Alternatívák.

Nem a jövő bánt minket, hanem a jelen. A jelen, melyet elképzelni sem mertél.

- Drágám, ideadnád a cukrot? – vékony nő volt, arcába lógó, barnás hajjal. Sosem tudta pontosan meghatározni a színét, de szerette vörösként emlegetni, holott attól mindig annyira távol állt. Most mégis teljesen ősznek tűnt, ahogyan az összevissza tincsek végei a lisztbe lógtak, miközben ő meggörnyedve gyúrta a tésztát az asztalon. Volt egy vékonykeretes szemüvege, mely folyton lecsúszott, majdnem egészen az orra hegyéig, de sosem tolta fel, csak ha észrevette, hogy mások figyelik. Titkon szerette azt a szemüveget, és pontosan ott szerette, ahova az csúszni szokott. A konyhában mindent átjárt a finom, sülő mézeskalács illata. A mosogató fölött az ablak résnyire nyitva volt, hogy ne rekedjen bent az összes gőz, s füst az apró helyiségben. Az egyik polcon mécsesek égtek, s a sarokban megbűvölt rádióban karácsonyi számokat játszottak, a bemondó roppant hangulatosan vezette fel őket, s nem győzte a Mikulást utánozni, de mintha Arya-t ez cseppet sem zavarta volna, sőt, talán még szórakoztatónak is találta, melyről a vissza-visszatérő félmosoly is árulkodott.
- Igen, anyu. – a kislány haja valóban vörös volt, s háta közepét súrolták a kesze-kusza szálak, lelkesen kapott fel a szekrényre a cukros dobozért, azonban mikor megfordult, már nem volt kislány, mint ahogyan annak lennie kellett volna. Minimum 16 éves volt, s többet veszített kislányos bájából, mint arra valaha gondoltam volna is. Ez az egész jelenet múltat idézett, de mégis, akkor Abbs miért néz ki így? Nem értem. Beljebb lépek, s a nő felkapja fejét, ajkai azonmód mosolyra rándulnak, méghozzá egy szerető anya legodaadóbb mosolyára.
   Mozog a szája. Mond valamit, de nem hallom, nem figyelek, mert nem tudom levenni szemeim arcáról. A mosolyáról, mely annyira hiányzott. Egyszerűen csak meg akarom tartani magamnak. Örökre. Mert mindent megtennék, ha ismét visszakaphatnám.
- James, kicsim, jól vagy? – mindig így szólt hozzám. Most is ezt teszi. Mintha semmi sem történt volna, de mégis. Nagy levegőt veszek, és közelebb lépek hozzá. Még egy lépés, és megérinthetem, még egy lépés, és megtudom, hogy ez miféle bolond képzelgés lehet. De ha csak képzelgés, akkor vége. Mihelyst rájövök, mindennek vége, nem akarom. Nem.
- Igen. Persze… anyu. – válaszolok, jobb kezemmel bal karom dörzsölöm félénken, az utolsó szónál azonban már mosolygok. Olyan jó ismét kimondani. Olyan régen tehettem meg, annyira hiányzott mindez! Visszamosolyog, s piszkos, lisztes kezével hátratúrja haját, amitől az egész csak rosszabb lesz, de nem tudok most ezzel törődni. Minden mozzanatát csillogó szemekkel figyelem.
- És mondd csak, Abigial, mi a helyzet azzal a fiúval, mi is a neve, George?
- Igen. – válaszol húgom szemlesütve, s közben a mosogatóhoz lép, hogy elmosson pár edényt. Arcán enyhe pír látszik, s még valami…
- Olyan rendes az a fiú, prefektus, igaz? Ő is a szüleivel tölti a karácsonyt?
- Igen, prefektus, de ő nem ment haza. A szülei muglik, és elmenekültek, nincs hová mennie.
- Oh, istenkém, miért nem hívtad el hozzánk?
- Na de anya…!
- Jajj kicsim, ne félj, biztosan jól érezte volna magát, és a nagyi sem gondolta komolyan, amikor azt mondta, hogy ha kell, a hátsójába állítja a pálcáját. Hidd el, mind nagyon szeretnénk megismerni a barátodat.
- Várjatok. – emelem fel kezem, és értetlen arcot vágva közelebb lépek az asztalhoz, szemeim oda-vissza járnak anyám, és a húgom között. – Abbs, te egy prefektussal… sőt, te George Needle-lel jársz?
- És ha igen? – néz rám felvont szemöldökkel. – Tudom, hogy nem kedveled túlságosan George-ot, de attól még nem kéne úgy beszélned, mintha te nem tudnád, sőt, mintha te jobb embert találtál volna magadnak. Itt álszenteskedsz, ahogyan Stilton is, amikor viszont egy félreeső sarokban kell smárolni, egyikőtök sem habozik.
- Kat Stilton? – vonom fel szemöldököm, s kezdek valóban kétségbeesni.
- Igen, mégis hány Kat-et ismersz rajta kívül? – néz vissza rám, és dühösen teszi vissza a tányért a mosogatóba. Vagyis inkább csapja.
- Abby, ne ilyen hangosan, még meghallja szegény. Nem szeretném ha azt hinné, kibeszéljük a háta mögött, még kellemetlenül érintené a dolog. – duruzsolja anyu kedvesen, s nekiesik a kinyújtott tésztának egy kiszúróval.
- Meghallja? – tenyerelek az asztalra, mert úgy érzem, mindjárt összeesik alattam a világ.
- James szívem, te pedig ne tegyél már úgy, mintha most törölték volna a memóriád, tudod, hogy apád nem szereti, ha ilyenekkel szórakozol. Épp elég szerencsétlennel találkozik nap, mint nap a Mungóban. Most pedig légy szíves egy picit. – tolja meg kezem jelzésként, én pedig automatikusan elhúzom, tekintetem közben a semmibe réved. Nem értem. Nem értek semmit.
   Megfordulok, s hirtelen egy különös, bekeretezett papírral találom szemben magam, mely a konyha falán lóg, elég kiemelt, s látható helyen, mintha az itt serénykedő asszony minden nap vetne rá pár pillantást, csak hogy emlékeztesse magát, mégis milyen büszke az ő elsőszülöttjére. De ez a papír nem az enyém, az nem lehet. Ez az RBF bizonyítvány tíz Kiválót tartalmaz, és mégis, ott áll a nevem színtisztán. Hátranézek, anyuék azonban nem vesznek észre semmit, csak teszik a dolgukat, mintha minden rendben lenne, de nagyon nincsen…
   Kimegyek a konyhából, és inkább a nappali felé veszem az irányt, útközben a folyosón egy magas állótükör mellett haladok el, s nem is fordulnék rögvest vissza, ha a látványtól nem kerülgetne újfent a rosszullét. Lelassulva lépek vissza, és ahogyan magamat szemlélem egyre inkább kerekednek el szemeim. Oldalra fésült, gondosan lenyalt haj, nyakkendő, ing, és elegáns mellény. Ez mégis mi? Te jó ég! Totál stérbernek nézek ki. Még ha az arcom is kicsit jobban kockásodna helyenként.
   Hitetlenkedve csóválom meg fejem, s tátott szájjal, szótlanul, magam elé meredve lépkedek tovább. Majd csak akkor nézek fel, mikor a nappaliba érek. A kandalló mellett a feldíszített, hatalmas karácsonyfa áll. Ez a szoba mindig kellemes hangulatot árasztott bézs-barna színeivel, imádtam, karácsonykor pedig sokkal jobban, mint bármelyik másikat, és a szokásos karácsonyi meghittség most is jelen volt. Minden olyan ismerősen régi volt, szívmelengető, s egyben fájdalmas is. Ez minden, ami hiányzott eddig az életemből, és most visszakaptam. Már nem kételkedtem, nem hitegettem magam ostoba álmokkal, tudtam, hogy ez itt a valóság, s az a rengeteg szörnyűség, amin keresztülmentem, csupán álom. Hiszen ilyen álmot, mint ez, nem lehet összerakni. Ami ennyire szép, az csak valós lehet, még ha ez azzal is jár, hogy néhány emberről le kell mondanom, mint például Barbiról, aki igazából változatlanul csak a barátom. A csillagvizsgálós eset óta nem is láttam, nem láthattam, mert megszökött a Roxfortból.
- James. – halk hang, közvetlenül mögülem, s ismerős parfüm. A haja mindig is ennyire barna volt, ahogy emlékeztem, s ajkain mindig ily csábítóan csillant a rúzs, a fény valahogy mindig a kedvére játszott, ahogyan most is gyönyörű fénybe vonta arcának vékony vonalait. Megfordultam, ő pedig közelebb lépett. Térdem enyhén megremegett, s megborzongtam az érzelmi hatás különösségén, legutóbb Barbi váltott ki belőlem ilyen hatást. A szemébe nézek, és egyszerűen nem jut eszembe semmi más, csak egyetlen szó csupán, melyet nem habozok ki is mondani.
- Szeretlek. – elmosolyodik, az ismerős fogvillantós, majd ujja mellkasomhoz ér, megérint valamit. Lenézek, és egy prefektusi jelvényt látok, szemeim elkerekednek, de mielőtt bármit is kérdezhetnék, megcsókol. Oly ismerősek ajkai is, egyszerűen nem tudok betelni vele, s ujjaim hajába túrnak, minden kérdésem rég elveszett. Már nem érdekel semmi, egyszerűen csak azt érzem, hogy boldog vagyok, így, vele, hiszen ő életem szerelme. A másik részem. Teljesen szokványosnak tűnik, jelenleg úgy érzem, minden a legnagyobb rendben van.
   Mikor elhúzódik, megfogom kezeit, s ajkamhoz emelem, hogy megcsókoljam, gyűrűsujján azonban egy ismerős gyűrű csillan meg. Ezt a gyűrűt legutóbb Barbara Kenneth ujjára húztam fel, most pedig itt van, Kat kezén. Persze észreveszi, hogy mit nézek, s csak még jobban mosolyog.
- Gyere, Tom azt mondta, hogy menjünk, és segítsünk neki az ajándékokban. – néz rám kedvesen, s nem tudok nem visszamosolyogni, úgy érzem ő jelent számomra mindent, így mikor húzni kezd az étkező felé, vakon követem, még bele sem gondolva, mégis kihez akar vezetni, ám mihelyst kinyílik az ajtó, valami furcsa dolog történik, a szín változik, s hirtelen minden elmosódik egy percre, a hangok különös fordulatot vesznek,a képek meggyűrődnek, majd átalakulnak. Alkaromba különös fájdalom hasít, éget, szúr, mintha a szőröm tépkednék, és ez egyre csak erősödik.

   Halk hangokat hallok, s evőeszközök csörömpölését, ám mielőtt még jobban odafigyelhetnék rájuk, halovány, kusza emlékképek jelennek meg szemeim előtt. A helyszín ismerős, még ha halovány is, az előbbi nappali, és a karácsonyfa is hasonlít, a szereplők azonban mások. Arya és Tom évekkel voltak fiatalabbak, ahogyan én, a fa alatt serényen ugráló, kócos hajú kisfiú is. Egy hosszú, kecses formájú csomagot tartottam kezemben, s már mielőtt letéptem volna róla a papírt, tudtam jól, mi van benne, ezért volt a nagy öröm. Majd hirtelen váltás, s már csak az látható, ahogyan örömteljesen lovagolok a játékseprűn, felborítva minden utamba eső berendezési tárgyat. Melegséggel tölt el a látvány, az egyik legkellemesebb emlékem. Először ültem seprűn, és körülbelül két éves lehettem. Eldöntöttem, hogy ha felnőtt leszek, bekerülök a kviddicsligába.

   Hirtelen foszlik szét az emlék sok kis fonáldarabkára, majd a kép élesedni kezd, én pedig az étkezőben találom magam, ahol látszólag minden rendben is van. Kat mellettem, anyu velem szemben, a másik oldalamon, az asztalfőnél pedig apu ül. Mikor meglátom, percekig csak nézem, nem foglalkozok a kanállal sem, melyet ujjaim között szorongatok. Haja ugyanolyan rendezett, jól fésült, mint mindig, s ugyanaz a mellény, s ing párosítás van rajta, melyet ünnepekkor mindig is hordott. Szemei most is fáradtságot tükröznek, nyilván ma délelőtt is dolgozni volt, de egyébként derűs arca boldogságról árulkodott. Elkaptam egy bizalmas pillantást, amint édesanyámra nézett, s mosolya még szélesebbé vált. Ekkor fordult meg, s nézett rám.
- Boldog karácsonyt, fiam! – emelte meg pezsgőspoharát, s mosolyogva én is a sajátomért nyúltam.
- Boldog karácsonyt, apu! – néztem vissza, s különös, de színtiszta büszkeséget láttam a szemeiben. Talán kérdő tekintetem volt az, ami további szavakra ösztönözte, talán csak tényleg annyira büszke volt, és örült, hogy végre együtt vagyunk, hogy kötelezőnek érezte a szavakat.
- Anyáddal nagyon büszkék vagyunk rád, sosem gondoltuk volna, hogy te is gyógyítói pályára lépsz, s hogy még a kviddicset is hajlandó vagy abbahagyni, csak, hogy jobb jegyeid legyenek.
- Öööhm. – nézek rá, a kiborulás, s a sírás szélén bukdácsolva. Még a kviddicset is?! – Ez csak természetes. Egyetértek veletek, és tudom, hogy a kviddicsből nem tudnám eltartani magunkat. – mosolyodok el, észbe kapva. Ez a rendes életem, nem pedig az álomvilágom, melyben lázadót játszottam, melyben az volt minden vágyam, hogy egy hivatásos csapatnál legyek terelő. Itt iskolaelső vagyok. Prefektus. Ez a valóság, ez a tökéletes életem, melyben minden rendben működik. Melyben haladéktalanul boldog vagyok.
- És Abigail… - folytatja apám, de hangja elhalványul, n pedig nem figyelek oda, sokkal inkább magára vonja figyelmem bal karom, mely ölemben nyugszik, s mely sajog az iménti fájdalomtól. Felhajtom az ingujjam, s megrökönyödve látom, hogy valaki egy méretes 1-est tetovált rám, ráadásul teljesen frissnek tűnik, még egy kevéske vér is van körülötte. Furcsa, ez vajon hozzátartozik ahhoz, aki vagyok, vagy csak valami ostoba képzelgés? Kate-re nézek, aki visszamosolyog, nyilván ő nem lát semmit. De… ez hogy lehet?
- James!
- Igen? – kapom fel fejem, s látom, hogy nem csak Kate, de mindenki engem figyel. – Sajnálom, nem figyeltem. – vallom be, arcomon kínos mosollyal.
- Azt vettük észre. – mosolyog anyu, amivel kissé megnyugtat. – Csak azt kérdeztük apáddal, hogy… - azt viszont, hogy mire volt annyira kíváncsi, már nem tudtam meg. Ismét fordult egyet a világ, hirtelen lett sötét, nem láttam semmit, egyedül az izzó fájdalmat éreztem alkaromon újra és újra, mintha billogot nyomnának hozzám.
   Nem tudtam semmit.
   Egyedül a kínt éreztem.