Szívtörés.

"Aludni akartam. Álmodni akartam. Menekülni akartam. És úgy ébredni, hogy mindent elfelejtettem. (...) Amíg a dolgok kimondatlanok maradnak, van rá esély, hogy elfelejthetjük őket. Hogy tudunk úgy aludni és álmodni, hogy felébredve eltűnjön, absztrakt képzelgés legyen, olyan jelenet, ami csak a fejünkben játszódott le, ahol azok az álnok gondolatok és fantáziák fogannak, amelyek mindennapos hűtlenségként jelen vannak minden - még a legemésztőbb - szerelmi kapcsolatban is."

zene.

Figyelem! Nem kívánatos szavakat tartalmazhat!
Aki nem lel élvezetet bennük, ne olvassa.

   És minden csak forgott velünk. Megint. Szárnyaszegett pacsirták voltunk, tüzelő nyár égboltján, tollaink napfény perzselte, a föld oly messze volt, mi pedig perdülve-forogva zuhantunk. Sosem lesz vége. Fantasztikus, milyen gyönyörű a táj fentről.
   Halálos veszélyben vagyok, és a tájban gyönyörködök.
   Ezen kacagnom kell. Meg is teszem. Vészesen hangosan kacagok, nem foglalkozok vele, mily szárnyas lények haladnak el mellettem. Menjetek csak ostobák! Repüljetek, míg van szárnyatok, csináljátok csak, míg valaki meg nem foszt titeket tőlük. Hiszen előbb vagy utóbb mindenki csalódik! Nincs kivétel. NINCSEN, hát nem értitek!? Mindannyian ugyanazt a kibaszott sorsot éljük újra meg újra. Mocskos játék, hol fent, hol lent. De ha elveszik a szárnyaid, nincs tovább. Akkor vége, és csak zuhansz. Pont, mint én, nézz ide! Mondom nézz, te nyomorult!
   Látod a vérben tocsogó, zsigerekben szakadt, tátongó sebhelyet? Ne, ne fordulj el, egyszerűen nem teheted! Nézz. Ide. Ismét kacagok, de ez már csak arcod ráncolásának hatása. Meg mégis, mit kezdhetnék magammal? Hiszen te is épp ugyanúgy látod, mint mindenki, én már csak nyomokban veszek részt az életnek nevezett szörnyűségben. Hónapok kérdése, és végleg kilépek. Lezuhanok. Nem lesz visszaút, sem kacagás. Oh, az az édes kacagás. Hiányozni fog. Komolyan.
   Ujjaim hűvös kőfalat érintenek. Arra nézek, de az csak hullámzik. Igen. Biztosan a tenger lehet. Milyen szép. És mégis… nem lehet ilyen közel. Csak arra tudok gondolni, hogy ha a tengerbe zuhanok, akkor még van kiút. Onnan még van kiút, megmenekülhetek. Nem akarom. Ha földet érek, annak véglegesnek kell lennie, menthetetlennek. Nem élek oly luxust, hogy az élet örömeiben részesedhessek, nem hiába lettem megfosztva létfontosságú szerveimtől, nem hiába zuhanok tehetetlen módon.
   A szárnyaszegettek mindig veszélyesek. Bódultak, s már-már embertelenek. Rég feledték az érzelmek játékát, s a velejáró borzalmak sertéit. Sosem térnek már vissza, de még távozni sem távoztak, a két világ köztes lidércei. Sosem szabad bízni bennük, s méginkább sosem kapcsolatba kerülni velük. Ám az emberek, mint mondjuk te, erről mit sem sejtenek. Nem, ők naiv módon közelednek, hiszen csak egy embert látnak, nem pedig egy roncsot. Nem pedig egy hulladékot.  
   Ujjaim végighúzom arcom jobb szélén, mintha csak ellenőriznék bizonyos darabokat, ám a mozdulat végtelenül gyenge. Már lassan elhaló. Mosolygok, az egyetlen mód, mellyel épségem őrizni tudom. Egy mosoly mindent megold, nem igaz? Vicces.
   Kezeim ölembe hullnak, s kavargó szemeim rájuk fordítom. Különös. Véres ujjak. Ez vajon a további foszlás, vagy tudatlan martam arcom szegélyét? És a fájdalmat mégis miért nem éreztem? Az mégis hol maradt, hisz az lehetetlen, hogy attól is megfosszanak.
   Hátulról meglöknek, majd egy kismadár bocsánatkérően suttog, s elszalad. Mosolygok, s megfordulok, hátam a falnak vetem. Nem is emlékszem rá, hogy leültem volna. Milyen jó lenne kicsit lehunyni a szemeim, már szédülök, a zuhanás tarka kavalkádja kiszívja minden erőm. És mégis. Minden másnál sokkal jobb lenne.
   Kezem, a vérest talárom belsejébe süllyesztem, s próbálom levakarni róla a vörös lét. Így is épp elegen néznek meg mostanság, nem akarok a Szent Mungóba kerülni. Emlékszem, mindig az ötödiken játszottunk a legszívesebben, szomorú lenne oda kerülni. S vicces, oh, igen! Mosolygok. Ismét, vagy újra, már nem is számít úgy igazán.
   Hiszen minden, ami számított, mára eltűnt.
   Egyedül maradtam.
   Hűvös kezek húzzák lelkem a föld felé, mintha gyorsulna a zuhanás, s mindegyre csak azt érzem, nem akarom, hogy véget érjen. De mégis mit tehetnék ellene?
   Én csak mosolygok.

[Figyelem!]

Figyelem! A hozzászólás trágár szavakat tartalmaz!

Been to hell.

  Zene
   Öt perc
   Öt perce állok mozdulatlanul.
   Csak pislogásom különbözet meg egy szobortól.
   Fal fehér vagyok.
   Nem tudom, mit kéne tennem.
   Nem tudom, mit kéne éreznem.  
   Nem merek odamenni hozzá. Lassan egy hónapja annak, hogy gyakorlatilag...  megkezdtük a szünetet. Még most sem vagyok biztos benne, hogy ez szünet-e. Nagyon kevés dologban vagyok biztos. Úgy érzem magam, mint egy tudatlan, buta ember. Olyan, aki nem képes helyes döntéseket hozni, csak hibázni. Csak mert buta. Semmi másért.
   Alig láttam, de ha igen, akkor szívem szorult belé. Szellemként járt, ahogy én is. Mindkettőnk kísértete önmagának, de nincs mit tenni. Egyszerűen nincs mit. Kifogytunk az ötletekből, kifogytunk a szuszból, az erőből, amivel minden problémát megoldottunk. Gyengék vagyunk, mindenünket leszívta a vér, a háború, a félelem, az érzések, tettek. A tettek...
   Véletlenül találtam rá, pont ugyanott, ahol megkérte a kezemet. Amikor azt hittem, hogy boldog élet vár ránk. Micsoda bolond voltam.
   Nem vett észre, pedig egyszer már nevén szólítottam. Abban sem vagyok biztos, hogy felismerne. Látom, mi van vele, ezt a tényt senki elől nem tudná elrejteni. De senki sincs itt, mert már takarodó van. Kijárási tilalom. Én is a hálókörletbe indultam, de nem bírtam továbbmenni. Legszívesebben itt hagytam volna a lépcsőn ülve, hadd kínlódjon, de a szívem mindig is erősebb volt az eszemnél. Ja, és a félelem...
   Nem attól félek, hogy rám támad, nem attól félek, hogy veszekszünk. Csak ráébredni arra, hogy itt a vége.

   Dühösen lebaktatok a lépcsőn, és egy hirtelen mozdulattal leguggolok elé. Teljesen az arcába mászok, akár egy kígyó.
   - Te mégis mi a faszt csinálsz?! - ordítok rá teljes erőből.

[Lizandraaaa.]

zene.

Figyelem! Nem kívánatos szavakat tartalmazhat!
Aki nem lel élvezetet bennük, ne olvassa.

   Kiürül a tér. Minden. Egyszerű, tiszta, ingerekben szegénnyé válik a szikár valóág. Én pedig csak zuhanok. Mindenki más csak rója a köröket körülöttem, szedi a fokokat a bonyolult lépcsőn, én pedig a mosoly álarcával felszerelkezve, a hideg kőfalnak préselődve ülök. Nem, ez csak a képzet játéka, hiszen nem ülök. Aki a levegőben kapálózik, s a föld felé zuhan tehetetlen, az nem ülhet le. Ez a fizika törvényeinek mond ellent, ez minden valónak mond ellent. A valóság pedig… nos, igen. Mind tudjuk, mivel jár. Fájdalom. Kín. Pánik.
   Nem akarom. Nem akarom én ezt, nem akarok semmit sem! Csak ülni.
   És mosolyogni. Igen, a mosoly nagyon, nagyon fontos dolog. Nem feledkezhetek meg róla, nem. Nem. Nem. Megcsóválom fejem. Nyomatékosítok. Nem. Ez fontos.
   A fészekszag már tovaszállt, a kintről jövő hűvösded szellő borzolgatja a kedélyeket, lök ide, s oda, néha egy másik madárnak csapódok, néha elhagyom magam mellett V alakokban repülő társakat, de sosem érzem azt, hogy otthoni meleg közelébe kerülnék. Sosem fogom, hiszen engem kilöktek, nem kívánt egyed vagyok, nem vágyhatok arra, amitől örökre megfosztottak. Az… abszurd, mégis mennyire abszurd lenne már!
   Kopogás. Szemöldökeim felvonom, s magamban kacagok a helyzeten. Kopogást hallok, s szívesen be is engednék én bárkit, de előtte el kéne reteszelnem magam, olybá tűnik ez senkinek sem tűnik fel. Fura, különös? Mégis hol kopognak? Más zuhanók esetleg? De hiszen nekik felesleges a kopogás, hiszen egy életet élünk, egy a sorsunk, a végzetünk, a halálnem is egyszerre lett számunkra kisorsolva. Testvérek vagyunk.
   Arcok, mintha arcok lennének. Arcok… arc. Nem. Nem, nem, nem. Magamban ismételgetem a szót, már-már fulladozó-gyorsan. Nem szabad, hogy elhiggyem, amit látok. Lehunyom szemeim, majd kinyitom. Az arc helyén feketeség, majd homályos foltok derengnek. Bármit, de nem hagyom, hogy kitisztuljon a kép. Üvölt is, oh, de még mennyire. Hangos, talán még dühös is. Kacagok szavain, s szemöldököm magasan homlokomra szalad. Kinyújtom kezem, magam fölé, s véres ujjaim a fal rücskös részeibe kapaszkodva feljebb húzzák testem. Kiegyenesedek, s egyik lábamról a másikra állva forgatom fejem, miközben tekintetem nem veszem le róla.
- Lizandraaaa. – hangom hűvös, gúnyos-nyújtott. A félelem, s a sértettség leplezendő, mint ahogyan a bájos mosoly is. Bár a mosoly nem direkt módon produkálandó, egyszerűen csak megszabadíthatatlan kellék. Semmi más. Most… ha akarnám, ha koncentrálnék sem tudnám megváltoztatni ezt.
- Először is. – közelebb lépek hozzá, de vigyázok, hogy véletlenül se érjek hozzá. Sehogysem. Nem. – Te mit keresel itt? Ez az én végzetem, semmi jogod hozzá, hogy belepofátlankodj. – a mondat gorombaságát szépítő, mosolygok. – Másodszor: kérlek halkabban, mert kicsit későre jár az ilyen hangos beszédhez. Meg egyébként is itt állok veled szemben, felesleges kiabálnod. – ennek ellenére az én hangom is emelkedik, a dühömmel, a sértettségemmel együtt, s ahogy ez egyre csak nő bennem, úgy tűnik a zuhanás, s a forgás képzete puszta édes álomnak, mely oly könnyen szabadított meg gondjaimtól. Állítólag egy hidegvizes zuhany mindent megold, ez sokkal több is annál. – Harmadszor. – karjaim keresztbe fonom szaporán hullámozó mellkasom előtt. – Hogy jössz te ahhoz, hogy felelősségre vonj engem? Mi közöd van hozzá, hogy mit csinálok? Én mikor mentem oda hozzád, és vontalak felelősségre? Pedig megtehettem volna bármikor, oh, mennyire! Mondd, Lizandra – a név ismét gúnyosan hangzik, sosem hívtam így azelőtt. – mégis miért vagy még itt, ezen az istentelen helyen? Miért nem mentél a barátod után? Vagy nem azt akartad? Nem azért tettél tönkre mindent? Egy kis kefélés mindenre gyógyírt nyújt igaz? Hopsz egy menet, és máris elfelejtettem, hogy a szüleim kicsinálták. Hopsz mégegy, és a pasimról is megfeledkezek. Úgy emlékszem nálad ez a módi, vagy szólj ha tévedek! – közelebb lépek, s arcom kegyetlen kifejezést ölt. Az agyam még nem tisztult ki teljesen, erőteljesen szédülök, s úgy érzem pengeélen táncolok, bármikor a mélybe zuhanhatok, összeomolhatok, de egyelőre tartom magam. Próbálom, nem eshetek össze előtte. – Sokkal jobb lenne minden, ha fognád magad, és azután a parazita után mennél, tessék, bizonyítsd csak be, hogy él! Rohanj hullák után, legalább megszabadulhatok tőled! – kiabálok, teljes erőmből ordítok vele. A düh már hetek óta bennem ég, most végre kiszabadulhat. Nincs kapu, mely megállítaná.
   Te pedig nyugodtan próbálkozhatsz. Már kiölted magad belőlem.

[Figyelem!]

Figyelem! A hozzászólás sok (!!) trágár kifejezést tartalmaz!

Been to hell.

  Zene
   Villámokat szór a szemem. Nincs kifejezés arra, hogy mennyire dühös vagyok... mérges, zilált, kiborult. Hogy teheti ezt? Ostoba, mint egy gyerek. Miért kiabálok, miért akadok ki, mi közöm van hozzá?! Ezt komolyan kérdezi? Bármin is mentünk keresztül még mindig a menyasszonya vagyok, de már... de már nem is tudom, hogy meddig. Hitetlenkedve, szinte vöröslő fejjel hallgatom, ahogy ugyanúgy ordibál velem, mint ahogy én rákiáltottam az előbb. Beesett szemei gyűlöletet sugároznak, fehér bőrétől a hideg ráz. Úgy néz ki, mintha mindjárt összeesne. Felismerem ezt az állapotot...
   Szitkozódó szavai fájnak, de nem tudnak elszomorítani. Tisztában vagyok a hibáimmal, ő is legyen az övével! A kapcsolatunk egy tengeren hánykolódó hajó, ami egy kisebb hullámtól bármelyik pillanatban felborulhat, elsüllyedhet, és elnyelheti a mély.
   Mellkasomba hirtelen nyilat szúrnak, a légnyomás megnő benne, szét akar szakadni, és egy hatalmas karlendítéssel teljes erőmből arcon csapom. Tenyerem belebizsereg, a csattanást az egész folyosón hallani lehet.

   - Hogy van képed a családommal jönni?! Hogy van akkora pofád, hogy a halott családommal ócsárolj?! - a lehető legközelebb léptem, de véletlenül sem értem hozzá. Egyenesen a képébe ordítottam. Már nem a vőlegényem állt előttem, hanem csak James.
   - IGEN! Csak kefélni imádok! Állandóan összefeküdtem Calebbel, amikor pedig visszajöttem a kastélyba, minden második sráccal kúrtam egy jót!! - gúnyolódtam. - Igen, például Sollal is, Crassoval, minden szembejövővel!
   Vettem egy mély levegőt és folytattam.
   - Elkövettem hibákat, jól tudom, hogy azok voltak! Tudod mit? Rúgj ki a picsába, vess véget a kapcsolatnak, már ha ezt kapcsolatnak lehet nevezni!
   Hirtelen sarkon fordultam, hogy ott hagyjam, de mégis visszafordultam hozzá.
   - Különben te sem vagy különb James. Drog, ópium, gyógyszerek, bájitalok? Bizonyára ez a megoldás, mert az is mindent megold! Bosszúból megbaszni egyet egy kihasználható lányt? Az aztán tényleg kurvára más!!

[Nem. Vicces.]

zene.

Figyelem! Nem kívánatos szavakat tartalmazhat!
Aki nem lel élvezetet bennük, ne olvassa.

   A levegő eddig sem volt túl kíméletes zuhanó testem körül. A szél arcomba csapott, hajam tépte, ruhám markolta. Minden lehetőséget megragadt, hogy fájdalmat okozzon nekem, ám nem törődtem vele, mert így találtam jónak. Csak felkészített a zuhanás végén járó fájdalomra, a becsapódásra, most azonban szokatlan kegyetlenséggel kezdett viseltetni. Nem tépett. Nem markolt, s nem szúrt. Becsapott. Végig hitegetett, hogy a végén elvegyen mindent, ami létezik, mindent, ami fontos. S csak aztán, mikor már kezdtem hinni, minden rendben lehet, mikor már kezdtem kételkedni végzetemben, csapott a földre, okozva ezzel háromszoros fájdalmat. S most már nem érzek semmit. Mindenem összetört, darabokban lógnak végtagjaim porcikái, s csigolyák egymást kerülgetve foszladoznak, mintha csak hulla lennék! A bőröm lassan válik arcomról, a szemek kifordulnak… minden véget ér. Lehajtom fejem, de egy erőteljes ütés visszatekeri a mozdulatot.
   Nem nyúlok arcomhoz, nem szólok semmit. Nyilván vöröslő helye van tenyerének bőrömön, de nem foglalkozok vele. Meredten, üres tekintettel nézek rá, s szememben semmi más nincs, csak a düh parazsa, melyet néha meglibbent a szél, életben tartva, sőt, élesztgetve. A mosolyt könnyen letörölted arcomról, hát nézzük mi maradt!
- Nem. Vicces. – nézek rá dühösen. Nem is pont a lényege dühít a dolognak, hanem az emberek, akiket említ. Az emberek, akiknek már a puszta említésétől, gondolatától is rosszul vagyok. Az emberek, akiket jelenleg nyugodt szívvel küldenék a másvilág zuhanásába. S kezdem azt érezni, hogy ezen emberek arzenálja újabbat kíván befogadni. Vagy ez csak a düh? A sértettségem követel ily lépéseket? Mégis mi mondatja ki velem ezeket a szavakat? Egykor nem lettem volna képes így beszélni vele.
   Elindul, s már kezdek reménykedni, hogy a zuhanásba temetkezhetek ismét. Olyan jó lenne leülni, s feledni mindent. Mintha meg sem történt volna, boldogság illúziót keresni, elfoglalni magam. De nem enged. Kegyetlen. Itt tart. S folytatja… sőt. Messzire megy.
   Először csak arra tudok gondolni, hogy mégis honnan tudhatta meg, amit tettem. Aztán arra, hogy elárultak, de végül rájövök, hogy mindez teljesen mindegy. A lényeg az, hogy tudja, s minden csak még rosszabb lett.
- Neeem, tévedsz. Amit én tettem, az más. Nekem volt indítékom. Bosszút akartam állni, mert fájt, nem is tudod mennyire kibaszottul fájt, amit tettél velem! De neked? Mégis milyen okod volt lefeküdni vele? És nekem ne gyere azzal, hogy magányos voltál! Meg volt a lehetőséged velem maradni. A Samhain után magamra hagytál. Ha annyira magányos lettél volna, nem teszed. De nem, neked jobban kellett Caleb! – mindent a fejéhez vágok, ami csak eszembe jut, kiabálok, nem érdekel ki hall minket. Izmaim megfeszülnek, s csak most döbbenek rá, mennyire közel állunk egymáshoz.
   Az arcát nézem, a levegőt szaporán kapkodom, mellkasom hullámzik, s egy percre érzem, ahogyan a szél feltámad. Sodor minket, messzire, különös illatokat érzek. Mindegyikhez egy-egy emlék kapcsolódik, tekintetem szemeiről ajkára siklik. Nem tehetem. A szél erősebben fúj, le akar dönteni lábamról, de nem hagyom. Ellenállok, maradék erőmmel küzdök, de tudom, hogy már nem tart sokáig, mert gyenge vagyok. Bohócok gúnyosan nevető arcait látom. Mind rajtam nevetnek, tetszik nekik keserű tehetetlenségem. Nem akarok örömet szerezni nekik, de összeomlottam. Nem látok lehetőséget. Egy valamit viszont mégis tehetek.
   Oly hosszú idő után... megcsókolom a menyasszonyom.

[em tudom, hogy lesz-e élet utánad.]

Death of a life

"Odasétáltam mögé, s a karomat a derekára fűzve átöleltem. Nem volt egy hosszú ölelés. Inkább ilyen vigasztaló. Na, most vagy kihajít a mélységbe, vagy megköszöni. Az előbbi nem lenne szerencsés, bár hamarabb leérnék, mint a lépcsőkön.
Nem látszik egy szemétnek, biztos csak rossz napja volt, olyannak meg mindenkinek vannak. Miután elengedtem a derekát melléálltam és a korlátnak támaszkodtam. Nem volt valami kedves velem, de szimpatikusnak találom. Azért a félően rásandítottam.
- Ugye, nem volt túl gáz amit előbb csináltam? - kérdeztem mosolyogva. Majd egy kisebb, zavart nevetést hallattam. Félősen vártam reakcióját."

"- Jaj ne! Ne James!- kezemet magam elé téve, hátrálni kezdtem- Légyszíves! James!- kacagva lépkedtem, de Ő csak jött és jött. Mit sem törődve kérésemmel, felkapott, s úgy ahogy voltunk beleugrott a vízbe. Levegőt venni se tudtam, így köhögve úsztam fel a felszínre. A forró testemet egyszeriben lehűtötte a medence vize. A köhögésem átcsapott újabb kacajba. A csobbanáskor szétváltunk, így most barátom nagyjából egy méterre lehetett tőlem. Lassan elé úsztam. Olyan közel voltunk egymáshoz már, hogy meg is csókolhattam volna, de nem...James a barátom.
Pajkosan a szemébe néztem, a víz alatt megragadom a boxerja két szélét és vadul levetkőztetem, tekintetem közben sem veszem le a kék íriszéről. Ismét egy felszabadult nevetés- Ha én is, te is! Bibíí- halvány lila gőzöm sincs mi ütött belém, de nagyon élveztem a mostani helyzetet."

"Kedvem lenne azt mondani, hogy ne szarozzunk Jamie, csináljuk, hiszen mindketten akarjuk, és jól tudjuk, hogy gyönyörű és tökéletes lenne! Akkor miért nem tesszük? Fiatalok vagyunk, szabadok, és gátlástalanok!
   Jaj, bárcsak azok lennénk... Csak ott van az a hülye lelkiismeretem, amivel nem tudnék elszámolni, hogy egy foglalt pasival kavartam. De ha jobban belegondolunk, már mindegy, mert már így is benne vagyunk, nyakig.
   Nagy a kísértés, hogy úgy válaszoljak, ahogy nem kéne. - De kellett. Ennek meg kellett történnie ahhoz, hogy legközelebb még tovább jussunk, és olyat csináljunk, amit soha nem fogunk elfelejteni az életünkben. - Honnan veszem, hogy olyan jó lenne? Onnan, hogy olyan erős vonzalmat érzek iránta, mint eddig senki iránt. És ez... durva. Én azt akarom, hogy megtörténjen. Miért ne? Ha idáig eljutottunk, akkor biztos nincs minden rendben vele és Kate-tel. Valami miatt csak elcsábult. Ez csak jelent valamit!
   Felállok, és már nyílik a szám, látszik, hogy valami nagyon kikívánkozik belőlem, de végig egy sóhajjal egy pillanatra összegörnyedek. Talán sejti, mit akartam, de mégsem mondom ki hangosan. Bár nem látszik, erkölcsömet próbálom megőrizni, de nagyon nehéz ilyen helyzetben. Próbáltam arra koncentrálni, hogy milyen jegesen néz. De még ez is jól állt neki, és ennél fogva még jobban kívántam őt, de... De nem lehet.
   Ajkaimba harapok, hogy a mozdulataimat, illetve szavaimat féken tartsam. Meggyötört arcot vágok, és ismét felszabadul egy lemondó sóhaj.
   - Kikísérlek. - mondom, és elindulok a bejárati ajtóhoz, remélve, hogy követ engem. Kinyitom az ajtót, kitessékelem, de mielőtt megfordulna és elmenne, eluralkodik rajtam a kísértés.
   - Ha Kate-tel esetleg úgy alakul, akkor... - itt elhallgatok, mert tarkón vág az erkölcsöm. Már akkor elszégyelltem magamat, maikor kiejtettem a barátnőjének a nevét. - Felejtsd el. - és becsukom az ajtót."

"Puha ujjak tapadtak derekamra, és nem jött a várva várt zuhanás. Nem csapódott jeges szél az arcomba, nem fúródott át a mellkasomon ezer és egy bokorág.  Ehelyett egy melegséget árasztó, szorító, védelmező karok fontak körbe.
Felzokogtam, tudtam, kié ez a szerető szorítás, tudtam, ki akadályozta meg a végtelen nyugalomba lépésem.
- Engedj e-el!- remegve zokogtam fel. Nem, nem kéne itt lennie! Nem kellett volna a halál torkából visszahúznia! Nem volt hozzá joga!
Mégis, akármennyire is szerettem volna lezuhanni a mélybe és véget vetni mindennek, testem ellenkezőleg, abnormálisan reagált. Görcsösen szorítottam magamhoz az oltalmazó testet, körmeim a bőrébe vájtam, úgy kerestem menedéket karjai között. Nem tudom mikor fordultam meg, de arcomat erősen mellkasához nyomtam.
Keservesen, suttogva könyörögtem:
- Kérlek… engedj… el! Kérlek…
Vadul rángatóztam, a félelemtől, a közelségétől, nem tudom, és dühösen, mégis sírástól remegő hangon ordítottam fel:
- Hagyjál meghalni, nincs jogod közbe lépni!- görcsös testtartásom ellazult, minden erőm és kitartásom elhagyott, és elgyengülve szorítottam magamhoz Jamest- Nincs jogod..."

" Egy következő lendülettel teljesen felkapott, és megtartott kezeivel, majd hitelen fordult a kocka, és én dőltem neki a bódé falának. Teljesen elvesztettem az eszemet, legszívesebben kezeim szaladgáltak volna, hogy teste minden zegzugát bejárhassák, de kapaszkodnom kellett, nehogy leessek. Csípőm erősen nekinyomódott az övéhez, és óvatosan, ha engedi, átkulcsolom derekát, hogy jobban bebiztosítsam magunkat. Hirtelen tenyere becsusszant pólóm alá, és forró bőrömhöz ért. Ismét kiborsózott a hátam, s szinte teljes erőmmel szorítottam magamhoz Jamest. Olyan jó volt érezni, szorítani, ölelni, csókolni, szeretni.
   Egyik kezemmel nyakát karoltam át, megtartva magamat, másik tenyeremmel pedig a tarkóját fogtam meg, majd elszakadva duzzadt ajkaitól azonnal fejemmel arrébb lökve kabátja gallérját, szinte belemartam nyakába, csak fog nélkül. Faltam ajkaimmal, mintha az életem múlna rajta. Vad szuszogásom jelezte, hogy eszeveszettül megkívántam. Már merültem el a fátyolos mámorban, amikor egy rikácsoló csengőt hallottam felzördülni a közelünkből. "

" Ahogy a kérdés elhangzott szemeim a gyűrűre tapadtak, és erősen bámulni kezdtem. Igazából nem is az ékszert néztem, amit órákig képes lettem volna elnézni, olyan gyönyörű volt, hanem csak néztem ki a fejemből. Talán ijesztőnek hatottam; falfehérré váltam, szinte megmerevedve meredten bámultam magam elé. Szemrebbenés nélkül, hitetlen tekintettel felhúztam őt a földről arcát közrefogtam két tenyeremmel és életem egyik legboldogabb, leggyengédebb, legszerelmesebb csókját leheltem vőlegényem ajkára.
   Az örömmámort hamar megszakítottam. Homlokomat az övének támasztottam, mélyen a szemébe néztem, és fülig érő vigyorral suttogtam neki ki az egyetlen szót, amitől egy férfi ilyenkor a legboldogabb lehet.
   - Igen... - testemet elöntötte a forróság, a vér szétáradt a testemben, szinte éreztem minden egyes cseppjét. - Igen! - nevettem fel örömittasan, és újabb csókot nyomtam szájára. - IGEN James! Veled akarom leélni az életemet! -"

"   Mozdulatlanul ülök, némán, csendben, az a bizonyos vihar előtti csenddel várom, hogy a méreg, ami elindult szívemből, szép lassan ereim szövevényes útjain szétterjedjen testemben. A szó teljesen lebénította agyamat, tompán, alig hallottam James meséjét, magyarázatát. Hirtelen minden bűntudat, rossz érzés kiszáll belőlem, helyét düh, csalódottság, és pillanatnyi gyűlölet veszi át.
   - Egyik árulás maga után vonja a többit. Egyik hazugság a másikat. Minden titok újakat szül. - mondom halkan. - Akkor nincs félelem, ha valaki várja, hogy elárulják. Az igazán borzalmas az, amikor az árulás váratlanul jön. - mondom tovább, majd szép lassan eltolom fejét, majd miután már tartja magát, kikúszok alóla, és felállok. Alattam megreccsen a faléc.
    Lenézek rá, és még mindig nyugodt arccal, keményen mondom ki a szavakat.
    - Ismered Dante poklát? - nem várom meg a választ, folytatom. - Dante szerint a pokol tölcséres, kilenc spirálos körből áll, ahol egyre lejjebb rejtőznek a legnagyobb bűnök elkövetői. A hetedik körben égnek a gyilkosok. Tudod kik vannak a kilencedik körön? - kis szünetet hagyok, érzem, hogy gombóc nő a torkomban. - Az árulók. - "

"Nem bántam meg, hogy James után jöttem, nem bántam meg, hogy itt maradtam vele, nem bánom, hogy itt vagyok mellette. De most valami hangtalanul összetörik bennem. Még én sem vagyok vele tisztában, olyan csendes és gyilkos. Nem is törik, inkább rohad. Lassú, undorító folyamat, ami ledönt a lábamról. De én ezt még nem érzékelem. Csak azt veszem észre, hogy kicsúszik alólam a talaj. Szemeim előtt végigpergetem közös történetünket, a sok megpróbáltatást, a sok gondot, bajt, fájdalmat, szerelmet. Nem érzem azt, hogy máshogy kellett volna csinálnom. Szerettem és még most is szeretem Jamest, ez nem kétség. A gyűrű, amire most nem is merek rá nézni, éjjel-nappal bizonyítja összetartozásunkat. De tényleg ez az ékszer lenne az? Egy örökké véget nem érő kör? Fejemen átsuhan a gondolat, hogy vajon a kör mit jelképezhet. Az örök hűséget és szeretetet - de vajon a mi esetünkben is? Sokszor belegondoltam már, hogy miért ütközünk ekkora, és ilyen sok akadályba. Mindig azzal válaszoltam magamnak, hogy az Élet így tesz próbára minket, és amikor Jamest a karjaim közt tudhattam, azt hittem ez volt a jutalom, vége van a rossz dolgoknak, így már túlélhetünk mindent, ketten. De újra és újra akadályokba ütközünk, amiket vért izzadva próbálunk feldönteni, de egyre nehezebben sikerül. Egyre jobban fáradunk, egyre kevésbé hisszük magunkban, hogy sikerül. De hitegetjük magunkat, mert azt hisszük, hogy a szerelmünk, szeretetünk mindent legyőz, de valahol mélyen magunkban már talán beláttuk, hogy ez egy hazugság. A szerelem nem győz le mindent. Mindennek ára van, mindennek van ok-okozati összefüggése, semmi sincs véletlenül. Nem hiszek a Sorsban, hogy el van rendelve az életünk egy nagy könyvben, de mindennek van oka, hogy megtörténjen. Hogy új szerelem jöjjön létre, hogy valakik elváljanak egymástól, hogy valaki meghaljon, valaki túléljen. A mi kapcsolatunk is beleesik valamelyik kategóriába, és nem tudom magamról, hogy már tudom a választ: melyikbe."

   Minden emlék felmorajlik bennem. Az első találkozás a csillagvizsgálóban... A medencés kalandunk, amivel elkezdődött az egész. Aztán eszembe jut még kísérletem, hogy elhagyjam az élők világát. James volt ott és ő mentett meg a Haláltól. Ott volt Samhainon is, ahol én mentettem meg az ő életét.... Az eljegyzésünk, a toronyórai találkozás, és az álarcos bál. Emiatt az ember miatt maradtam életben, ezért az emberért küzdöttem oly' sokáig magammal és a világgal. Emiatt tettem ígéretet Tristram de Crassonak, ezért jöttem vissza oda, ahová kicsit sem vágytam, ezért kerestem meg őt. Mert ő volt a Szerelmem. Nem tudom pontosan mióta, azt sem tudom, hogy meddig, vagy talán még most is tart? Talán örökké fog tartani, talán nem is múlik el soha. Se a szerelem, se a fájdalom, ami mellé társul. Itt áll előttem ez az elgyötört, összetört lélek, szörnyű gúnyát öltve. Féltem ettől a pillanattól. Féltem attól, hogy ez egyszer lezárul, s nem is sejtettem, hogy ez eljön, nemhogy ilyen hamar... Rettegtem, sőt rettegek most is. Nem tudom, mi lesz az életemmel így, hogy lesz-e értelme, lesz-e célja neki. De most az egyszer nem lehetek ilyen önző. Most Jamesre kell gondolnom, és arra, hogy mennyit szenvedtünk egymásért, magunkért. Tudom, hogy mi lenne a legjobb Jamesnek, és azt kell most meglépnem. Ha nem lépem meg, vagy ő teszi, vagy egyikünk se, ami még elemésztőbb lesz, mint a mostani gyötrő fájdalom.
    Sokszor gondolok a szüleimre. Hogy figyelnek-e, és remélem, hogy ez így is van. Lássák, hogy bár szenved a kisleányuk, mégis erős lelkű, és küzd azért, amiért az Istenek megáldották őt az élettel. Küzdök azért, mert ők meghaltak, és úgy hiszem, hogy tudják ezt. Ők, odafent a mennyországban. De most... De most nem akartam, hogy lássanak. Azt akarom, hogy most hunyják le szemeiket.

   Nem csókolok vissza. Meglepetésként ér, de szívem is belerándul az érintésbe. Tudtam, hogy szeretnék egy utolsó csókot még tőle, de nem érdemlem meg, így ajkaim nem mozdulnak. Zárva maradnak. Addig hagyom úgy őket, míg James el nem távolodik. Mélyen a szemeibe nézek. Milyen rideg, fájdalommal teli szempár... Régen milyen szépen csillogtak ezek a szemek! Most pedig mattok és üresek. Mintha csak tükörben látnám saját szemeimet.
   - Nem tudom, hogy lesz-e élet utánad. - mondom halkan, szomorúan. - De ha lesz, pokoli lesz, és én minden percben az elmúlt év együtt töltött perceit fogom átélni. Újra... és újra. - szemeim megtelnek könnyel. A könnycseppek némán gurulnak le arcomon. Nézem azokat a matt szemeket és enyém egy pillanatra fényessé válik.
    - Szeretlek. - nyögöm elfúló hangon. Az ujjamról lecsúsztatom a gyűrűt, és a kezébe nyomom.
    A szemeim ismét mattá válnak, a könnyeim viszont tovább potyognak. Halkan sírni kezdek, és halk léptekkel elindulok a James utáni életbe. Mert amit eddig az életemnek neveztem, annak most vége.
    Vége.

~

[- Bassza meg…]

zene.

Figyelem! Nem kívánatos szavakat tartalmazhat!
Aki nem lel élvezetet bennük, ne olvassa.

  „Egyszerre csak különös érzés fog el, különösebb, mint az elmúlt fél órában bármikor. Egy gyöngéd kéz érintését érzem derekamon, majd a hozzá tartozó melleket is érezni vélem hátamon.
Hm. Ez kedves.
Elmosolyodok, majd ismét a csillagokra nézvén elpirulok. Élveztem az ölelést. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Talán épp erre vártam, csak még én sem tudtam.”
   De. Valahol mindig is tudtam. Nem volt olyan perc az életemben, hogy ne tudtam volna hiszen a lélek mindig felismeri választottját, minden egyes találkozáskor megmozdul kicsit, hogy megcibálja a kócos madártollakat. Sosem hagy nyugtot, egészen addig megy, míg már nem fáj annyira, hogy legszívesebben kivetném magad egy ablakon.
   Vajon milyen gyorsan érnék földet?
   Beleborzongok a csókba, karom libabőrözik, pedig nem is csókol vissza, ami egész lassan tudatosul bennem. Az emlékek sorra rohannak meg, némelyik ugráló, homályos táncképként, de egyiket sem engedem. A csók roppant kínos, ám nekem ez jár. Hamarosan földet érek. Muszáj.
   „Ismét visszahúzom magamhoz a lányt, arcomra kiül a magabiztos mosoly, s elkezdek közeledni hozzá. Érzem ahogyan melle mellkasomhoz feszül, s lábunk összeér a víz alatt. Már csupán öt centi távolság van arcunk között, ajkam csóka nyitom…”
   Vágy volt köztünk mindig is. Ezt nem lehet tagadni, nem lehet fedni. Egy viszonzatlan csók nem ér semmit. SEMMIT nem jelent. Tudom, hogy szeret, ennek így kell lennie.
   Még mindig csókolom, egy könnycsepp észrevétlenül gördül le arcomon, ha kinyújtanám a kezem, lassan érezném a földet, mely lassan magához ölel. Nem evilági lény vagyok én már. Kiöltek belőlem mindent, ami jó volt, most akkor mégis mire vár mindenki, mégis mit kéne tennem? Mit lehetne tennem?
  „Elszakítom tekintetem, s megfordulok. Nem akarom többet látni ezt a házat. Gyűlölöm ezt az egészet!
Menet közben egy nagyobb kavicsba rúgva, adom ki dühömet.
- Bassza meg… - suttogom, majd futni kezdek.”
   Üres ígéretek halmaza volt az egész. Mindig is az volt. Szeretlek. Örökre veled leszek.
   Igen!
   Elszakítom ajkaim ajkaitól. Már nem tudom mit teszek, nem vagyok biztos semmiben, még abban sem, hogy itt állok. Lehajtom fejem, s az egyetlen kicsordult könny útját ruhám ujjával törlöm le. Faszom a méltóságomba, hiszen annak már rég nincs szerepe köztünk.
   Nem akarok tovább gondolkozni, nem akarom még több darabra törni ezt a nyamvadt, szívre már nem is emlékeztető roncsot. Még több fájdalom csak az egész.
   Egykoron mindent hajlandó voltam neki elviselni, bármennyi fájdalomnak ki tudtam volna tenni magam, mára ez már megváltozott. Ha a szív sokszor törik, egy idő után nincs tovább. Feladja, akár akarja az ész, akár nem. Nem tudom, mit tegyek. Meg akarom ölelni. Meg akarom csókolni, de ezúttal igazából. Rendesen. Ahogyan egy rendes pár teszi, ahogyan a jegyesek csókolják meg egymást. Szerelmesekhez méltó módon akarom csinálni!
   Hátrébb lépek, és minden összekapart magabiztosságommal felemelem fejem. Ránézek, a gyönyörű szempárba, mely most az én, kifakult íriszeim figyeli. Vajon mennyire lehet most csalódott, mennyire hiányolhatja a régi Jamest? Vajon az a fiú kell-e neki, akivel a csillagvizsgálóban találkozott, aki hajlandó volt érte megcsalni a barátnőjét egy ostoba medencében, és aztán a szüzességét is áldozta volna egy éjszakára. Vajon azt a fiút látja-e még bennem, aki megmentette az életét?
   Mert én már nem az a fiú vagyok, s soha többé nem leszek a régi James. Nem hinném, hogy képes vagyok már mosolyogni. Hisz az élet is nehézkesen megy, már nincs ami életben tartson, nincs semmi, amiért megérné ezen a világon léteznem.
   Beszélni kezd. Legszívesebben befognám a füleim, hogy egy kibaszott szót se halljak abból, amit mond. Hiszen nagyon is jól tudom, mi fog következni. Nem akarom.
   Minden egyes szava tőrt döf belém. Nem a szívembe, az rég elpusztult. Minden szava a föld felé taszít, és passzíroz a homokba. Nem tudok felállni, soha többé nem fogok innen felkelni. Ez a sírom is egyben. Ironikus. Lelkem némán kavarog, s szurkál, tudom, hogy sírni lenne kedvem, de egyetlen könnycsepp sem jön. Most egyszerűen nincs még itt az ideje.
   Kifejezéstelen arccal hallgatom, a szemkontaktust végig fenntartom. Olyan vagyok, mint egy inferus, aki csak hallgat, békésen tűr. Mint egy halott, meredek előre. Aztán elmegy. Felfogtam minden szavát, de egyszerűen nem tudnék mit mondani.
   Igen, lesz élet utánam. Utánad viszont nem, már most érzem az egyre fogyó levegőt.
   Nem, nem fogok átélni semmit sem újra. Nem fogok érezni, nem fogok emlékezni, ahogyan egy újszülött sem emlékszik előző életére. Soha többet nem térek vissza, se hozzád, se önmagamhoz. Neked egy élet ért véget. Nekem az élet.
   Megszorítom a vékony gyűrűt, majd a lépcsőre roskadok, karjaim térdeimre fektetem, s fejem előre hajtom. Most kezdek csak el könnyezni, most érkezik meg minden fájdalom, amit eddig csak tompítva éreztem.
   Teljes erővel vágtál földhöz. A zuhanás véget ért.
   Mindennek vége van már, a madarak is meghaltak.
   Szeretlek.
   Nem hiszek neked. Számomra már létezni sem létezel,mint egy hatalmas lyuk az életemben. Befoltozhatatlan, maradandó kár.
   A falnak dőlök, s már tudom, hogy vége. Nem könnyezek. Zokogok.
   Vége.