Főutca

Egy hosszú utca, mely végigviszi az embert Roxmortson. A főutca két oldalán boltok és házak sorakoznak.

~Nicole~

A boltban

Ha tudta volna, hogy miket választott biztos dicsérte volna a lány ízlését, ám így csak elgondolkozott, hogy vajon milyenek is lehetnek az édességek. a csokibékát azért felismerte, magában el is könyvelte tizenkettő-egy-tucat édességnek, de aztán emlékeztette magát, hogy attól hogy valami egyszerű lehet nagyszerű. Majd kiderül. Az eszébe se jutott volna, hogy a lány valami rosszat választ. Valahogy eddig minden olyan tökéletes volt vele, kezdve onnan, hogy találkozott vele a portrélyuk előtt, a közösen tánctanulással töltött órákon át egészen a mai napig. Nehezen vallja be magának, de egyre inkább kezd bizonyossá válni… beleszeretett a lányba. Ugyan alig egy hete ismeri, de ha valamit, azt már megtanulta, hogy az ilyen nem az időn múlik. Persze, az, hogy meghívta „randi”-ra már sejtetett valamit, de eddig valahogy ő se gondolta komolyan. Elképzelte, milyen lenne, ha összejönnének… és meglehetősen szépnek látta ezt a lehetőséget. Aztán arra eszmélt, hogy a lány már választott és éppen felé tart. Megkérdezte, hogy jók-e amit választott, amire Quintin természetesen igennel válaszolt. Mi mást tehetett volna? A békákon kívül a többit nem ismerte. Nicole fizetni indult, ám most Quintin elég gyorsan reagált és megelőzte.
- Na azt már nem. Úgy illik, hogy én fizessek.
Valahol a lelke mélyén mindig is próbált udvarias lenni, ám ez csak ritkán tört felszínre. Most viszont úgy érezte meg kell tennie. Tulajdonképp a táncok nagy része is az udvariasságon alapult, így számított rá, hogy Nicole is tisztában van ezekkel. Ha a lány hagyja Quin leszámolja az érméket, majd követi a lány ki a boltból. Még elköszön a boltostól, majd kilép az utcára.

Az utcán

Nicole után lép ki az utcára, majd ha a lány nem indul el egyből valahova megkérdezi:
- Akarsz még valahova menni? Vagy menjünk és hagyjuk itt a tömeget?
Kérdezte az utcán tolakodó Roxfortosokra utalva. Az már igaz, hogy a rengeteg diáktól lassan már lépni is alig lehetett.

~Quintin~

A boltban

Hagyta a srácot fizetni, de csak egy kikötéssel, ha következő alkalommal ő fizethet. Ezt a tudomására is hozta:
-Öhmmm… jó, de csak egy kikötéssel. A következő alkalommal hagyod, hogy én fizessek. – mondta, majd megtoldotta egy mosollyal.
Szerette, ha egy pasas udvarias, nem erről van szó, de pénzügyben véleménye szerint egyenlők a felek. Nem igazán szerette, ha más fizet helyette, neki is volt mindig pénze, akár randira ment, akár csak egy barátjával/barátnőjevel ment el valamerre. Soha nem ment el otthonról pénz nélkül, arról nem is beszélve, hogy a szülei se engedték volna ezt meg.
- De amit Amynek vettem, azt én fizetem ki. – tette hozzá gyorsan.
Ahhoz nem lett volna pofája, hogy az Amynek vett édességeket kifizettesse Quinnel, majd, oda adja a lánynak, mondván „Ezt neked vettem”.
Miután elrakta az édességeket, az ajtónál bevárta Quintint, és együtt léptek ki az utcára. Ami azt illeti, idő közben elég szépen megtelt a főutca Roxfortos diákokkal.

Az utcán

Nicole tulajdonképpen arra várt, hogy Quin elinduljon valamerre. Nem tudta, hogy akar-e még valahova menni, elvégre már régen nem volt a faluba. Legalábbis ezt mondta a lánynak. Amikor meg akarta tőle kérdezni, a srác is feltette ugyanazt a kérdést, ami Nicole-t foglalkoztatta.
- Én már nem szeretnék máshova menni. Felőlem itt hagyhatjuk a tömeget. – mondta mosolyogva, majd a teljesség kedvéért, mielőtt elindult volna, azért megkérdezte:
- Te szeretnél még valamerre elmenni a faluba, a sétáláson kívűl?
Nemleges válasz esetén elindul Quintinnel az oldalán, a főutcán a hegyek irányába, hogy egy kellemes napot töltsön el a sráccal. Igazság szerint, amikor vele volt mindig jól érezte magát, és sokkal többet mosolygott, meg nevetett, mint máskor. Néha már úgy érezte, hogy talán túlságosan is sokat nevet. Az az egy hét, amióta ismerték egymást, egy kicsit talán megváltoztatta a lányt… és egyáltalán nem rossz irányba. Lehet, hogy kezd megint szerelmes lenni.

[ :: Cedrah :: ] ^^

Ezek a Roxmortsi látogatós hétvégék egyszerűen fenomenálisak. A sok marha roxfortos diákot kiengedik a szabadba, azok pedig kirontanak, mint az állatok. Beszabadulnak a boltokba, és elköltik a pénzüket minden olyan dologra, ami szerintem teljesen felesleges. De bennük még is azt az érzetet keltik a látványuk, hogy meg kell venniük.

Hhm… azt hiszem eléggé negatívan állok hozzá mostanában a dolgokhoz. Nem sugárzik belőlem az a pozitív erő, ami egyébként. Szerintem pedig igen is nekem ennyi jár, hogy legalább egy kicsit melankolikus, vagy éppen depressziós, látványosan szenvedős, mogorva stb állapotom elővegyem a szekrényből, s leporolva, magamra öltsem.

Pfff, micsoda marhaságokról tudok agyalni, szóval hol is tartottam? Ja igen. A kirándulás, amire egyébként nem akartam eljönni, mert itt biztos, hogy érintkeznem kell másokkal. Legalábbis annyi időn át biztos, amíg a suliból eljutunk ide. Azt hiszem ezzel nem is volt túlzottan baj. Hiszen a legutóbbi kisebb botrányom óta, amikor is McGalagony megtalált Hisztis Myrtle mosdójában, aki a sarokban lebegett, én pedig azzal szórakoztam, hogy az újra és újra elkezdett levelem még a legelején kitéptem a füzetemből, összegyűrve egy nagy galacsinlabdává dobtam át szürke testén. Tudom, gonosz dolog. De olyan jól esett! Na meg az is súlyosbító körülmény volt, hogy elvileg órán kellett volna legyek.

Szóval ezek után ki lettem nevezve a jelenlegi, egyik legantiszociálisabb diáknak.

Mindegy.

Megállva a Kviddics üzlet előtt, mert nagyon más a sporton kívül nem foglalkoztatott mostanság, hiszen ebben leltem örömöm, és vezettem le a feszültséget, néztem előre. Igazából nem is néztem, csak bambultam. A fekete kabátom kapucnijának pereme alól kipislogva. Az sem tűnt fel, hogy a felhők a fejem fölött összegyűlnek, s lassanként az első esőcseppek is lehullottak. A zajos utca lassanként csendesedett el. S ott maradtam egyedül, zsebredugott kézzel, ahogy továbbra is a kirakatot nézem elmerengve.

[Yolanda]

* Először csak egy csepp koppant keményen az utcácska fényesre koptatott macskaköveinek egyikén, majd egy újabb, s pattogós zongoradallamként sorozva követte őket a többi kis hang. Mind olyan elbűvölően agresszív, olyan komor, a tökéletes hangzavar mégis természetesnek mondott, s kellemesnek ható rendje. Vajon található rendszer a kaotikában? Minden bizonnyal a levegőben rezgő milliónyi, sőt.. számtalan sok rezgő kis részecske az idők során ha egyetlen múló pillanatra is, de képes egységes, ám roppant instabil rendszerré összeállni. Az anyag már csak ilyen. Hehh.. igen, az anyag.

Keményre vasalt csizmák talpának ütemes kopogása mosódik bele a lassacskán felbátorodó zápor gépfegyverropogáshoz hasonlítható zajába, s a pokoli mélyen morduló égbolt szürke, dagadtan pöffeszkedő dunyhája alatt egy magas, szokatlanul egyenes tartású alak körvonalai rajzolódnak ki az esőfüggöny túloldalán. Kezdetben csupán egy homályos, vörhenyes folt, melyből a zivatar minden színt kimosott, ám ahogy közelebb jön és fogynak a sűrű cseppekkel telt rétegek a kettejük közti légben, egyre élesebbé válnak mind a régies szabású, úri ruhák színei, mind a fiatal fickó vonásai. Jobbjában egy oda nem illő tárgyat tart lazán, s úgy vágja maga előtt lusta eleganciával a köveknek, ahogy más urak a sétapálcájukkal masíroznak. Ez azonban nem sétapálca. Nem.

Cedrah folytatja megkezdett töprengését az anyagról, s bár borzasztó kényes a külsejére, most valahogy nem zavarja, hogy a mindig tökéletesen kócmentesre fésült mézszőke tincsek csapzottan lapulnak a fejére. Egyik másik rakoncátlanabb szál még az arcába is tapad.. Ejnye.. Azt azért már kihalássza onnan. A vonzó ziláltságnak is vannak fokozatai, s ő nem akar átesni a ló túloldalára. Tehát az anyag. Az anyagnak van egy olyan bosszantó tulajdonsága, hogy szökik, s korántsem annyira állandó, ahogy azt egyik másik kollegája feltételezi a lapokban közölt publikációiban. Hmm. Igen, valami ilyesmi úton kéne elndulnia. Hahh.. Borzasztóan unatkozik! Már arra kárhoztatja saját magát, hogy a zuhogó esőben csavarogjon és közben az anyag természetén elmélkedjen?.. Ez így nem mehet tovább.

Igazság szerint Edward helyett jött le Roxmortsba, ugyanis ismét hiányt szenved cselédségben, s nem ártana beszerezni néhány ígéretesnek tetsző fehérnépet. Mondjuk.. és itt a férfi arcán ártatlan, pokolian gyönyörű mosoly jelenik meg.. szőkéket, hosszú combokkal, akik nem szégyellnek aligvalami ruhában port törölni. És persze értenek is hozzá.. Szobra van elég.

Kár, hogy zuhog az eső, ilyenkor nehezebb megfelelő nőt találni, mivel az ilyenek nem nagyon szeretnek ázni az esőben. Jobb híján saját tükörképét követi figyelemmel, s azzal mulattatja magát, hogy séta közben azokat a szigorú, roppant határozottságot sugárzó szemeket, a szép homlokot és pompás vágású orrát csodálja. Egész addig nézelődik, míg meg nem pillant valamit.. a saját tükörképe mögött. Egy egész nőiesnek mondható hátat. A lány az utca túloldalán ácsorog, a Kviddics üzlet előtt, s annak kirakatába feledkezik. Nahát.. Alkímistánk arcán nyomban megjelenik az a nyugalmat árasztó, gyengéd mosoly, amivel első körben figyelmességet akar jelezni. Nem kell tudnia a másiknak, hogy csak az ágyába akarja cipelni, úgy hova maradna a játék izgalma? Határozott, céltudatos léptekkel sétál az ismeretlen mögé, s ott meg is áll. A kirakat tükrébe bámulva veszi szemügyre a másik arcát.*

- A világért sem zökkenteném ki, ifjú hölgy, de egy ideje már zuhog az eső.

[férfi]

[ :: Cedrah :: ]

A fekete vászonkabát anyaga igen csak hamar átázhatott volna, ha minden esőcsepp beszívódik az anyagba, az pedig magába szívja, akár csak egy mosdószivacs. De még sem így történt, hiszen azok a kövércseppek fájdalmas gyorsasággal pattantak le, s zuhantak a mélybe, le a macskakövekre. Kezeim a kabátom, ami egyébként combközépig ért nekem, annak zsebeiben nyugtattam. Talán kissé túl mozdulatlanul is álltam ott, mit sem szólva, hogy súlyos súlyokként koppant minden a fejemre.

Pár, ezüstösen fénylő hajtincs mintha megtalálta volna a kifelé vezető utat a kapucni alól. Nem mintha nem lett volna egyszerűbb összekötni egy hajgumival. De mikor is tettem vagy cselekedtem úgy, ahogyan elvráták volna tőlem? Nagyon ritkán… s ez most sem következett be. De hiába is a megbűvölt darabnak, az a pár tincs vége, mely kikandikált, másodpercek töredéke alatt ázott el, s tapadt a mellkasomon lévő zsebekre. Természetesen ez sem foglalkoztatott túlzottan, legalábbis mozdulatlanságom erre kívánt utalni. S továbbra is csak mereven néztem egy pontot, mintha lett volna ott valami érdekes, pedig valójában nem is néztem semmit.

A léptek sem tűntek fel, mely a kihalt utcán elviekben nem kerülhette vona el a figyelmem, hisz semmilyen zaj nem nyelte el. Tiszta, és ütemes, nem lehet összecserélni. De én nem hogy összecserélni, még észrevenni sem voltam képes. Talán csak újra újra, ugyan azt a hangot hallottam visszhangozni a fülemben. Azokat a szavakat, melyek egy gyermeki álmot téptek ezernyi darabra. Gyermeki álmok … melyekből mindig is sok volt, s oly hűen tükrözték azt, mennyire nem akarom elereszteni a gyermekkort, pedig már rég eljött annak az ideje, hogy végre komoly utakra térjek, s talán megfontoljam, mi tévő is legyek… Vagy valami hasonló. De úgy éreztem, az ártatlan gyermeki lelkem még nem érett meg erre az igen csak nagy lépésre… ez idáig? Nem úgy tűnt hiszen most is egy vékonyka kabátban, és vörös tornacipőben, kikopott aranykorában sötétkék farmerban ácsorogtam ott tétován.

Egy ismeretlen, mély hang. Egy férfi hang az, ami a másikét elhessegetve tört utat elmém sötét folyosóin, s csillantak meg az előremeredő szemek. Vettem egy mély levegőt, mintha csak most szakítottam volna át a tükörsimavíz felszínét, s szívtam volna be újra az oxigént, melyet eddig elzártak előlem. Első életjelek, melyek megzavarják a kővé dermedt képet. Lassan egyik lábamról a másikra helyezem a súlyom. S meg sem mozdítva a fejem, hiszen nincs erre szükség siklik fel két pislogás között tekintetem a másik tükörképére.

- Igen, zuhog. Két elmerengés között érzékeltem a változást, mely egyszerre kellemetlen, még is csodálatos. -
Feleltem, s talán ilyenkor mondták volna azt mások, hogy pont olyan vagyok mint a nővérem Yvette, még régebben. Amikor olyan választékosan beszélt, s talán némi felsőbbség érzete is volt benne, vagy csak egyszerűen lehetett távolságtartónak nevezni. Mindegy is. A lényeg, hogy most egészen más formám hoztam, mint egyébként. Az pedig, hogy rébuszokban beszéltem, máskérdés. Hiszen valószínű nem ötlött az az eszébe, hogy biztos ez a lány arra utal, milyen jó, hogy nincsenek emberek körülötte. Legalábbis eddig nem volt.

Megfordulva, hiszen szerettem mások szemébe nézni, pillantottam fel a másikra. Magasabb volt, tekintetünk nem volt koránt sem egyvonalban, de persze ez nem jelentette azt, hogy belefájdult volna a nyakam eme mozdulatba. A talán zavaróan világoskék lélektükreimmel a másik vonásait vizsgáltam. Túlontúl álomszerűnek hatott. Még a számomra is.

[Yolanda]

*A férfi mélykék lélektükreiben elismerés villan. Nahát.. Miféle kis galambot sodort az útjába ez a rusnya zivatar? Ezüstös tincsek? Ááh.. gyönyörű. A tükörképe mindenesetre ígéretes alapanyagnak tünteti fel. Csinos orr, szép vágású szemek, vonzó ajakpár.. Jól van, tubicám, fordulj meg szépen, mutasd az arcod.
Alkímistánk nem jön zavarba a cifra szavaktól sem, sőt. Mint illemet tanult úri sarj, akinek bőrébe az elmúlt évek alatt remekül bele is szokott, ő maga is hasonló választékossággal fogalmaz; hacsak nem bosszantják fel túlzottan. Számára ez több, mint természetes. A vérébe ivódott, akár bűzhödt tudománya, melyet a föld alá dugott dohos, mégis kínosan tiszta laborban gyakorol. Most elmosolyodik. A képe talán ismerős lehet a Boszorkány Szombat című olcsó magazin egyik-másik számából, bár az sem lepné meg, ha a szokatlanul szép nőszemély ódzkodna az ilyen stílusú lapok puszta érintésétől is. Örömmel nyugtázza, hogy szembefordult vele és mintha.. igen, kétség sem férhet hozzá, csak a vérében lehet valami. Máskülönben nem látná ennyire szépnek. A férfi arcán töretlen a kedves mosoly, s csak aztán szólal meg, miután mélyen a lány szemeibe fúrta borzongató tekintetét.*

- Igen, már ha csodálatosnak nevezhető egy olyan jelenség, mely felfedi az utca népének valódi arcát. Egy ilyen esőzés után a legnemesebb négylábú is épp olyan ázott kutyaszagot áraszt, mint bármelyik kóbor eb. Ez kellemetlen. Üdítő hatása azonban egy kis jóindulattal már nevezhető csodálatosnak is.. esetleg.

*Megköszörüli a torkát, s bár tisztában van vele, mitől kábult el ennyire, nem mutatja jelét annak, hogy vevő lenne a lány mágiájára. Ezüstös tincsek.. Hihetetlen vonzerő. Nem nagyon férhet kétség hozzá, hogy miféle családból származik. Cedrah néhány pillanatra meg is feledkezik magáról, s csillogó, akaratos tekintettel fürkészi a megismerni tervezett idegen vonásait. Egy kicsit még.. de csak egy egész rövid időre leragad a különleges szempárnál is, és ráérős úri ficsúr lévén veszi a bátorságot, hogy mélyebbre merüljön bennük.*

- Hm. Ügyes bűbáj, előrelátó. *Nem szakítja meg a szemkontaktust, álla aprócska bökésével mégis a lány kabátjára céloz.* A magam részéről viszont.. amint az nyilvánvaló, bőrig áztam. Meghívom egy teára. *S bár a későbbiekben úgysem fordul elő, most még megtoldja egy érdeklődő, mégis figyelmes gesztussal.* Nos?

*Igen.. soha többé nem fordul elő, hogy megérdeklődi, mit akar vagy nem akar a másik fél. Egyszerű tényeket fog közölni, de ezt ennek az elbűvölő teremtésnek még igazán korai volna tudnia. Hmmhm.. Nevetését mélyen zengő hümmögéssé csitítja ott belül, s még a fejét is megcsóválná, ha társaság nélkül ácsorogna az eső mosta macskaköveken. Még ekkora szerencsét! Véla.. egészben, vagy részben, számára nem egyértelműen eldönthető, ugyanis érzelmileg pocsolyasekély pszichopatánk bár férfiből van, a szíve pont olyan rothadó, mint a legféregrágtább alma. Ő az eszével szeret. Már ha képes ilyesmire, s az esze irányítja a vágyait is. Ettől függetlenül a fantáziája igencsak beindult, s ha már ilyen szépen szóba elegyedtek, igazán megérné komolyabb vizekre terelni a témát.
Egy dolgot még kénytelen megállapítani, s ezt látványosan meg is mosolyogja. Milyen kis fiatal.. ez a madárka. Talán diák?*

[ :: Cedrah :: ]

A mosolya… nos, mondhatni női szíveket ellágyító. Ehhez nem is fér kétség. De számomra a kedvesség talán csak egy begyakorolt maszk, amit most előkapott a zsebéből, és könnyedén varázsolta vonásait azzá, melyet mutatni akart másoknak. A külvilágnak, nekem. Talán csak a megsebzett szívem miatt álltam ennyire negatívan mindenkihez, ahogy ehhez az ismeretlenhez is. Mindenhol kerestem a rosszat, a hátsószándékot. A régi bizalom most tört meg, talán végleg. Bár erősen kétlem, hogy a naivságom is vele szállt volna, talán részben. De… attól én még ugyan az a kislány vagyok, aki még a Roxfort padjait koptatja, több mint egy évig.

Hogy ismerős lenne számomra az arca? Ó nem, hiszen honnan is lehetne? Most látom először eme vonásokat, melyeket, ha nagyon költői akarnék lenni, azt mondanám, hogy anygalok faragtak gyönyörű márványba, majd leheltek belé életet és küldték le ide a földre. De én, és a költői megnyilvánulások… ugyan már.

A tekintet, melyet az enyémbe fúr, talán még a lélegzetem is megáll egy pillanatra, teljesen akaratlanul. Pont, ahogyan képtelen vagyok ezzel az egész vélasággal kezdeni bármit is. Hiszen az mindig kiütközik, bármelyik pillanatban felüti a fejét. Azt azért nem gondolom, hogy valamilyen úton benne is csörgedezne eme vér egy része, elvégre még nem hallottam róla, hogy a másik nem közül is képesek továbbörökölni az… valakinek átok, valakinek áldás.

- Kellemetlen, de egyben igen csak hasznos is. Bár ha az ember elakar valamit igazán rejteni, egy kis esőzés nem gátolhatja meg ebben. – Feleltem, miközben továbbra is őt figyeltem. Még véletlenül sem akartam elkapni a tekintetem, ezzel megadva neki azt az örömöt, hogy azt higgye, az ő természetes vonzereje csak úgy elkábított, mint valami irulós-pirulós kislányt.
A csillogó, most akarom tekintet, mellyel rám néz, hogy őszinte legyek, igazán fel sem tűnik. Talán a változás, az, hogy a kék lélektükrök nem hazudnak, miszerint felfedezte bennem azt a kis pluszt, s engedte egy pár pillanatra, vagy annak töredékére, hogy elragadja… Hozzászoktam már. Hogy akár hol járok is, főként a muglik között, sokan a szájukat is eltátják, hiszen tudatlanok. Fogalmuk sincs mi ez az egész…

- Inkább elővigyázatos. – Felelem, ahogyan a kabátomra céloz, majd amikor meghallom a kérdést, az invitálást, kissé meglepődök. Ez annyira nem is fedezhető fel a vonásaimon, melyek változatlanul ugyan azt a képet mutatják, inkább csak a kábatag pillantás tűnik el, s a szemeim kissé jobban szétnyílnak, s ezáltal csak még jobban látható, hogy a sötét pillák, melyek kontrasztot alkotnak a világos tincsekkel, körülfutják a világos lélektükröket. Érdeklődés villan fel, némi kalandvággyal fűszerezve, de hamar el is huny a szikra.

- Az invitálás igazán kedves, mi több, már-már kihagyhatatlan, de Édesanyámnak hála elég jól az eszembe véstem, hogy ne álljak szóba idegenekkel, mi több, ne menjek el velük el sehova. S mivel a beszédbeelegyedés már megtörtént, úgy érzem több szabályt nem szabadna áthágnom. -
Feleltem nyugodtan. El nem tudtam képzelni, Yvette hogy tud ilyen modorban, ilyen választékosan beszélni de… kezdtem lassan kapizsgálni, hogy ha nagyon akarom, és a helyzet is úgy kívánja, én is elő tudom venni a jómódorom.

[Yolanda]

*Egyre nagyobb érdeklődéssel viseltetik a nyilvánvalóan véla felmenőkkel bíró lány iránt. Hmhm.. Nem mondhatni, hogy gyakran botlik hasonszőrűbe, sőt, a fiatal szépség már azzal is magasan kitűnik a többi málémosolyú kis liba közül, hogy nem omlik mindjárt alkímistánk lábai elé. Ettől válik érdekessé, bár értéke a régi marad. Pont annyit nyom a latban, amennyit Cedrah látni, s elfogadni kíván. Egy arany rúd? Kettő..? Drága az alapanyag, s galleonoknak sincs épp híján, így aztán pengő érmék helyett más váltóban kezd számolgatni. Egy éjszaka.. kettő? Hehh.. Tekintetében egy röpke pillanatra ragadozói mohóság villan, bár ennek semmi köze az ezüstös hajú lányzó mágiájához. Nem. Ezt a felismerés szülte. Milyen remek párost alkothatnának a fontosabb összejöveteleken! Hogy irigyelné a sok forrófejű siheder, hogy még ennyi idősen is képes a legfiatalabb és legelbűvölőbb hölgyekkel elfogadtatni a karját.. s mindezt fizetség nélkül.
Nyugodt, kellemesen mély hangon szólal meg ismét, ám minta.. elfelejtett volna pislogni. Ez a merev tekintet a másodpercek múlásával válik egyre keményebbé, egyre agresszívabbá. Az állati ösztönök talán a fekete kabátos madárkában is felütik a fejüket, s kezdhet feszengeni, tán maga sem tudja, miért. Hüllőhöz mérten rideg.. mégis hívogató pillantás.*

- Árnyalatnyi a különbség, de ha jobban tetszik úgy, hát legyen elővigyázatos. Bár ebben a verzióban önkéntelen is némi negatív hozzáállást vélhet felfedezni a külsős személy.

*Egy gyors, nyomatékosító mozdulattal felvonja egyik szépen ívelt szemöldökét.*

- Nem venném a szívemre, ha az Édesanyjával való kapcsolata pont miattam romlana meg. Ugyanakkor az a véleményem, hogy alig egy perc múlva már nem is leszek olyan idegen, akitől tartania kéne.

*Még mindig nyugodtan áll az esőben, s látszólag a legkevésbé sem zavarja, hogy orrán, ajkain, sőt, még állán is kövér patakokban csorog végig a hűvös esőlé. Fényes, szőke tincsei egyre csapzottabb, egyre ápolatlanabb külsőt kölcsönöznek neki, s az sem teszi boldoggá, hogy érzi, kezd megártani ez a zuhé a kabátja anyagának is. Ettől függetlenül ügyel arra, hogy mindez ne látszódjon meg rajta, ugyanis jelen helyzetben fontosabbnak kell feltüntetnie az ismerkedés szándékát, mint a saját külseje miatti aggodalmát.
Egy gyors, kimért lépést hátrál, s büszke, elegáns mozdulattal, mégis úrimód enyhén meghajol. A következő másodpercben végre pislant egyet, s szabadon engedi a leányzó pillantását.*

- A nevem Cedrah Lupen, szabadúszó alkímista és a Mágiaügyi Minisztérium unott, szürkeképű aurorainak egyike. *Ráérősen kiegyenesedik, s tesz egy apró lépést a csinos ismeretlen felé, miközben újfent emlékezteti magát, hogy szépségben ezerszer fölülmúlja az övét. Csak valami vélaféle.. ezért hiheti méltónak, vagy épp ettől nem láthat tisztán. De ő tisztán akar látni, ehhez pedig a saját erényeit kell felfényeznie.*
- És önben kit tisztelhetek, Miss..? *Kinyújtja a kezét, csak a formalitás kedvéért, közben bátorítón kölykös mosolyt varázsol az ajkaira. Nem harap a bácsi .*

[ :: Cedrah :: ] 

Végig fut a hideg a gerincemen, szinte minden előzmény nélkül. Hiszen a tekintetem még mindig az övével van összefonódva, s figyelmem nem kerülheti el azt, amit látok. Hogy még egy pillanatra de annyira sem érnek össze a szempillák, pislogás címén. És itt nem holmi bambulásról van szó korántsem. Fogalmam sincs mi az amit látok, de érzem, mit vált ki belőlem. Hogy a szívem gyorsabban verdes mellkasom árnyékában, hogy a kabát alatt, még maga a jobb kezemen lévő fásli alatt is, mely most nem látszódik, libabőrös leszek. Lélegzetem újra csak elakad, de ez már igazán fel sem tűnik. Veszek egy mély levegőt, s talán egy pillanatnál tovább tartom lehunyva a szemeim, mielőtt újra ránéznék, és választ adnék.

Valóban, az előrelátó és az elővigyázatos majdnem ugyan az, még is van némi különbség. Nem is lep meg, hogy megjegyezi. Még a szemöldököm sem emelkedik meg ennek a felfedezésnek a hatására. Csak egy nagyon aprócska mosoly kúszik ajkaimra.
- Talán nem véletlenül. ? Felelem egyszerűen. Némi negatív? Az a negatív nem is némi, hanem igen csak sok. Beleivódott az aurámba a keserűség, és az állandó nem tetszés, illetve nemtörődömség. Miért is tagadnám, ha már így előjött ez téma? Vagyis inkább csak megkérdőjelezte azt, ami tényleg van és létezik.

Édesanyám és a mi kapcsolatunk, ami igazán még nem is alakult ki? Majd nem rávágtam, hogy az anyám már meghalt, de még gyorsan az alsó ajkamba haraptam. Kinek lenne kedve belemenni egy olyan családi kálváriába, ami nekem van? Elvégre az akit anyámnak hittem évekig nem is volt vérszerintiileg az. A vérszerinti anyám pedig lefoglalja most az ikertestvérem, akinek a létezéséről szintén nem is olyan rég szereztem tudomást. Akár könyvet is írhatnék erről a fejetlenségről, ami körülöttem, folyik, vagy éppen megfilmesíthetnék. De egy brazil szappanoperának sem lenne rossz, valljuk be. Mit nekem énekesi karrier, megcsinálom én a pénzt más úton. Hehe, na persze.

Ám az, hogy úgy tűnik, végre nem tudom ki is áll előttem, már jobban érdekel, mint a saját gubancos életem. Most bizony felszalad az a bizonyos szemöldök, ahogy a másikat figyelem, miként lép hátra, s hajol meg kissé. Tejóég, ez megragadt valahol a 18.sz.-ban? Hát mindjárt lehidalok, komolyan mondom. Sok mindenhez volt már szerencsém tény, de ez? még engem is túlontúl lenyűgöz. Hiszen nem az a megjátszott úriasságról van szó, ami egyébként nem is áll jól másoknak, hanem? ez csak úgy jön, a természetéből fakad. Ez pöppet kacifántos lett de annyi baj legyen. A lényeg; ha más csinálná ezt, nyíltan a szemébe röhögnék, de ez esetben inkább elvarázsol.

- Yolanda Delacour, hivatalos iskolapad koptató, 6. éves roxforti diák, McGalagony őrületbe kergetője. Örvednek. ? Nyújtottam ki én is a kezem, s mutatkoztam be, ahogy azt illik, apró kis információ morzsákat elejtve. Mondjuk ha ügyelek is arra, hogy ne beszéljek akcentussal, a nevem kétséget sem hagy afelől, hogy Franciaországból származom. A mosoly - mely egyáltalán nem olyan merevnek nevezhető, sőt, talán egy pillanatra még azt is feledem, hogy az előttem álló, akármilyen is jól néz ki, jóval idősebb lehet nálam ? viszonzásra találnak. Hiszen én is elmosolyodom, még ha nem is oly szélesen, mint az egyébként szokásom, hanem kissé szolidabban, ezzel a komoly vonásokat meglágyítva, csillannak meg a szemeim, melyeket pillanatokkal később, alig észrevehetően futtatom végig a másikon. Igen, talán tényleg jobb ötlet lenne valami szárazabb helyre betalálni.

- Talán most már nem akadály az, hogy elfogadjam a meghívását. -

[ll Folytatás a Három Seprűben ll]

[Yolanda]

*Jólszociált úriemberként Cedrah számára minden kétséget kizáróan ismerősnek hat a Delacour név, s ezt egy felismerő szemöldökrántással jelzi is beszélgetőpartnere felé. Tehát most sem csalt a szimata.. A leányzó ereiben bőven csörgedezik a vélák bűvös véréből is, s ez adja kisugárzásának azt a pikánsan fűszerezett ízt, mely Cedrah étvágyát csak tovább fokozza. EZ a fiatal kis fruska lesz a cselédje, s ettől már az sem tántoríthatná el, ha hirtelenjében a nyakukba szakadna az ég.. ami valljuk be, csöndes záporhoz kétségkívül méltatlan hangnemben morajlik a fejük felett.*

- Örvendek, Miss Delacour.

*Mivel Yolanda nem kínálta fel a kezét, hát alkímistánk is leereszti a magáét, s egy laza, határozott mozdulattal visszacsúsztatja az egyre sötétebb vörösben játszó kabát egyik zsebének mélyére. Nem kívánta ugyan firtatni az ajakbamarást, de ez nem jelenti azt, hogy a figyelmét is elkerülte. Sőt.. Igen mélyen elkönyvelte magában - a lány kapcsolata talán nem a legjobb az említett anyukával, mi több, talán egyenesen botrányos. Szívük joga egymás felé acsarkodni, ebben ő nem is tudna, s ha tudna, akkor sem kívánna belefolyni. Majd a mama háta mögött ügyezik a részleteket.
Persze ha már itt tartunk, a negatív jelzőre tett aprócska megjegyzést is felkaparta egy csupán elméjében létező notesz sötétlő lapjainak egyikére. Lassacskán majd elérkezik az idő, mikor ezekből az aprócska információmorzsákból egy ügyes húzással előcsalogathatja az ő igazi kis vércséjét.. és akkor, ha minden látható, vagy csupán molekulák szintjén megfigyelhető tulajdonságának a birtokában lesz, akkor záródik majd a kalitkán a finoman munkált lakat.
Cedrah arcán töretlen a kölykös, közvetlen mosoly, s láthatóan roppant elégedetté teszi a kialakult helyzet. Minek is palástolja? A lány gyönyörű, fiatal, ráadásul még oldékony is.*

- A Roxfort, a Roxfort.. tanítónk te légy, hm? Mert fejünkben zűr van, az ám. Pláne a kedves Professzorasszonyéban. *Érdeklődés villan tekintetében.* Akkor talán folytassuk a társalgást a Három Seprűben. Kérhet, ami jólesik, én állom.

*Az eddig lustán a földnek támasztott piszkavas most keményen koppan a fényesre ázott macskaköveken, s nem sokkal később már amolyan úri modorban tartott séltapálcaként pihen az alkímista hóna alatt. Érdekes jelenség, annyi szent, őt magát azonban még így is ezerszer jobban érdekli Yolanda.*

- Ha nem tévedek, mostanában esedékes a roxmortsi kirándulás, így van? Mégis furcsállom, hogy ennyire magára maradva ácsorgott egy sportbolt kirakatát bámulva. Csak nem a kviddics a mindene?

*Nos igen. Beindította a társalgást, s még magát is meglepi, milyen burkoltan képes megtudakolni a csinos teremtéstől: mégis, mennyire tettrekész és szorgalmas? Mennyire szereti a kihívásokat? Egy cseléd mégsem lehet tunya. Cedrah esetében pedig igen érlelő hatással van a kirúgásra az is, ha az alkalmazott ódzkodik az extrémebb dolgoktól.

Az eső továbbra is keményen sorozza az utcán árválkodó párost, ám ha Yolanda is beleegyezik, hamarosan ők is belevesznek a szigetország jellemző zivatarainak unott, szürke függönyébe. Akárha egy könnyű fátyol lengené körbe őket. Hanyagmód lendül a piszkavas, s kemény, fémes koppanásaival kíséri alkímistánk útját.*

ll Folytatás a Három Seprűben ll

[Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával]

[Felix]

Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával

*Furcsa zsongás telepszik az agyára, s úgy kapaszkodik a meggyötört kis elmébe, mintha ettől fogva soha többé nem akarná kivonni onnan éles karmait. Nem hall és nem lát. Körötte a forgatag.. kisdiákok rohannak egyik kirakattól a másikig, hogy aztán hirtelen lefékezve a legújabb modellekkel incselkedő Kviddicsüzlet előtt csokoládétól és citromportól ragacsos praclijukat mohón az üvegre tapaszthassák. Bámulják a seprűket, s bár megvenni talán csak kevesen tudnák, ők gondolatban mégis a felhők közt száguldva kergetőznek az álmaikkal. Ilyenek a gyerekek. Nem törődnek azzal, mit lehet és mit nem. Nem mind. Vannak, akiket csak az érdekel, hogy álmodhassanak, hogy lehessenek vágyaik! Ezek a kölykök nem szégyellik, ha felötlik bennük a kívánság, sőt, egy forró tea vagy kakaó mellett vígan elbeszélgetnek az egészről a klubhelyiségben ropogó tűz mellett.

A megannyi színes kabátban rohangáló aprólék között azonban akad egy, aki már nem mer álmodni. Egyetlen egy, aki ahelyett, hogy társait követve a tarka portékával telezsúfolt kirakatokat bámulná, teljesen magányosan ácsorog az utca közepén, s hagyja, hogy a még hideg, kora délutáni szél szabályosan kitépje arcából a szemeibe tapadó nyirkos, hószínű tincseket. Seya más. A gyerekek nem foglalkoznak az eső szagával, az ő orra mégis csordultig telt az ázott kövek kesernyés, jellegzetes aromájával, s tekintete is a lassan párolgó cseppek csillogó tömegén pihen, amint az ereszekről csüngnek alá. Apró harangok. Nem hall és nem lát. Csak néz, mint egy szerencsétlen barom, akinek fogalma sincs, mi a francot keres még ebben a nyomorult iskolában. Annyira nem illik ide.

Lassan, szinte támolygó, sérült katona módjára fordul végül menetirányba, s erőnek erejével emeli meg az állát, hogy magabiztosabbnak tűnjön. A repesz a fejben.. Mérhetetlen károkat okozott. Járás közben enyhén sántít a bal lábára, ugyanis a tönkrevágott térd a mai napig érzékenyen reagál a nagyobb hőmérsékletváltozásokra, s ez az esőzés igencsak hirtelen köszönt be - ahogy az már a szeszélyesebb tavaszi hónapokban megszokott. Rongyosra tépett farmerja alól sápadtan világlik elő sebhellyel csúfított bőre, s ahogy a szél egy kövérebb tincset ránt ki az arcából, ott is jól láthatóvá válik a bal szemén keresztülfutó hosszú vágásnyom - egész az arca közepéig fut le, s a homlokára is keményen felkúszik, ezzel átszaggatva a szépen ívelt szemöldök halvány vonalát. Ami azt illeti, egy vékonyabb fekete pulóveren kívül mást nem nagyon visel, s ez is alaposan elázott.. bosszantó. Mégsincs itt senki, akinek moroghatna, így aztán megtartja magának a nyűgjét, s a fejbe vett cél felé tendál.

A Szellemszállás. Igaz ugyan, hogy elméletileg nem szabadna.. azaz nem ajánlatos odamennie, de borzasztóan érdekli az a hely, amitől a legtöbb kisiskolás összecsinálja magát. Talán ott gyakorolhatná egy kicsit a Ricktől tanult átkokat és ha minden jól megy, akár még az Invitot is fejleszthetné egy kicsit. Egy olyan helyen, ahol az égvilágon nincs semmi, és a hangulata nyomottabb egy döglődő légynél, egészen kicsi az esély arra, hogy bármi is megzavarja a koncentrálásban. Hacsak.. hacsak az a főzet nem. Igen, azzal még számolnia kell.
Menet közben, míg azon töpreng, milyen módon szabadulhatna meg legkönnyebben a bosszantóan zsongó gondolatoktól, minden átmenet nélkül erős lökést érez a hátizmaiban - s ő előre billen. Szinte rögvest megpördül a tengelye körül, s csak akkor kapcsol, hogy gáz van, mikor az újabb ütés a gyomrába érkezik. Méghozzá egy vadonat új seprű nyelétől.*
- Rohadt kis stréber..! Azt hiszed, qrva vicces, hogy minden órán bealázol, mi? Hahhargha..! Hát ez jó. Mi az? Elvitte a cica a nyelved?
*Seya háta alaposan meggörnyedt, míg gyomrához kapott, s most egyetlen fintor nélkül, mégis dühösen csillogó szemekkel emeli tekintetét nyurga háztársa dölyfös pofázmányára. Egy gyors lépést hátrál, válaszolni azonban nem akar.*
- Nem a szádra csaptam, te szerencsétlen! Felelj, ha kérdeznek! Vagy anyukád nem tanított meg az illemre?..
*Újabb lépést hátrál, nem akar verekedést kezdeményezni, elvégre nem biztos abban, hogy meglenne a szükséges fizikai ereje, de.. ez a gyerek.. Ahogy végignéz a kinyúlt ruhákba bújtatott, vézna alakon, ő sem tűnik sokkal erősebbnek. Csak magasabbnak és nagyobb szájúnak. Persze ha párbajra kerülne a sor..*
- Nem az én hibám, hogy üres a fejed.
- Na megállj, te kis nyikhaj! Srácok, fogjátok le! Megmutatom, mit tanultam a héten.
*A lóarcú fiú ábrázata gunyoros, szadista fintorba rándul, s már nyúl is a pálcája után, míg három társa Seya felé kap. A kölyköt azonban nem ejtették a feje lágyára, esze ágában sincs megvárni a támadást - hát az ő részéről is reppen a pálca, s egyúttal egy lefegyverző átok is. Macskamód kicsavarodik a ruhája felé kapó kezek közül, s míg a kötekedő kedvű banda felnyalja a földről önjelölt vezérét, ő sebesen a Szellemszállás irányába rohan. Barmok. Miért mindig őt találják meg?
Már bánja, hogy megfutamodott, de momentán komolyan semmi kedve összetűzésbe keveredni. Nem érzi annyira jól magát, hogy teljes erőbedobással mehessen neki az ellenfelének, s zsongó gondolatai közül igen nehéz volna kiválogatni a megfelelő igéket. Gyáván viselkedett. Megveti és szégyelli érte a pofáját, de ez van. Majdcsak túléli.*

[[Seya]]

[Seya]

Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával

*Vannak olyan időszakok, amikor az embernek kell egy kis magány, kis kikapcsolódás, hogy elszakadhasson a munkájától, és átgondolhassa eddigi életét, sőt… megtervezhesse az elkövetkezendőt. S Felix most éppen ebben az időszakában van. Bár őt mindig is a magány kíséri útjain, szabadideje nem sokszor van. Így most kiélvezheti egy kicsit ezt az időt, melyet természetesen az eső próbál meg szabotálni… sikertelenül.
 
A varázsló mindig is szerette az esőt. Valahogy megragadta az az érzés, hogy ő odakint ázhat a kövér esőcseppek alatt, hogy hosszú haja a szemébe lóg, és amint kalapja karimája megtelik vízzel, a könnyű vászon elengedi, és az egészet a cipője orrára ereszti. Valahogy mindig is szerette…
Ilyen időkben akaratlanul is eszébe jutnak az emlékek, mely egyébként csak dementorok közelében szöknek fejébe. Valahányszor szembekerült egy ilyen döggel, újra és újra átélte élete legszörnyűbb pillanatait. A Sötét Jegy a háza fölött, a két jéghideg hulla az előszobában, bajtársát szétmarcangolja egy vérfarkas… ez volt ugyanis a dementorok fegyvere: arra kényszerítették áldozatukat, hogy átélje élete legszörnyűbb perceit, és erejét vesztve elmerüljön a mardosó kétségbeesés tengerében…

A Szellemszállástól jó messzire lévő kerítés előtt, egy fa alól nézi az öreg építményt. Azt mondják, hogy itt található Nagy-Britannia legnagyobb kísértet állománya. Felix még sosem volt bent az épületben, nem volt ott dolga, minek is ment volna be?
Ő nem Remus Lupin… Szerencséjére gyermekkorában még nem kellett számolnia ezzel a borzasztó kórral a testében. Őt nem kellett kimenekíteni holdtölte előtt, és nem kellett elcibálni ide, hogy ott töltse másik énje hosszú-hosszú óráit.
Mondhatni szerencséje volt, hogy később marta meg az állat. Bár ha tényleg szerencséje lett volna, akkor hozzá sem ér az állat… Mindegy, ez már a múlt.

Itt az idő. Most megnézheti magának, mit is rejtenek a rohadó deszkák. Sosem félt az ilyenektől. A szél belekap barna ballonkabátjába, mely a talár helyett szolgál. Kövér varangyos békák ugrálnak el a lába mellett, bele valamelyik pocsolyába. Ő csak halad előre, nem is figyelve rá, hogy belelép minden egyes pocsolyába, és hogy csizmája bokáig saras lesz. Rég elfelejtett már aggódni amiatt, hogy ruhája piszkos… Réges-régen meghaltak már szülei, és anyjával együtt az az elegancia is meghalt, melyet ráerőltettek.

Éppen érné el a kaput, amikor háta mögül egy káromkodás üti meg a fülét. Lábai megállnak, nem viszik tovább eredeti célja felé. Ő csak fülel. Aztán rögvest a káromkodásra egy tompa puffanást is hall. Az alakok itt vannak nem messze tőle. Válla fölött hátranéz, így meg is pillantja a két gerillát, akik egy harmadik, rongyos valakit fognak le, és a negyediket, aki egy fényesre pucolt seprűvel üti a rongyosat.*
~ Büdös kölkök… ~
*A seprűs alak ekkor elejti a pálcáját, és míg azt a nyirkos fűben keresi, addig a két gerilla elengedi a rongyosat. Persze, nem ejtették a feje lágyára a srácot, rögvest menekülőt fúj, így pár másodperc múlva már feléje tart… Vagy is inkább a szellemszállás felé, ami éppen mögötte helyezkedik el.*

- Ácsi!
*Kinyújtja karját, melybe minden bizonnyal beleszalad a kissrác. Egy kicsit talán meg is tántorodhat tőle, elvégre Felix karja meglepetésként érhette a mellkasát.*
- Egész életedben így el fogsz futni előlük?
*Mordul rá Seyala-ra, mély, rekedtes hangján. Eközben bal keze, mely eddig céltalanul zsebében volt, most egy csavarhúzóhoz hasonló fapálcát húz elő a kabát zsebéből. A markolat kimondottan vaskos, de még is nagyon kényelmes megtartani miatta a pálcát. Két ezüst csíkkal van díszítve, a markolatgomb pedig szintén ezüstözve van. Az egészből egy hosszú, sötétbarna pálca mered elő.*
- Ti pedig, büdös kölkök…
*Felemeli a pálcát, magában elmondja a varázsigét, majd röppen a taroló átok, melytől mind a hárman földre kerülnek.*
- …a saját súlycsoportotokkal kezdjetek ki!
*Szemei vadul felcsillannak, szája pedig egy pillanatra mosolyra húzódik. Aztán a kék íriszek, melyek eddig a három fetrengő alakot nézték, most a mellette álló (ha ott maradt) fiúra szegeződnek. Aztán már hallhatja is a szakáll mélyéből előtörő mély hangot.*
- Jól vagy?

[Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával]

[Felix]

Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával

*Seya csak fut, nem néz se előre, se hátra, tekintete dacosan a Szellemszállás irányába mered, s meg is ragad a távolban lassacskán kirajzolódó épület romos sziluettjének baljóslatú alakján. Talán épp a figyelmetlensége miatt guvadnak akkorára a szemei, amikor a semmiből hirtelen egy kar lendül a képbe, s ő keményen bele is szalad. Azonnal hátrébb ugrik, s minden izmát megfeszítve, haragosan csillogó szemekkel mered a nálánál jóval nagyobb férfi képébe.*
- Nehm, dehogy! Csakh.. most.
*Zihálja rekedten, s a vállai fölött gyorsan hátra is sandít a seprűs brigádra. Egen, csak most.. csak most az egyszer had meneküljön el ahelyett, hogy leáll párbajozni - vagy ami még kellemetlenebb lenne, összeveretni magát. A szemei karikásak, sápadt arcára vörhenyes foltokat szült a futás, s a kicsi mellkasa is lázas ütemben emelkedik és süllyed. Holott a táv közelsem volt a tüneteknek megfelelően hosszú. Viszont ő sincs a legjobb bőrben. Bal térde kissé remeg, úgyhogy a testsúlyát inkább a jobbra helyezi, s előbb karbafont, majd idegesen zsebrevágott kezekkel ismét felnéz a meglehetősen érdekes öltözékű idegenre. A kölyök mogorva arcán egy aprócska izom nem sok, annyi sem rándul meg a már-már művészien kidolgozott pálca láttán, pedig nem mindennapos darabról van szó és azt is nagyon jól tudja, mire kell. Az ok pedig felbosszantja. Ismét hátrasandít, s mikor szemei sarkából halovány, életlenül moccanó árnyként felsejlik a lendülő pálca képe, egészen hátra is fordul. Ehh.. Milyen könnyedén elintézte mindet..! Egyre kevesebb esélyt lát arra, hogy épségben megússza a nyarat, ugyanis botor módon eddig még soha nem gondolt bele abba, hogy a felnőtt varázstudók ereje és tudománya mennyivel meghaladhatja egy hozzá hasonló kis vacakét. Nem, semmi esélye.. Még a Ricktől tanult igékkel együtt sem. Sötét gondolatai ellenére az arca rezzenetlen marad, csupán szaggatott szemöldöke kúszik lassan a homloka közepére.*
- El tudtam volna intézni egyedül is.
*Hörgi halk-rekedten, rá sem hederítve a kalapos varázslóra. Persze.. Hogyne.. El tudta volna intézni, ha egy kicsit hajlandó lett volna félretenni a mardosó lelkiismeretfurdalást, az aggodalmakat és az állandó jelleggel a nyakába lihegő telihold lidércfényét; a főzet lenyelésének kétes kimenetele iránt érzett félelmét és az egyre közeledő nyártól való iszonyodását. Egy gyors kis grimasz kíséretében mindezt most félre is söpri, s kíváncsian fúrja saját érzéketlen, rideg tekintetét a másik szemeibe. Nem fog hálálkodni. Megalázottnak érzi magát attól, hogy megvédték, holott semmi szükség nem lett volna rá. Bár.. A fiú szemei alig észrevehetően, kutatón szűkülnek össze, s fürkész pillantása nyílt érdeklődésről árulkodik.. Bár meglehet, hogy a fickó szimplán csak szereti az erejét fitogtatni, s az előbbi cirkusznak semmi köze a rongyos farmeros, csontos kis mardekároshoz. Ez a gondolat némileg jobb kedvre deríti, ugyanis ha a dolgok komolyan így állnak, nem kell megköszönnie. Amúgy se tenné.
Gondolatai közül egy meglehetősen morbid kérdés zökkenti ki, s fejében gyorsan pörgő, olajozott fogaskerekektől hajtva már le is játszódott a következő beszélgetés:
- Jól vagy?
- Persze. Soha jobban.
- Hehhehe.. akkor jó! Már kezdtem aggódni, hogy ennyi volt.
- Heh?
Lendül a pálca.
Seya szoborszépségű arcán örömtelen, gunyoros félmosolyra húzódnak sápadt ajkai, s még mindig rekedten mordulva végignéz magán.*
- Persze. Soha jobban.
*Ordas hazugság, de kit érdekel? Ő személy szerint leszarja. Tekintete lassacskán a Szellemszállás felé kalandozik, s lassú, kimért léptekkel megindul a célja felé.*
- Ha megbocsát..
*Megkerüli a fickót és zsebrevágott kezekkel, sajgó háttal és gyomorral botorkál tovább. A Roxfortban ezer, hogy meglesz ennek a kis intermezzonak a böjtje - arra pedig nem árt felkészülni. Alig hagyta a háta mögött az ismeretlen "jótevőt", újra futni kezd. Sebesen lohol, keresztülbújik a töredezett kerítés egy nagyobbacska résén, s a sárlében cuppogva, meg-megbotolva, de makacsul közelít a főbejárat felé. Bedeszkázva.. Állat. Az irgalmatlan épület máladozó vakolata még hagyján, de a mindent átitató dög- és vizeletszag már erősen próbára teszi az érzékeny orrú kölyök gyomrát. Addig kering az épület körül, míg nem talál egy kellőképp törött ablakot, amin keresztül bemászhat, s itt el is tűnik a szem elől.*

ll folyt. köv. a Szellemszálláson ll

[[Seya]]

[Seya]

Valamikor kora délután, roxmortsi kirándulás alkalmával

- Ha most elfutsz, egész életedben iszod majd a levét!
*Morogja a fiúnak, miközben fél szemmel a közeledőket nézi. Undorító, hová fajult el a világ… A leggonoszabbak már a gyerekek, és ezt csak fokozza, hogy a szüleik tojnak megváltoztatni őket. Undorító népség… Ezért kellenek az aurorok, meg a tanárok. Na és persze Dumbledore is ott van, aki különösen jó erre a célra. Viszont biztos nem bánja, ha egy kicsit ő is megmutatja fenyítési módszereit.
Ekkor száguld el a vörös átok közeledők felé, ekkor esnek el, és ezután fordul a srác a férfihoz. „El tudtam volna intézni egyedül is.” Ez a megjegyzés nem csal mosolyt az arcára, de nem azért, mert megsértette volna vele… Csak lustán odadobja neki a következő mondatot.*
- Vettem észre.
*Feleli kurtán, majd elteszi a pálcáját. Közben szemei kérdőn néznek a srácra. Szívesen megkérdezné, mi is volt ez a kis jelenet, de egyrészt semmi köze hozzá, másrészt nem is nagyon érdekli.

Megvédte… Nem kellett volna beleavatkoznia, de megvédte. Miért tette? Fogalma sincsen róla. Csak úgy jött, beindultak az ösztönök, és reflexszerűen a gyengébbet erősítette. Nem az erejét akarta fitogtatni, arra igazán semmi szükség. Bár így, utána átgondolva, jobb lett volna hagyni, hogy a srácok elkapják ezt a kisgyereket és porrá zúzzák… Megvédte. Így a gyengébb tovább marad életben, és mikor jön az erősebb, nem tudja megvédeni magát, mert ez idáig megvédték… *
- Jól vagy?
*A feleletre csupán felvonja a szemöldökét. Hát, ha ő úgy gondolja. Átlát a hazugságon, hiszen a szemkontaktus meg van. Viszont nem használja a pálcát. Még is miből lehet látni róla? A szeme… Sokszor mondják, hogy a szem a lélek tükre. Elég csak belepillantani, és az ember elmondja, mi is igaz az illetőre.
Felix pedig látja benne a mardosó félelmet, a kínt… de nem tudja mire vélni. Ekkor még nem tudja, hogy egy sorstársával került össze. Avagy egy fajtársával. Fogalma sincsen róla, hogy ez a gyerek… ez a fiatal fiú, megértheti az ő problémáit.
Szemei elkerekednek, de nem düllednek ki. Kendője alatt, mely a nyakára van kötve, felsajdul egy heg, egy régi elfeledett heg, melynek története még a dementorok közelében is kísérti. De nem tudja mi lehet a fájdalom oka…

Még nézi egy darabig, míg a kölyök szalad, és csak akkor döbben rá, mekkora ostobaságot tett már megint. Amikor látja eltűnni a ház mögött, elsőnek is szívesen homlokon csapná magát, aztán pedig jól ellátná az engedetlen kölke baját. De nem… Dumbeldore diákjait az istenért sem bántaná… Helyette inkább utána megy. Úgy is oda tartott eredetileg is.
Egy utolsó pillantás a három fetrengő alakra, majd elindul ő maga is a félig romhalmaz Szellemszállás felé. A háztetőn kopognak a kövér cseppek, a kert fái pedig vészesen remegnek.... Vihar közeledik, sokkal nagyobb ennél.
A vizeletszag beférkőzik orrába, és neki egy pillanatra hányingere támad. Legszívesebben eltömítené az orrát valamivel. Arcára húzza hát a kendőt, így már nem érzi a szagot, de helyette egy sokkal undorítóbb esemény történik vele. Szájában érzi a vizeletet, amint az esőszaggal keveredett. Összeszorítja szemét, majd elővonja pálcáját.
Magában elmondja a varázslatot, és mire a végére ér, az előbb még bedeszkázott ajtó, most úgy ahogy volt, kidőlt a falból, hangos robajjal kísérve. Belép a házba, ott már nem érezni a vizeletszagot, helyette a látvány kárpótol. Lelép az ajtóról, majd ismét rászegezi a pálcáját, és a következő percben már újra a régi helyén van az ajtólap.
A művelet szépséghibája, hogy most az előtérben semmi fény nincsen. Pálcája végén kis lángocska gyullad, s azt magasra tartva, hogy nagyobb teret világítson meg, pillantja meg a lépcsőt. Helyes… Azon fog menni, egészen az épület legtetejére. Talán még talál is valami érdekeset… Megindul hát a vészesen recsegő lépcsődeszkákon.*