Leena Rastole felbukkanása

1997. július 29.

Idegesítő az óra kattogása. Monoton, üres, és zavaróan hangos. Bezengi a nappalit, majd megőrjít. Amelie azt mondja, nem zavarja, én mégis idegbajt kapok tőle. Hiába próbáltam bárhogy is elnémíttatni, semmiféle bűbáj nem használt. Összetörni pedig nem akartam, hiszen mégsem az én tulajdonom volt, még csak nem is a saját házamban ücsörgök.

Minden izmomat elengedem, teljes súlyommal süppedek a puha, furcsa színű karosszékbe. Büdös van. Nem tudom eldönteni, hogy az előzőleg itt lakó nénike volt ilyen büdös, vagy csak a régi háznak az átka ez a furcsa szag. Bútorozottan vettem meg a lakást, annak ellenére, hogy volt bútorom. Nem volt sok berendezés a kis lakásban, és nem is került sokkal többe, mint bútorozatlanul, így rábólintottam. Rose halála után nem voltam képes abban az óriási házban egyedül lakni, egyszerűen felemésztett a nagy tér. Kicsinek és jelentéktelennek éreztem magamat, így béreltem egy egyszobás lakást. Csupán két hétig laktam ott, ugyanis feltűnt Amelie és mindent megváltoztatott. A lakás kicsinek bizonyult, így végül olcsón megvettem ezt a kis vackot. Nem volt túl nagy, éppen megfelelő. A környék barátságosnak tűnik, ezzel a fura szaggal pedig előbb-utóbb kezdek valamit.

Megfeszítem izmaimat, és felállásra kényszerítem magamat. Még a negyvenet sem értem el, mégis úgy érzem magam, mint egy háborús veterán. Nincsenek izomfájdalmaim, makkegészségesnek mondhatom magamat (leszámítva olvasószemüvegemet), mégis úgy érzem, mintha a világ összes gondját az én két vállam tartaná. Fellököm magam, és lassan kiegyenesedem. Villanyt gyújtok a sötét szobában, és óvatlanul mélyet szippantok a levegőből. A jó szokásnak hála hirtelen köhögés fogott el. Hiába lakunk itt két hete, és tulajdonilag az enyém a ház, még nem tettem otthonná. Viszont minden vágyam, hogy egy olyan otthont alakíthassak ki, amiben Amelie jól érezheti magát, biztonságban lehet, és szívesen jöjjön haza. Ránézek az idegesítően zajos faliórára, és magamban háromféle átkot szórok az előző valószínűleg boszorkánylakosra. Halkan lépdelek az egyik zárt ajtóhoz, ami a nappaliból nyílt. Amelie szobája az. Lassan lenyomom a kilincsét, és benyitok. Tudtam, hogy alszik, ezért is nem kopogtam - a világért sem zavarnám meg, amíg az Álmok Birodalmát járja. Álmunkban azok lehetünk, akik akarunk, olyanokkal lehetünk, akiket már csak a szívünkben őrzünk... Jómagam is szeretek álmodni, de sajnos mindig vissza kell csöppőennem a keserű valóságba.
A általános nyomasztó közérzetem viszont azonnal tovaszáll, amint lenézek az ágyon szendergő lányomra. Mert ő már az én lányom. Akaratlanul elmosolyodok, és csendesen becsukom magam után az ajtót.

Minden este megnézem, hogy jól alszik-e. A szemem világa.
A konyhába lépkedek, iszok egy pohár vizet, majd a fürdőszobába zárkózok. Lezuhanyzok, és egyből utána nekiállnék megborotválkozni, de amint belekezdenék, ajtókopogtatás megállítja kezemet. Furcsállva húzom össze szemöldökeimet. Pálcámat nadrágomba rejtem, és kinézek a nappaliban kattogó órára. Este tizenegy órát mutat, mondhatni éjjelt. Gyanakvóan nézek a bejárati ajtóra. Mégis ki kereshetne engem? A magára maradt özvegyet? Vagy a múltját veszítő, elhagyott lányt?
Ajtót nyitok.

[- Jó estét, elnézést a késői zavarásért. Leena Rastole vagyok. Beszélhetnénk valami fontosról? Halaszthatatlan.]

Közel a cél. Már nem kell sokat várnom, és enyém lehet végre mindaz, amit olyannyira vágytam. Szokták mondani, hogy a bosszú mindennél édesebb, és tudom, hogy amit tenni fogok, még annál is édesebb lesz. Nem fogom kímélni, nem fogok megbocsátani, nem leszek könyörületes. Évekkel ezelőtt kellett volna megtennem – talán minden másképp alakult volna.

Ajkam akaratlanul és egy sötét mosolyra húzódik, szemeimben valami furcsa fény csillan meg; sosem voltam még annyira határozott a dolgomban, mint ebben a pillanatban. Elmélyülten veszem végig ismét tervem minden egyes apró részletét, miközben észre sem veszem, hogy hosszú percek óta némán bámulok ki a kávézó hatalmas ablakán. Miután ismét megállapítom, hogy a lehető legalaposabban kieszelt tervem nem vallhat kudarcot, elégedetten pillantok körbe a helyiségben. Egy férfi összevont szemöldökkel figyeli minden mozdulatomat, és a másodperc erejéig elfog a kétkedés és a gyanú maró érzése; talán figyelnének? Nem túl feltűnően végignézek az embereken, akik a közelemben ülnek, végül jobbnak látom, ha máshol várom meg az ideális időpontot. Felhörpintem a whiskeym maradékát, majd határozottan kilépek az ajtón, és az izgalomtól remegő kezekkel azonnal cigarettám után kutatok. Sietősen gyújtom meg, majd mélyet szippantok belőle, és csak lassan engedem ki a füstöt. Érzem, ahogy ereimben szinte azonnal végigszáguldoznak a nyugalom cseppjei, majd elindulok egy sötét sikátor felé.

Útközben elgondolkodom, hogy vajon miért is gyűlölök valakit ennyire, amikor látszólag semmit sem ártott nekem – az én drága testvérem, aki életem megrontója. Egy álszent kis féreg, aki nem érdemli meg, hogy boldogan élhessen. Elvett tőlem mindent, ami számított nekem, mellette én sosem lehettem igazán fontos, csak másodikként tengethettem a napjaimat. Sosem fogom megbocsátani neki. A kis tökéletes angyalka, hát persze. Mennyire, mennyire vakok voltak mind, hogy nem látták, mit is rejt a szende külső...

Ismét remegni kezdek, egyik pillanatról a másikra fog el a hányinger, szédülni kezdek. Még időben nyúlok a fal felé, hogy nekitámaszkodhassak. Messzire hajítom a cigarettacsikket, majd végigcsúszom a fal mentén, és leülök az egyik lakáshoz vezető lépcsőre. Lassan szívom be a levegőt, szemeimet lehunyom – most nincs helye a dühnek, hiszen tökéletes színjátéknak leszek ma a főszereplője. Ránézek az órámra, és megállapítom, hogy ideje indulni. Óvatosan tápászkodom fel, és hoppanálok, egyenesen egy alig kivilágított, tengerparti ház előtti feljáróhoz. Napszítta hajamat bosszúsan borzolja a hirtelen feltámadt nyári szellő, vékony kabátomat lazán húzom összébb magamon. Nagyot sóhajtok, majd kihúzom magam, és elindulok a ház ajtaja felé. Világosság van odabent. Helyes. Függönyt fel.

Az ajtó elé lépek, és óvatosan kopogok be, miközben kihúzom magamat, és megpróbálom megregulázni széltépte tincseimet. Nem túl sokáig kell várakoznom, az ajtóban megjelenik egy férfi – rögtön azonosítom, hogy ő feltehetőleg az a férfi, aki úgymond örökbe fogadta Anwent. Milyen megható történet.

- Jó estét, elnézést a késői zavarásért. Leena Rastole vagyok. Beszélhetnénk valami fontosról? Halaszthatatlan. - kérdezem egy széles, már-már nyájas mosoly kíséretében, és várom, hogy beengedjen. Elkezdődött.

[Foglaljon helyet, egy pillanat és jövök.]

  A zár kattan, az ajtó nyitódik. Leplezetlenül felugrik szemöldököm a magasba. Egy fiatal hölgy áll előttem, aki komoly vonásokkal nézett rám. Visszanéztem egy pillanatra az órára, és meggyőződtem, hogy tényleg tizenegy óra van. Első gondolatom, hogy eszkortlánnyal állok szemben, de ez tényleg csak az első őrült feltételezés volt. A fiatal nőn látszik, hogy korántsem testét áruló hölgyemény. Szép arca van és a szőke haja is ínyemre lenne, de egyszerűen nem tudok úgy ránézni, mint egy nőre.

   Bár csodáltam a késői látogatást, és nem is szívesen engedek be idegeneket, de ezúttal kivételt tehetek. Úgy látszik tényleg fontos dologról van szó, és mégsem csaphatom egy hölgyre az ajtót. Én is köszönök, és betessékelem a kis lakásba.
Lámpát gyújtok, és ahogy a világosság elönti a termet, úgy én is megvilágosodom, hogy egy boxerben, és pólóban vagyok.
   - Foglaljon helyet, egy pillanat és jövök. - a fürdőben felkapom a legszebb és egyben egyetlen köntösömet, és gyorsan visszasietek a nappaliba. A pultnál öntök egy pohár vizet a vendégnek (más sajnos nemigen van itthon), és leteszem elé a dohányzóasztalra. Helyet foglalok vele szemben a karosszékemben, ahonnan fél órája álltam fel.
Egy pillanatra sem feledkezem el pálcámról, hiszen az ilyen vészterhes időkben, sosem lehet tudni, hiába a név, pénz, rang, vér. Háborúban mindenkinek meg kell húznia magát. Nekem pedig az a feladatom, hogy Ameliet védjem meg, nehogy még egyszer előforduljon vele, az ami egyszer már igen. Bármi is legyen az...

- Dr. Merton Avery vagyok, örvendek. - mutatkoztam be. - Sajnos étellel jelen pillanatban nem szolgálhatok.
Kedvetlenül elhúzom a számat, aztán hamar visszatérek a témához: ki is ő, és miért van itt.
- Nos, minek köszönhetem egy ilyen gyönyörű nő látogatását, ilyen kései órán?
A gyanúérzetem felerősödik bennem, de hamar elhessegetem az ördögöt, mielőtt a falra festeném. Mostanában semmiben és senkiben nem bízok, így próbálok nem ítélkezni azonnal, de ezt erősen furcsállom. Mégis mi az ördögöt akarhat egy huszonéves lány tőlem, Merton Averytől, és fogadott lányától Amelie Averytől?
Egy sejtésem van, de az olyan gondolat, amire nem is akarok gondolni. Bizonyára nem azért van itt, amire én gondolok, csak már megint a legrosszabbra gondolok...

[- Nagyon örülök.]

Egy pillanatra sem tűnik el arcomról az az idegesítően édes mosoly, melyet a szerep tökéletes eljátszása érdekében öltöttem fel. Azt mondják, hogy a mosolygás minden gondolatot és érzelmet el tud rejteni; nem mintha utóbbiról esetemben beszélni lehetne. Az érzelmek a gyenge és sebezhető embereknek valók, akik a saját életüket nehezítik meg. Okosabb vagyok ennél, sokkal okosabb. Nem szeretek, nem is sérülök meg. A bosszúvágy persze mindig ott rejtőzködik bennem, az ereimben csörgedezik, gyilkos elegyet alkotva tökéletes véremmel, azonban ez sokkal inkább életmód, mint érzelem.

Először kissé meglepődöm, hogy ilyen... lengén öltözve fogad a „célpontom”, de ez egy másodperc erejéig sem látszik rajtam. Bár érzem, hogy szívem hevesen ver az izgalomtól, légzésem egyenletes továbbra is, nehogy feltűnjön neki valami – jól tudom, hogy egy rossz lépés, és bukom a játszmát; ez pedig nem fordulhat elő. Velem legalábbis. Tettetett udvariassággal mosolyodom el, mikor félreáll az ajtóból, és beenged a réginek tűnő, mégis szépen karbantartott házba. Az első pontot ki is pipálhatjuk, hiszen bejutottam. Most már csak roppant meggyőzőnek és megbízhatónak kell tűnnöm a férfi szemében, azt pedig tudom, hogy érhetem el. Miközben cipőm sarka ritmikusan kopog a padlón, körbepillantok a szobában: kívülről sokkal tágasabbnak tűnt, de még így is azt kell mondanom, hogy nagyobb, mint az én lakásom. Jellemző. Anwennek mindig jobbnak kell lennie.

Hellyel kínál, én pedig nem is habozok sokáig – lehuppanok a karosszékbe, majd mikor visszatér, megköszönöm az italt. Látom a férfin, hogy ideges, vagy legalábbis gyanakvó, és ez egy őszinte örömöt vált ki belőlem, úgy érzem, hogy hatalom van a kezemben – nem tudhatja, hogy mi lesz a következő lépésem, ezzel pedig máris előnyre tettem szert. Kis buta.

- Nagyon örülök. - mosolyodom el, majd megköszörülöm a torkomat. Nos, igen, le kéne szoknom a dohányzásról. Úgysem menne.

Rögtön a tárgyra tér, ezzel pedig igencsak a kedvemre tesz, nem szerettem volna nagy feneket keríteni ennek az „akciónak”. Persze, kell még egy pár mondat ahhoz, hogy meggyőzzem arról, hogy én mennyire jó szándékú és kedves ember vagyok. Fúj. Erre még gondolni is rossz. Tekintetem hirtelen villan fel, amikor gyönyörű nőnek nevez. Á, hát így állunk. Körbepillantok a szobában, és feltűnik, hogy túl nagy a csend. Ezt vagy annak köszönhetem, hogy ilyen késő van, vagy annak, hogy a doktor úr egyedülálló. Túl könnyű dolgom van...

- Az igazság az, hogy nem szeretnék sokáig kertelni. A húgomat keresem. Azt beszélik, hogy Ön nemrégiben magához vett egy lányt, akinek nem sok emléke van a múltról. Igaz ez? - kérdezem megjátszott megtörtséggel, mintha sajnálnám a testvéremet.

- Lehet, hogy az én kishúgomat fogadta be. Ha ez így van, akkor... - elcsuklik a hangom, hófehér arcomon egy könnycsepp szalad végig. - Kérem, mesélje el, hogy pontosan mikor, hogy talált rá. - nézek rá esdeklően, és le vagyok nyűgözve magamtól. Színésznek kellett volna mennem.