Hazajár

[Egy a tél és egy a nyár,Valaki mégis hazajár...]

Egy a tél és egy a nyár,
Valaki mégis hazajár...
1998. Február 28.

   Emlékszem régebben mennyire szerettem ezeket a nyugalmas, szombat estéket. Mikor még az volt a legnagyobb gondja az embernek, hogy vajon milyen jegyet kap a beadandó bájitaltan dolgozatára. Mintha évek teltek volna el azóta… Pedig mennyire szerettem elnyúlni a sötétkék kanapékon, a kandalló előtt. Hallgatni a körülöttem lévő diáksereg moraját, bámulni a táncoló lángokat. Régi idők…
És most nézz magadra, ember!
Vad lettem… bujdosó. Akárcsak a patkányok, lapulunk, menekülünk, hiszen erre kényszerítenek bennünket. Emberi mivoltunktól fosztanak meg olyan alakok, akiknek egyetlen céljuk a pusztítás. Mára az értékek felcserélődtek. Az emberölés okoz igazán nagy élvezetet, és csak akkor vagy teljes értékű ember, ha megveted a többieket, a varázstalanokat, a sárvérűeket. Elkorcsosult egy társadalom. Beteg emberek, degenerált eszmék uralkodnak. Te pedig megszoksz, vagy megszöksz, de legtöbb esetben inkább meghalsz. Mert nincs más lehetőséged…
   A sarokban ücsörögtem, teljes magányomban. Hátamat a hideg falnak döntve, lábaimat felhúzva, törökülésben, behunyt szemmel. Hallgattam társaimat, önfeledt csevegésüket, mintha fogalmuk sem volna arról, mi folyik a falakon kívül. Befészkelték magukat, meglapultak. De vajon meddig lehetnek még biztonságban?
Őrülten hiányzott az emberek közelsége. Éheztem a társaságukat, a közönséges csevejeket, spontán vicceket, a nevetést. Azonban mégsem erőltethettem rájuk a társaságomat, főleg a tegnapi után. Elvégre csak úgy beestem a szoba másik felében lévő ajtón. Őszintén belegondolva, eléggé ijesztő lehetett. Az egyik pillanatban még csend és nyugalom, a másikban pedig feltárul a Szárnyas Vadkan felé vezető alagút ajtaja, pedig senki sem ment ki azon.
Egy idegennek tűnő, rongyos alak lép ki belőle, arcát és testét sebek borítják. És akkor hirtelen rádöbben mindenki, hogy ki is áll előttük… Egy eltűntnek hitt társ, valaki, akiről bizton tudják, hogy a Halálfalók fogságában volt. És felmerül a kérdés mindenkiben, ott motoszkál a fejükben: vajon mennyit árult el rólunk? A bizalmatlanság megfertőzi őket, hirtelen mindenki elfordul az alaktól, mintha leprás lenne. Azonban az ismerős idegen ezt nem veszi észre. Beveti magát a fürdőbe, majd órákig semmi. A többiek álomra hajtják fejüket, de továbbra is óvatosnak kell lenniük… Másnap a tékozló fiú mást sem tesz, csak ül a sarokban és hallgat. Vajon mi történhetett vele? Bármi történt is, jobb lesz elkerülni…
   Csak bámultam belülről a szemhéjaimat. Ám azokon, mintha mozifilmet néztem volna, különböző történetek játszódtak le. A film pergett, én pedig elmosolyodtam. A cellámban fontos dolgot tanultam meg. Valamit, ami az egyetlen esélyem volt a túlélésre. Létrehoztam egy helyet az elmémben, egy elrejtett, titkos üvegpalotát, és bezártam oda mindent, ami fontos volt számomra. Minden emlék, minden örömteli esemény, ami valaha is mosolyt csalt az arcomra, ott volt, tökéletes biztonságban. Senki sem bánthatta, és engem sem bánthatott senki, amint beléptem oda. Onnantól kezdve nem éreztem fájdalmat, haragot, vagy félelmet. Többé nem féltem a haláltól…
Lenyomtam a palota bejáratának súlyos kilincsét. Fényárban úszó alakok lebegtek el mellettem, ahogy felfelé haladtam a hosszú lépcsősoron. Képek villantak, és én minduntalan magamat láttam. Az öcsém és én a homokozóban várat építünk. Anyu a konyhában főz. Apa esti mesét olvas. Joanne átölel a hóesésben. Norina az ölembe hajtja a fejét. Davis rám vigyorog, majd eltűnik a falikárpit mögött. Ám mind közül a legfényesebben a lépcső tetején álló lányt láttam. Csak állt és nézett engem. Szája sarkában mosoly bujkált, nagy szemei pedig úgy ragyogtak, mint a csillagok. Sosem tudtam igazán miért vonz ennyire, és nem érthettem, ő miért nem szeret viszont. De valahogy már nem is érdekelt igazán. Elmerültem a saját kis palotámban, tökéletesen kizárva a külvilágot és a rideg valóságot…

Hello darkness, my old friend,
I've come to talk with you again,
Because a vision softly creeping,
Left its seeds while I was sleeping.

Mindenki nyüzsög. Valójában már jó rég nem láttam a többieket ilyen beszédesnek, hangos szó-darazsak röpködnek a Szobában, faltól-falig szállnak gyanútlanul, majd visszapattannak, és csak duzzadnak, duzzadnak minden ütközéskor. Ha tehetném, talán befognám a fülem, így azonban csak befordulok a függőágy másik oldala felé. Próbálok kicsit elzárkózni a kíváncsi tekintetek elől, amelyek órák óta nem hagynak nyugodni. Nos, ez nem meglepő, ha számításba vesszük, egyedül én voltam jelen, mikor Owent, aki tegnap sikeresen megtért közénk, elhurcolta a főinspektor úr, kicsit sem válogatva az eszközökben. Owen értem áldozta fel magát, engem védett, s általam itt mindenki mást is. Mi történhetett volna, ha én kerülök a halálfalók karmai közé? Kiszedték volna belőlem, mit tudok, és mivel azért nem most jöttem le a falvédőről, ráadásul a legidősebb bátyám a Rend egyik jelenlegi titokgazdája, nem hitték volna, hogy fogalmam sincs semmiről. A családom évek óta hű Dumbledore-hoz, Tudjukki első felemelkedésekor is az ő oldalán harcoltak, a Weasley név híres azokról a véráruló senkiházikról, akiket összefog. A halálfalók szerint biztosan. Nem tudom, milyen sors várt volna rám, ám abban biztos vagyok, ha Bellatrixra bízzák a vallatásom, előbb megőrülök, minthogy bármit is mondhatnék nekik.
Szégyelltem magam tegnap, amikor Owen hirtelen, mindannyiunkat meglepve bezuhant a Szárnyas Vadkanból idevezető portrén. Mocskosan, kócosan, ziláltan - de élőbb már aligha lehetett volna! A bőrömön érzem a társaink döbbent, majd elutasító pillantásait, amelyeket rá, erre a hatalmas áldozatot hozott hősre vetettek. Rá, aki megmentette az életem, s ezzel lemondott a sajátjáról. Nem tudhatta. Nem tudhatta, miért teszi, és azt sem láthatta előre, hogy csodálatos módon még kiszabadul fogva tartói közül.
A függőágy vörös-arany csíkos anyagába fúrom az arcom, és megpróbálom elképzelni a helyzetet. Biztosan nem vitték Tudjukki elé. Vagy nem tartották érdemesnek rá - amit kevéssé hiszek, mivel Owen a végzetes estén azt bizonygatta, márpedig ő mindent tud a DS-ről és így Tudjukki kizárt, hogy ne találta volna érdekesnek az ügyét -, vagy kiszabadult. Kiszabadult a vasbéklyók közül, amelyekkel Gray megkötözte. Kiszabadult, és önerőből visszatért. Előtte mindenképp átélte a poklok poklát - valaki, aki úgy fest, mint ő az érkezésekor, csak onnan jöhet.

Átfordulok, ezúttal a plafont bámulom. Nem akarok sem látni, sem hallani senkit - még Lunát sem, pedig ő általában képes felvidítani. Most azonban attól félek, bárki hozzám szólna, csak a bűntudat éles hangja szólna vissza belőlem, s ezért inkább kikászálódom a függőágyból, ami a griffendéles tábor bolyában helyezkedik el. A Szoba nem az elvonulásra van kitalálva, a mosdóban persze el lehet tűnni, de amennyien vagyunk, kizárt, hogy ne nyitna rá valaki szabadon kószáló gondolataimra. Nos, máskor nem zavarna a tömeg - eddig sosem zavart, pedig már itt vagyunk egy ideje, a létszámunk pedig egyre bővül. Mindig szívesen segítettem az újaknak, és a régi motorosoknak egyaránt, ha csak tehetem, kimegyek, bármilyen veszélyes is a feladat, amit vállalni kell. Ezzel nincs problémám, a DS-ben mindenki a másikért van, megtesszük, amit tudunk, gyakran akkor is, ha azelőtt még sosem csináltunk ilyet. És ez így teljesen jól van.

Most azonban nem tudok mit tenni. Szinte megőrülök, úgy kínoz a bűntudat, az értetlenség. Nem tudom, Owen kíváncsi-e a társaságomra a történtek után, mégis amint a Szobán körbepillantva meglátom jellegzetes, magányba burkolózó alakját, azonnal felé veszem az irányt. Hátát a falnak dönti, alakját lassan felfalja a sötétség, ahogy mindenkitől távol meghúzza magát. Behunyt szemei is arról árulkodnak, nem vágyik látogatókra a saját kis birodalmában, én mégis lehuppanok mellé. Csak óvatosan teszem, bár a karomnak már semmi baja, azért nem árt az óvatosság. Magamban hálát adok, amiért néhány hetedéves a Szent Mungó gyógyítójának készült közülünk, és bűbájjal össze tudták forrasztani. Sokadik próbálkozásra ugyan, de sikerült. Én pedig máig nagyon hálás vagyok, hiszen egy ilyen bonyolult varázslat végrehajtásához hatalmas koncentráció és még nagyobb tudás szükségeltetik. A tény, hogy ezt mind latba vetették miattam, hálássá tesz. Soha többet nem hozhatok ilyen veszélyt a nyakunkra, Gray személyében.
- Köszönöm - szólalok meg halkan, mikor fejem Owen feje mellett néhány centire a falnak koppan. Nem ülök távol tőle, ha oldalra mozdítanám a lábam, az övéhez érne, de nem szándékozom tolakodni. Ha el akar küldeni, megteheti. Én azonban hallgatok. Hirtelen mást nem is tudnék hozzáfűzni; mindketten tudjuk, minek szól a köszönet. Bár sosem leszek képes teljesen rendezni ezt a "tartozásomat".



 

   Megtorpantam a lépcső tetején, egy hatalmas ablak előtt, melyen keresztül vakító napfény áradt be a terembe. Letekintettem az utolsó fokról. Láttam őket… mind ott voltak, egytől egyig. Csodálatos látvány volt, és olyan megnyugtató érzés. Csodáltam őket, azt a fantasztikus helyet, figyeltem, ahogy szuszognak, ahogy egymással tréfálkoznak, és néztem az ismétlődő jeleneteket.
A lépcső alján egy vörös hajú lány állt. Ismertem őt… ott mindenkit ismertem. Ő mégis, túlságosan is valóságos volt. Ahogy felém haladt, pár centivel az üveg lépcsőfokok fölött lebegve, egészen más érzésem támadt. Oly messziről érzékeltem a jelenlétét, mintha egy teljesen másik világból jött volna. És abban a pillanatban, hogy ez átfutott az agyamon, hirtelen kinyitottam a szememet.
   Ismét ott ültem a Szükség Szobájában. Lábaim egészen elzsibbadtak az üléstől, a fejemet pedig már nyomta a hideg kőfal. Éreztem a matracomra nehezedő súlyt, és ahogy oldalra fordultam, megpillantottam Ginnyt, ahogy felvéve az előző pózomat, fejét a falnak döntve ült mellettem. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy utoljára láttam őt. Nem ismertem őt eléggé ahhoz, ám így elnézve őt, tudván hogy biztonságban van, hogy él és virul, hirtelen elöntötte a szívemet a szeretet.
- Köszönöm.
 Mintha csak egy hatalmas ütést mértek volna a mellkasom közepére. Ismét behunytam a szememet, majd mély lélegzetet vettem.
Bal kezemmel megérintettem őt. Egy teljesen átlagos mozdulat, csupán rátettem tenyeremet a térdére, ám sokkal több állt mögötte. Azt jelentette: ne köszönj semmit, te is megtetted volna értem.
Elmosolyodtam. Oly idegen volt már tőlem a mosoly. Arcizmaim erőtlenül húzták szét arcomat, mintha már elfelejtették volna, hogy is kell.
- Tudod… mi itt mind testvérek vagyunk. Áldoznunk kell a másikért. Különben mi értelme lenne itt bujkálnunk, mint holmi patkányoknak?
   Kinyitottam szemeimet, és sötétkék íriszeimmel egyenesen Ginny barna szempárába néztem. A Gólem árnyékában olyan kötelék alakult ki közöttünk, olyan bizalom, hogy bátran mertem hozzáfordulni a bajaimmal. Tudtam jól, hogy ebben a teremben rajta kívül nem igen akadna olyan ember, aki hajlandó lenne végighallgatni.
- A többiek félnek tőlem. Találgatják hogyan menekülhettem meg előlük. Azt hiszik elárultalak benneteket…
Körbepillantottam a zsúfolt teremben. Tompa zsivaj. Felhőtlenül beszélgettek, tréfálkoztak, de a közelemben, mintha atombomba pusztított volna, sehol egy lélek nem volt.
- Te mit hiszel? 

Hello darkness, my old friend,
I've come to talk with you again,
Because a vision softly creeping,
Left its seeds while I was sleeping.

Köszönöm.
Olyan egyszerű. Annyira helyénvaló. Más út nem is létezett számunkra. Ha csak arra gondolok, hányan és hányszor mentették már meg az életemet, akaratlanul is némi párhuzamot veszek észre a Titkok Kamrájában lejátszódott szörnyűségek, és a Gray elől való menekülés közt. Mindkét esetben az én meggondolatlan vakmerőségem kevert bajba mind engem, mind pedig azt, aki segíteni jött. Annak idején, ha nem nyílok meg annyira Denem naplójának, Harry maga mögött tudhatott volna egy - kirívóan - normális, eseménytelen évet az iskolában. Ehhez képest a baziliszkusz az én közreműködésemnek "hála" kővé dermesztett számos diákot, köztük Hermionét is, és ez arra sarkallta Harryt és Ront, hogy Lockhart professzorral karöltve lemásszanak a kígyó fészkébe. Persze, tudom jól, mindez a kedves Malfoy apuka cselszövésének eredménye volt, mégis... gyerekként nehéz megemészteni, ha azzal szembesülsz, majdnem végeztél az egész iskolával. Azóta fenntartással kezelek minden olyan könyvet, verseskötetet, tankönyvet, szórólapot, ami gyanúsan, rendellenesen viselkedik. Apa egykor azt tanácsolta: "Ne bízz meg semmiben, Ginny, ami gondolkodik, de nem látod, hol tartja az eszét." Később pedig, amikor Harry kezébe került a Herceg megátalkodott széljegyzetekkel telepakolt bájitalos könyve, ezt az utasítást igyekeztem átadni neki is. Már csak akkor vette komolyan, amint visszafordíthatatlanul megesett a baj - az komoly tanulópénz volt mindannyiunknak.

Most pedig itt van Owen, aki az egészről nem tudott semmit. Épp csak belecsöppent, én pedig elsodortam. A tükördarab, aminek a megszerzéséért mindkettőnk életét kockára tettem, ezer apró szilánkra robbant egy tanteremben, amelyhez azóta nem mertem visszatérni. Minek tettem volna? Csak a por, és a kristálycukorrá aprózódott cserepek miatt? Életveszélyes próbálkozások, amelyek a semmibe vezetnek - köszönöm, pont elegem volt belőletek. Ráadásul a tudat, hogy hiába küzdöttem minden erőmmel, mégsem sikerült, amit elterveztem, jó időre megbénította az elszántságom is. Lélekben már készültem a percre, amikor a DS összes tagja izgatottan a tükör fölé hajol, és a Trió egy tagjának arca bukkan fel a túloldalon. Talán éppen Roné, akivel az elválásunk előtti utolsó éjszakán nagyon csúnyán összevesztem, és olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amelyeket nem lett volna szabad. Vagy Hermione mélybarna, intelligens szemei, aki minden problémánkra tudna racionális megoldást, és aki ismét elmagyarázná mindenkinek, hogy az étel az egyik kivétel Gamp törvénye szerint. Harry pedig biztosan nagyon boldog lett volna, ha így láthatja a társaságot, egyben, összefogva mindenki ellen. Bár, amilyennek ismerem, biztosan azonnal rátört volna a félelem, mert mi van ha valamelyikünknek baja esik, és ez így roppant veszélyes, ő nem kever bele minket, blablabla. Néha úgy érzem, Harry egyszemélyes küldetésében mi mind cukorból vagyunk, akiket megolvaszt egy csepp víz is...
Ezt viszont már soha többet nem hozhatom a tudtára, mert a tükör eltörött, és fogalmam sincs, mikor látjuk egymást legközelebb. Rosszabba bele sem merek gondolni.

Hálás vagyok Owennek, amiért eltereli a gondolataim, mikor finoman a térdemre fekteti a kezét. Szám sarkába azonnal mosoly költözik, s csupán a szavait hallva komolyodom el egy pillanatra, mielőtt a szám ismét felfelé rándulna.
- Jól beszélsz, katona - vágom rá lelkesen az első mondatot követően. Ki hitte volna, hogy Owen Redway, a Hollóhát ház egyik jeles prefektusa egy napon ismét így fog beszélni rólunk, a DS gerillaszervezetéről? Én reménykedtem, de nem mertem volna a nyakam tenni rá, hiába nem kételkedtem Owen jóságában. Vagy csak nem akartam kételkedni - és milyen igazam lett végül.
Ám a következő halk szavakat, amikkel a többiek viselkedését elemzi, csak felvont szemöldökkel kommentálom. Körbenézek a Szobában. Senki nem mer öt méternél közelebb merészkedni hozzánk, nyilván azért, mert félnek tőle. Gyanakodnak. Biztosan nem mindenki ilyen ellenséges vele. Nem, az nem lehet...
Megpróbálok könnyedén válaszolni a kérdésre, és úgy érzem, végül is sikerül.
- Fred és George húga ül melletted. Szerinted nem volt eddigi életemben részem épp elég hihetetlen dologban ahhoz, hogy a Te megmenekülésedet többnek nézzem ravasz cselnél? - kacsintok rá egy igazi, weasleys félmosollyal. Remélem, ezzel kissé feloldhatom - úgy fest, Owen nehezebben viseli magát itt, mint bárki más őt.



 

   Jól beszélsz katona… Elmosolyodtam. Sejtelmem sem volt, hogy lehet ilyen erős. Kívül csupán egy törékeny, fiatal lány, de belül egy egész hadsereg veszett el benne. Nem félt. A félelem szikráját sem láttam mogyorószín szempárjában. Pedig mennyivel nagyobb terhet cipelt. Én egyedül voltam, nem kellett másért felelősséget vállalnom, nem volt kit féltenem, nem volt senkim sem. Neki viszont ott volt az egész család, testvérek, anya, apa, és egy szerető fél. Vagy pont ez lenne a titka? Sosem érthetem meg igazán mit is jelent egy igazi család, hiszen nekem nem adatott meg. Gyerekként árvaházban éltem, mígnem egy nap magához vett egy házaspár. Aztán mikor már azt hittem, hogy végre sínen van az életem, szökni kényszerültem tőlük. De ez egy egészen más történet…
Pár hónappal ezelőtt még teljes mértékben komolytalannak tartottam Dumbledore Seregét. Csupán pár gyerek, gondoltam, akik háborúsdit akarnak játszani. De ez itt nem a Pál utca, ez itt a valóság. Emberek halnak körülöttünk. Aztán történt valami… Találkoztam valakivel, aki egyszerre volt harcos amazon, és bajbajutott kislány. Ginny Weasley pedig magával rántott abba az őrjítő forgatagba, amit háborúként ismerünk. Kész lettem volna meghalni valamiért, amiben nem is hittem őszintén,  valakiért, aki nem is szeretett viszont. De abban a sötét pincében, a temető sarában megtanultam, milyen fontos is a remény. És ha többet nem is adhatok ennek a világnak… ha a saját, hitvány személyem nem is rendeltetett többre… hogy is tagadhatnám meg a reményt az igazi harcosok elől?
- Fred és George húga ül melletted. Szerinted nem volt eddigi életemben részem épp elég hihetetlen dologban ahhoz, hogy a Te megmenekülésedet többnek nézzem ravasz cselnél?
Azzal Ginny rám kacsintott, nekem pedig hirtelen őrjítő hányingerem támadt, mintha fogták volna a gyomromat és jól összerázták volna. Lehajtottam a fejemet és csak egész halkan, hogy még Ginnynek is fülelnie kelljen hozzá, suttogni kezdtem.
- Az, hogy megmenekültem… ahhoz… ahhoz nekem semmi közöm. Nem csináltam semmit. Egyszerűen csak… elengedtek.
Néma csönd.
Erős hatásszünet.
- Graynek meg kellett volna ölnie. Ott térdeltem előtte a sárban. Ennyire voltam a haláltól…
Mutató és hüvelykujjamat egymáshoz közelítve mutattam mennyire.
Nagy sóhaj.
- Te már többször is szembenéztél a halállal… Mondd, hogy lehet ezt feldolgozni?
Ott ültem, mint holmi nagyra nőtt gyermek, a szakállal keretezett, sebekkel barázdált arcommal, és fogalmam sem volt mitévő legyek. Nem mondhattam el senki másnak, képtelen lettem volna beszélni erről, hiszen ők nem voltak ott. Csak Ginny és én éreztük azt a fojtó érzést, azt a szúró fájdalmat a hátunk közepében, ahogy Gray a folyosón üldözött bennünket.
Fejemet Ginny fejére hajtottam.
- Kérlek, segíts!

Hello darkness, my old friend,
I've come to talk with you again,
Because a vision softly creeping,
Left its seeds while I was sleeping.

Feszült figyelemmel hallgatom, várom, mikor törik meg a csönd, mikor érzi úgy Owen: beszélhet, nem lesz része sem elutasításban, sem pedig megvetésben. Ami engem illet, csodálkoznék, ha nem őszinte megbecsülés lenne a vonásaimba írva, valahányszor rá pillantok. A Gray és köztünk történtek hatalmasat emeltek a Hollóhát ex-prefektusán az én megítélésemben. Az pedig, hogy ezt mások nem látják, nem érzik, elkeserítő. Bár én visszatérésemkor mindent elhadartam, semmit nem tartottam titokban a DS tagjai előtt, úgy látszik, mára megfakult bennük a kép. A kép rólam, ahogy sérült karomat élettelen rongyként magammal vonszolva bezuhanok a Szükség Szobájának ajtaján, és a fájdalommal dacolva sebesen elbeszélek mindent a körém sereglőknek. Elmondtam, miért nem jártam sikerrel. Milyen áldozatot követelt a vakmerőségem - és milyen sors vár valószínűleg Owenre azért, mert vállalta a kockázatot mindannyiunkért. Felidéződött bennem a rejtekút dohos falikárpitjának szaga, amely mögül előbújtunk. Nem voltunk elővigyázatosak. Ha több eszünk lett volna... ha akkor több eszem van...

Magamat hibáztattam, ehhez kétség sem fér, és bár társaim nagy része igyekezett meggyőzni arról, az egész Gray lelkén szárad, az a kis réteg, akik minden pillantásukkal tudatosították bennem, mit tettem, nem engedett felejteni. Egyébként sem hiszem, hogy ez az eset valaha megfakult volna bennem.
Owen hirtelen megszólal, kirángatva engem a gondolataim alkotta taposómalomból. Szavait egy pillanatig fel sem fogom, némán, megütközve bámulok az arcára. Elengedték? De hát... hogyan lehetséges ez? Gray ellágyult volna? Kötve hiszem. Valaki, akit azért rendelt Tudjukki a diákok nyakára, hogy basáskodjon fölöttük, képes lenne még emberi érzelmek kimutatására? Képes lenne megbánásra? Vállalná a következményeit annak, hogy futni hagy egy gyereket, aki állítása szerint mindent tud a Roxforton belül működő lázadó szervezetről, Dumbledore Seregéről?
Graynek meg kellett volna ölnie. Ott térdeltem előtte a sárban. Ennyire voltam a haláltól...
Figyelem, ahogyan két ujjával mutatja azt a hajszálnyi különbséget, ami elválasztotta attól, hogy mártírként örökké emlékezzenek rá.
Eszembe jut Sirius halála, aki mindig arra vágyott, csata közben essen el, a Jó ügyért harcolva. A mi védelmünkben távozott a földről. Talán Owen is ilyen halálra vágyna? Nem hiszem. Mégis vállalt mindent, mert tudta, ez a helyes cselekedet, vagy legalábbis úgy érezte, helyettem elvinni a balhét dicséretes. Hálás vagyok neki, az tagadhatatlan, de ha rajtam múlt volna, Owen tér vissza a Szobába helyettem. Rá is szükség van, nem csak rám. Ezt már tudtam akkor is, csupán ő nem akart hinni nekem.

Mély levegőt veszek. Ez az egész megemészthetetlen számomra. Ráadásul a helyzetet tovább súlyosbítja, mikor a szó szoros értelemben kikéri a tanácsom. Hogyan lehet ezt feldolgozni?
- Nem tudom - felelem őszintén, most először kipréselve magamból egy bocsánatkérő félmosolyt, ami csupán árnyéka annak a vidám kifejezésnek, melyet általában látnak az arcomon.
- Azt hiszem, a halállal való szembenézés feldolgozásában nem én vagyok az illetékes - utalok ezzel arra, hogy vannak mások, akik nálam sokkal többször néztek már a Halál sötét csuklyája alá, és érezték jeges leheletét. - De, ha ez számít... szóval, miután felhoztak a Titkok Kamrájából, évekig gyötört a bűntudat, amiért majdnem kiirtottam az iskolát. Olykor még ma is gyötör, viszont most már látom azokat, akik mellettem állnak. Akiknek elmondhatom, mit éreztem akkor, és akik segítenek legyőzni a sötétséget. - magyarázom, hiszen valóban erről van szó. Csak a családom, és a barátaim szeretete és elfogadása lendített át a bűntudat ingoványán. Ők megbocsájtottak, sőt. A hozzám közelállók nem is hibáztattak soha. Csak ezt tudom tanácsolni.
- Már neked is vannak, akikkel megoszthatod ezt. Ha nem hiszed, nézz csak körbe.



 

Mondd, hogy lehet ezt feldolgozni?
A rémálmok nem múlnak csak úgy el. Esténként, ha lehunytam a szememet, még ott láttam magam előtt azt a sötét temetőt. Láttam magamat a sárban térdepelni. Láttam magamat meghalni, ahogy egy zöld fénysugár átszáguld a testemen. Majd felébredtem, és még percekig hallottam a kacagást, a fülemben csengett a kacajuk. Mégis hogy képesek mások szenvedésén derülni?
- Azt hiszem, a halállal való szembenézés feldolgozásában nem én vagyok az illetékes.
 Lehorgasztottam a fejemet.
- Ki mást kérdezhetnék?
A hangom szinte már könyörgő volt. Segítségért esedeztem, és minden bajomat, minden fájdalmamat rázúdítottam erre a szegény lányra. Azonban nem vártam tőle, hogy megoldja a gondokat. Csupán együttérzést, egy kis szeretetet reméltem tőle. Mint amikor Joanne utánam jött a szakadó hóesésben, egy szál pólóban, kockára téve, hogy tüdőgyulladást kap. Azonban nem számított neki. Ott és akkor meglátott bennem valamit, és én úgy éreztem, hogy igenis több van bennem, mint gondoltam, hogy igenis ugyanolyan ember vagyok, mint mások. És az érzés, hogy valaki képes feltétlenül szeretni, erőt adott nekem. Onnantól kezdve más ember voltam…
- …viszont most már látom azokat, akik mellettem állnak. Akiknek elmondhatom, mit éreztem akkor, és akik segítenek legyőzni a sötétséget.
Ránéztem Ginnyre.
Senkim sem volt. Nem voltak barátaim, nem volt családom. Csak ő volt itt nekem, valaki aki meghallgatott, aki nem félt leülni mellém. És… és talán még valaki.
Tekintetem a fürdőszoba ajtajára siklott, ahol tegnap este több órát töltöttem bezárkózva…valakivel.
Ismét a saját fejemben voltam. Gyorsan vettem a lépcsőfokokat, elszáguldottam az emberek mellett, egyenesen a lépcső tetejére rohanva. Ott aztán megálltam. Egy női alak állt ott, csak a hátát láttam. Valakit keresett s úgy bámult ki a fényárban úszó ablakon keresztül. Hirtelen megragadtam a kezét és magamhoz rántottam őt. Ő is ott volt nekem… Tényleg nem voltam egyedül.
- Már neked is vannak, akikkel megoszthatod ezt. Ha nem hiszed, nézz csak körbe.
Valóban így tettem.
Ismerős arcok tucatját pillantottam meg, s köztük olyanokat is, akik rendre megjelentek az elmém kicsiny kincstárában. Ha valakinek, hát nekik hinniük kell bennem. És, hogy valóban úgy lesz-e… az csak is rajtam múlik immár.
- Köszönöm!
Hálás mosolyt villantottam Ginnyre, és bal kezemmel, alig észrevehetően, megszorítottam a jobb kezét. Nem érdekelt mit gondolnak mások, akik távolról figyeltek bennünket. Abban a pillanatban boldog voltam, mert újra azt éreztem, mint azon a sötét karácsonyi éjszakán. Valaki hitt bennem…
- Van még valami – nyögtem ki végül. – Akkor este, amikor Gray magával vitt… volt valami nálad. Egy tükördarab volt. Jól sejtem?
Újra ott voltam a Gólem árnyékában. Láttam a tükördarabot, ahogy Gray kezébe repül, és én tudtam… valami azt súgta, hogy meg kell akadályoznom őt. Nem láthatja. Nem rá tartozik. És láttam apró szilánkokra hullani a kicsiny tárgyat…
- Az miatt kockáztattad az életedet, igaz? Gondolom nem egy egyszerű tükörszilánk volt. Szóval… Mi volt az?

Hello darkness, my old friend,
I've come to talk with you again,
Because a vision softly creeping,
Left its seeds while I was sleeping.

Owen bal kezével jobb kezem után nyúl, finoman megszorítja azt, s bensőm egészét melegség árasztja el. Hát sikerült. Bár nem volt kész válaszom a kérdésére, sőt, azt hiszem, sosem gondoltam még bele abba aprólékosan, mi lendített át a kritikus éveken. Azokon a heteken, hónapokon, amelyek alatt önnön bűntudatom és kétségbeesésem ellen küzdöttem. Vajon mit fognak gondolni, ha visszamegyek? Lesznek még barátaim? Mit fog szólni Ő? Bizony, tizenkét évesen, második évem előtt talán leginkább Harry Pottertől, a Kis Túlélőtől, a Megmentőmtől tartottam. Az Ő véleménye mindennél fontosabb volt, s mégis hányszor kellett ráébrednem: levegőnek néz. Vagy a legkisebb érdeklődést sem tanúsítja irányomban. Úgy éreztem, számára még mindig az a kislány vagyok, aki miatt az életét kellett kockáztatnia. Próbáltam megváltozni - kevés sikerrel. Próbáltam mássá válni előtte, s ezek a kísérletek mind alulmúlták a várakozásaimat. Emlékszem, milyen sebezhető, milyen esendő és gátlásos voltam. A gyomrom bukfencet vetett, valahányszor Harry a közelembe került. Nem bírtam magammal, ugyanakkor fogalmam sem volt, miként lépjek ki a rám ragasztott szerepkörből, s hagyjam magam mögött mindörökre.
Merlinnek hála negyedéves koromig nem sok újabb halálközeli élményben volt részem, s bár mindmáig előfordul, hogy rémálmaim kulcsszereplője Tom Denem, a feltűnően szép arcú, sápadt fiatalember, pontosan tudom, másoknak vannak ennél sokkal nagyobb problémái. Talán Hermione az egyetlen, aki tudhat erről a lidércről, melyet minden igyekezetem ellenére sosem irthattam ki teljesen az életemből, és ő is csak azért, mert nyaranta egy szobában aludtunk az Odúban. Nem tudok arról, hogy beszélnék álmomban, de végül is semmi nincs kizárva...
Tom Denem emlékéről sem Harrynek, sem pedig Owennek nem áll szándékomban beszélni. Előbbinek azért, mert nem kívántam megint azzá a kislánnyá válni a szemében - utóbbinak pedig, mert jelenleg épp arra kíváncsi, miképp léphet túl az ember a halálközeli élményein. Miképp dolgozza fel őket.

Furcsa, eszembe sem jut a minisztériumból bármit is kiemelni, pedig negyedévem végét az igen erősen meghatározta. Jól emlékszem a Mentsük-meg-Siriust! akció minden mozzanatára. A sötét, pörgő teremre. Hermione vörösen felvillanó X-jelzésére a már megjárt termek ajtajain. Az Idő terem óráira, és a tojásból kikelő, majd felszálló madárra, amely véget nem érő táncát újra és újra megismételte. Emlékszem a Halál teremre. A körülöttem lebegő bolygók hűs felszínére. Ron rémült hördülésére, ahogy a bestiális agy a testére tekeredett. Hermione nyikkanására, majd a fülrepesztő reccsenésre, amivel elterült a padlón az egyik halálfaló átkától. A megannyi csuklyás alakra. Lucius Malfoy higgadt méregtől csöpörgő hangjára. Bellatrix Lestrange vad üvöltésére. Sérült lábam pulzálására, ahogy magam után vonszolva megpróbáltam elfutni Dolohov elől...
Kiráz a hideg, s én is megszorítom Owen ujjait, melyek a kezemre kulcsolódnak. Valójában, azt hiszem, sosem lépünk túl azon, amikor találkozunk a Halállal. Amikor rádöbbenünk, mi néz ránk sötéten ásító szemeiből. Sosem emésztjük meg igazán. Sosem feledjük el. Csupán támogathatjuk a másikat - önzetlenül, igazi elszántsággal. Hiszen egyedül a Remény képes elűzni az árnyékokat - Remény, amely a társad tekintetében köszön rád, s átmelegíti a tagjaidat. Remény és szeretet. Dumbledore professzor tudta ezt, és mi lehetne ékesebb bizonyíték ennél?

- Hm? Oh... hát, szívesen - motyogom, egy pillanatra teljesen elvesztem saját gondolataimban és most megzavarodva viszonzom Owen pillantását. Bárcsak többet tehetnék érte ennél. Miután rajtam segített, az lenne a legkevesebb...
Páran érdeklődve vizsgálnak minket a szemük sarkából, engem viszont cseppet sem érdekel. Aki nem jön ide, az magára vessen! Lelkemben egy pillanat alatt lángol fel a düh. Miért bánnak így Owennel? Hát nem emlékeznek arra, amit tőlem hallottak?
Neheztelés tüze lobog a hangomban, mikor a mellettem ülő fiú újabb kérdésére válaszolok, kis habozás után. Nem az a kérdés, elárulom-e, mi vitt aznap este a Griffendél klubhelyiségébe, hiszen ez magától értetődő. A reakciójától tartok, akkor is, ha a hangjából süt: ha nekem kellett a tükördarab, nyilván nagyon fontos...
- Az a tükördarab egy... egy ikertükör egyik részéből tört le. Az ikertükrökkel, ahogy azt gondolom te is tudod, két ember szabadon kommunikálhat egymással, elég, ha az egyik a tükörbe mondja a másik nevét. Az egyik felét ennek a párnak Harry kapta a keresztapjától, Siriustól, de az eltört a táskájában, és szétszóródott a fiúhálóban. Aznap este, mikor találkoztunk, onnan igyekeztem vissza a Szobába - a hatodéves fiúhálóból, az egyik ágy alól halásztam elő a cserepet. Nekünk ugyan nincs meg a párja, Aberforthnak viszont, aki a Szárnyas vadkant vezeti, ott lóg a falán. Akkor láttam meg, mikor Dakotával élelemért mentünk ki - magyarázom, pillanatnyi szünetet tartva, majd Owen arcát kezdem vizsgálni, kíváncsi vagyok, érti-e már, mi volt a kis éjszakai túrám célja, amelynek ő is áldozatul esett. - A törött tükör egy másik, nagyobb darabja pedig, ha minden igaz még mindig Harrynél van.
Lassan, halkan kifújom a levegőt. Nem teszem hozzá, milyen borzasztó volt Harry számára rádöbbenni, hogy a minisztériumba való szökés helyett akár elő is áshatta volna a tükrét a ládája fenekéről. Akkor Sirius még ma is élne, mondta nekem anno, az egyik edzésről a kastélyba tartva. Az önvád olyankor teljesen maga alá gyűrte. Azt hiszem, sosem mondtam még senkinek annyiszor: nem a te hibád volt! És sosem fordult még elő, hogy épp ennyiszer így is gondoltam volna.
Így már biztosan világos. Most először elkapom tekintetem az arcáról, és lábaimat felhúzva átfogom a térdeimet. Hát, ennyi a történet. S a kudarcom, ha ugyan lehetséges, most kétszer annyira fáj...



 

   Csendben hallgattam a magyarázatot. Kellemes kis történet volt, valóban megindító. A lány életét kockáztatja azért cserébe, hogy újra láthassa szerelmét. Még az sem zavarja őt, hogy a tükörszilánkban nem látna többet, mint egy apró részletet a hőn szeretett fiú arcából. Érdekli testének minden szelete, vérző szívvel szomjazza a látványát, s közben majd belehal a hiányába. A fő probléma azonban mégsem a tükörszilánk mérete volt a tervben. Tegyük fel, hogy a tükördarab még ma is ép, hogy nem zúztam apró darabokra azt egy elhagyatott folyosón, az éjszaka közepén. Ha meglenne, sem mutatna többet a Szárnyas Vadkanban lógó tükör tartalmánál. Nem láthatná benne Harryt, csupán Dumbledore fivére tekintene vissza belőle…
Rápillantottam Ginnyre. Ő nem is gondolt erre. Hiszen a tükör csak a párját mutatja. Az a szilánk pedig, ami a lány szerelménél van, ugyanabból a tükörből való. Nem testvérek. Egy és ugyanazok. De az, hogy erre Ginny nem jött rá… azt hiszem csodálatos. Mindnyájan példát vehetnénk róla. A remény hal meg utoljára. Neki pedig élnie kell minden kis lehetőséggel, mindent meg kell próbálni, mert egyszerűen nem tehet többet az ember, csupán hinnie kell. Ez az egyetlen esély…
- Én hiszek benne – szólaltam meg végül. – Hiszek benne, hogy hamarosan újra láthatjátok egymást.  
Rámosolyodtam a lányra. Sajnos nem tehettem többet. Minden, mit adhattam, ez az apróság volt, hogy megerősítettem a hitében.
- Tudod, én nem ismerem őt túl jól. Talán, ha három szót váltottunk egymással… de tudom róla, hogy milyen erős. Igazi túlélő. Nem esik bántódása.
Megszorítottam Ginny kezét.
- De meg kell ígérned nekem valamit. Kérlek, nagyon vigyázz magadra! Nem szeretném, ha ismét bajba kerülnél. Ezt a részét most… hagyd ránk.
Mély levegőt vettem és fejemet ismét nekidöntöttem a falnak. Szemeim lecsukódtak, a légzésem lelassult. Volt még valami, amit megszerettem volna kérdezni a lánytól, de nem tudtam hogy kezdjek neki. Valahogy nagyon kényes témának éreztem, és nem szerettem volna, ha Ginny továbbgondolja a dolgaimat.
- Mondd csak… - fogtam bele végül. – Emlékszel mire kértelek, mielőtt Gray megzavart volna bennünket?
A szám egészen kiszáradt.
- Megkértelek, hogy szólj Izának rólam, hogy tudja… szóval, hogy tudja, nem árultalak el titeket.
Zavaromban a szakállamat kezdtem piszkálni, és csak reméltem, hogy Ginny nem néz rám közben. Nem is tudom miért okozott ez számomra ekkora problémát. Bár nem sokan tudtak arról a furcsa viszonyról, ami köztem és Izabel Bishop között játszódott le, és ami már jó ideje húzódott. Ha egyáltalán viszonynak lehet nevezni a mániákus rajongást és a kényszeres önmegszégyenítést.
- Szóval… csak érdekelne, hogy mit mondtál neki végül is.

Hello darkness, my old friend,
I've come to talk with you again,
Because a vision softly creeping,
Left its seeds while I was sleeping.

A csönd szavaim nyomán aggasztóan hosszúra nyúlik. Fél szemmel Owen arcára pillantok - elfog a rettegés, mi fogad majd a vonásaiba karcolva. Megérteném, ha csalódottságot vagy épp dühöt érezne, amiért csak emiatt tettem kockára mindkettőnk életét, nem is beszélve a DS-ről. Így utólag, azt hiszem, be kell látnom, lehettem volna elővigyázatosabb is. A tervem buktatói közül aligha lehet egyet kiemelni. Ráadásul, amint Owenhez beszéltem, szöget ütött a fejemben valami.
Aberforth. Ahelyett, hogy éjnek évadján fellopakodtam a fiúhálókhoz, simán kisétálhattam volna a fiatal lány portréja mögött. Az akció szükségtelen volt.
- A francba! - nyögök fel megsemmisülten. Remek. Ginny, ezt igazán okosan, igazán átgondoltan vitted végbe. Fél kézzel megdörzsölöm az orrnyergem, arcomra a zavar és a düh rózsái szöknek, hiszen így már a mellettem ülő fiú is pontosan tudja, milyen értelmetlen volt minden. Gray, a tűz, a menekülés...
Ha meghalt volna aznap este, s én utólag így döbbenek rá saját hibáimra, biztosan sosem bocsájtom meg magamnak a könnyelműséget. Mintha egy rakás sárkánytrágyát töltöttek volna a fejembe ész helyett! Elképzelem Hermione arcát, megrovó tekintetét, és csak még keservesebben érzem magam. Hogy lehettem ilyen...?
Hirtelen Owen szavai rántanak vissza a valóságba. Első ízben azt sem igazán értem, mit mond, a felismerés csak akkor vág fejbe, mikor kiegészíti az első megállapítást. Hiszek benne, hogy hamarosan újra láthatjátok egymást.  Nem is értem, a történtek után mi viheti őt a megnyugtatásomra. Még ő próbál lelket önteni belém! Ilyen nincs. Hiszen nekem kéne egyrészt hálálkodnom, amiért megmentett, másrészt pedig reményt nyújtanom neki, aki támogatásra szorul. Most viszont, úgy tűnik, kiestem a szerepkörömből.
Döbbenten meredek Owen arcára. Miért? Tényleg ilyen kétségbeesettnek tűnnék? Pedig annyira igyekszem az ellenkezőjéről meggyőzni mindenkit. Nem, nincs szükségem támogatásra. Nem miattam ülünk itt. Én tudom, Harry túl fogja élni ezt az egészet, épp mint a bátyám és Hermione. Haza fognak jönni. Más lehetőséget el sem tudok képzelni. Így kell lennie. Másként arra fogok vágyni a döntő pillanatban, bárcsak Gray magával vitt volna a halálfalókhoz. Bár végzett volna velem akkor éjjel...

- Tudom - mosolygok Owenre kissé erőtlenül, majd hálásan visszonzom a kézszorítását. Fogalmam sincs, miért csinálja. Miért próbál segíteni rajtam, mikor... mikor ezt mind én is pontosan tudom. Harry igazi túlélő. Sosem kételkedtem az erejében. Von-Von és Hermione pedig követik bárhová, a lány éles esze sokszor kihúzta már őket a bajból, nem is beszélve Ron döntéseiről. Azt hiszem, sosem mondtam a bátyámnak, milyen büszke vagyok rá azért, mert ilyen lojális, ilyen emberi bírt maradni mindannak közepében, amibe a Kis Túlélő, a Kiválasztott és ki tudja még milyen titulusok gazdája mellett csöppent. Nos, mindegy. Amint visszatér, első dolgom lesz ezt közölni vele.
- Nem ígérhetem, ex-prefektus úr - rázom meg a fejem egy lemondó sóhajt mímelve. Sajnos, nem ígérhetem, hogy vigyázni fogok. Fűt a Weasley-vérem. - Viszont az biztos: Téged soha többé nem foglak belerángatni, bármiről is legyen szó. Úgyis lesz még elég más, ahol kockára teheted az életedet...
Megpaskolom Owen karját, akárha biztatni akarnám: minden úgy lesz, ahogyan te számítottál rá, hiszen a következő időkben annyiszor viszed majd vásárra a bőröd, ahányszor nem szégyenled. Ez a DS-életmód része.

Már épp felkászálódnék a földről, mikor a fiú ismét hozzám intézi a szavait, s ettől egy pillanatra olyan arcot vágok, mintha butykornyálat nyeltem volna. Beszélni Izával. Igen, megígértem, ám akkor még azt hittem, Owen a Szobába való felszívódásom után tovább fog cirkálni az iskolában, az árulók közt, de talán nagyobb biztonságban, mint amiben mi idebent vagyunk. Halkan sóhajtok, ezúttal komolyan zavarba jövök. Megígértem, mégis... azt hittem, a hollóhátasok segítőkész prefektusa meghalt Gray karmai közt. A "beszélgetésem" Izával épp emiatt nem sikerülhetett úgy, amint vártam. Vagy várta ő.
- Csak annyit mondtam mindenkinek, hogy te voltál az, aki megmentette az életem. Ez mindenesetre elég meggyőző lehetett arról, hogy nem lettél áruló, de... nem mertem mást mondani. Azt hittem... azt hittem, megöltek.
Szomorú pillantást vetek Owen arcára, visszaereszkedem a fal tövébe, majd némán magam elé meredek. Azt hittem, megöltek. Meghaltál. Bár kevesebbekről gondolhatnám ezt.
A csönd lassan ereszkedik közénk, s nem tágít az elkövetkezendő percekben sem. Hosszasan ülök mellette, figyelem a Szobában beszélgető társainkat, közben pedig óhatatlanul is eszembe jut az égő falikárpit maró füstje. Míg idebent a nyugalom múló másodperceibe kapaszkodunk, odakint, messze talán épp most fal fel mindent a tűz.