Könyvesbolt

Ez a könyvesbolt Roxmortsban található. Két hetente érkeznek ide új könyvek. A választék mindig elég nagy. A bolt belseje nagyon barátságos.

Sean

Egy újabb Roxmorts-i hétvége. Remek alkalom, hogy nézzek valami könyvet, amivel az unalmas napokat el tudom ütni a suliban. Lenyomtam a kilincset. Az ajtó nyikorgás nélkül engedett a kezem által kifejtett toló erőnek. A fejem fölött egy csengő jelezte az eladónak, hogy vevője, vagy legalábbis újabb érdeklődő lépett a boltba. Illedelmesen köszöntem.
-Jó napot. - majd elindultam a boltban felfedező körútra, abban reménykedve, hogy találok valamit, ami leköti a figyelmem. Voltak mindenféle könyvek, bájitalokról, az átváltoztatás művészetértől, különböző lényekről és még sorolhatnám a végtelenségig a könyvesbolt portékáját. Megakadt a szemem egy könyvön, ami különböző mérgek és ellenmérgek listáját, elkészítését és tulajdonságait tartalmazta. A legritkább, de ugyanakkor a legerősebb mérgek voltak benne felsorolva. Volt nálam némi pénz, megnéztem az árát és viszonylag olcsó volt. Leemeltem egy kevésbé összefogdosott példányt, majd a pulthoz slattyogtam vele. Pár perc múlva meg is jelent az eladó.
-Még valami? - kérdezte barátságos hangnemben.
-Nem, csak ennyi. - válaszoltam neki bár lehet, kissé furán nézett rám. Mindegy kifizettem a könyvet és kiléptem az utcára. Épp akkor toppant elém egy Mardekáros srác, akibe épp hogy sikerült nem bele ütköznöm, bár így is eléggé keményen reagálta le a helyzetet.

[.-= Hektor =-.]

.-= Hektor =-.


Hétvége.
Roxmorts.
Természetesen a drágalátos nagybátyám aláírta a kimeneteli engedélyemet, tekintve, szerette volna, ha jól ismerem a helyet, akár a tenyerem. Nem tudom, miért olyan fontos ez a számára, egy nagy rakás pöcegödrön nem sok látnivaló van. Mindenfelé szar, mocsok, idiótábbnál idiótább emberek, hangzavar, nyüzsgés. Minden egyes jellemzővel büszkélkedhet, amit rühellek és ki nem állhatok. Tény és való, igaza van abban, hogy soha nem árt tisztában lenni a környékkel, ha már itt kell rohadnom hét évet az életemből, de akkor is. Minden egyes hétvégén odalent kóvályogni kissé idegesítő tud lenni. Bár, ha jobban belegondolok, egy-két korty ital valamelyik kocsmában nem árt meg, ez egészen biztos. Nem vagyok alkoholista, de sokszor hallottam már, hogy kis mértékben egészséges, sőt, kis mértékben kellemes is. Sajnálatos a tény, hogy kevesek vannak, akivel ezeket a köröket leróhatnám.
Nem akartam.
Nyűg.

A mai napot szívesen kihagytam volna, de nem tehettem. Ennek fényében megjelentem a rostán, ahol a rémségesen satnya McGalagony terelgette a diákokat, és szedte az engedélyeket Frics-el egyetemben. Az öreglány azért a rendesebb kategóriát képviselte, legalábbis valamilyen szinten, próbált nem részrehajló lenni, de ez valahogy sohasem sikeredett. Mindig a háza felé húzott a szíve, ha dönteni kellett. Tény ellenben, hogy a holló, a hugra és a mardekár sorait egyenlő arányban mérlegelte, és nem tett kivételt senkivel. Mondhatnám, hogy dicséretes, de nem teszem, mert a griffendéleseknél mindig megbotlott, ergo mégsem olyan, aki hűvös fejjel tudna mérlegelni. Frics meg egyformán hatalmas fasz mindenkivel, szóval nem érheti szó a háza portáját. Annak ellenére, hogy ilyen randa és visszataszító, talán azon kevesek egyike, aki előtt egyformák az esélyek. Persze, ő alapjáraton ki nem állhat senkit, így nincs mentség, diák és gyermekgyűlölő. Ebből is látszik, hogy miféle szarokkal van megtűzdelve a Roxfort, és mennyire nem figyelnek arra, hogy igazi tanárokat állítsanak csatarendbe.

Indulás.
Érkezés.
Szerencsére a lefelé vezető úton nyugalmam volt, főleg az a pár pillanat, amikor szót váltottam Izabel Bishoppal. Ő elmondhatja magáról, hogy bizony azon kevesek egyike, akikkel szívesen állok szóba, persze ennek is megvan a maga története és múltja. Kiérdemelte, azt kell mondanom. A szóváltást követően nem maradtam mellette sokáig, láthatóan a barátnőivel érkezett, meg amúgy is dolgom volt. Kivételesen nem azért jöttem le, hogy céltalanul szaladgáljak, sokkal inkább a könyvesbolt érdekelt, ott is egy mű, ami már egy ideje piszkálta a fantáziám. Zsebre vágott kezekkel sétálgattam, nézegetve a kirakatokat, nem mintha bármi is érdekelt volna azokban, de jobb nem lévén. Inkább, mint a szedett-vetett pofákat, részeges alakokat, csőcseléket, koldulókat. Éppen ráfordultam a mellékutcára, amelynek a sarkán volt az üzlet, amikor onnan egy diák rontott ki.
Felpillantottam.
Megálltam.

Soha nem tudtam megérteni, minek kell ennyire rohannia az embereknek, ráadásul miért nem képesek a kurva orruk elé nézni, ha már szaladnak. Ez a példány sem volt élelmesebb az átlagnál, látszik is, majdnem elsodort. Egy pillanatig csendben álltam vele szemben, természetesen a kezeim kiugrottak a zsebemből, ha nem tudott volna megállni, akkor lebasszak neki akkora pofont, hogy ne tudjon nekem ütközni, helyette feküdjön el a földön. Szerencséje volt, mert időben le tudott fékezni, így a maflás elmaradt. Mélyen a szemébe nézve vártam valamiféle reakciót, bocsánatkérést, persze amennyi lé lötyöghet az agya helyén. Nem is értem, miért várok csodára. Unott arccal, színtelen hangon szólaltam meg, egy pillanatra sem emelve el róla a tekintetem.
- Bocsánatot majd Merlin kér helyetted, nemde?
Nem ismertem, csak látásból tudtam beazonosítani, hogy roxfortos. Sem név, sem pedig ház nem társult a tökkelütött fejéhez, azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem ismerem. Egy hülyével kevesebb neve kavarog a fejemben. Sértés? Tanulja meg a jó modort, és nem kell efféle dolgokat hallania. Nekem jön? Mialatt előhúzza a pálcát, megkapja élete első hatalmas pofonját, amibe a kinézete alapján bele is rokkan… normálisan reagál? Talán képes leszek elhinni, akadnak még olyan lények, akikben fel tud villanni az a bizonyos értelem szikrája. Félni? Ugyan már…

[- Bocsánatot majd Merlin kér helyetted, nemde?]

Sean

Pechemre egy Mardekárosba botlottam. Már láttam a nagy teremben a Mardekáros asztalnál, oda pedig nem ülhet le akárki. Sőt, senki, csak aki Mardekáros.
- Bocsánatot majd Merlin kér helyetted, nemde? - mondta elég bunkó stílusban.
-Vegyél vissza kígyóarc. - válaszoltam hasonlóan kedvesen, majd készen bármire a pálcámra helyeztem a kezem.
-Nem akarlak bántain. Menjünk el egymás mellett mintha mi sem történt volna és felejtsük el az egészet. Le akarom tenni a könyvet a klubhelyiségben. - folytattam a mondandómat, de a kezem még mindig a pálcámon nyugodott. A pálcát jobbára a bal zsebemben tartom, mondván, hogy bal kezes vagyok, és mikor megtapogattam, hogy megbizonyosodjak az itt létéről valószínűleg meglátta a tetkót a kezemen. El akartam kerülni a magyarázkodást, így inkább zsebre vágtam. Ismét meggondoltam magam. Mardekáros, sose lehet tudni mit akar egy ilyen kígyó pofa, min ez itt velem szemben. Óvatosan kihúztam a zsebemből a pálcát és a lábammal párhuzamosan a hegyét a föld felé szegeztem. Innen bármikor képes vagyok egy bűbájt, vagy átkot szórni rá. Ha párbajozni akar ám legyen. Idő előtt megszabadítom a világot egy leendő halálfalótól.
-Na akkor az úgy jó neked? Semmi sem történt. Elmegyünk egymás mellett békében. Ezt ajánlanám egyébként. Nagyon erősen. - vetettem neki oda még egyszer.
-Ha ez sem jó, én nem fogok bocsánatot kérni sem így sem úgy. Miért nem figyelsz egy kicsit jobban oda a környezetedre. - próbálkozom. Azt azért szabad nem?

[.-= Hektor =-.]

.-= Hektor =-.


Figyeltem.
Hallgattam.
Egy pillanatra sem vettem le a tekintetem róla, noha a látókörömben bőven benne volt az egész lénye. Elvégre előttem álldogált, semmi olyat nem tudott tenni, ami gyanús lenne, mert akkor repült volna az öklös, amitől törött volna orra-szája. Biztos voltam benne, hogy tudatosult benne is ez a tény, ennek ellenére nem éppen úgy reagált, ahogyan az illő lett volna tőle. Ő volt, aki kirombolt a könyvesboltból, aztán majdnem felborított a poros utcán. Ezt többen észre is vették, és azonnal szemlélni kezdtek minket, bajt sejtve. Még neki állt feljebb az, hogy volt pofám megjegyezni, mit is képzel magáról a kedves fiatalember, amiért legalább annyit nem mond, Frics. Micsoda egy borzalmas és szemét alak vagyok, sőt, hogyan képzelem egyáltalán, hogy kérdőre merem vonni, amiért gusztustalanul illedelmetlen? Amiért egy neveletlen tuskó? Merlinre, hova fajul a világunk? Lassan haladunk a fertő felé, aki hibás, az a másikra keni, hogy megússza a bűnét, és elkövetett tetteit. Az ártatlan pedig hadd szenvedjen, köpjük le, alázzuk meg, tapossunk rá, hogy törjön a gerince és a bordái. El sem tudom hinni, hogy pont én, akit egy vadállat fasznak tartanak, látom át ezt az egész helyzetet. Hová lett az emberek ítélőképessége, hová lett az intelligencia? Nem hiába adtam már fel réges-régen a harcot, hogy megértessem mindenkivel, kimondom azt, amire gondolok… és ez általában jogos is. Nem szoktam köntörfalazni, vagy éppen mellébeszélni, mint sokan mások, mert gyűlölöm, ha kerülgetjük a forrókását, amikor azonnal a lényegre lehet térni.
Megmozdult.
A pálcája.

Egyértelmű volt, hogy azért eresztette le a kezét, mert szeretett volna megbizonyosodni róla, a varázstárgy a helyén van, és ha kell, akkor előkaphassa. Noha bennem volt a tüske, amikor zsebre tette a kezét, kitöröm a nyakát, és legfeljebb bezárnak az Azkabanba. Úgy döntöttem, nem fogom a kezemet bemocskolni egy efféle marhával. Álltam csendesen, hallgattam az összefüggéstelen locsogását, és meredten, mélyen a szemébe néztem.
Végig.
Figyeltem.
A betegesen kékellő szemek egy pillanatra sem tágítottak a másik íriszeiről, még akkor sem, amikor a pálca előkerült. Egyszerűen hallgattam, a jól megszokott unott és üres tekintettel. Már amikor megszólalt evidens volt a számomra, hogy griffendéles, hiszen melyik másik ház tagjai beszélnének ilyen végletekben? Egyre mélyebbre süllyedt a szememben, nem volt elegendő, hogy egy arcátlan kis surmó, még jött a gyerekes ki, melyik házba tartozik szövegével. Mintha bármin is változtatna, ha kurva kék színben díszelegnék, vagy sárgában, esetleg abban a nyamvadt pirosában.

Mosoly.
Halovány.
Nem tudtam nem elmosolyodni a szánalmasságán, így megengedtem magamnak, hogy hosszas időt követően újra görbüljenek a vérszomjas ajkak. Ezzel egy időben megráztam a fejem, érezhetően annak szólt, lemondtam arról, hogy itt értelmes beszélgetés vegye kezdetét. Nem is értem, hogyan várhattam, hogy értelem szoruljon az emberekbe. Mindig, mindenkor és minden témában képesek voltak megcáfolni azt, hogy egyáltalán van agyuk. Fennhangon szólaltam meg, nem kiabáltam, éppen csak annyira emeltem a hangszínemen, hogy a körülöttünk lévő, már amúgy is minket figyelő járókelők hallhassák, amit mondok.
- Majdnem fellöksz, utána vagy annyira pofátlan, hogy fenyegess?
Széttártam a karjaim, mintegy jelezvén, nem fogok semmit sem tenni. Nem kapom elő a pálcámat idegbeteg módjára, nem áll szándékomban a testi fenyítés sem. Nem alacsonyodom le hozzá. Igen, színpadiasra váltottam, mert tudtam, azok, akik felénk fordultak, látták az esetet. Látták, ki volt a hibás, és ki csinálja a feszültséget… hát adok egy lapáttal a fokozódó ellenszenvük alá. Közelebb léptem, egészen közel, a privát szférájába.
- Mutasd meg, micsoda hős vagy…
A szavak bántóak voltak, de egy olyan ember, aki nem képes beismerni a bűnét meg is érdemli. Az olyan, aki pedig még ki is bújna alóla a felelősségre vonás alkalmával, pláne.
- … mutasd meg, hogyan kell a pofátlanságot mesterfokon művelni!
Leeresztettem a karjaimat, majd mélyen a szemébe nézve folytattam… nem érdekelt a hangszín, nem érdekelt, hogy ezt is hallja mindenki, mert tudtam, nekem van igazam.
- Nem fogok bocsánatot kérni, mert a hibás nem én vagyok! A hibás előttem áll.
Lesajnáló fintor a mondatok végén, mert nem érdemel más bánásmódot. Megátkoz mindenki szeme láttára? Leszarom, önnönmagát fogja nevetségessé tenni és ellenszenvesebbé, mint amilyen most. Utána megnézheti magát, mert a nyomában leszek, levadászom, így, vagy úgy. Kurva szar úgy élni, hogy azt kell figyelni, mikor sétál szembe veled a halál.
Tekintet.
Szúrós.

Sean

Jól haladok. Úgy látom sikerül felbosszantanom, ami azt fogja eredményezni, hogy meggondolatlan lépésekre szánja majd el magát.
-Na akkor elmondom, hogy hogy volt. Bementem a könyvesboltba, megvettem ezt a könyvet, - az orra alá toltam a mérgekről és ellenszerükről szóló könyvet. -kifizettem, majd kijöttem, és ekkor jöttél te. A gondolataidba révedve azt se tudtad merre jársz, és van-e előtted valaki. Olyan bambán battyogtál végig az utcán, hogy észre sem vettél. És még le is állsz sértegetni. Remek. - vázoltam fel, hogy én hogy láttam a történteket, de még mindig fel voltam készülve, hogyha közelharcba akar is keveredni, rögtön reagálni tudjak. Menekülni nem akartam. Ezzel szégyent hoztam volna a házamra és a temperamentumunkra. Ha kell, akkor a végsőkig elmegyek ezzel a senkiházival szemben.
-Na mi legyen? - kérdeztem ismét válaszra várva. Az első varázsige már meg is született a fejemben, hogyha odáig fajul a dolog, akkor rögtön reagáljak. A körülöttünk lévők érdeklődve figyelték, hogy mi lesz ebből az incidensből. Valószínűleg mindannyian egy izgalmas és rettentő szoros kimenetelű párbajra számítottak. De ahogy elnézem ezt a Mardist, csak a szája nagy. És hát ugye, amelyik kutya ugat, az nem harap. Szóval azt hiszem ennyit erről. Ebből csak szájkarate lesz meg egymás és egymás házának szidása. Semmi több.
-Még mindig várok a válaszodra. Ifjú Halálfaló. - böki a csőröm, a reakciója és a felfogása. Remélem ezzel a kijelentéssel sikerült végleg felhúzni szerencsétlen Mardekárost.

[.-= Hektor =-.]

.-= Hektor =-.


Annak ellenére, hogy igencsak gyilkos szemekkel meredtem az előttem álló kis szarosra, természetesen lefelé pillantva, mert vagy fél fejjel alacsonyabb volt nálam, a súlyról már nem is beszélve, nem igazán dobbant meg a szívem. Egy pillanatra sem veszítettem el a fejem, sem pedig az önuralmam, nem is igazán volt szokásom. Sokan éppen amiatt gyűlöltek az ezredéves falak között, mert a legszorultabb helyzetekben is képes voltam nyugodt maradni, arról már nem is beszélve, hogy ezt az unott pofámmal kifejezésre is juttattam. Biztosan fájó pont, amikor az ember szemébe mondják az igazságot, nem tagadom, szar dolog visszahallani a hibáidat. Azonban, nem biztos, hogy a megfelelő megoldás a felháborodás, amivel csak önnön szánalmasságunkat és röhejes mivoltunkat bizonygatjuk. Ez a szerencsétlen csótány azt hitte, hogy elérte az idegtűrésem határát és kikelve magamból pálcát rántok… ő megtette, ebből is látva, az elméje elhomályosult és nem gondolkodik tisztán. Az iskolán kívül álldogáltunk, hétvégi szünetben. Noha nem dolgozom a Minisztériumban, annyit jómagam is tudtam, ha valaki iskolán kívül varázsol, azt kicsapják. Alap műveltég. Itt még azzal sem lesz probléma, hogy ne legyen szemtanú, mivel közel fél tucat férfi, nő, vagy éppen diáktárs méregetett minket a beszélgetésünk okán. Az igazán szánalomra méltó diáktársam továbbra sem tágított, és szinte köpködte a szavakat, már úgy bánt velem, mint egy utolsó szardarabbal… ezt pedig már én sem tolerálom. Adjuk meg a módját a dolgoknak, még akkor is, ha valakit megvádolunk.

Én?
Halálfaló.
Rohadt egy korba születtem bele… tény és való, hogy valószínűleg a múlt sem volt sokkal derűsebb, a jövőt pedig megjósolni is nehéz volt, még a látóknak is. De manapság, amikor a félelem a sötét nagyúr miatt a tetőfokára hágott, lehalálfalózni valakit. Nyílt utcán, emberek és tömegek előtt. Elvetemült egy alak vagyok, de ilyen aljas és kurva szemét húzásra nem fanyalodtam volna. Még mindig ott álltam előtte, közel hozzá, hiszen a mondókámat követően nem mozdultam el, jómaga sem tántorított, egyre csak verte a kibaszott nyálát.
Megemeltem.
A bal lábam.
Gyorsan játszódott le az egész, a halálfaló szót követően már nem volt bennem a fék, mellyel ezt a kis faszt védtem. Nem akartam nekimenni, nehogy átkozzon, és emiatt elbassza az előre megtervezet úri kis életét. De ezzel az egyetlen szóval minden hátráltató tényezőt félredobott. Nem törődött a következményekkel, hát én miért tegyem? Megdobnak kővel, crucio-val támadj vissza. Ez egy nagyon erős mottó, de aki manapság nem így cselekszik, azt eltapossák, és letörlik a színről, mintha soha nem is létezett volna. Olyan elemi erővel emeltem meg a térdemet, és irányítottam a bizonyos férfiassága felé, ami csak kifért a kis távolságon és lendületen. Ezzel egy időben megemeltem a kezeimet, mivel, találat esetén nem szerettem volna, ha éppen felém dől. Felkészültem rá, hogy taszítok rajta akkorát, előttem heveredjen végig a poros macskaköveken, amennyiben eltalálom, amire igencsak nagy volt az esély a körülmények okán. Ezt nem azért tettem, mert haragszom rá, mert gyűlölöm, vagy éppen azért, mert olyan kedvem van. A becsületemért tettem. Senki sem kérdőjelezheti meg azt, főleg nem egy ilyen rohadt kis senkiházi mitugrász. Találat?
Nem mozdultam.
Egyelőre nem.

[Magán jellegű játék!Résztvevők: Hektor Fuller, Sean BlaineHelyszín: A könyvesbolt előttIdőpont: Egy roxmortsi hétvége]

Magán jellegű játék!
Résztvevők: Hektor Fuller, Sean Blaine
Helyszín: A könyvesbolt előtt
Időpont: Egy roxmortsi hétvége

Eddig még viszonylag csöndes maradt a köröttetek ácsorgókból összeverbuválódott tömeg, de a ”halálfaló” megnevezés elevenen csattanó korbácsütésként csípett végig az embereken. Halálfaló.
Micsoda?
Ki? Ez a kölyök?
Lehetetlen.
És mi van, ha mégis?

Pillanatok kérdése, hogy az izgatott, rettegés szagú zsibongás egyik férfiról a másikra, onnan pedig lágy-alattomosan tovaúszva egy piros pólós kisgyerekre terjedjen. Megfogja az anyja kezét, ő a férjéért nyúl, aki édesapja vén vállát karolja át. Gyűrű záródik körétek.
Helyenként hézagos, de ahogy az már lenni szokott, a lyukakat hamarosan új, kíváncsi érkezők töltik ki.
-   Mi az ördög folyik itt? – Méltatlankodik az egyik fiatal, keményre pödört bajszú varázsló, miközben megigazítja szigorú, aranykeretes szemüvegét.
-   Az a fiú azt állítja a társáról, hogy halálfaló. – Hamar érkezik a válasz. Túl hamar. Sokfelől. Egységes mormogássá keveredve.
-   Képtelenség!
-   Mi van, ha nem?

Önmagába zárul a kör, peregnek az események. Az emberek felháborodottak és félnek. Bizalmatlanul méregetnek titeket, egyik-másik férfi keze a pálcájára csúszik.

Néhány centire állt tőled, egymás személyes terébe tolakodtatok. Nálad pálca, Hektor Fuller, nála semmi. Csak a két ökle, és a test, az izmok. Erőfölényben van. Túl közel áll ahhoz, hogy kényelmesen használhasd a pálcád, talán ha elhátrálnál, de valamiért még mindig vársz – talán arra, hogy ő támadjon előbb…

Megteszi. Azonnal és váratlanul, amint elhal a „halálfaló” vád utolsó hangja. El sem moccant előled. Még elcsíped a mozdulatot, ahogy lendületet visz a rúgásba, és már tudatosul is benned a kín. Egy kemény, csontos térd ékelődik az ágyékodba. Megvadít a fájdalom, felkavarodik a gyomrod, úgy érzed, menten felzúdul onnan a reggelid maradéka, és egyenesen diáktársad mellkasára okádsz mindent, amit a nap folyamán lenyeltél.
Aztán fellöknek. Megalázó.

Még nálad a pálca. Tudod, hogy az iskolán kívül tilos varázsolni, és akár ki is csaphatnak egy ilyen húzásért. Sean változatlanul védtelen. Se varázzsal átitatott vessző, se piszkavas, még egy nyomorult baseballütő sincs nála.

Könnyedén leszűröd, hogy még így is (és még mindig) erőfölényben van – hacsak nem alkalmazol mágiát. Megéri kockáztatni? Vagy jobban járnál, ha megpróbálnád békíteni? Rajtad áll, meddig vagy képes folytatni ezt a kockázatos játszmát – és mennyit ér a büszkeséged.

Sean

A kör bezárult, innen már nincs menekvés. A Halálfaló kifejezésre az emberek mind körénk gyűltek, és kezdett bennem tudatosodni, hogy olyat tettem, amit talán megbánok. Az emberek bezárták a kört, de mindig maradt egy egy apró lyuk, amit egy újdonsült szemlélő be-be töltögetett. A pálca a kezemben, mindenre készen. Vagyis majdnem mindenre. Sean ugyan egy évvel alattam járt, de láthatóan jobb erőben volt hozzám képest. Szinte semmit nem érzékeltem az egészből. Egy suhanás hangja és a kemény talajt éreztem a fejem alatt. Fellöktek, és most megszégyenítve fekszem a könyves bolt előtt a betonon. Ez így nem mehet tovább. Fel akarok állni, de a hányinger, ami a rúgás okán keletkezett a gyomromban és bennem egyaránt, visszaránt a földre.
-Aljas szemétláda. - szűröm ki a fogaim között. Nagy nehezen sikerül felállnom, bár az ágyékom felől érkező fájdalom ingerek még igen aktívak és nagyon erősek. Ez így nem fog menni. Szépen fogom maga, a könyvet, amit vettem - hál istennek még nincs baja, és hogy ne is legyen - leteszem a könyvesbolt melletti kuka tetejére.
-Nehogy azt hidd, hogy ennyi elég lesz a legyőzésemhez. - elrakom a pálcát, mert ez így nem fair. -Test test ellen? Ám legyen. - mondom, bár most a fejemben egy hangot kezdek hallani egyre erősebben:
~Hagyd a fenébe. Nem ér ennyit az egész. Fogd a könyvet és vonulj el. - mondta a hang. És ahogy érzékelem a testem engedelmeskedik is neki. A szám nyílik, de hang nem jön ki rajta. Egyre erősebben próbálok hangot kiadni, én már szinte kiabálásnak hallom, ami egyébként egyszerű beszéd.
-Hagyjuk az egészet a fenébe. Én sem akarok megsérülni és te sem, remélem. - mondom, és inkább feladom az összes büszkeségem, de egyszer majd úgyis eljön az én időm. Mindenkinek eljön. Csak győzze kivárni. Felkapom az imént letett könyvet, és egy szűk rés felé indulok az emberek által létrehozott kordon irányába.

[.-= Hektor =-.]

.-= Hektor =-.


Találat.
Koppanás.
Éreztem, ahogyan a térdem belemélyedt az ágyékába, és felpréselte a férfiasságát egészen a kibaszott gyomorszájáig. Biztos voltam benne, ennek az ízelítőnek elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy elvegyem a kedvét a további kakaskodástól, és betapasszam az undorítóan fellengzős pofáját egy időre a feltörő hányinger érzésével. Azonnal a földre tettem a támadó lábat a mozdulatsort követően, azzal is megtámasztva magam, majd taszítottam el, még véletlenül se felém dőljön, vagy próbáljon kapaszkodni a közelében lévő egyetlen kapaszkodóba, belém. Tompa koppanással terült szét a porral vert macskaköveken, én pedig olyan gyilkos szemekkel meredtem rá még mindig, mintha csak ebben a pillanatban vágta volna az arcomba, hogy egy szarházi halálfaló vagyok. A mondata olyan volt, mint a régi korokban a párbajra való kihívás… egy jól irányzott ütés kesztyűvel az arcra. Jelen esetben a sodrott lánckesztyűt most a szavai helyettesítették. Párbajt pedig nem érdemelt, éppen a viselkedése okán. Azoknak dívik megadni a lehetőséget, akik méltósággal képesek kérni azt. Se nem kérte, se nem volt érdemleges az efféle kegyre, éppen azt kapta, amit megérdemelt, talán kevesebbet is. Leeresztve a kezeimet figyeltem, ahogyan próbált feltápászkodni, közben pedig a remegő ajkai között sziszegte a nekem címzett szavakat. Aljas? Az én szemléletemben ő volt a gusztustalan féreg, hiszen kiparádézva a boltból majdnem elsodort, volt az arcán elég vastag a bőr, hogy ezt a tettet rám kenje, és nem átalkodott még szívni a kurva vérem is. Szemétláda? Bizonyosan sokan értenének vele egyet, de telibe szarom, hiszen, a Roxfortban a szeretetre nem lehet alapozni.
Tétovázott.
Folytatta.

Ahogyan próbált feltápászkodni egy pillanatra elmerengtem rajta, hogy begyűjtsem-e az ujjat. Az okom megvolt rá, egyesek szemében, még ha ki nem mondták ugyan, elültette a félelem írmagját, az vagyok, akinek mond. A legkevesebb hát, hogy fizetségért éppen egy testrészét veszem. Nem lett volna bölcs cselekedet, főleg a tömeg miatt nem… ha mindez egy kihalt és poros utcán történt volna meg, már csak kilencig tudna számolni a köcsög. Látni lehetett a szemében, hogy noha azt rebegi, folytatni szeretné a küzdelmet, nem fogja. Mindenesetre az egyik lábamat magam mögé csúsztatva vetettem meg a súlyom, majd kifordulva, oldalra szegett fejjel figyeltem tovább. Támadni szeretne? Így kevesebb felületet érhet el, arról nem is beszélve, ha ütni kell, akkor a hátsó kézzel nagyobb lendületet lehet bevinni alkalomadtán. Nem állt szándékomban támadni, ezzel a megaláztatással úgy gondoltam kvittek vagyunk, örüljön neki, hogy ténylegesen nem vagyok az, aminek állított. Már halott lenne.

Szavak.
Vége.
Nem tudom, vajon a Merlin-féle szikra sújtott-e az agyára, és megvilágosult, vagy egyszerűen felmérte a helyzetet, és rájött, test-test ellen nem lenne túlzottan sok esélye. A nyüszüge, sorvadozó teste persze nem feltétlenül jelenti azt, képtelen megvédeni magát. Ezt sokkal inkább arra alapoztam, ahogyan viselkedett eddig. Talán a köröttünk álldogálók megdöbbent szavai ébresztették öntudatra, de, az igazat megvallva nem érdekelt. Elkönyveltem magamban, mélyen az elmémbe véstem a jellegtelen arcvonásait, mert tudtam, ebben az esetben bocsánat nincs, soha amíg élek. Elásta magát egy életre előttem. Csendesen figyeltem, ahogyan elhagyja a kör közepét, amint elveszik az emberek nyitotta sorfal mögött. Körbetekintettem, láttam az arcokban, láttam a szemekben, sokan nem hitték el, amit hallottak… de voltak olyanok is, akik mégis rémülettel mértek végig. Nem akartam szabadkozni, mely szerint nem vagyok halálfaló, hiszen azzal éppen csak a hitüket erősbítettem volna, miszerint megvan az esélye. Nem, nem kellett mondanom semmit… egyszerűen hátat fordítottam, majd a bolt ajtaja felé vettem az utam. Nem én kezdtem az egészet, de én fejeztem be, emelt fővel.
A bolt.
Benyitottam.

// Köszönöm a játékot  //