Főutca

[.-= Theodor =-.]

.-= Theodor =-.

Nyűg.
Unalom.
Komolyan mondom, Cedrah szerintem azzal szórakozik, hogy az egyes roxmortsi túrák alkalmával külön felhívja annak a zsíros fejű Pitonnak a figyelmét, aláírta a retkes engedélyemet, és mehetek le a büdös koszfészekbe. Biztos vagyok benne, hogy direkt módon műveli, mert jól tudja, mennyire rühellem a mocskot és a koszt. Odalent meg ebből a kettőből van a legtöbb, megspékelve egy jó kis kanális szaggal, ami a már kora reggel ittas parasztokból árad. A belőlük kiszivárgó párlat pedig úgy lebeg egész nap a falu felett, mint valami átok. Lassan elmondható, hogy a lakosok bőre beissza majd a szagot, és ők is olyan szarszagúak lesznek, mint a piás, vágnivaló, züllött alakok. Ég ne adja, hogy a faluban fogok lakni, de ha ez a csúfság megtörténne, olyan rendet fogok rakni, öröm lesz nézni. A macskaköveket és betont mellőző, homokkal töltött urakon sem lesz por. Egyetlen szem fel mer kavarogni napközben, felégetem a helyet. A piások meg érdekes módon egyre csak tünedezni fognak, ezzel egyenes arányban a nyakláncom meg szépen alakulgat. De visszatérve az eredeti gondolatmenetemhez, már a viszolygás fojtogat, amikor jön a levélke, ma ekkor és ekkor jelenjek meg, mert indul a tömeges séta. Elismerem, kell valaki a rohadt állatcsorda mellé, amit a diáktársaim tesznek ki, de van kedve a fenének kondásként viselkedni mellettük.
Fejrázás.
Sóhaj.

Halottam, hogy a muglik szoktak használni valamiféle füldugót annak érdekében, hogy a számukra zajosnak vélt helyeket el tudják viselni. Nem ártana nekem is egy pár belőle, bár, az igazat megvallva bizony hamarabb nyúlnék fegyverhez, és hallgattatnám el azzal a nyafogókat körülöttem. Szokásos cuccban, fekete cipő, fekete farmernadrág, mélyzöld ingben jelentem meg, és indultam el lefelé. Próbáltam úgy alakítani a dolgokat, hogy a hömpölygő tömeg legvégén, lépésekkel lemaradva bandukoljak. Nem szoktam beszélgetni, hiszen egy ember az állatokkal nehezen érteti meg magát. Valaki lett volna, de őt nem láttam a csapatban,  persze nem törtem magam a keresésével, mégiscsak Blaine vagyok.

A falu.
Undor.
Hatalmas fintorral az arcomon meredtem szét a szélrózsa minden irányába, vajon ma melyik tiltott helyet látogassam meg. Utóbb a Szellemszálláson tevékenykedtem, az nem volt egy mindennapi délután. A fintor lassan mosollyá alakult egy pillanatra, de aztán visszatértem ebbe a retkes valóságba. Ahogyan merengtem, hová is mehetnék, a főutca kellős közepén egy diákot pillantottam meg. Láthatóan nem törődött másokkal, csak álldogált, és önelégült fejjel bámult egy adott pontot a nagyvilágban. Látszott rajta, hogy rettenet hatalmas arca lehet, csoda, hogy elfér a faluban. Gondoltam, jobb dolgom nem akad, hát meghazudtolva önmagam beszélgetést kezdeményezek, hátha gyarapodik majd az ujjgyűjteményem. Lassú léptekkel indultam meg felé, odaérve pedig megálltam, majd a kiszemelt pontot kezdtem méregetni én is. Nem volt ott semmi, természetesen.
- Szar, hogy nem tükörből van a poros főutca, mi?
Kérdeztem irónikusan, jelezve számára, mennyire nevetséges, amit tesz.
- Tudod, akkor legalább látnád is, nem csak álmodoznál magadról.
A mondat hangszíne gondolom egyértelművé tette, mennyire szánalmasnak tartom azokat az embereket, akik már-már durranás közeli állapotba kerülnek önnön csodálatuktól. Nem is akartam túlzottan ragozni a dolgot, helyette lesajnáló mosollyal nézem a szemébe, majd megrázva a fejem indultam meg a falu túloldalán lévő romok irányába. Arra még nem jártam. Biztos voltam benne, hogy a kölyök nem hagyja majd szó nélkül a kritikát, de kit érdekel? Problémája van, szóljon, és lerendezzük.
Lassú léptek.
Várakozás.

[Mr. Sean Blain]

Mr. Sean Blain

Ahogyan ott álldogáltam az utcán s meredtem magam elé, hirtelen közelebb lép hozzám valaki. A léptei súlyából érezem, hogy nem túl jó indulatú beszélgetés kezdődik hamarosan, s sejtelmem rögtön be is igazolódik. Egy rendes szó, nem sok nem hagyja el a száját, látom ez is igen csak jó nevelést kapott, vagy koszos újgazdag család sarja vagy egy semmit mondó sokat szenvedett szolganépé.
Mikor feltekintek rá, tekintetem üres, had lássa az arcom, hiszen úgy is erre vágyott. Ekkor vélem felismerni egyik ház és nem mellesleg évfolyamtársamat. Sean Blain. Hát róla volt véleményem. A műsztoikus, áll keserű srác, már egy ideje zavart engem, bökte a csőröm, hogy ennyit játssza az eszét, legalább is nekem ez volt már korábban is a véleményem, de most legalább meg is tudom neki mondani.

- Mert a műcinizmus és az álkeserűség valóban nem a pózolás csúcsa. Azt hiszem, pont attól a személytől kapok kritikát, aki a leginkább nem képes észrevenni, hogy ki is néz vissza rá a tükörben. Milyen meglepő nem de? Valaki nem tart attól, hogy Sean Blain beszólt neki, a nagy Sean… - kis fintor az arcomon. – Nem tudom mire vagy te olyan fene nagy lázadó. Várj csak. Hú, rájöttem. Semmire. Ilyen egyszerű az egész, nincs mire felvágnod és játszani az iskolai deviánst, de szépen megkreált szerep, olyannyira, hogy szerintem néha még magad is elhiszed. Nem vagy te különb senkitől, sőt olyan vagy mint én, csak másként. Nem vagyok tökéletes, de kis barátom, mármint ha nem sérti ez a kifejezés az álönérzetedet, nem vagy méltó arra, hogy engem bírálj. –

Zárom ekként a gondolataimat, s lassan már indulok is tovább, hiszen még mindig nem igazán vagyok rendben s a legjobb az lesz, he nem is zavartatom magamat, mert az ilyen alakoktól gyakran kap el a hányás. Nem képes beilleszkedni, ezért kreál magának egy áljellemet és ezzel vagánykodik. Ez itt a nagy helyzet és én ezt meg is fejtettem ő pedig jobb ha ezt tudomásul veszi.  

Nadine bevetette csodás szemeit Eatonnel szemben, ami sokat is ért, meg nem is. A fiú próbálta semlegessé tenni érzéseit eme tekintettel szemben, de valahogy mindig elõbuggyantak a fedél alól a rózsaszín köd felhõnyalábjai. Egy gyors gondolattal lenyomta a fedõt, s az eszeveszettül tomboló kicsiny ködpamacs csapdába esett.

 - Rendben, de… - Eaton gyorsan körbepillantott, látja-e õket valaki, de a fõúton egy normlis lélek sem császkált. Mindenki pontosan olyan lényegtelen senki volt, mint Frics és macskája, akiknél még egy undorító csótány is hasznosabbnak minõsült.
 – De… Khm… Ne olyan helyre menjünk, ahol mindenki jár, mert az engem zavar. Tudod, az iskolában is el kell viselnem a képüket, legalább ilyenkor ne tünjenek fel minden bokor mögül. - Az indok, még ha igaznak is minõsült, nem volt oly nagy, mint a valódi ok, amiért nem akart Roxmorts központjában sétálgatni a lánnyal. Õ mardekáros, és hogy jönne már az ki, hogy sutba dobva mindent, haverkodik egy másik házbelivel. Arról nem is beszélve, hogy lány. A botrányok igazából nem is a buta pletykálások miatt lenne, hanem a Mardekár ház fordulna fel belülrõl ennek hallatán. Ha kitagadják, meghurcolják, megverik az meg csak hagyjám, de hogy lép majd így oda a Sötét Nagyúr elé, mondván, õ tagja kíván lenni ama fantasztikus csoportnak, mely alázatosan szolgálja és követi õt. Eléggé nevetséges lenne, vagyis röviden: el lenne szúrva az élete.
Megis, valami miatt képtelen volt gyökeresen elutasítani Nadinet, még ha bántotta is fülét kicsit az a bizonyos Tony megnevezés.
 - Elméletileg az erdõ széle csodálatos, s valahol van egy tisztás is, ha jól emlékszem. Régebben ide kuporogtam le, mikor elengedtek Roxmortsba, s ki akartam jönni nyugiban olvasni – magyarázta, miközben megtette az elsõ lépést kifele a város fõutcájáról, néha óvatosan körbepillantva, nem látja-e senki. Kicsit elgondolkodó fejjel lépdelt a lány mellett, nem igazán tudta, mit is mondjon. Szeme elõtt lebegett a Sötét jegy, a Mardekár háza, Nadine, a csoporttársai, a könyvek. Annyira belefeledkezett a töprengésbe, hogy észre sem vette két mardekáros fiatal lányka közeledését egy becsatlakozó kis utcán.

 - Jesszusom! - toporodott meg, majd hogy megállítsa a lányt, gyorsan szembefordult vele.
 – Mit szólnál, ha levágnánk az utat? – Nadinet a vállánál fogva megforditotta, és egy kis ösvényre tuszkolta be.
 – Bocsi a kellemetlenségekért, pár bokor, és ott vagyunk, hidd el. – A fiúnak vagy ma van a mázlista napja, vagy remekül tud tippelni. Pár bokor után ugyanis tényleg kiértek az Eaton által bekamuzott kis füves részre.
 - Nolám, itt is volnánk – tárta szét karját, mintha eredetileg is így tervezte volna. A kis terület valójában pár hiányzó fa által üresen hagyott retszerûseg volt, ahol az aljnövényzet még nem nõtt meg nagyon. Láthatóan mások is járhattak itt, mert a növekedésben levõ bokrokat kiírtották, így hagyva helyet az idilli képnek. A melegnek köszönhetõen a gyorsan terjedõ növények virágba borultak, sárga-fehér foltokkal szinesítve a rétet.

 - Amugy a ti házatokon belül nem történik semmi? Értem én ezt úgy, hogy nálunk mindig vannak kisebb összetûzések, olyanok, mint nem régiben Saya és Caleb között, de… TÕletek nem jön semmi. Vagy csak mi vagyunk ilyen problémásak? – vetette maga mögé a kérdést, miközben az egyik vaskosabb fa törzséhez sétált és leheveredett a fûbe. Lepakolta maga mellé a zacskót, melyben a vásárolt holmik voltak, s kényelembe helyezve magát kérdõn és egyszerre invitálón tekintett Nadine-ra.

Miss Kenneth

Madam Puddifoot Kávézójából kifordulva még jó pár percig égett a fejem. Nem is én tettem rosszat, mégis, mások helyett is szégyelltem magamat, s ez nálam megszokott volt. Egy suvickus után Barbara ruhája visszakapta eredeti színét és formáját, ám a hajával nem sokat tudtunk kezdeni. Mindenesetre a főutcára tértünk rá, s lassú léptekkel haladva sétáltunk tova.
Emberek. Diákok. Bámulnak. Valószínűleg nem ismernek engem, s a pletykagyűjteményből bizony hiányzik még egy-két dolog. Mellettünk elhaladva visszapislogtak rám, amit én egy hasonló tekintettel spékeltem meg: egy szemöldökrántás és máris kis malacvisításszerű hangokat hallattak, majd sutyorogtak.
 - Mond, nincs kedved betérni valahova? Nem azért, mert zavar, hogy itt sétálgatunk, sőt, akár oda a szökőkúthoz is leülhetünk – mutattam előre, ahol a bokrok mögül vaskor vízcsóva tört a magasba egy hátsó uszonyán álló hal szájából. Nem volt valami nagy észkombájn, aki készítette, de legalább nem varázsolt mosolyt a hal arcára, ami azért valljuk be, javított a látványon.

 - De ott a Mézesfalás is, ahonnan most tódult ki megannyi gyermek. Tán ott is körül lehetne nézni. Esetleg térjünk be a könyvesboltba egy kis könyvlavina alá feküdni? Oly rég volt benne szerencsém – emlegetem fel a múltat, majd felkacagok jóízűen, ahogyan szemem előtt föllebeg a könyvek alól előbúvó Barbara arca. Haja kicsit kócosan áll, mint aki most küzdött meg egy hatalmas denevérrel, szemei pedig gyorsan pislognak a meglepettség hatására. Hát igen, Én már csak könyvhegyekkel ismerkedek. Lehet, hogy magamnál kéne hordani párat, hogyha nagy szükségem van rá csak felnagyítani és azt mondani, én vagyok a könyvkihordó fiú. Ráborítom arra, akire kell, majd bevallom aranyosan, hogy kissé ügyetlen vagyok még, most kezdtem és tádámm, meg is volnék. Hm… Ez nem is olyan rossz terv.

A könyves elméletemen gondolkozva haladtam Barbara mellett, ám nem hallottam, hogy válaszolt volna kérdésemre.
 - Elnézést Barbara, de nem hallottam. Mit s mondott, akkor mihez lenne kedve? – kissé kellemetlen, de kénytelen vagyok megkérdezni. Zavartan pislogok a szökőkút felé, és remélem, hogy Miss Kenneth nem veszi zokon elálmélkodásomat.

Ralph

Még mindig mosolyogva léptem ki a füllesztő melegbe, a teaházból. Elképesztő milyen meleg az idei nyár. Nem bánom, de néha tényleg jöhetne egy zápor eső, az felfrissítene. Ahogy az eget elnézem nem számíthatok most a természetre, egy felhő se volt az égen. Csak természetellenes "esőt" várhatok. Így nem nehéz volt eldöntenem, hova szeretnék menni.
- Hmmm... Akkor szökőkút megfelel, Mr. Wultson- vezetéknevén szólítva humorizáltam. Majd elnevettem magam saját ökörségemen.
A diákok útközben szépen megbámultak minket. Valószínűleg engem, hisz' elég feltűnő vagyok süteményhabos hajjal. A  piros ruhámról sikerült eltávolítani a maradványokat, de a hajamba szépen belegubancolódott.
- Idiótán nézhetek ki, de nem érdekel jelen pillanatban- boldog voltam. Remek ez a nap, meleg van, tűz a Nap, és Ralph-fal sétálgatok a roxmortsi Fő utcán.
Miközben egyre jobban közeledtünk a szökőkúthoz, észrevettem, hgy Ralph valószínűleg nem figyelt rám. Valahol máshol járt az esze. Mire feleszmélt, rögtön bocsánatot kért.
- Semmi gond. Csak úgy gondoltam a szökőkút megfelelő lesz- rámosolyogtam. Tulajdonképpen egész nap mosolygok. Csodásan érzem magam, végre kiemelkedhetek a szürke hétköznapokból, és elfeledhetek egy délutánra minden gondot- Min gondolkoztál el ennyire? Ha szabad tudnom- nem akartam tolakodó lenni, lehet magánügy.

Odaértünk a szökőkúthoz. Kör alakú volt az építmény, a vizet egy nagy felületű perem szegélyezte, amin előszeretettel szoktak pihengetni a diákok, idelátogatók. Most senki nem volt. Mindenki a kastélyban, boltokban hűsöl. Egy száznyolcvan fokos fordulatot véve leültem a peremre, s hátradőlve, a kezemmel támaszkodtam. Megpaskoltam a mellettem lévő helyet, jelezve Ralphnak, hogy üljön le.
Behunytam a szemem és a Nap felé fordítottam arcomat.

~ Cyrus

Micsoda szokatlan este. Való igaz, nem így szokott vadászni. Mert igen, ő egy igazi ragadozó. Kiszemeli áldozatát, elkapja, majd hátrahagyja. Régóta éli már ezt az életet, megvannak a saját kis taktikái. És milyen élvezetes, hogy egy hozzá hasonló vadásszal akadt össze ma, így az éjszaka közepén. Talán izgalmasabb lesz az estéje, mint azt hitte volna. Jó vadászhoz híven mindig tudja mikor mit lépjen. A préda védelmező, gyenge törékeny nőre vár? Vagy legyen ma ő a domináns? Kinek mi kell, ő megadhatja. Az évek megtanították használni adottságait, talán ő erre született. Hisz mindenkinek van valami célja e világon.. De ez a férfi.. Macskaszemeivel hosszan fürkészi a nemes vonásokat. Ez a férfi vajon mire vár?
Ahogy előtör belőle a nevetés, a férfi elmosolyodik, és milyen jól áll azon az arcon a mosoly. Hiába, az aranyvér megszépíti az embert, fut át az agyán a suta gondolat. Készségesen elterül a férfi karjaiban, engedi, hogy tartsák, úgy ahogy a másiknak kedve tartja, közben egy pillanatra sem veszi le a férfiről tekintetét. Milyen hirtelen történt mindez, alig pár perce találkozhattak össze, és most olyan közel áll az idegenhez, hogy lehelete cirógatja az arcát.
Ki lehet ez a férfi..? Nem, nem a neve izgatja, vagy a foglalkozása. Inkább az, hogy melyik típusba tudná besorolni. Ahogy megpillantotta az utcán, elegáns, egyenes járása.. A jól megválogatott öltözék, a kifinomult mozdulatok, megfontolt szóhasználat. Mintha a férfi minden egyes lépésével előkészítené az este kellemes kimenetelét. Kacéran ívelt jobb szemöldöke homloka közepéig csúszik. No csak, talán nem egy csúcsragadozóval akadt épp össze? Semmi kétség.. A férfi nem krémje, ritka, mint a holló manapság, mikor úton-útfélen tutyimutyi selejtbe akad az ember. Semmi sem a régi már, évekkel ezelőtt még olyan könnyű volt szemrevaló, tetszetős hímeket találni diákként az iskola falain belül, de ma. Testében fokozódik az adrenalin-szint, akkor most igazán nincs szükség a színlelésre. Jöjjön Amythia!

A férfi közelebb hajol, lehelete vadul cirógatja Amythia makulátlan vonásait, beszökik csinos kis orrába, beköltözik száján át a tüdejébe is, ajkait pedig az övéihez érinti, de nem megy tovább. Macskaszemeit egy pillanatra sem hunyja le, végig a férfi lélektükreit fürkészi. Vajon most mindketten érzik, hogy ez pusztán a vihar előtti csend?
Fejét hátrahúzza, amennyire tudja, el a férfi ajkaitól. Neki most nem ez kell. Így is épp eleget hagyta, hogy a férfi pálcája a keblei körül kalandozzon. Jobb lesz, ha picit gyorsít az eseményeken. Lábait biztosabban megveti a hóval borított földön, és kihúzza magát, ezzel még jobban kidomborítva mellkasát, hergelve a férfit a cselekvésre. Hiszen itt vannak, most csak neki. Két kezével megérinti a férfi övét, ujjai lágyan simítják végig a bizonyosan nagyon drága bőrt, majd indulnak egyre feljebb. Végigfutnak a hason, bejárják a széles mellkast, hogy a férfi nyaka mellett szelíd simogatással elhaladva összekulcsolódjanak a tarkó mögött. Ajkain pimasz félmosoly ül, a szemkontaktust egy pillanatra sem szakítja meg. Fejét felszegve indul ismét a férfi ajkai felé, résnyire nyitott szájából kiszökő finom levegő egyenesen az idegen arcának csapódik. Ajkait alig érezhetően érinti hozzá az archoz. A levegőt mélyen beszívja, oldalra hajol; mintha mondani készülne valamit, egyenesen belesuttogni valamit a férfi fülébe.
Azonban a kocsma ajtaja vad robajjal kicsapódik, Amythia pedig megriasztott vadként rezzen össze. Villanó tekintetét most a kitámolygó részegre szegezi. Valószínűleg a pityókás férfi nem figyelt fel az ajtó közelében álló párosra. Halkan duruzsolva egy dalt továbbáll, de amint eltűnik a következő sarkon, Amythia már egy lépéssel a férfi előtt áll, továbbra is tartva a szemkontaktust. Reméli, hogy ez a kis incidens nem tereli el az idegen figyelmét.. Ajkait összeszorítva bujkál a mosoly az arcán, majd határozott léptekkel, a férfinak egy pillanatig sem mutatva a hátát, elindul a Három Seprű melletti kis mellékutca felé, és hagyja, hogy kecses alakja elvesszen a sikátor sötétjében. Most a férfin a sor. Most az egyszer rábízza az irányítást, döntsön ő az este további kimeneteléről.

[˝ ˝Amythia M. Lixfise]

˝ ˝Amythia M. Lixfise


Az ajkak találkozásának mámorítóan kéjes pillanatában Cyrus nem mozdult, ezzel is borzolva a karjaiban tartott elbűvölő szépségű teremtés minden egyes idegszálát. Jelezni óhajtotta, jelen pillanatban dominál, és irányít, tudja mit akar a másiktól… vajon az tudja, hogy mit is szeretne? Ahogyan megérintette a haloványrózsaszín ajkakat, ahogyan a mellkasuk összepréselődött, érezte a másik felgyorsult szívverését, látta a le nem hunyódó, igéző és szinte doromboló szempárt, melyek szinte kérlelőn sugallták, harapj, marj, tépj szét. Tudta, akkor már biztos volt benne, hogy ezt az éjszakát önmagából kikelve, állatias ösztöneire hagyatkozva fogja megélni. Olyan vágyak ébredtek benne, melyektől immáron akkor sem tántoríthatták volna el, ha egy fél várost kell romba döntenie azok elérése céljából. Meg akarta ízlelni a begyűjtött vad húsát, lakmározni akarta a haloványszín testet. Még így, ezen állapotában is tökéletesen ura volt tetteinek, gondosan ügyelt arra, hogy kellőképpen játssza szerepét. Mégis, amennyiben váltani kellett volna a részegítő pillanatból,  azonnal a józanész vette volna át a hatalmat.

Ahogyan várta a vadmacska igen hamar akcióba lendült, mintegy visszavéve a képzeletbeli cikeszt, kifejezve, jómaga is ki kívánja venni részét az éjszakából. A férfi hagyta, jól tudta, a mozdulatokból, a szinte profin alakított játékból, hogy olyasvalakivel sodorta össze a sors, aki szintén szereti irányítani az efféle helyzeteket. Mi kerekedik ki abból, ha két vadász összetalálkozik, és egymást szemelik ki prédáiknak? Mindent romba döntő vad vihar… olyan, amelyet megállítani nem lehet, csak hagyni, hadd csillapodjon magától. Kezének szorítása engedett, amikor a vele szembenálló hátrahőkölte fejét, pálcát tartó keze pedig a törzse mellé ereszkedett. Úgy festett, oda-vissza alapon próbálják egymást vadabbá tenni, fokozni a fokozhatatlant. A nő ujjai óvatosan érintették meg az éjszín nadrágba fűzött öv csatját, majd oldalra kúszva simították a gomolyszín bőrt. Lassan felfelé vándorolva csigázták a hasat, majd a mellkason való időzést követően a nyak irányába indultak. A halálfaló némán tűrte a mozdulatokat, hiszen minden egyes érintés kedvére való volt. Szemeit soha, egy pillanatra sem szakította el a másikéról, komolyan, mégis, valahogy titokzatosan fürkészte a lélektükröket. Az ajkak ismét közeledtek az övéihez, de az utolsó pillanatban oldalra szegődve érintették a borostától mentes, lágy arcbőrt. Egyre csak kúsztak a fül felé, hogy ott aztán belesúghassák a vihar első hatalmas széllökését ébresztő szavakat.

Tompa puffanás, a kocsma ajtaja oly hevességgel szakította meg a kitörni készülő vihar előszeleit, hogy azt szavakba formálni szinte lehetetlen. A testének feszült nő megrezzent, Cyrus pedig akaratlan, de oldalra pillantott, vajon ki lehet a vakmerő, ámde ostoba alak. Nem mozdult a pálcás keze, mert feleslegesnek vélt a hirtelen mozdulatokat. Egy undorító, alantas részeg alak támolygott ki a helyiségből, majd indult meg az utca átelleni járdaszigete felé. Ahogyan végigmérte a férfit, érezte, hogy az őt ölelő kezek lassan levándorolnak róla… mélyen a másik szemébe pillantva figyelte, mi történik. Amaz lassan, hátrálva indult meg a lebuj melletti sötét sikátor irányába, mígnem kecses sziluettjeit elnyelte a homály. Halstead pár pillanatig a sötét semmiségre meredt, szemeit pedig összehúzva merengett el. Amennyiben a nő valóban akar valamit, miért nem hopponáltak egyszerűen el olyan helyre, hol élvezhetik egymás társaságát, élvezhetik a test örömeit? Halovány és gúnyos mosoly húzódott ajkaira a másodperc töredékére, majd kinyújtva szabad kezét megvárta, míg sétapálcájának alsó része a kezébe reppen.

Nem illesztette a pálcát a helyére, úgy gondolta, azzal majd ráér akkor, ha valóban nem lesz szükség rá… azonban, ahogyan azt már eldöntötte, őt ma semmi sem állítja meg, hogy élvezhesse az éjszaka legszebb Csillagának ízét a szájában. Már korábban döntött, mit akar, így lassú léptekkel indult meg a sikátor irányába…

Miss Kenneth

Barbara kedvesen megpaskolta a szürke követ, hogy foglaljak helyet a szökőkút peremén. Ilyen égető napos időben hol máshol lenne szívesebben az ember, mint vízben? Nohde, a szökőkutat nem szokás pancsolónak használni. Még kisgyerekeknél elmegy, de olyan nagy trolloknak, mint jómagam már azért mégsem illik könyökig áztatnia magát mindenki előtt.
Helyet foglaltam Barbara mellett, még ha inkább árnyékba is vonultam volna szívesebben. Nem szeretem az erős napfényt. Sőt, úgy általában a hőséget nem szeretem, mert az izzadság nem tesz jót a szervezetemnek. Az még csak egy dolog, hogy az izzadság kellemetlen dolog, de szagos is és mások számára igen taszító. De mit tehet az ember, mi mást, kénytelen kimozdulni a lakásból.
 - Hogy min elmélkedtem? Kegyed tekintetén, mikor előbújt a könyvkupacom alól. Még most is mosolyt csal arcomra az emlék. – És tényleg.

Megcsíptek. Még egyszer. Hátrafordultam, de látókörömbe először nem estek bele azok az apró teremtmények, amik engem zargattak meg. Pici, pelyhes, kacsák. Egy, kettő, három, sok…
Lábamat csőrükkel csipkedve próbálták felhívni magukra a figyelmet, mellyel most megajándékoztam őket. Bár kenyér nem volt nálam, és úgy véltem, biztosan éhesek, tenyeremet kitárva mutattam, hogy nincs nálam semmi ehető. Pedig mikor még iskolás voltam, mindig volt nálam legalább egy szelet kenyér. Amikor Roxmortsba jöttem, mindig voltak kacsák ebben a szökőkútban, bár senki nem tudta, miért kedvelik e helyet. Elvégre van patak is a közelben, ahol halak is élnek tudomásom szerint. E helyzet előnye viszont az, hogy az állatok közvetlenek és barátságosak, no meg néha kicsit túlságosan arrogánsak. Volt olyan alkalom, mikor a kacsák az utcán keresztbe vonultak végig, és a járókelőkkel mit sem foglalkozva haladtak. Nem érdekelte őket, hogy rájuk taposnak, elvárták, hogy mi, emberek kerüljük ki őket. Amennyire meghökkentő, ugyanolyan szórakoztató is volt, mikor egy-egy ember túl közel ment hozzájuk, belecsíptek az illető lábába, vagy megcincálták a zokniját.

 - Az új nemzedék – lekuporodtam a szökőkút széle mellé, és rákönyökölve a peremre lestem az aprólékokat. – Hát nem aranyosak? – Egyik ujjammal a legbátrabb kiskacsa buksiját meg is simogathattam, amint ellapátolt a himbálózó víz tetején előttem.

Ralph

- Hogy min elmélkedtem? Kegyed tekintetén, mikor előbújt a könyvkupacom alól. Még most is mosolyt csal arcomra az emlék.
Az emlékre felnevettem. Újra magam elé képzeltem, ahogy az egyik pillanatban a "Boszorkányok a konyhában" című könyvet lapozgatom, a következőben, egy egész könyvespolcnyi súlyos könyv feküdt rajtam. Mosolyogva gondoltam vissza Ralph arcára, mikor észrevette mit tett, s sűrű bocsánatkérések közepette felsegített a földről.
Örülök, hogy megismertem Ralph-ot. Igazán illedelmes, kedves, megnyerő férfi.

Ki nem mondott kérésemnek eleget téve helyet foglalt mellettem. Ralph-ra szegeztem tekintetem, s Ő a vizet pásztázta. Odasandítottam, s kicsi kacsákat fedeztem fel, ahogy a szökőkút vizében úszkáltak körbe-körbe.
- De... Imádom őket. Olyan aranyosak, ahogy a kis lábukkal úszkálnak- talán gyermekien hangzott, de valóban így gondoltam. Belenyúltam a vízbe az ujjaimmal, s lassan körözgettem velük, hát ha egy bátor kiskacsa ide merészkedik.
Egy egész apró kacsácska lassan az ujjaimhoz evickélt. Óvatosan a tenyerembe helyeztem, s a kis buksiját megsimogattam, látszólag tetszett neki, kényelmesen elhelyezkedett a markomban- Imádom...
Gyengéden visszatettem az állatot a vízfelszínre, hadd ússzon társai közé.

- Jó lenne, ha feljöhetnél a kastélyba- szóltam Ralph-hoz- Biztosan érdekelne mi történt azóta, mióta "elhagytál" minket.
Persze nem változott a kastély drasztikusan, csak a tanárok irodái, és egypár apróság, de biztosra veszem, hogy  elnosztalgiázna. De sajnos nem lehet, főleg ebben az időkben. Én megbízom Ralph-ban, de más nem tudhatja milyen, azt is hiheti, hogy egy halálfaló, vagy lehet Imperius-átok hatása alatt van. Semmiképpen nem engednék fel sajnos.
Felpillantottam a kastélyra. A nagy hőségben körvonalai életlennek látszódtak. Rettentően forró volt a mai nap. A legtöbb nap nagyon meleg, de ez különösebben. Két tenyeremet megmártottam a szökőkút hideg vizében, s a vizes kezemmel, megdörzsöltem szabadon hagyott mellkasom, s -felfogva hajamat- a tarkómat úgy szintén.
Gonosz mosollyal az arcomon pillantottam vissza Ralphra, majd ismét a hűvös folyadékba helyeztem ujjaimat, de ezúttal nem húztam ki, hanem a megpöcköltem a vizet, mire már vízcsepp Ralph-on landolt. Egy kisebb játékos, gonosz kacajt hallattam- Elég meleg van ma- mosolyogtam vidáman, de nyomban el is komorodtam.
- Ralph, úgy elfutott az idő...huh, nagyon sajnálom, de nekem mennem kell.- Felállok a szökőkútról, s egy öleléssel elköszönök tőle, persze csak ha engedi- Nagyon köszönöm a délutánt, remek élményt volt. Még egyszer sajnálom. Viszlát- majd a kastély felé vettem az irány, nehogy elkéssek a büntetőmunkáról.

Köszönöm a játékot!

[/font]

A nap lassan hanyatlóban volt a horizonton Anglia egyetlen varázslók lakta települése lassan adta át magát az éjszakai sötétségnek. A főutca egy távoli szegletében kócos bőrkabátot, és fehér pólót viselő alak tűnik fel. A hátán gitártokot visel. Ruhája teljesen hétköznapi "Casual" magaviseletet. Ha nem volna ilyen félhomály talán többen meg is bámulnák, de így nem sok nézelődő szeme akad meg a srácon. Amint közelebb és, látható, hogy bal szemére rálógnak kócos barna fürtjei. Szemében némi enerváltság tükröződik. Mint egy csalódott turista rója a főutcát. Valami olyan járhat a fejébe, hogyha hazamegy tuti feljelenti az utazási irodát, és visszakéri a pénzét. Az utolsó busz amivel meg még hazamenekülhetne már régen elszelelt. megáll egy kirakat előtt, aztán mintha vállat is vonna tovább sétál. határozatlanul járkál. Látható, hogy nem ismeri a terepet lassan pedig besötétedik. Járása flegma, és lassú. Jobbra balra tekintget látszik rajta, hogy gondolataiban egészen máshol jár. 

Craig

Szikrázó tekintettel, dühösen szeltem Roxmorts főutcáját. Csak kerüljön elém ismét az a Mardekáros gyerek, olyan átkot küldök rá, hogy azt sem tudja majd, fiúnak született vagy lánynak. Sóbálvánnyá változtatom, majd föld körüli pályára állítom. Megigazítottam magamon a kabátomat, mivel az évszak ellenére hűvös volt a késő délután. Remélhetőleg sikerül még idejében visszaérnem a Roxfortba, s nem lesz az elmaradásomnak semmi következménye. Kissé nyugodtabban veszem észre, van még itt pár diák, akik lézengenek a boltok előtt, de láthatólag ők is elindultak már visszafele. Mindegy, max bekéredzkedek Fredékhez, és majd holnap reggel megyek vissza az iskolába. Nagy probléma nem lehet a dologból, mivel ma még csak szombat van, tehát holnap nincsen tanítás a legnagyobb szerencsémre.
Megcsóválom a fejem, majd gondolataimba merülve ballagok tovább a varázslók között. Kicsit elbambultam, így eshetett meg, hogy véletlenül nekiütköztem valakinek.
- Bocsánat...- kapaszkodtam meg az illető karjában, ami nálam szokásos reflex volt. Kisimítottam arcomból a hajam, s szemrevételeztem az illetőt.  Láthatólag elég tanácstalannak látszódott, olyan érzése támadt az embernek ránézve, mintha eltéved volna, és nem igazán tudná, merre is van. Félhosszú barna haja az arcába lógott, de így is jól kitudtam venni a vonásait, amik elég kellemesek voltak. Kicsit azért megnyugodtam, hogy talán sikerült nem egy Halálfaló, vagy valami beteg idegen kezei közé futnom, s gondolatban megfedtem magam, hogy legközelebb legyek egy kicsit éberebb. Kitekerem annak a Mardekárosnak a nyakát...
Oldalra pillantok, s ekkor feltűnik, hogy egy gitártok van a hátán. Nocsak, csak nem egy zenésszel hozott össze a sors?
- Ne haragudjon...ne haragudj...- nem tudtam, tegezzem-e vagy magázzam, mert bár idősebbnek tűnt nálam, azért mégsem volt McGalagony korabeli a férfi, de voltak olyan fiatal, húsz-huszonöt év körüli varázslók, akik jobban szerették, ha magázták őket. - Kicsit elbambultam...remélem nincs harag. - mosolyogtam rá, oldva ezzel egy kicsit a hangulatot. - Eléggé...elveszettnek tűnik...tűnsz... - az a fránya magázás-tegezés, istenem. - Jól érzem, vagy mellétrafáltam? - érdeklődtem tőle.

Elmélázva hirtelen torpan meg egy világos kirakat előtt, s minden bizonnyal maga a hirtelenség az oka annak, hogy beleütközik egy más miatt egészen pontosan a gondolataiba révedés miatt tanácstalan lányba. Kissé kibillen az egyensúlyéból, de ahogy a törékeny érzetű kezel belé kapaszkodnak neki is sikerül kiegyensúlyoznia magát. nyomban körbenéz, végül pedig az éppen rajta támaszkodón állapodik meg ezen a késői órán is világító kék tekintete, melyben felcsillannak a közeli kirakat sárga fényei. Először csak egy kupac hajat lát, aztán nemsokkal később ő is megszemlélheti kibe botlott bele. Nehéz volna megállapítani a lány korát.. ma már nem olyan könnyű a helyzet talán sokkal fiatalabb, mint amilyennek látszik. Reflexszerűen simítja végig ujjait a dzsekije alatt húzódó pálcáján, de hamarosan tudatosul benne, hogy erre most aligha lesz szükség.
- Ugyan semmi.. jelenti ki kissé fáradt hangon tanácstalan, de kíváncsi tekintettel. Újra meg újra gátlástalanul végignéz a másikon, hiába érzékeli, hallja, hogy annak már a bocsánatkérés személyével is gondjai akadnak. Néhány perc néma csend után őszinte arckifejezéssel, és felvillanó fancsali mosollyal közli, mintha valami nagy igazságra döbbent volna rá.
- ja ja.. tegezz nyugodtan.. ha már így összefutottunk..
- pontosabban.. néz az égre gondterhelten..
- ha már így belém futottál..
- nem semmi gond.. ami azt illeti csak bámészkodtam.. én is kikerülhettelek volna.. magyarázza, miközben gyakorlott megszokásszerű mozdulattal felborzolja amúgy is kócos hajának hátsó részét. Kissé megdörzsöli a nedves kék szemeket, aztán így folytatja, miközben hallgatja a másikat.   
- Tűnik.. tűnök.. hát jahm.. igazából.. először járok erre.. életemben..
- Jól érzed.. Tekint a cipője orrára.
- Te idevalósi vagy? Kérdezi, mivel úgy gondolja, ha már a másik beszédbe elegyedett ennyit megtehet. Közben megvakarja a fejét, és a lány szemébe nézve várja a választ.

Craig

Tényleg úgy néz ki a pasas, mint aki elveszett, vagy akire konfúziós bűbájt szórtak, de ettől függetlenül van benne valami vicces, ahogy fancsali képpel mosolyog a tanácstalanságomon, hogy tegezzem, vagy magázzam. Bár végül is utólag belegondolva, tényleg hülyeség volt az előbbi eszmefuttatásom, de sebaj. Ő is örömmel konstatálja, hogy mindketten jó bambák voltunk és elég szépen egymásba futottunk. Na igen, mindketten figyelhettünk volna, de úgy tűnik, agyban ő is meg én is máshol jártunk. Előfordul az ilyesmi. Kék szemei földöntúlian csillannak meg a kirakat fényében, miközben láthatóan felméri, mégis kivel van dolga. Felborzolja a haját, majd amit most mond, azon teljesen meglepődök, s nem is tudom szó nélkül hagyni.
- Most jársz itt először? - kerekednek el a szemeim. - Hát ez nagyon furcsa, eddig kevés emberrel találkoztam, aki még ne járt volna Roxmortsban. - jegyzem meg, s elengedem végre a karját, amit még mindig fogtam. Zavartan megigazítom a kabátomat, majd újra hozzá fordulok.
- Mondhatjuk úgy is, hogy idevalósi vagyok...igazából ide járok iskolába. - magyarázom neki, majd a távolban lévő épületre mutatok. - Látod azt ott? Az a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola. - nézek vissza újra rá. - Ott vagyok jelenleg hatodéves. És már rég vissza kellett volna mennem, csak támadt egy kisebb incidensem, ami feltartott, így végül is...már mindegy mikor érek vissza. - vonom meg a vállaimat nem törődöm módon.
Most már tényleg mindegy, mivel így is, úgyis büntetőmunka vár rám. Hacsak Fredék ki nem húznak majd a csávából, amit remélem, megtesznek. Tartoznak nekem egy-két régi dologért. Újra az ismeretlen ismerősnek szentelem a figyelmem, s próbálom egy kicsit faggatni. Persze csak finoman, nehogy nekem megsértődjön, mert annak nem örülnék. Egész normálisnak tűnik, nem kenyerem elijeszteni a kíváncsiságommal az ilyen típusokat.
- Ezek szerint te viszont nem idevalósi vagy...- kezdek bele a mondókámba. - Átutazóban? Csak nem valami vándorzenészféle vagy? - utalok ezzel a nála lévő gitárra, s kedvesen rámosolygok, miközben fülem mögé tűröm a hajam.

Az éjszaka lassan teljesen leszállt, és beterítette a tájat. Kissé kezdett feszélyezetté válni a helyzet mindkettőjük számára. A lány nemigen engedte még el a fiút, de lassan ez is megoldódott. Craig kissé megvakarta az orrát, aztán érzékelve, hogy a lány eléggé megrökönyödik a dolgon így válaszol.
- Ja ami azt illeti most vagyok itt először.. Nézi a másikat teljesen őszinte arccal, elsőre nem is igazán érti a tanácstalanságot. Majd a lány az "iskola felé mutat" A fiú napellenző formájában a tenyerét a homlokához teszi, és a távoli fények irányába tekint.
- Suli..? Kérdezi megint minden bizonnyal nem kis meglepetést váltva ki.
- Ja igen.. ahha persze.. A Rox.. mondaná ki, de a lány megelőzi.
- Értelek mondja a fiú, és percekig, még méregeti az épületet a távolban.
- Nemsemmi jelenti ki. Büntetőmunka.. Kerekedik most el a fiú szeme. Érdekesek erre az oktatási módszerek. Válthat ki ezzel a mondatával újabb furcsa reakciót, tehát az iskoláról magáról sem tud túl sokat. Egyre jobban kezd kikristályosodni a dolog, hogy ország szinten sem idevaló. Közben magában végig a büntetőmunkát ízlelgeti, Ausztráliában ez nemigen volt divat. Úgy látszik itt más a módi. Gondolataiból ismét a lány zökkenti ki, és bágyadtt tekintettel válaszol a felmerülő kérdésre.
- Hát jahh.. baromira nem.. de tényleg.. Itt lehorgasztja a fejét, mintha tényleg csalódna magába, hogy nem idevalósi, mintha tehetne róla..
- Épp, hogy nem.. hosszútávra tervezek.. Replikázik az újabb kérdésre..
- ehh.. Kuncog fel keserűen szemében őszinte szomorúsággal.
- Nem nem vagyok zenész.. már nem. vándor annál inkább.. Fejtegeti a dolgokat, majd mintha hirtelen vágna bele a felismerés, egy hirtelen mozdulattal újra beletúr a hajába, és kezet nyújt a lánynak.
- még mielőtt elfelejtem.. Craig vagyok! Craig Nichol.. Aztán a családneve végét elharapja, rájön, hogy a testvérei neve ismertek lehetnek erre a Roxfort felé. Ezzel párhuzamosan hasít bele a felismerés. Mindig is vágyott rá valahol, hogy megláthassa a testvérei hol tanultak, de most legszívesebben eltűnne innen, ez kicsit kiül az arcára, de bízik benne, hogy a lány nem érti félre. Aztán így fejezi be a bemutatkozást.
- Nagyon örülök.. szóval nem is akarlak feltartani.. Szabadkozik félszegen, de valami sanda bájjal mégis a srác.
- Ha tényleg vissza kell érned, esetleg ha elfogadod cserébe amiért itt feltartottalak.. segíthetek vissza hoppanálni ahová gondolod..
- Gondolom még hatodévben azt nem vettétek.. vagy nem is tudom itt hogy tanítják ezt.. Kérdezget, és ajánlja fel segítségét óvatosan. Nem idevalósiként, azt nem tudja, hogy egész a kastélyba bajosan hoppanálhatna, de a közelébe minden bizonnyal sikerrel.. Persze ki tudja, könnyen lehet, hogy a másik maga is megbirkózna ezzel, vagy nem is érdekli a dolog, nem venné igénybe a felajánlást, esetleg más tervei vannak, vagy szimplán továbbsétál, és ennyi. Minden esetre Craig tanácstalanul áll a bemutatkozást követően. Azt a felajánlásával már leleplezte, hogy maga is varázsló, de vajon miféle varázsló, lehet ha ennyi minden új van itt erre számár. Ki tudja talán érdekes, és kecsegtető lehet az egész jelenség.

Craig

Elég furcsa és érdekes helyzetbe keveredtem így estefelé. Sikerült egy olyan varázslóba botlanom, aki nem ismerős erre, s életében most jár itt először. Bár nem tudom, miért lepődök meg ezen, hisz elképzelhető, hogy külföldről jött...miért is ne? Őszinte zavarral jegyzi meg ezt a dolgot, de mintha az iskolát ismerné, hisz velem együtt kezdi el kimondani a nevét. Mondjuk...megint hülye vagyok, hisz a Roxfortot a varázsló világban a legtöbben ismerik. Na jól van, kezdek összezavarodni, aminek a vége az lesz, hogy majd nekiállok hülyeségeket beszélni, de ez egyelőre nem áll fenn.
- Nos, igen...büntetőmunka. - bólintok neki – Sajna ez van. Sőt, ha majd nem sikerül valamilyen úton-módon kimagyaráznom a dolgokat, akkor még pontlevonás is játszik a házamtól. - magyarázom neki, miközben elhúzom a számat a dologra, ahogy ez eszembe jut.
Szépen vagyunk. Eleve a Mardekár vezet a pontversenyben, így is eléggé le vagyunk maradva, erre én meg még viszek pontokat a háztól, nemhogy hoznék. Megcsóválom a fejem.
- Szóval már nem vagy zenész? - érdeklődöm tőle, miközben a srác beletúr a hajába és bemutatkozik, bár mintha a vezetéknevének a végét elharapná. Nem firtatom a dolgot, csak elfogadom a kezét. - Örvendek, Craig. - mosolygok rá. - Josephine ShieldHeart. Hívni úgy hívsz, ahogy tetszik, mivel a legtöbben hosszúnak találják a neven. Van, aki annyira hosszúnak, hogy csak a J betűt hagyta meg belőle. - kuncogok. - És nem, nem tartasz fel egyáltalán, ugyanis már úgyis mindegy a dolog. És végül is... - pillantok rá – ilyen időkben nem igazán egészséges egyedül mászkálni.
Ekkor felajánlja, hogy segít visszahoppanálni a sulihoz, cserébe azért, hogy feltartott. Zavartan pillantok rá, de ekkor eszembe jut, hogy nem tudhat az iskolát körbevevő bűbájról.
- Próbálkozhatnánk vele, de sokra nem jutnánk, mert csak a faluig tudnánk elhoppanálni. - magyarázom neki. - Az iskola területén eleve nem lehet hoppanálni, ráadásul Voldemort és a Halálfalók miatt plusz védővarázslatokkal vették körbe a környéket. Nem beszélve a járőröző aurorokról...- vakaródzom. - Szóval kedves felajánlás volt, de sajnos nem mennénk vele semmire. - sóhajtok. - Mit szólnál...ha mondjuk...beülnénk valahova beszélgetni? - vetem fel kicsit félénken a dolgot. - Persze ha nincs kedved, nem gond, nem akarom magamat rád erőltetni, az nem az én stílusom...
Na, most ütne le tutira Rémszem Mordon. Egy idegen varázslóval akarok beszélgetni, holott nem tudok róla semmit. Akár Halálfaló is lehet, aki a Százfűlé főzet segítségével egy ártalmatlan alakot öltött fel, s megpróbál esetleg bejutni az iskolába. Nem tudom, nem hiszek ebben azért. Mordon néha túlságosan paranoiás volt, bár azért valahol mindenesetre érthető, miért volt olyan, amilyen.
Nekem a megérzésem azt súgja, nem lesz problémám ebből a dologból. Elég normális alaknak tűnik, a zavarodottsága pedig természetes, ha most először jár itt.