Három Seprű

Nyugodtan végighallgatja a lány tulajdonképpen sztenderdnek tekinthető mondanivalóját. Imperius átok.. Voldemort.. Halálfalók.. Már mindegyik dolog jelentésével tisztában van. Pontosabban itteni jelentésével, bár az Imperius átokkal amúgy is tudta mi a helyzet. Az szülőhazájában is tiltott varázslatnak számít. A többi kifejezés súlyával, és félelemkeltésének erejével csak itt került pontosan tisztába. Persze Voldemort ismert volt Ausztráliában is, de az a helyzet hogy sok vizet nem zavart nemigen törődtek vele. Arra felé akadtak más gondok annak idején, és persze most is. De tistában volt már vele, hogy itt Angliában per pillanat milyen vészjósló a helyzet, és az ember unos untalan belefut a kérdésbe. Melyik oldalon is áll. Craig az első perctől igyekezett távol tartani magát mindkét oldaltól, de ez nem túlzottan reális ilyen körülmények között. Minden esetre megértéssel hallgatta a lány magyarázatát, és tulajdonképpen kénytelen volt belátni, hogy jogosan érzi magát kényelmetlenül. Persze meginvitálni még így sem kellett volna, de a srác ezt nem igazán bánja. Kapva a lehetőségen előkotorja bőrkabátja zsebéből a cigarettáját aztán kevéssé színpadias módon, pálca vagy varázslat nélkül meggyújtja azt. Mindössze egy ezüstösen csillogó benzinöngyújtóval. Lassan kezdett pöfékelni, és időközben végleg kiürítette a korsóját. Igyekezett a füstöt lehetőleg nem a másik arcába fújni erre kiváltképp ügyelt. Ha a lány egyelőre nem is ő magának kikéri a következő kört, mely lassan meg is érkezik a kocsmárosné még mindig nem a legfelhőtlenebb tekintettel szemléli a párost, ám valamivel jobba helyzet mint korábban. Ezzel a hangulat is oldódik némiképp, és miután Craig megkezdi az újabb korsót a korty után sorbajuszát letörölve belekezd a válaszadásba.
- Hát izé.. ami azt illeti Ausztráliából. Mondja ki nemes egyszerűséggel.
- Sydney-ből.. Teszi hozzá halkan, és kortyol újra, aztán nagyot nyel. A gitárt illető kérdés hallatán kissé elkomorodik. Csak úgy mint korábban a zenét illető kérdések kapcsán. Fájdalmasan letekint a hangszerére aztán így folytatja.
- Hát ami azt illeti szeretnék valami munkát találni erre felé.. de eddig nem igazán jártam sikerrel. Tekint le komoran az asztallapra. Aztán kissé hátradobja a haját, és újra a lányra néz.
- Nahh és izéé.. Te szóval ide jársz a Roxfortba. Hányad éves vagy? Teszi fel a kérdést, de közbe a haja alól már megint csak egy szeme látszik ki. Kortyol, aztán Újra kortyol.
- Szereted csinálni..? Mármint az iskolára gondolok. Még vacillál magában, hogy rákérdezzen e a lánytól tud e valami munkalehetőséget erre felé, de előbb megvárja inkább a választ az előző kérdésére. Csak eztán dönti el felteszi e az újabbat. Árgus tekintettel hallgatja most a lányt.

[Barbie & Pöttömke]

Barbie & Pöttömke

Ha Draco hallotta volna Barbie gorillás megjegyzését, egész biztosan olyan pimasz vigyor lt volna ki sápadt kis arcára, hogy az ember legszívesebben felképelte volna. Így azonban viszonylagos nyugalomban, és hülye kis évődéssel ülnek most egymás mellett, mint két tízéves, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal.
- Hát igen, néha vegyülni kell a köznéppel is - mondja Malfoy, olyan lesajnáló stílusban, mintha halálosan komolyan gondolná. - A végén még azt mondanák rám, hogy beképzelt vagyok.
Persze ő is tudja, hogy mindenki ezt tartja róla. És ez így is van rendjén.
Jellemzően furcsálló szemmel nézi amint Kenneth emeli rá a kupáját, természetesen nem viszonozza a gesztust (s ez nem a jómodor hiányára utal esetünkben...)
- Gyakrabban iszom Lángnyelv Whiskey-t. Vagy Gallianot. Esetleg Tűzárnyékot. Bár gondolom ezeket te nem ismered, elég drága italok... - morfondírozik, és ez tipikusan a "ki kérdezte?!" téma, de Draconak senki nem mer ilyet mondani
- Jé, te kérdeztél valamit? - csipkelődik. Hát, ha bárki látná most Dracot a közeli ismerősei közül, mind halálosan le lennének döbbenve... Talán be van lőve a srác. - Te is egyedül vagy. Ó, bár gondolom, vártál valakit! - hirtelen mered rá a sörre, amit lenyúlt az imént. - Bár nem hinném hogy valami fontos lenne,  vagy mondjuk randevú... Ki akarna randevúzni veled?
Elvigyorodik a saját viccén, és beleiszik a vajsörébe...
...hogy a következő pillanatban, mikor egy kisebb fajta meglepetés ugrik a nyakába, az ijedtségtől sugárban prüszkölje ki a vajsört a pultra. Draco hatalmas szemeket mereszt, és pár másodpercig végigfut rajta a hideg és a meleg és a hőfokok összes változata, míg lelki szemei előtt lepergeti, ki is lehet a bájos hang tulajdonosa. Vikitria nem, Pansy nem, a kicsi griffis sem (nekik nagyobb mellük van)...
Lerakja a vajsörös üveget a pultra és megtörli a száját (nem igazán zavartatja magát, egy aranyvérű nemesnek még a köpködéshez is külön joga van, attól eltekintve, hogy undorító), és köhög egy picit, csak olyan modorosan, mielőtt előrelógó sőke hajtincsei alól felnéz kedvenc kuzinjára.
- Olivia?
Ismét el kell telnie egy-két szekundumnak, mire rájön...
- Neked nem kéne itt lenned!
Gyorsan körülnéz, hogy látja-e őket valaki, mondjuk egy tanár vagy ilyesmi... Aztán úgyis rájön, hogy hé, könyörgöm... prefektus, vagy mi a fene... Majd azt mondja, a Lestrange-lánynak feltétlenül el kellett őt kísérnie egy nagyon fontos ügyben... Igen, ezt minden bizonnyal az összes tanár bekajálja majd.

Draco   &   Olivia
_____________________________________________

- Ó, persze! Hiszen az ártana hírnevednek- bólintok. A gúny úgy az arcomra fagyott, mint még soha. Idióta kis hólyag.
Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha előrántanám a pálcám. Valószínűleg ő is ugyanezt tenné, de ő nem kímélne. El-el gondolkoztam, de arra jutottam, hogy felesleges, ilyenekre pazarolni az energiám. Elmenni nem fogok, azonnal rám hányná a szavakat, hogy menekülök, és nem adom meg neki ezt az örömöt.
- Csodás...- jegyzem meg epésen.
Ki a szart érdekel, hogy mire költi apuci pénzét? Jobbnak látom, ha nem is szállok vitába vele, hiszen úgy se vallaná be, hogy nekem van igazam, így csak lapítok. Mintha én, nem tudnám megfizetni ...De nem óhajtok magyarázkodni neki, felesleges lenne, legyen boldog a tudattal, hogy ő a leggazdagabb, legtaplóbb az iskolába, egészségére!
Kortyolok még egyet a hideg sörömből, majd vizslatni kezdem a pult mögötti polcokon álló italokat, valami iható után kutatva. Végül is maradok abban, hogy nem iszok többet.
- Na látod, rosszul gondolod, csak kellemes elszakadni egy időre a gondoktól és egyedül lenni. Randevú? Itt? Ugyan kérlek, ki tartana itt randevút? Ebből következik, hogy te itt szoktál találkozni a kis Parkinsonnal is, nemde?
Nem tagadom, élvezem.
Örömöm csak fokozódott a következő percekben, s a káröröm kacaja tör fel belőlem. Draco, úgy, ahogy volt kiköpte italát, de nem csak ez a furcsaság váltotta ki belőlem a nevetést, a nyakán a Lestrange lány csüngött. Ezt is ideette a fene, bár humoros belépőt mutatott. Elégedett mosollyal fordultam vissza a pult felé, s a székemet egy pár centivel arrébb húztam, nehogy  már megzavarjam őket. Körülnéztem a zsúfolt kocsmában, hátha találhatok egy ismerőst, akivel beszélhetnék, vagy bármi, már bánom, hogy egyedül jöttem le. Unottan játszani kezdek egy elgurult mogyorószemmel, lopva a mardekárosokra sandítok, majd vissza a "játékomhoz".

[szabad préda]

Az év utolsó roxmorts-i kiruccanása. Tombol a nyár, az emberek kiélvezik a napsütést és egymás társaságát, amíg megtehetik. Hiába a ragyogó fény, és hiába a sok vidám ember, érezhető az a kicsi de sötét árnyék, ami köztük terül el... Baljós előérzetekről árulkodó arcokkal, félénk pillantásokkal is találkozom, ahogy végigsétálok az utcán, és elnézem a tömeget. A sok mosoly viszont képes rá, hogy legalább látszólag elnyomja az emberekben a félelmet. Amíg barátokkal és családdal lehetünk, addig van más, ami lekössön, és nem kell aggódnunk. Bárcsak én is láthatnám végre az otthont!
Sötét gondolatok és vidám képek jelennek meg a fejemben. Próbálok az utóbbiakra koncentrálni, és tervezgetem az aznapi programom, mikor két olyan embert látok meg, akikkel a legkevésbé sem szeretném az időmet eltölteni. Egy évfolyamtársam, Bianca és barátnője vonulnak nagy fensőbbségesen végig az utcán, csupa rózsaszínben és cuki kis táskákkal. Valamilyen oknál fogva kimondhatatlanul élvezik a társaságom (ami jórészt fájdalmas vigyorgásból és szapora bólogatásból áll, miközben hallgatom csudiizgalmas sztorijaikat...) , és sajnos megvan az a rossz szokásuk, hogy rám vetik magukat, amikor meglátnak. Márpedig utolsó varázsvilágban eltöltött hétvégémet nem szándékozom rájuk pazarolni.
A Három Seprű van legközelebb, így rohamtempóval igyekszem átvágni magam az embertömegen, hogy előbb beérjek, mint hogy ők meglátnak. Ahogy utat török, majdnem elkaszálok egy kislányt, épphogycsak nem döntök fel egy idősebb boszorkányt, de végül sérülések nélkül bevágódom az ajtón.
Megkönnyebbülten sóhajtok, és ellépek a bejárattól, mert egy pár épp akkor óhajt kimenni. Körülnézek, de sajnálatomra hála a nagy forgalomnak, egyetlen szabad asztal sincs. Pedig úgy innék egy kis hűs töklevet... Nincs más választásom, a pulthoz kell ülnöm, amíg elmúlik a cicababa-veszély. Szusszanva lecsüccsenek, és rendelek egy üdítőt,majd miután kézhez kapom, megfordulok a székemen, és nézegetni kezdem a bent ülő embereket. Gyakran csinálom, hogy csak úgy nézek ki a fejemből, és raktározom az arcokat, elképzelem az életüket és a többi... Jó szórakozás, én élvezem. Csupa roxfortos diák.
De nem sokáig nézelődhetek. A rettegett lánypáros ugyanis gyanúsan sokat álldogál az ablak előtt, és bár nem tudok szájról olvasni, mozdulataikból egyértelműen látszik, hogy arról beszélnek, bejöjjenek-e vagy menjenek tovább. Szurkolok, hogy az utóbbit válasszák... Sajnos azonban elégedett mosollyal az arcukon elindulnak az ajtó felé.
Hirtelen mozdulattal visszafordulok a pulthoz, és kétségbeesetten szürcsölni kezdem az innivalóm. Kellett nekem egyedül lófrálnom...!? Ordít a felirat a hátamon: szabad préda.
Ki kell találnom valamit. Már szinte hallom a hangjukat, ahogy mézesmázosan rám visítanak: "Juulsieee, szióóka!" , és már végig is fut a hátamon a hideg. Körülsandítok, és nem messze, a sarokban észreveszek egy viszonylag ismerős arcot. Amy Joy az, egy alattam járó griffendéles lány. Egyszer-kétszer összefutottunk már, de sosem volt alkalmunk beszélgetni. Szimpatikus lány, de amit most tervezek, valószínűleg kiöl majd benne minden hasonló érzést irántam, már ha egyáltalán van.
Könyvet tart a kezében, ha jól látom a sok embertől, és úgy tűnik egyedül van. Mikor hallom az ajtó fölé akasztott csengőt megszólalni, és felcsendülni az idegborzoló kacajt, tétovázás nélkül indulok el Amy sarka felé, és imádkozom, hogy Bianca és barátnője nehogy észrevegyenek.
Négy lépés, három... Már csak kettő... Mindjárt ott vagyok...Éééés...
Cél. Lehuppanok Amy elé az asztalhoz, és leteszem a töklevemet.
Rávetem magam és dumálni kezdek, csak hogy távolról úgy tűnjön, mintha már régóta csevegnénk. Mondjuk úgy nehéz lesz, ha Amy azonnal elküld a fenébe. Erre viszont sajnos nagy az esély. Végülis neki is az utolsó napja itt, és kétlem, hogy egy idegen csaj fecsegését akarná hallgatni a nap hátralevő részében, de jelenleg bármire hajlandó vagyok, csak hogy ne kelljen újabb történeteket hallgatnom a rózsaszín golymókokról és a szőke srácokról...
Felöltöm legkedvesebb mosolyomat, megfűszerezem némi bűnbánó tekintettel, kicsit meggörnyedek, jelezve, hogy sajnálom a dolgot, és mielőtt elrugdosna az asztaltól, gyors magyarázatba kezdek.
- Na jó, figyelj, csak öt percig tartalak fel, és nagyon-nagyon-nagyon hálás lennék, ha addig csak úgy tennél, mintha beszélgetnénk... Az életemet mentenéd meg vele. Az is elég, ha mozgatod a szád, vagy valami, csak tűnjön úgy, mintha csevegnénk. - Könyörgő szemekkel bámulok rá, és kicsit oldalra pislantva ellenőrzöm Biancáék helyzetét. Úgy tűnik, nem tudnak hová leülni. Add, hogy elmenjenek...! - Csak néhány percről lenne szó! Aztán el is tűntem, becsszó!
Barna szemeimet ráemelem Amyre, és beleképzelem magam a helyzetébe. Hát, én már régen fenéken billentettem volna, vagy harsány nevetésbe kezdtem volna, ha valaki van ilyen pofátlan, és miközben olvasok, beszélni kezd hozzám. Pláne, hogy nem is ismerem!

Jules

Amy ideges.
Nem csoda, hiszen ez az utolsó roxmortsi hétvégéjük, s egyben az első is, melyet Antony nélkül tölt. Mármint azóta, hogy összejöttek. Joy azóta is remegős bokával emlékszik vissza arra a bizonyos első csókra, melyet a Roxfot kviddicspályájának füvén váltottak. A leányzó azt hitte, immáron klassz lesz a tanév befejezése, semmi nem állhat közéjük; szerelmes volt és elvakult. Egészen addig, amíg meg nem látta a fiút egy másik lánnyal csókolózni. Véletlenül talált rájuk, miközben alig néhány nappal ezelőtt unottan csatangolt a folyosókon egy lyukasórájában.
Benyitott egy üresnek vélt terembe és ott voltak előtte. Tony háttal állt neki, ámde ahogy a lány felnézett az ajtónyitásra, ő is megfordult. Talán meglátta Amyt, talán nem, mindenesetre a griffendéles nem várta meg egyikőjük reakcióját sem, egyszerűen kihátrált a szituációból. Előbb lassan, majd mindinkább gyorsulón iramodott el, azonban arra ügyelt, hogy bevágja maga után az ominózus ajtót, ahogyan kitolatott. Közel öt perccel később arra kapta fel a fejét, hogy elég rendesen sikerült begyorsulni és valószínűleg már jóideje fut, mivel alig kapott  levegőt. Igaz, hogy az utóbbiba belejátszott a sírás is.
A lány nem ment vissza a klubhelyiségbe csak jóval később, amikor Antony már biztosan nem kereshette ott. Azóta is került minden alkalmat, hogy szóba kelljen állnia a fiúval. Haragudott, méghozzá nem is kicsit, ám ezért szemernyit sem hibáztatható, hiszen ő mindent beleadott ebbe a kapcsolatba és amit válaszképpen a hatodéves művelt, az nem volt éppen gavallér tettnek mondható.
Amy azért jött le a Három Seprűbe, hogy egy vajsör mellett enyhítse bánatát és persze mert el akart kerülni mindenféle érintkezést Antonyval. Úgy döntött nem ad lehetőséget a magyarázkodásra, mert ha az ember magyarázni kezd valamit, arra oka is van, tehát nyilván hibázott, bűnösnek érzi magát. Ilyenből pedig már éppen elegett látott Joy, naná hogy nem kért belőle. De persze nem tudta könnyedén feldolgozni a történteket, avagy simán átsiklani felettük, annál sokkal jobban fájt a szíve.
Ilyen előzmények után okkal ücsörög némileg feldúltan a kricsmiben. Észre sem veszi, hogy fejjel lefelé fordítva tartja kedvenc könyvét, szeme előtt ugyanis a sorok helyett emlékképek úsznak, a hasonló esetekéi, továbbá Tony mosolya kéreckedik mindenáron a vetítővászonra.
Érdekes módon akármilyen zsúfolt is az ivó, Joy haramia tekintete és kisugárzása mindenkit elűz, az asztal körül szinte egy gyűrű alakú vendégmentes légtér alakul ki, hiába vannak heringekként összezsúfolódva a vendégek.
Ekkor telepszik mellé Jules, habár ezt Amy nem igazán érzékeli, a gondolataival lévén elfoglalva. A szavak azonban már elérnek némi hatást: a lányka előtt feltisztul a kép, ráeszmél, hogy fejjel lefelé tartja a könyvet. Gyors mozdulattal megfordítja. Mire ezzel végez, elér agyához az imént hallott szavak jelentése is és felnéz a betűtengerből az asztalánál ülőre. Elmosolyodik, de a mosoly inkább hasonlít fintorra, mint egy jellegzetesen amys, örökvidám, szikrázó mosolyra.
- Szia... - szólal meg, miközben tétován bámulja a vele szemben ülő, meglehetőst ismerős lány arcvonásait és a két nőszemély felé vetett zaklatott pillantásokat. - Ööö... ne haragudj, de nem egészen emlékszem a nevedre. Anett, ugye? Vagy Arleth? Abigail? Különben maradhatsz nyugodtan, bőven van hely az asztalnál és nem zavarsz.
Mindeközben igyekszik visszavenni emberevő kedvéből, ugyanis egy fiú miatt nem akar bunkónak tűnni senki előtt, egy ilyen srác miatt pedig végképp nem, hiszen nem érdemli meg Antony, hogy a leányzó bánkódjon miatta.

Miután végigmondom mondandóm, Amy rám emeli kék szemeit, de kicsit olyan érzésem lesz tőle, mintha csak akkor venne észre, mikor befejeztem a csacsogást. Van egy olyan érzésem, hogy nem is fogott fel minden szót belőle. A könyvét is, amiről azt hittem olvassa, fordítva tartja. Ami persze lehet, hogy szándékos, de ködös tekintete szerintem semmit sem észlelt a könyv soraiból. Végül is leteszi a kötetet, és lényeg a lényeg:megengedi, hogy maradjak.
- Nem zavarok? Tényleg? - sóhajtok fel megkönnyebbülten, és közel állok hozzá, hogy felnevessek, de mikor ránézek Amyre, kicsit lejjebb csökken bennem a boldogságszint. Nincs épp túl jó kedvében, ahogy elnézem. Persze meglehet, hogy a hirtelen támadásom okozta meglepettség haragja tükröződik rajta, habár szavai nem erre engednek következtetni. Nem tudja a nevemet. Ez viszont a legkevésbé sem zavar. Én is csak azért emlékszem az övére, mert igazán szimpatikus lány, na meg mert ilyenekhez jó a memóriám. Bezzeg a Jupiter holdjainak a színe már nem marad meg ilyen könnyen a fejemben...
- Jules. Jules Shine Kingwoods - mutatkozom be mosolyogva. - Kezet is nyújtanék, de akkor a két rózsaszínben pompázó csaj a pultnál, akik miatt idemenekültem, sajnos levonná a megfelelő következtetést, és még idepofátlankodna. A látszat ellenére ugyanis van némi eszük, és azonnal rájönnének, hogy ismeretségünk nem tart két percnél régebb óta... Aztán a nap hátralévő részében mehetnék perzsamacskákról és miniszoknyákról diskurálni velük. Elég egy percig kedvesnek lenned valakihez, és az egy életre rád akaszkodik.
Fintort vágok, és belekortyolok az italomba. A következő pillanatban pedig rájövök: túl sokat beszéltem. Már megint. De talán nem lesz belőle nagy probléma, és az izgatottságom számlájára írja a szómenést. Közben egy pillantást vetek az imént még Amy kezében tartott könyvre. Szeretek olvasni, de ezt a kötetet nem ismerem. Amy arca és a belőle áradó keserű kisugárzás azonban valahogy elveszi a kedvem a könyvekről való diskurálás lehetőségétől, így inkább csendben meghúzom magam. A szemem sarkából gyanús mozgást vélek látni, ezért kénytelen vagyok beszélgetést kezdeményezni, de annyira nem fontos elkerülnöm a bájolgó cicusokat, ha ezzel valaki napját elrontom.
- Biztos... Biztos, hogy nem zavarok? - teszem fel bizonytalanul a kérdést, miközben távolba révedő tekintetét figyelem. - Nem haragszom ám meg, ha esetlegesen más társaságra, vagy épp üres asztalra vágysz... Annyira nem fontos elvegyülnöm - magyarázkodom neki.
- Nem akarok tolakodónak tűnni, csak azért mondom, mert... hát nem tűnsz épp jókedvűnek - húzom el a szám megértően - és ha magányra volna szükséged, hát akkor azonnal elkotródom.
Habár ez utóbbi sántít kicsit. Végül is ki keresné a magányt egy kocsmában, ami tömve van diákokkal? Lehet, hogy épp azért jött ide, hogy valamiről elterelje a figyelmét? Ha így van, azon könnyen segíthetünk...
- De ha pofátlankodtam és ráadásul tévedek is, átkozz ki innen nyugodt szívvel - azzal megint nagyon kortyolok a töklevemből, és észreveszem, hogy előtte nincs semmiféle üdítő. Mivel jön az év vége, nekem meg még van egy csomó pénzem (amit persze következő évben is elkölthetnék, de inkább elverem másra, szokásomhoz híven), úgy döntök meghívom egy italra. Elvégre meleg is van, már társasága is akadt, nem ülhet itt szárazon! Még szinte kis sem mondtam az előző mondatomat, már teszem is fel kérdést, és a kezemet a levegőbe, jelezve Rosmertának, hogy jöjjön egy kicsit.
- Amíg a lehetőségeiden gondolkozol, engedd meg, hogy kicsit javítsak a helyzetemen egy itallal. Meghívlak. Mit kérsz?

Jules

Amy lelkileg megsemmisül a Jules név hallatán. Sosem volt ekkora probléma a névmemóriájával, legalább a kezdőbetű stimmelt, ha a pontos névre nem is emlékezett. Nagyon úgy fest, hogy egy hűtlen szerelmes képes volt elvenni a leányzó eszét, aminek Joy a legkevésbé sem örül. Ráadásként valahol mélyen van egy olyan érzése a griffendélesnek, miszerint asztaltársa tökéletesen tisztában van az ő kilétével. Ennek ellenére udvarias, immár alig-alig kannibál hangulatú mosolyt villant fel a bemutatkozás hallatán.
- Amy Joy vagyok. És tényleg nem zavarsz, hidd el - közli megnyugtatóan, azután fejével alig észrevehetően a pultnál rózsaszínellő leánygyermekek felé int. - Mellesleg ismerem őket, habár ezt így talán túlzás kijelenteni. Pontosabb úgy, hogy néhányszor volt szerencsétlenségem a társaságukhoz, így megértem miért menekülsz előlük.
Amíg Jules az italát kortyolgatja, Amy tétován mered az asztalon pihenő könyv borítójára, majd forgatni kezdi az asztallapon. Érdekes módon ahogy a kezébe kerül a könyv, ahogy forgatja az ujjai között ismét egyre mélyebbre kezd süllyedni az önsajnálat és az Antony iránt érzett düh mocsarában.
Lassacskán tényleg nem érti miért is hitt a fiúnak és egyáltalán hogyan lehetett képes ilyen mértékű hülyeségre, más szóval vakságra. Néhány percnyi töprengés után arra jut, nyilvánvalóan az a bizonyos rózsaszín szemüveg a hibás, melyet a szerelem rendszerint áldozataira ad. Menten el is határozza, hogy visszatér korábbi cinikus eszméihez, melyek szerint a szerelem egy nem létező dolog, a nem létezőben pedig nem szabad hinni, továbbá nem dőlhet be neki újra, akármilyen klassz fickót sodor elé az élet.
Idáig jut el mindössze, amikor Jules meglehetőst bizonytalan hangon szólal meg.
Amy üveges tekintete az előbbihez képest viszonylag hamar feltisztul, a szavak jelentése is hamarabb jut el az agyáig, mint néhány perccel korábban, mégis némi fáziskéséssel reagálja le a hallottakat. Először megvetően elhúzza a szája szélét, szólván:
- Pasik...
Azután megpróbálkozik a lehetetlennek tűnő feladattal; azaz a régi, gondtalan, felszabadult amys kisugárzást kihozni magából, ami hatalmas feladatnak tűnik így hirtelen a minduntalan előkapaszkodó emlékképek tagló hatása miatt. Fintorba fulladó mosolykísérletet tesz, majd biztató kedvességge szólal meg.
- Ne aggódj, Jules, maradj nyugodtan. Ha elmennél vagy téged vagy engem szállna meg a két pink libus, egyszóval dupla védelem a jelenléted. Tudom, most piszkosul számítónak tűnök emiatt a mondat miatt, de alkottak már rosszabb képet is rólam. A kiátkozástól pedig ne félj, az csak a mardekárosok jól bevált szokása. Ha ilyesmi céljaim lennének, előbb kihívnálak párbajra, csak ott és akkor támadnék neked.
A röpke monológ végére azért csak sikerül összehoznia Amynek egy épkézláb mosolyt, még mielőtt végképp elijesztené szegény "menekültet" az asztalától. Tulajdonképpen figyelemelterelésnek is remekül beválna a lányka, ha tartós maradásra tudná bírni valahogy Joy, s nem váltana ki belőle folyton bizonytalanságot a griffendéles kezdeti emberevő szirti morc hangulata.
Az italmeghívásra Amy tétován néz. Sosem hívta meg semmilyen italra egyetlen idegen vagy félig idegen roxfortos diáktársa sem, így nem is tudja, hogy Jules most komolyan gondolja az egészet avagy netán mégsem. Ezért bölcsebbnek látja kivárni, míg Madam Rosmerta odaér, vagy Jules leengedi a kezét, ha mégis meggondolná magát a rendelést illetően.

Kitartóan az égnek emelem a kacsóm, bár már zsibbad. Amy nem ad egyértelmű választ az ital felajánlására, de ragaszkodom hozzá, hogy igyon egyet. Eléggé el van kenődve, habár a csípős megjegyzése a "pink libákról" azért arra enged következtetni, hogy még nem egészen 100%-os állapotban is képes józan maradni.
Pasik. Hát igen, bár lenne már elég tapasztalatom, hogy én is együttérzőn ciccegjek. Habár megérné ilyen áron, hogy egyedül üldögéljek egy zsúfolt és elméletben vidám helyen egyszál magamban?
Végre Rosmerta is felfigyel rám, és kopogós cipőjében elindul felénk.
- Mit kérsz? - fordulok Amyhez, és visszamosolygok rá. Hitetlenkedő tekintete szerint nem számított komoly meghívásra, de én már készítem is elő a tárcám. Látva a tétovázást, mosolyom vidám félvigyorrá szélesedik. - Ez a legkevesebb, amiért hagyod, hogy elárasszalak a mindenféle kis butaságommal... Meg aztán, nem sűrűn van kit meghívnom.
A kocsmáros hölgy, odaérkezik hozzánk, és felveszi a rendelést. Kérdőn Amyre nézek, majd miután elmondta, mit kér, én is rendelek még egy vajsört, és hozzá némi ropogtatni valót "sörkorcsolya" gyanánt. A két "pink libus", hogy Amy szavaival éljek, sajnos úgy tűnik, letáborozott a pultnál, és feltűnően bámulnak két hetedéves hollóhátas srácot, így nekem is hosszabb időre kellett berendezkednem. Visszataszító, amit művelnek, komolyan azt várom,mikor vetik rá magukat.
Minél tovább néztem őket, annál erősebb lett bennem az elhatározás, miszerint igenis el fogok menni mellettük egy szó nélkül, mégpedig Amy Joy társaságában, és köszönésen kívül egy szót sem fogok velük váltani! Igen. Végül is nehogy már ne féljek egy tüzes ráktől vagy Pitontól, tőlük meg igen...
A lány rövid monológja után kicsit meglepve nézek rá. Igazi griffendéles, azonnal leszögezi, hogy ő egyenes és bátor. Nem is gondoltam másképp. Kék szemeibe nézve az ember elsőre őszinte és életvidám lényt vár. Hát, az őszinte rész megvolt.
- Remélem azért párbajra nem kerül sor - pislantok rá vidáman, és kiszürcsölöm a töklevem utolsó hűs kortyát. Ha már maradok, miért ne derítsem valahogy jobb kedvre? Csak tudnám, mi a helyzet... Valószínűleg valami fiú van a dologban, de nem ismerem annyira, hogy erre ilyen nyíltan rákérdezzek, meg hát közöm sincs hozzá túl sok. Így aztán marad az unalmas ismerkedős téma egy időre, amíg kicsit feloldódik, aztán belevágok a csevegésbe úgy istenigazából. Addigra talán a kellemetlen társaság is elkotródik, esetleg új partnerünk akad. Kicsit kényelmetlenül érzem magam, mert Amy nem tűnik egy szószátyár típusnak, én pedig köztudottan elég cserfes vagyok. De aztán kibukik belőlem majdnem olyan hangnemben egy szó,mint az imént tőle a "pasik"...
- Mardekárosok... - újabb emberek vonulnak be a heringesdoboz helységbe, köztük pár zöldben pompázó srác. Egyiket sem ismerem, de fensőbbséges arckifejezésük láttán nem is érzek késztetést közelebbről megismerkedni velük. - Nem mintha különösebb gondjaim lennének velük, ismerek egészen normális mardekárost is, csak hát... Igen, ha átkozásról van szó, az ő kezük gyorsabban eljár.
Beleszippantok az üres szívószálamba, mert elfelejtettem, hogy a poharam már üres. Rettentő melegem van, a vajsör pedig, ami nem egy üdítő ital, de mégiscsak folyadék, még mindig késik. Legyezni kezdem magam a kezemmel, és a kellemetlen melegtől sóhajtok egy nagyot.
- Te hogy bírod ezt az időt? - fordulok hozzá kissé panaszosan. - Áh, én most legszívesebben valahol északon szánkáznék vagy valami tengerparton ücsörögnék...
Kissé közhelyes csevelynek indul, de jobb, mint a semmi. Meg aztán őszintén érdekel, vajon hogy érzi magát ilyen - számomra tikkasztó - hőségben.

Jules

Még mindig nem akarja elhinni az italmeghívást, pontosabban nem tudja elhinni valamiért. Csupán amikor Rosmerta odaér, akkor kapja fel a fejét. Előbb Julesre néz újabb megerősítésért, csak ezután néz a kocsmáros asszonyra, hogy leadja rendelését.
- Egy vajsört kérnék, kevés fahéjjal a tetején - szól immáron magabiztos hangon.
Érdekes, eddig sosem volt ilyen bizonytalan, mint jelenlegi helyzetében. Valahogy mindig megvolt az a határozottság, a könnyedség, amivel átsiklott minden felett. Úgy fest, Antony tényleg nagyon kiborította, holott ejtették már máskor is pofára, de a mostani mélyebben érintette. Az eszébe sem jut, hogy mindig minden hasonló esetnél miliméterre ugyanígy érzett, hiszen azok az emlékek már régen elhalványultak fejében.
Joy kiszúrja az asztaltársa által a pult felé vetett pillantás célpontjait: a két rózsaszínkét és az általuk feltűnően fixírozott srácokat. Nem kívánja a fiúknak a libák társaságát annak ellenére sem, hogy a maga részéről jelenleg falra tudna mászni mindenféle pasasnépek jelenlététől, az obligát dumáktól és a csajozós kamuzásoktól. Végülis nem a fiúkat magukat utálja, csak egy konkrét egyedet, ezért is nem akar annak a másik kettőnek semmi rosszat kívánni.
- Párbajra?! - bámul hirtelen Julesre hökkenten.
A nagy bámészkodás közben ugyanis kikottyant fejéből, hogy épp az imént kerülgették a témakört. Amy megrázza a fejét, hogy legalább egy pöttyet észhez térjen végre. Későn jut eszébe, hogy nagykorú lévén akár Lángnyelv Whisky-t is kérhetett volna Rosmertától, csakhogy a piálós búfelejtés a férfiak dolga. A lányok legfeljebb elmennek vásárolni, kivéve ha Amyhez hasonlóan utálják eme tevékenységet. Akkor pedig marad a szolid jóhangulatot megalapozó forró vajsör és a remény, hogy Jules jó hatással lesz rá.
- Nem lesz párbaj - mosolyodik el tréfásan a leányzó -, hacsak nem ugrasz most itt az asztal fölött a torkomnak. A mardekárosok között is vannak normálisak, sőt néhány jófej is előfordul közöttük, akik talán csupán tévedésből kerültek oda. De a párbajtól tényleg nem kell tartanod.
Ahogy Jules beleszív az előtte lévő szívószállal az üres pohárba, azokban hangosan szörcsög a levegő. Amy elvigyorodik a hang hallatán, pláne amikor a "melegnemtűréséről" mesél a leányzó.
- Ha a meleg elől menekültél volna be ide, akkor bizony azt mondanám, hogy rossz helyre jöttél, mert ez a túlzsúfolt bádogdoboz igencsak híján van a kellemesen hűvös levegőnek, az oxigénnek meg végképp. De talán ezzel könnyebb lesz - tartja újdonat barátnője elé a könyvet. - Ha már olvasmánynak nem vált be... Amúgy néha már engem is zavar a meleg, de a hideget sem sűrűn tűröm el, nem hiába szeretem a tavaszt a legjobban. Olyankor mindent áthat a robbanásszerű életkedv, de már túlzottan hideg sincs, vígan mászkálhat az ember sortban és pólóban.
Amy hirtelen elhallgat, ugyanis rájön, hogy már megint túl sokat beszélt egyszerre, megint elárasztott valakit az egyesek által lököttesnek tartott szövegével. Továbbá meglepetten konstatálja azt is, hogy a beszélegetés-kúra hatásosnak bizonyul, ugyanis szempillantás alatt megfeledkezett minden gondjáról-bajáról.

Craig

Figyeltem, ahogy Craig is szépen-lassan kezd felengedni a környezetben. Egy darabig mindketten a gondolatainkba merültünk. Kíváncsi lettem volna, vajon az ő fejében per pillanat mi járhat. De sajnos nem rendelkeztem a gondolatolvasás képességével, ráadásul nem is lett volna túlságosan illendő, ha csak úgy, minden kérdezés nélkül bekukkantok a fejébe és körbenézek, mint egy japán turista a Louvre-ban.
Érdeklődő tekintettel figyeltem a srác mozdulatát, ahogy rágyújtott a cigarettára, majd halkan fújni kezdte a füstöt. Szerencséjére nem tartozott azon modortalan emberek közé, akik se szó, se beszéd az ember arcába fújják a dohány káros gőzét, ezzel beborítva a másikat, aki nem hódol eme szenvedélynek. Az ilyen fazonoktól mindig is kirázott a hideg, és legszívesebben felképeltem volna őket. Madame Rosmerta közben kihozott egy újabb adag italt Craignek, majd ismét magunkra hagyott minket.
- Ó, szóval akkor mondhatjuk azt, hogy a világ másik részéről érkeztél ide hozzánk. - nevetek halkan, ahogy megtudom, honnan is érkezett ismeretlen-ismerős asztaltársaságom. Iszik egy kortyot az italából, majd fájdalmas, keserű tekintettel pillant a gitárjára. Valami elég komoly dolognak kellett történnie az életében az zenéléssel kapcsolatban. - Értelek. Szóval akkor munkát keresel. - bólogatok hümmögve, majd elmélkedésemből a kérdései szakítanak ki. - Hát, én most vagyok hatodikos, szóval jövőre fejezem be a tanulmányaimat.
~ Már ha egyáltalán befejezem... ~ tettem hozzá gondolatban, hiszen terveim között volt az, hogy csatlakozom a Főnix Rendjéhez, amint tudok és amint lehet. Persze ennek keresztapám nem fog örülni...de már felnőtt vagyok. Ez az én döntésem és nem szólhat bele az ég világon senki.
- Hogy szeretem-e csinálni? - ez a kérdés enyhén meglep, mivel még sosem tették fel nekem ezt, így nem is morfondíroztam még rajta. - Nos... - vakaródzom – Tulajdonképpen szeretem. Főleg a Sötét Varázslatok Kivédése órát, szerintem az az egyik legérdekesebb és leghasznosabb az Átváltoztatástan mellett. - magyarázok Craignek – Persze...azt még nem tudom, mihez kezdek majd magammal a jövőben... - vontam meg a vállam, s igyekeztem leplezni ezt az enyhe kis füllentést, amit most megejtettem irányába. Ugyanis nagyon jól tudtam, mihez akarok kezdeni. De persze ezt az ember nem kötheti egyből mindenki orrára. Szépen is néznénk ki.
- Milyen munkára gondoltál amúgy? - tértem vissza egy kicsit a srác témájára. - Gondolom, a zenéléssel szeretnél valamit kezdeni...vagy más terveid vannak netalán? - pillantottam rá, majd ittam egy kortyot. Kíváncsi voltam nagyon a válaszára, érdekelt, végül is mihez szeretne magával ezen a környéken kezdeni.

Draco és az a griffis csaj... ^^

Draco engedélyével *.*

- Cööööööööh!!! -
Horkantok fel elégedetlenül. Hát így kell fogadni az ember lányát? Így?
Ez a tipikus mit keresel te itt kérdés bosszantó. Főleg Draco-tól. Mert... mert... ki ő hogy megmondja hogy hol legyek? És amúgy is... legalább annyi jogom van itt lenni mint neki és annak a barna hajú lánynak, akivel épp társalog és akit életemben nem láttam még.
Igenis legalább ugyanannyi, ha nem több. Mert hát azért a nevem csak számít valamit... nem? Ugye hogy ugye... ^^ !!!
Talán így már kellően jogos a felháborodásom, s mindennek tudatában elhúzott szájjal engedem el Draco nyakát, noha nem szívesen teszem. Sőt, ha már így alakult természetesen hangot is adok a számára nem épp kedvező véleményemnek.

- Azt ne mondd, hogy abba a büdös pincehelyiség unalmas kanapéjába kellene kuksolnom mert megőrülök. Merlinre, itt már szórakozni se lehet? -
Fakadok ki, miközben lezuttyanok a székre, amin eddig álltam és elkezdek szemezni Draco korsójával, annak ellenére hogy abszolúte nem érdekel, mi a tartalma. Meglehet olyasmi, amit nem kedvelek, mint az a csípős lángnyelv izé, amit Rod iszik folyton, de... a látszatot meg akarom tartani, hogy naná hogy ne kezeljenek már gyerekként. Meg amúgy is... Satine meg Kay sőt még Megan is állandóan errefelé lóg... szinte törzsvendégek itt pedig csak egy évvel idősebbek...
Ergo megvan a mintapélda... én se akarok lemaradni.
Ezért se szó se beszéd, magamhoz húzom a korsót, és belekóstolok. A fanyar arckifejezést megpróbálom palástolni, mert bizony nem ízlik olyan hű de nagyon ez a... valami, de a látszatnak meg kell lennie.

Lesajnáló pillantással nézek a másik irányba, Draco válla fölött a lányra. Majd vissza a kuzinomra. Végül újra a lányra.
És újabb korty a vajsörből.
- Höh, persze látom te nem fecsérled az időd... ha nincs Parkinson, jó az ellenség is, mi? Habár miért is lepődöm meg... Vikitria is lényegében griffis... na de legalább ő jó fej... -
Mutatok rá jelentőségteljesen a lényegre, miközben Barbi-t fixírozom. Ki tudja, meglehet ez a csaj se annyira szörnyű mint a griffendélesek többsége. Már ha nem elvetemült Potterimádó, mert azokat messziről ki nem állhatom. De nem állom meg hogy Draco helyett ne válaszoljak a lány kérdésére.

- Ugyaaaaaan, Pansyval mindig a pincefolyosó beugrójába szokott összebújni. Vikitirával meg a trófeateremben vagy a parkban. -
Aljasan elvigyorodom, ám folytatom.
- De az is előfordul, hogy a klubhelyiségben irattatja meg velük a házit... nemde? - várom angyali tekintettel a megerősítést.
- Téged nem ismerlek... - nézek a lányra újra, miközben annyit elvárok minimum, hogy bemutatkozzon. Mert hát, mégis valahogy szólítanom kellene, maximum hé kisanyám lesz, mint azok a nevenincs senkik akikkel (rövid életem során) összehozott a sor.
- Habár a griffendélesek nem a szívem csücskei... bezzeg Draconak... - kuncogok, miközben oldalba bököm a fiút és újra kortyolok egyet az italából szemrebbenés nélkül.
Ha elveszi... hisztit csapok.     

Jól megnézem magamnak Rosmerta szokás szerint ragyogó és hát...érdekes cipőit, miközben elviszi a rendelésünket. Remélem hamar megjönnek az italok. Már nem is izgatnak a pinkik a pultnál, a nagy meleg kiszívta belőlem az ellenérzéseket. Azt hiszem, jelen pillanatban egy ásítással válaszolnék a siralmaikra vagy lelkendezéseikre. Aztán vigyorogva visszafordulok Amyhez.
- Ha most neked ugranék az asztal felett, hidd el, amilyen ügyes vagyok, még nekem esne valami bajom - nevetek fel halkan, ahogy elképzelem a jelenetet. Megcsóválom a fejem, és megpiszkálom a poharam alját a szívószállal. Máris pokoli szomjas vagyok, pedig egy pillanattal ezelőtt még iszogattam. Na mindegy, mindjárt jön a "következő kör". Ránézek a lányra, és még mindig látok némi keserű árnyékot a tekintetében, de már láthatóan jobb a közérzete. Fél siker. Kedvesen felajánlja a könyvét legyező gyanánt. Hálásan elfogadom, és elég nagy mozdulatokkal használni is kezdem, lehetőleg úgy, hogy valamennyi a mozgó levegőből őt is érje.
- És megkérdezhetem, te miért jöttél be ide, ilyen időben? Így belegondolva, rossz ötlet volt a két csajszimajszi elől ezt a poklot választani búvóhelynek, pláne, hogy még csak be sem vált...
Közben hallgatom, ahogy aranyosan megindul a nyelve, és egész kis monológot mond a tavasz előnyeiről. Mindazonáltal egyetértek vele.
- Ah, ne is mondd - sóhajtok fel sóvárogva. - Én is mennyivel szívesebben élvezném a friss fű érintését a parkban, a langyos napfény cirógatását, nem ezt a gyilkosan tűző fénycsóvát... Ilyenkor az életkedvem is kiszikkad.

*Örömmel konstatálja az érkező újabb italt, és reflexszerűen biccent megköszönve ezzel azt a talán még mindig kissé szúrós tekintetű kocsmárosnak. Lassan kortyol újra, időközben pedig a cigaretta is elfogy. Nem gyújt rá újra, hiszen tisztázták, hogy a lánynak nincs ínyére ez a dolog. Ezért is volt talán szerencsés, hogy gyorsan elintézte ezt a káros szükségszerűséget, így nem füstöl tovább kellemetlenül, hanem az újabb ital társaságában most már teljes egészében a másiknak szenteli figyelmét, nem mintha eddig nem ezt tette volna persze.*
- Hát mondhatjuk is, meg nem is, attól még így lesz. *Jelenti ki Craig határozottan, és közben a bejárat felé pillant, mintha csak egy pillanat alatt akarná áttekinteni az idevezető útját egészen Sydney-től Londonig. Aztán lassan visszavándorol a pillantás a másikhoz. Egyszerre mindkét kezével ösztönösen a hajába túr, és felborzolja annak hátsó részét. A lány elejtett félmegjegyzésére kissé felhúzza a szemöldökét. Meghökken. De ez az arckifejezés hamar tovatűnik. Nem igazán tudja mire vélni az elhangzottakat. Bár ő maga nemigen tud semmit a lány hátteréről. Noha ez fordítva is igaz. Szóval a lényeg, hogy el sem tudta eddig képzelni, hogy valaki esetleg ne akarhatná befejezni a nagy "Roxfortot", melyet odakint Ausztráliában az egész családja fetisizált, és a konfliktusok főként ebből adódtak. Kissé el is bambul, miközben ezeken jár az esze, aztán a lány újabb szavai kilendítik a gondolatmenetből, és vissza húzzák a társalgásba. Közben a felborzolt tincsek az arcába kerülnek rakoncátlanul. Most ezekkel nemigen törődik csak figyel. A lány válaszán fancsali mosolyra húzza a száját, semmi káröröm, vagy ilyesmi egyszerűen csak hasonló válaszra számított.*
- Háát igen.. tényleg azok a legizgalmasabb tárgyak.. Legalább is első körben a tapasztalatlan szemnek.. én is az hiszem.. *Pillant az asztallapra, és kortyol az italából, miközben egyet kényszerül érteni a lánnyal. A vállvonásra nemigen reagál semmit a kócos Ausztrál. A következőkre már inkább. Már épp kezd lelkesedni a kérdés első felénél a másodiknál azonban komolyan elkomorul az arca. Most nem néz a hangszerére, de ugyan az a keserű bú fut át a kócos tincsek függönye mögött a sápadt, és lila táskáktól tarkított arcon.*
- Nem.. *Jelenti ki határozottan, és míg újabbat szürcsöl szünetet tart, aztán megtörli a száját, és a torkát köszörüli.*
- A zenéről ennyit.. nincsen többet.. *Jelent ki mindössze ennyit, és láthatóan ezt a részt nem is kívánja firtatni tovább.*
- Az viszont igaz, hogy ezen kívül szinte bármit el tudok képzelni. Tulajdonképpen ezért is járok erre információt gyűjteni.. Tudod hosszú ideig hanyagoltam a varázsvilágot.. Ez Ausztráliában nem is annyira nehéz.. *Magyarázza, bár lehet a lány nem is igen érti a dolgot.*
- Na de ez hosszú, szóval a lényeg az hogy azt hiszem szeretném újra belevetni magam. Én Ausztráliában végeztem el a varázslóképzőt, és volt pár eredményem.. *Tart itt egy szemdörzsölésnyi szünetet.*
- Éppen ezért gondoltam, hogy visszatérnék.. a mugli dolog nem jött be.. *Céloz itt a zenélésre egyértelműen.*
- Talán tényleg a varázsvilág az igazi hely ahova való vagyok.. szóval nem tudom mit csinálnék, de szeretnék újra visszatérni.. Ezért is jöttem épp ide Angliába, annak ellenére, hogy tudom nem épp rózsás itt a helyzet, bár nem volt időm belefolyni semmibe, meg bevallom neked hidegen hagy kicsit a dolog. *Ezzel a megjegyzésével talán nem lopta be magát a másik szívébe, de Ausztrál lévén mindig is maximálisan őszinte volt. Lassan így folytatta.*
- Az is megfordult a fejemben, hogy talán taníthatnék.. *Teszi hozzá végül kicsivel később halkan, aztán mereven a sörébe bámul, de most a korty elmarad. Aztán lassan körbepillant, és felmérve a körülményeket döntést hoz. Ideje a távozás mezejére lépni. Lassan a beszélgetés foszlányait elvarrva a későbbi találkozás halovány reményében búcsúzik, majd összeszedi cókmókját, és távozik a söréből egy kevés marad a fizetendő összeget pedig maga mögött hagyja. Így távozik angolosan ausztrál lévén, bár meglehetősen hitelesen. Természetesen nem marad el a köszönés sem, és még egy utolsó megjegyzés*
- Az a helyzet. Igazán helyes vagy.. de tényleg.. *Mondja s pirul is közben a sápadt arc kissé.*
- Őszintén remélem találkozunk még. Egy alkalmasabb időben. *Aztán végleg kilép a képből, és távozik.*

Jules

- Neked? - vigyorodik el Amy félig-meddig a különféle eshetőségeket latolgatva.
Most akkor addig kéne idegelnie, amíg Jules dühében le nem fejeli az asztalt vagy mi a szösz? Csak mert tapasztalatból tudja, hogy ilyenkor a legszebb öröm a káröröm, amikor rosszkedvű az ember. Habár ilyen mértékű csalódásnál a fene tudja csupán, hogy segítene-e, avagy netán még rontana is a leányzó helyzetén és kedélyén. Végülis lemond a bőszítő tervekről, úgy dönt ma inkább őszintén nevet, minthogy gúnykacagjon és a más kára felett örvendezzen.
- Én...? - habozik Joy.
Most meg kéne osztania a másikkal minden gondját, baját, búját? De hiszen alig ismeri, s ígyként azt sem tudja bízhat-e benne. A griffendéles ösztöneinek hála többnyire megérezte az ilyesmit, azonban szinte sohasem hitt ezeknek a sugalmaknak, s most, amikor semmi efféle belső értesítés nem érkezett, nem mert bízni semmiben és senkiben. Ez talán teljesen normális dolog lehet egyesek számára, Amy azonban mindig különösnek találta azzal a tulajdonságával együtt, hogy mielőtt valami rossz történt vele, gyomra rendszerint összeszorult, szervezete így szinte előre jelezte a bajt. Ha a leányzó időben felfigyelt erre az érzésre és fokozottan vigyázott magára, a baj akkor is bekövetkezett, de legalább kevésbé vágta padlóra, hiszen előre tudta, hogy most valami negatív dolog fog történni vele.
A lány végül hatalmasat sóhajtva vág bele a történetbe, melyet elhatározása alapján igencsak foghíjasan és dióhéjban fog tálalni Julesnek.
- Tulajdonképpen azért jöttem be, mert egyedül akartam lenni. Kissé kibuktam egy olyan srác miatt, aki valójában meg sem érdemli, vagyis inkább engem nm érdemel meg. Na mindegy. A lényeg ez volna: jó hogy jöttél, mert így legalább nem rágom magam egy csomó értelmetlen hülyeségen, hanem akár valami értelmesről is tudunk beszélgetni - mosolyog ismét azzal a kesernyés felhanggal ami valójában nem Jue jelenlétének, sokkal inkább a fiú felemlegetésének szól.
Azután csak hallgatja ahogy a vele szemben ülő lány szövegel. Akárha valami csendes kis erdei patak csobogna mellette, olyan megnyugtató hangja van Julesnek ezen a meglehetőst idétlen napon. Amy a tartalom felét sem fogja fel, csupán arra ügyel, hogy végre fenn tudja tartani a lelki békéjét és annak látszatát. Ha ez megvan, akkor már más egyébre is tudna ügyelni az egyéni ilyen-olyan problémái helyett.
Rosmerta megjelenése zökkenti ki gondolatmenetéből.
A kocsmáros eléjük pakolja a rendelt italok, s Amy ahelyett, hogy rögvest eltüntetné kábé két hörpintéssel vajsörét, megemeli a korsót Jue felé.
- A tavaszra - közli, majd elvetemült vigyort csillantva folytatja. - Gyere, mentsük ki azt a két szegény fazont a "rózsaszíncsi libcsik" karmaiből. De előbb azért ihatnánk is, mert erős a gyanúm, hogy nem fogunk nyugodtan visszülni az asztalhoz a fickó-szabadító akció után.
Fejével a pinkek által lassacskán becserkészni próbált egészen jóképű, korukbeli fiúk felé int, hogy Jue is tisztában lehessen a megmentendők kilétével.
- Továbbá azt is gyanúzom, hogyha sikerrel járunk, akkor bizony egyik némber sem fog többet szóba állni velünk, tehát nemcsak a két ártatlan srác járna jól, hanem mi is. Na?

Na, ebbe aztán beletrafáltam.
Arra számítottam, hogy esetleg vár valakire, és rámszól, hogy igen, örül a találkozásnak, de most már mennem kellene, mert jön valakije. Vagy csak egyszerűen szeretett volna elvegyülni a tömegben, ilyesmi... De nem, nekem sikerült rárontanom csendes magányában, miközben épp a nagy valószínűséggel durván bunkó srácot igyekezett kiverni a fejéből. Gratulálok Jules, szép volt.
Már visszakozni kezdenék, de a lány megnyugtat, nem zavarom, sőt. Habár...
- Azért azzal, hogy értelmesen csevegjünk, nem igazán tudok egyetérteni - Megeresztek egy félvigyort felé, miközben még mindig aktívan legyezgetem mindkettőnket. - Velem ilyenkor nehéz bármi értelmesről beszélni, mikor szétfő az agyam, vagy épp... zavarban vagyok. - vallom be. - Igazán nem akartam rád törni, semmi közöm nem volt hozzá, ne haragudj, csak...hát tudod mi a helyzet - mormogom sötéten. Rosmerta ragyogó megjelenése zökkent ki borús gondolataimból. Leteszi elém a csodaszép, párás és hűs italt. Azonnal rávetném magam, de látom, hogy Amy más irányba mozdítja a poharát, és ettől automatikusan felkapom a fejem. A Roxfortban eltöltött hat évam alatt rájöttem, egy egy apró szokatlan mozdulatból is lehet baleset, vagy támadás. Amynél persze az előbbire tippeltem volna, és hát jobb az óvatosság. Ő azonban nem leönteni akar, vagy eldobni a vajsört, hanem csupán megemeli a poharát, és immáron vidámabb hangulatban iszik velem együtt az áldott tavaszra, ami sajnos még annnyira messze van...
- A Tavaszra, nagy betűvel - mosolyodom el, és vidáman belekortyolok az üdítőbe. Mikor már a felét lehajtottam, Amy egy meglehetősen furcsa ötlettel áll elő: szabadítsuk ki a két rózsaszín hárpia karmai közül a két ifjúságot, akiken nem igazán látom, hogy élveznék pinkiék társaságát. Felvont szemöldökkel és egyre szélesebb mosollyal hallgatom a lány tervét, és mikor az érvelés végére ér, már nevetek. Egyrészt, mert igazán önfeláldozó részéről, hogy berepül a darázsfészekbe, hogy a két srácot megszabadítsa (akik mellesleg nem is voltak rosszak, semmiképp sem érdemelték meg, hogy ilyen rózsaszín halált halljanak agyilag), másrészt pedig látom rajta, hogy ezzel ő is felszabadultabb lett, eltereli a gondolatait a dologról, harmadrészt meg mert igaza van. Tényleg megszabadulnánk a lányoktól, valószínűleg sértődöttségek és szipogások közepette búcsúznának tőlünk, de ez van. Valahogy nem tud fájni értük a szívem...
Jól meghúzom a poharam és pár nyeléssel ki is ürítem, majd elszántan levágom az asztalra.
- Benne vagyok. Induljon a mentőakció! Itt amúgy is egyre többen vannak - nézek körül, és valóban. A Három Seprűben lassan három seprű sem férne el.
Visszaadom neki a könyvét, és megropogtatom a vállaimat és a kezem, mint valami boxoló, amik a nagy bújós görnyedés közben elgémberedtek, és hunyorítani kezdek a nagy koncentrálásban. Hiába ittam meg újabb elefántnyi adag italt, már megint melegem van. Kikászálódom az asztal mögül, és végigmérem az "áldozatokat".
Közben elgondolkozom... Amy igazán nagylelkű és rendes ember lehet, ha azok után, hogy egy srác így ellátta lelkiekben a baját, még képes, és kettőnek a sorsáról meg gondoskodik. Igazi griffendéles. Aztán rákérdezek a munkamenetre.
- Mi a terv? Odamegyünk, céloz és lő, vagy humánusabb megoldásban gondolkodsz? Lecsapjuk a kezükről a srácokat, vagy inkább egyenesen a csajokat? Csak jelzem: ilyen esetekben nem a testi fenyítés a brutálisabb. Ezek a csajok abba pusztulnának bele, ha két pasi helyettük bárki mást választana így mérlegelj! - Elfordítom Amyről vidám tekintetem. Elnézem a két lányt, akiktől ha szerencsém van, a további életem során nyugtom lesz, és kissé szarkasztikus mosoly ül ki az arcomra, ördögi tekintettel fűszerezve. - Azt hiszem, ha sikerrel járunk, ez lesz életük egyik leg... hogy is mondjam... legmegrázóbb napja. Talán ettől felnőnek. Vagy kevesebb pinket húznak. Na akkor - fordulok vissza a másik "katonához". - A döntés a tied, Főnök.
Rávigyorgok, és örömmel konstatálom, hogy Amy szemében már ég valamiféle kis tűz. Bárhogy is alakul ez a nap, az biztos, hogy a napi jócselekedetem megvolt. Sőt, akár életet is menthetek!
- Mellesleg ismered a fiúkat, hogy ilyen önfeláldozóan kiállsz értük, vagy egész egyszerűen jó griffendéles módjára nem nézheted tétlenül, ha valaki szenved?
Csípőre teszem a kezem, és már látom is magam előtt a jelenetet: Amy és Jules, ahogy rávetik magukat a két megilletődött és mellesleg számomra ismeretlen fiúra, hogy megmentsék elméjüket és lelküket a gonosz rózsaszíncsizmás vérszívóktól.
Mesébe illő, ha nem egyenesen akciófilmbe.