Főutca

Gwen & Tristram

Halk kiáltás, szinte sikolyszerű. Félig Gwennie felé fordulok, bár már sejtem mi következik: finom, gyengéd lekoptatás. Persze megértem, hogy régen találkoztak és szeretnének egy kicsit kettesben beszélgetni, mégis... Ott vibrál valami különös, kellemetlen érzés, mintha kő volna a gyomromban. Szerettem volna Gwennel beszélgetni, akárcsak Tristram, de ő a testvére, így olyasféle idétlen érzésem van, hogy jár neki némi előny. Egyébként sincs kedvem küzdeni.
Lassan mozdulok, mintha azt várnám, hogy megváltozzon a lányka tekintete, hogy azt mondja - vagy hazudja -, maradhatok. De hiába minden, mennem kell, nem itt van a helyem most. Nem hagyom megszólalni Gwent, helyette barátian magamhoz ölelem, ezzel is jelezvén, hogy nincs harag, megértem a szitut. Mielőtt elengedném, még egyszer rámosolygok, aztán a bátyja felé intek. Ha nem muszáj, nem akarok mégegyszer kezet fogni vele, mert minek is koptatnánk és ropogtatnánk egymás tenyerét?! Semmi értelme. Különben sem rajongunk egymásért, ahogy gondolatban visszapörgetem az elmúlt pár perc eseményeit és a beszélgetésünket. Van ilyen.
- Azért a meghívás még áll, ha mégis meggondolnátok magatokat - közlöm, bár tudom: erre annyira kicsi az esély, hogy az már negatív.
Hátat fordítok nekik, és a Három Seprű felé veszem az irányt. Fázósan húzom össze magamat, és igyekszem úgy fordítani az arcomat, hogy azért ne kapja pont telibe a szél. Zsebeimbe süllyesztett kezekkel, némán sétálok a vajsör és a kaja irányába. Valahol mélyen azért még reménykedek, hogy Gwennie utánam szól, hiszen mégiscsak barátok vagyunk, nem? Egyébként sincs szívem itthagyni a hidegben, csak hát az a tekintet, amit Tristram rám villant, akárhányszor rám néz...
Lehajtott fejjel megyek tovább.

~ Cyrus bocsi a késésééééért

Ajkait cigarettája köré préseli, izgatottan várja mi lesz majd a férfi válasza rövid gondolatmenetére. Túl sokszor lepődik meg.. Meglehet így van, bár többségében úgy látja, a legmeglepőbb eshetőségekre fel van készülve. Így már arról is megvan a saját elképzelése, hogy mit kereshet itt e kései órán ez a fekete ruhás férfi. Általában nem törődne mások dolgával, tőle aztán bizonyos határokon belül mindenki tehet, amit akar; de így, hogy a sors úgy alakította a ma estét, hogy kettejük útja keresztezi egymást, egyre jobban feszélyezni kezdi az álla alá peckelt pálca. Érzi, ahogy körüllengi a vanília édeskés illata, beszivárogva gondolatai közé, miközben a férfi ismét szólásra nyitja száját, ő pedig csüng minden egyes szaván, nem hagyva, hogy az édes illat elködösítse az eszét.
A férfi közelebb húzza magához, álla alatt még mindig ott a pálca, beszélgetőpartnerének kiléte még mindig ismeretlen, az éjszaka pedig még mindig veszélyes manapság. Csak nem elkezdett aggódni a kacérság királynője? Hát már mindenkit megfertőznek a Reggeli Próféta hazugságai? Hazugságok lennének? Talán egy picit elkezdett mozgolódni a szöszke fürtök alatt egy hang, miszerint talán óvatosabbnak kéne lennie, de Amythia tökélyre fejlesztette e hangocska kizárását a fejéből, így most sem hallja meg, csak épp annyira, amitől fokozott figyelemmel várja az elkövetkezendő szavakat.
És lassan eljut tudatáig az idegen bókja, ami kész hidegzuhanyként éri. Talán mégis túl sokszor lepődik meg.. Torkából csilingelő kuncogás gurgulázik fel könnyedén, eddig egészen merev teste ellágyul  a szavaktól, és engedi, hogy beleolvadjon a férfi karjába. Hát erre nem számított. Kit érdekel most már mi járatban ez a férfi? A lényeg innentől a szórakozás.
Hagyja, hogy elbódítsa a másikból áradó vanília illat. Saját cigarettáját kikapja szájából, majd eldobja háta mögé. Miközben a még mindig füstölgő dohányrudacska némán röppen a levegőben, Amythia ujjait összepréselve csettint egyet, mire a füstölgés végleg eláll, és a csikk végén haloványan parázsló papír halk szisszenéssel elalszik, majd a földre érkezvén - puszta ráadásként - egy láthatatlan láb párszor eltapossa a csikket. Bár ezt a sötétben álldogáló páros aligha látja már.
- És most, hogy rálelt.. - elcsigázva félbehagyja mondatát. Szavai várakozva lógnak a levegőben, míg Amythia alaposan végigjáratja tekintetét a másikon, kacéran itt-ott felejtve pillantását, majd a smaragd szemek lassan ismételten visszavándorolnak a férfi íriszeire - mit akar kezdeni ezzel a virágszállal?
Felemeli fejét. Álla így elválik a pálca hideg érintésétől, és arcát szinte csak egy leheletnyi levegő választja el a másikétól.

~ Most vajon nyögjem be, hogy ?Hjaj, azért választottam ezt, mert olyan szép, mint Te!? tipikus dumát, ahol szinte csorog az ember szájából a nyál? Nem illene hozzám, pedig lehet, hogy a nőknél bejön? Talán túlbonyolítom megint. ~
 - Erm? Nem tudtam, hogy ez a kedvenc virágod. De a rózsa túl snassz lett volna, a több meg gyér volt ? vont szinte észrevehetetlenül vállat Eaton, miközben majdhogynem őszintén beszélt. De csak majdnem. Igazság szerint körbe se nézett, de ezt mindenki tudja. ? így maradt valami különleges virág, amire senki nem, számít. Ám, valahogy egy pálmát nem szándékoztam a kezedbe nyomni, az egyéb túlnövesztett dudvákról már szót sem kívánok ejteni. Ez olyan szép, kellemes a színe, még ha illata nincs is és amolyan? Nem is tudom, milyen szót használjak rá. Praktikus talán? De ez sem tökéletes. Mindegy, szóval amolyan olyan? - magyarázta meg büszkén a srác, és egy kis ?büszke vagyok magamra? arckifejezést öltött magára, ami a megszokott könyvmoly és komoly arcvonásait gyerekessé és aranyossá varázsolták.
Hátratett kézzel sétált a lány mellett, akinek szemében apró boldogság-fény csillant, ahogyan megbabonázva nézett a napraforgóra. Bár érződött, hogy elmélkedik, csöndes tipegései legalábbis erre utaltak. Eaton nem szándékozta megzavarni Nadine-t az elmélkedésben, így csak rá-rápillantott a lányra. Végül kijött a kérdés társából.
 - Oh, hát a születésnapod? Animágus kismadarak hozták a hírt felém, hogy születésnapod lesz, de mivel az hétköznapra esik, nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet egy virággal odaállítani a Hollóhát klubhelysége elé, és bekopogni, hogy ott vagy-e ? motyogta egy kis nevetést a végére tűzve. Eaton megpillantotta a távolban valahol a ?Gyógynövény és ezer dudva? bolt kopottas, korhadozó tábláját, melyen elvarázsolt növényi szárak alkották a betűket. Ócska, eldugott, poros és zsúfolt. Ez jellemezte többnyire a boltocskát, de amennyire szánalmasan alulápolt külsővel rendelkezett, annál több mindent volt fellelhető polcain.

Eaton föllépett a lépcsőn, majd kitárta a nyikorgó ajtót. A belső ajtó fölé akasztott csengő játékos, vékony hangon jelezte a vevőnek, vannak még bátor, elvetemült diákok, akik hajlamosan átlépni az önmagában is taszító küszöböt. A fiú előre engedte Nadine-t, majd behúzta maga mögött az ajtót. Két pillantás elég volt számára, hogy kirázza a hideg, s ezt meglehet, társa is észrevette. Nem szokott hozzá, hogy holmi mugliputri szerűségbe betuszkolja magát megannyi ízléstelenül öltözött, szagos egyén közé, akik képtelen a saját lábukat megkülönböztetni egy rakás élő, mocskos földi féregtől.
~ Koncentrálj Eaton, koncentrálj? Ne nézz arra a szakadt szoknyás, csecsemőt dajkáló, fogatlan banyára, mert rosszul leszel, te butus. Ide látni a bűzfelhőjét, amit úgy elkerülnek a legyek? ~
 - Szerintem kezdjük ott a keresést ? javasolta a srác, miközben az előbb említettől legtávolabb eső sorra mutatott. Az összetákolt polcokon hol apró fonott kosárkákban álltak a zacskózott levelek és szárak, melyeket előre kimért adagokban lehetett vásárolni, hol pedig dobozolva álltak egymás hegyén-hátán a darabszámra vehető, ritka magok és termések. Aprólékos és odafigyelő munkát igényelhetett az ilyesfajta szortírozás, de valahogy ez mégsem emelte a fiú szemében a bolt szintjét.
Kis ideig kutakodtak, míg végül Nadine meglelte a dobozkát, melyen a ?Sopophorus bab? felirat díszelgett. A lány kezében levő ?kosár?-ban már minden benne volt, amit venniük kellett, csak a babbal szerencsétlenkedtek. Eaton kedvesen elkérte a lánytól a kosarat, s a pult felé sietett. Ki akart jutni minél gyorsabban ebből az állatoknak is borzalmas zárt helységből, ám félúton megtorpant, s gondolatainak szülötteként egy széles, hamiskás mosoly jelent meg arcán.

 - Erm, még vennék valamit, addig be tudsz állni a sorba? Igyekszem? - hadarta Nadine-nak, majd sarkon fordulva eltűnt a sorok között. A lány már majdnem fizetéshez készülődött, mikor Eaton megjelent, kezében pár kis zacskóval és dobozkával, s a kosárba helyezte.
 - Hagyd? - fogta le gyöngéden Nadine kacsóját, amivel a lány éppen a pénzért nyúlt. A fiú kedves mosollyal az arcán megcsóválta a fejét, majd sorra kerülve gyorsan fizetett.
 - Tartsa meg a visszajárót ? motyogta háta mögé, s nem érdekelte, mennyit kapott volna vissza. Képtelen volt tovább maradni bent, és tűrni a mindennapi emberek fürkésző, tapogató pillantásait. Kilépve az ajtón mélyet szippantott az aránylag friss levegőből. Kirázta a hideg csupán a tudattól is, hogy bent járt, de hát megkövetelte a sors, hogy bemenjen, ennyi áldozatra még képes. De csak ennyire!
 - Egek, ide se biztos, hogy jövök még valaha? - motyogta, miközben lelépdelt a lépcsőről, s a keresésben elgémberedett nyakát nyomkodta.
~ Első lépés megvan. Mindent megvettem, sőt, az ötletem sem lesz olyan rossz, ha nem futok ki az időből, és sikerül ilyen rövid idő alatt elkészítenem a másik bájitalt is. Zseniális vagyok? Remélem ezt ő is belátja majd. Vagy még gyúrnom kell?~

[Lena ~ Dundusom]

Lena ~ Dundusom

Nem hiszem el. Nem, még mindig nem hiszem el. Ha még négymilliószor fogom elolvasni, akkor sem leszek képes elhinni. Vagyis de. Sajnos nagyon is elhiszem hogy ez a helyzet.
Csak azt nem értem, ÉN minek kellek oda. Biztos az a kis sz×ka az oka. Ááá. Kétlem hogy Lena tervezte volna így. Jobban utál mint én őt.
Kotorászok egy ideig a zsebemben, majd előszedek egy szál cigit. Rohadt stressz. De ugyan kit érdekel, egy tüdőbeteg ide vagy oda. Nem oszt nem szoroz.
Mérgesen tekintek az előttem úszó színes, nevető kavalkádra. Nem akarok közéjük tartozni, mindamellett megvesznék értek, hogy csak egyszer is részem lehessen benne. Nem mintha nem lenne. Csak tudjátok, úgy szívből. Igazán.
Beszélnem kell azzal a nőszeméllyel. Érdekelne a véleménye. Meg jó lenne látni. Beteges. Támasztom a falat, szívom a cigit és bámulok ki a fejemből. Majd megpillantom. A barátaival kacarászva közeledik.
Hát ha rajtam múlik nem sokáig fog kacarászni. Ellendülök a faltól, a csikk reppen a levegőben. Kezemet a zsebembe süllyesztem, aztán Lena felé veszem az irányt.
Senki nem hívja így, csak én. Nem is tudom miért. Lehet mert ez jobban bosszantja. Lehet mert ez szerintem jobban illik hozzá.
Átverekszem magam a tömegen. Majd egy perccel később ott állok vele szemben. Nem érdekel hogy mit szól hozzá vagy mit nem, tudom hogy utálja a képem.
-Dundusom, gyere. Beszélnem kell veled.-jelentem ki komolyan.
Persze talán most jön az ellenkezés, meg a kérdezősködés. Odaadom neki a levelet. A lényeg az egészben, hogy az ő szülei meg az enyémek tartanának egy kis családi összeröffenést abból kifolyóag, hogy a nővérem hozzámegy az ő egyik rokonához, és nekünk is feltétlen ott kell lennünk,  mert olyan cukik vagyunk egymás mellett.
Mi, cukik, egymás mellett. Túl nagy sokk ez nekem egy mondatban.
-Mit szólsz hozzá?-szorítom össze dühödten a számat.

Music

Montgomeryék fia

Tudjátok, hogy miért szeretem a tavaszt? Azért, mert olyankor minden éledezik, az állatok, a növények, a fák, az égbolt. Imádom a tavasz illatát, a lágy szellőt, amely belekap a hajamba, a méhek zümmögését, a madarak csicsergését és aww, nem is folytatom tovább. Talán az egészben a legjobb az, amikor a barátokkal együtt lehetsz, kisétálhatsz a parkba, a térre, a sétálóutcára. Nem csak, hogy jó levegőn vagy, de a társaságot is élvezheted. Hidd el, sokkal jobb kint lógni a haverokkal, mint a négy fal között ücsörögni és várni arra, hogy a sült galamb berepüljön a szádba.

Így nem véletlen az sem, hogy most épp a főutcát járom öt fős baráti társaságommal. Tőlem jobbra lépdel Claire és Belle, másik oldalamon Sabine, Gaby és Nancy. Mi aztán hugrabugosok vagyunk a legjavából. Néha nem is értem, hogyan viselnek el minket a háztársaink, hisz ránk csöppet sem jellemző az, hogy visszahúzódva megüljünk egy sarokban és kukucskáljunk ki a fejünkből jámboran, álmodozóan. Ez nem azt jelenti, hogy nem szoktunk ábrándozni, de olyanok vagyunk, mint egy gumilabda, folyton folyvást csak pattogunk és ökörködünk, állandóan a hülyeségen törjük a fejünket. A minap is mit mondott Nancy? Azt, hogy álljunk össze, s csináljunk egy vokál kórust. Ez alap esetben annyira nem is tűnik hülyeségnek, hisz az éneklés jó dolog. Mégsem úgy, ahogy Nancy gondolta. Szerinte meg kellene próbálnunk leutánozni a hangszerek hangját a saját hangunkkal, mostanában épp a pukkasztásokat gyakoroljuk az egyik dalhoz, bár bevallom, nekem elég viccesen megy.

A nap szinte hét ágra süt, ezért sem kaptam magamra kardigánt, csupán egy virágos, egyrészes pántos ruhát viselek egy magassarkú, bokánál megkötős cipellővel. Nem túl kényelmes, bevallom, néha kicsit vágja a bokám, de a szépségért meg kell szenvedni. Ugyan semmi bajom a külsőmmel, elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok, de nem gátolom a fejlődés lehetőségét. És, ha a magassarkú hosszítja a lábaimat, akkor miért ne hordjam?

Gaby épp a fuvolás sztoriját meséli, halálos, el is kacagom magam. Egy srác elvette tőle, majd azt hitte, hogy olyan, mint a furulya, s úgy próbált rajta játszani. Na jó, ez így annyira nem vicces, de ahogy Gaby előadta, úgy már annál inkább. Kacagásom közepette egy hang szólít meg.

Miért? Könyörgöm, miért nem lehet egy nyugodt pillanatom ettől a fajankótól? Már megint mi baja lehet? Le merném fogadni, hogy valami öltözködési tippet szeretne adni, ezt már megszoktam. Felé pillantok és kegyesen meghallgatom, hogy mit akar.
- Beszélned velem? -
Még, hogy beszélnie kell velem...Cöhh, ez annyira diplomatikusan hangzott. Csak nem történt vele valami komoly dolog? Lehet, hogy a szobatársai eladták az agyféltekéjét? Hmm
- Lányok, a családi barátunk fia valami nagyon fontosat szeretne, ha megbocsájtotok. - Magyarázom a lányoknak egy kis mosollyal. Ők is nagyon jól ismerik Marcust, már meséltem róla, s tudják, hogy milyen bunkó a srác. Kilépek a többiek közül, majd teszek pár lépést Marcus felé, miközben egyik kezemmel csavargatom a hajamat. Nem tehetek róla, ez már rossz szokássá vált nálam, de szeretem csavargatni. Ekkor szó nélkül egy borítékot nyújt át. Kicsit elhúzom a számat, de azért elveszem, kibontogatom, majd egy perc alatt átolvasom.

Micsoda???

Nem akarok hinni a soroknak, egy fintor kúszik az arcomra, majd Marcusra pillantok.
- Beszélnem kell anyámmal. - Csak ennyit tudok elsőre mondani, ez az egész teljesen kiakasztó. Hogy mi ketten menjünk az én unokabátyám és az ő nővére esküvőjére, ráadásul párként, csak hogy emeljük az est fényét valami ostoba tánccal? Na neee, ebből nem kérek. Itt is elég elviselnem Marcust és a 17 év alatt már meg is untam.

- Hogy mit szólok hozzá? Ez az egész nevetséges. Én nem akarok veled menni arra az esküvőre, most komolyan, a szüleink tudják azt, hogy mit tesznek? Össze akarnak zárni bennünket, miközben el sem bírjuk viselni egymást? Nem, én ebben nem veszek részt. Már ne is haragudj, de táncolni sem tudsz, nem vagy túl kommunikatív és elég közönségesen viselkedsz. - Jegyeztem meg, talán nem volt ez túl szép tőlem, de amennyit én az évek alatt kaptam, ez ahhoz képest még így is gyönyörűség...

[Nem gyűlöllek, csak utállak...]

Nem gyűlöllek, csak utállak...

Csak neked Dundus

Míg olvassa a levelet, én őt nézem. Mikor megszólal, még mindig őt nézem, de már olyan "Dögölnél meg sz×ka"-nézéssel. Rágyújtok. Utálom. Mindenesetre legalább félrehúzódtunk a hülye, vihorászós udvartartásától. Úgy tesz mintha nekem nem lenne ez az egész pont olya sz×r, mint neki. Sérteget. B×ssza meg, Fred Aster elbújhat mögöttem, de ezt nem fogom vele közölni. De ugye, ne is nagyon rontsuk le a kialakult képet.
Közelebb lépek hozzá, nem szereti ha a képébe mászom, de most nagyon nem is érdekel.

-Na idefigyelj Dunduskám...-kezdem és ennek örömére egy adag cigifüstöt fújok az arcába.-Elhiheted nekem, hogy rohadtul nem veled mennék. Hozzád még bottal sem nagyon nyúlnék, édesem.-picit kijjebb mászok az arcából és szívok egy slukkot.
Utálom, állandó jelleggel felhúzza az agyamat. Mindig ezt csinálja, én meg erre megint csak támadok. Kezd ebből elegem lenni.
-Elég ha eszembe jut a kis rezgős, hájgombóc fejed és elmegy az életkedvem.-folytatom.
Aztán karba teszem a kezem és hallgatok egy sort. Nem, valóban nem vagyok túl kommunikatív. Nem mintha ez akár egy percig is érdekelne.
-Beszélhetsz is anyáddal, én is írtam a családomnak. Úgy képzeld ez már a válasz levél.-taposom el a csikket.

Megragadnám és megráznám. De úgy istenesen. És még üvöltenék is vele. Úgy istenesen. Hogy hé, kelj már fel. Térj eszedre. Itt vagyok. Isten az atyámra, hogy gyűlölöm őt. És amennyire gyűlölöm, ugyanúgy nem vagyok képes elszakadni tőle. Ostoba, rohadt szerelem. Csak egyszer tudnám elkapni azt a rohadt kis nyomorék Cupidot. Kiherélném. Aztán megölném, kétszer. Egymás után.
Újabb szál cigaretta kerül elő. Ez már kóros. Nem baj, hátha hamarabb elvisz mintsem az esküvő elérkezik. Bár hiú ábránd.
-Na, ha kitárgyaltuk mennyire nem vagyok alkalmas arra, hogy egyáltalán a "párod" legyek, akkor hallgatom mi a te fenomenális terved. Halálra hisztized magad? Vagy a szüleidet? Vesd be nyugodtan azt a stílust amit velem szemben alkalmazol, tuti lesz.-szólalok meg aztán.

Bántani akarom. Azt akarom, hogy fájjon neki. Hogy ennél is jobban gyűlöljön, mert akkor én is tudom őt gyűlölni kedvemre.
-Ha meg nem sikerül, úgyse csüggedj.-folytatom.-Attól még hívhatsz magadnak f×szokat, akikkel eljátszadozhatsz. Majd a barátnőd addigra biztos megtanít a megfelelő "furulyatechnikákra".-teszem hozzá.
Azt hiszem mindkettőnk részéről csak az a lényeg, hogy kötekedjünk a másikkal. Belegondolva, talán még hiányozna is, ha nem lennének ezek a rövid időközönkénti összezördülések.
Tényleg hiányozna, mert akkor nem láthatnám.
Mekkora p×cs vagyok.

Marcus

Látjátok? Erről beszéltem, most egy kifejlett példányt láthattok a tahók társaságából. Nem is vártam mást, tudtam, hogy így fog reagálni, a beceneven már meg sem lepődöm. A füst viszont eléggé zavar, utálom, ha így az arcomba áll és belé fújja a füstöt.
- Na látod, neked is megvan az indokod, hogy miért ne menjünk együtt. Ezt ugyanígy anyukádnak is elmesélhetnéd. Ő is rájöhetne már, hogy hozzád, ehhez az adonisz testhez és ezekhez a szemekhez nem egy rezgő fejecske és nem egy ilyen gömbölyded test illik. - mutatok végig kezemmel először rajta, majd magamon, csak a szemléltetés kedvéért, miközben végig széles mosoly ül az arcomon. Abszolút nem veszem fel az élcelődését, piszkálódását. Világ életében ilyen volt, s már megszoktam. Bár, hozzáteszem, még mindig tud mutatni valami újat, s otrombábbat. Aztán szóba hozza, hogy ez már a válaszlevél.

Hogy mi??? Nem hiszem el, hogyan lehetnek ilyen értetlenek a szülők és miért akarnak ilyen ostobaságot ránk erőltetni. Ráadásul ő folytatja az arcoskodást, pfff. Bevágok egy unott képet, ez már annyira szánalmas, de komolyan. Miért nem tudna legalább egyszer normálisan viselkedni? Mintha csak ebből állna az élete, hogy mindenkivel így viselkedjen. Nem csodálom, hogy nincsenek normális emberi kapcsolatai...Én elég békés típus vagyok, ahogy már mondtam is, nem veszem fel azt, amit mond. De ez az utolsó beszólása. Legszívesebben megpofoznám, talán látszik is, hogy egy pillanatra megvillannak a szemeim, de csitítom magam. Nyugi, ő csak Marcus, az a hülye kölyök kiskoromból. Egy mosolyt varázsolok az arcomra.

- Marcus, ebben igazad van, majd hívok is valakit, aki sokkal normálisabb nálad. - Vetem oda, miközben végignézek rajta.
- Ami a furulyát illeti, miből gondolod, hogy nem vagyok profi?- Kérdezem gúnyosan, mi mást tehetnék? Nem fogok hisztizni, pofozkodni sem. Inkább visszavágok, de megfutamodni nem fogok...
- Ötletem pedig egyelőre nincs, de egész biztosan lesz valami, nem lesz nehéz azon agyalnom, hogyan is szabadulhatnék meg tőled...

[Lena]

Lena

Utolsót parázslik még a cigarettám, aztán teljesen elhamvad. Pont ugyanúgy ahogy a bennem lévő düh is, a vágy hogy bántsam. Szavakkal dobálózunk, mint mindig, de én ezt kezdem megunni, kezdek belefáradni.
Sokkal egyszerűbb volt minden még azelőtt, hogy visszatért volna Franciaországból. A rút kiskacsából hattyú lett. Én meg...lehajtom a fejem. Mikor megszólalok magam is meglepődöm. Önmagamon.

-Jobbat is érdemelsz mint én.-nézek el oldalra.
Hogy ő, profi? Ajaj, csak most ne nyögjek be valami orbitális baromságot. Inkább csak hallgatok és azon kapom magam, hogy de rágyújtanék. Megállom. Így is kezdek enyhén köhögni. A sok dohány.
-Mindenbe amibe belefogsz, az neked sikerül. Tehetséges vagy.-próbálok gúnyos felhangot vegyíteni a mondandómba, mert úgy érzem több mint elegendő felületet hagytam neki szabadon arra, hogy belém rúghasson.

Rágyújtok. Csak nem bírom ki. Ránézek. A cseppet sem hájfej arcára.
-Rendben, majd megkönnyítem a dolgod. El sem megyek erre a hülyeségre. Az én hírnevemnek már egyáltalán nem számít. Eggyel több vagy kevesebb rovás a számlámon, mindegy.-vonom meg a vállam.
Nem vitatkozok, nem teszek megjegyzéseket. Mi több. Inkább befogom a számat.
Lenaról a barátnő felé vándorol a pillantásom. Ahányan vannak, mind elég csúnyán merednek rám. Hm...úgy tűnik Dundusom mesedélutánokat tart nekik rólam. Én meg alátámasztom a hülyeséget.

-Visszaeresztelek a barátaidhoz.-lépek hátra egy-két lépésnyit.-Majd szólj mint döntöttél ezzel kapcsolatban.-bökök a cigivel a levél felé.
Sóhajtok egyet, akaratlanul is egy kivert kutyanézést ejtek meg Lena felé, majd biccentek egyet.
-Szia.-köszönök el, de nem mozdulok.

Cuki Marcus 

Most aztán kíváncsi leszek arra, hogy mit fog kitalálni, mert ez a furulyás dolog sem volt szép húzás, de láthatja, hogy engem aztán nem érdekel. Azt mond, amit akar, nem fogok úgy sírni, mint kiskoromban. Az egész más helyzet volt, akkor még nem így gondolkodtam, mint most. Összefűzöm magam előtt a karjaimat és már várom azt, hogy a nagyokos milyen újabb szemétséggel áll elő. Tekintetem a cigarettára siklik, amelynek maradványa a földre hull, majd felpillantok, s a szemeibe nézek.
- Persze , hogy jobbat érdemlek. - Vágom rá és csak ezután gondolkodom el a mondat jelentésén. Hogy mi van? Végül is csak az igazat mondta, bár meglep az, hogy így vélekedik önmagáról. Mindig azt hittem, hogy egy beképzelt, hímsoviniszta dög, de most nem viselkedik úgy. Mit akar ezzel elérni? Nekem nagyon gyanús, egész biztos, hogy készül valamire.
- Neked meg mi bajod van? - kérdezem őt, szemöldökeim a magasba szökkennek.
- Marcus, te beteg vagy? Hol maradnak a csúnya jelzők, az otrombaságod? Te nem szoktál engem dicsérni. Hallani akarom, hogy mi ezzel a célod? - szegezem neki a kérdést, talán egy kicsit akaratos is vagyok? Hmm...Egy pillanatra elgondolkodom, ő pedig tovább folytatja ezt az újszerű dumáját, ami engem egy kicsit bosszant. Már megszoktam a viselkedését, de ez tőle új.

Most komolyan, mi baja van? Nem értem...Tekintetem végigfut rajta, olyan szerencsétlenül fest. Ne, nehogy megsajnáld...üvölti a gondolatom, de a fene esne abba a nagy szívembe. Vetek egy pillantást a barátnőim felé, egy pillanatra megkomolyodnak a vonásaim, majd közelebb lépek Marcushoz.

- Hallod, neked meg mi bajod van? Beteg vagy? Vagy mi van? - Próbálok érdeklődni, azért nem viszem túlzásba, nem viselkedem mézes-mázosan,de mégis csak érdekel, hogy mi van vele, hisz már gyerekkorom óta ismerem...

[Lena]

Lena
S Lenát látom az ágyamon...

Persze, ha már nem viselkedek úgy, mint egy tajparaszt, akkor már beteg vagyok. Máskülönben most én nézek elképedve Dundusomra. Mit érdekli őt az én nyomorom? Akár egy percig is. Nem hsizem el, hogy itt néz rám aggódó szemekkel és azt kérdi, hogy jól vagyok-e.
-Nincs ezzel semmi célom.-felelem halkan, amolyan lemondóan.
Belefáradtam. Nincs kedvem már ehhez a hímsoviniszta farok szerephez. De ezt már semmi nem mossa le rólam.

-Lena...-kezdenék bele, de valami mintha gátat szabna a kitörni készülő őszinteségi rohamomnak.
Eddig mindig én gyaláztam őt, sértegettem, s ha most hirtelen megejteném a nagy vallomást, akkor valószínű porig rombolnám mindenféle és fajta keservesen megszerzett védekezőfunkciómat.
De tényleg nem akartam bunkózni. Hát pöfékeltem csak magamban, várva valamire ami megtöri magától ezt a kínos helyzetet, de nem esett ilyesmi.

-Jól vagyok.-sóhajtottam végül egy nagyot.
A cigi ismételten a földön landolt. Sok lesz ez, nagyon sok. Nem nézek a Dundusomra, inkább a hömpölygő diáksereget lesem. Nem egyszerű ez. Egyáltalán nem az.
-8 évig táncoltam.-bukik ki a számon a meggondolatlan mondat és már szívnám is vissza, de lehetetlen.
Nem hiszem el, hogy itt ebbena pillanatban kapok őszinteségi rohamot.
Miért nem küldöm el inkább a fenébe? Még az is jobb lenne.

-Mindegy.-teszem hozzá aztán gyorsan.
Ránézek. Mondjon már valamit. Nevessen, vagy tegyen rá valami megjegyzést. Hogy visszavághassak. Ne én kezdjem el. Nem megy. Most nem.

Marcus

Én még életemben nem láttam ilyet tőle, az biztos. Olyan halkan válaszol, hogy ez már szinte beteges, de komolyan. Lenaaa? Most meg miért hív így? Csak anyáék szoktak ezen a nevemen szólítani és ők is csak nagy ritkán. Pislogok rá a kék szemeimmel, kezdek valóban aggódni, hogy talán tényleg beteg. Ugyan azt mondja, hogy nincs jól, én nem hiszek neki.

- Nem kéne ennyit dohányoznod, nem tesz jót az egészségednek. - Jegyzem meg, miközben figyelem az arcát, elég búsnak tűnik. Na ne, ő nem Marcus, biztosan egy marslakó, aki hirtelen a testébe költözött, csak ez lehetne a magyarázat, már ha hinnék az efféle dolgokban.

- Persze, látom, hogy majd kicsattansz az egészségtől, de most komolyan, ne hülyéskedj. Szívass, szólj be valamit, de ne csináld ezt, mert így még nem láttalak. - Mondom neki őszintén, kicsit halkabban, hogy a lányok ne hallják. Talán most furcsának találjátok, hogy így viszonyulok hozzá, de higgyétek el, hogy ha ti ismernétek valakit már régóta, s legyen az jó barát, vagy ellenség, ha valami baja lenne, egész biztosan segíteni akarnátok, vagy nem?

Ekkor végre megszólal, de amit mond, furcsa. Szerintem teljesen begolyózott, csak tudnám, hogy mitől.
- Marcus, ezt most miért mondod? Nem tudtam, oké...de.... -

Várjunk csak, lehet, hogy megsértettem az önérzetét azzal, hogy azt mertem feltételezni, hogy nem tud táncolni? Valóban ezzel megsérthettem volna?? Próbálok a szemeibe nézni, már ha figyelne rám.
- Téged most megbántottalak azzal, hogy azt mondtam, nem tudsz táncolni? Vagy mi van? Marcus ne csináld már ezt, mert mindjárt megpofozlak. - Ezt csak úgy mondtam, nem akartam én verekedni, de valahogy észhez kellene térítenem...

Lena

Nyögd már ki. Nem, soha, előbb essek össze holtan. A francba. Na ezért megyek inkább a f*rkam után, és dobok félre minden érzelmet. Utálom ezt, ezt a rohadt irányíthatatlan érzelem tömeget. Nem bírok vele megbirkózni nekem, ez nem megy. Veszek egy mély levegőt, aztán Scarlette-re nézek.
-Légy szíves ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek és mit ne.-szólalok meg.

Jól van, ez az. Kezdessz helyre rázódni haver. Már csak egy kicsi és ki is csúszik a szádon a következő állatság. Rúgj egyet belé. Hogy helyre álljon a lelki békéd. Tedd már meg a jó istenedet neked is. Szánalmas, szánalmas. Hol hagytad a...franc essen beléd is.
Elképedek magamon. Rohadt skizofrén leszek? Éppen hangosan nem vitatom meg a dolgokat.
-Nem sértődtem meg.-ingatom meg a fejem.

Hú, ez aztán a sértés.
-Hát csináld, üss meg.-nézek rá komolyan.-Gyerünk, kérlek rúgj belém, akkor hátha én is könnyebben túlesek rajtad.-üvöltök.
Biztos vagyok benne, hogy üvöltöttem az utolsó szavakat.
S megszűnt a nyomás a mellkasomon. Kimondtam. Viszont a nyugodtság tova is száll és megint itt állok. Itt, előtte. Kiterített lapokkal. Rágyújtok. Dühös vagyok.

-Na, élvezkedhetsz.-szólalok meg.-Gyerünk!-kiáltok rá.-Itt a lehetőség Dundusom.-vágom le a földre a nem is olyan régen meggyújtott cigimet.
Rohadtul dühös vagyok. Magamra, mindenre. Arra, hogy kiadtam magam, egy pillanat alatt. Ha lenne itt egy szabad fal, és akadna lehetőség neki rontanék annak a falnak. Neki én. Hátha szétloccsan a fejem az ütközéskor és utána több hülyeséget nem követek el.

[˝ ˝Amythia M. Lixfise]

˝ ˝Amythia M. Lixfise


Bódító szavak, amelyek mindig és mindenkor képesek célba találni, ha azokat az ember a megfelelő pillanatban ejti el. Képesek arra, hogy egy megbőszült, vad nőből azonnal doromboló kiscicát varázsoljanak. Érteni kell a nyelvezetet, hiába mondják sokan, meg lehet tanulni, csak idő kell hozzá. Neeeem, közel sem ez a valóság. Az embernek születnie kell arra, hogy képes legyen mindig a legmegfelelőbb pillanatot kiválasztani azoknak a bizonyos szavaknak a kiejtésére. Cyrusnak megadatott, képes volt olyan helyzeteket is a maga számlájára fordítani, amelyek mások esetében már eleve elveszettnek minősültek.

Az üresnek ható tekintet abban a pillanatban változott meg, amikor a karban tartott, pálcával ajkaira szegezett hölgyemény elmosolyodott. Apró, és sokat sejtető kuncogás hangzott fel a sötét éjszakában, amely jelezte, az ösvény letisztult, csak végig kell sétálni rajta. Cyrus szemei abban a pillanatban mint valamiféle vadé csillantak meg, hiszen a kiszemelt zsákmány engedni kezdett. Kaján, és érzéki csillanás futott végig a sötétszín íriszeken, melynek folyományaképpen az ajkak is halovány mosolyra húzódtak. A pillanat nem múlt el, az igen szemrevaló teremtés keze megemelkedett, majd a szájban lévő cigarettát megfogva törte meg annak végég, és hajította a hóval borított utcára. Az inkognitóban halálfalóként tevékenykedő férfi nem nyúlt a szivarért, egyik karjával azt a bizonyos virágszálat tartotta, míg a másikban a varázstárgy ékeskedett, hogy azzal is kéjesen simogathassa az ajkakat, a nyakat. Azonban a pálca most megállt, a férfi pedig egy halk igét mormolt el, melynek hatására a szivar hirtelen halovány árnyalatokat kezdett ölteni, mígnem eltűnt. Ez így járja, ha a másik van olyan illedelmes, hogy eltűntesse az akadályokat, hát jómaga sem fog olyan etikátlan lenni, hogy ne viszonozza a kezdeményezést.

A harmincas évei derekát koptató férfi csendesen figyelte a karjaiban tartott, szinte leheletnyire pihegő nőt. Érezte, ahogyan annak mellkasa az övéhez feszült, egyre mélyebb levegőket vesz, jelezvén, akarja azt, ami elindult... akarja azt a titokzatos éjszakát, tabuk nélkül, kötelezettségek nélkül... A csendet aztán ő törte meg kérdésével, amely tovább fokozta az incselkedés ezen fázisát, vitte a beszélgetést, a folyamot, amelyen megjelentek az első hullámok, amelyek folyamatosan növekedtek, akár a vágyak. Cyrus mégis nyugodt tudott maradni, az ő ketyegője akkor vadult csak meg, ha a préda már ott feküdt az ágyában, akkor sújtott le állatként, hogy szétmarcangolja. A kérdésre nem válaszolt, hagyta, hogy a nő megemelje a tekintetét, és eltávolodjon ajka a pálcától, amely időközben visszavándorolt kéjes helyére. Nem akart válaszolni, mert nem látta lényegét, a nőnek éreznie kellett, szavaival csak húzni akarta őt, tovább húzni...

A varázstárgy lassan végigsimította a nyakat, majd, amennyire a testek összefonottsága engedte, lassan haladva indult meg a keblek irányába. Ezzel egy időben fejét előre szegte úgy, hogy az ajkak összeérjenek, hogy a nő érezze a szivar kellemes és lágy ízét, a az őt körülvevő illatfelhőt. Nem csókolta meg, esze ágában sem volt… hagyta, hogy amaz tegye meg, ha akarja… úgy legalább tudni fogja, milyen éjszaka is áll előtte...

    

Már kívülről sem tűnik túl barátságosnak a bolt Nadine számára, de a bolt külseje még mindig sokkal jobb állapotban van, mint a belseje. A bent lévő kellemetlen zsúfoltság és nem utolsó sorban a szagok és színek fintort csalnak az arcizmait remekül uraló Hayes kisasszony arcára is. Mert ez tényleg színvonalon aluli.
Vet egy pillantást McLainre, hogy megbizonyosodjon róla a fiú reakciója is hasonló az övéhez. A mardekáros srác szívébe se lopta be magát ez a hely. Így hát mind kettejük érdeke, hogy minél gyorsabban kimeneküljenek innen vissza a szabad térre és friss levegőre. Szóval vissza a főutcára.
A nagy döbbent csendet, amelyet a borzalmas látvány okozott végül egy kellemes fiú hang töri meg, amely Eaton tulajdonát képezi. A fiú hangjára végre Nadine képes elemeli a tekintetét a mocskos helyről és helyette McLain barna szemeit fürkészi. A két látvány egymás ellentéte, tökéletes kontraszt. Hiába hiszi Nadine azt, hogy a rossz környezetben a szép, tökéletes tárgyak veszítenek értékükből, azt most még ő is belátja, hogy ez a bolt határozottan jótékony hatással van Eaton arcára. A mardekáros srác eddig is jóképű volt Nadine szemében, hiszen azért kérte a korrepetálást is. Csak úgy nem rombolta volna a saját hírét tanulás terén… De a McLain gyerek szépen faragott arcáért még erre, a hollóhátasok körében akár szociális öngyilkosságnak is nevezhető, lépésre is képes volt. Hiába ez a lány gyengéje… Na meg az ha bókolnak neki, és bizony Eaton bókol is. Nadine pedig naivan olvadozik mellette. Mert ő csupán egy lassan tizenhat éves tájékozatlan kislány. Nem is nagyon lehet tőle többet elvárni.

Így hát Eaton kiszakítja a mi Hayes lányunkat a bolt hangulatából és már indulnak is a polcok közé, beszerezni az alapanyagokat. A keresés gyorsan haladt, hiszen mindkettőjüket ugyanaz a cél vezérelte: minél hamarabb ki innen! Végül nagy nehezen előkerül az a fránya Sopophorus bab, amit már jó pár végtelennek tűnő perce keresnek, úgyhogy most már nyugodt szívvel indulhatnak a pénztár felé. Még el sem érik a sor, mikor Eaton gondol egyet és visszatér a polcok közé. Nadine meg csak néz utána nagy szemekkel. Mire lehet még szüksége? Hiszen mindent megszereztek, ami kapható volt itt a bájitalukhoz… Akkor?
Végül valahogy sikerül kisöpörnie ezt a kérdést a fejéből, hiszen választ úgy sem tudna adni rá. Nem tudhatja, hogy vajon mi járhat Eaton fejében, milyen terveket szőhet…
~ Cöh… Biztos valami sötét tervet. Elvégre ő is csak egy nagy, gonosz farkas a sok közül. Jön és megeszi a nagymamát, meg a kecskegidákat, meg a három kismalacot… - idézi fel azokat a mugli esti meséket, amiket eddigi rövid élete során olvasott és közben enyhe mosolyra rándul az arca, ahogyan elképzeli a mardekáros fiatalurat kecskegidák után rohangálva. Vagy, ahogy próbálja elfújni a téglaházat…
Mielőtt azonban jönne a vadász, hogy kiszedje McLain hasából a nagymamát és Piroskát, a „Nagy gonosz farkas” visszatér és átvállalja a kis hollóhátastól a fizetés terhét. Micsoda úriember! És Nadine-nak volt képe le csúnya farkasozni. Ejnye…

Néhány pillanat és a két diák máris az utcán találja magát. Sokkal jobb, tényleg sokkal jobb idekint. Eaton példáját követve ő is nagyot szippant a friss levegőből, majd a fiú felé fordul, aki láthatólag remekül el van a gondolataival, így Nadine a biztonság kedvéért meg is szólítja, hogy biztosan felfigyeljen rá.
- Ide soha, de soha többet ne hozz el, Tony. Borzalmas egy hely –fejti ki véleményét és  becézi le a mardekáros srácot, majd reménykedik, hogy az nem fog megsértődni a becéző név miatt és nem változik vissza a Nadine képzeletében élő nagy gonosz farkassá, hogy aztán egészben felfalja.
- Mindenesetre ezek után megérdemlünk egy kicsit sétát a szabad és tiszta levegő, nem de? –kérdez rá, miközben a fiúval szembe lép és beveti legártatlanabb szemeit, hogy meggyőzze ne váljanak még szét és menjetek vissza egyesével a kastélyba, hanem használják ki ezt a szép napot és töltsék együtt. Mert ha most vissza mennek a kastélyba akkor Nadine tanulni fog, mert nincs jobb dolga. Pedig már ráférne a pihenés… Szóval a mardekáros srác döntésén múlik, hogy Hayes kiköt-e a gyengélkedőn tanulás miatti végkimerülésben vagy sem. Jól fontold meg a döntést, te fiú ^^

[Mr. Sean Blain]

Mr. Sean Blain

Az arc kissé fájdalmas, a tekintet kifejezéstelen. A szám száraz, a szemem pedig bántja a fény, egy palack vizet fogok a kezemben, a ruházatom és a megjelenésem ápolt, nem is én lennék ha nem így lenne, de nem szoktam így járni, ez egy hihetetlen este volt, rég volt ennyire jó, míg másnap ennyire rossz. Valamit, valamiért szokták volt mondani, ám én végül arra jutottam, hogy most túl nagy az ár, mint a megszerzett jutalom. Nem baj, most, hogy lejöttem a faluba egy kicsit rendbe hozom magamat, hiszen bár kifogástalan az öltözékem, valószínűleg az arckifejezésem nem túl bizalomgerjesztő. Így gondoltam, hogy beugrok valahova, hogy valami csodaszerrel helyre tegyem magam, a csodaszer neve nem más, mint szivar és némi könnyű ital, vagy könnyűvérű hölgyemény, egyiket sem vetném meg most, hiszen helyrehoznék azt a zűrt, ami bennem uralkodik.

~ Miért? Miért kell a másnapnak ilyen szörnyűnek lenni? Azt hiszem, ez a csaj ennyit nem ért meg, tovább megyek közel ennyit sem, nem baj kapott egy darabot belőlem, had legyen boldog tőle, hiszen ezzel mindig is boldogok voltak. Ó nézzenek oda hát csak nem megint magamat dicsérem, nem is kéne, hiszen dicsérik tetteimet a női sóhajok, s esti vágyálmok. Ódák zengik hősi tettem. Ez igen, tökéletes az életem, mindig is az volt, s ezt e csodás teremtmények a nők tették azzá, mindegyikük egy külön történet, egy külön rejtély, amit végül én oldottam meg. ~

Zárom végül ezzel a gondolataimat, s aztán arcomra kúszik egy kaján mosoly is, ami csupán megerősíti, a magamba vetett hitet. Nem voltak sosem problémáim az önbizalommal, voltak akik próbálták letörni, de nem sok sikerrel, mint az látható, én voltam, s vagyok mind a mai napig az oroszlán a porondon, aki mindent visz.