• ● Mika Holland ● •

MIKA VALERIE HOLLAND

• ● •

Álom és ébrenlét közt, ismered azt a helyet?
Amikor még emlékszel rá, hogy mit álmodtál.
Hát én ott foglak mindig szeretni...

• ALAPOK •

JELSZÓ || „… S a csókot gyakorold, s ne magyarázd.”
ÍGY EJTSD A NEVEMET || mika válöri holend
NEM || nő
SZÜL. HELY, IDŐ || Skócia, Annan, 1980. február 11.
HOROSZKÓP || vízöntő
KOR || 19
VÉR || félvér
ÉVFOLYAM || -

• A MÚLT •

Ha ez egy merengő lenne, és apró fiolákból tölthetném bele az emlékeimet, akkor egyszerre nagyon sok minden kavarogna most a kőtálban. Eszembe jutnának az első emlékeim, a legszebbek, a legmegrázóbbak, a leghétköznapibbak és minden, ami azzá tett, aki ma vagyok. Sok mindennek kell még történnie velem, hogy az lehessek, aki lenni akarok, de egyelőre nem vagyok más, mint hatodéves tanulója a Roxfortnak. Hollóhátas. Háború dúl, és még élek. Mika Holland vagyok.

Van a házunkban egy zug, egy épített galéria, ahol polcokon, vitrineken és egy széles, kipárnázott ablakpárkányon kívül nincs is más. Kissé szerénytelenül hívjuk ezt a helyiséget könyvtárnak. Ugyanis a polcokon megannyi csodálatos kötet sorakozik; vannak nagyon régiek, sokkal öregebbek nálam, és vannak olyanok is, melyeket kinyitva szinte még érezni a tinta illatát. Vannak lexikon vastagságúak és egészen karcsúak, illusztráltak és titokzatos nyelven írottak. De mindegyik egy-egy külön világba vezet, mind kicsiny átjáró. Imádom ezt a zugot.
   Aznap is a párkányon ültem ott bent, egy mesekönyvvel a kezemben, amit már hosszú percek óta mereven néztem, de egy sort sem fogtam fel belőle. Kivételesen nem akartam átmenni abba a másik világba. Apát vártam, aki akkor már tudta, hogy rájöttem a titkára. Előző este volt egy csúnya veszekedésünk, amikor is elszóltam magam, kicsúszott a számon, hogy tudok mindent, és ellene fordítottam. Nem lett volna szabad, szégyelltem is magam utána.
   Hallottam, hogy nyílik az ajtó a földszinten, és nemsokára már láttam apa kócos fejét a lépcső aljában. Az arca szürke volt és elgyötört.
   - Mika – a hangja rekedt volt, mintha nem lett volna biztos benne, hogy észrevettem őt.
   - Szia.
   - Gondoltam, hogy rájössz egyszer. Csak idő kérdése volt, hogy meddig tudlak magyarázkodás nélkül másokra bízni.
   - Talán mentem volna magamtól is – hangzott a válaszom, és meglepődtem, milyen támadó stílust sikerült megütnöm.
   - Dehogy mentél volna. Pedig mennyivel nyugodtabb lennék most is, ha mondjuk…
   - Megszabadulhatnál tőlem?
   - Ha mondjuk biztos jövőd lenne. Mert mellettem ez gyenge kilátás.
   - Elvégzem az iskolát, továbbtanulok… ez elég biztos volt eddig is.
   - Nem úgy értem. A nagyszüleid megadhatnának neked mindent. Én nem. És nem csak a kór miatt. – A kór. Fájóan idegenül csengett az ő szájából ez a szó. Viszont amikor a nagyszülőket emlegette, rögtön sejtettem, hogy anya szüleire gondol.
   - De hát én nem vagyok olyan, mint anya volt, ezen nem tudsz segíteni. És őket egyébként sem érdekli, hogy mi van velem.
   - Attól még az unokájuk vagy. Engem megvetnek, de téged nem utálhatnak miattam.
   - Márpedig én nem fogok bekéredzkedni hozzájuk, hogy mutatványozzak nekik – indulatosan összecsaptam a kezemben lévő könyvet, és talpra ugrottam, hogy a beszélgetésnek véget vetve visszavonulhassak a szobámba. Azonban apa megfogta a vállamat, és én lemerevedtem, mint egy kőszobor. A tekintetében sokkal több volt, mint amit egy ember egyszerre érezni képes.
   A szeme alatti sötét karikák különös keretbe vonták fáradt, fekete íriszeit, amiben jelen volt a bánat, a féltés, a keserűség, az óvó gyengédség és a türelmes, néma kérlelés.
   Sokáig álltam még a farkassal a könyvtárban, és megígértem neki, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik. Segítek cipelni a terhét, csak hadd maradjak örökre az ő szeretett kislánya.

Soha nem okozott gondot apa betegsége. Legalábbis eddig még nem. Saját titkomként őrzöm az övét, mert tudom, hogyha kiderülne, az emberek nem tűrnék meg többé maguk között. Bár hozzá kell tennem, Annantól így is messze esik a házunk, egy egész bükkerdő választ el minket, kettőnket a várostól. De a titkot akkor is őrizni kell.
Ott vagyunk egymásnak mi ketten, és ha apával történne valami, véget érne ez az álom. Apa szülei, vagy a testvérei persze segítenének nekem, de az már akkor sem lenne ugyanaz az élet. Egyébként is minden változik, szeretnék még egy kicsit gyerek maradni.

Közvetlenül a kilincsrúd mellett ültem, balomon Monával, és mellette pedig… előrehajoltam, hogy szemügyre vehessem a lánykát, aki ki tudja, mióta várakozhatott itt magányosan. Csontfehér arcából szinte kivilágítottak a kék szemei, és mindezt sötét, egyenes haj fogta keretbe. Semmi hivalkodó ékszer, öltözék vagy egyéb kiegészítő, igazából nem is tűnt túl vidám gyereknek. Olyan sápadt volt, mint aki egy fekete pincében élt volna idáig… talán egy kriptában. Azért hunyorgott ránk furcsán, mert nem bírta a szeme a fényt, és talán ennyi embert egyszerre még nem is látott!
   Megborzongva dőltem hátra a vonat keményre párnázott ülésén, és visszatértem a történetemhez. Boldog voltam, hogy ennyire tetszik a többieknek az egyiptomi kalandom, és elégedett mosollyal néztem végig minden csodálkozó arcon.
   - Na és Anton bácsikám aztán kapott egy utasítást a Nemzeti Titkos Szövetségtől, hogy utazzon Szibériába, ahol a farkasok élnek. Ott voltam, amikor kapta a levelet, és szerettem volna elkísérni őt, de azt mondta, hogy az út nagyon veszélyes, mert Szibériában rettenetesen hideg van, és él ott egy veszélyes barbár törzs is, akik kígyóméregbe áztatják a nyilaikat, és ha hadakoznak, elpusztítják az ellenfél asszonyait és a gyerekeit is.
   - Hát oda én sem mennék! – sipított fel mellettem Mona.
   - Jó, és a farkasok? Őket is lenyilazzák? – vetette közbe a ragtapaszos térdű fiú, akinek már akkor nem emlékeztem a nevére. Sejtettem, hogy kötekedni fognak, a fiúk mindig ilyenek.
   - A vad farkasokat igen. De vannak olyanok, amiket magukhoz szelídítenek. Anton bácsit egy ilyen farkasos barbár vette üldözőbe, amikor megtalálta a jégbe fagyva a szibéri drágakövet.
   Az utolsó szót drámai csönd követte, csak a vonat zakatolása, és a folyosóról beszűrődő általános sikoltozás és vágta hallatszott. A társaimat mélyen megdöbbentették az események, és már nem is szakítottak félbe ostoba kérdésekkel.
   - Igen. De azt a követ nem tarthatta meg sajnos – ugrottam át nagyvonalúan Anton bácsi és a vérengző barbár összecsapását –, mert el kellett vinnie rögtön nyugat felé. Nyugatra, messze… Romániába. Gondolom, vámpírmeséket már hallottatok.
   Izgatott mocorgást érzékeltem az ablakok felől, de pillantásra sem méltattam a dolgot, csak beszéltem tovább, hevesen mutogatva vagy a levegőbe rajzolva minden fontos részletet. Ujjaimat a felső szemfogaimhoz érintettem, és végighúztam rajtuk, mintha nekem is hüvelyknyi hosszúak lennének.
   - A mesékből kihagyják azokat a részeket, amik arról szólnak, hogy lehet egy vámpírt kristályba zárni. Nem véletlenül. Ha ezt tudnák az emberek, már minden létező vámpír egy-egy ritka kőben raboskodna. – Tudálékosan bólintottam hozzá, és próbáltam nem elcsodálkozni azon, hogy ezt persze rajtam kívül senki sem tudta. – Szóval Anton bácsi Romániába ment, hogy a szibéri kőbe zárja a Drakulát!
   Majdnem felpattantam ültemből, hogy még izgalmasabb legyen a nyári beszámolóm, ám valaki hirtelen félbeszakított. A kriptás lány épp átvette az iskolai talárját, és kissé rendezetlen hajjal meredt rám gülü szemeivel, mintha csak most vette volna észre, hogy nem is egyedül van a fülkében.
   - Kristályok? Mégis miről beszélsz te? Draculát soha senki nem zárhatná be sehova! Lehet, hogy már nem él, de még holtában is nagyobb mágus lehet, mint a te bácsikád!
   Szinte nekiugrott a torkomnak, és én éreztem, ahogy elöntötte a pír az arcomat. Ez a támadás váratlanul ért. Csúnyán végigmért minket, aztán egyszerre minden arc a vörös hajú Temy felé fordult.
   - Honnan tudnád azt? Egyébként meg ki vagy te? – szegezte ellen az élesre fent kérdést, és szeplői táncot jártak örömükben, amikor a fiúk látványosan összesúgtak a kriptásról.
   - Onnan tudom, hogy voltam Dracula sírjánál, és Romániában is. Nem is egyszer! – vakkantotta válaszul Temynek, közben egy pillanatra sem lazítva az orra melletti fintoron. – És Rebecca Owens vagyok egyébként, ha tudni akarod. – tette hozzá szárazon, és úgy tűnt, többé nem szándékozik mellkasa előtt összefűzött kezeit szétbogozni.

Rebecca Owens különben nem létezett. Zoo volt a lány, akit a kriptásként megismertem a Roxfortba tartó vonaton. Nem állíthatnám, hogy a barátságunk simán indult, sőt még azt is tudom, hogy némileg megkönnyebbült, amikor pár órával később a Süveg egyikünkkel sem osztotta őt egy házba. De abban az évben úgyis csak felejthető barátságokat kötöttem. A lányok hamarosan ráuntak a színes történeteimre, amiket én annyira szerettem mesélni, és még azt is elkezdték terjeszteni rólam, hogy hazudozom. Természetesen sohasem mondtam, hogy ezek a mesék megtörténtek, de azt hittem, ezzel ők is tisztában voltak. Hiába, ők nem úgy tekintettek a világra, mint én. Mégis Zooék voltak azok, akik később képesek voltak értékelni és megbecsülni ezt, és persze engem.

Délután történt. Nyár, július, még itt a felföldön is tikkasztó meleget árasztott magából a nap, és Primrose erdő árnyas lugasaival túlságosan csábító helynek tűnt ahhoz, hogysem kihagyjam ezt a túrát. Felpattantam hát a biciklimre, és eltekertem odáig. De mikor besuhantam a fák közé, arra gondoltam, miért is állnék meg itt? Továbbhajtottam Annanba, be a város főterére. A meleg szinte a fülemben zsongott, összekapaszkodva a dobhártyámon lüktető vér zúgásával, a biciklikerekek ütemes csattogásával és a szántómezőkről idáig elhallatszó tücskök szüntelen zsivajával. Elhagytam a városházát, aztán a régi elemi iskolámat is meg egy játszóteret, ahol kiskoromban felépítettem törekkel összekevert homokból a Roxfortot, és egész birtokát. Most senki sem volt a játszótéren, az árnyékban kiterült kóbor macskát leszámítva, de az utcák is legalább ilyen kongó ürességgel köszöntötték a kánikula jöttét. Sokszor képzelem nyaranta azt, a legmelegebb időben, hogy Olaszországban vagyok, a romantikus kis utcákat járom, amikor mindenki más a sziesztának hódol, és csak a bereteszelt ablaktáblák figyelnek engem. Ez is egy olyan nap – gondoltam, és lehajtottam a gyalogosútról, s a kocsiút kellős közepén tekertem tovább. Élveztem, ahogy a menetszél belekap vitorlaként utánam úszó hajamba, és hűs levegő szárítja megizzadt nyakamat. Kedvem lett volna becsukni a szememet, és legurulni egy lejtőről, ami soha véget nem ér. De Noelék házához nem vezetett lejtő. Rutinosan vettem be a kanyart a sarki állatkereskedés után, ahol az út kisebb utcák labirintusára ágazik, mint egy gigantikus, ujjait szétfeszítő tenyér. Egy, kettő, három.. egy ideig még számoltam, hány kert mellett suhanok el, de valójában mindig is a ház előtt álló platán segítségével igazodtam el. Önkéntelen mosollyal üdvözöltem a fát, és ügyetlen manőverrel lefékeztem a bringámat a tövénél. Sebaj, senki sem látta. Biciklizárra ebben a városban nincs szükség. Kiráztam elgémberedett ujjaimból az út fáradalmát, és jóleső érzéssel dobtam a hátam mögé a hajamat. Össze kellett volna fonnom, úgy kevésbé melegítene.
   - Noel! Noel! Hé, te süket menyét! – kiabáltam fojtott hangon az egyik emeleti ablaknak, bár nem voltam biztos benne, hogy a leeresztett redőnyön keresztül is átvág a hangom. Már épp beakasztottam a lábam a platán legalsó, kicsavarodott ágába, amikor meghallottam a redőny panaszos morgását, ahogy felgöngyölítik öreg csontjait. Az ablaktáblák kinyíltak, és Noel bozontos feje bukkant ki rajtuk. A jól ismert maszk eltakarta a fiú legtöbb vonását, de nem tagadhatta volna le, hogy egy perccel ezelőtt még aludt.
   - Á, szevasz. Mi járatban? – a hangja ugyancsak erről tanúskodott: még kissé rekedt volt az álomtól.
   - Portyán vagyok. Nincs kedved lejönni?
   - Hát… – vontatottan körüljáratta a tekintetét az utcán, és láttam rajta, hogy nem igazán győzte meg a forróságtól gőzölgő utak, és a szőkére szikkadt környék látványa. De az elhatározás már akkor megszületett, amikor ablakot nyitott nekem. – Rendben, várj meg ott.

Amikor Noelre gondolok, általában kellemes érzés tölt el. Leszámítva ezt az egy alkalmat, pedig minden olyan gondtalanul indult. De úgy döntöttem, nem tartom meg ennek az emléknek a folytatását. Így tökéletes, ha csak annyi az egész, ahogy Noellel bringáztunk a melegben, aztán felszaladtunk hozzájuk és ledöntöttünk vagy két kancsó vizet a torkunkon. Aztán az erdőben megint sárkánycsontok, sőt sárkányok után kutattunk, de ahogy az lenni szokott, nem találtunk semmit. Végül ki-ki hazatekert, és az egész napos hajtástól jóleső fáradtsággal ájultunk az ágyunkba. Számomra így végződik ez a történet. Miért ragaszkodnék egy rossz befejezéshez? Muszáj a szépre koncentrálni az életben, főképp akkor, ha a körülmények csak a pusztulásnak engednek. És bízom benne, hogy a mesékhez hasonlóan a jövő sincs kőbe vésve.

- Oh, szóval Madame Pomfrey házon kívül van? – miért is lenne a gyengélkedőn, végül is ez csak a munkahelye – De nekem segítségre van szükségem, vagyis nem nekem, hanem egy háztársamnak, azt hiszem, eltörött az orra, vagy hát nem is tudom, nem értek a törésekhez. Azt hiszem, komoly, eléggé vérzik, és… és… segítene nekem?
   Amythia Lixfise, valahonnan szörnyen ismerős a név. Persze, tudom, hogy már hónapok óta kisegítő a javasasszony mellett, de mintha… á, mindegy. Sikerült rábeszélnem, hogy az összefüggéstelen habogásom ellenére jöjjön velem a Hollóhát klubhelyiségébe, ahol egy sérült ellátásra szorul – meglepetésemre nem is telt sok időbe a győzködés. Ahogy a kopogós köveken masíroztunk a cél felé, csak a vérfoltos könyv járt az eszemben. Éreztem, hogy van valami a levegőben, és ez a fitogtató indulat még kivillantja ma a fogát. Ami azt illeti… talán butaság, de még mindig nem nyugodtam meg. Pedig a verekedős James Wolf már messze járhat, és mégis… valami nincs rendjén. Mitől szorul össze a torkom, amikor az egész szárny széltében-hosszában teljesen néptelen, és egy képzett boszorkával az oldalamon baktatok a szobámhoz? Legyünk már ott, azonnal lefekszem, és vége ennek a furcsa napnak!
   Tétován pillantottam a nálam alacsonyabb Lixfise-re, ám végül lenyeltem a gombóccal együtt a kérdéseimet. Csak hülyét csináltam volna magamból.

   Meg-megrebbent a fáklyák fénye, mintha nyitva felejtettek volna egy ajtót, vagy valaki elhúzott volna előttük – inkább csak előre figyeltem, nem forgolódtam. Így is épp elég volt a megmagyarázhatatlan szorongásom, nem tetéztem a bajt. Innét már egyébként is látni lehetett a klub előtt strázsáló lovagi páncélokat, vagy csak egyszerűen tudtam, hogy tőlünk nem messze azok állnak őrt. Igazán már nem is figyeltem a köröttem változó környezetet, csak mentem, mentem. Megszaporázott lépteim zaja közé azonban más hangok is vegyültek. Előbb porcelános kongás szűrődött felénk a titokzatos félhomályon át, jó hangosan, aztán mintha ugyanez a súlyos tárgy elkínzottan végiggurult volna a kockaköveken, mint egy lassú, döcögő mozdony.
   Úgy éreztem magam, mint egy mugli horrorfilm eltévedt szereplője, és ez a gondolat cseppet sem nyugtatott meg. Hogy is végzik az ilyen történetek hősei?

   - Miss Lixfise, én… – nem akarok továbbmenni? Vagy úgy beijedtem a sötét folyosó ártalmatlan hangjaitól, mint egy elsős, és szeretném, ha megfogná a kezem? Árultam volna el neki, hogy a hányinger kerülget attól az alaptalan sejtelemtől, hogy valami követ minket? Olyan butának éreztem magam.
   Pedig szinte már sajgott a tarkóm a belelövellő gyanú karmos kis figyelmeztetésétől.

És akkor milyen igazam volt. A balsejtelem, ami egész este kerülgetett, beváltotta az ígéretét. Aznap halálfalók és más szörnyetegek egy jelentős csoportja megtámadta az iskolát. Az ostrom borzalmas áldozatokat követelt. Dumbledore professzor végleg elhagyta a Roxfortot, és azóta minden egyre csak rosszabb lett. Az iskolát ellepték a lelketlen szörnyetegek, és legkevésbé a tanulás körül forogtak az események. Hogy is mondjam, a túlélés kissé sarkított kifejezés, de gyakorlatilag mi, diákok már csak vegetáltunk. Napról napra új szabályokat hoztak, korlátozásokat és megvonásokat vezettek be, a büntetések pedig emberhez méltatlanul folytak le. Ezt már talán Frics sem élvezte. Számomra ezért is olyan hihetetlen és csodálatra méltó, hogy a diákok egy szép számú csoportja megtagadta a rendszert, és elbujdosott. A csoport magját a volt DS tagok adták, de később mind többen csatlakoztak hozzájuk. Én nem mertem. Nem a prefektusi jelvényem tartott vissza, hanem a gyávaság. Soha nem árultam volna el őket (persze nem is igazán lett volna mit, hisz azt nem kötötték az orromra, hogy hol van a bázisuk), hiszen a szökevények között több barátom is akadt, de legalább úgy rettegtem minden áldott nap, mintha én is vásárra vittem volna a bőrömet. A rettegés óvatossá tett, az óvatosság szürkévé, mintha nem is léteznék. A Roxfortban nem volt már helye a játéknak vagy a nevetésnek, nem volt barangolás az udvaron, ücsörgés a tóparton, levelezés az órákon, késő éjjeli olvasás a klubhelyiségben. Nem volt többé beszéd az ebéd közben, késés vagy lógás, nem volt ellenőrizetlen üzenet haza vagy roxmortsi hétvége, nem volt több karácsony, tavasz vagy nyár, elvették a családjainkat, a barátainkat, elvettek tőlünk mindent, ami régen jó volt és szép, és elvágtak minket a külvilágtól. A Roxfortot börtönné tették számunkra. Már csak azt fogadhattuk el, amit tőlük kaptunk. De azt mi sohasem köszöntük meg.

- Felizzott a Jegy. Idő van.
   - Várj! – női hang csendül, méghozzá igen kellemetlen, követelőző tónusban – Még nincs éjfél, a Nagyúr azt mondta, éjféltől azt csinálunk velük, amit akarunk.
   Úgy bámulom a hozzám közelebb eső, szuroksötét sarkot, mintha attól remélnék válaszokat. Pedig már tudok mindent, talán túl sokat is. Muszáj rászorítanom a kezemet a számra, különben a pánikroham eluralkodik rajtam, és vad sikítozásba kezdek itt fönt. Hallom, ahogy az orromon kiáramló levegő éktelen lármát csap, ahogy a szívem gyorsuló üteme egyre keményebben koppan a bordáimon, most valahogy még a remegő végtagok is szörnyű zajt cserdítenek. A félelem szimfóniája ez.
   De erőt kell vennem magamon. Most van esélyem megkeresni Grisamet, amíg azok az alakok beszélnek egymással. Ezer mázsás térdeimet letámasztom a kemény pallóra, és csak egy egészen rövidke pillanatra kidugom a fejemet az állvány takarásából, aztán vissza is húzom a vállaim oltalmába. Nem láttak meg, de én sem láttam Grist sehol. Legalábbis az alattam lévő szinten nem. Ezek szerint felettem járhat, de mikor mászott túl rajtam? Jaj, Grisam, hol vagy?
   Kicsúsztatom a lábamat az emelvény szélére, és nagyon lassan felállok. Közben egy Shepard nevű alakot meg futótüzet emlegetnek. Ez képtelenség, csak egy rossz, rossz, lidérces álom, hogy mindez velem történik. Nagy levegőt veszek, és mint az árnyék – legalábbis szeretném azt hinni, hogy olyan halkan és láthatatlanul, mint az árnyék – felkúszom a következő szintre. Ha kinyitom a számat, kiperdül rajta keresztül a szívem.

   – Én a polgármesterrel fogok végezni.
   Megint a nő az, szinte látom, ahogy ördögien elmosolyodik, ahogy azt a gonosz, mindenre elszánt mostohák teszik, ha végleg le akarnak számolni az ellenfeleikkel. Az a probléma, hogy akikről ezek a… légy erős… ezek a halálfalók beszélnek, nem ellenfelek. Hiszen készületlenül éri őket a támadás, sőt mi több, odakint mulatoznak, boldogok, még a polgármester is megígérte nekik, hogy ma este minden a legnagyobb rendben lesz, végre felengedhetnek a rettegésből. Jaj istenem, a polgármester! Ismét kilesek a pallók és vasak mögül, s már igencsak magasról látom az egybegyűlteket. Egy szőke lobonc, egy kopasz fejtető és egy kámzsás alak, akinek az orrán meg-megcsillan a fény. Bizonyos szögből azonban jól látszik, hogy maszkot visel. Ilyet utoljára tavaly láttam, amikor halálfalók lepték el a kastélyt, hogy átvegyék az uralmat a Roxfort fölött. Majdnem a mélybe zuhanok, amikor meghallom a nevemet.
   Visszahátrálok az emelvény szélétől, de nem merek válaszolni Grisamnek. Helyette óvatosan felállok (arra számítottam, hogy beverem majd a fejemet, de akár kényelmesen ki is tudnék nyújtózni a szinten belül), és egészen finoman megkoppintom háromszor a fölső pallót, amelynek a túlsó oldalán kell lennie a fiúnak.
   - Shepard, kimehetnénk addig a bazársorhoz.
   - Az átkozott életbe már, ne hívj a nevemen! Szerinted véletlenül van rajtam a maszk?
   - Rendben-rendben. De lassan indulhatnánk. Te meg kivárhatod itt az éjfélt.
   Az utolsó mondatot nyilván a nőnek címezte a kopasz, és ha nem csalnak az érzékeim, a két férfi tényleg elhagyta a helyiséget. Halkan járnak, de a fény sokkal gyérebb, mint korábban. Valószínűleg már csak a nő pálcája világít. Ez – és hogy most mi vagyunk túlerőben – talán megnöveli némileg az esélyeinket. Felhúzódzkodom Grisam mellé, kitapogatom a cipőjét, és megrángatom párszor, nehogy megijedjen tőlem. Közelebb mászom hozzá, s bár a tekintetét nem láthatom, szinte biztos vagyok benne, hogy mi játszódott le a fejében az elmúlt percek alatt.
   - Gris, ezek nem ejtenek foglyokat. Ha most elkapnak minket, nekünk végünk. Kérlek, maradjunk itt… maradjunk reggelig, könyörgöm.

Nem tudtuk feltartóztatni a merénylőket, mert végül nem várták ki az éjfélt. A nő, aki utoljára maradt, elment, mielőtt lesből elkábíthattuk volna Grisammel. Majd’ belehaltam a félelembe, de mégis rákészültem már az átokra. Sohasem hittem volna, hogy képes leszek felülkerekedni a pánikon, és én, a gyáva elszánom magam a cselekvésre ahelyett, hogy összegömbölyödve, szűkölve kivárom a reggelt. Amikor egyedül maradtunk, Grisam és én belevetettük magunkat a jókedvű karneváli tömegbe, és olyasvalakire bukkantunk, akire a legvadabb álmomban sem számítottam volna. Lupin, az egykori sötét varázslatok kivédése professzorunk volt az. Talán csak a kétségbeesés vitt rá, de ahogy megpillantottam őt, rázúdítottam minden titkot, amit az elmúlt percekben kifürkésztünk az állványokon csimpaszkodva. Akkor persze el sem gondolkodtam azon, mit kereshet a rossz hírnevű, de meleg szívű extanár a faluban, de most már tudom, hogy nem valami családi hétvége okán járt ott. A Rend embere volt, és a Rend felkészült egy esetleges támadásra. Csak azt nem értem a mai napig, hogy miért adott akkora hitelt két zavarodott gyerek szavának. Talán kiszagolta az őszinte rémületünk alól az igazságot. Nem tudom, hány embert sikerült megmentenünk aznap éjjel, vagy hogy egyáltalán megmentettünk-e bárkit is, mert ahogy Lupin eltűnt, mi is pucoltunk vissza a kastélyba. Az eset után még nagyon sokáig képtelen voltam nyugodtan elaludni. De a lelkiismeretem legalább tiszta volt.
A mai napig tiszta.

   • JELLEM •

   A legtöbben csendesnek ismerik, pedig nem kifejezetten az. Sokkal inkább távolságtartó, ami kissé ellentmond kíváncsi természetének. Szeret a láthatatlan szemlélődő maradni a lehető legtovább, és igyekszik objektíven ítélni a látottak és tapasztaltak fölött. De a természete nem engedi meg, hogy ne váljon a legtöbb helyzetben szubjektívvé: igen fejlett az empátiakészsége, ezért ha valami megérinti, már nem tud kívülállóként viseltetni az adott téma iránt. Amolyan felületi csevegésre mindig kapható, kezdetben nyílt és rokonszenves, könnyen szót ért az emberekkel, de nem engedi, hogy bárki igazán kiismerhesse őt. Régebben könnyen megbízott az emberekben, de néhány „rossz befektetés” óvatossá tette. Általában higgadt, a döntéseit sem indulatból hozza. Sokszor pont ezért is látja jobbnak a meghátrálást vagy menekvést a kritikus helyzetek elől. Ugyan gyávaságként definiálja önmagában, de tudja, hogy ezzel voltaképp időt nyer. Szeret mindent a saját tempójában és biztonságos környezetében átgondolni, mérlegelni, szétszedni, analizálni, aztán újra összerakni és levonni a tanulságot.
   Fél a saját gyengeségétől, a kudarc lehetőségétől, ezért ha teheti, kibújik a felelősség alól. Utálja az elvárásokat, a szabályokat (bár egyáltalán nem egy szabályszegő típus), a formaságokat és a kötelezettségeket. Független személyiségnek tartja magát, egy önálló kis kozmosznak, a saját értékrendjével és az önmaga által kreált világképpel. Nem is igazán szeret kilépni a valóságba ebből a biztos burokból, amit maga köré teremtett, hiszen tudja, hogy kevesebb eséllyel arathat sikereket „odakint”, mint „idebent”.
   Ez a befelé irányultság viszont szárnyalóvá tette a fantáziáját. Ennél fogva olykor idealizmusba csap át, és hajlamos a fellegekben járni, furcsán elvarázsolt. Ez vezethet oda, hogy kiábrándul az igazi világ realitásából.

ERŐSSÉG || őszinte érdeklődés, megismerésre való vágy, gazdag képzelőerő
GYENGESÉG || bizalmatlan, nehezen kötődő, könnyen megfutamodó

   • APRÓSÁGOK •

MINDIG ||
   • a szépség bármilyen formában
   • művészetek
   • történetek, mesék, könyvek
   • pirkadat, késő tavasz, kora nyár
   • növények, macskák, mugli mozi
   • azok az emberek, akik megnevettetik
   • írás, rajzolás, énekelgetés, sütés
   • csend, cselló, ciripelés
SOHA ||
   • földhözragadtság, merevség, pontosság
   • ha bizonyítania kell
   • ha elvárásokat támasztanak vele szemben
   • rosszindulatúság, pazarlás
   • viharos szél, száguldás, ízeltlábúak
HOBBIK || állandóan rajzol, fest, történeteket szövöget, jógázik, fára mászik (valójában bármire felmászik, amire csak lehetséges), csellózik, egymagában énekelget is, és mostanában elkezdett sütni. Elég gyatrán megy neki, de kitartó és lelkes.
MERENGŐ ||
   • Legjobb emlékei: amikor Audreyék hivatalosan is befogadták őt a baráti körükbe. Vagy amikor Agnes meghívta őt nyárra Olaszországba. Amikor Sophie nénje bejelentette a család előtt, hogy kisbabát vár. Apjával és Anton bácsikájával töltött vakációja Egyiptomban.
   • Legrosszabb emlékei: amikor rájött az édesapja betegségére. 1997 júniusa, amikor megtámadták az iskolát. Vagy a samhaini ünnepség, amikor Grisam Windflowerrel kis híján kifiléztették magukat néhány halálfaló-merénylővel.
MUMUS || egy hatalmas és a végtelenségig vad vérfarkas
EDEVIS TÜKRE|| a napfényes Olaszországban látja magát, könyvet ír a saját műtermében
SZÁZFŰLÉ-FŐZET || nehéz, eső verte földszagú, erősre főzött zöldteaszerű ízzel
AMORTENTIA || citrom, kávé, dinnye
TITKOK || az édesapja betegsége; nagyon szeretne bátor lenni; a mágiatöri és az asztronómia dolgozatait rendszeresen puskából írja meg; őszintén megkedvelte Gabe Mirolt; irigy Audrey és Agnes hatalmas családjára
AZT BESZÉLIK, HOGY... || egy vérfarkas lánya. Meg hogy dilis, macskás öregasszonyként végzi

   • A CSALÁD •

APA || Theodore Holland; 48 éves; félvér; imádja a lányát, és viszont
ANYA || Teresa Larsen; elhunyt; félvér; Mikának sohasem volt kapcsolata vele
TESTVÉREK || -
ÁLLATOK || Roomy, a fiatal nőstény macska
CSALÁDTÖRTÉNET || A Hollandek nem egy nagy és nemes múltú család, de sok kiemelkedő férfiú és nő találta meg a hangját a tudományok és a művészetek világában. Mika ősei között akadnak kutatók és feltalálók, képzőművészek, de még írók is, azonban ezek mind olyan szakmák, amelyek a nem túl jól jövedelmezők közé sorolhatók. Így jelen korunk Theo Hollandjére – bár maga ügyes kezű ember, kiváló bútorasztalos- és hobbiszobrász – nem szállt tetemes családi vagyon vagy hatalmas birtok. Minden, amit Mikának megadott, a saját munkájának gyümölcse.
Mika édesanyját, Teresa Larsent sohasem vette feleségül. A Larsen család (dán eredetű) egyébként sem fogadta tárt karokkal Theót, habár ők sem tisztavérű arisztokraták, de igen tehetősek. Theo, Resa halála után nem is nagyon törte magát a rokoni kapcsolatok ápolásáért. Azonban az anyai nagyszülők időnként fel-felbukkannak apa és lánya nyugalmas kis életében.

   • KÜLSŐSÉGEK •

MAGASSÁG ||168 cm
TESTALKAT || karcsú, jógán edzett
SZEMSZÍN || zöldeskék, olykor szürke
HAJSZÍN || barna
KINÉZET || Képes láthatatlanná válni. Persze a szó átvitt értelmében. Nem a tömegből kitűnő jelenség, és első ránézésre sincs benne semmi különleges. De Mika egyáltalán nem bánja, hogy nem kelt nagy feltűnést; jobb szeret csendesen felbukkanni, aztán továbbsuhanni a maga puha lépteivel.
Az apja szerint bánatos tekintete van, főleg ha álmodozás közben elréved. Egyébként elég igényes a külsejére, hiszen mégis csak az első benyomás alapján ítélik meg az emberek. És ő szeretne tetszeni. Az öltözködésben egyébként is örömét leli, bár az iskolában a kötelező egyenruha viselete nem hagy sok szabad teret erre. A frizurákhoz egyszerűen nincs érzéke, ezért is hordja a haját leginkább kiengedve. Másrészt szeret elrejtőzni hosszú haja takarásában, annál is inkább, mivel a mimikája túlságosan is kifejező, az arca valóságos nyitott könyv annak, aki a gondolataiban olvasna.

   • A TUDÁS •

VARÁZSLÓI ISMERETEK || Noha édesapja mindig mondogatta neki, hogy „az lehetsz az életben, ami csak lenni akarsz”, mégis, a családi példát szem előtt tartva két utat jelölt ki maga számára; tudomány vagy művészet. Máig igyekszik megtalálni a módját, hogyan egyesíthetné a kettőt, és fejleszthetné művészetté a tudományát. Ha csak a jelenlegi tanulmányain múlna, akkor könnyen lehet, hogy sehogy. Soha nem állt bukásra semmiből, de kitűnőre sem sikerült végeznie egyik évben sem. A kedvelt tantárgyai persze nem okoztak problémát számára, mint a Bűbájtan vagy Rúnaismeret, de olyanok, mint az Asztronómia vagy a Sötét Varázslatok Kivédése mindig lehúzták az átlagát. Igen jó a vizuális memóriája, könnyen tanul, ezért is erősebb az elméleti tárgyakban. A gyakorlat azonban (a Bűbájtant leszámítva) megnehezíti a dolgát. Foley professzor bizonyára reménytelennek tartja a Bájitaltanon nyújtott lenyűgöző alakításaiért. A precizitás nem a fő profilja; a nyersanyagokat rendre félreméri, és mintha szándékosan kivárná a legalkalmatlanabb pillanatot, mikor nem kéne az üstbe hajítani a hozzávalókat. Gyógynövénytanon többet ugrál és szűköl, mint a barna pattancsok. Nem könnyű úgy gyomlálni, ha lépten-nyomon rusnya rovarok és tekergődző férgek közé kell nyúlnia az engedelmes diáknak. Az Asztronómiát pedig nemes egyszerűséggel nem érti.
Hogy akkor miért is került ez a lány mégis a Hollóhátba? Mert megvan benne a tanulás és a megértés képessége. Ha akar valamit, akkor azt el is éri.

FELVETT TANTÁRGYAK || Rúnaismeret, Jóslástan
PÁLCA TÍPUSA || 11 hüvelyk, lucfenyő, egyszarvúszőr mag; itt, ni!
RBF ||
   • Átváltoztatástan: V
   • Bűbájtan: K
   • Bájitaltan: E
   • Gyógynövénytan: V
   • Asztronómia: H
   • Mágiatörténet: V
   • Jóslástan: K
   • Rúnaismeret: K
   • Sötét Varázslatok Kivédése: E

   • EGYÉB •

AVIALANY || Teresa Oman