A tárgyalás

[A Winzengamot meghozta a döntést. Felkérjük Mr. Walkovitz-ot, hogy ismertesse azt.]

1999. augusztus 3.

-   A Winzengamot meghozta a döntést. Felkérjük Mr. Walkovitz-ot, hogy ismertesse azt.   – a tárgyaló teremben elhalkul minden jelenlévő. A körkörös padsorokon és asztalokon nem hallatszik a pennák sercegése, a sustorgó szavak elszállnak a csendben. Az összes tekintet a középen álló vádlottra szegeződik. Nem is a jól fésült, kissé őszülő, 40-es éveiben járó hivatalnokra, hanem csak rá. Sok lap lehozta ügyét, sokan voltak mellette, de sokan ellene. A két tábor két órája ült össze a teremben, azért a pillanatért, ami most bekövetkezik: az ítéletért.

3 nappal a tárgyalás előtt

Három nap volt a tárgyalásig. Az elkülönített zárkában ugyanolyan szürke félhomály, és ugyanolyan kellemetlen szag volt, mint az elmúlt egy hónapban. Már egy hónapja… Az elmúlt időben megszaporodtak a bíróság feladatai, így nem sok idő jutott az ő tárgyalására. Elméletben. Gyakorlatban a zárt falakon kívül már sorakoztak az újságírók kihegyezett mocsokpontos fülükkel, és kétszínű, fondorlatos jellemükkel. Hiéna módjára csaptak le mindenre és mindenkire, aki érintett volt a Denalie-ügyben. Már 31. napja van bezárva ide, mégsem nyugszik a sajtó. De ez várható volt.
A zárka ajtaja hangosan kattant, a fény pedig beözönlött a kis szobába. Hunyorognia kellett volna, de nem is figyelt fel se a kattanásra, se a fényre. A sarokban ült, az ágyán, kihúzott háttal, lehajtott fejjel. Haja eltakarta arcát, de szemei csukva voltak. Mintha csak aludt volna, pedig szó sem volt arról. Éberebb volt, mint valaha.
Az őr ismerős érdes hangja szólalt fel.
-    Az ügyvédje van itt.    – mielőtt bárhogy is folytathatta volna, elhallgatott, mert tudta, hogy meg fog szólalni.
-   Megmondtam, nem kívánok ügyvédet fogadni magam mellé.   – mondta halkan, mégis érthetően. Furcsán tiszta hangja volt, szavai szilárdak voltak, akár a tengerparti kősziklák.
-    A bíróság így is, úgy is kiállít egyet maga mellé, nincs választása.    – az őr, mintha felhorkantott volna. Rosszallóan. Illedelmes ember módjára próbálta leplezni gyűlöletét a szoba lakója iránt.
-    Nem a szüleid fogadtak fel.    – ezúttal egy ismeretlen férfihang ütötte meg a fülét. Kinyitotta szemeit, de fejét még mindig nem emelte fel. Gondolkozott. Csendben várt pár másodpercet, hogy összeszedje a gondolatait. És döntött.
-    Jó.
Néhány másodpercig nem érkezett hang az ajtó felől, majd az őr valamit súgott a vendég fülébe, és ismét kattant a zár. De ezúttal más volt a levegő, megváltozott a szoba, hiszen nem csak egyetlen lakója használta az áporodott levegőt. A kis helyiséget hamar ellepte az erős parfümszag. Talán nem is volt erős, csak már túlságosan is hozzászokott az itteni környezethez. A vendég először nem szólt semmit, csak hallatott pár lépést, meggyújtotta a gyertyát az asztalon, és fényt hozott a sötét kamrába.
A fiatal nő felemelte fejét, és tekintetét az öltönyre vetette, majd a hozzátartozó kalapos fejre. Kissé hunyorított, nem volt hozzászokva a világossághoz.
-   Mit akar?    – kérdezi tőle ingerülten.
A férfi levette kalapját és megmutatta arcát is. Csak azután válaszolt.
-    Thomas Qwett vagyok, és azért jöttem, hogy kihazudjuk magát a börtön szájából.

[Nocsak, ilyen meleg van kint, vagy netalántán a bűnössel való szembenézés borzasztotta el?]

Tökéletes ügyvédminta volt. Bizonyára már gyermekkorában eldöntötték a szülei, hogy belőle vagy ügyvéd, vagy egy jóvágású orvos lesz, jó fizetéssel, jó munkakörülményekkel, szép családdal. Őt is ügyvédnek szánták, s lám mégis a vádlottak padjára kell majd ülnie.
Feszült volt, hiszen az ügyvéd megtestesítette azt a személyt, aki rádöbbenti: igenis ez a valóság, a tetteiért fizetnie kell, és nem úszhatja meg sehogy. Vagy ha mégis, akkor azért van itt Thomas Qwett, hogy kihúzza őt a szarból. Nem hitte, hogy ilyen mély gödörből ki lehet őt húzni. Minden egyes nap újraélte azt a két órát, minden pontos részletére emlékszik, hiába akarja elfelejteni. Milyen egyszerű lenne, ha rá lehetne fogni valamire… Hogy megbűvölték, hogy hipnotizálták, vagy valami gyenge kifogással, ami mégis feloldozná őt az ítélőszék előtt. Mondhatná, hogy befolyás alatt állt, mondhatná, hogy nem volt tudatában tettének, de nem szégyellte bűnét. Ha megkérdeznék tőle, hogy megbánta-e, azt mondaná nem, és még egyszer megtenné. Nem is egyszer, inkább milliószor, csak hogy többször tehessen igazságot. Mert az ő bűne az igazságosság.
Végignézett a férfin, nem is palástolta mustrálását. Negyvenes éveiben járó jogember, komoly arckifejezéssel, apró, közelülő szemekkel, formás, kis orral, és keskeny ajkakkal. Arccsontja ívei erősebbek voltak az átlagnál, vonásai jellegzetesek voltak. Fehér színű bőrén virított az arcpír, s az izzadságcseppek is arról árulkodtak, hogy kint már tombolt a tavasz.
-   Nocsak, ilyen meleg van kint, vagy netalántán a bűnössel való szembenézés borzasztotta el?   – mondta gúnyosan. Idebent elfelejtett illedelmes lenni. Ha akart volna, akkor  se tudott volna az lenni. Az igazságért került be ide, akkor a külvilágnak is az igazságot fogja mutatni.
Mr. Qwett elmosolyodott, így keskeny ajkai majdnem eltűntek, csak egy aprócska rózsaszín vonal maradt szája helyén.
-    Mi az?   – kérdezte Carithy nyugodtan, rejtett mosollyal. –   Talán ilyen mulatságos lennék?
Ismét egy halvány mosolyt eresztett el. Felettébb vidámnak tűnt. Nem különösebben látszott rajta, de Carithy látta a szemében a kíváncsiság csillogását.
-   Bizonyára örül, hogy kirendelték mellém. Abban reménykedik, hogy nem fognak elítélni, meg tud menteni, és a karrierje innentől felfelé szárnyal majd. De téved. Nem fognak felmenteni.
Mielőtt válaszolt volna a férfi, letette kalapját az asztalra.
-    Leülhetek?   – mutatott az ágy végére.
Carithy vállat vont, mire az ügyvéd gond nélkül elfoglalta helyét. Rövid csend állt be, Carithy arra várt, hogy az ügyvéd folytassa a beszélgetést.
-   Letört. Lemondott a szabadságáról, már elfogadta a tényt, hogy börtönbe kerül. Ezt csak azt jelentheti, hogy már réges-rég megbarátkozott a gondolattal.    – Carithy nem is érezte a sajnálatot a férfi hangjában. Semmi együttérzés, vagy pszichologikus maszlag. Meglepte őt, de valahogy örült is neki. Szerette a tárgyilagos embereket. Őszinték. Igazak.
-    Be kell, hogy valljam, eddig Ön az első ügyvéd, aki nem lelkem ápolásával kezdte az ügyet. Talán nem is érdekli, hogy érzem magam?   – tisztában volt vele, hogy nem is lényeges az ügy szempontjából, és ő sem akarta azt, hogy bárki is az ő kicsiny lelki világocskájával foglalkozzon. De mégis szeretett volna csipkelődni. Olyan rég beszélt intelligens emberrel, hogy hiányzott az értelmi hadakozás. Még csak pár mondatot váltottak, de érezte, hogy az elmúlt hónapja legszórakoztatóbb órái lesznek a következők.  
-     Ne tereljen, Ms. Denalie. Ön kitervelte az egészet. Előre, megfontoltan, talán több hónapot is készült rá. Jól gondolom?    – lágyan felszökkentek szemöldökei, így hirtelen mély ráncok húzódtak homlokán.
Carithy mielőtt válaszolt volna, oldalra biccentette fejét, amolyan elismerésféleképpen. Megvillantott egy mosolyt, talán kuncogott is egyet halkan.
-     Nem készültem rá hónapokat, inkább csak két napot. Igen, kiterveltem, de mivel nem vagyok ostoba, értse: gyorsan és pontosan jár agyam, ezért elég volt ez a 48 óra arra, hogy dühöm ne szálljon el, s mégis higgadtan előálljak egy tökéletes bűnténnyel. Még büszke is voltam magamra.
-    Szóval indulatból tette? Ez talán enyhítő körülmény is lehet, bár az évek számát nem csökkentené, de sok más tényező mellett ez is közrejátszhat a döntésben. És…
-    Nem-nem.   – nevetett komoran Carithy. –   Tisztában voltam azzal, hogy dühös vagyok, azt is, hogy később nem lenne merszem megtenni, de ennek tudatában is kiterveltem, és ami még fontosabb: még százszor megismételném.   – az ingerület egyre erősebben borzolta sebes hátát, az utolsó szavaknál zöld íriszeiben felcsillant a fény, egy laikus számára talán még őrültnek is tűnhetett ez a fajta tekintet.
A szavak meglepték Qwettet. Összehúzta szemeit, a lány szemeibe fúrta magát, és körülbelül egy percig nem is szólalt meg. Carithy büszkén nyugtázta, hogy sikerült megdöbbentenie az ügyvédet. Az előző három ekkortájban távozott a teremből, hogy nem fogja ezt az őrültet megvédeni.
-   Ezt inkább ne hangoztassa a tárgyalóteremben. Ms. Denalie, börtönbe akarja tudni magát?    – kissé előrehajolt. Talán, hogy jobban megfigyelhesse a reakciókat, vagy csak a hatáskeltés kedvéért.
-     Eszem ágában sincs ezüsttálcán felkínálni magam. De nem fogok hazudni, hiszen azért követtem el, hogy igazságot teremtsek. Ha nem az igazságot mondanám a tárgyaláson, akkor a saját elveimmel fordulnék szembe, és gyakorlatilag értelmét vesztené a tettem, így feleslegesen piszkítottam volna be a kezemet.
-   Ugye tudja, hogyha az igazsággal áll elő, akkor „önként kínálja fel magát ezüsttálcán”? A kettő együtt jár, még az Ön hiteles színjátszása sem változtathatja meg ezt. Az ítészek a hallottak alapján mérlegelnek, és döntenek. A puszta tények alapján én is börtönbe küldeném Önt. Ezért kell rájuk hatni érzelemmel. Sokkot kell nekik adni, ami megingatja a hitüket azzal kapcsolatban, hogy Önt a börtön mélyére kell száműzni, hogy ott rohadjon el.
-   Nem fogok összesírni mindenféle baromságot. Én igazságosan cselekedtem, és ha ezt az emberek nem fogadják el, akkor az őket minősíti!    – emelte fel hangját. –    Az igazamat akarom bizonyítani, reménykedve, hogy ezzel felmentenek!
-   Nem kiálthatja ki magát Istennek! Nincs joga ítélkezni mások tettei felett, ahhoz ott az Úr, vagy a bíróság. Nem dönthet más emberek élete felett, nem uralkodhat önkényesen az élőlényeken, és…
-    Nem is tettem ilyet! Én csak egy ember élete felett ítélkeztem jogosan!
-    A gyilkosságra nem létezik jog.

[Miért tette?]

Le sem vette róla tekintetét. Nem félt semmitől és senkitől. Nem csak itt bent, a falakon kívül se. Az elmúlt öt év oly’ szilárddá tette, hogy talán soha többé nem tér vissza önmagához. Önmagához… Ostobaság, az emberek változnak, és ő is megváltozott.
Mérgesen néztek farkasszemet, mondhatni hiába. Előbb-utóbb meg kellett törnie az egyiknek, és azaz ügyvéd volt. Szigorú tekintettel egész közel hajolt a lány arcához, mire ő hátrébb húzódott.
-    Miért tette?    – szegezte Carithynek a kérdést.
-    Ilyen közelről a parfümje irritáló. Használhatna kevesebbet.   – jegyezte meg szemrebbenés nélkül, enyhén megráncolva orrát, mintha valami bűz csapta volna meg.
Az ügyvéd tudomást sem vett az acsarkodásról. Erőszakosan bámulta a fiatal vonásait, mutatva, hogy addig nem megy el, míg választ nem kap.
-    Eddig senkinek nem válaszolt erre a kérdésre.
-    És miből gondolja, hogy magának fogok? – vonta fel kihívóan szemöldökeit.
-    Talán azért Ms Denalie, mert különben – itt élnék frappáns kifejezésével – ezüst tálcán kínálja fel magát a börtönnek!
Carithy félrefordította fejét, és látszólagos némasági fogadalmat fogadott. Úgy döntött, addig ül itt csendben, míg Mr Qwett meg nem unja, és ki nem fáradt a csontos seggével együtt. Percekig ültek így, hiszen a másik fél is elcsendesedett. Már fél órája ültek ott mozdulatlanul, amikor kintről bekopogtak, hogy minden rendben van-e. A férfi kikiáltott, hogy semmi gond, csak csendkirályoznak. Egy zavart „jól van” hallatszott az ajtó túloldaláról, majd ismét csend lett.  Mr Qwett jól tudta, hogy ha Carithy annyira akarná, megkövetelhetné az őrtől, hogy nem óhajt tovább ezzel az ügyvéddel sem beszélni. De nem tette, így szinte biztos volt benne, hogy a lány némasága nem tart örökkévalóságig. Olyannyira, hogy már csak negyed órának kellett eltelnie, és az eddig hullamozdulatlansággal ücsörgő vékonyka lány végre megmozdult, és lassan Qwett felé fordította arcát. Már nem látszott dühösnek, inkább fáradság volt leolvasható. Kimerültség jobb szó rá. Qwett nem szólalt meg, hagyta, hogy a lány kezdjen el előbb beszélni. Egymást nézve még eltelt pár rövid perc, de végül egy erőtlen hang járta be a kis cellát.
-    Adósa vagyok valakinek.    – ajkai alig mozogtak. Szavai leheletnyiek voltak.
Fagyos, de rövid csend állt be. Qwettnek nem változott arckifejezése, sőt meg sem mozdult.
-   Drogügylet?
-    Nem.
Ismét egy kis csend. A kis szobában mintha megállt volna az idő – csak a pislantások jelezték az idő múlását.
-    Uzsorás?
-    Nem.
-    Maffia?
A lány arcára egy kedvtelen, halvány mosoly kúszott fel egy pillanatra.
-    Nem.
A fagyott levegő enyhülni kezdett, de csak mert Qwett egyre feszültebbé vált. Nem volt mérges, de a kíváncsiság és várakozás kikészítette. Már két órája itt ült és még mindig nem tud semmi használhatót.
Már éppen nyitotta volna száját, amikor Carithy megelőzte, és ujjára csendre intette.
-    Az nem is érdekes, hogy kinek?   – kérdezte erőtlen hangon.
Qwett összeráncolta homlokát, de azért azonnal válaszolt, kapva az alkalmon.
-    De.
Carithy bólintott, amolyan beleegyezésféleképpen.
-    Daniel Stillerew.
A lány ezután elhallgatott, amit nem tudott mire vélni Qwett. Ismerős volt neki a név, de nem túlságosan, így nem is törte rajta a fejét. Az viszont annál jobban aggasztotta, hogy Carithy megint némaságba borult, de most nem úgy, mint előbb. Könnyezett.
A férfi meglepődött, és hirtelen nem tudta, mit is tegyen. Először arra gondolt, hogy megfogja kezét, de aztán elvetette az ötletet. Óvatosan próbált puhatolózni.
-    Megfenyegette magát?   – nem tudta még, hogy hogyan jön ez az ő ügyükhöz, de nyilván volt hozzá köze, ha felhozta. –    Bántotta Önt, Ms Denalie?
Lassan megrázta a fejét.
-    Daniel a barátom volt.
-    Már nem?
-    Nem.
-   Miért?
-    Mert halott.

[Részvétem.]

Qwettet látszólag meglepte a hír. Eddig nem sikerült rájönnie a logikai szálra, de azért volt ott, hogy ezt megtudja. Eddigi mozdulatlanságát megszakítva lassan hátradőlt a széken, és információra éhes tekintettel fürkészte a lányt.
Carithy elfeküdt az ágyon és behunyta szemeit. Ki akarta zárni a külvilágot, elmélyedni magában, és elsüllyedni gondolatai tengerében, pont úgy, ahogy az elmúlt egy hónapban tette. De tudta, hogyha már belekezdett, nincs megállás. Amikor gyilkolt, jól tudta, hogy lesz következménye, jól tudta: hogyha elkezdte, be is kell fejeznie. Végig kell járnia az utat, hogy a bíróságon, az út elágazásánál döntsenek helyette, hogy merre menjen. Ahhoz, hogy mindkét út lehetőséggé váljon, beszélnie kell.
Qwett úgy döntött, nem hagyja némaságba burkolózni védencét. Felkapja az elejtett szálat, hogy aztán végigkövetve azt, eljusson a csomóig, amit ki kell bogoznia.
-    Részvétem.
-    Kösz. - hangzott a borús válasz.
Qwett kezével végigsimított állán, és megnyalintotta szája szélét.
-   Hogy történt?
Carithy hirtelen felpillantott, de nem kelt fel. Szemei kitágultak és a messzibe meredtek.
-    Nagyon szerettem őt. Miatta váltam olyanná, amilyen most vagyok. Nem gyilkossá. Hanem olyan gyilkossá, aki felvállalja tettét, nem mentegetőzik, és az igazság hírnöke.   - pislantott. -    Ő volt a mindenem. Ha ő nincs, én már nem is élnék. Vagy a világ taszított volna ki magából, vagy magam vetettem volna véget a szenvedéseknek. De ott volt. Megtanított az elfogadásra, arra, hogy tiszteljem azokat, akik méltóak rá. Hogy legyen értékrendem, elveim, miszerint élek. Ne féljek az újtól, ismeretlentől, és főképp a jövőtől. A múltat tudjam lezárni, a jelent tudjam élni, és a jövőt pedig ne féljem. Bölcs ember volt, annak ellenére, milyen fiatal volt. Októberben töltötte volna a huszonkilencet. - egy könnycsepp buggyant ki szeme sarkából és legördülve az arcán, apró foltot hagyott az ágyon. - De örökre huszonnyolc éves marad már.
Csend támadt fel. A férfi komolyan nézte az ágyon fekvő lányt. Fél-magzatpózban feküdt, sovány volt, és látszólag nagyon törékeny. Carithy minden kétséget kizárólag szilárd jellemre tett szert az évek során, ami - úgy néz ki - Daniel Stillerewnak köszönhető. Nem tudta, hova tegye a lányt. Egyik énje csak egy gyilkost látott benne, a másik egy balsorsra jutott okos embert. Vajon mi visz egy okos embert arra, hogy kioltsa más életét?
-    Mit gondol az életről?    - tette fel a váratlan kérdést. Miután nem kapott választ az előző kérdésére - nyilván szándékosan -, úgy vélte, jobb lesz tovább haladni - a lelkében.
Carithy elgondolkozott a válaszon. Sose kérdeztek tőle ilyet. Sokat gondolkozott az életről, és határozott elképzelése volt róla, de nem tudta, hogy ez az elképzelés jó-e, ér-e valamit, vagy csak önámítás, amivel a lelkét nyugtatja meg, félve a halál gondolatától.
-    Nem vagyok vallásos ember. Nem hiszek egy felettünk álló Istenben/Istenekben. Hogy van egy lény, ami minket megteremtett, s a helyes útra terel, ha kell, vagy eltipor minket, ha úgy gondolja. Hiszem, hogy van egy felettünk álló hatalom, ami minden élőlényhez elér. Nem hiszem, hogy ez a hatalom befolyásolná az egyén döntéseit. Úgy gondolom ez a hatalom a világért felelős, és nem egyes emberekért. Hiszem, hogy egy ember önálló hatalmi lény, amely rendelkezik saját sorsa felett. A döntései miértjét és hogyanját ő maga határozza meg. Van egy teste, egy tudata, és egy lelke. Az, hogy hogyan alakítja az életét, a körülötte lévő világ behatásai, tapasztalatok, és egyéni gondolatai határozzák meg. Kialakít magában egy rendszert, ami megmagyarázza neki a világot, amely értelmet ad neki, hogy legyen logika abban, hogy ő reggel felkel, este lefekszik, s közte új tapasztalatokat gyűjt. Új tapasztalatokat, amelyek alátámasztják, vagy épp megingatják ezt a rendszert. Ilyen kételyben él az ember egészen haláláig. A halál pillanatában pedig eldől, hogy ez a rendszer, amit felépített rövid vagy hosszú élete során, igaznak bizonyult-e vagy sem. Én attól félek, hogy ebben a pillanatban össze fogok zuhanni, akár egy csillag, mikor felrobban, s egy feketelyuk marad utána. Attól félek, nem lesz igaz a rendszerem, nem lesz igaz az életem, nem leszek igaz én magam sem. S így minden cselekedetem, gondolatom, maga a létem felesleges volna.
Azt gondolom az életről, hogy mialatt leéljük, egy olyan stabil rendszert alakítsunk ki lelkünkben, s tudatunkban, amely olyan szilárd, hogy még a halál pillanata sem pusztítja el. Így van értelme az életünknek.
Thomas Qwett megmeredve ült a székén. Miközben hallgatta a lányt, kitört a cellából, s már máshol járt az esze. Carithy szavai körbelengték, s ő maga is elmélyedt a gondolatokban.
-   Szokták mondani, hogy egyedül születünk meg, és egyedül is halunk meg. Teljesen igaz, de nem mindegy, hogy életünk során, milyen emberekkel vesszük körbe magunkat. Mert a mi döntésünk, hogy milyen embereket engedünk közel, kiket akarunk megismerni, s hogyan tartsuk őket meg, vagy, miként dobjuk el őket. Hatalmi lények vagyunk, és ezzel a hatalommal okosan kell bánni. Döntéseinkkel megválogathatjuk azokat az embereket, akikre szüksége van a lelkünknek, bármiféle indíttatásból. A körforgás része vagyunk, minket is magukhoz láncolnak mások. Engem ő talált meg, s kötött magához, az életéhez. Döntött, hogy közel húz magához, én pedig döntöttem, hogy hagyom. És kialakul az emberi kapcsolat. Ő megtanított arra, hogy a rendszeremben való kételkedést, hogy küszöböljem ki, hogyan teremtsek olyan gondolatokat, amelyek helyrebillentik az ingadozó hitemet, hogyan használjam fel a világot arra, hogy éljek - értelemmel.
És ez az ember most halott. Hogy ne gyengüljön meg rendszerem, ha azaz ember, aki megszilárdította, már a föld alatt rohad? Nem tudhatom, mit gondolt halála pillanatában, de én igaznak vélem az ő rendszerét, amit életnek hívott.

[Daniel Stillerew újságíró volt.]

Thomas Qwett elbizonytalanodott. Pályája során rengeteg bűnössel és ártatlannal találta szembe magát; szenvedővel, diadalittassal, megbánóval, őrülttel és meggyötörttel. Egyesekkel együtt érzett, másokkal nem, amikor az ügyvédi hivatásra tette fel életét, tudta: nem szabad teljes mértékben átérezni az emberek szenvedéseit, cselekményei okait megérteni. Egy ügyvédnek szívtelennek kell lennie, ereiben hideg vérnek szabad csak folynia. Gyermekkorában mindig is kívülálló volt egy kicsit, de csak a szokásos. Eminens, nagynevű szülők egyke gyermeke, akinek vagy orvosnak, vagy ügyvédnek kell lennie. A vértől irtózik, így maradt az igazságügy mocskos talaja. Kőkeményen tanult azért, hogy itt legyen, éveken át mellőzött mindenféle komolyabb emberi kapcsolatot, de ennyi év után is... még csak a ranglétra alján van. Igen, jó ügyvédnek tartja magát, jól keres, nincs oka panaszra, de valahol mélyen magában ő több elismerésre vágyik. Szülei elvárták ezt a biztos anyagi hátteret és életmódot, megkapták, innentől kezdve elégedetten levették kezüket róla, azzal, hogy jól végezték dolgukat. Carithy jól látta, azért jött ide, hogy karrierje végre átüsse azt a gátat, ahol toporgott már jó pár éve. De most, hogy itt a lehetőség, azon gondolkozott el, hogy hol van az ő Daniel Stillerewja. Ha most viszi a pert, átütő sikert ér el, egy neves család gyermekének gyilkossági ügyében... kivel fogja megosztani? Hol van az ő Daniel Stillerewja, akit annyira szeret, akivel mindent megoszt, akire felnéz?
Carithy Daniel Stillerewja viszont halott. Neki még ott a lehetősége megtalálnia a saját példaképét és szerettét, de Carithynek már nincs, az övé meghalt, és hiába fiatalsága, ha a börtönben fogja eltölteni a következő negyven évét.
És hirtelen beugrott neki.
Szeme megcsillant, fürkésző pillantását egyből a fekvő lányra vetette. Ajkai résnyire nyílottak, fejében a kirakós darabkái összeállni látszottak. Vett egy kis oxigént magához, és halkan szólt a gyilkoshoz.
- Daniel Stillerew újságíró volt.
A lány nem mozdult, az ügyvéd pedig folytatás nélkül bámulta őt. Várta, hogy megmozduljon a feje, a haja lehulljon arcáról, hogy le tudjon olvasni róla bármit. De ő nem mozdult.
- Daniell Stillerew újságíró volt, 29 éves, ereje teljében lévő fiatalember, akinek nevét először 1996 nyarának végén hallhatta a publikum, amikor oknyomozói riportjának köszönhetően megtalálta a híres Denalie-házaspár egyszülött gyermekét élet és halál közt lebegve.
Carithy erősen behunyta a szemét. Tudta, hogy Qwett olvasta azt a cikket, amiből most idézett.
- Azon a nyáron megmentette a fiatal lány életét. - a kirakós összeállt. - Danielt kis idővel a bűntetted előtt halt meg. Megölték őt. - ez már nem idézet volt.
Akárhogy szorította szemeit, nem sikerült visszatartania sós könnyeit. Kicsordultak, és kegyetlenül gurultak le orcáján, mint ő élete lejtőjén.
- Tudom, kit öltél meg. - suttogja Qwett.
- Persze, hogy tudja a bírósági jelentésből! - rivallt rá Carithy.
A lány tudta, hogy Qwett nem a jelentésre gondolt, nem az áldozata nevére, hanem kilétére. Carithy tudta, hogy Qwett rájött, miért hadovált az igazságról, a gyilkosság jogáról és a becsületről. Qwettnek leesett a tantusz, hogy élete megmentőjének, szerettének, legjobb barátjának gyilkosát mészárolta le.

[A bosszú édes volt.]

"Bosszú: szilaj indulat, mely képzelt vagy valódi sérelmeknek megtorlását célozza. [...]"
A bosszú az emberi mivoltunk sutbadobását jelenti. Állati mivoltunk ösztöne, amely a természet egyik elemi alkotója az állatvilágban. A bosszú hatalmat vesz rajtunk, és nem mérjük fel a kárt, amit nekünk okoztak, és amit okozhatunk, nem számolgatunk, latolgatunk, hogy helyes döntés-e. Elborult agyunk csakis arra törekszik, hogy megsemmisítsük a másikat. Lelkileg, testileg, az mindegy. A szenvedés és a megtorlás a lényeg. A vérengző mámorba eső önzésünk ilyenkor a leghatalmasabb, s tiszta tudatunk csupán tetteink után ocsúdik magához. Csak akkor már késő.
A legalapvetőbb indíték bármiféle bűncselekmény elkövetésekor. Qwett hibázott, elsőre tudhatta volna, de zöldfülűként hagyta elsurranni mellette az egyértelműt. Carithy mozdulatlanul feküdt, akár holtnak is lehetett volna hinni.
Az igazság olyan relatív dolog, az emberek évezredek során felépítettek maguknak egy társadalmat, egy értékrendszert, és normákat, elvárásokat szabtak meg. Szabályokat és törvényeket, mi helyes, s mi nem. Valamennyi intelligenciával rendelkező ember viszont tudja, hogy ezek a törvények, szabályok és normák a valóságban nem úgy működnek, ahogyan mi azt leírjuk vagy tudjuk. A valóságban a határok elmosódnak jó és rossz, helyes és helytelen között. S nem csak egy homályos vékonyka vonalról beszélünk, hanem több kilométernyi szürke, egybefüggő, tömör ködfüggönyről. Ahány ember, annyi ködfelhő. De mégis ezek a normák szerint élünk, amiket édesanyáink tanítottak nekünk, akiket az ő édesanyjuk tanított és így tovább. Régen a lopásért kézcsonkítás járt, most börtönbüntetés, majd pár évnyi raboskodás után ismét szabadság. Mikor és miért változott meg a határ? Miért gondoljuk azt, hogy az új határ jobb, mint amit pár száz évvel ezelőtt húztak? Ki vagy mi mondja meg, hogy bármelyik is pontos és helyes? Mi, földi lények biztosan nem tudhatjuk. És, hogyha van valamiféle nagyobb hatalom felettünk, megkockáztatom, hogy talán ő sem tudja. Mi magunk határozzuk meg, hogy mi a helyes és mi a rossz, ilyen határozatokra épített társadalomban élünk. Pedig mindenki tudja, hogy ezek hamisak, hiába próbálunk aszerint élni, tudjuk magunkban, hogy természetellenes. Mert az ember érző lény, és nem egy utasítás szerint élő élettelen robot. Az ember állat. De mi különböztet minket meg az állatoktól? Az, hogy mi létrehoztunk egy hamis várat, amin elhitetjük magukkal, hogy biztos lábakon állunk? Az állatok talán csak a szavak nélküli kommunikációjuk miatt nem voltak képesek ugyanezt megcsinálni? Ha mindenki levetné a társadalmi szabályok hamis köntösét, csupasz, vad, de igazi állatokká válnánk? Lehetséges, hogy valójában azok vagyunk, és az lenne a természetes, ha a táplálékláncban a megfelelő helyet foglalnánk el, és nem tudnánk könnyűszerrel leteríteni egy dámszarvast egy acélgolyóval. Lehetséges, hogy az a világ, amit mi világunknak hiszünk, valójában nem is a valódi? Téves és természetellenes úton járunk? Ha egy medveanya gyermekét leszúrod, hogy kitehesd a kandalló elé, ő könnyű szerrel megöl, még, amikor a közelébe mersz menni a csemetéjének. Ha a te gyermekedet szúrná le valaki, hogy a kiterített bőrén olvasgasson egy ponyvaregényt a kandalló előtt, te nem állnál bosszút?
Létezik igazság, csak a legnagyobb probléma az általunk elképzelt normarendszerben, ami hatalmas lyukat üt rajta, és emiatt nem reális és életképes a betartása; hogy több igazság létezik.
Qwett megveti a gyilkosságot. De akkor miért érzi most mégis azt, hogy megbicsaklott? Ha a lánynak ad igazat, beleborzong abba, hogy képes lenne elfogadni egy emberi élet szándékos kioltását - nem ez a helyes. Ha a bűnösségét támogatja, úgy érzi ő maga is részt vett Daniel Stillerew meggyilkolásában, és beleborzong - nem ez a helyes. Úgy érzi kettéhasad a lelke, és az elméje, érzi, ahogy inog alatta a gyengén tákolt normarendszer, amiben él, amiért dolgozik, amiért él. A határozott, tudatos, mordernkori felnőtt férfi, nem tudja hirtelen, ki is ő valójában.
-   A bosszú édes volt.    - mondta hirtelen Carithy és visszarántotta kételyei sűrű erdeiből az ügyvédet. Qwett szeme a lányra villant, de nem mozdult, nem is szólalt meg. -   Újra megtenném. Újra és újra. Sőt! Feltámasztanám, hogy aztán még egyszer megölhessem, hogy még többször okozhassam neki azt a kínt, amit én érzek, már Daniel halála óta minden nap.   - a lányból nem egy gyilkos szavai törtek ki, hanem egy gyermeké. Hüppögött, és sírt, akár egy kisgyermek. Egy gyermek, akitől ok nélkül elvettek valamit, ami számára a legfontosabb volt, a szeretetet. -   Azt akarom, hogy azt a fekete űrt, azt a végtelen reménytelenséget és kétségbeesést érezze, amit én érzek. Ha az igazságért a börtönben kell megrohadnom, hát állok elébe! - hirtelen felállt, Qwett meglepetten riad hátra, de csupán a meglepetéstől. Carithyből sugárzik a düh és fájdalom. Érzi, hogy azt a fekete lyuk helyét a szívében hirtelen kristálytiszta, vad óceáni hullámok tombolása, a lángoló tűznyalábok gunyoros tánca, a végtelen természet füves mezőin dühöngő szél vette át. Ilyen lehet az igazság érzete. Igen, meg volt bizonyosodva róla, hogy ez azaz érzés, amit csak azok tapasztalhatnak meg, akik az igazságért kellett elárulniuk önmagukat, levetkőzzék személyiségük minden nagyrabecsült értékét, és hátba szúrja saját magát, hogy aztán lelke hörögve kivérezzen, és a helyén csak a bűntudat marad, és a félelem, amiért elvesztette önmagát az igazságért. Az ő igazságáért. Egy igazságért a sok közül.

[Ön bűzlik.]

2 nappal a tárgyalás előtt

-    Ön bűzlik.
Qwett elszégyellte magát, ahogy belépett a kis terembe, és egyből az izzadságszaga és parfümje keveréke töltötte be a levegőt.
-    Ön sem épp rózsaillatú.    - vágott vissza. -    Épp olyan szaga van, mint aki egy hónapja egy cellában mosakszik mosdótálban.
Carithy gúnyosan felvonja a szemöldökét és horkant egyet.
Nem festett túl jól. Karikás szemei fáradtságot tükröztek, lesoványodott arcán a bőr falfehér volt, mint aki évek óta nem látott napfényt, de mégis kihúzott háttal ült az ágyán, és figyelte az ügyvédet. Ömlött róla a víz, arca kipirosodott, nyakkendője meglazítva, gallérja csúnyán összegyűrődve, zakója sehol, csak a megviselt ing.
-   Nem ez az ing volt magán tegnap is?
-    Nem ez a ruha volt magán tegnap is?   - vágott vissza Qwett, tudva, hogy akárhányszor játszhatják el ezt, mindig ő fog nyerni. Gonosz revans, de a lány kezdte.
Carithy horkantás helyett most gyengén elmosolyodott.
-   Kint tombol a nyár, és még siettem is a metróra.   - lihegi. -    Nem is kell mondanom, hogy a metrón egy ember helyére jutott tizenöt.   - forgatta szemét, és lepakolt a kis asztalkára, majd felül cuccai mellé.
-    Nem kellett volna sietnie, én megvártam volna.    - teszi szét kezét a lány jellegzetes a szobára mutatva. Most Qwett mosolyodott el.
A tegnapi nap nagyon hosszú volt. Végtelenségnek tűntek az itt bent eltöltött órák, mindkettőjük számára. Qwett úgy érezte tegnap elkezdődött valami jó. Nem csupán az a tény, hogy a Denalie-lány megnyílt neki, és elindulhatott valamilyen úton, hanem az egész beszélgetés mély hatást tett rá. Késő éjjel tért haza lakásába, de még órákig kattogott az agya a hallottakon. Pár órát tudott csak aludni, és már jött is vissza. Tegnap Carithy kirohanása után még sokat beszélgettek, és lassan, de eljutottak addig a pontig, hogy Carithy hajlandó együttműködni. De csak eddig. A lány megígérte Qwettnek, hogy ma elmesél neki mindent - az ő szemszögéből.
Qwett beletúrt vizes hajába, tenyerét beletörölte nadrágja szélébe, és mélyet sóhajtott. Komolyan nézett Carithyre.
-   Tudom, mit akar.   - süti le a szemét Carithy.
-   Muszáj lesz.
-   Tudom, hogy tegnap azt mondtam, hogy majd ma, de még nem vagyok képes rá. Még túl...
-    Nem, Carithy, nem így megy. Azaz ideje már lejárt.    - vágott közbe a férfi. A lány felkapja rá tekintetét, majd ismét elfordítja fejét. - Holnap után lesz a tárgyalása, ha most nem mondja el, akkor akár ki is sétálhatok innen, mert felesleges itt lennem.
-  Most zsarol?!    - csattant fel.
-   Igen!
Carithy villámló tekintettel nézett a két barna szembe, de azok állták vad pillantásait. Az idióta farkasszemezésnek hamar végeszakadt, Carithy fújt egyet, megrántotta fejét, és dühös gondterheltséggel sóhajtott egyet. Fészkelődött egy kicsit, ide-oda nézett zavarában, úgy nézett ki, mint aki nem találja helyét. Qwett hagyta, hogy végigjárja kis táncát, és várta, hogy megkapja azt, amiért jött.
-   Hol kezdjem?   - fakadt ki hirtelen.
-   Talán az elején.
-   Nagyon vicces.



Június
Már egy hete vége az iskolának. Alig vártam. Újrajárni ugyanazt az évet? Soha a büdös életben nem volt ilyen még a Roxfort történelmében, de ugye a háború sok mindenre mentség... Tavaly egyszerűen képtelen voltam letenni a vizsgákat, mivel gyakorlatilag a Szükség Szobájában töltöttem évem nagy részét, illetve az iskolán kívül, úgyhogy ezen senki nem lepődött meg. Persze a szüleim húzták a szájukat, hogy megint szégyent hozok rájuk. Persze az már nem jött a szájukra, hogy én legalább harcoltam Voldemort serege ellen, hogy lassacskán képzettebb mágus vagyok, mint ők ketten együttvéve... Nem, azt leszarják, hogy amíg ők otthon ültek a seggükön és állítólagosan aggódtak értem, én a kastélyban néztem szembe a halálfalókkal és láttam társaim halálát. Azt telibeszarják, viszont az évismétlés gyalázatosság és én vagyok az utolsó ember a földön, akit tisztelni kell. Köpnöm kell.
Pontosan az ilyen érzések miatt örülök, hogy vége ennek az évnek, lezárhatom a korszakot, továbbléphetek, már semminek nem kell emlékeztetnie a háborúra. Jövőre végzek az iskolában és még tovább léphetek.
-   Gyerünk már!   - ráverek egy hatalmasat a telefonfülkés telefonra. -    Basszus!   - és fájt is.
De legalább végre bevette a pénzem. Beütöttem a számot, és már emeltem is a fülemhez a kagylót. A kagyló meleg volt, és szinte éreztem az előttem lévő bőrét a fülemen. Fúj. Vedd már fel. Körbenéztem az utcán, de csak várakozásomban, mert el nem tudtam képzelni, hogy Daniel miért nem veszi fel a telefont. Azt mondta, ma otthon lesz, de előtte csörgessek oda, mert este vacsorázik egy lány... Ja, vacsorázik. Ja, egy lánnyal... Vagy a huszadik lánnyal. Komolyan mondom egyre nagyobb kujon. Közelít a harminc felé és máris kapuzárási pánikja van. Már éjfél van, nem hiszem el, hogy még nem ért haza, minden étterem bezár tíz órakor. ha pedig máshogy alakult volna a program, értesített volna. Ez vall Danre. Nem az, hogy baszik felvenni a telefont, mert épp töcsköl egy csajt.
Idegesen rávágom a kagylót a telefonra, de úgy, hogy majdnem beleremeg a fülke. Odamegyek, de leszedem a fejét a helyéről. Megígérte, hogy ma találkozhatunk, de a randija folytatása úgy látszik fontosabb, mint én. Egy idegen csaj muffja fontosabb, mint a legjobb barátja. Jól kicseszek vele most, majd meglátja. Ha már otthon van, biztos rájuk nyitom az ajtót, ha pedig később fog beesni a fotelban fogok ülni a sötétben, mint a könyvekben, és ráhozom a frászt, amikor megszólalok. Gonosz mosoly kúszik fel az arcomra, majd kilépek a fülkéből, és elindulok Daniel lakásának irányába. Egyáltalán nincs messze, de mondom én jóbarát vagyok, és csak azért is telefonálok, mint ahogy megbeszéltük...
Egyedül szelem a sötét utcákat. Nem félek, már rég nem félek az utcákon.
Egy rövidnadrágban és egy tornacipőben taposom az aszfaltot. Cipzáras pulcsim kapucnija takarja fejem nagy részét, de a vörös göndör fürtök kilógnak. Tiszta, de fülledt a levegő, egész nap harminc fok körüli volt a hőmérséklet, és az este beálltával sem lett sokkal hidegebb. Ez a város sosem alszik, főleg úgy, hogy péntek este van, és közel vagyunk a szórakozónegyedhez. Nem is értem Daniel, hogy nem félti a lakását egy olyan környéken, ahol ki tudja, ki fordul meg az ittas éjszakában. Igaz, nekem is sokszor jól jött már a lakása. Mármint úgy értem, hogy a belvárosban van, nem kell mesze menni, mindig menedéket nyújtott nekem, ha szükségem volt rá. Pont ezért is kaptam kulcsot a lakáshoz. Pont ezért tudom most jól megleckéztetni a kis szoknyapecért.
Négy utcasarkot elhagytam, és elég hamar ideértem, mi tagadás, sosem voltam az andalgós típus. A vegyesboltnál  jártam már, amikor hirtelen egy alak lép ki Danielék lépcsőházából az utcára. Még a vér is megfagyott bennem.
Bárki kijöhetett volna, nem azért lassítottak le lábaim. Hanem mert Augustus Rockwood-ot láttam. A veszélyt hamar felismerve lassításom nem követte megállás, hanem teljesen átlagosan tovább sétáltam leszegett állal, hogy arcomat minél jobban takarja a kapucni. Agyam észveszejtően kattogni kezdett, a gondolatok cikáztak a fejemben. Rockwood kilépett, körbenézett és elindult, velem ellenkező irányba, bizonyára nem is látott meg. Gyorsan befordultam a lépcsőházba, és nekivetettem a hátamat a hideg, halványzöld falnak.
Nagyot sóhajtottam. Szívem vadul vert. Máskor nem voltam ilyen nyápic, de Rockwood volt, akit most legutoljára szeretnék látni. Vagyis nem most, hanem egész életemben. Egy évvel ezelőtt ott volt az ostromnál, és harcoltam vele. Honnan tudta meg, hogy ma este itt talál? Biztos, hogy értem jött... Ki másért jött volna? Hiszen a házban csak egy öreg muglipár él még, és egy fiatallány egyedül, és... te jó ég, Dan.
Szemeim kikerekedtek, egy pillanatra elállt a lélegzetem, és megfagyott a vér az ereimben. A következőben ellöktem magam a faltól és kettesével vettem a lépcsőfokokat. Agyamban vészvillogók sokasága gyulladt ki, vészjósló sikolyok zengték be fejemet, lelkem reszketett. Lihegve száguldottam fel a második emeletre.
Az ajtó csukva volt. Egy pillanatra megtorpantam, és lassan lenyomtam a kilincset.
-    Kérlek legyél zárva, kérlek legyél zárva...   - suttogtam behunyt szemmel, és benyomtam az ajtót, ami könnyedén kinyílódott.
Szemeim kipattantak, és berontottam a lakásba.
-    Daniel!   - rohantam végig az előszobán. -   Daniel, Dani...    - de szavaim elakadtak. Megtaláltam a feldúlt nappali közepén. Holtan a szőnyegen.