Három Seprű

[Zoey]

Zoey

Weasley Varázsvicc Vállalat

- Akkor kérném ezt az instant sötétségport, a nyelvnyújtó nyalánkságot, az orvérzés ostyát és hm, azt hiszem még ezt az éberálmot és telefület is elviszem. Mennyivel tartozom? – kérdezem arcomon nagy mosollyal, majd az összeget kifizetve, hamar távozásra is veszem az irányt, hiszen nem akarok elkésni, azonban még megállok az egyik pultnál, hiszen valami érdekeset fedezek fel. – Ezeket a törpegolymókokat, mennyire költséges tartani? – szinte azonnal érkezik is a válasz. – Nos, lehet, hogy veszek majd pár ilyet is, a lányismerőseim karácsonykor örülni fognak neki. No, viszlát! –

Már biztos vagyok benne, hogy késése, amikor kilépek Weasley Varázsvicc Vállalat ajtaján. Muszáj volt ide betérnem, hiszen már régen vásároltam, így kénytelen voltam a fegyvertáramat ismételten feltölteni. Remélem, hogy Zoey is megérti majd ezt.

Három Seprű

Ahogy odaérek a Háromseprű elé, érzem, hogy magyarázkodnom kell majd a lánynak, s aztán ahogy belépek ki is szúrom őt, majd mielőtt odamennék, gyorsan rendelek egy mézsört, s az-tán amint megkapom, elindulok felé. Az asztalhoz érve kissé bohókás, amikor a szatyrot leteszem annak tetejére, s kigurul belőle a telefül. Egy gyors mozdulattal begyűjtöm azt is, majd az egészet elrejtem a táskámba.
Eztán mosolyogva tekintek Zoeyra, aki valószínűleg, már tudja, hol késtem ennyi ideig, s így a mostani magyarázatom, már csak az udvariasság miatt fog elhangzani.

- Bocsánat a késésért, csak be kellett ugranom Weasleyékhez, mert a fegyvertáramból kifogytak a legnemesebb darabok, így kénytelen voltam ismét feltölteni az üres helyeket. – arcomon mosoly jelenik meg, hiszen már előre tudom milyen vicces lesz, amikor valaki csak úgy el kezd hányni, vagy amikor nyitott szemmel alszok gyógynövénytanon. – Szóval, mióta vársz rám? Remélem nem olyan túl régóta. –

Miközben a lány reakcióját várom, a korsómat koccintásra emelem, s várom, hogy ő fogadja azt. Mikor pedig ez is megtörténik, lassan belekortyolok, s aztán egy nagy fújással nyugtázom, hogy ez továbbra is nagyszerű itt a három seprűben. Annyi év alatt semmit sem változott a dolog, ez egyszerűen hihetetlen.

~ Remélem, tényleg nem kellett sokat várnia rám, hiszen azért megpróbáltam minél gyorsabban végezni a dolgommal, csak azok a fránya golymókok vették el a figyelmemet, de ennek örömére, azt hiszem majd Zoey is kap egyet, megérdemli, főleg, hogy majd mindig ő a cin-kostársam az ilyen semmittevéssel töltött napokon. Pedig lehet, hogy jobb dolga is lenne, mint, hogy itt múlassa az időt…~

~Jeremy~

Nyílik az ajtó, és belép rajta a szőke fiú. Zoey el is rakja a könyvét és a pennát-tintát- egyrészt, mert beszélgetés közben nem firkálunk, másrészt, mert Jeremy igencsak felpakolhatott valahol, a nagy csomagját elnézve. A széles mosoly láttán, meg amikor a zacskóból kiesik egy telefül (amit fel- és visszatesz,) nem tud haragudni rá valahogy, és tudja is, merre tankolt fel. Na, igen, Weasleyék híres-hírhedt termékei, melyek széles e kastélyban rajongást vívtak ki, főleg az elején jót tett nekik az Umbridge-ellenes hadjárat. Ő maga is bevett egy-egy Orrvérzés Ostyát vagy Lázralobbantót SVK előtt, bár komolyabban nem volt benne, például nem bűzpatronozott.
 - Semmi baj, megértem. És, ha szabad kérdeznem, mit tervezel, már ha van terved? –kérdi halkabban, csillogó szemekkel, hogy a tömegben nehezebben hallhassák meg mások. Ki tudhatja, talán a kiszemelt célpont is itt iddogál… Bár a griffendélest ismerve, ez csak később dől el, ahogy a pontos hecc is.
Mivel a fiú poharat emelt, a lány koccint is vele, majd válaszol a várakozást illető kérdésre.
 - Hát, nem túl sokat, olyan… tíz, tizenöt percet. De mondom, semmi baj.
Kíváncsian pislog a rakományra, de előtte még iszik egy kortyot, hogy megnedvesítse a száját, mielőtt kibukik belőle a kérdés:
 - Miket vettél?
Tudja, hogy rosszabb, mint egy kisgyerek, de hiába, felcsigázták az érdeklődését. Hiába nem az a heccelős típus, akkor is. Jó muri nézni… Mondja bárki bármilyen gyerekesnek. Legalább szerelmi bájitalért nem csorgatja a nyálát, mint pár lányismerőse… Ha már annyira pasit akarnak, annak más a módja. Ráadásul semmi jó nincs abban, ha csak addig szeretik az embert, amíg az ital hatása tart. AZ nem ér semmit.
Zoey maga azonban holtbiztos, hogy lebukna, ha megpróbálkozna bármi ilyesmivel. Egyrészt elárulná a viselkedése, másrészt pedig a legjobb tervbe is kerülhetnek hibák. Tökéletes csíny, olyan nincs. Ráadásul… néha szétszórt tud lenni, tehát valószínűleg nyomokat hagyna maga után.
A várakozás ellenére örül, hogy eljött. Nagyon is. Egyrészt, jó az idő, ilyenkor kínszenvedés a kastélyban maradni, főleg az ő ablaktalan klubhelyiségükben. Néha úgy tudta irigyelni a többi házat ezért… Másrészt meg… Jeremy hívta. Majdcsak kitalálnak valamit, nem igaz?   

[Zoey]

Zoey

Nagyon örülök neki, hogy Zoey nem haragszik rám, a kis késés miatt, persze ettől még nem érzem jobban magam, hiszen bár szoktam késni nála nem akartam, legalább is nem ennyit. Amikor elfogadja a koccintástra emeli ő is a poharát, már megnyugszok, s arcomon nagyobb nyugalommal, bár tőlem szokatlanul még nem mosolyogva, üldögélek.
Amikor a „zsákmányra” terelődik a szó, végre megjelenik arcomon, a tőlem ilyenkor szokásos kaján mosoly, majd rögvest bele is kezdek magyarázatomba.

- Vettem instant sötétségport, nyelvnyújtó nyalánkságot, orvérzés ostyát, éberálmot és telefület.
Nem konkrét tervem még nincs, bár van amiről sejtem, hogy mire fogom használni, de amíg ez nem biztos, addig nem mondanék rá semmi konkrétumot. Á, agyrém ez a mai nap. Mindenhonnan rohannom kell egy másik helyre, és közben nincs megállás. Jól esik ilyenkor leülni egy jó mézsörre.
Csodálkozom, hogy alig vannak diákok. Mi történhetett? Talán mindenki tanul? – elnevetem magam. – Túl sok ahhoz a léhűtő, hogy mindenki fent üljön a kastélyban.
Neked milyen napod volt? –

Teszem fel a kérdést, az eléggé össze vissza és zavaros mondandóm végén. Remélem Zoey értette, hogy mit akartam kihozni az egészből, bár annyira már ismer, hogy tudja, nekem vannak ilyen dolgaim, s már beszélgettünk eleget ahhoz, hogy ráérezzen erre a furcsa stílusra, amiben én beszélek.

~ Tényleg furcsa, hogy alig van itt valaki. Még az országos cimboráim is valahol máshol múlatnák az időt? Bár, mintha láttam volna néhányukat a Weasley boltban. Helyes, jó ha néha ők is vásárolnak, nagyobb fegyvertár, nagyobb vicc. ~

Miss Charry

Sikerült. Ivott belőle. Még ha nem is az egészet, de legalább egy kortyot megengedett magának, amit apró sikerként könyveltem el magamban. Bár tény, hogy nincs mitől tartanom, ugyanis az első alkalom óta sosem próbálkozott megcsókolni. Mégis mindig félt az italtól. Pedig itt voltam. Én. Akire támaszkodhat, aki megóvja attól, hogy bajt csináljon. Gyorsan józanodó típus vagyok, az ital csak röpke, tovarepülő pillangóként homályosítja tudatom, ezért nem voltam képes soha részegre inni magam. Még ha kellemetlen is bevallani, már próbálkoztam ilyesmivel. Sosem jött össze. A folyamatos balszerencsék, a magánéleti problémák igencsak megsokszorozták a vállamon levő terhetek, s volt, mikor úgy véltem, képtelen vagyok ekkora súlyt cipelni. Az önsajnálat és a pesszimizmusom egy nyílt varázsolt szememben, ami az italos pohárnál ért véget. Pár kudarcként megélt félrészegség után megembereltem magam, és kerestem valami mást, ami elfeledteti velem problémáimat.

Cigarettámból mélyet szívva néztem el Madeline feje fölött, és csalódottan vettem tudomásul, hamarosan ennek az élvezetnek is vége szakad. Egy utolsó felüdítő szívás után elnyomtam a csikket a hamutartóban, s orromat megdörzsölve vágtam bele mondanivalómba.
 - Gondolom sejted, hogy nem a semmiért jöttem ide, Roxmortsba, és nem ok nélkül akartam veled beszélni. Nem tudom, hogy levelemben mennyire volt érezhető, de… - Nos igen, a leveleim. Rendszerint váltottam levelet Miss Charryvel, melyben mindig udvariasan érdeklődtem mibenléte után. Félvérségemből adódóan a nagyszülei nem nézték jó szemmel a baglyok ide-oda röpködését.

 - Aggódom. Érted. Oké, rendben, lehet, hogy ez most kissé hirtelen jött, de nem igazán vagyok képben, hogy mennyit tudsz a Londonban zajló eseményekről. Varázslók és boszorkányok tűnnek el, és a Mágiaügyi Minisztérium tehetetlen. Csak úgy potyognak az emberek, mindenhol csak a halotti híreket hallani – hangom kissé hisztérikusan csengett, és egy csöppnyi kétségbeesés is kivehető volt. Nem akartam. Vagyis nem így. Mindig a stabil, erős férfit akartam mutatni magamról, pedig tudtam, hogy mélyen igen sokat aggódom. De nem sokszor mutathattam meg ezt az oldalamat, mert akkor a legtöbb nő magában kinevetne vagy gyerekesnek vélne, pedig véleményem szerint ez egy egészséges félelem a szeretteink elvesztésekor. Csak a nők valahogy furcsán gondolkodnak, és nem értik meg, ha a férfi ki is mutatja azt. Vagy, valami ilyesmi…

 - Csak… Csak azt szeretném, hogyha biztonságban lennél. Jól tudom, hogy a nagyszüleid ellenzik, hogy találkozzunk, sőt azt is, hogy levelezzünk, meg is értem őket, de nem akarom, hogy a véred bajba sodorjon. Ugyanis… - kerestem a szavakat, hogy miként fejezzem ki magam. Nem egyszerű elmagyarázni valakinek, hogy nem a családjától akarod elszakítani, vagyis nem ez a célod, hanem csupán a család által hozott veszélyektől akarod megvédeni. Aranyvérűek! Ez hatalmas kincs, és ilyen időkben… Hatalmas átok is egyben. Madeline anyja jóformán csak egy báb volt, a lánykára főként a nagyszülei próbáltak hatni, hogy ne feledje anyjának tisztaságát, hogy rangjához méltó társaságot keressen. És ebbe én nem fértem bele.
 - Ugyanis főként sárvérűek és aranyvérűek hallnak meg, s gondolom tudod miért – szemeim cikáztak arcán kutatva a legapróbb jeleket, amiket szavaim kiváltanak. Öröm? Kételkedés? Érdeklődés? Cinkosság? Bármelyiket szívesen fogadtam volna, csak mutasson valamit. Képtelen voltam bevallani magamnak, hogy az az érzés, amelyet mindenképpen palástolni akarok magam elől, az a félelem. Nem szabad félnem. A félelem befolyásolja a döntéseimet, és ez mások életébe is kerülhet. Azt pedig lelkileg nem bírnám ki.
Nah. Gyerünk. Bökjem már ki.

 - Azt szeretném, hogy a nyári szünet kezdetével ne haza, hanem az én lakásomra gyere. – Ez nem csupán ajánlat. Ez kérés. Megnyugodnék, ha biztonságban tudnám. Az én házamba nem fognak betörni. Én egy egyszerű aurortanonc vagyok, akinek a nevét sem lehet látni sehol, ugyan miért keresnének engem? Viszont egy aranyvérű családról nem csak azt tudják, hogy mikor és hova, milyen ünnepség ügyében mennek, hanem azt is, hogy hol laknak és ki, vagy mi vigyáz a házukra.

Három seprű. Mindig is szerettem ide járni, még mikor a Roxfort hírnevét fényesítettem, akkor is. Ki ne szeretne ide betérni. Egész hangulatos hely, főleg a magamfajta vénségeknek, s hogy még a diákok is kedvelik, ez csak hab a tortán. Nyilván jól megy az üzlet Madame Rosmertának, a fogadó, szépségéről híres tulajdonosának.
Belépek az ajtón, majd szememmel végigpásztázom a kocsmát. Hm, vegyes társaság. Varázslók, boszorkányok, külföldiek, koszos csavargók, egyszóval a varázsvilág társadalmának majd’ minden rétegéből vannak vendégek. Csak halálfalókat nem látok. Szerencsére, nem lenne túl szerencsés összefutni velük.
A pulthoz sétálok, s leadom rendelésem. Egy lángnyelv whisky. Imádom, mindig is szerettem. 15 évesen kóstoltam meg, és az óta minden egyes alkalommal azt rendelem.
Nem iszogatni jöttem, hanem, hogy végre beteljesítsem, amit a sors előre megírt nekem. Hogy belépjek a Főnix Rendjébe, s ezt Dumbledore professzorral szeretném lezsírozni, elvégre ő a csoport vezetője. Nem hiába, korunk egyik legnagyobb mágusa, megérdemli ezt, és a többi nemes kitüntetést, s rangot. Mindig is kedveltem a tanárt. Roppant szimpatikus és humoros és kissé pontatlan emberről van szó. Késik. Már öt perce itt kéne lennie. Mindegy, nem ez a lényeg.
Kortyolok egyet italomból, s érzem, ahogy torkomon végigfut az égető alkohol. Áhh, mily kellemes.
Az ajtó nyikorogva kitárul, én pedig felkapom fejem, az ősz hajú varázsló eljövetelében reménykedve. Csalódnom kell. Ismét. Most másik, ex-tanárom lép be, Minerva McGalagony. Ő volt a házvezetőm, s roppantul kedveltem, mint majdnem minden tanáromat, ám ez abszolút lényegtelen.

A l e x W e l l i e n t

Léptek tompa zaja hallatszik a kavicsos úton, a sietős koppanások a távoli kastély felől hangzanak fel, céljuk eddig ismeretlen. Gazdájuk egy átlagos magasságú, szigorútekintetű, korosodó asszony, aki hasonlatosan az utcákra kimerészkedőkhöz mostanság maga is gondterhelt arccal járja az utcát. Jobbjában pálcája jelzi, hogy minden percben készen áll megvédeni magát, de már csak az elővigyázatosság is elég ok arra, hogy ne a tartójában legyen fegyvere.
Az idő meleg, még sincs egyetlen napsugár sem az égen, helyettük inkább vastag, fenyegető szürke felhők borítják az egészet, egyértelművé téve, hogy a világ rendje felborult, hogy a gonosz ott les minden utcasarkon, és az ember sosem lehet elővigyázatos. A sokat tapasztalt asszony most sem szívesen hagyta hátra az iskolát, de kénytelen volt megtenni, hiszen Dumbledore kérte rá. Bár ő maga is Rend-tag, első és legfontosabb feladatának a tanulók védelmét tartja, főleg ilyenkor, mikor az igazgató távol van, ki tudja milyen okból. Erről sosem tájékoztatja őt sem, McGalagony pedig nem is erősködik, mindamellett, hogy sokkal nyugodtabb lenne, ha legalább tudná, hogy mennyire van távol. Smaragd-zöld talárja lobogva kíséri őt a fel-feltámadó hűvös szélben, mintha vihar készülne. Hűvös kékjeit végighordozza az utcán előbb széltében, majd hosszában. Kevesen vannak itt, azok is kisebb csoportokban. Mélyet sóhajt, majd vékony ajkait penge vékonyra préseli, ahogyan egy koszosabb alakot pillant meg az egyik mellékutca felé kanyarodva. Őszbeforduló haja szokásosan kontyba fogva, ez mit sem változott az elmúlt évek során, hacsaknem annyit, hogy egykoron fekete tincsei erőteljesen őszbe fordultak már.
Végre elérkezik céljához, a Három Seprűhöz. Már előre sejti, hogy érkezése meg fogja lepni leendő társaságát, hiszen nem őt várja. Az egykor barátságos kricsmi is változott, mint ahogyan minden ez is sötétebb és szürkébb lett, még a tulajdonos, Madam Rosmerta kedvesen csillogó mosolya sem sokat dob a hely hangulatán. Egy pillanatig habozik az ajtóban, amíg tekintetét körbejáratja a jelenlevőkön keresve egykori tanítványát. Reménykedik benne, hogy annyit nem változott, hogy ne ismerje fel. Fejével alig észlelhetően biccent a kocsmáros nő felé, majd az ellenkező irányba indul az egyetlen fiatalnak mondható férfi irányába.
A szeme mit sem változott, a külseje komolyabbnak tűnik, vajon mennyit változott?
Fejében cikáznak a gondolatok, hiszen tudja jól mi az ok, amiért találkozniuk kellett, de egyelőre nincs meggyőződve róla, hogy Mr. Wellient alkalmas egy ilyen csoport tagságára. Természetesen előre sosem ítél el senkit, az esélye megvan, hiszen tett már szolgálatokat a Rendnek, s talán az aurorság elérte nála, hogy benőjön a feje lágya az egykoron komolytalannak bizonyuló fiúnak.
- Jó napot, Alexander! – áll meg az egyik szék mögött, szemben a fiatal férfival. Süvegjét nem veszi le, egyszerűen kihúzza a széket, de még nem ül le.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy Dumbledore-nak fontos dolga akadt, aminek következtében nem tud itt ma megjelenni, engem kért meg, hogy némileg tájékozódjak magával kapcsolatban – a helyzet számára is egy kissé újkeletű, sosem kellett még neki beavatnia új Rend-tagot, de ami késik, nem múlik, és most itt a lehetőség.  Helyet foglal, végig Wellienten tartva pillantását. Természetesen őt sem ejtették a fejére, előbb meg kell bizonyosodnia róla, hogy ő valóban az, akinek mondja magát.
- Jó napot, Minerva! – jelenik meg a mindig mosolygós, kissé boglyas hajú nő, tálcáján több italt egyensúlyozva, melyek közül egyet Alex elé helyez le, a másikat, pedig Minerva elé.
- Áh, jó napot, Rosmerta! Én egy… - szava elakad, s csak egy halvány mosolyt küld a nő irányába, aki felismerve, hogy most nem éppen alkalmas, hamar távozóra fogja, ő pedig várakozva tekint a szemben ülőre, ha nem szólal meg, majd ő belekezd, sajnos nincs vesztegetni való idejük.

Hát nem sokat változott az öreglány. Talán egy-két hajszála, feketéről őszre változott, ám nagyobb változásokat, sem a boszorkány arcán, sem pedig másik testrészén nem véltem felfedezni. Azt pedig, hogy fogyott, vagy hízott volna, szerintem még maga Dumbledore sem tudta volna megállapítani. Különös módon idegesítő, hogy míg rajtunk, fiatalabbakon az idő vasfogai, ráncokban, ősz hajszálakban és hátunk görnyedésében nyilvánulnak meg, addig az idősebb generáció tagjai majd kicsattannak, és alig egy évszázad folyamán nem változnak egy fikarcnyit sem. Persze, nyilvánvalóan ők is voltak ilyen fiatalok, mármint nem tudom, hogy harmincévesen mennyire mondhatom magam fiatalnak, de igen, ők is átestek a minket mostanában idegesítő tényeken, a szarkalábak és egyéb ráncok megjelenésén és az ősz hajszálak folytonos előbukkanásán. Keserűségem alábbhagyása érdekében húzok még egy utolsót a Lángnyelv whiskyből, majd az asztalra csapom az üres poharat és szusszantok egyet, a torkomon végigfutó, mardosó ital miatt. Nem piáltam be, még nem eléggé ahhoz, hogy részeg legyek. Ahhoz azért még kéne, nem hogy jó pá pohár, hanem jó pár üvegnyi alkohol.

Érdeklődve figyelem Minervát, majd kissé meglepődve fogadom, mikor velem szemben, egy szék mögött megáll, s köszön. Gyorsan felpattanok, majd egy kézcsók formájában lezavarom a köszöngetést. Mindig így hív, pedig nem is ez a nevem. Vagyis Alexnek hívnak igen, ám Alexandernek semmiképp. Meg sem próbálkozok ismét azzal a hatalmas feladattal, hogy belevéssem az öreg tanerő fejébe valódi nevem. Hiszen hét éven keresztül próbálkoztam vele, sikertelenül, hát akkor miért most sikerülne? Teljesen reménytelen, inkább udvariaskodok egy kicsit, csak, hogy lássa, én megváltoztam, vele ellentétben. Még mindig az a szigorú arc, melytől a falra tudnék mászni, még mindig az a ideg, mégis szeretetteljes kifejezés, mely akkor jelenik meg arcán, ha egy kedvesebb diákjára pillant. Immár bizonyos, melyet öt perccel ezelőtt felvetettem magamban, Minerva McGalagony még mindig a régi. De ez nem baj, őt így szeretjük. 
- Jól tartja magát Minerva, még mindig. – bókolok az idős hölgynek egy csibészes mosoly kíséretében, olyan hatást keltve, mintha ezzel az egyetlen, aprócska bókkal kívánnám eloszlatni azt a rengeteg bosszúságot, melyet a Roxfortos éveim során elkövetett rosszaságokkal intéztem a professzornak. Pedig nem, csupán udvarias akartam lenni, vagy annak akartam látszani.

Arcomon még mindig az imént említett mosollyal hallgatom végig a boszorkány mondanivalóját, miszerint Dumbledore professzor az iskolán kívül tartózkodik, éppen ezért jött el ő, helyette.
Hm, végül is a semminél jobb, ám az öreget még mindig nem fölözheti. Ha Dumbledore itt van, garantáltam megejtünk egy-két poént, ám Minerváról ezt ritkán tudom elképzelni.
Mindketten helyet foglalunk. McGalagony szemébe nézek, ám gyorsan lekapom róla pillantásom, mivel észreveszem, hogy még mindig rajtam tartja a szemét. Hú, de kísérteties. Ez az ócska mugli filmekben megjelenő, „Figyelni fogunk!” kijelentést juttatta eszembe, melytől az ostobák mindig megremegnek. Hát engem sosem rémisztettek meg az ilyen filmalkotások, sőt, néha jobbnak tartottam egy-egy horrorfilmet, mint a leghíresebb vígjátékok egyikét.
Megjelenik Rosmerta. Mosolyogva biccentek neki, ám már távozik is a gyönyörű jelenés, és újra átveszi a helyét a fonnyadt, ráncos arcú professzorasszony. Kelletlenül is elmosolyodok, majd kezeim összecsapva halkan megszólalok.
- Na, hát akkor csapjunk bele.

//Előzmény: Főutca//

Craig

Szerencsére Craig marad a Joshnál, így nem kell attól félnem, hogy esetleg valami idióta becenévnél lyukadunk ki. Úgyis elegem van már belőlük, van bőven, nem kell több. A férfi végül is beleegyezik az ötletembe, s bár el kell ismételnem neki, hogy a hely neve Három Seprű..nos, úgy érzem, egy érdekes este elé fogok nézni. Szimpatikus a srác, bár van az egész lényében valami furcsa, ami körüllengi őt, de ez teljesen pozitív, semmi negatív hatást nem érzek felőle.
Mikor végül elfogadja a kezem, akkor vidáman húzom magam után, hogy kövessen. Na, persze, nem erőszakosan egyáltalán, csak olyan vicces ez az egész helyzet, hogy este, egy tök ismeretlennel tartok a Három Seprűbe. Érzem azért rajta, hogy enyhén feszélyezi a helyzet, de próbálom úgy alakítani a szituációt, hogy ne legyen számára se és számomra se kínos.
Mikor benyítok a helyiségbe, jobbára már csak felnőttek tartózkodnak bent, akik nagy részét látásból vagy személyesen is ismerem. Enyhén elvörösödök, de aztán összeszedem magam, s nem törődve velük, az egyik üres asztalhoz sétálok Craig-el, ami elég távol van a kíváncsi szemektől, s jótékony homály fedi. Látom Madame Rosmertán is, hogy rosszallóan pillant rám, s megcsóválja a fejét, de ennek ellenére kihoz mindkettőknek egy korsó vajsört.
- Majd beszédem lesz ám a kisasszonnyal. - mondta a boszorkány, miközben az asztalra tette a korsókat, majd visszasétált a pult mögé.
- Azt hiszem, számíthatok egy jókora fejmosásra... - kortyoltam bele az italomba, de kicsit túl gyorsan, így félre nyeltem és köhögni kezdtem. - Bocsi, ne haragudj... - töröltem meg könnyes szemeim, majd kuncogni kezdtem. - Hát, elég fura egy helyzetbe keveredtünk, azt hiszem... - fordultam hozzá érdeklődve, hisz kíváncsi voltam, vajon neki mi a véleménye erről az egészről.

A lány hamar magával rántja a fiút, aki beleegyezik az ulticélba. Nem sok idő telik bele, és megérkeznek a három seprűbe. Valóban meglehetősen feszélyezi a nála fiatalabb lány társasága, annál is inkább, mert a helyi szokásokkal szemléletmóddal sincs tisztában ezzel kapcsolatban. Persze, amint betérnek a helyre hamarosan ráeszmél, ebben is meglehetősen konzervatív a rálátás, nem is tudja miért gondolt mást. A lány látszólag igyekszik oldani a feszültséget, de be kell vallani nem túl sok sikerrel. talán majd az ital segít. Amint beérnek a helyre beigazolódik a srác gyanúja. Persze nem is kell túlzottan a távolba tekintenie, elég ha a másik vöröslő arcára tekint. ő maga nem izgul inkább kicsit kellemetlenül érzi magát. A lányba karolva érkezik, szinte félreérthetetlen az egész helyzet ebben a félreérthetetlen késői időpontban. Mintha titokban jöttek volna ide valakik, valaki elől. Pedig csak most találkoztak. A látvány megtévesztő. A legelképesztőbb, és egyben nyilvánvalóbb bizonyosságot a kocsmárosné arca, és szavai adják. Craig csak unottan kortyol bele a vajsörbe. Nagyon régen ivott ilyet utoljára. Szinte el is felejtette az ízét. Lassan leveszi a bőrkabátját, és a szák támlájára teríti. Eléggé félreeső helyre ülnek, mely csak ronthat a megítélésükön. Kétes félhomály ereszkedik rájuk. Craig csak várja, hogy a kocsmárosasszony végezzen a dorgálással, aztán a lányhoz fordul zavartan, már majdnem a fél korsója üres. Ekkor a lány kezd szabadkozni, és ez kezdi kiütni a nívót a srácnál most már tényleg. Újból belekortyol az italába, aztán visszateszi az asztalra, és mindkét kezével a hajába túr.
- Semmi! Nyugtázza halkana köhögést, és közben felméri a benti helyenként rendkívül ellenszenves társaságot.
- Fura ja.. Mondja félszegen a fiú, és sóhajt.
- Amúgy nem értelek, tiszta vörös lettél, mikor bejöttük.. aztán jött itt a kocsmáros ezzel az anyáskodó szöveggel. Itt kissé idegesen végighúzza az ujját a gitártokon, mely az asztalnak van támasztva.
- Tényleg nem értem, miért hívtál el, ha ilyen gondot jelent egy sráccal mutatkoznod ilyen későn..
- én abszolút nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni, de egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy rádnézve a legkevésbé sem jó, ha együtt mutatkozunk.. Nem igazán tudja miért zavarja ez ennyire, talán mert tényleg nagyon félreérthető, és feszélyezett a helyzet. Craig lassan cigarettát vesz elő.
- Ha zavar akkor, nem gyújtok rá.. Mondja, és a választól függően cselekszik. Közben, még mielőtt a lány válaszolhatna megkérdi a korsójára pillantva.
- Esetleg kérhetek még egyet.?

[A reflexkirály Mr. Wultsonnak]

Elgondolkodtam. Vajon miért hitte Ralph azt, hogy nem tudom, mi történik a világban? Persze nehéz és hangsúlyos, de kiemelendő, hogy nem csak a mi világunkban. A mi elzárt mágikus terünk határain túl is borzalmas dolgok történnek. A halálfalók átszivárognak a réseken, belebújnak az emberekbe és kiírtják őket. Hiába minden védelem, szinte lehetetlen megakadályozni a dolgokat.
Na és persze ahogyan én reagálok erre. Mardekáros vagyok, igaz? És mégis képtelen arra, hogy pozitívan fogjam fel a dolgokat. Jónéhány mugliszületésű kivégzését örömmel veszem, de rohadtul félek. Nem is tudom miért, annyira nincs sok okom rá, hiszen se aranyvérű, se sárvérű nem vagyok. Na persze ez nem ment fel semmi alól. Kötelességem lenne harcolni. Kötelességem lenne a halálfalók mellett harcolni. És akkor most dönthetek, hogy mi legyen, és semmit sem tudok kevésbé eldönteni mint ezt. Ráadásul nem hiszem, hogy túl sokat érnének velem, de ez másik kérdés.

Amit Ralph mond, van benne igazság. Talán éppen itt az ideje elkezdeni az elszakadást a családomtól. Nem mintha annyira kötődnék hozzájuk, de azért jelen vannak az életemben. Ő is tudja, hogy a nagyszüleim főleg. Hát igen.

Egyszerűen nem vagyok képes tisztán gondolkodni. Most energikusabban iszom az italomból, pici jégcsíkokként végigvonaglik bennem az alhokol, a körmöm hegyéig elér, játékosan mosolyra húzódik a szám, igazi embernek érzem magam, aki valami kusza jelenetbe keveredett. Tompulnak a hangok. Csak Ralphot hallom tisztábban mint eddig, felnagyítom magamban a hangjából kicsendülő érzelmeket.

- Ugyanis főként sárvérűek és aranyvérűek hallnak meg, s gondolom tudod miért... - mondja elhaló hangon. Annyira retteg valamitől, hogy rám is átragad a félelme. Eddig is féltem, de most sikerült ezt felturbóznia. Nagyszerű.
Csak bólintok, újabb cigire gyújtok rá. Már hányingerem van. Annyira rosszul vagyok most a cigitől, annyira nem esik jól, hogy úgy érzem, soha életemben nem fogok többet cigizni. De leerőltetem a torkomon az újabb és újabb slukkokat; egyszer mélyebben szívom be, egyszer pedig csak felületesen, kipróbálom ha nem tüdőzöm le, minden, de semmi nem javít a helyzetemen. Az idegességtől remegni kezdek, összekoccan a fogam. Összeszorítom a számat, nyugalmat erőltetek magamra. Annyira kifejezéstelen arcot vágok, amennyire csak képes vagyok rá. Úgy látom, sikeres az igyekezetem, mert Ralph arcán félelmen kívül nem jelenik meg az "aggódom-érted-miss-charry" kifejezés. Pedig azt észre szoktam venni.

Csak most. Az arca megvonaglik, mintha hirtelen felfogta volna az egész világnak a súlyát. Most nem csak értem, hanem a világért aggódik. Mégis velem törődik. Csend. Most szünetet tart. Gondolkodik, meg próbálja végre kimondani amit akar.

Végre kimondja. Lassan fogom fel a dolgokat. Most félszegen elmosolyodom, hogy oldjam a feszültséget, mert azt utálom. Végképp elvesztünk, ha mindketten pánikolunk. Viszont ha mindketten agresszívan ragaszkodunk a nyugodtsághoz, akkor se lesz jobb a dolog, egyszerre törünk ki.

- Ralph... - kezdem vigyorogva. Remélem látja, hogy nem igazi az arcom, most komolyan csak csinálom komolytalanul, hogy megnyugodjak. - Nem tudom.
Gondolom nem erre a válaszra várt, legalábbis úgy érzem, hogy megfeszül. Igazából hallom a fogai csattanását és rájövök, hogy ez így nem lesz jó. Ha most időt kérek, a világ kiröhög, amiért ilyen gyáva vagyok meg határozatlan. Akarok Ralphoz menni?
Érdekes a kérdés. Valahol félek ettől a kapcsolattól. Minden tekintetben. Például hogy ennyire függök tőle. Nem helyes ennyire függeni egy embertől, mert ha elvesztjük, akkor összeomlunk. Mondjuk. Vagy esetleg a kettesben töltött éjszakák. Azért egy kicsit ez is problémás, hogy úgy mondjam. És akkor itt van az én személyem, na nem mintha olyan nemtudommilyen lennék, de akkor is, a konkrétumok nélküli és jaj...

Összevissza folyni kezdek a gondolataim. Valahogy annyira, hogy végül sírni kezdtem. Csak úgy elkezdtek folyni a könnyeim, a hányingerem erősödött és kezdtem pánikolni. Nem tudtam eldönteni, hogy jó-e az, hogy Ralph itt van mellettem. Nem kellene ennyire támaszkodnom rá, de mégis iszonyatosan kell nekem. És talán valahol mélyen szeretem olyan túlságos-fura módon is, és ha most megvígasztal, abból bajok lesznek. Megpróbálok megnyugodni.

- Szívesen megyek hozzád nyáron. Csak ki kell találnom valamit, hogy mit mondok otthon. Rendben? - mondom kicsit akadozva. Annyira utálok sírni, mások előtt is meg egyedül is, megalázó és irritáló. Annyira idegesítem saját magam, hogy dühömben megiszom a háromnegyed pohárnyi vodkámat. Egyszerre. Kéne kérni egy másikat. Automatikus cigiregyújtás, még mindig iszonyúan hányingerem van és folynak a könnyeim. Te jó isten, micsoda drámakirálynő vagyok... Szánalmasnak és nevetségesnek érzem magam. Kurvajó. (Már elnézést.)

 

~Jeremy~[/size]

Csintalan mosoly jelenik meg a szája szegletében, mikor Jeremy a szerzeményéről kezd mesélni. Instant sötétségpor… hallott már róla, de még sosem próbálta ki, épp ezért visszakérdez:
 - Lát az ember, ha beveti, vagy nem nézi, kit vakít el? És hogyan lehet világítani, ha már használod?
Ó, szóval titkolózik… Zoey csak nagyon nehezen tud ellenállni a kísértésnek, hogy ne menjen át kihallgatásba, és ne szedje ki belőle. Azzal győzi meg magát, hogy jobb lesz, ha nem tudja: váratlanul érheti legalább, és gyanúsan izgatott sem lesz majd az időpont közeledtével. Eléggé elrontaná a dolgot, márpedig azt nem akarja…
A napja felől érdeklődnek. Iszik egy kortyot, mielőtt felelne.
 - Az enyém nem volt rossz eddig, reggeliztem és lejöttem. A rúnatant átnéztem tegnap, a számmisztika marad holnapra, úgyhogy lelkiismeret-furdalásom nincs. Alig hiszem el, mintha csak tegnap jöttünk volna vissza a nyári szünetről… tényleg, az neked hogy telt? Nekem többnyire a hazalátogató nővérem meséivel. Tudod, átoktörő… mindig kifaggatja a család, ki ezért, ki azért. Meg persze a nagyinál voltam Franciaországban… Ki nem bírnám egy egész évig a főztje nélkül. Egyébként miért kellett rohannod? Annyi elintéznivalód volt, mielőtt ide jöttél volna, vagy valaki kergetett? –mosolyog tréfásan. Szöget ütött ugyanis a fejébe, hogy a nyugodt fiú sosem sietne sehová, ha nem muszáj, most mégis azt meséli, egész nap, mint a búgócsiga, meg sem állt.
 - A leülésről igazad van. Nem sokat csináltam még ma, de amilyen meleg van, sok kedvem sincs… jó itt a hűsön, egy pohár hideg innivalóval.
Ismét iszik egyet, a pohár azonban, hála annak, hogy eddig takarékosan bánt vele, még mindig nagyjából félig van. Eltöpreng egy pillanatra, hogy vajon Amy mit csinálhat ilyenkor- olyan zsúfolt ez az évvége, hogy alig tudnak találkozni, kivéve pár percre átváltoztatástan, mágiatöri, bűbájtan, gyógynövénytan, bájitaltan meg csillagászat után. Most hirtelen nem is emlékszik, van-e egyéb közös órája vele, vagy ami azt illeti, Jeremyvel…
 - Bocsi, kicsit elbambultam. –mondja magától, maga sem tudja, mennyi idő után. – Csak az jutott eszembe, hogy veled meg Amyvel milyen rég találkoztam- nagyon telezsúfolják ezt a pár hetet, nem? Nálunk a klubban is alig lehet néha megszólalni, mert páran azért tőlünk is komolyan veszik a tanulást. Na, nem a vizsgák miatt… - teszi hozzá az igazság kedvéért, kicsit elkomorodva. – Gondolom, nálatok is gyűlik egyeseknél a vizsgadrukk…   

Miss Patil

Lashawn tért be a Három Seprűbe. Lassan odament a pulthoz, majd a mogorva csapostól rendelt egy vajsört. Miután megkapta a rendelését és fizetett elkezdett keresni egy szabad asztalt, ahová leülhetett volna. Egyelőre nem talált egy üres asztalt, roxmortsi délután lévén a fél iskola lent volt a faluban és a diákok nagy része betért ide egy vajsört vagy valami mérgezőt meginni. Esetleg egy randevút beszélt meg ide egy pár vagy csak egy baráti társaság ült be beszélgetni egy időre. Újra végignézett a kocsmában lévőkön, de most ismerősöket keresett. Akiket látott azok mellé nem akart leülni, mert egy fiúval vagy egy lánnyal voltak a kocsma egyik távoli és sötét részén. Ezért maradt itt a pultnál, de pár lépést tett oldalra, hogy mások is oda férjenek a pulthoz. Bele kortyolt a vajsörébe, amit jónak talált, mint mindig. Ekkor az ajtó csukódását hallotta és egy egzotikus szépséget látott belépni az ajtón. Lashawn követi a lány kecses mozdulatait bárhova is menjen.

Lashawn

Ezt nem hiszem el. Tényleg.
Egyedül hagytak engem.
ENGEM!
Most komolyan, ha egyedül vagy, mi szórakoztató lenne Roxmortsban? Vagy százszor voltam a faluban, eleinte még azért mentem, mert újdonság volt a sok üzlet… de egy idő után elég unalmas lett a kirakat nézegetés, akkor már csak a társaság miatt jártam le. Persze, nem lehet mindenkinek ideje arra, hogy velem császkáljon, neeem. Randi így, randi úgy. Mintha egy pasi fontosabb lenne nálam. De én nem, akkor sem fogom felbontani a barátság varázslatos kötelékét, nem fogok randizgatni Roxmorts-i hétvégéken! Legalább egyedül én maradjak hű a barátaimhoz.
Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy féltékeny vagyok, megcáfolnám. Nem vagyok féltékeny, miért lennék az? Azért mert a barátnőim nagy része valószínűleg Madam Puffidot kávézójába ülnek és a szebbnél szebb bókokat hallgatják? Chö… nekem nincs szükségem ilyen megerősítésekre, tisztában vagyok az adottságaimmal. Teljesen szükségtelenek azok a béna csajozós dumák, annyira gázok. Amúgy engem is meghívott egy hollóhátas, de hát… ott van Pierre. Attól függetlenül, hogy még nem járunk, nem találkozgatok más fiúkkal, és valószínűleg Pierre sem randizgat vélákkal. A francia lányok egyébként is olyan rondák…

Mégis rosszul érzem magamat. Haragszom a csajokra, sőt egy jó ideig mástól kérhetnek tanácsot a körömfestéssel kapcsolatban. Tőlem bizony nem fogják megtudni, hogyan tudom olyan szépen kifesteni a körmeimet, minden csík, vagy összegyűlt festékpötty nélkül!
Sértődöttségem jeleként, lebiggyesztett szájjal igyekszem a Három Seprű felé, ilyen állapotban csak egy jó vajsör tud megmenteni. Bevágódik utánam az ajtó, akik közelebb ülnek a bejárathoz méltatlankodva néznek fel rám, megcsóválják párszor a fejüket, aztán visszatérnek a rendelt italukhoz. Nem minden falusi szívleli ám a Roxfortos diákokat, viszont a boltosok örömmel nézik végig, ahogy egyesek jó pár galleonnal lesznek szegényebbek. Lábujjhegyen pipiskedve keresek egy üres asztalt, de csak a kocsma hátsó részben van néhány elhagyatott hely. Tétovázok azon, hogy vajon megkíséreljem-e a tömeg közötti átjutást, vagy rögtön a pulthoz menjek rendelni. Az utóbbit választom, nincs túl nagy kedvem nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerezni… azok a fazonok jobbra nem tűnnek valami kedvesnek, valószínűleg csak egy botor légynek lenne esélye közöttük sértetlenül átrepdesni.
Aggodalmasan pillogok végig a kocsma egész területén, ismerős tekintetek után kutatok. Meglátok egy csapat ötödéves griffest, meg kettesével - hármassával iszogató diákot, de a sértettségem nagyobb a magányérzetnél, ezért sem térek el az eredeti tervtől. Kiengedett, hosszú, fekete hajamat apró mozdulattal hajítom át a vállam felett, és elindulok a pult felé. Miután átgyömöszölöm magamat két megtermett „úriemberen”(akikben látszólag egy kis troll-vér csörgedezhet), arrébb lökök egy negyedéves lányt, aki épp le akart volna ülni a pultnál lévő utolsó helyhez és elégedetten lehuppanok a székre.

 Rosmertát keresem mélybarna íriszeimmel, de azt kell észrevennem, hogy épp kiszolgál valakit. No nem baj, van időnk…
Mikor szemrevételezem szomszédomat, aki a bal oldalomon ül, egy hetedikes fiút ismerek meg benne. Csészealj méretűre nyílnak a szemeim, kínosan elmosolyodok, az előbb lejátszódó jelenet nem vethetett rám valami jó fényt. De… ha úgy nézzük, én vagyok az idősebb, nekem kell a hely. Amúgy sem vagyok valami jó passzba, tehát a hely engem illet. Igen, így van ez jól.
Nyelek egy nagyot, ezzel pedig előtörni készülő idétlen vihogásom későbbre tolódik, de az egyenletes paprika-színt már elkölcsönözte az arcom. Megpróbálkozok egy suta integetéssel, ezzel is csak időt nyerek, míg nagy sokára megtudok szólalni.
- Roxmorts-i hétvége, mi? Neked ez már az utolsók közé tartozik, nem? Hetedikes vagy…ha  nem tévedek.
Kezdem a csevegést magamhoz képest magabiztosan, még a hangom se remeg annyira, amennyire általában szokott egy-egy fiú jelenlétében. Váó, úgy látszik fejlődöm! Miközben beszélek fél szememmel Rosmertát követem, hátha észreveszi rendelési szándékomat. Ez a nő örökké ilyen ízléstelen ruhákban fog járkálni? Mondjuk, legalább jó fej, tavaly még olcsóbban is adta a vajsört, csak nekünk Lav-val!
- Cuki a cipőd, Ros!
Csúszik ki a számon, mikor elmegy mellettem két lángnyelv-whiskey-vel a kezében. Ő csak rám kacsint, lehet, tényleg úgy gondolja, hogy tetszik a magas sarkúja, pedig az a cipő maga a katasztrófa. Pff.

Miss Patil

Úgy látta, hogy a lány is ismerősöket keres. Ezt abból tudta, hogy szétnézett a kocsmában, mint ahogy ő tette pár perccel korábban. Valószínűleg nem találhatott semmi ismerős arcot, mert elindult a pult felé. Vagy lehet, hogy talált és csak valami torok nedvesítőért jön ide a pulthoz és utána rögtön el is megy innen. Ha össze szeretne vele ismerkedni akkor még azelőtt meg kell szólítania és egy gyors kis csevejbe kezdenie a lánnyal, mielőtt elmenne innen és nem látná soha többé. Bár a suliban még találkozhat vele, vagyis meg tudja szólítani, mert megjegyezte az arcát.  A következő pillanatban felhúzta a szemöldökét, mert a lány durván félre lökött egy fiatalabb lányt. Mivel nem akarja zavarba hozni és nem akar bunkónak tűnni, hogy megemlíti ezt az incidenst inkább próbálta elfelejteni és az arcán lévő szép, alig használt kérdő tekintetet gyorsan lecserélte egy barátkozós és megnyerő arckifejezést.
- Nem tévedsz. Tényleg hetedikes vagyok és most boldogítom az itt lévőket valószínűleg utoljára - mondta a lánynak, s közben eleresztett Rosmerta felé egy szép nagy mosolyt, mert ő és pár hetedéves barátja csinálta az utóbbi években a roxsmorts-i hétvégék bevételének elég jelentős részét. Szívesen emlékezett vissza azokra a vajsör ivó versenyekre, amiket csináltak két éve. Akkor aztán fogyasztották és tetemes veszteségeket okoztak a vajsörök sorában. Az első alkalommal 15-15 üveg vajsört ittak meg fejenként, míg az utolsó alkalommal már ez egy tízessel több volt és hatan voltak. Ma nem tudtak ilyet csinálni, mert ketten büntetőmunkán voltak, ketten Madam Pudifottnál ültek egy-egy lány társaságában, az ötödik ember pedig nem jött le, mert fájt a feje. Így most egyedül kellett nosztalgiáznia azokon a boldog szép napokon.
- Rosmerta hozzon a hölgynek valamit és írja a többi közé - mondta a pincérnőnek, amikor elment mellette, majd odafordult Parvati felé.
- Lashawn Elwyn vagyok és a sárgák létszámát gyarapítom - mutatkozott be Parvatinak. - Benned kit tisztelhetek?

Craig

A légkör kicsit feszélyezetté válik a sok rosszalló pillantás miatt. Nem értem, mi bajuk van, elvégre nem Voldemort egyik csatlósával ülök éppen itt és beszélgetek. Mert ha mondjuk Bellatrix Lestrange-gel ülnék itt egy asztalnál és diskurálnék apró-cseprő ügyekről...na, akkor teljesen világos lenne, mi bántja a szemüket. Elvégre egy halálfaló ücsörögne itt a Roxforttól nem messze. Megcsóválom a fejem, majd Craigre pillantok, aki nem érti, miért mutatkozom vele, ha zavar a dolog.
- Nem miattad van az egész. - legyintek egyet. - Elvégre gondolj bele...rég az iskolában lenne a helyem, ráadásul egy idegennel mutatkoztam. És ez a mostani időkben nem igazán szerencsés, mikor mindenki gyanús, még a legkedvesebb, legaranyosabb varázsló, hisz nem lehet tudni, ki áll Voldemort és a halálfalók oldalán és ki az, aki esetleg az Imperius átok hatása alatt van. - magyarázom neki halkabban, mert hisz a legtöbben összerezzennek arra, ha Voldemort nevét nyíltan kiejtik. - Szóval, emiatt kapok majd egy fejmosást, bár nem értem miért, mivel nem nézel ki egyiknek sem az előbb említett kategóriák közül. - mosolygok rá. Szimpatikusnak tűnik a srác, kíváncsi lennék, vajon honnan jött ide, hogy ennyire nem ismeri a környéket.
- Nem zavar, nyugodtan rágyújthatsz. - válaszolok neki, majd amikor az ital után érdeklődik, egyelőre nemet intek a fejemmel, pedig már csak negyed korsó van, de úgy érzem, ez még kitart egy darabig. Megborzolom egy kicsit a hajam, majd körbejáratom a tekintetem a bent ülőkön, akik láthatólag már nem is figyelnek ránk, s érezhetően kicsit felengedett a nemrég még kisülési állapotot mutató helyzet.
- És mondd csak, honnan jöttél? - érdeklődöm tőle. - Kíváncsi lennék, meghogy van-e valami pontos úticélod...neked meg a gitárodnak. - mosolygok még mindig, s remélem, nem veszi tolakodásnak a dolgot, elvégre mégiscsak beszélgetni ültünk be ide.