfent csak pimasz módon.

~Logan~


- Volt már szerencsém hozzá – válaszolom Logannak.
Hát igen, azok az ifjú diákévek… Hányszor vertem el barátaimat, és hányszor zsebeltem be egy zsáknyi pénz, amit utána szinte mind költhettem Cathyre, a drága nővéremre, aki egyedül akkor volt boldog, ha csilloghatott. Hogy mi mennyire különbözünk… De mindegy is. A környékünkön az egyik legjobb pókeres voltam, a kezeim közt csak pörgött a kártya és soha nem csaltam. Nem arra nem vetemedtem volna. Egyetlen egy dolgot viszont mindig kihasználtam, méghozzá azt, hogy nem éreztek ellenfélnek. Az apró, kicsit lányos, okos fiúcskáról, senki nem gondolta volna, hogy tudja mi fán terem, hogy póker, pedig tudtam. És, amit még a társaim nem tudtak, hogy nem csak szerencse kell hozzá, hanem ész is, és abból nekem sosem volt hiány.
Tudok e játszani? Még szép, és csak mosolyogtam egyet a kérdésre majd a pakliért nyúltam, ami ott hevert munkatársam előtt és néhány egyszerű, de annál látványosabb mozdulattal elkezdtem megkeverni a kártyát. A lapok szinte repültek a kezembe, de én rájuk sem pillantottam, csak lestem, Logan arcát, mert kíváncsi voltam, hogy reagál ezekre a kis türkökre, amiket a hosszú év rutinja vert belém.
Aztán eszembe jutott, hogy itt ül két férfi egy kocsmában, whiskyt isznak, a kezükben a kártya, csakhogy hiányzik egy igazán fontos dolog, a szivar. Sose voltam, egy dohányos típus, de voltak alkalmak mikor megkövetelte a számomra a jelenlétét és ez egy olyan pillanat volt. 
Egy pillanatra abbahagytam a mutatványozást, és jobb kezemmel a pálcámért nyúltam, majd egy könnyed mozdulattal az asztalra varázsoltam egy hamutálat és két szál szivart.
- Kérsz? – kérdeztem, és immár már én is tegeztem.
Lassan évvégéhez közeledtünk, de én még mindig magázó viszonyban voltam a legtöbb tanár társammal, és erről csak én tehettem. Állandóan az irodámban ültem és dolgoztam, ha nem a gyerekek dolgozatait javítottam, akkor különféle rúnákat fejtegettem, vagy csak szimplán egy történelemkönyvet bújtam. Kicsit megszállott voltam, elismerem, de egyedül a mindig újabb és újabb titkokat rejtő múlt volt az, ami lekötötte a figyelmemet és nem gondoltam Colettre. És tudom, hogy bezárkóztam, de nem vágytam a legtöbbször társágra, pedig lehet néha jobbat tett volna nekem egy haveri hátba vágás.
- Póker mehet? – tettem fel a nagy kérdést, de volt egy olyan érzésem, hogy erre igen lesz a válasz.

[A Három seprű egy privát termében]

[Yo]

A Három seprű egy privát termében

*Alkímistánk ereiben lassan, egy alig élő teremtmény mozgásának sebességével kezd hevülni a vér. A vele szemközt helyetfoglaló leányzó immáron valóban a tűzzel játszik, s nem is akármilyennel! Cedrah elméjét hamarosan egész elborítja az a titokzatos, vörös ködnek nevezett fogalom, melynek okát a mai napig sűrű homály fedi előtte. Akarja ezt a rohadt vércsét, méghozzá itt és most.
Mégis egy arisztokratához méltón uralkodik magán, s olyan rezzenetlen arccal hallgatja végig a nagy komolyan előadott gondolatokat, mintha bármit is számítana neki a másik véleménye. Pedig dehogy! Csupán az étvágyát hozza meg.
Ez a mérhetetlenül naiv, hagyományokhoz ragaszkodó kinyilatkozás, miszerint a férfiak dolga a vadászat.. nagyon helyes meglátás, Miss Delacour, igazán sikerült rátapintania a lényegre; s egyúttal felhergelnie. Cedrah könnyedén átveszi a csupán elméleti síkon létező meghívót, s míg ujjai szórakozottan végigcirógatnak a durva asztallap élén, ő gondolatban már a tűzbe is vágta a megsárgult pergamenre rótt levelet. Nincs szüksége a formális engedélyre. Sőt. Semmiféle engedélyre - minek is szorulna rá az efféle udvariassági körök megejtésére, ha úgysem tilthat meg neki senki emberfia (avagy lánya) semmit?*

- Magam is úgy tartom, hogy a férfiak dolga a kezdeményezés.* Feleli könnyed, társalkodó hangnemben, miközben hagyja, hogy arcára kiüljön az az elismerő, kellemes mosoly, mely csak tovább nyomatékosítja véleményét.* Többek közt ezért is nem kívánok semmi komolyabb dologba bonyolódni olyan hölgyekkel, akik megtagadják tőlem a vadászat örömét. Egy vadon élő állatnak is fennakadnának a szemei, ha az őz csak úgy odaállna elé, hogy falj fel. Persze telezabálná magát, hogy csillapítsa az éhségét, de.. remélem érzékeli a helyzet abszurditását.

*A férfi pillantása minden átmenet nélkül kihívóvá válik, s mosolya is mohóbb kifejezést kölcsönöz a máskülönben szép arcnak. Akarja.. akarja.. Az ifjú lányzó vonásait fürkészve hirtelen azon kapja magát, hogy kezdi komolyan elveszteni a fejét. Egyre gyakrabban kúszik tekintete a csevegő szájra, s már nem csupán a rózsás ajakpárt, de a fogakat, s az alkalmanként láthatóvá váló nyelvet is figyeli. Annyira agresszívan lüktet egész lényében a vágy, hogy ezúttal valóban csak komoly erőfeszítések árán képes visszaemelni pillantását a világos lélektükrökre. Türelem.. már nem kell sokáig fenntartania ezt az ocsmány álcát - ebben egészen biztos. A hőn áhított vércse egyre kisebb köröket tesz körülötte, s alkímistánk szinte már markában érzi a selymes tollakat. Igen. Ez a karcsú teremtés hamarosan az övé lesz. Talán már egy óra múlva.. vagy annyira sincs szükség?
Miközben a továbbiakra szóló eshetőségeket latolgatja magában, szüntelen figyelemmel hallgatja ifjú beszélgetőpartnerét, s mimikájával még társalogni is képes vele.
"Az persze megint más dolog, ha valaki esetleg elnyeri a tetszésem, s elhitetem vele, hogy nem én választottam ki őt, hanem ő engem de… ez megint más kérdés, más helyzet."
Valóban így volna, Miss Delacour? Ezek szerint maga is a vadászatot preferálja, még ha az előbb oly' bájosan ki is fejtette véleményét a hagyományokról. A férfi arcán elismerő, pokolian gyönyörű mosoly sejlik fel, s enyhén meg is csóválja a fejét. Ez igen.. Játszadoznak vele, holott immáron számára is láthatóvá válik az a szemérmetlenül nagy, élénkzölden villogó lámpa, mely zöld utat ad a folytatáshoz. Aprócska jel, Cedrah mégis fogja, s ha lehet, még az eddigieknél is tovább nő benne az a hátborzongatóan kellemes biztonságérzet, mely a szép nők társaságában megbizsergeti a tarkóját.
"S azt sem mondanám, hogy a bugris fiúk kimaradtak volna az életemből, sőt. S talán éppen ezért nem kívánkozom többel komolyabb kapcsolatba keveredni."
Ugyan.. nem szükséges megmagyaráznia, elsőre is remekül értettem. A mélykék lélektükrök ezúttal pajkos-bölcsen csillognak a szobát beragyogó tűz narancsvörös fényében. De hisz nem is kell! Alig néhány perc múlva magához ragadja és onnantól kezdve porcikája nem kívánja majd a kamasz kölyköket.

Aztán úgy dönt, nem tartja tovább a száját, s ezúttal szóban is kifejti véleményét, mielőtt a csinos buksiban olyan ostoba gondolatok ötlenének fel, miszerint a társalgás érdektelenné vált a számára.*

- Nyugodtan induljon csak ki magából, elvégre nem kell megnyernie magának a véleményével. Vállalja csak fel bátran.* Biztatón mosolyogva fúrja dermesztő tekintetét a lány lélektükreibe, s ezúttal valóban sajogni kezd benne a férfi. Látja Yolandán, mit vált ki belőle a pillantása, s ez az ártatlan, meztelenül őszinte reakció kegyetlenül kihozza belőle az önző dögöt is. Lúdbőrzik a kicsike. Tehát felkészült.* Azt hiszem, ez így helyes. Ám.. csupán a félreértések elkerülése végett: a Bess-szel kötött házasságom kizárólag a pénz körül forgott, s mivel üzletből köttetett, nem válogathattam meg kellőképp a szóban forgó hölgy tulajdonságait. Képzeljen csak el egy sötét fejű, nyafka nemest, akit a legnagyobb jóindulattal is csupán a lányaként képes kezelni. Nyűg.. az volt. Nem volt egyenrangú fél. Talán éppen ezért voltam olyan sokat távol a közös otthontól, s ő ezért volt kénytelen az ostobább, könnyebben kapható férfiak társaságát keresni.

*Rövid időre elhallgat, mint aki végig akarja gondolni, mit is mondott eddig, ám korántsem ez áll a dolgok hátterében. Yo reakcióit fürkészi, s azon töpreng, bejátssza-e a következő lapot, amivel ismét csak egy kicsit közelebb férkőzhet a céljához. Aztán úgy dönt, még korai, s ennyiben is marad magával. Végignézi, miként emelkedik fel a lány vonzó alakja a karosszékből, s miként sétál el a kandallóig. Végre.. Cedrah nem fordul utána, ehelyett továbbra is maga elé mered, s ismét magához veszi a szögletes whiskeyspoharat. A barnás lötty halkan locsogva nyalja körbe az üveg belső oldalát, miközben alkímistánk szórakozottan lögyböli; a tűz pedig különösen ragyogóvá teszi az ital színét. Aztán megpillantja a pohár oldalába zárt vélát, amint az ital némiképp megtöri kandallónál ácsorgó, makulátlan alakját, s az akímista tekintete ezúttal a tükörképen, a törött máson függ.*

- Az érzelmekben nincs logika.* Jegyzi meg szórakozottan, s egy határozott mozdulattal felhajtja a tüzes folyadék maradékát. A pohár talpa hangosan koppan az asztal lapján, aztán hátracsusszanó széklábak karistolnak végig a fényes parketten, s a puha szőnyegen egyaránt.* Igen, ismerek eleget. A zömük kiégett, aki pedig még nem, az hosszas udvarlást vár el, ami mellesleg horribilis összegeket és gyakran kemény éveket emésztene fel. Ennyit képtelen vagyok rájuk áldozni csak azért, hogy szamár legyek egy döglött csődör után.* Kegyetlen szavak, ám a marónak tűnő őszinteség ezúttal is ordas hazugságot takar. Hogy is lehetne ő szamár?!
Beszéd közben odasétál Yolandához, s mintha régi ismerősök lennének, netalán rokonok, vérlázító természetességgel teszi kezeit a lány vállára.*

- Az előző hibámat semmiképp sem ismételném meg, de ki tudja? Talán egyszer újra szükségét érzem majd.

* Eddig csupán érintette, most már határozottan megszorítja vércséje vállait, s mintegy szórakozottan oda is hajol a füléhez. Érzi az illatát, a bőre melegét a póló vékony anyagán keresztül, s ez kegyetlenül felhergeli. Aztán mintha csak egy kicsit szimatolni akart volna, beleszusszan Yolanda nyakába, s távolabb húzódik. Játszadozzon csak nyugodtan, ő nem fog az útjába állni egész addig, míg türtőztetni képes magát. Egyik kezét lazán zsebrevágja, s újra leemeli a kandallóról ugyanazt a csecsebecsét, amit az imént a lány ujjai fogtak közre. Csak egy pillantást vet rá, s már vissza is pakolja a helyére, majd odasétál az asztalhoz és elpakolja a maga üres poharát.*

- Arra, hogy végre felbukkanjon valaki, aki engem is érdekel. Nem is hinné, milyen hasonló cipőben járunk. *Visszafordul a lány felé, ám nem közelít. Ki akarja élvezni az utolsó néhány centit, s ezért a világ minden kincséért sem kapkodná el a marás pillanatát. Mellesleg.. remek, végre nem egy vegetariánus liba.*

[:: VIP szektor ::]

:: VIP szektor ::

- Hát persze. – Felelem könnyedén, s bár szavakkal nem is tudnám pontosan megfogalmazni, mi is az, amire ő is és én is gondolok de… igen. A könnyen megszerzett dolgok könnyen felejthetők is, s pont emiatt, mert tudatában vagyok ennek, érzem egyre inkább, hogy a játszmának hamarosan véget kell vetni, s nem elmenni egy bizonyos pontig. Elvégre hová lenne a többi szórakozás? Főleg ha az én kedvemre teszem azt. Imádom húzni a mézesmadzagot… pont most tennék le eme igazán szórakoztató hobbimról? Bár nem csak neki, de nekem is igen csak nagy… fájdalommal fog ez járni.

Talán változás történt volna? Mintha egyre többször venném azt észre, hogy nem egyenesen a szemembe néz, hanem kissé lejjebb kalandozik, ami engem ugyan nem zavar, s a pillantása ragadozó módjára csap le, s talán egy pillanatra megrezzennek a pillák, melyek oly hűen keretezik körbe lélektükreim, s adnak nagyobb hangsúlyt a világos íriszeknek. Mintha csak jobban buzdítana, adná alám a lovat, ez pedig mindenképp pozitív. S én csak adom azokat az apró és még annál is apróbb jeleket, melyeket nem is nehéz oly felfedezni, ám úgy tűnik, vagy inkább csak reménykedem, hogy a másik ezeket észlelte, fogta s talán… felbátorítja. Felbátorítja? Miről is beszélek? Már megint zöldfülűként viselkedve hiszem azt, hogy ezt az egészet én irányítom, s talán úgy is viselkedem, mint aki azt hiszi ám… pontosan tisztában vagyok vele, hogy én csak az egyik szereplője vagyok ennek az aprócska történetnek, nem pedig a mesélője. S olykor vagyok olyan botor, és elfeledem egy pillanatra kivel is van dolgom.

Lépj már, lépj már… Talán emiatt is verdes oly hevesen a szívem. Félelem, és epedező vágy keveréke, mely megbolondítja most a rugókat. Ekkora bizonytalanságot még nem tapasztaltam, s én magam sem vetemedtem erre. Inkább ugrottam fejest az egészbe, akár a hülyeségbe is, de most… nem tudom, mit kellene tennem? Már ha egyáltalán tehetnék valamit, ha hagyná, s az helyes lenne e. S itt nem arról van szó, hogy ennyire nem adom önmagam csak… egy aprócska elővigyázatosság. Vegyek el mindent most, belekóstolva az élet eme oldalába, aztán pedig verjem a fejem a falba, miért siettem el az egészet? Talán ha várattam volna akkor… túl sok feltételezés, túl sok jövőkép, melyen teljesen felesleges még most rágódjak.

- Nem kell megnyernem magamnak, hiszem már megtettem. Vagy tévedek? – Feleltem, ahogyan a pajkosan szemtelen, s önbizalomhiányban nem szenvedő feltételezés kicsusszant a számon, de nem is bántam. Elvégre nem voltam vak. Lehunyva a pilláim, akár csak egy hosszabb, elnyújtott pislogás lenne, éreztem, miképp vibrál a levegő. Elengedem a szőke tincset, hallgattam, miként beszél az előző nejéről. Le se tagadhattam volna, hogy érdekel mert egyszerűen csak tudni akartam. Mint úgy mindig, mindent. Miként viszonyult ahhoz a nőhöz, s úgy egyáltalán…

Talán mintha egy pillanat erejéig a megkönnyebbültség végigfutott volna rajtam. Hogy nincs a háttérben holmi, régen szeretett halott feleség képe, aki dicső, és megrendíthetetlen. Az pedig, hogy nem túlzott pozitív jelzőkkel beszél róla, még inkább a kedvemre való. Mondjuk, azért valljuk be, lettem volna a nő helyébe…
- Nem kell elképzeljem, ismerek pár hasonló leányzót a környezetemben, akikre illene ez a leírás. – Meg sem jegyzem, hogy a Beauxbattons tele van ilyenekkel, s még affektálnak is, na meg a már össze-vissza festett mű platinaszőke hajukat dobálják, na de kérlek… annyira szánalmas, és mesterkélt egy némelyik. Főleg a végzősök, akik az ujjukon hordják már most az eljegyzési gyűrűt, amin hatalmasabb a gyémánt mérete, mint az ő agyuk, a hajkorona alatt. A Roxfort kissé másabb, s valamiért jobban tetszik, hogy több fiú van, és főként a Mardekárosok körében akad ilyen nemesvagyéstöbbretartommagam típus.

- Nincs logika… s gyengévé tesz. – Felelem, ahogyan felé fordulok, hiszen a szék lábai halkan karistolják a parketta kemény faanyagát, s furcsa hangot kiadva siklanak tovább a mintás szőnyegen. Felvonom az egyik szemöldököm, s követem a pillantásom. Éveket… valaki tényleg képes ennek a férfinak évekig ellenállni? Az oké, hogy pár nap, hét, esetleg hónap, de az sem haladná meg az egyet, dehogy évekig?! Valóban kiégett lehet az a személy, vagy egyszerűen csak frigid. Elképesztő, milyen emberek vannak… vagy csak én vagyok már megint túlfűtött? Az a majom is mindig erre panaszkodott.

Ahogy egy tűz lángja kap fel, úgy tűnik tova a gondolat, s a másik képe lelki szemeim elől, hiszen ekkor odalép Ő. Felpillantva rá, szélesedik még inkább ki a mosolyom, mely most nem holmi idétlen vigyorgásnak az elővezetője, egyszerűen csak a tetszés jele, ahogyan kezét a vállamra teszi, s még csak egy pillanatra sem fut át az agyamon, hogy félresöpörjem, sőt. Talán szinte bánom, hogy csak a fekete anyagon keresztül érezhetem az erős kezet, a hosszú ujjakat.
- A jövő útjai mindig is kifürkészhetetlenek. – Sok lesz ma már a bölcs megjegyzésekből, de egyszerűen nem tudtam másképp kifejezzem magam, ráadásul a felcsillanó, még mindig az érdeklődést, és a kíváncsiságot sugárzó szemek amúgy is mindent elmondanak helyettem. Ám ennek ellenére érzem mindig a késztetést, hogy hallassam a hangom. S ahogy erősödik a szorítás a vállamon, akad meg egy pillanatra a lélegzetem, s talán közelebb is hajolnék a másikhoz, ha ekkor ő nem teszi meg helyettem, pont olyan ártatlanul, semmit nem jelentően. Lassan áramlik be a levegő a tüdömbe, s mintha nem is engedném ki. Talán attól tartok, hogy ha túl hangosan szuszogok, elriasztom. Hah, milyen nevetséges feltételezés ez már önmagában is.

Ám ha neki lehet én aurámba ilyen hirtelen, és szemtelen módon bepofátlankodni, akkor nekem miért kellene ott állnom, mint egy kirakatbábú, mozdulatlan és érzéketlen? Mintha csak egy parancsnak engedelmeskednék, hajtom le a fejem alig, egy leheletnyit, majd oldalra, mintha csak több teret biztosítanák a másiknak, hogy már csak maga a lélegzetvétele végigperzselje az érzékeny fehér bőrt. S emelkedik fel az egyik kezem, s simít végig a másik alkarján, kiindulva a kézfejből, mely a vállamon pihen, egészen fel, eleinte csak éppen a körmökkel karcolva a bőrt, s a legvégén egy röpke fájdalmas percre simul rá a tenyér a másik bőrére. Ám ott az akadály, az ing, mely nem enged tovább s egyébként is… ahogyan ő hátrébblép, úgy húzom én is vissza a kezem. A pillanat elmúlt… talán.

- Én ezzel már akkor tisztában voltam, amikor kifejtette birtoklási vágyát. – Nem közelit, de még is miért? Nem, nem agyalok a lehetséges válaszokon, egyszerűen csak közelebb sétálok, s megállva előtte talán túlságosan is közel, támaszkodom meg az asztalon, vagyis ha túlzottan alacsony, akkor csak az ujjaim hegyén, s pillantok ismét csak rá, elkapva a pillantását. – Furcsa dolgokat, és párosításokat hoz össze a sors, hiszen én meg pont azt kedvelem, ha valaki birtokol engem, s képes arra, hogy… megzabolázzon. – Lassan halkul el a hangom, mintha csak eszelős, és fanatikus megszállott suttogás lenne, majd léptem hátra, pont olyan hirtelen, s otromba módon megtörve a pillanatot, ahogyan ő tette az előbb, mert hát a játék megy tovább…

S körbepillantva a szobám, vettem észre egy ablakot, melynek függönyei elvoltak húzva, így könnyed léptekkel szeltem át a távolságot, majd előtte megállva, húztam el, s pillantottam ki a lassan egyre sötétebbe forduló tájra.
- Nekem viszont lassan mennem kell. Hiszen hamarosan visszaindulnak a Roxfortosok az iskolába, s ha feltűnik nekik, hogy nem vagyok ott, akkor nagy bajba kerülök. – Elengedem az anyagot, s hagyom, hogy könnyedén visszahulljon a helyére, majd fordulok ismét meg, kissé féloldalasan, s mosolyodom el szélesen, miközben ártatlanul pislogok a másikra. – Ráadásul egyedül nem járhatok éjszaka az utcákon. Túlságosan is veszélyes a magamfajta fiatalleányzó számára. –

Meg egy nagy francokat.

[A Három seprű egy privát termében]

[Yo]

A Három seprű egy privát termében

*Hm. Jól van, hát ha el tudja képzelni, akkor már nem is kell több szót pazarolnia Bessre. Pontosan ezt akarta elérni.. Tudatosítani a bátor kis vércsében, hogy biztos csuklóra készül leröppenni, ha végre méltóztatik megvetni azokat a hosszú karmokban végződő, gyilkos lábakat. Még hallgatja, miként kekeckednek vele, ám egy gyors, könnyed kis mosolynál ezúttal nem méltatja többre az élesnyelvű vélalányzót. Cedraht ugyan egyáltalán nem zavarná, ha miközben ő itt múlatja az idejét ezzel a fájdalmasan gyönyörű nővel, a kedves felesége otthon tördelné azokat a puha, végtelenül törékenynek tetsző kis kacsóit és aggódón fürkészné az ablakon túl elfekvő tájat. Nem. Az alkímista talán másnap még vígan el is dicsekedne neki, miféle leányzót sodort útjába a szeszélyes sors, s talán.. igen, talán még azt is megosztaná a drága nővel, mennyire elégedett és nyugodt az elmúlt éjjel után.

Nade Elizabeth Clayton halott, s ezt az állapotot még a titokzatos lapis philosophorum sem volna képes megváltoztatni. Hála az égnek és minő szerencse!.. Míg kezeit Yo vállain tartja, s a lány felkínálja a nyakát - ráadásul végigcirógat a karján is -, valami megmoccan benne. Gyomortájt, avagy kicsit lejjebb.. felbolydul a darázsfészek, s a máskülönben aszott, sötétre pörkölődött szív kezdetben lusta, majd egyre gyorsuló ritmusban kezdi pumpálni a fokozatosan felforró vért. Milyen jó is volna belemarni..! Megízlelni a bőre ízét, a nyelve hegyén érezni, hogy tőle bizsereg a karjaiban tartott csodalény..!
Egy, csupán egyetlen pillanatra fogja el a kísértés, akkor viszont valóban kemény kihívást jelent, hogy ne bilincselje mindjárt magához és nyúljon olyan helyekre, ahonnan más körülmények között talán szemérmes sikolyokkal fűszerezett pofonok kíséretében rántanák el kezeit. Cedrah arcán elégedett, roppant elismerő mosoly bomlik ki, s elhúzza a fejét ifjú vércséje szabadon hagyott nyakától. Szinte fáj, ahogy karjáról lebomlik a könnyű kis kéz érintése, s bár idegvégződéseit gyilkosan felborzolták a finom karmolások, ő sebzett állat módjára, de még mindig tartja magát. Ki tudja ám, meddig?..*

- Kifürkészhetetlenek, igen. Ám épp ez teszi édessé a meglepetéseket, amiket az utunkba sodornak a Nagyok.* Duruzsolja szinte már kedvesen, miközben az asztalon hagyott whiskeyspoharat gondosan visszateszi az eredeti helyére - persze Yolandára ügyet sem vet. Mintha nem érdekelné. Pedig óh, már hogy a redves francba is volna képes megfeledkezni róla?.. Amióta egy szobában tartózkodnak, megállás nélkül kattognak a fogaskerekek az agyában, s időről-időre már kínosan kemény képeket indukál monoton zakatolásuk. Ezek a jelenetek ugyan szórakoztatják a férfit, mégis kissé feszélyezik, s egyre türelmetlenebbé és mohóbbá teszik. Látja, mi vár rá.. mégis türtőztetnie kell magát, hogy édesebb legyen a beteljesedés, mikor valóban megkaphatja.

Az asztalnál ácsorogva valódi úriember látszatát igyekszik kelteni. Ki tudja, talán csak azért, hogy felpiszkálja Yolandát.. vagy azt akarja kicsikarni, hogy a véla maga ajánlkozzon fel neki? Öntelt, ocsmánymód számító és a másikat megalázó vágy a részéről, de mint mindig, most is az van, amit ő akar. Sikoltani fogsz még, kicsi vércse.. Üvöltsd a nevem és könyörögj, hogy el ne eresszelek, mert szörnyet halsz! Úgy tűnik, a vélák átka sem tesz immunissá a másik nemre, igaz, Miss Delacour? Akkor mégis miért tartod még mindig magad, Yolanda? Mindketten akarjuk. De ha játszani akarsz.. én abban is benne vagyok. Nem kell aggódnod.. birtokolni foglak.
Cedrah kellemesen mély hümmentéssel nyugtázza az elhangzottakat, s aprót biccent is, mintha mélyen egyetértene. Igen, furcsa párosítás.. ám ő korántsem erre bólintott rá. Hiszen most kérték meg, hogy mozduljon már meg, menjen közelebb, ölelje át ezt a zsenge szépséget és teljesítse be azt, amit mindketten akarnak. Szándékosan értette volna félre? Nem.. nem volna jellemző.*

- Nem egészen erre gondoltam, de igen.. akár így is érthetjük. A vérében zubogó átok vonzóbbá teszi, mint az általam valaha ismert leggyönyörűbb nőt - tisztában vagyok vele. Azonban..

*Volna egy de a pakliban? Mégsem akarná? Nem akarja megmagyarázni a gondolatát, így aztán annyiban is hagyja, s egy sejtelmes mosoly kíséretében a karcsú alak után fordul. Yolanda az ablakhoz sétál, Cedrah pedig úgy dönt, képtelen tovább várni - ebből a távolból egész biztos nem bírná tovább. Meg akarja érinteni.. végre. Halk, ragadozókhoz méltón halk léptekkel kerül a hátába, s a lány ugyan még csak azt fejtegeti, hova készül menni, ő máris tudja a válaszokat. Hova is menne máshova?..
Odakint a vihartól beborult, sötét táj remek hátteret ad a szobában lappangó dögnek, s az ablak üvege áruló szövetséges módjára leplezi le, amint Yo hátába lopózik. Hihetetlen közel van, szinte érezni a bőréből áradó meleget, s tekintete a tükröződő felszínről nyúlik ki, hogy megragadja és magához vonzza a világos lélektükrök pillantását. Nem mozdul, csak áll és néz.. az erős mellkas végül hevesebben emelkedik meg, s alkímistánk egy halk, futó sóhaj kíséretében mosolyodik el.
Yolandának jóformán csak megfordulni van ideje, Cedrah ajkai máris az övéire tapadnak, s olyan mohón fojtja belé a szót, mintha évek óta nem nyúlt volna senkihez. Egy másodperc múlva már mélyebben csókolja, mint a saját kib*szott, szénné égett nejét valaha! Karjai erőszakos borostyánként fonják körbe a karcsú derekat, s mielőtt még Yo feleszmélhetne, fenekénél fogva már fel is ültették a széles ablakpárkány hűvös felszínére. Az alkímista közelebb nyomul, s bár hevesebben emelkedő és süllyedő mellkasa immáron alig néhány centire van Yolanda testétől, ő erőnek erejével visszavesz a kínzó tempóból. Az arca gyakorlatilag alig pirult ki, pimasz, magabiztos mosolya pedig ezúttal valóban nem árul zsákbamacskát. Akarja ezt a lányt.. borzasztóan.*

- Majd elintézem. *Dörmögi halkan, miközben jobbja ellentmondást nem tűrően az ezüstös tincsekkel borított, csinos kis buksi fölé hajtja a lány jobb karját.* Persze.. ha valóban ennyire sürgős a dolog és komolyan mennie kell, a világért sem tartanám fel. *Balja beszéd közben Yo combját simogatta, most pedig vérlázító pimaszsággal kúszott be a vékony, fekete póló anyaga alá. No nem, nem halad tovább a derék vonalánál, de erős tenyerét határozottan az ablakhoz szegezett vércse testén nyugtatja. Érzi a bőre melegét, s még mindig ajkain a rabolt csók íze. Kínzó mosoly, bár ő maga nem húzódik el, csupán lazít a fogáson.* Megy vagy marad? *Számonkérő kérdésével úgy hiszi, megadta a mattot, ámbár ennél a lánynál.. ki mondhatná meg előre?*

[] :: VIP szektor :: []

] :: VIP szektor :: [

[ :: NEKI ::    ]




Egy újabb mosoly, mely nem tükröz semmiféle meglepettséget, vagy bármely mást, amit a másik megjegyzése esetlegesen kiváltott volna belőlem. Hiszen tisztában vagyok bele, miféle erőt birtokolok, s azzal is, milyen hatást vagyok képes kicsikarni a másikból.
- Átok vagy inkább áldás. Attól függ, milyen szemszögből nézzük, és kiéből. – Hát persze, hiszen nekem miért lenne túlzott teher? Bár Ryan próbálta ezt belém sulykolni, hogy nyomjam el magamban, s őt se ezzel szédítsem, hiszen állítólag nem a vélaságom szerette bennem, már ha egyáltalán táplált irántam bármiféle nagy könyvben meg írott érzelmet. Na persze… ám most egyre inkább érzem, hogy felelevenedik bennem az a régi én, mely ott lappangott mindig is, hogy igen is borzoljam a kedélyeket. S ne holmiféle jókislányként próbáljak megfelelni a másiknak, s az ő kialakított kis képének.

Halk léptek, melyek szinte a sustorgáshoz hasonlóak, s bár nem hallom őket, valamiért még sem lep meg, amikor megérzem a másik jelenlétét mögöttem, olyan közel, hogy még a karomat se kellene kinyújtanom, hogy elérjem, ám… nem fordulok meg, s pillantásom a kinti tájról felkúszik a másik tükörképére, mely elém vetül, s elkapják a másik pillantását. Mintha csak erre várt volna, hogy lassanként bűvöljön meg, s már nem is arra figyelek, mit ejtek ki az ajkaimon. Kezem, mely a bársony súlyos anyagát tartja, lassanként kúszik le a megtartott gyűrődésen, s ezzel elrejtve azt a mozzanatot, miként remeg meg az apró kéz egy apró pillanatra, hiszen… szinte magam előtt látom, mi fog történni, ha megfordulok. Szívem már a torkomban dobog, pontosan úgy, mint egy félénk kamaszlánynak, közben semmi közöm a legelső jelzőhöz de még is… Telnek a másodpercek, nekem pedig meg kell tennem, hiszen nem állhatok így, napestig.

Félnék vagy esetleg nem akarnám? Ó, nem. Elvégre majd elolvadok itt álltóhelyemben, egyszerűen csak… Nem is keresem tovább a válaszokat, holmi buta és kitalált kérdésekre, és feltételezésekre. Ahogy elhagyja a halk, futó sóhaj a másik ajkait, engedem el az anyagot, hogy újra mindent elzárjon minket a külvilág szeme elől, s fordulok meg.

Hirtelen csap le, minden elővezetés nélkül, vagy azon már túl vagyunk? Igen, minden bizonnyal, csak ehhez még nem vagyok hozzászokva. Újra csak nem tudok választ adni arra, hogy meglepődtem e, elvégre fel voltam rá készülve, hogy talán egyszer ezt is magával hozza az este. Hogy végre nem bírja tovább türtőztetni magát, s a körém font ujjait összeszorítva ránt magához. A csókjának semmi köze nincs az ismerkedő, aprócska leheletnyi, visszafogott kezdeményezésekhez. Valahogy nem is vártam volna tőle túlzott finomkodást, még ha a modora kiváló is. Na de ezt nem rosszként könyvelem el, dehogy! Az olykor túlzott vadságot mutató viselkedésem végre párjára talált…

Végre, .. végre már! Ez a hevesség, s ez a végtelen mohóság kis híján ledönt a lábamról, s tenyeremmel egy pillanatra a másik mellkasán támaszkodom meg. Ahogyan körbefonja derekam erős karjaival, kúszik fel sikló módjára, pillanatok töredéke alatt érintve a másikat, érzékelve az izmok játékát, s ahogyan ver a másik szíve az ing alatt, elrejtve, s fonják körbe a másik nyakát. Hagyva magam, egy cseppnyi ellenállást sem mutatva, veszem fel a versenyt a másik nyelvének játékával, mely oly heves iramot diktál, hogy szinte beleszédülök. Hozzásimulok egész testemmel, s talán egy leheletnyire meg is emelem magam, ahogy lábujjhegyeimre helyezem a súlyom, ám erre semmi szükség, hiszen hamarosan már az ablakpárkány széles, s hideg felszínén ülök, lábaimmal körbefonva a másik derekát. Forró, lüktető nyelvembe rejtett apró kis fém még most is, szinte hidegnek hat.

Ám egyszer csak ez a tánc is véget ér, s a szemhéjak felpattannak, tekintetem a másik arcára tapad, s a magabiztos pimasz mosoly, mellyel szembe találom magam, engem is csak erre sarkal. Hogy az ajkak széle buján kússzon feljebb. Akar, látom rajta, minden megjátszás, vagy érzelemelrejtés nélkül tárja elém a célját.
- Képes lenne elengedni? – Kérdeztem kihívóan, ahogyan karom a fejem fölé hajtotta, másikkal, melyet szabadon hagyott, simítottam végig az arcélét. Ahogyan a keze bekúszott a póló alá, futott végig a gerincemen a borzongás, s haraptam alsó ajkaimba, ahogy egy pillanatra ismét csak tovább tartottam lehunyva a pilláim.

- Mennem kell. – Feleltem végül, szinte lehelve a szavakat, de még így is benne volt a kellő elhatározás, s bár nem kezdtem el ficánkolni a karjai között, a szabadulást szomjazva, csak a lábaimon lazítottam kissé, hogy áttörhető legyen az élő bilincs, melyet ő köré fontam. – Még ha nehezemre is esik, hiszen a beszélgetésünk egészen más irányt vett. Meglepő és igen csak kellemes fordulat… -
S kezem végighúzva a nyakán, majd az ingjének gombsorán, mintha incselkednék a gondolattal, miként lehetne a folytatás, de nem, miért hamarkodnám el, hiszen hova lenne akkor a játék további része? Vagy lehet pont azért fogom megbánni, mert soha többé nem találkozom vele össze?

[A Három Seprű egy privát termében]

[A kis vércsének] 

A Három Seprű egy privát termében

*Óh, a lányzót sem kell félteni! Cedrah ajkain mocskosul elégedett mosoly bontakozik ki, mikor nyelvén érzi vércséje nyelvét, s mintegy figyelmeztető kis döfésként csókjukba tolakszik a hűvös kis fém. Forró és észveszejtően hűvös egyszerre, akárcsak az alkímista vére - másképp hogy is volna képes ilyen rideg távolságtartással leplezni fortyogó vágyát? Nyert ügye van. Igen. A kis vércse ahelyett, hogy ellenkezne, odaadóan kulcsolja combjait a férfi keskeny csípője köré, s az nem is kerülgeti tovább a témát; keményen a kényelmes terpeszbe csúsztatott lábak közé ékelődik. Enyhén meglöki a másik testét, ám mint a délután folyamán megannyiszor, most is visszafogja magát, s csupán akaratosan csillogó tekintete és egyre zaklatottabbá váló szívverése árulja el. A mosolya töretlen, akárcsak a látszat - belül elevenen emésztik a lángok.*

- Nem nézi ki belőlem?

*Kérdez vissza azzal a bizalomgerjesztő gyengédséggel, melyre a ragadozó hüllő tekintete szinte azonnal rá is cáfol. Yolanda maradni fog, ebben egészen biztos. Miért is kéne tehát azt felelnie: nem? Ha akarja, szabadon ereszti és a játszma vad és vadász közt tovább folytatódik. Ha nem akarja.. nos akkor itt és most megkaparintja a lány valóját. Hmm.. Egyik lehetőség vonzóbb, mint a másik. Nem simul közelebb, de fejét - csupán leheletnyire - a becéző ujjak felé dönti, s elméletben a gyöngéd ujjak közé hajtja az arcát. Azonban mindez valóban elmélet marad, elvégre alkímistánk büszke férfi, s a világ minden kincse, minden asszonya, minden buja sóhaja is kevés volna ahhoz, hogy efféle szubmisszív cselekvésre bírja. Majd ő kézbentartja a dolgokat, nem kell őt pátyolgatni.
Tekintete mohón fürkészi a lány szemeit, majd lekúszik a rózsás ajkak vonalára, s azokat nézi elégedetten. Mind az övé. Igen-igen. A csók és a véla tekintete elárulta a kis oktalant, s ha már eddig eljutott..
Mennem kell.
Hát persze, mi sem természetesebb, Miss Delacour. Egyszer mindannyiunknak mennie kell, nincs kivétel. Jobb pillanatában valószínűleg efféle gondolatok kavarognának a fejében, ám most valahogy nincs kedve visszarángatni a jólszituált úriember gúnyáját, s még képzelt síkon sem akaródzik efféle válaszokat kifundálni. Jól értette? Itt akarják hagyni? Hát ha ez a kis naiv vércse azt hiszi, hogy ilyan könnyen megúszhatja a Cedrah Lupennel való társalgást, hát nagyon téved. Mély döbbenete azonban még korántsem teljes, mivel Yolanda hiába közölte, mit kell tennie, arról még nem nyilatkozott, mit akar; s alkímistánk ide csap le, mint fellelhető gyenge pontra.*

- Igen, hogyne. Ha menni akar, csak rajta.

*Biccent egy aprót, ezzel jelezve, hogy megértette, ám nem húzódik távolabb. Nem, még nem. Sőt. Közelebb hajol, s miután eleresztette az ablakhoz szorított csuklót, kellemesen meleg ujjait szórakozottan végigfuttatja a karcsú nyak vonalán. Szokatlanul selymes bőre van a lánynak (Bess két tejfürdő és egy wellness-hétvége után sem volt ilyen lágy és feszes egyszerre), s ahogy a póló alatt tovavezeti tenyerét a derék ívét követve, jóleső borzongás ébred valahol.. belül.. benne. Alig érintve őt, a merész vércsét, söpri félre az ezüstös tincseket, s az elhatározása egyre hízik. Kellemes fordulat, hogyne! És tudja, mit, Miss Delacour? A Roxfortban folytatjuk. Menjen csak vissza a diáktársaihoz, tanuljon, csiszolódjon, próbáljon meg elfelejteni..! Akkor jövök el, mikor a legkevésbé számít majd rám, és akkor nem ússza meg, amit ma mulasztott. Óh, igen. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola.. Vajon a diákságot mennyire kötné le az alkímia? Elnyom egy jóízű, mélyen dörmögő nevetést, hisz kit izgat?*

- Örülök, hogy megismerhettem, Miss Delacour.

*Azzal oly könnyedén, minthacsak kézcsókkal búcsúzna a kellemes társaságot biztosító hölgytől, ajkait gyöngéden a nyak érzékeny bőrére tapasztja, nem sokkal a csinos kis fül alá. Óvatosan cirógatja meg, akárha törékenynek ítélné azt, akit az imént még oly bátran emelgetett, ám a következő pillanatban lehunyt pillái mögé rejti ragadozó pillantását, s keményen belemar a fehér húsba. Az egész nem tart sokáig, vér sem serken, ám ocsmány billogként apró, vörös folt éktelenkedik a mohó csók nyomán. Csak addig maradok távol, míg a jel látható. Ezt megígérhetem.
Zsong a feje, s nemkülönben alhasa is - a darázsraj egész megvadulva zúg és örvénylik izmai takarásában, ám ő egyenes derékkal fejti le magáról Yo combjait. Nem mutatja, mennyire nehezére esik a távolság, ahogy azt is mélyen magába zárja, mennyire csalódott. De vajon okkal az? Vagy csupán türelmetlen? A vélák átka egész megbabonázta, s most, hogy ott ül vele szemben egy hús-vér csodalény, jóformán felajánlkozva, és tudja, hogy egy határozottabb felszólítására kész volna megadni magát a férfi akaratának.. nos a gondolat őrjítő. Eszelősen kívánja, ám őt sem ejtették a feje tetejére - minél tovább tart a vadászat, annál édesebb a megkaparintott hús. Végül egy könnyed, kölykös mosollyal az arcán elég teret ad Yolandának is ahhoz, hogy lekászálódhasson az ablakpárkányról, s alkímistánk példáját követve rendbeszedje magát.*

- És köszönöm a remek beszélgetést. Ami azt illeti.. reménykedem benne, hogy még látjuk egymást.

*Még elsimít egy seholsincs ráncot az ingén, puszta megszokásból megigazítja a mandzsettákat, aztán mintha mi sem volna természetesebb, leakasztja a fogasról a lány vízhatlanná bűvölt kabátját, s előzékenyen felkínálja. Mintha űzné - el magától, minél messzebb, mielőtt meggondolja magát, s az asztalra gyűrve tesz eleget a belső késztetésnek.. ám az ok egészen más természetű. Yolanda gyönyörű lány, ráadásul eszes, s ami azt illeti, meglepően forróvérű is; mégsem tartozik a könnyen kapható fruskák körébe és ezt Cedrah - bár nem szívesen ismeri el - nagyra értékeli. Aprócska szikra még csupán érdeklődése, de érdeklődés. Sőt, mi több, akarás. Birtoklás? A jövő és a jelen szimfóniája.*

[[ Kevin – azt hiszem nem tudom földi szavakkal elmondani mennyire bocsi a késésért, földönkívüliekkel meg inkább nem próbálom meg.. Bocsiiii ]]

[ Kevin – azt hiszem nem tudom földi szavakkal elmondani mennyire bocsi a késésért, földönkívüliekkel meg inkább nem próbálom meg.. Bocsiiii ]

Miután megrendelte vajsörét, visszafordul az asztalhoz és pillantása ismét Kevinre vándorol.
- Háát.. A szokásos bevásárló körút. – magyarázza székén kényelmesen elnyúlva. Mosolyogva biccent egyet a pincér felé, ahogy nyugtázza, hogy alig egy pillanattal ezelőtt megrendelt vajsöre máris az asztalon landol.
- Mézesfalás, aztán a könyvesbolt. Mindig benézek, hátha érkezett valami új és érdekes kötet. – inkább nem veszi elő legújabb szerzeményét, Petrova Csorszkov legújabb könyvét a Gravitáció és egyéb ellenségek-et. Egy darabig még elmélázik arról, hogyan is fogja olvasgatni könyvét a hálóban elhelyezett ágyának meleg paplanja alatt, majd minden gondolatát elszakítva az orosz hajtótól visszatér a jelenbe. Finomat hörpint vajsöréből, majd tekintete ismét visszasunnyog Kevinre.
- No és te? Csak nem egyedül jöttél le? – körbepillant a helyiségben, griffendélesek után kutatva. Furcsamód csak párat pillant meg, egy maréknyi hetedévest, és két, egy másik asztalnál csivitelő harmadévest. Egyik sem úgy tűnik, hogy Kevinnel jött volna. Visszafordul beszélgetőpartnere felé, és kérdő tekintetét függeszti rá. Majd hirtelen eszébe jut valami, és bár nem akar nagyképű lenni, vagy kérkedni, Audreytól az távol áll.. Csak hát.. Még senkinek nem mesélte el, pedig a hír úgy meglepte, és Kevinről is tudja, hogy érdeklődik a kviddics iránt. Valószínűleg így is Kevin lesz az egyetlen, akinek az otthoniakon kívül erről beszélni fog, maximum a griffendéles Izzybizzytől fog majd csipkelődő megjegyzéseket kapni, amikre muszáj lesz valahogy válaszolnia.. Eme gondolatmenetet lefuttatva megrántja vállát, és úgy dönt teljesen érthető, hogy efféle dologról beszámoljon. Szinte egy szempillantás alatt felderül az arca, és tekintetébe olyan mániákus csillogás költözik, hogy, aki egy csöppet ismeri, máris tudja, hogy kviddicsről lesz szó. Nagy levegő éés jöhet is a beszámoló.
- Kéépzeld, kineveztek csapatkapitánynak!  - vigyorogva kihúzza magát, majd cinkos mosollyal Kevinre sandít – Durva, mi? Nem gondoltam volna.. Ha ezt megírom az otthoniaknak, akkor anya legalább akkora ünnepséget fog odahaza csapni, mintha legalább Mágiaügyi Miniszternek neveztek volna ki.. Bár lehet, annak nem örülne ennyire.. – alsó ajkába harapva elhallgat, majd erőteljes mozdulattal összeborzolja így is elég kócos hajkoronáját. Nem akar ömlengeni, sőt, mintha egy pillanatig elöntené az a magabiztos, ám rémesen szokatlan érzés, hogy még csak beszélni sem akar. Inkább kortyol még egyet vajsöréből, és hatalmas, magába szippantó éjfekete, másrészről viszont állandóan méla tekintetét ismét a fiúra vánszorogtatja.
- Egyébként veled mi újság? Valentin nap óta nem igazán láttalak a suliban. – jegyzi meg indokolatlan óvatossággal, majd kupáját valamiféle üvegbástyaként maga elé húzva rejtőzik el az ital mögött, miközben várja a fiú válaszát.

[[ jegelt játék ]]

[ jegelt játék ]

Olyan hihetetlen, hogy most megint ugyanazokon az utcákon jár, mint jó pár évvel ezelőtt, mikor még ő is a Roxfort diákjainak sorát gazdagította személyével. És most tessék, itt van, pedig nem hitt benne, hogy valaha beteszi a lábát a falucska területére. Annyi idő után semmi sem változott, szinte még érzi a nyolcvanas évek bolond levegőjét, s a nyakát tenné rá, hogy még egy árva kavicsot sem tettek arrébb.
A főútról hamar lefordul, és inkább a helyes kis mellékutcák kacskaringós ösvényeit választja, miközben fanatikus mosollyal adja át magát a feltörő emlékeknek. Biztos benne, hogy ezen a szakaszon rejtőztek el Tonyval, amikor kislisszantak a kocsmából egy-egy pohár lángnyelv wiskeyvel. Piszokul égette a torkát az a lötty, ki is köpte.. igen, pont ott, a zöld kerítéses háznál. És ahhoz a förtelmes emlékműhez közel pedig megkapta élete első pofonját egy lánytól. Hány éves is volt akkor? Te jó ég, még túl fiatal.. mennyi emlék, és mind csak arra várt az elméjében lappangva, hogy egy nap előtörhessen, és kíméletlen rohamot indítson ellene. Ám hiába győzedelmeskedett a nosztalgia verhetetlen serege, Travis kedélyesen ballag végig a házsorok mentén, majd két óriás piramist formázó bukszus között átvágva ismét a főútra téved, a Három Seprűnek címzett fogadó elé.
Be kellene kukkantania a helyiségbe. Végül is mi vesztenivalója van? Maximum még több részlet a felszínre bukkan fiatalkorából, és legalább lesz min rágódnia az elkövetkező hetekben. Lazán ránt egyet a vállán, és belép a barátságos kis kocsmába. Bent - mint mindig - népes társaság látványa fogadja, s a legtöbb asztalnál pirospozsgás arcú férfiak és nők cseverésznek a megürült korsók és feles poharak fölött áthajolva.
Travis ügyesen ellavíroz néhány dülöngélő vendég mellett, és a söntésnél foglal helyet. Hosszú lábait a bárszék faragott konzoljainak támasztja, két kezét pedig a pultra helyezve fűzi össze, várva a mindig csinos csapos figyelmét.
- Szép napot, mit hozhatok az úrnak? - teszi fel a szokásos kérdését Madame Rosmerta, kissé előrébb hajolva a férfihez, nehogy lemaradjon a rendelésről. Valószínűleg tisztában van azzal is, hogy ebben a pózban tökéletes belátás nyílik a dekoltázsába.
- Viszont kívánom. Hm, azt hiszem, végre legálisan is kipróbálhatom azt az édesfűszeres vermutot. Hogy is hívták? Lady Mallard Éjjeli Szökése? - vakargatja meg az állát, mintha valahonnan mélyről ásná elő az ital egykori fantázianevét, pedig diákkorában versenyt rendeztek barátjával, hogy melyikük tudja pontosabban idézni emlékezetből az itallapra felsoroltakat.
- Pontosan így hívják, máris hozom - kacér kacsintással libben tovább a nő, hogy pár perccel később egy kacsatollakkal díszített pohárral térjen vissza, melyben vidáman lötyög az illatos, aranyló nedű. - Parancsoljon, kedves egészségére, uram.

Bizony, váljék csak az egészségére, szeszes mivolta ellenére. A régi szép időkre, és a változásokra. Cheers, Mr Foley.

[[ :: NEKI :: ]]

[ :: NEKI :: ]       

Éppen csak, talán jelzésértékűen meglök, ahogyan szorosabban simulnak csípőjére a lábak. Túlzás lenne azt állítani, hogy már csak azok a bizonyos ruhadarabok választanak el minket, de tény, hogy nem volt még ilyen rövid ismertség, hogy röpke egy óra után már a másikhoz simulok, miközben karjaim nyaka köré kulcsolom. Vagy lehet több volt egy óránál? Ezt nem tudnám megmondani, hiszen több érzékem is becsapásra került, nem hogy az időérzékem…
- Nem állítottam ilyet. – Feleltem kacéran, megkerülve nagyívben a kérdést, ahogy azt illik. Mert az a nagy helyzet, hogy rohadtul nem tudom, mit kellene válaszolni. Hogy én aztán sok mindent kinézek belőle? Vagy… ááá, tényleg nem tudom. Ez olyan, mint amikor a férfiak nem tudnak gondolkozni, csak azzal ami ott lent van. Nekem is csak úgy zsong a fejem. Nem tudok ilyenen agyalni, hogy még is kinézem e azt belőle, hogy elereszt e…
   
Bár a válasz mindenképp igen, hiszen nem egy erőszakos állat, vagyis nekem tűnik annak. Holmi pszichopata sorozatgyilkos vagy ilyenek. S bár a hangja annyira gyengéd, hogy akár kazettára olvashatna fel gyerekeknek szóló meséket, szemei ellentmondanak mind ennek, s ugye mindannyian jól tudjuk, hogy azért a szem az a lélektükör. Tehát talán egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy nem fog elengedni sőt… ráfog venni, hogy maradjak, hogy teljeséggel gyengüljek, s még ennél is jobban omoljak az erős karjai közé. Ez rám nézve egyrészt nagyon is jó lenne, másrészt még sem. Elvégre milyen már, hogy nem tudom magam tartani, s kéretni?!

Csend. Talán kínos, talán csak egy csöppnyi hatásszünet. Nem mond semmit, s talán mintha… döbbent lenne? Ezt csak érzékelem, vagy csak sejtem, mivel mint eddig is, most sem rezzen meg egyetlen egy arcizma sem. Komolyan mondom, kötélidegei vannak. Már mint az enyémnél biztosan masszívabbak, hiszen egy hasonló helyzetben talán egy aprócska grimasz, vagy valamiféle nemtetszés előtörne belőlem. De hát én és a nagy hevességem… nem meglepő. S ahogy a szavakat kiejti, emelkedik meg egyik szemöldököm, épp csak egy leheletnyire. Elvégre szavai jelentése, ha nem tévedem, s az angol tudásom nem fuccsolt be egyik pillanatról a másikra, azt jelentette, hogy elenged, ám még sem hátrál, inkább közelebb hajol. Ez talán egy teszt lenne? Ó ne már, utálom a teszteket, meg a próbákat. Az esetek döntő részében elbukok rajtuk. Elengedi a kezem, s azt leeresztem magam mellé, lazán az ablakpárkány hűvös felületére simítva, hiszen nem szándékozom hozzáérni pislogok rá olyan ártatlan módon. A tincsek, mintha csak engedelmeskednének egy nagyobb erőnek, ami most egyáltalán nem én vagyok, hanem a másik érintése, melynek hatására egész testemben megborzongok, ahogyan a derekam ívét követi, és egyre csak közelebb és közelebb ér… közelebb

Ahogyan az ajkak a nyak érzékeny bőrére tapadnak, kitapintva az a bizonyos pontot, mely talán mindenkiben csak a lángot élteti, s csiholja, mintha rátennének egy lapáttal. Olyan apró gesztus, még is… Lehunyom a szemeim, s elfojtok egy sóhajt. Hát azért még is, hogy nézne ki, ha pont most, az elválás eme pillanatában fordulnék vissza? Naneeeeem. Nem csinálok segget a számból. Mennem kell és kész. Bár bánom, hogy csak ennyi volt, s már is vége. S szerintem sosem fogom már látni többé. Elvégre taknyos roxfortos létemre miért forognék olyan felső és puccos körökben?

Megmar, akár csak egy kígyó az áldozatát, s ha átkos mérget nem is szór a másikba, jelét időlegesen ott hagyja. Meglepődök, meghökkenek, a lélegeztem is elakad, s pilláim felpattannak, majd a velem szembe lévő falra szegeződnek. Most őszintén… ökre azt hittem, hogy csak a tejfölösszájú tini fiúk mániája ez, hogy kiszívják a másik nyakát, no ez korántsem hasonlitható ahhoz a folyamathoz, melyet már átéltem, az előbb emlitett korosztályú srácoktól mert ez sokkal… szóval sokkal meglepőbb, izgalmasabb, és rejtélyesebb, elvégre… miért? Az exeimnek volt némi céljuk is, de neki… minek lenne? Lehet, hogy csak én vagyok abban a hitben, hogy ez az első és utolsó találkozásunk is egyben? Hehh… nem is tudtam, hogy újabban üldözési mániám is van. S ahogyan lefejti a lábaim, úgy pillantok rá, még mindig válaszokat keresve, szinte már elveszve, majd húzom vissza a combjaim, s zárom őket össze egy rövid ideig, amíg el nem lép, s én könnyedén csusszanok le a párkányról.

- Én is örvendek a szerencsének, s ugyan úgy köszönettel tartozom. – Felelem halk, dallamos hangon, s már letudva azt a pár simítást magamon, mert ugye nekem nincs ilyenekre szükségem, lépkedek oda hozzá, majd bújok bele a számomra felajánlott kabátba, majd fordulok ismét felé, s gombolom be azt. – Az én kívánságom is hasonló. – bár teljesen felesleges. Ugyan már, nem holmi romantikus szappanoperában vagyunk. De legalább ő is úgy tesz mintha, ez azért rendes tőle. Na meg amint kilépek a vélák bűvköre is hamar oda libben, s oly hamar elfelejt, hogy még azt sem lesz időm kimondani, hogy „ciki”. Bár félreértés ne essék, nem akarom sajnáltatni magam. Csak ismerem jól ezt a folyamatot. Még velem is megesett párszor.

A kapucnit felhajtva, mintha csak elakarnám magam rejteni, pillantottam fel rá a pereme alól, s mosolyodtam el, ám nem mondtam semmit, nem tettem semmit, egyszerűen csak megfordultam, s kisétáltam az ajtón, könnyedén lenyomva a kilincset, s egyre még vissza is pillantva a másikra. Jó volt, szép volt, és tök spontán volt! Amit köztudottan imádok… de ennyi, finito. S átvágva a kisebb tömegen léptem ki újra az utcára, majd éreztem, miként süppedek vissza a szürke napok forgatagába.

~ Fin ~

[ Lizzie ]

Úgy döntöttem, Robinnal elugrunk egy kicsit Roxmortsba sétálgatni, körülnézni. Hál' Istennek ez alkalommal Robin sem nyűszített félve a hoppanálás után, ugyhogy kezdi megszokni. Zonkó Csodabazárjába sajnos Robin nem jöhetett be, így kint kellett maradnia. Kicsit ugyan szomorú volt ez miatt, de hamar megvigasztaltam - a muglik által gyártott - kutyakekszel. Robin egyenesen imádja. Na meg persze azt is ha valaki símogatja, így nem csoda hogy nem ugatta le azt az idős hölgyet aki így kényeztette amíg én Zonkó Csodabazárjában voltam. Kicsit ugyan meglepődött az öreghölgy, mikor elmondtam neki, hogy  Robin nem farkas, hanem egy alaszkai malamut. De ez sem először fordult már elő.
A Három seprű előtt Robin megállt, szimatolt egy picit, majd várakozóan rám nézett. Megvontam a vállam, és megindultam a bejárat felé. A hely zsúfolásig tömve volt, így hát megtindultam az egyetlen szabad asztal felé. Madam Rosmerta szinte abban a pillanatan mikor helyetfoglaltam ott termett mellettem, hogy felvegye a rendelést, látszot nem felhőtlenül boldog Robin láttán. Ezt Robin is észrevette, ezért egy nagyon hasznos trükköt mutatott be:jobb lábát előre nyújtva, bal lábát behajlítva meghajolt, majd jobb  mancsát előrenyújtva várta, hogy a Madam elfogadja. Rosmerta mosolyogva üdvözölte Robint, majd felém fordulva felvette a rendelést. Ugyan nem mondtam, de azért Robinnak is hozott egy vízestálat. Körülnézve beleittam a vajsörömbe, miközban Robin letelepedett mellém, és kiváncsiann szimatolt.

~Jack~

Úgy határozott, kicsit bekukkant Roxmortsba is. Nosztalgiázni, emlékezni a régi, roxfortos időkre… megnézni, mi változott és mi nem… meg kicsit lazítani. Na nem mintha azt otthon nem lehetne… de beülni valahova mégiscsak más. Itt egyedül van, elgondolkodhat, anélkül, hogy a családja kérdéseire kéne válaszolnia. Szerette őket, csak néha el kellett mennie, kicsit „kalandozni”. Per pillanat ehhez Roxmortsot ideális helyszínnek érezte.
Megállapíthatta, hogy maradt minden a régiben, a járókelők kivételével. Haladtában nevető, hangoskodó diákokkal találkozott, meg pár komolyabb felnőttel is. Hát igen- tanév alatt a falut az iskolások foglalták el. Szerette az új dolgokat, de ez meghitt ismerősség az otthon érzéséhez hasonlót ébresztett benne. Zonko csodabazára és a Mézesfalás dugig volt, ha akart volna, sem tudott volna bemenni. Ő azonban nem boltba szándékozott betérni, hisz semmit nem kellett vennie.
Nem sokkal korábban kitűzött célja, a Három seprű elé érkezve az ablakon szeme sarkából bepillantva megállapíthatja, hogy ez a hely is megtelt. Ez egy ideig elveszi a kedvét, de végül megvonja magában a vállát. Legfeljebb a söntésnél áll, vagy elhozza az italt és megissza valahol…
Belép.
A tágas, világos helyiségben tisztaság, jókedvű csevely és természetesen tömeg fogadja. Mikor a bárpulthoz lép, Madam Rosmerta, a tulajdonos szívélyesen üdvözli, és elárasztja kérdéseivel. Hiába a haj levágatása és a sok év, valahogy azonnal felismerte…
Igen, jól van, köszöni szépen. Rég járt erre, bizony… a munkája messze tartja. Ó, jó munka, nem panaszkodhat, épp hozzá való. És, bár persze messze nem ez a végső érv, jól is fizet.
A beszélgetés végeztével a vajsörrel kezében megfordul, majd helyet keresve körülnéz. Megpillant egy asztalt, ahol egy maga korabeli férfi ül- nem egyedül, mert kutyája a közelében lefetyeli táljából a vizet.
-Elnézést, leülhetek? -Kérdi udvariasan, miután sikerül a tömegen át odajutnia.
 
 

A hely semmit sem változott, amióta itt jártam. Igazából egész Roxmorts a régi. Na ja, nem ártana egy kis vérfrissítés. Lehet, hogy még elugrok megnézni a Szellemszállást, áll-e még. Biztos, hogy áll. Nincs olyan barom, aki lerombolja, hogy utána őt kísértse egy tucat szellem. Persze ez csak mese. Az egész házban, jó ha pár bogár él. Hirtelen Robin felemeli a fejét, és én kérdőn kapom oda a fejem. Robin megszokta az embereket, de akkor vajon mi kelti fel ennyire az érdeklődését? Aztán megpillantom: egy velem egykorú nő tart a mi irányunkba, átküzdve az embertömeget. Nem ismerem, de akkor vajon mért jön az én asztalomhoz? Mert kétségtelen, hogy ide tart.
- Természetesen. - válaszolok, miközben félig álló helyzetbe tornászom magam a széken.
- Jack Ray. - nyújtom oda neki a kezem, és most már esélyem van közelebbről is megismerni. Fiatal nő, talán fiatalabb nálam, sötétbőrű, barna hajú. Szimpatikusan néz ki. Aztán hirtelen egy hang szólal meg a fejemben:
- Apa! - ezen magamban elvigyorgok. Hát persze kislányom. Csak a tiéd vagyok.
Hirtelen a szemem sarkából látom, hogy Robin feláll, és a nő felé nyújtja a mancsát, üdvözlés képpen, az hogy a nő elfogadja-e, már Robin, szerencséjén múlik. Nem egy embertől hallottam már olyat, hogy azt mondta: "Nem fogom meg azt a koszos mancsát" vagy "vigye el a kutyáját különben feljelentem zaklatásért!" persze ezt a változatot hallottam már Cruciosba is...
- Ő Robin. - Mondom, ha a nő elfogadta Robin "mancs"- nyújtását. Ha nem, csak enyhén felhúzom a szemöldököm.
- És mi járatban erre, ahol a madár se jár? - mosolygok. Ahol a madár se, de emberek százai igen. Hát egen. Vannak, és lesznek is mindig népszerű helyek.

~Jack... bocs, hogy ilyen későn... ~

-Liza Cleve… de mindenki csak Lizzie-nek hív. –mutatkozik be, viszonozva a kézfogást. Közben kicsit elgondolkodik, miért is a jobb kezén hordja Jack az óráját… de hát ez nem lényeg.
Mielőtt leülne, észreveszi a kutya mozdulatát. Macskatartó mivolta jól összefért azzal, hogy a többi állattal is elvolt, így egy mosoly kíséretében a jól nevelten bemutatkozó ebbel is kezet- akarom mondani, mancsot –ráz. Szép, gondozott állat, látszik rajta, hogy törődnek vele. Aki pedig az állatokat szereti…
Na jó, ezt itt kell abbahagynia, és most. Ő már foglalt, és attól, hogy az új dolgokra nyitott, még hűséges. Ami annyit tesz, hogy semmi komoly nem sülhet ki ebből az egészből. Őszintén, Jack sem úgy néz ki, mint aki barátságnál vagy kellemes beszélgetésnél többre számít…
Ami persze csak jó. Így mindkettejüknek könnyebb.
Helyet foglal, és belekortyol a vajsörbe. Ugyan nincs se a szabadban, se bent a kocsmában rossz idő, mégis jól esik neki a meleg ital. A férfi tréfás kérdésére elöljáróban mosollyal reagál, majd érdemi választ is ad.
-Csak nosztalgiázom és kikapcsolódom… semmi egyéb. És…
Meg akarja kérdezni, hogy Jack miért jött, de nem tudja, tegezze, vagy magázza-e. Őt minden gond nélkül lemagázták, és most fogalma nincs, felajánlja-e a tegeződést.
Ha tegeződésre váltanak, az fesztelenebb beszélgetést von maga után, a magázás távolságtartást és tiszteletet sugall.
Mindkettőnek megvan az előnye.
Mivel tudta, hogy ebből kellemes csevelyen kívül semmi nem lesz, úgy döntött, marad a magázódásnál.
-És önt mi szél hozta errefelé, ha szabad kérdeznem?
 

~Nem gond  ~

Lizzie miután velem kezet fogott, elfogad egy mancsrázást Robintól is. Közben Lizzie leült, és jólesően kortyolt az italából. Vajsör, ha jól láttam.
- Én szintúgy. Meg persze Robinnal is régebben voltunk már nagyobb sétán. - A fene... Jól letegeztem. Na jó. Mentsük, ami menthető.
- Megkérhetném, hogy tegezzem? - Kértem meg Lizzie-t, hamár én jól letegeztem. Hirtelen kezdett egy kicsit melegem lenni. Ezek után Robin - gondolom jutalomfalatot várva - odajött hozzám. Várakozóan nézett rám, de én úgy tettem mintha észre sem vettem volna. Azért a szemem sarkából láttam, hogy a fejét jobbra és balra döntögetve bámul az arcomra, a zsebemre, aztán megint rám.  Robin mordult egyet és megbökött, jellezve: várja a jutalomfalatkát.
- Hogy te ebből sosem nősz ki... - fordultam a kutyához, és odaadtam neki egy darabot, abból a mugli kutyaédességből, amit annyira imád.  Csak egyet, nehogy elhizzon nekem.
- Van állatod? - kérdezem a nőt. - Csak azért kérdem, mert nem mindenki fogadja el, ennyire könnyen Robin "üdvözlését". - mosolygok el. Közben megsimogatom Robin fejét, majd egy csuklórántással feljebb igazítom az órám. Nem szeretem, ha lötyög rajtam. Közben rájövök, milyen baromságot kérdeztem. Meg kéne kérdeznem anyámat, hogyan ismerkedünk hölgyekkel, ha nem akarunk semmi komolyat, csak beszélgetni. Ezt az emberek nem tízen pár évesen kérdezik? Lehet, hogy tíz évet lemaradtam? Ha ez így van, az szívás.