Három Seprű

~Jack... *süllyed szégyenében, amilyen sokára érkezett...* ~

Kicsit kényelmetlennek kezd tűnni a helyzet. Nem is kicsit. Alig bírja mozdulatlanul tartani a kezét- legszívesebben legyezné magát. Lehetetlen, hogy csak a helyiség fűtöttsége és a vajsör legyen? Neki is elég új szituáció úgy ülni egy pasival szemben, hogy foglalt. Reméli, hogy az arcán nem látszik zavartsága, mert egyáltalán nem Jacknek köszönhető.
-Persze? bocsánat? -szabadkozik. ~Kár volt lemagáznom?~ szidja önmagát, attól tartva, hogy udvariatlannak, elutasítónak tartják. Igaz, hogy nem akart kifejezetten flörtölni, de azért ez sem volt a célja?
Szeme sarkából észreveszi Robin akcióját, Jack megjegyzésére pedig elmosolyodik. Kedves kis jelenet, emellett valahogy ismerős- az ő Ashley cicája a tonhal-falatokért van így oda. Szerencsére csak ritkán van otthon ebből a finomságból, ráadásul a cirmos szőrgombóc gondoskodik a saját testmozgásáról, így egyáltalán nem látszik meg rajta.
A férfi kérdésére beszélgetőtársára tekint, arcán még mindig mosollyal.
-Igen, egy macskám? ami kicsit érdekes, mert Robin nagyon nyugodtnak látszik, pedig biztos érzi rajtam a szagát. ?teszi hozzá gyors, érdeklődő pillantást vetve a gazdája mellett ücsörgő házőrzőre, majd meglepett-együtt érző hangon szólal meg.
-Hát igen, a jól neveltség sem mindig hoz eredményt? pedig okos, egészséges, ez látszik rajta.
Újabb korty a vajsörből. Próbálja elhessegetni aggódó gondolatait, de nem igazán megy. Néha szívesen a föld alá kívánná magát, amilyen esetlen. Pedig nem ilyen szokott lenni?
-És? mi a munkád? ?kérdi végül.   

~ Helyes, helyes *gonosz*   ~

Van macskája? Ez érdekes. Pedig Robin nem igazán kedveli a macskákat, és a gazdáikat sem. Most jól neveltnek akarsz tűnni, igaz? Kérdeztem magamban. Vagy csak megkedvelted Lizziet? Kitudja. Érdekes személyiségnek tűnik.
- Biztos érzi, csak most jól neveltnek akar tűnni. - mosolyogtam vissza Lizzire. - Pedig általában nem szereti a macskákat, kivéve az édesanyámét. De őt már kiskora óta ismeri. - Megsimogattam Robin fejét, majd mutatóujjammal alig észrevehetően a földre mutattam, jelezve: lefekhet, ha akar.
Nevettem Lizzie megjegyzésén. Kezdeti félelmem, miszerint "Merlin tudja mért' de a flörtölés jobban szokott meni, mind a társalgás", kezdett elpárologni.
- Pedig nem mindig ilyen ám! - vakartam meg másnapos borostámat. Meg kellett volna borotválkozni. - Néha kicsit... Zicc van. - húztam el mosolyogva a kezem  oda-vissza arcom előtt. - Olyankor mindenkivel incselkedik. - Incselkedik... hogy juthat ilyen szó az eszembe? Mintha a középkorban lennék. - De gondolom a Te macskád is ilyen. - tereltem a beszélgetés fonalát egy kicsit Lizzie felé, hisz én már olyan sokat beszéltem. Mi a foglalkozásom? Ez egyszerű.
- Gyógyító vagyok. Ész bizony ilyen időkben szükség van ránk. - Ezek az örökös harcok. Naponta nem egyszer látom, ahogy a folyóson, egy kollégám közli a családdal, hogy... Nos hát igen. Pedig mi mindent megteszünk.
- És Te? Mivel foglalkozol? - Igazából nem tudom elképzelni, mivel töltheti a nő az idejét, vagy hol.

(ismerősök kíméljenek )

Halálosan unja Roxmortsot. Nincs itt semmi, semmi izgalmas az égvilágon! Miután reggel Viki közölte vele, hogy más dolga van - feltételezhetően azzal az idegesítő boszorkánnyal, aki olyan kísértetiesen hasonlít Tyarára... Miscreant-tal -, Crak büntetésben ül Raimbourgnél, Monstro meg... Monstrót hagyjuk. Szóval ezek után valójában nem is kellett volna lejönnie a faluba, hisz nem volt kivel, ám mégis, az ifjú Halálfalónak ez az egyetlen hétvégéje van a tanév végéig, mikor úgy érezheti, semmi dolga. Ez persze nem igaz, de jobb nem gondolni a teendőire és a velük járó gondra, akkor legalább egy pár órára úgy érezheti, minden rendben van.
Egyetlen helyen fordult meg, mielőtt idejött, az egyik eldugott kis bájitalos boltban a falu szélén. Szüksége volt álommentes altatóra, és fájdalomcsillapítóra. Igazából vásárolt volna mást is, de az itteni árusban nem bízik meg annyira, hogy leadja neki a különleges kéréseit.
Az összes többi bolt tele van a Roxfort diákjaival, és neki a legkevesebb kedve ahhoz van most jelenleg, hogy egy rakás idiótát kerülgessen. A Három Seprű is mindig dugig van voltaképp, de itt ilyen korán legalább még akad egy szabad asztal, ahol úgy tehet, mintha különösebb dolga lenne.
És, ami azt illeti, van is.
Madam Rosmerta kijön az asztalához, mint mindig, mikor új vendég érkezik. Fura, a szokásosnál kicsit jobban vonakodik. Miután felveszi a rendelést, előkap egy rongyot (komolyan egy rongyot) a kötényéből, és lehajol, hogy letörölhesse az asztalt. Draco már a látványtól is hátrahőköl, de a nő pisszegése magára vonja a figyelmét.
- Beszélnünk kell... Ha kevesebben lesznek, jöjjön hátra a raktárba...
Malfoy csak egy pillantást vet a kocsmárosnő Imperiustól enyhén opálos tekintetére, és biccent. Külső szemlélő talán semmit nem is észlelt az egészből, viszont Malfoy már előre morog magában. Meddig kell itt ücsörögnie vajon, mire kiürül a hely annyira, hogy ez az ostoba félkvibli elszánja magát, és jelezzen Dracónak, hogy kövesse hátra?
Remek.
Ráadásul sehol senki.
Undorítóan unalmas szombat délután...

Draco

Pocsék napom volt. Nem történt semmi az ég világon, és olyan lassan ment el a nap, hogy már kínzott. Inkább lejöttem Roxmortsba. Nem mintha nem járnék le minden szombaton.
Unalommal gyötörve sétáltam be a Három Seprűbe. Remek, mint mindig most is tele van. Ah...pompás.
Fullon volt, csak egy hely szúrta ki a szemem, és már célba is vettem. A bárpultnál volt. Odamenet körülnéztem, hát ha akad valaki akit ismerek. Sajnos velem senki nem tudott lejönni. Sabrinát nem nagyon akartam elhívni, Nathalia nem ért rá, Cornelia meg a gyengélkedőn fekszik, Caleb, meg persze rejtélyesen eltűnt.

Nem találtam senkit akivel még úgy igazán beszélnék. Sok harmad- és ötödéves ült az asztaloknál. Tovább keresgéltem a szememmel. Hirtelen megpillantottam Malfoyt. Öh...Remek. Harmadikba tetszett nekem, de rájöttem, hogy egy féreg. Vagy is hát, nem, mivel nem is ismerjük egymást. Szerintem azt se tudja, hogy a világon vagyok. A "féreg" kifejezést, csak a hallottak alapján tűztem rá. Tudom nem szép dolog, és nem is vagyok az a fajta, csak hát azért vannak dolgai a srácnak.
Mire végre átverekedtem magam a tömegen leültem a szabad helyre. Rosmerta azonnal felvette a rendelésem.
- Két vajsört- mondtam hanyagul. Ez az egész halálunalmas nap elfárasztott. Csak mentem egyik óráról a másikra, és próbáltam megjegyezni, amit a tanárok akarnak belegyömöszölni a fejembe, több-kevesebb sikerrel.
Csak ültem és gondolkoztam, hál' Merlinnek nem bambultam el, azt rühellem, akkor olyan bamba kifejezés ül ki az arcomra, hogy megijednek az emberek.

[Miss "utálom Malfoyt, mert egy féreg" Kenneth]

Miss "utálom Malfoyt, mert egy féreg" Kenneth


Olyan bosszantó, amikor ugyan leadod a rendelésedet, de nem kapod meg az italodat. Rendben, hogy hatalmas a forgalom (pedig a roxfortos tömeg még ide se érkezett egészen!), de ez azért kicsit túlzás. Semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy a jó Madam Rosmerta annyira el volt foglalva az üzenete átadásával, hogy teljesen kiment a fejéből, hogy Draco kért egy jéghideg mentakoktélt pár csepp tequilával. Őt a pult alól is kiszolgálják, hiszen ez a minimum, amit, khm... Élvezhet a pincérnőre gyakorolt befolyásának köszönhetően.
Kezd egyre jobban unatkozni itt az asztalánál, és egyre inkább bosszankodni is. Hűvös tekintete mélán siklik végig a nyüzsgő vendégeken és a betérőkön.
Nolám, nolám, az a kislány ott griffendéles, nem? Mintha az lenne. Végül is teljesen mindegy. Célpontnak jó, hogy elűzze az unalmát, pláne így, hogy az asztala nagyjából teljesen a lány háta mögött van. Draco lustán fogja a pálcáját, és egy pöccintésére a levegőbe emelkedik egy szem zöldre színezett csípős mogyoró. Majd mégegy. És mégegy. Szórakozottan sorba rendezi őket az asztallap fölött lebegve, majd lejjebb csúszik a széken, és becélozza a pillantásával a griffendélest. Aztán... Lő. Az egyik mogyorót mintha elhajította volna, a varázslat hatására Barbara felé száguld, de ó, micsoda pazarlás! Nem talált. No majd a következő. Céloz és lő... és bizony ha a lány nem lép arrébb, a második rágcsa már a fején koppan.
Malfoy halálos nyugalommal, ajkán csibészes vigyorral pöccinti el a harmadik mogyorót is, nos, ha BArbara megfordul, hogy ki a fene hajigálja, akkor bizony a homlokát találja el.

Draco

Lehet megkéne látogatnom Cornit a gyengélkedőn. Megnézni, hogy is és esetleg viszek be neki újságot. Elég csúnya kiüté... Au! Mi a...? Valaki megdobott valamivel. Hátra nyúltam a hajamhoz, bele volt akadva egy mogyoródarabka. Ki a franc dobál?
Hátra fordultam, s keresetem "támadómat". Természetesen szembenéztem Dracoval. Persze, ki más lett volna?
- Köszönöm szépen.- és egy gúnyos vigyort intéztem felé. Visszafordultam, megfogtam a mogyoródarabkát, és egy laza mozdulattal visszahajítottam Draco felé. Nem is izgatott, hogy egyáltalán célba talált e. Valószínű, hogy visszadob megint, de nem érdekel. Egyedül van. Vajon hol lehet a két monstruma?- Hát a két "haverod"?- kérdeztem feléje fordulva. Nem nagyon szokott egyedül mászkálni, legalább az egyik gorillája mindig mellette van. Ha bár, mostanában néha-néha megtalálható egyedül.

Végig néztem rajta. Elég unott feje volt. Biztosan ugyan olyan unalmas, fárasztó napja volt mint nekem. Nem valószínű, hogy idejön beszélgetni, nem az a fajta. Inkább tovább dobál, vagy keres más célpontot.
Roxmerta meghozta két vajsörömet. Az egyikbe belekortyoltam párat, majd a zsebemből elővettem egy csomag mentolos cukrot. Pici, golyó alakúak voltak, fehér színűek. Egyet bevettem, mire érdekes íz keletkezett a számban, a vajsör, és a cukorka hatására.
Visszatérve Dracora, jóképű meg minden, de nem lehet valami jó fej, ha azzal foglalja el magát a Három Seprűben, hogy idegeneket dobálgat. Persze, nem kéne előítéleteket szülnöm, de hát most milyen viselkedés ez? Gyerekes.

[Miss "utálom Malfoyt, mert egy féreg" Kenneth]

Miss "utálom Malfoyt, mert egy féreg" Kenneth


Nagyon jól szórakozik! Vagyis szórakozott addig, míg Barbara meg nem fordult. Villámgyorsan igyekszik eltüntetni az alamuszi kis vigyort az arcáról, de valami érthetetlen okból kifolyólag Kenneth azonnal tudja, ki a ludas a wasabismogyoró-incidensben. És már indítja is a lány az ellentámadást, Draco csak fogóreflexeinek köszönheti, hogy nem találja homlokon a kicsi zöld golyócska, ami hirtelen felrántott karjáról pattan le.
- Már megbocsáss! - emeli fel a hangját a fiú, amint visszanyerte egyensúlyát, és tökéletesen ártatlan fejet vág. Mintha maga a gondolat is teljesen elképesztő és felháborító volna, hogy ő, Draco Malfoy olyan gyerekes ostobaságot műveljen, mint hogy rágcsálnivalóval hajigáljon másokat. - Mégis milyen alapon gyanúsítasz bármivel is? - kérdezi kissé affektálva, majd hozzáteszi, valamivel halkabban:
- Ostoba griffendéles...
Duzzogva fordulna el, csakhogy a lány kérdésére már a nyelvén is van egy csípős válasz.
- Nem a haverjaim. Tudod, nekem is van olyanom, amit úgy hívnak, hogy magánélet.
Mikor Rosmerta kiszolgálja Kennethet, legszívesebben ráüvöltene az ostoba szőke pincérnőre, hogy vajon a térdig lógó mellei között hordja-e a fülét, amiért nem hallotta Draco rendelését, de ettől jobb ötlete van. Felkel az asztaltól (olyan elegáns mozdulattal, amit a királyi család bármely tagja megirigyelhetne), és odalép a pulthoz, egyenesen Kenneth mellé, és egy könnyű mozdulattal felül a szomszédos bárszékre.
- Milyen kedves, hogy rám is gondoltál - jegyzi meg totálisan természetes, csak épp egy kicsit gúnyos hangon, majd megragadja az érintetlen üveg vajsört, és maga elé húzza. - Bár nem hittem volna, hogy ilyen olcsó ízlést nézel ki belőlem. Vajsör... könyörgöm.

Draco

Lefagy az arcáról a mosoly, amint megfordultam.
- Oh, ne aggódj meg bocsátok- mosolygok gonoszul. Idióta. El van a gyerek ha játszik. Pechemre nem találta el a neki szánt mogyorószemem.  Nem gond. Legalább végre abbahagyja a gyerekes játékát. Kérdésemre nem meglepő módon egy flegma választ kaptam. Nem csodálom, mit vártam egy bunkó mardekárostól? Ennél többet nem. Kicsit halkabban megjegyzi.- Persze nem a haverjaid, hanem a gorilláid...-elég halkan mondtam, hogy ne hallja meg. Persze, az a Crak, meg Monstro az ő élő pajzsai. Ők a "megfélemlítő-emberei". Meg ha nem is varázslásra, de verésre jut a sor, akkor elvégzik a piszkos munkát.
Mikor Rosmerta meghozta a két vajsöröm, azon találtam magam, hogy Draco már mellettem ül. Furcsálló tekintettel néztem rá.
- Nocsak, ideülsz az ostoba griffendéleshez?- kérdeztem megjátszott meglepődéssel, csak hogy mutassam, hogy nem mondta elég csendesen megjegyzését.
Nem kellett csalódnom diáktársamban, öt másodperc sem telt bele, míg megfogta az érintetlen üvegemet és magához veszi.
- Szívesen, kedves egészségedre- majd felemeltem a saját vajsörömet, mutatva, hogy egészségére váljon. Nem hagytam, hogy idegesítsen. Nem éri meg, hadd bunkózzon, ha jól esik neki. Meg mit számít, pár galleon egy vajsör. Mellesleg nem szerzem meg azt az örömöt neki, hogy felhúzzam az agyam rajta. - Fején találtad a szöget, tényleg azt néztem ki belőled- mondtam könnyedén. Kívülről úgy látszott remekül elbeszélgetünk, olyan természetes könnyedséggel diskuráltunk, de természetesen mindegyikünk mondatában el volt rejtve a gúny, és az irónia- S miért vagy egyedül itt, ahol mindenkivel van valaki?- nyugodt hangon mondtam, mintha természetes lenne. Egy nagyot hörpintettem italomból. Na, regélje csak el mit keres itt egyedül. Biztosan valamin töri a fejét. Kíváncsian vártam válaszát. Az arcomon nem látszott semmi érzelem. Hűvös, vigyorral néztem a sápadt arcra.

Draco és az a griffis csaj... ^^

Draco engedélyével *.*

Miért nem figyel rám senki?? Miért? Miért? Miért?
Jó oké, megszokhattam volna vagy mi a szösz, na de akkor is. És ne legyen az embernek kisebbségi komplexusa, mi? Na jó vicc... -.-
Egyszerűen csak morcosan sétálok a folyosón, mert unom az egészet. Az egész sulit. Nem is bánom hogy nemsokára...
De akkor nem látom Dracot. Ha nincs suli, nincs Draco. Ó az a gyíkférges rivalizálás. Főleg persze Rod az aki lenézi az összes Malfoyt. De hát Dracot miééért?
Komolyan nem fér néha a fejembe.
S most, mikor még bőven a takarodó fújása előtt csámborgok, 'senkit se zavarva', nyugodtan töprenghetek mindezen.

Igenigen. Rágom a szám szélét és szinte itt se vagyok. Észre se veszem a halkan elosonó házimanót, de még ha szembejönne velem valaki és fellökne... még azt se. Semmit. Mert nekem megint Malfoy jár az eszemben. Egész pontosan csak addig, míg az egyik teljesen kihalt részen mozgásra nem leszek figyelmes.
Mert ez elüt a normális diákokra jellemző hanyag sétálástól. Ez a jól ismert lopakodó mozzanat, amit néha már nekem is be kellett vetnem. De hát ki akarna itt bármit is csinálni? Ilyenkor? Mikor senki sincs erre, persze engem leszámítva...?
A bugyikék hajszín megadja a választ. Ez most Kay újfajta mániája, mert korábban talán a rózsaszín vagy a vörös-szőke hajszín volt a menő.
Höh, ezt a csajt is nehéz követni, de... azért nekem sikerül.
S lám lám, megint csak rosszban sántikálunk...
A lány gyorsan és szinte nesztelenül bújik meg a fal tövébe, s meghúzva az egyik közeli gyertyatartót, oldalt hirtelen megnyílik a fal.

Kay persze rögvest beveti magát, s amint bezárul mögötte a titkos folyosó netán alagút, eltűnik a szemem elől.
Meglepetten pislogok kettőt, hármat, majd kivárva egy kis időt vacillálok.
Miért ne mehetnék utána? Miért ne? Miért...?
Legalább lesz mit Beatrice orra alá dörgölnöm, míg ő a festményeivel pepecsel...
Gyorsan osonok el én is a gyertyatartóig, kezem kicsit remeg az erőlködéstől mikor meghúzom, noha már az elérésében is problémák adódtak. Tekintve hogy lábujjhegyen tornázva is alig érem el.
Ám egy sikeres belecsimpaszkodási kísérletnek köszönhetően ismét megnyílik a rejtekajtó, s az ásító sötét hívogatóan csábít.
Én pedig készségesen bemászom... pedig ki tudja mi van ott és hogy hova is vezet.

Kaytől természetesen jóval lemaradva lépkedek olyan halkan, amennyire csak tudok. Nem akarom hogy a lány meghalljon és hirtelen visszaforduljon. Kicsit bosszantó lenne most, itt és épp előtte lebukni. De hála merlinnek az egyszerű converse piros tornacipőm, a gumi talpával nem okoz nagy zajt, s nem is bánom.
A galagonyapálcát lekapva a fülem mögül egy egyszerű lumos-szal világítom be az utat, de persze csak a legközelebbi részt magam előtt, hogy mégse vesszek el a sötétben. Ki tudja meglehet a fényt is kiszúrja valaki.
És ezután csak egy a dolgom... megpróbálni nem elesni.
A botorkálás persze eltart egy darabig... tíz perc? Tizenöt? Húsz? Nem tudnám megmondani...
Viszont a végén a Hold fénye az, mely tudatja, kiértem.

A rozsdás torony nem szép látvány. Sőt, egyenesen ronda, és csüggesztő, de nekem örömöt jelent. Nem az az állott dohszag vesz körül hanem a friss esti szellő.
Elmosolyodom. Talán nem ártana beülni és kérni egy meleg teát Rosmertától. Mert hát azért az erőmet elszívta ez a majdnemhasraesősdi...
Így rögvest a Három Sperű felé veszem az irányt s nem is habozok azonnal benyitni tekintet nélkül a koromra, kinézetemre és minden egyébre.
Persze a meleg rögvest arcul csap. Különböző emberek különböző kigőzölgései. A hő, izzadság, parfüm és rum keveréke, minden mennyiségbe. Pfej.
Elhúzom a szám nem tetszésem jeléül, de mindössze ennyi a reakcióm miközben végigpislogok a bent lévőkön. Hát nincsenek sokan. Néha biztos szarul megy az üzlet. Szegény Rosmerta.
Már indulok is a pulthoz, mikor az egyik Griffendéles lányt azonosítom be. Na szuper, egy szemtanú.
De amint arrébb sziklik a tekintetem a szíven kihagy egy ütemnyi dobbanást.

Szőke haj és az a jól ismert testtartás.
Dracoooo!
Najó csak egy griffissel, de akkor se Parkinson vagy Vikitria akit le se lehet róla vakarni. Mindössze egy hátráltató bűbáj kell és a kislányka elintézve ésésés...
Persze alattomosan hátulról osonok, s mivel talán egyikük se vesz észre, így a fiú melletti székre felküzve magam elérem azt a szintet, ami az övé. Mármint így nagyjából olyan magas vagyok mint ő, és nevetve ölelem át a nyakát remélve, hogy ráhozom a szívbajt.
- Meglepetééééés! -
Félig nevetve nyögöm ki, és hajj de élvezem megrökönyödött arcát... *-*
A griffissel nem is foglalkozom.

Belép az ajtón, és lassan elindul az asztalok között. Egyelőre még magabiztosan és fensőbbrendűsége teljes tudatában vonul, lenéző pillantásokkal válaszolva azoknak, akik furcsán pillantanak rá. Oké, lehet, hogy most egy kicsit túlzásba vitte a furcsánöltözést, ugyanis sikerült magára aggatnia egy fekete, széles karimájú kalapot, jó világospiros-narancsárgával kihúzta a szemét hozzá sötétbordó rúzs. A haja meg kétoldalt laza konytban. Miközben végigveszi, hogy is néz ki, sikerül egy üres asztalt találnia, és azt is megállapítja, hogy Ralph még nincs itt. Leül, és eltűnődik azon, hogy tizes skálán mennyire néz ki viccesen, és arra jut, hogy közelít a hetes felé. Nem akar addig rendelni, amíg a pasi meg nem érkezik, szóval elkezd két fogpiszkálóval játszadozni az asztalon.

Fogpiszkáló egy óvatosan közeledik Fogpiszkáló kettőhöz. Megpróbálja megcsókolni, de Fogpiszkáló kettő hihetetlen reflexe segítségével megfordul, és elszalad. Ó jaj jaj, várj meg, egyetlen Fogpiszkáló Uraság! - kiabálja Fogpiszkáló egy. De Fogpiszkáló kettő csak fut-fut-fut a hatalmas tó körül, megkerüli a Sóhegyet, és a Borshegy felé veszi az irányt. Neeee! - kiabálja Fogpiszkáló kettő, amint látja, hogy Fogpiszkáló egy a másik oldalról kerülte meg a Borshegyet, és szembetalálja magát vele. Fogpiszkáló egy megint üldözőbe veszi, és közben ordibál: - Várj, várj, nem akarok semmit, elég ha beszélgetünk! Egyetlen, édes, drága Fogpiszkáló Uraság! Várj meg!

Elmélyülten játszik a fogpiszkálókkal, és mivel nem is válaszol a kérdésre, hogy kér-e valamit inni, otthagyják. Pár asztallal arrébb páran feltűnően hangosan nevetik ki, ahogy motyog magában a fogpiszkálókhoz, de észre se veszi. Amikor egy idő után mégis felpillant, csak egy gúnyos nézés az, amit kapnak, amolyan "pedig-ez-a-menő-ti-szerencsétlenek" pillantást.

Eszébe jut ennek a fogpiszkálós mesének a rendes változata. Ralph négy évvel idősebb volt nála, amikor egy tanulós estén véletlenül egymás mellé kerültek a klubhelyiségben. Lassan beszélgetni kezdtek, aztán Made (a szokásos nemnormális állapotában) megkísérelte megcsókolni a fiút. Hmm, ő volt az első, aki reflexszerűen elhajolt. Made ezt mindössze nevetségesnek találta, szóval nevetgélve tovább beszélgettek. (Aztán másnap nem is emlékezett a dologra...). Egy idő után elég jó barátságba kerültek, és most, egy roxmortsi hétvégén megbeszélték, hogy találkoznak.
Made már negyed órája várja Ralph-ot, egyre türelmetlenebbül.

Miss Charry

Szaporán. Szaporábban. Kissé megalázóan éreztem magam, hogy fennáll az esélye késésemnek. Sosem késtem még sehonnan, és most sem engedhetem meg, hogy előforduljon. Illetlenség, főleg nővel szemben.
Benyitottam. Az ajtó halk volt, s szerencsére csak annak bezárásakor kellett szembetalálkoznom a ’Három seprű’ felirattal. A mohás ajtón egy százlábú masírozott végig, ami igencsak rombolta pillanatnyi jókedvemet. Ez egy kocsma. Mindig is az volt, és az is marad. Eme tudatban csuktam be az ajtót magam mögött, s végigszemléltem a belső teret. A pultnál feltűnően sűrű cigarettafüstön át még felismerhető volt a pultos bizarr, lassú mozgása, amint a poharat törölgette, ám az árnyékban megbúvó italozó pacák már csak nyikorgásával és székcsuszogtatásával adott létjelet magáról.

Kopogások. Kuncogások. Óvatosan ellestem a kocsma tartóoszlopai között, s megpillantottam egy nagykalapot. Viselője nem egészen, de majdnem háttal ült nekem, s valamivel szórakoztatta magát. Valamivel. Az árnyékban oldalazva lépteltem az oszlopok mellett, miközben megpróbáltam befókuszálni a lány kezében levő dolgokat.
Fogpiszkálók? Döbbenetem leplezetlenül kiült arcomra, melyet szerencsémre az árnyék minden érdeklődő tekintet elől elfedett. Szemöldököm magasba szökött, kíváncsiságom áthágott minden korlátot. Halkan magam előtt összefonott karokkal dőltem neki z egyik oszlopnak, és fürkésztem a kergetőző fogpiszkálókat. A kellemes emlék egy apró nevetést csalt ki belőlem, és a tőlem telhető legőszintébb mosolyt.
Madeline igen furcsa lányka volt, és ezt már az első pár mondatból leszűrtem. Furcsa, rögtönzött érdekessége, hogy csak úgy lekapja az embereket, ami az én szememben érthetetlen és titokzatos is volt számomra. Az, hogy képtelen voltam magamat beleélni a helyzetébe vonzott, s arra sarkallt, hogy mindig megkérdezzem, mit érez olyankor, vagy ő miben látja másképp a világot. De sosem tettem meg. Hallgattam, és csak léteztem mellette.

Észrevett. Nem maradhatok. Kiléptem az árnyékból, s az asztalhoz lépve meghajoltam, majd kezet csókoltam neki. Az eddigi, távolabbi asztalnál levő kacagás elhalt, s szinte érezhető volt a megdöbbenés. Én nem zavartattam magam, volt majdnem egy év, ami alatt majdhogynem megszoktam furcsa ízlését, viselkedését és szokásait. Az eltelt évek alatt természetesen elszokhattam volna, de mintha egy perc sem telt volna el azóta, mióta utoljára láttam. És ez így jó.
 - Csak szépülsz, drága – suttogtam, majd helyet foglaltam vele szemben az asztalnál. Egy könnyed kézmozdulattal jeleztem, hogy rendelnénk, s amint kicsoszogott a mocskos pultos, le is adtam rendelésem: két vodka. És két kis zászló.
Hogy ezek miért kellenek? Mert miért ne? Előhúztam zsebemből a cigarettásdobozt, s kicsúsztattam belőle egy szálat. Ajkaim közé biggyesztve pillantottam Madelinre, s a magamnak föltett kérdésre kerestem a választ, miszerint ő vajon kér-e.
 - Egy szálat? - nyújtottam feléje a dobozt cinkos pillantást vetve rá kalapja alatt. Jómagam is viseltem, de leüléskor illemhez méltóan az asztalra helyeztem. Pedig imádom viselni. Jó az anyaga. Vajon az övé is olyan? Csak egy pillanatig éreztem azt a bizonyos kényszert, mely mindenre rá tud venni, majd az tovaúszott, mikor a doboz még egy szál cigarettával lett sabadabb.

[ A Reflexkirály Mr. Wultson-nak ]
(mostantól E/1ben írom a hozzászólásaimat, nem tudtam, hogy lehet, ezért nem így kezdtem)

Még épp beszéltettem a fogpiszkálóimat, amikor mögöttem felnevettek. Nem olyan nevetés volt, mint a távoli asztalnál ülőké, nem volt benne rosszindulat. Felismertem. Tudom, hogy a férfi is tudja, már észrevették. Hátrafordulok, és Ralpf már ott is van, meghajol, kezet csókol, a szokásos szertartás. Tudom, hogy néha egyszerűen élvezi, amikor megbotránkoztat pár embert, valahogy úgy, mint én. Nem is a megbotránkoztatás, hanem az, ahogy lesheti a reakciókat. Meg  tudom érteni, én is sokszor így vagyok vele. Mármint azt hiszem; amikor épp zakkant vagyok (ahogyan nagy bölcsen anyám hívja), akkor a leginkább.
Könnyedén elmosolyodom a bókra, tiszteletteljes pillantást vetek rá. Értékelem, hogy elfogadja a kinézetemet, hogy nem röhög ki. Régen se tette.
Magabiztos mozdulattal int a csaposnak. Hát igen, még mindig olyan, hogy eszébe nem jut megkérdezni, mit kérek én inni, csak úgy rendel.

Azalatt az egy év alatt rájöttem, hogy szükségem van rá. Valahol annyira más világ, ami mégis sok-sok ponton keresztezi az enyémet, hogy már lehetetlen lenne megpróbálkozni az elszakadással. Soha nem lennék képes lemondani róla. És ha úgy vesszük, akkor igen, ez egyfajta szerelem, de mégis inkább valami olyan mély raagaszkodás, olyan erős függés, ami már megölné a szerelmet. És szerintem Ralph nem is tudja, hogy mennyit jelent nekem, egyszerűen csak jön és beszélget velem. Pedig csomószor ő éltet.

- Kösz. Szeretem amit szívsz - féloldalasan elmosolyodom, valahogy ellenségesen cseng a hangom. Remélem, hogy a nagy zsivaj elrejti ezt azt élt. Igazat mondok; ugyan nem tudom, honnan szerzi be ezt a cigarettafajtát, de rajongok érte. Én magam nem szívnám, nagyon rá emlékeztet; és amúgy is túl erős az illata, nagyon hamar lebuknék. Maradok a sima, egyszerű mezeinél, ami legalább nem annyira feltűnő szagú. - De ezt úgyis tudod.

Amikor megrezzenti a pálcáját, s azon láng gyullad ki, közelebb hajolok hozzá, most az egyszer mélyen szívom le a füstöt. Kicsit kaparja a torkom, de a kellemes az íze meg az illata is. Az arcába fújom a füstöt.
- Örülök, hogy eljöttél - szólalok meg végül én. Aztán csak bámulom; aprólékosan szemügyre veszem az arcát. Elidőzök a száján, a szemén, minden részletet megfigyelek, és próbálom összevetni az emlékeimmel. Nem változott túl sokat, nem látszik rajta annyira a kora. Aztán eszembe jut, hogy vajon mit csinál most, és mit is keres Roxmorts-ban. Gondolkodom a kérdésen, hogy ne kelljen feltennem, hátha magamtól megtalálom a választ rá, de meg kell kérdeznem. Nem szeretek ilyeneket kérdezni, annyira általános. Végül arra jutok, hogy megkérdezés helyett inkább várok, majd elmondja. Valami mást kéne kérdezni.
- Láttad a jelenetet? - kérdezem komoly arccal. - Arra gondoltam, beleépíthetnénk valami előadásba. Nyáron úgyis akarok szervezni valami ilyesmit.
Még mindig komoly az arcom, de a hangommal túljátszom az egészet, csak szórakozom. Anyám próbált egyszer valami jótékonysági előadást összehozni, persze nem sikerült neki, az egész kudarcba fulladt, csak azért, mert a hülye nemesek rangon alulinak éreztek minket, és nem voltak hajlandóak segíteni - se eljönni, se megszervezni, se pedig adakozni.
Kihozzák az italt, illetve a furcsa férfi lecsapja elénk a poharakat. A kis zászlókat nézem merően. Annyira kedves Ralphtól még ez is, pontosan tudja, hogy imádom az ilyeneket. Szórakozottan forgatni kezdem a kezeim között, és megint bámulok rá, mintha valami óriási változást akarnék találni rajta. Még nem ittam bele a vodkába, mert amint sikerül két kortyot meginnom belőle, teljesen elszállok. Na nem azért, mert berúgnék, hanem egyszerűen így hat rám az alkohol. Akkor szoktam általában olyan furcsa lenni. Szerintem Ralph nagyon élvezi olyankor a velem való együttlétet, mert pontosan tudja és mééégis vodkát rendelt. Na nem baj. Megadom neki ezt az örömet, majd, egy kicsit később. Most csak a zászlóval játszom, és bámulok rá.

Miss Charry

Arcomon egy elégedett, széles mosoly jelenik meg, ahogyan a cigarettaszál szépen lassan kicsúszik a dobozból, s a lágy ujjak gondozásába kerül. Pálcámmal tüzet varázsolok, s élete keltem a kis fényt szálának végén.
Rám fújja. Jelzés. Még ha ő maga nem is veszi észre, de én látom, hogy kerülgetjük egymást. Mindkettőnket érdekli a másik, mégis, mint két vad, csak körbe-körbe sétálunk a vonalon mindig ugyanabba az irányba, sosem találkozva, csak figyelve.
 - Kösz. Szeretem, amit szívsz. De ezt úgyis tudod. – Ó, de még mennyire, hogy tudom. Jó hamar rájöttem, hogy közös pontunk a dohányzás, de ő mindig kihangsúlyozta, hogy csak egyszerűeket mer szívni a szaguk miatt, ám az enyémet mindig elfogadja, ha megkínálom. Sosem mondtam meg neki milyen márka, nem szándékoztam szétoszlatni a csodával övezett semmit. Ugyanis amit én szívtam, az is csupán egy egyszerű cigaretta volt, olyan középminőségű. Egyszerűen jól választottam, bár úgy éreztem, hogy az ő szemében keltett imádatot dohányszálaim iránt mégsem a márka, hanem én magam spékelem fel. Azért imádta, mert az enyém volt. Itt a pont.
Örül. Nekem. Természetes. Az italokat kihozzák, s kellemes, belső büszkeséggel tölt el a tudat, hogy eltaláltam az ízlését. A kis zászlók csupán apró kellékei annak, ami köztünk van: a semmi és a minden között valahol. Arcán látom, hogy a vodkától tart. Ha iszik, akkor kattan be, ahogyan ő emlegeti, s csókol meg bárkit, akit csak lát. Jelenleg nem az a célom, hogy a pultosra másszon, csupán egy újabb lehetőséget látok arra, hogy megértsem lelkét és lényét.

Tudomány. Ész. Szeretet. A nagy orvosok azt mondják, hogy minden betegségnek, melyet életünk során elkapunk a lelki és testi gyengeség közös eredménye. Tehát lehet valaki testileg teljesen egészséges, ha lelki problémái vannak, mondjuk depressziós, akkor fennáll a lehetősége, hogy asztmás lesz. Sosem gondolkoztam még el azon, ennek mekkora az alapja, de ha igaz, és lelki problémák is lehetnek betegségeknek az alapjai, akkor meglehet, hogy Miss Charry rögtönzött boldogsághormon termelő csókjai is ilyen problémákra vezethetők vissza. Szeretethiány? Értéktelennek érzi magát? Nem fektetnek beléje elég bizalmat?
Az, hogy valaki mit mutat a külvilág felé, egy dolog, lehet, hogy pont ezzel próbálja leplezni a belső hibáit, illetve ellenpontozni tulajdonságait, melyeket titkolni próbál.
 - Most nem kell félned az italtól, van egy asztal is közöttünk – magyaráztam mellé, amit ő is nagyon jól érzett. Sosem ment ez nekem, de próbálkozni lehet. Csak egy játék.
A saját kis italospoharamból a kis zöld zászlót, majd levágtam a benne lévő folyadékot. A torkomon lecsúszva végigégette nyelőcsövemet, s kellemes erőt adott belsőmnek. Mintha ettől erősebb vagy bátrabb lettem volna, pedig nem. A kezemben maradt kis zászlóval játszva elszórakoztattam magam. Áttipegett az asztal túlsó végére, s a lányka kezét kezdtem el vele bökdösni.
Érintés. Szeretet. Hiány. Jómagam is szenvedtem egy adag szerencsétlenkedésben, s a szeretethiányom már a tetőpontjára ért, mégis minden alkalommal türtőztettem magam, hogy máshoz érjek, vagy mások szeressenek. Valami gát volt bennem, tán féltem, nem tudom. S most is ez volt. Hozzá akartam érni, hiszen senki mással nem létesítettem olyan kapcsolatot, ahol hozzá is értem. A városban óckodtam attól, hogyha valaki hozzám ért, mert akárkik érintését negatívnak érzem.

Nem félreérteni. Csak hozzáérni. Megérinteni. Vagy akár megölelni. De egyiket sem tehetem meg, mert az számára rangon aluli. Vagy ha nem is az, de zavaró lehet. Mindig úgy ült mellettem, mintha egy deszka lenne rajta, s erőszakosan mindenkit távol tartott magától vagy három lépésre. De én nem akarok három lépést. A barátomnak tekintem. Nekem jár legalább egy lépés előny másokkal szemben.
Hogy miért? Mert én vagyok Ralph. És ezt akarom. Nem szeretném, akarom.

[ A Reflexkirály Mr. Wultson-nak ]

- Most nem kell félned az italtól, van egy asztal is közöttünk - mondja. Olyan furcsa. Néha egyszerűen kimondja, mit gondol, néha meg csak úgy mellébeszél. Kerülgeti a kínos témákat. Valahogy úgy, mint engem. Különös, de vele soha többet nem próbálkoztam. Ha be is voltam kattanva, ha részeg is voltam, vagy bármi, soha többé nem akartam megcsókolni. Azt hiszem, túl sokat elárult róla az a jelenet, és rólam is.

Még mindig az arcát nézem, a változásokat figyelem rajta; ahogy a tekintete változik, elgondolkozik vagy valamin mondjuk szórakozik. Soha nem értettem azokat, akik azt mondják, hogy elég meglátni egy embert, a szemébe nézni, és máris ismerjük. Azt sem hiszem, hogy soha nem ismerhetjük meg igazán a másikat. Emberfüggő. Van, aki még a tekintetét is tudja kontrollálni, vagy mást mutatni benne; van olyan, aki soha nem hagyja magát megismerni, és létezik, akit könnyedén, percek alatt ki lehet ismerni.
És itt van Ralph. Ő meg az a fajta ember, akiről azt hiszem az egyik percben, hogy tökéletesen ismerem, tudom mit fog reagálni, mondani, tudom éppen mit gondol és azt is tudom, miért csinál dolgokat. De néha meg tökéletesen kiszámíthatatlan, már-már idegennek érzem, és képtelen vagyok megérteni a reakcióit.

Megmozdul. Kiveszi a zászlócskát a poharából, normális sebességgel, de én lelassítva látom a mozdulatot. A mutatóujja késve mozdul a keze után, és kicsit megremeg, amikor megérinti a kis zászlót. Felemeli, egy pillanatig a levegőben tartja, majd lejjebb ereszti. A másik keze hirtelen felkapja a poharat, és mintha Felix Felicist vagy valami bátorságszérumot öntene magába, ledönti a torkán az italt. Gyengéden rakja vissza a poharat, ismeretlen fény villan a szemében, és mosolyogva játszani kezd a zászlóval. Átsétáltatja az én oldalamra, lassan és valahogy félszegen, aztán böködni kezd vele. A gyenge, alig érezhető szurkálások most az elfogadhatóan tiszta agyamat összezavarják.
Megérint. Csak véletlenül. Vagy a tudatalattija az, ami úgy irányítja a kezét, hogy véletlenül hozzámérjen. Csak egy pillanat.
Valahogy nála a testi kontaktus mindig is problémát okozott. Nem hagyta magát megérinteni. Az évek alatt arra jutottam, hogy attól tart, belemagyaráz valami olyasmit az érintésekbe, amik nincsenek ott. De ettől csak nehezebb, ha véletlenül mégis egymáshoz érünk. Éreztem ezt, miután megismertük egymást, és soha nem próbálkoztam, de gondolom, hogy magát hibáztatja, amiért ilyen.

Félek attól, hogy azt hiszi, nem tekintem jobbnak és hozzám közelebb állónak másoknál. Valahogy mindig azt veszem észre, hogy - tudatosan vagy sem - de nagyon sokat tesz azért, hogy a bizalmamba fogadjam. Pedig a bizalmamba van fogadva. Egyszerűen ennyi: ha valakinek valaha meg is engedtem, hogy ha kiborulok, megvígasztaljon, vagy örömmel vettem tudomásul, hogy ott ül mellettem, miközben beszélek; vagy élvezem, hogyha velem van, az Ralph. Nem láttam soha, hogy lenézett volna bármi miatt, amit csinálok; akármennyire is mardekáros volt, ez nem volt túl feltűnő.
Még erről is, az anyámmal és apámmal illetve az aranyvérűséggel kapcsolatos aggályaimról is tudtam vele beszélni. Felszabadító volt, hogy nem átkozott cafatokra.

Újra ránézek, elvigyorodom. Nem érzem magam zavarban. Illetve nem úgy érzem magam zavarban, mint akkor, ha valaki olyannal beszélek, aki tetszik vagy szerelmes vagyok belé. Ralph alapból, már ha rágondolok is, izgatottá tesz (na nem olyan értelembenXD), és zavart leszek, de eközben valami nyugtató hatás árad belőle felém. Nem tudom, nem értem, hogy mi az, amikor együtt vagyunk. Szerintem ő sem érti.

Felnevetek. Nem is tudom min, elveszett a fejemben az ok. Kiveszem én is a zászlót a poharamból, és táncoltatom az asztalon. Csak figyelemelterelés, hogy ne lássa, mennyire szeretnék  beleinni az italomba, de nem érzem helyesnek. Bár nem kell félnie tőlem. Soha, soha nem fogom többet megcsókolni.

- Lehet, hogy igazad van... - mondom mosolyogva, csak úgy, hirtelen. Szinte fel se tűnik, hogy kimondtam ezt a mondatot, de ha már elmondtam, akkor cselekszem is. Megragadom a poharat, a számhoz emelem. Nem iszom bele. Nézek rá, nézek rá, és végül ismét elnevetem magam. Nagyot kortyolok a vodkából. Éget, marja a torkomat és a gyomromat, de jól esik. Most jó volt, hogy kicsit elfeledkeztem magamról, épp csak annyi időre, mialatt ittam. Még félig tele van a pohár, de későbbre hagyom.

Visszarakom a poharat az asztalra, csendesen koppan, aztán a cigarettát a számhoz emelem. Beleszívok, megint nem rendesen, csak aprót, és ismét. Ránézek. Nem tudok mit mondani. Már kuszábban látok, már érzékelem, ahogyan az agyam változik, mintha tekergőzni kezdene benne valami, és megváltoztatna bennem mindent: a látásomat, az érzékeléseimet, az érzelmeimet, a tetteimet és a személyiségemet is. Sokszor elgondolkodom rajta, hogy melyik vagyok én: mielőtt iszom, vagy aztán? És melyik világ most a helyes: amikor "be vagyok kattanva", vagy amikor normális vagyok?
Nem jutottam sokra ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Pedig tényleg, igazán sokat gondolkodtam rajta és igazán, igazán kellene rájuk választ találnom, csak van egy olyan érzésem, hogy nem fogok. Amikor erre jutok gondolatban, mindig rettenetesen leamortizálódom. Most is. Ralph-al lenni jó, de rendkívül leamortizál. Még mielőtt várok rá egy találkozó előtt, mindig a sírás kerülget. Miután elválunk, akkor is. Ez azt hiszem, hogy a hiánya miatt van - MÉG nem látom, és hiányzik, mert emlékszem, hogy milyen amikor velem van, vagy MÁR nem látom, és hiányzik.
Ő meg nem tudja, hogy mennyire kell nekem.

~Jeremy~

Szombat. Tanulnia kéne, tudta, de már korábban megbeszélték Jeremyvel, hogy idelent találkoznak, a Seprűben. Felkelés és zuhany után tehát nem talárt, hanem a faluba való ruházatot vett fel- farmer halásznadrág, sportcipő és egy ujjatlan felső. Egyszerű, nem túl flancos, kényelmes, és talán meg sem fog benne főni- legalábbis reméli, mert reggeli közben a feje fölött nefelejcskék az ég, mint újabban általában- ez pedig dögmeleget jelez. 
Amint kilép a tölgyfakapun, rájön, hogy nem túlozta el az öltözködést: ugyan meleg van, de nem kibírhatatlan, és enyhe szellő játszadozik tincseivel. Kellemes útnak ígérkezik a faluba vivő. Ilyenkor szeret sétálgatni és gondolkodni.
Szabadon bukkannak fel elméjében a legkülönfélébb emlékek, ötletek és érzetek, nem is igazán figyel rájuk- viszont az útra sem, inkább a hegyeket és a Rengeteget figyeli. Csoda, hogy nem megy neki semminek és senkinek vagy nem botlik el, de csak akkor zökken ki ebből a félig hipnotizáltnak tetsző állapotból, mikor a falu első házai felbukkannak. Ránéz az órájára, amely szerint egyáltalán nincs késésben, így ugyanolyan laza tempóban folytatja tovább, ám most már több odafigyeléssel. Pár ismerős arcot fel is fedez, de nem ismeri őket különösebben, így némán megy el mellettük. Inkább a kirakatok felé fordítja a figyelmét.
A pennát és pergament árusító boltnál eszébe jut, hogy kifogyott ezekből, így bemegy, és vesz egy csomag pergament meg egy tucat közepes minőségű pennát. Zonkóéknál pár hónapja az ablakhoz sem fért volna, de most igen kevesen ácsorognak ott- ellentétben a nemrég megnyílt Weasley-boltnál. Hogy hogyan sikerült nekik ennyire befutni… Le a kalappal.
A postát időnként kisebb-nagyobb baglyok hagyják el, mint mindig, erről pedig Lizzie jut eszébe, aki igencsak rég hallatott magáról. Aggódva összeszalad a szemöldöke, de nincs ideje, hogy kigondoljon egy olyan levelet, amiben őt érdeklő dolgokat kérdezhet biztonságosan, utalások mögé elrejtve.
A Három Seprű, mint mindig, tiszta, és zsúfolt. Bonyolult odaverekedni magát a pulthoz, de sikerül, és rendel egy pitypanglevet a melegre való tekintettel, majd egy szerencsére üresen talált asztalhoz viszi, hogy egy sóhajtással leüljön.
Órája tanúsága szerint még egy negyed órát várhat, ezért a magával hozott jegyzetfüzetébe firkálgat. Ihlete sajnos most épp nincs, a várakozás mindig elveszi… de legalább valamivel úgymond „leköti” magát. Most az egyszer áldotta a zsúfoltságot: ugyan elsőre úgy tűnt, Jeremyt megtalálni nehéz lesz, de a tömegben senki sem törődött vele, senki nem akart beleolvasni a füzetébe. Néha-néha egy-egy korttyal megrövidítette pitypanglevét a szívószálon át, de sokat nem mert inni, mert nem tudta, mennyi az idő.
Bal csuklójára és a mutatókra pillantva rájött, hogy a tizenöt percből tizennégy el is telt - ami meglepte. Általában kínszenvedés a várakozás…
Eltelt még egy perc… majd öt… aztán tíz…
A pitypanglevéhez még mindig nem mert nyúlni, de egyre idegesebb lett, és ujjaival dobolt az asztalon. Igyekezett visszafogni magát, nehogy valaki még leszólítsa azzal, hogy kire vár. Állandóan az ajtó felé tekintgetett, amikor megszólalt a csengő, ám egy jó darabig semmi.
Végül azonban eljött a várt vendég…