Azt hiszem, eljött a búcsú ideje.
Nehéz beismerni, ha valami annyira megváltozik az életedben, hogy miatta régről ismert, kedvelt dolgokat kell feladnod. Már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tennem. Akkor nem ment, húztam az időt abban bízva, hogy majd újra képes leszek írni.
Több mint öt éve keveredtem ide, talán a Véletlennek köszönhetően. Elveszett, magányos kamaszlány voltam, aki kereste a helyét a világban, aki mellett soha senki nem állt ki, és aki nem tudta mi a barátság, bizalom.
Amyben, az első karakteremben benne volt az összes dühöm, elkeseredettségem, a hiányérzet, mert tudtam, hogy másnak kéne lennie az életemnek. Tudtam, hogy valami nem jó, de nem találtam a hibát.
Ti segítettetek megtalálni magamat. Először Draco vett a szárnyai alá, vagyis akkoriban Josey. Azt kérdezte tudom-e mi a szerepjáték. Valami idétlenül hosszú definícióval válaszoltam, tartva a válaszától, visszahúzódóan. Ő bátorított. Az első ember volt hosszú-hosszú évek óta, akinek elhittem, hogy ha megnyílok mások előtt, abból jó is származhat.
Az első reagom sajnos már nincs meg, de ha meglenne, akkor is letagadnám, hiszen annyira más volt, mint ahogy most írok.
Aztán Draco-t újabb barátok követték. Sokan már nincsenek itt, elmentek, ahogy most nekem is mennem kell – vagy megváltoztak és elvesztettük egymást. De vannak, akik itt vannak közülük és még mindig csodákat tesznek az olyan elveszett kölyöklányokkal, mint amilyen én voltam/vagyok. Sarah Nelly Efron. Zoey Cleve. Seyala Kiba. Gwennie DeCrasso. Barbara Lizandra Kenneth. Sabrina Joanna Wilder. Owen Redway. James Wolf. Emily Moira Dean. Elena Pierce. Andromeda Bucksworth. Abigail Wolf. Cassius Neehil. Leonard Hatckins. Deirdre Elaine Deveraux. Jeremy Matthews. Joanne Billie Martin. Megan Salaban. Hermione Granger. Ethan Wilde. Nem soroltam fel mindenkit, az lehetetlen lenne, túlterhelné a lista a Roxfort szerverét, úgyhogy inkább abbahagyom.
Köszönöm, hogy mindig ott voltatok nekem. Hogy együtt örültetek velem. Hogy segítettetek és számtalanszor felvakartatok a padlóról. Hogy vendégül láttatok az otthonotokban. Hogy eljöttetek hozzám. És köszönöm azt a tengernyi emléket, amit kaptam Tőletek. Különleges erejűek, feledhetetlenek számomra.
Nagyon nehéz a búcsú, az oka sem egyszerű.
Olyan mértékben megváltozott az életem, hogy… bár talán csak felnőttem. Amikor először találkoztam Draco-val személyesen, azt mondta, pozitív csalódás voltam neki, másra számított, nem egy ilyen félszeg, félénk lánykára. Amikor legutóbb találkoztunk, akkor ekként jellemzett: anyukás típus. Néhány év, mégis óriási a különbség. Talán ez is belejátszik a dolgokba.
Egy ideje már nem tudok olyan színesen írni, mintha elkopott volna a szókincsem. Amy már nem én vagyok. Sem Chris, sem Guy. Már azt is fájt beismerni, amikor kinőttem Mattet, pokoli nehéz volt megválni tőle. Most egyszerre három karakteremmel kell ezt tennem. Úgy érzem, nincs más választásom. Eleinte kifogásokat kerestem miért hanyagolom az írást, hónapokig tartott, mire apránként tisztulni kezdett a kép. Már nem tudok írni. Egyik karakterem sem én vagyok igazán, őket viszont szeretném meghagyni olyannak, amilyenek. Tiszteletlenség volna velük szemben egy olyan mértékű változtatás, hogy újra képes legyek írni velük. Talán csak a név és az avatar lenne azonos.
Az egyetem hatalmas változást hozott az életembe négy éve. Vagyis akkor azt hittem, az egyetem tette. De Ti tanítottatok meg hogyan kell megnyílni mások előtt, hogyan kell megbízni az emberekben, derűsen látni a világot és hogy mi az igazi barátság. Szerettetek azok helyett, akik erre képtelen voltak, bár feladatuk lett volna. Ti voltatok a családom és mindig azok lesztek.
Öt éve… annyi változást hozott számomra, hogy észre sem vettem mikor kezdek távolodni Amytől. Ahogy nőtt a távolság, úgy veszett el az a képességem, ami segített az újabb és újabb reagok gondtalanul könnyű megszületésében. Egy másik világot nyitottatok meg számomra, ami a rengeteg változással mintha félig bezárult volna. Még mindig szeretek írni persze, de már ez is más – mást jelent, mint akkor régen. Akkor az életem lett a Roxfort. Most fogalmam sincs, egyszerűen nem tudom. Szeretem olvasni az írásaitokat, de úgy érzem elszállt az ihletem és nem találom a madzagot, amin visszarángathatnám magamhoz. Talán idő kell és magától visszatér, de addig…
Nem szeretnék teljesen eltűnni, a chaten időnként felbukkanok majd, olvasgatom az írásaitokat és persze szeretném tartani a kapcsolatot mindenkivel.
Úgy érzem, a suli teljesen lekorlátoz. Kockára darabolja az ember fantáziáját és nincs kiút a hat síkból (ilyen ez az infó szak). Sokszor a tananyagon kívül mindent elfelejtek. Állati vicces reggel topogni a fürdőszobában azon töprengeni, hogy most vajon mostam fogat, vagy csak akartam. Vagy vizsgán ülni a tanárral szemben, szövegelni neki a tételről és közben agyalni, hogy vettem-e fel csukát és ha igen, akkor milyet, mert egy kosztümhöz azért nem mindegy, amikor pölö a dékánhelyettes vizsgáztat szóban. A macska megetetését viszont nem lehet elfelejteni, mert Pocak mindig emlékeztet, ha elmarad véletlenül, szóval a Nomádtalisoknak megnyugtatásul: ha valaha még erre járnátok, akkor nem egy csontvázat fogtok találni belőle, még él őkelme és nyávog. Meg belezabál a kajámba, ha véletlenül ő a gyorsabb, vagy nem figyelek oda rá fél pillanatra.
Amikor kitört a háború az oldalon és elkezdődtek a bujdosások, a kisebb-nagyobb harcok, valami összetört bennem. Azt láttam hirtelen, hogy már ide is belopakodott az, ami odakint körülvesz. Akkoriban széthullott a családom, mármint a vérszerinti és ezzel párhuzamosan Amyé is. Most elkezdett újjáépülni. Lassan, nehézkesen, ráadásul az kellett hozzá, hogy beleássam magam a pszichológiába és kibogozzam a szálakat, amiket a nővérem valami majdnem-gordiuszi csomóra kötött. Aztán próbáltam visszatérni, itt viszont még mindig dúlt a háború és néhány reag után nem tudtam újabbat kiizzadni magamból, ami illett volna az itteni hangulathoz. Elég nehéz úgy szomorkás vagy harcolós reagot írni, hogy a szád sarkát folyton a füleid felé húzná néhány renitens arcizom, legalábbis számomra ez a lehetetlen kategória.
Időközben többé-kevésbé rendeződött az életem, elkezdtem talpra állni, lassacskán tisztul az a gigászi puzzle, amit egyetlen szóval lehet jellemezni: Élet. Úgy érzem, kezdem megtalálni a helyem, az egyéniségem.
Ígérem, hogy ha újra képes leszek írni és meglelem hozzá a megfelelő karaktert, akkor – rettegjetek!
– visszatérek közétek.
Sajnálom, hogy cserbenhagytalak Titeket és bocsánat mindazoktól, akiknek reaggal tartozom és mégsem kapták meg.
Itt megtaláltam mindent, ami hiányzott az életemből. Elvarázsoltatok. Köszönöm Nektek!
Ezúton szeretném kérni minden karakterem eltávoztatását.
Amy Joy
Christian Ashmore
Guy Perkins
U.i.: tudjátok hol találtok meg, sosem tűnök el teljesen
Roxfort RPG
Szerző