A dezertőr

e   l   ő   z   m   é   n   y   e   k

idő  •  1997. december 27.
hely  •  London utcái

Dakota's outfit
Ben's outfit

[Dezertőr.]

•

Dezertőr. Alakulatától elszökik; megszökik, megfutamodik; valamely ügyet, pártot gyávaságból vagy érdekből cserbenhagy. Háborúban azt, aki dezertál, árulás vádjával agyonlövik.

   Nem vagyok az időzítés embere, de most fontos dologról volt szó. Nem késhetem le a gépemet. Otthon azt mondtam, hogy Aaronnál töltök egy kis időt, pár napot, de ne féljenek, nem lesz semmi baj. Mintha az rajtam múlna. De most először kissé összeszorult a torkom. A nap csak nemrég ment le (helytállóbb, ha úgy mondom, hogy eltűnt, mert eddig is csak olyan volt, mint egy hályogos, vaksi szem az égen), ezért télen olyan, mintha mindig éjszaka lenne, és ez nyugtalanító érzést hagy maga után az emberben, ha épp szökni készül az országból. Londonig sima utam volt, és úgy gondoltam, minél többen vannak körülöttem, annál nagyobb biztonságban vagyok. De bizonytalan itt minden: a máskor forgalmas londoni utcák és sugárutak most szinte kihaltak voltak, akár azt is hihetném, hogy a muglik tudják: dúl a háború. Nem december 27-e volt, hiába villogtak a kirakatokban a színes égősorok, és hiába integettek a gépmikulások a villanypóznák tövében. December 27-én az embereknek az utcán kellene andalogniuk, egymásba karolva szopogatni a forralt borukat, nézni, ahogy a kölykeik hógolyócsatákat vívnak, vég nélkül durrogtatva a többi karácsonyi klisét. Ez mind hiányzik idén. Jobb lenne, ha egy ilyen Londont hagynék hátra, de ezt talán a halálfalókkal kellene megbeszélnem, nekik viszont nincs semmi humorérzékük.
   A Heathrowra tartó busz pár perce ment el, de a kiírás szerint hamar jön a következő. Csak néhány fagyott pofa álldogált a megállóban, látszólag mindegyikük magába meredt. Nem igazán törődtem velük, egyszerűen ledobtam magam a hideg fémpadra, és rágyújtottam. Jól esett az egész napos bolyongás után. Egyszer eltévedtem, aztán kiszúrtam két fickót, akikről azt hittem, engem követnek, aztán kiderült, hogy csak paranoiás vagyok. Vettem magamnak kaját az útra, mindvégig ügyelve rá, nehogy olyan helyekre tévedjek, ahol korábban sokszor megfordultam. Ezt inkább csak babonából tettem, de jó volt ez így, legalább nem sajdult bele a szívem az elválásba. Edinburghtól elbúcsúztam már, London ne kérjem tőlem semmit.

   Háborúban azt, aki dezertál, árulás vádjával agyonlövik.

   Késik a busz. Már a második szál cigimet szívtam, és körülöttem mintha megfogyatkoztak volna az emberek. Azért én még nem adtam fel. Foghattam volna egy taxit, de az csúnyán megdobta volna a költségeimet, márpedig a pénzre mindennél nagyobb szükségem volt. Francba az egésszel, tudhattam volna, hogy nem megy majd olyan simán, ahogy elképzeltem!
   Idegesen és főként tehetetlenül toporzékoltam a padon, kezdett egyre aggasztóbbá válni a helyzet. Újra és újra fölkeltem, hogy ellenőrizzem a busz menetrendjét, de a tábla mindig ugyanazzal a válasszal szolgált. Márpedig a busz késik. És a repülő nem fog rám várni.

   Árulás vádjával agyonlövik…

   Elindultam, legalább egy megállót lesétálok, addig sem fázom annyira. Tél van, és ez mindig képes meglepni, hiába vacogok már egy napja az utcán.
   - Elnézést…
  Az idegeskedés óvatlanná és figyelmetlenné tett, ezért majdnem összeütköztem egy öregúrral szemközt. Bosszúsan a homlokomba húztam a sapkámat és dobtam egyet a hátizsákomon.
   - Már megint?! Engedjenek végre... - az öreg félhangos zsörtölődéssel cammogott tovább.
   - Nálad szakadt el a cérna - fiatal hang szólt a hátam mögül, amitől majdnem frászt kaptam. Nem ismertem a srácot, de olyan egyetemistakorúnak saccoltam volna. Ránézésre teljesen átlagos volt, a szó szoros értelmében: valószínűleg mugli. Nálam alacsonyabb, félhosszú haját a tarkóján lófarokba kötötte, de kétoldalt, a füle mellett felborotválta, ettől, és a sála alól kibukkanó tetoválástól amolyan lázadó alaknak tűnt. – London papái nem haladnak a korral. Kínos, hogy az öreg pont a Gyár fölött lakik. A festésre jöttél?
   - Festésre? Nem… nem hiszem. Vagyis – fogalmam sem volt, miről beszél, de ahogy a kiürült megállóra pillantottam, kirázott a hideg. Szívesebben hevernék egy stégen, a forró napsütésben. – Lehet. Gyár?
   - Aha. Gyere – azzal elnyomta a cigijét a ház falán, aminek eddig lazán nekidőlt, és fejével egy távolabbi, lerobbant ajtó felé intett. Nem volt a közelben sem egy cégér, sem egy kiírás, csak egy félig-meddig felrajzolt, indákból font kör. Ismertem a jelet. Magamtól soha nem találtam volna meg ezt a helyet.
   Odabent semmi sem olyan volt, mint ahogy azt korábban elképzeltem. Találóbb név lett volna a hangár; már-már az volt a benyomásom, hogy tértágítóval kezelték a falakat. De ennek a bőre szabott belmagasság volt az oka. Egyetlen bútor sem passzolt a másikhoz; fotelek, fatönk asztalok, kerti padok és karosszékek. A padló mindenütt festékpöttyös volt, bár itt-ott felfedeztem néhány molyrágta szőnyeget is, amelyen színes párnák hevertek ülőhelyek gyanánt. A falakat nem láttam a kiszögelt festményektől és installációktól, illetve a levegőben keringő füsttől. Igazi művészeti desszert volt. Összességében eszméletlenül tetszett a Gyár. Úgysem szerveztem búcsúbulit, pár óra már igazán nem számít. Ez az utolsó estém. Aztán dezertálok.

   És agyonlőnének, ha kiderülne, hogy nem térek vissza a Roxfortba.

•

Hiába a kesztyű melege, azon keresztül is érzem a dermesztő hideget, ahogy lassan elgémberednek ujjaim. Sálamat följebb húzom, szinte görcsösen szorítom arcom elé, amit már-már fájdalmasan csíp az amúgy enyhe szél. Prém kapucnim takarásából épp csak szemeim látszanak ki, és tudom, settenkedő, gyanús alaknak tűnök a homályos utcákon. Látom az emberek reakciójában, ahogy inkább messzebb lépkednek tőlem. Pedig nem én vagyok az, aki rosszra készül… Sosem voltam… Igyekeztem mindig a jót pártolni, mindig helyesen dönteni, még, ha sokszor komisz vagyok is vagy pimasz, ez lényem sajátja;
Talán csak biztatom magam, hogy nem az én hibám lesz, ha elkések…

Az égből szakadatlan szakad a fehér hófátyol. Tisztává és békéssé teszi az amúgy komornak nevezhető londoni utcákat. Bár békéssé tenné az én gondolataimat is…

Kissé megremegek, de nekem most a lelkem fázik.

Ahogy Ben arca felsejlik gondolataim közt. Ahogy hónapokig próbáltam elhitetni önmagammal, hogy mindez nem számít. Jó barát? Vagy annál valami sokkal több? Ha én magam nem tudom tisztázni a kérdést, hogyan is várjam el, hogy más megértse, mikor megpróbálom elmondani?
Ő Ben. És többet talán nem is kell mondani… Mégis kikívánkoznának belőlem a szavak, szeretném, hogy valakihez szólhassak, de tudom, most mégse lenne senki se elég jó… mit kezdek én, ha ő elmegy? Mikor az egyetlen ember, akit most igazán hallani és látni akarok az Ő? Egész karácsonykor átjárt ez a furcsa érzés, de csak most értettem meg igazán, mikor úgy tűnik nincs már rá többé esélyem. Még, ha nem is viszonozza, ezt a katyvaszt, amit én érzek, akkor is, csak hallani, ahogy kattan az öngyújtó és két szó között kifújja a füstöt. Ez a boldogság.

Megállok, csak egy fél pillanat, míg előveszem ismét Ben füzetét és ujjammal végigsimítok egy sebtében fölfirkantott buszmenetrenden. Ha a pár utcányira kirakott nyilvános térkép nem téved, márpedig mi értelme volna hibásan a létezésének, akkor a reptér felé közlekedő járatnak éppen ez az útvonala. Az autóút felé fordulok. Jobbra is, balra is; semmi, végig a járdán, amíg a szem ellát. Bizonytalan döntés, de meg kell hoznom; merre induljak?
Szemem lecsukom, és mélyet szívok a fagyos levegőből. Úgy teszek, mintha értenék ehhez a régi, indián nyomkövetéshez, de sajnos csak a torkomat szorító hideget érzem. Semmi egyebet. Ügyes Dakota, igen, mégis mit vártam?  Sikerül ez a reménytelen küldetés? Iza egész nap kereste, miért pont én fedezném fel itt, Londonban, egy hozzávetőlegesen tízmillió főt számláló nagyvárosban? Csak mert eggyel több adatot tudok, mint háztársam? Egy nyavalyás buszmenetrendet. – A fenébe is! – Vágom tehetetlenségemben a hólepte aszfalthoz Ben könyvét. De szinte azonnal meg is bánom. Ha ő elmegy, ennyi csak, ami itt marad nekem. Leguggolok, hogy felvegyem, még mielőtt elázik, és ahogy a havat sepregetem le róla egyszerűen elfog a reménytelenség. Az elmúlt hónapok érzései, a beszélgetések, a rajz, amit rólam készített, minden sokkal nagyobb jelentőséget kapott az életemben. Csak sírtam, hagytam, hogy a könnyek eláztassák sálamat, vagy a hóba potyogjanak. Nem érdekelt a hideg, nem érdekelt semmi, ami nem tud csodát előidézni. Boszorkány vagyok az ég szerelmére, mi értelme, hogy tud varázsolni az ember, ha még valakit megtalálni, megvédeni sem képes? Szerelem, háború, halál, élet és barátság. Mindezt megtapasztaltam néhány hónap alatt, de most mintha csak egy számítana nekem igazán. Ez önzőség! Magamra gondolni, ilyen időkben…

Az önsajnálat, most nem segít. Törlöm le a könnyeimet és gondolkodás nélkül lépek jobbra néhány lépést. Alig teszek meg pár métert és a távolban, mintha ismerős alak jelenne meg. De mögötte sorra bukkannak ki a félhomályból kétes alakú fiatalok, és én rádöbbenek, hogy mind a képzeletem, mind a vágyakozásom gonosz tréfát űz velem. Engem talán már minden srác Benre emlékeztet…
De ahogy hozzám közelebb érve végigmérem… valahogy mégiscsak emlékeztet rá.
- A Gyárat keresed? – Szólít meg váratlanul.
- Hm? – Szalad ki a cseppet sem értelmes hang torkomon. - Gyár?
A srác egy egyszerű karlendítéssel jelzi minden bizonnyal a Gyár bejáratát, ahonnan furcsa zene, annál is furcsább fények, és még annál is furcsább fiatalok szűrődnek vagy épp mászkálnak ki-be.
- Nem, én egy srácot keresek. – Jelentem ki, végignézve szerényes cuccaimon. Nem vagyok az alkalomhoz öltözve, azt hiszem…
- Már találtál! – Jön a frappáns válasz, amin bevallom csodálkoztam volna, ha nem süti el.
De végignézve a majdnem Ben arcú fiatalon, ismét elfog a kétségbeesés, aztán a belenyugvás; bizonyára Ben, már régen elment, és már egy repülőn vagy hajón vagy akármin ül, útban Amerikába.
- Hjah. De… ő egy kicsit jelentősebb.
- Az még jobb. Mindenki, aki Számít, odabent van. – Jelneti ki fölényes önbizalommal.
- Jó hely lehet. – Válaszolom, és mintegy megadva magam, követem az ismeretlent és annak társaságát be a Gyárba.

Tipikus, fiatal művészek gyülekezőhelye. Tágas tér, festék és fűszag, szakadt, lomtalanításokról gyűjtött bútorok és molyrágta szőnyegek. Üvöltő zene és felismerhetetlen tánc. Mindezt pedig alig-alig látod a tömény füstfelhőtől.
Mégis az egésznek a hangulata valahogy azonnal magával ragad. Olyan hely, ahol el tudtam képzelni magamat és Bent is. Őt főleg. Ez pedig új reményt ad, és arra késztet, hogy végigjárjam a helyet. Hirtelenjében a szívem biztos lett benne, hogy itt van.

Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.

•

   Nem tudtam volna megmondani, hogy hol hallottam először a Gyárról. Egyszerűen csak ismertem a hely létezését, pedig életemben először jártam itt. Az egész napos túra és gyomorgörcs csak egy múltbéli rossz emlék volt, a szórakozóhely minden bosszúságomat – és tervemet – elfeledtette velem. Könnyű volt félretenni a szökés és a vele járó aggasztó gondolatok sorát, és inkább zavartalanul élvezni a kreatív energiák áramlását egy üveg kesernyés, simulékony sör mellett. Ilyet a Három Seprűben ugyan nem lehetett kapni, ott csak azt a szirupszerű, ragadós vajsört mérték. Valahányszor megkörnyékeztek a mugli dolgok, rádöbbentem, hogy a miénkkel párhuzamosan egy egész másik világ húzódik, szinte az orrunk előtt. Az egy üvegből végül több is lett, s közben a zene mind jobban a sajátommá vált, a fényekhez tökéletesen hozzászokott a szemem, és már rég nem vacogtam a decemberi hidegtől. Megtudtam, hogy a felnyírt hajú srácot Sebastiannek, röviden csak Bastynak hívják, ami a legkevésbé sem illett hozzá, és hogy szobrászatot tanul egy londoni művészeti egyetemen. A barátaival jött el a festésre, amit korábban is emlegetett, és úgy tervezik, hogy hajnalig koptatják az ecseteiket – és minden mást, amivel festeni fognak. A csapat hihetetlenül színes és befogadó volt, és hamar úgy éreztem, mintha évek óta ismernénk egymást. Mintha a Roxfort csak egy hosszúra nyúlt álom lett volna, és amikor felébredtem, minden a rendes helyére került. Egy lány észrevétlen mellém szegődött – Millnek nevezték a többiek, és bár nem mutatkozott be hivatalosan, néhány óra felszabadult beszélgetés után már az én számra is úgy állt a Mill név, akárcsak az ajkai.
   Távolról sem a hollóhátas, különc Ben voltam, a suli lúzere, aki minden pofont eltűr, legyen szó fizikai, vagy verbális pofonokról. A pálcám is a táskámban hevert, a táskám pedig egy pad alá bevágva, elfelejtve. Én itt Ben voltam, egy béna magánsuliból, egy menő vázlatfüzettel, ami bizonyságát adta született tehetségemnek. Ez utóbbit nem én szőttem bele a bemutatkozómba, hanem rám aggatták, és annyit ismételgették, hogy kezdtem végre magam is elhinni. Köztük még a mágia is inkább csak illúziónak tűnt, és a kőkemény varázstalan valóság elbűvölt. Pálca nélkül keltettük életre a festésre kijelölt falakat pusztán színek és vonalak segítségével, és amint a közös projekt végére értünk, egészen megrészegültem az új élményektől. És az este folyamán elfogyasztott nagy mennyiségű Badgertől.
   Ez az édes lány pedig, Mill… A legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy kiválasztott leszek valaha is. Az igazság az, hogy megszoktam a kudarcot. A lányok között esetlen voltam, egy tahó tinédzser. Nem állítom, hogy most férfinek éreztem magamat, de végre a helyére billent az önbecsülésem. És milyen kevés is elég volt ehhez! Mill is művésznek készült, grafikát tanult, és nagyon tetszettek neki a rajzaim. Egész este hozzám csacsogott, és feltűnésmentesen, de egyre közelebb araszolt hozzám, végül arra eszméltem, hogy a karomban tartom. Igazi kis vadász volt, és én készségesen hagytam magam. És amikor már nem tűnt idegennek a csókváltás, úgy éreztem, teljes erőből gyomorszájon vágtak. De ehhez egy másik lánynak volt köze.
   - Dakota? Dakota! Hát te meg…?
   - Ismeritek egymást? – szólt közbe a srác, valami Peter vagy Paul, aki szemlátomást Dakotát kísérte.
   - Mi… osztálytársak vagyunk.
   A meglepetéstől gépiesen elengedtem Millt, és hirtelen azt sem tudtam eldönteni, miért öntött el a pír; mert elhúzódtam a lánytól, vagy mert Dakota látott minket együtt. Az egész kissé szokatlan és zavarbaejtő volt. Elnézést kértem Milltől, és alig feltűnően félrevontam Dakotát a társaságtól.
   - Ekkora véletlent, el sem hiszem, hogy itt látlak! – kezdtem bele kitörő lelkesedéssel, ami csakhamar megsavanyodott a számban. – Vagy… talán nem is volt akkora véletlen, ugye? Mit keresel itt? – valósággal ráförmedtem, és közben még az üveg sört is kilötyköltem a cipőinkre, de nem törődtem vele. Egy csapásra ingerültté váltam, ahogy a lány eszembe juttatta, voltaképpen miért vagyok itt, és mi volt a szándékom eredetileg. A roxfortos miliő egyetlen személy közvetítésében megrohamozott. A falakról lehámlott a valóság, a terem elvesztette az ártatlanságát, és hirtelen mindenhol tolakodó, kíváncsi és itt-ott rosszalló tekinteteket éreztem magunkon. Mintha ők mind megsejtettek volna valamit.
   - Na mi lesz, Ben, be se vezeted a társaságba a barátodat?

•

Ismeritek az érzést? Ahogy az ember szíve hirtelen megugrik talán még meg is áll… és egy emberöltőnek tűnő aprócska pillanatig úgy érzi talán már soha többé nem fog újra elindulni?

Én most már igen.
És sem arcon csapás, sem egy célját ért átok nem fájt még ennyire, mint ez a hirtelenjében elém vetődő kép, ahogy Ben egy kedves arcú szépséget ölel magához, majd játékosan végigcsókol a nyakán.
Szánalmasnak és bolondnak éreztem magam. Az egész kutatást, az aggodalmamat és minden érzésemet. Hülyét csináltam magamból, azzal meg pláne, hogy utána jöttem. Bár ne tettem volna…
Kicsit arrébb lököm Philt, csak mintegy jelzésértékűen, hogy hagyjon menni.  De úgy tűnik a fiú nem érti a célzást, és kezét derekamon egyre lejjebb és lejjebb csúsztatva kísér egyenesen a Bent körülülők társasága felé. Én pedig tehetetlenül, egyszerűen csak hagyom… pedig tán a tehetetlenség az egyik, általam leginkább gyűlölt érzés. De már annyi minden kavarog a fejemben, és akkora utat tettem meg idáig… most adjam fel? Most futamodjak meg? Csak, mert az áhított csókot más lány kapja? Mindezidáig sokkal lazább voltam ennél… örültem, sőt akartam az ilyen Philhez hasonló srácok figyelmét és érintését. És valahogy ösztönösen tudtam, hogyan érjem el azt. Most pedig csontomig hatol a féltékenység érzésének minden egyes tűszúrása. Mert, most csak egy srác figyelmét szeretném, és csak azt nem kaphatom meg. Ez pedig félelmetesen fáj.
- Dakota? Dakota! Hát te meg…?
Látom a pírt az arcán, ahogy végigméri váratlan ismerősét. Én meg csak reménykedem, hogy az én arcomon nem látszik mindaz, amit érzek. Félelem, féltékenység, reményvesztettség, meg az, ahogy gyomrom ideges görcsbe rándul, mikor a leány kissé eltávolodik Bentől. Túl szép, szebb nálam, és jobban is illik Benhez. Éppen olyan kis megszokottan néz ki az ölében, mint, akit eleve oda rajzoltak vagy találtak ki. Én túl magas vagyok, túl lapos, túl szögletes, túl semmilyen… talán Izának igaza van, és párnak inkább egy létra mellé való…
Valamiért megszólalni se tudok, egy apró „szia” se hagyja el a szám. A néhány pillanattal ezelőtti döbbenettől, avagy a félelemtől-e, nem tudom. De legalább az áhított figyelmet megkapom, tudatosul bennem, némi iróniával vegyülve a tény, miközben Ben egy kicsit félrevon társaságától.
-  Ekkora véletlent, el sem hiszem, hogy itt látlak! Vagy… talán nem is volt akkora véletlen, ugye? Mit keresel itt?

Akartam én ezt a figyelmet?
Szívem ismét ugrik egyet. Talán nem is ver többé… talán… talán az volna a legjobb nekem…
Csak várakozom, vagy keresem a szavakat. Sejthettem volna, hogy nem kitörő öröm és lelkesedés jut nekem osztályrészül. De ez mintha csak egyszerű, közönnyel vegyült szemrehányás lenne. Ő nem várt engem, nem is gondolt rám. Én nem várok mást, és nem gondolok másra. Igen, egyszerű az egész… egyszerűen rossz.
- Na mi lesz, Ben, be se vezeted a társaságba a barátodat? – jön valahonnan átlósan mellőlem a hang, de valahogy nem úgy tűnik, mintha Ben hajlandóságot mutatna az én megismertetésemre. És én sem óhajtok túl sokáig maradni. Csak elmondom, amiért jöttem, ha már így megtaláltam, akit kerestem. És eszemben sincs őt elszakítani új barátaitól…
- Üdv, Dakota vagyok! Ezennel bevezettettem a társaságba. – Mondom, némileg több ingerültséggel a hangomban, mint azt előre terveztem. De nem itt akarok életre szóló barátságokat kötni, szóval nem igazán érdekel az első benyomás varázsa.
Csak karon ragadom Bent és még inkább arrébb húzom a társaságtól. Keresek egy olyan helyet, ahol a zene is kissé halkabb és már a nagybetűs leányzó sem láthat minket.
- Persze, hogy nem véletlen. Mégis mit gondoltál?  – förmedek rá. Tipikus reakció tőlem, melyben támadásra támadással felelek és eszembe sem jut a szolid békítés. – Érted jöttem Ben. A füzetedben találtam az itteni busz menetrendjét. – Váltok mégis hirtelen halkabb hangnemre. Nem üldözhetem el… most nem. – Bolond vagy, hogy csak így se szó, se beszéd eljössz otthonról? Iza halálra aggódja magát érted. Egész nap téged keresett, de estére feladta. Gondolj bele, milyen a húgod. A lehetetlent is véghezviszi, sosem adja fel. Szerinted mennyire eshetett kétsége, hogy most mégis megtette? Nem mehetsz, csak így el… A frászt hoztad rám, hogy elveszítettelek…vagyis… hogy elvesztél… - Gyorsan lesütöm a szemem, reménykedem benne, hogy nem vette észre az elszólásom. Bár, lehet, hogy most már teljesen mindegy ismeri-e az érzéseimet. Nem tudom. Félek. Félek, hogy elveszítem, akár barát, akár valami jóval több. - Amerika nagy és sokszor veszélyes és én megígértem, hogy segítek. De ne menj el. Ne tűnj el. Nem akarom.
Kezemmel valahogy félő, mégis talán ösztönös mozdulattal ragadom meg pulóverét. A ragaszkodás jele. Gyermek anyáét, lány párjáét. Nem akarom, hogy elmenjen, de nincs jogom marasztani se…

Ti mit tennétek? Ha tudnátok, hogy valaki, akit szerettek biztonságosabb helyre mehet, de ti nem tarthattok vele? Itt akarnátok tartani? Tudva, hogy a helyzet csak rosszabb lesz. Vagy hagynátok menni? És aztán, csak reménykednétek benne, hogy az élet egyszer, ismét azonos vizekre fújja hajóitokat?

•

   A zene hangosabbá vált, a fülemben és a mellkasomban dübörgött, és a levegő hirtelen fullasztó lett. Izzadtam az ing alatt, de nem akartam beismerni, hogy rosszul lettem. Részint Dakota felbukkanása miatt is, de talán csak mostanra szállt a fejembe az alkohol. Az utóbbiról győzködtem magamat. Az nem lehet, hogy ennyire erős már ez az érzés, hogy el akarok szabadulni, el akarok szakadni mindentől, amim megvolt. De talán mindentől nem is.
   Válaszolni akartam, kiabálni és értetlenkedni, hogy mégis milyen füzetről beszél, és miért keveri bele a húgomat is az ügybe, kiabálni és támadni akartam, de szavak helyett csak sörízű hörgés folyt szét a számban. Határozatlanul hátráltam. Dakota a pulcsimba kapaszkodott, de ez csak akkor tűnt föl, amikor pórázként fogott vissza a feszülő anyag alig másfél lépés után. Úgy bámultam a lányra, mintha először találkoztunk volna. Aztán áttörtem a táncoló emberszörnyetegen, ki a hideg levegőre. Láttam, hogy Basty megütközve pillant rám, de csak bólogattam felé, amitől furcsamód megnyugodott. Egyébként meg pont leszartam. Az ajtó előtt viszont mégis megtorpantam. Nem a kabátom hiányzott.
   - Basszus – a tapintat legkisebb jele nélkül keresztülnyargaltam egy összeborult párocskán, megragadtam Dakota karját és magammal hurcoltam az utcára, akár akarta, akár nem. A hideg szó szerint pofán csapott, de messze ez volt a legkellemesebb pofon a mai nap során, amit el kellett szenvednem. Az elmúlt pár óra eseményei annyira felhevítettek, hogy még kint is lángok fűtöttek belülről. A füzetem, Amerika… kellett néhány hosszú másodperc, mire megint minden a helyére került. És mégsem volt semmi sem a helyén.
   - Egyáltalán hogy… hogy, hogy a francba került hozzád az a füzet?! Nem rémlik, hogy neked adtam volna – csattantam fel, ahogy az első fagyos áramlat átbújt a pulóverem alatt. Elfordultam tőle, a hajamba kapaszkodtam két kézzel, aztán folytatni akartam, kiabálni vele, pedig tudtam, hogy nem érdemli a haragomat. Azaz csak egy kis részét, de nem az egészet, de a lavinát már elindította. Idegesen kitapogattam a farzsebemből a fémdobozt, amiben régen még ceruzáimat tartottam, és kipattintottam belőle egy spanglit. Jó ötlet volt előre betekerni. Rágyújtottam, és cseppet sem érdekelt, hogy az alkohol mellé nem a legjobb kísérő, de minden idegszálam ordított érte.
   – A füzet a legkevesebb. Azt tudni sem akarom, hogy Iza miből jött rá az egészre, biztos bevetett mindent. Általában le se szarja a magánügy fogalmát. De te – mordultam rá tele szájjal, füstös dühöt nyelve, és keményen megböktem Dakota mellkasát. Egészen megfeledkeztem magamról, és még mindig nem érdekelt a hideg. – Te minek eredtél utánam? Ekkora barátnője lettél az utóbbi két napban a húgomnak?

   Idegesen köröztem a Gyár előtt, mint egy becsavarodott állat a szűk ketrecben, és ezen most a fű se akart segíteni. Tehetetlenül vártam, hogy elcsitítsa az agyamat a puszta létezés, de már túl voltam a feszültség elviselhető szintjén. A gyomrom felkavarodott, a hideg és a meleg egyszerre rohamozták meg a testemet, kívülről-belülről egyaránt, beizzadt a szemhéjam összes redője, és elfutotta a libabőr a tarkómat. Tudtam, mi jön most. Nem kifejezetten szerettem volna összehányni magamat Dakota előtt, pedig mit is érdekelt az engem? A csikkből még kitelt volna egy-két szippantás, de kiesett a kezemből, ahogy az első görcs összerántotta a rekeszizmomat. Arra maradt csak időm, hogy az út mellé térdeljek, és máris lehánytam a járdaszegélyt. Közvetlenül mellette volt egy csatornalefolyó. Csak nem sikerült belecéloznom. Elvoltam ezzel egy darabig, két percig, tízig, fogalmam sincs, elvesztettem az időérzékemet. Ám csak a testem nem akart úgy működni, ahogy én azt elképzeltem, az elmém, úgy éreztem, tiszta maradt. Vagy csak most tisztult ki igazán. Még párszor megcibált a róka, de akkorra már remegett a fáradtságtól minden tagom, és képtelen voltam talpra állni. Meg se próbálkoztam vele. Csak térdeltem egy rakás hányás fölött, és tisztábban hallottam a fülemben Dakota szavait, mint amikor kimondta őket a hangzavarban.

   …megígértem, hogy segítek. De ne menj el. Ne tűnj el. Nem akarom.
   Elgyötört és szánni való voltam, egy bizonytalan ország, amiben összecsaptak a szándékok a tettekkel, és semmi sem volt elég ahhoz, hogy akár csak egy percre is nyugalmat találjak magamnak. Soha életemben nem akartam még ennyire nem létezni.
   - Miért is van még olyan ember, akit érdekel, hogy hol vagyok, mit csinálok, miért csinálom…? Ennek az egésznek már rég nincs semmi értelme, hallod? Az egész… az iskola, ami itt körülöttünk folyik, ez mind értelmetlen. Nekem pedig nincs már helyem benne, se köztetek, se otthon, hát nem érted? Nekem végem… ez a Ben gyerek már kifújt, kiégett, elhasználták, kész, vége, fakereszt. Ennyi voltam, Dakota, többet már nem bírok el. Végem van… kikészültem. Fáradt vagyok.

   A hátunk mögött a csendtilalom dacára megint feldübörgött a zene: kinyílt a Gyár ajtaja. Nem néztem oda, de felismertem a felénk siető alak hangját. Egy kedves arcú lány volt, akit Millként ismertem meg, egy másik életben, és egy vékonyka kardigánt szorongatott magán.
   - Jó ég, Ben, minden oké? Mit műveltek itt kint kabát nélkül?

•

Velőtrázó hideg kúszik végig torkomon. Mintha tüdőmet forróság égetné, de a megtisztító tűz helyett, csak a fagyos üresség marad. A Gyárajtón túli hirtelen hideg mégis valahogy meglepően jól esett. Határozottnak tűnt és egyszerűnek. Nem úgy, mint minden más, ami kettőnk lelkében és gondolataiban kavarog…

Annyira szerettem volna védekezni vagy válaszolni, de a számon kiszűrődő hang puszta nyafogás volt a fejemben üvöltő, magabiztos lényéhez képest. Hamar feladtam tehát. Pedig büszke párbajozó vagyok… mindig kiállok önmagamért, vagy másokért… most mégis, semmi. Mintha a hideg fagyasztotta volna nyelvemhez önbizalmamat.
Csak álltam ott, kezemet magam mellé ejtve, a tettvágy apró jele nélkül. És néztem a minden idegszálában feszült Bent, ahogy lényének tán utolsó erőltetett szerepét előadja. Szívszorító és szánalmas darab volt. Tán a lelkemet is odaadtam volna, hogy ne lássak még egy végtáncot.
Ben összetört lényének végső megsemmisülését.
Aztán, ahogy az első könnycsepp kigördült szememből, be kellett látnom, hogy bármit jelentsen is ő a számomra, ebből a történetemből tán mindörökre kiírta magát.

Óvatosan leguggolok mellé. Nem akarnék zavarni, bár ezzel már elkéstem… nem akarom szeretetem ráerőltetni. Csak létezni mellette, egy cigarettával a kezemben, ahogy mindeddig.

- Miért is van még olyan ember, akit érdekel, hogy hol vagyok, mit csinálok, miért csinálom…? Ennek az egésznek már rég nincs semmi értelme, hallod? Az egész… az iskola, ami itt körülöttünk folyik, ez mind értelmetlen. Nekem pedig nincs már helyem benne, se köztetek, se otthon, hát nem érted? Nekem végem… ez a Ben gyerek már kifújt, kiégett, elhasználták, kész, vége, fakereszt. Ennyi voltam, Dakota, többet már nem bírok el. Végem van… kikészültem. Fáradt vagyok.
Látom. És békén hagylak. Mondanám, de a hátunk mögött nyikordul az ajtó, és a hólepte csöndességbe fejszeként vág bele a Gyárból kiszűrődő fűszag és zene. Tény; Ben illatát jobbá téve ezzel, de az őszinte pillanatot mintegy arcul csapva. Kifejezetten nagy az undortűrő küszöböm, de meglehetősen kicsi az emberi zavarástűrő.
- Jó ég, Ben, minden oké? Mit műveltek itt kint kabát nélkül?
Pláne, ha erről a leányzóról van szó… Fordulok hátra a kis barnahajú tüneményhez.
Na, most próbálkozz Ben csókolgatásával aranyvirág. Kifejezetten ütős lehet a szájíze, így tízpercnyi aktív rókázás után… Mondanám ismét, de minek vesztegessek időt az ilyesmire…
- Elmennél? – kérdezem inkább ellentmondást nem tűrő hangon, egyértelművé téve ki is lehet az erősebb kettőnk közül. Szerencsére tekintetemre úgy reagál, ahogy várom. És bár a Gyárban lehet ő a kedves kis vadász, de az én jelenlegi területemről okosan inkább elsétál. – Köszi!

Aztán lassan Benre nézek. Valamiért szidást vártam. Nem tudom miért. Így is, úgy is, félek, hogy ez a lány néhány óra alatt vált sokkal többé, mint, amivé én válhattam hónapok alatt…
- A füzetet a folyosóról szedtem össze. – Kezdem aztán lassan és halkan. – Úgy gondoltam megbánod még, hogy eldobtad, és, ha így lesz, nálam megtalálod. Nem akartam rosszat. Elhiheted, én vagyok az utolsó, aki azt akarna neked. És talán én vagyok az első, azok listáján, akik szeretnének boldognak látni. Iza is… csak szeret téged. Látnod kellett volna, kétségbe volt esve. Összefutottunk a Veszett Rókában, nem bírta magában tartani, hogy eltűntél otthonról. Iza beismerjen valamit? Nekem? Mindenesetre megrémített… és, ahogy így tűnik, én mégiscsak több dolgot tudok rólad, mint a húgod. – Kicsit nekidőlök a srác vállának. Ez nekem is éppoly hétköznapi és megszokott, mint amilyennek a leányzó tűnt az ölelésében. Lehet így kéne maradnia ennek a kapcsolatnak. De háború van. És talán nekem van rá szükségem, hogy tudja. - Szeretlek Ben. – Mondom ki egyszerűen, mintha csak könyvből olvasnám a szív legféltettebb szavait. – Azért jöttem, hogy meggyőzzelek, ne menj el. De, ha itt nem vagy boldog, akkor én minek álljak az utadba? Valahogy legbelül mindig is tudtam, hogy ez a világ, nem a tied. Bár itt hagyni a családod… De igaziból én se maradnék, ha nem lenne Jada vagy Boethy és Agnes… Valakinek rájuk is vigyáznia kell… Csak engedd, hogy segítsek, mert azért Amerikának is megvan a maga veszélye. És most már későre jár ahhoz, hogy bármit is tegyünk. De tudok egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára. Persze ha maradnál itt, az is megoldható… csak… mindegy… reggel irány Amerika! Ha úgy akarod...
Megnyugodtam. Bár most már a hidegtől reszketek. De a vallomás után valahogy elmúlt az a görcsös akarás, ami az elmúlt heteimet jellemezte. Nem maradt más, csak az egyszerű érzelem; én részemről a legmélyebb szeretet. És a döntésem, hogy bármit is tesz, én abban támogatom…
Lassan felállok, aztán kezemet segítségképp Ben felé nyújtom.
- Na?

Most múlik pontosan,
Engedem hadd menjen,
szaladjon kifelé belőlem
gondoltam egyetlen.
Nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik mennydörög,
ez tényleg szerelem.

   Mill rendes lány, de gyorsan felfogta, hogy hol a helye a sorban. Dakota hamar az értelmére adta, hogy per pillanat ki a fölösleges harmadik a társaságban. Egészen meglepett ez az oldala, és furcsa gyanú klimpírozott végig a csigolyáimon.
   Dakota azt mondta, szeret engem. És mondott még minden mást is, de a fele már akkor el se jutott az agyamhoz, a másik fele meg túl sok információt tartalmazott ahhoz, hogy egy ilyen este után foglalkozzam vele. Ez az egy ragadt meg a kongó ürességben: szeret.
   Ezt hogy is kellene értelmeznem? Ahogy a vállamnak dől, úgy természetes. Szeret, hát ez nem meglepő, folyton együtt lógunk. Ahogy beszél hozzám és gondoskodna rólam, úgy természetellenes. Miért érezné ezt bárki irántam? Túl abszurd ez az egész ahhoz, hogy könnyű szívvel egyszerűen csak elfogadjam, és ússzam az árral. Régen így éltem, soha semmit sem elemezve – érezni kellett, ennyi volt a titka. Kissé primitív, de életigenlő és sokkal egészségesebb, mint a jelen ideológiája. Most csak szeretnék elfolyni az idővel. Nincs már kontroll, nincs morál, nincs tapintat vagy ésszerűség. Kihánytam mindet a járdára. Az ajkaim egymáshoz száradtak, és épp olyan nehéz volt szétnyitni őket, mint a szemeimet. Már nem csak szánalmas, de büdös is voltam. Tökéletes összhangba került a test és a lélek. Miért nem éreztem hát egy csepp szégyent sem, ha másért nem is, de tisztességből legalább? Fogalmam sincs, de jól esett, vagy inkább megnyugtatott volna, ha maradt volna még bennem annyi a régi szellememből, hogy elszégyelljem magam. Újra és újra rá kellett döbbennem, hogy csak a teljes érdektelenség az, ami kitölt belülről. Undorodtam volna magamtól, ha érdekelt volna. De már ez sem számított. Azt hiszem, ez a depresszió.
   - Ne szeress, nem éri meg. Én sem szeretem magamat. Senkit sem tudok szeretni, azt hiszem, egy ideje elfelejtettem, hogyan is kell. Neked olyan kell, aki megbecsüli azt a keveset is, ami van neki, és hálás. Meg szerencsés. És nem akar elszökni, mert gyenge ahhoz, hogy feldolgozza a tyúkszaros kis élete tyúkszaros kis problémáit. És nem szívta még kocsonyára az agyát. És szeretne egy nap lerajzolni téged, ha lehet, meztelenül. Szóval egy ilyen embernek kellene szeretnie téged, hogy megérdemelje azt, hogy itt vagy most. Én csak ordítozom veled – erőtlenül elvigyorodtam, de inkább fintorgásra sikeredett a szájszagom végett. – Pedig visszahoztad a füzetem. Mindegy, tartsd meg. Majd veszek másikat.

   Majd veszek egy új életet is hozzá Amerikában. Nem tudom, miért hiszem azt, hogy Amerika lesz az én megmentőm, és ahogy átlépem az országhatárt, egy csapásra megoldódik majd minden, de elég kellemes gondolat volt ahhoz, hogy megtartsam. Vesztenivalóm már úgysincs. Legalábbis eddig így volt, de ha Dakota komolyan jön azzal, hogy szeret, akkor a család mellett talán az egyetlen barátomat is elmarom most magam mellől. Támogat akkor is, ha itt hagyom, annak ellenére, hogy maradásra bírna? Azt hívják kínzásnak. És ettől ő szenvedne a legjobban. Azt az érzést már alaposan megismertették velem, milyen, ha szeretünk valakit, de az következetesen és a megbánás legapróbb jele nélkül elhárítja minden próbálkozásunkat. Legyen szó barátságról vagy szerelemről, a kettő egyre megy. A nem-kellesz érzése felemészti az ember összes önbizalmát, felborul a magunkról kialakított, kényesen törékeny önkép, és már nem tudjuk eldönteni, miben higgyünk; a rossz tapasztalat és az önmarcangolás kettősének, vagy a valóságnak, ami talán nem is létezik. Az én valóságom összemosódott már az állandó kiábrándultsággal, és hitetlenné tett. Egy kíméletlen szkeptikussá. Az emberek azt hiszik, ironikus vagyok, pedig régóta nem irónia ez.
   Ezt a folyamatot tehát jól ismerem, és puszta szórakozásból a sors úgy hozta, hogy végre kipróbáljam magam a másik oldalon is, főgonoszként. Most én vagyok a szemét alak, aki elcsapja egy másik ember őszinte szeretetét. Mészárosnak érzem magam, aki kikaparja egy fiatal lány méhéből a magzatot. De szégyen még mindig nincs. Túl összetett érzelem ahhoz, hogy megtapadjon bennem.

   - Nem maradt bennem semmi, amit adhatnék. Az a fura, hogy fel sem tűnt, mikor vált minden ilyen rosszá. Gondolom, ha kitartanék, most majd minden jobb lenne, hidd el, én lennék a legboldogabb, ha lehetne… de már nem vagyok olyan optimista, mint régen. Kell egy kis idő, hogy összekaparjam magam. Ne aggódj, ha odaát sem megy, ígérem, leugrom az első jóképű hídról, ami szembejön velem. – Remélem, értékeli az egykori Bishop-féle humort. – Ha még egy napig ezen a szigeten kell vegetálnom, akkor a növények szintjére süllyedek. Ne… ne kapaszkodj egy ilyen alakba. – Életemben először végigsimítottam a haján, éreztem az ujjam alatt a füle vonalait, aztán darabos mozdulatokkal kikúsztam alóla és felálltam. Szédelegtem, de próbáltam nem kimutatni. Hogyan tovább? Eszméletlenre szerettem volna inni magamat, de csábított a gondolat, hogy Dakota segítségét kérjem a szökéshez. Azt ígérte, támogat. A leggerinctelenebb dolog a világon, ha mindezek után élek az ajánlatával.
   - Húzzunk innen a francba, Dakota.

•

A váróterem meglepően üres. Valamiért hatalmas embertömegre számítottam. De hát én mindig szünetek elején és végén repülök. Gondolom, mindenkire olyankor jön rá az utazhatnék. Így két ünnep közt az emberek a fenekükön maradnak, ott, ahol vannak. És milyen jól teszik… Nézek végig a széksorokon, ahol, bár már gyülekeznek azért az emberek a gépükhöz, de még mindig csak alig-alig ül valaki.

Az éjjel kerestünk valami szállást. Egy kis szobát találtunk, olcsón. Poros, koszos és vacak kis hely volt, de Ben higiéniai szükségletein, vagyis egy mosdón és fogkefén kívül, nem sok szempontot figyeltünk, mikor döntöttünk. Bár azt hiszem a sarki éjjel-nappali miatt volt ez a nyertes. Nem aludni tértünk be. Csak úgy ellenni, melegedni, még néhány óráig csak Ben és Dakota lenni. Meséltem neki Thomasékról, ismét. Csak most valahogy másképp, úgy mindent. Terveztem, hogy egyszer bemutatom őket egymásnak, de abban a képzelt időben én is velük voltam. Nyár volt és boldogság. Ez az egész most nagyon furcsa és más. Hihetetlen, hogy végül nélkülem utazik Amerikába… Bár én is mehetnék… de az élet másképp döntött. Vagy talán én döntöttem úgy, ahogy a legjobbnak éreztem… Szeretem azt hinni, hogy bátor vagyok és erős.

Ben kezéért nyúlok. Már nem, mint barát simítok végig ujjain. Azokon a szép ujjakon, amik annyi rajzot alkottak. Amik újult erővel annyit alkothatnak még. Csak legyen, aki megbecsüli őt. Amerikában több olyan legyen, mint én. Sokan és sokak, akik felismerik mennyit is ér. De, azért sose felejtsen el engem se… Bárcsak várna rám…
Lehet ilyet kérni? Hiszen csak ülünk a padon és várjuk… várjuk a mit is? Búcsút? Van nekünk olyan? Vagy mondhatjuk mi, hogy viszontlátásra? Isten veled? Hiszünk mi Istenben? Ő dezertál. Én lázadásra készülök, harcokra, olyan háborúra, amit nem nekem kéne megvívnom, de amibe úgy is bele fogok csöppenni, hiszen mindig ott vagyok az események közepén. Mindig ott, ahol nem kéne… Így ismertem meg őt is.

- Tudod, nem tartalak gyengének, amiért most elmész. Szerintem ez nem feladás. Sokan kezdenek új életet. Téged tönkretett mindaz, amibe belekényszerítettek. Hát, most kitörsz belőle. Nem engedsz tovább a kényszernek. – Kissé felnevetek, hogy oldjam a némán gyászos hangulatot, ami az elmúlt órában eluralkodott rajtunk. – Ez is egyfajta lázadás. – Inkább elnémulok, és ránézek. Aztán sokkal halkabb hangon mégis újrakezdem. – Nem mondhatod azt, hogy ne szeresselek, mert nem éri meg, ha már egyszer úgyis… ha már egyszer úgy is szeretlek.

A kivetítő kissé felpittyegett, gondolom, hogy a lassan unalmukban elalvó várakozókat kissé észhez térítse. Aztán ismét felpittyegett és megjelent rajta az indulási időpont.
- Negyed óra. – Állapítottam meg. Majd a kivetítőtől ismét Benhez fordulok. – Nos, mi a végső döntés? Elfogadod Thomas segítségét? Vagy az enyémet, ha úgy jobban tetszik… Engem nagyon megnyugtatnál vele. Nem lehetne ez az utolsó kívánságom tőled?
Szemeim tágabbra nyitom, mint valami hülye kislány, aki a cukros bódé előtt az édesanyját fűzi valami cukorkára.

De ez valamivel komolyabb téma, mint egy cukorka… Ez a biztonságról szól. Meg a viszontlátás reményéről és lehetőségéről. És egy új élet kezdetéről.
Aminek remélem a boldogság lesz a befejezése.