Tényleg ura vagy a helyzetnek?

A helyzet ura
1997. március 10.

" McLaggen szünet nélkül arra célozgatott, hogy a csapat állandó őrzőjeként is jobban teljesítene, mint Ron, és erősködött, hogy Harry, miután látta őt játszani, ugyanerre a véleményre jut majd. Emellett gátlástalanul kritizálta a többi játékost, valamint részletes edzéstervekkel bombázta Harryt, akinek így többször is emlékeztetnie kellett őt rá, ki a csapatkapitány kettejük közül."
( Harry Potter és a Félvér Herceg, 390. oldal )

EGY NÉV NEM SOKAT ÁRUL EL A VISELŐJÉRŐL.
SOKKAL TÖBBET MOND ARRÓL, HOGY AZ ILLETŐ MIRE KÉPES.

Még egy ilyen felfuvalkodott, arrogáns, szemtelen hólyagot! Akár seprű nélkül is repülhetne, főleg ha előtte Roxfort körüli pályára állítanám Coote terelőütőjével! Legszívesebben már most azonnal tettekre váltanám mélyen eltemetett vágyaimat, ám nem hiszem, hogy egy, a maihoz hasonló edzés hangulatát sokban emelhetném vele, így inkább karba fonom a kezeimet, mikor Coote földet ér mellettem. Nem szeretném egy gyenge pillanatomban mégis kikapni az ujjai közül a vastag, polírozott fát és szájba vágni vele nagydarab, hetedéves barátunkat. Vagyis, miket beszélek. Jelen pillanatban más vágyam sincs, de igyekszem uralkodni magamon! A fegyelmezés egyébként sem az én dolgom, én csupán hajtó vagyok, a letorkolásokat meg kell hagynom Csapatkapitány úrnak. Harry egyébként kiordítozhatja a tüdejét minden sikertelen edzésen egészen a jövő heti, Hugrabug elleni meccsünkig, de nem sokat fog használni. Úgy látszik, McLaggen csak a testbeszédet érti, azt azonban Hermione elmondása szerint rendkívül... nos, feltűnően beszéli. Bozontos barna barátnőmmel szemben mindenképp. Azok után, amiket a Lumpslucknál töltött kis összejövetelekről hallottam, már nem is igazán vágyom oda. Innen, a füves, esőáztatta pályáról is épp eleget látok McLaggen önfényező, fellengzős stílusából, amitől félő, lassan akkorára dagad, hogy új egyenruhát kell varratni neki. Nem mintha túl hosszú időt tölthetne a csapatban; most mind bízunk Ron mihamarabbi és gyors felépülésében. Olykor még az ő labilis természetére, és lámpalázas hisztijeire is nosztalgiával gondolok, mikor új őrzőnk sokadszorra próbálja üvöltve elmagyarázni nekem, mit tegyek, ha valaki szerelni akar. Cöhh. Nevetséges!

McLaggen csizmájának talpa hangosan cuppan a kora tavaszi sárban, majd esővédő szemüvegét lehúzva elindul felénk, és mire beéri Harryt, már ismét hevesen gesztikulál. Hangját hozzánk sodorja a márciushoz képest igen csípős, barátságtalan szél, mondatok töredékeit még így is ki tudjuk venni. Valami edzéstervről hadovál, ráadásul kihallom a szerencsétlenkedő és az esélytelen szavakat is, és ettől vérnyomásom azonnal az egekbe szökik. Mintha ő fedezte volna fel a sárkányvér összes felhasználási módját! A Vronszkij-műugrást talán végre tudja hajtani hibátlanul? Nem? Akkor ne dirigáljon itt nekünk!
Demelza feldagadt száját vizsgálom, míg Harry és Minden Lében Két Kanál Kísérője el nem sietnek mellettünk. A lány csúnyán megsérült a mai edzésen, mert McLaggen addig magyarázott Peakesnek arról, hogyan üsse vissza a háta mögül közeledő gurkókat, hogy a srác idegességében rosszul célzott. A tréningre bekészített gurkók egyikével véletlenül Demelzát találta el, akinek az egész arca lassan kétszeresére dagad, és csak nyöszörög a fájdalomtól. Ha éppen nem sír.
- Ne félj, Madam Pomfrey két perc alatt rendbe hozza! - próbálok lelket önteni belé egy halvány mosollyal. A lány érthető okokból ki van készülve, ezért mikor Dean felajánlja neki: felkíséri a kastélyba, és majd odafönt átöltözik, én sem szívesen tartóztatom őket. Nem örülök, mert Dean jelenléte nélkül félő, amint belépek az öltözőbe, megátkozom McLaggent, de nincs mit tenni. Csak tudnám, Harry milyen csoda folytán bírja még ezt idegekkel, amikor elméletben - és ezt már többször is a tudtomra hozta -, az ő dolga a fegyelmezés. Mert ő a kapitány. Néha azért mégis úgy tűnik, mintha mosolyogna, valahányszor kioktatom csapatunk új sztárjátékosát, de ebben a státuszban Harry igyekszik komoly maradni. Pártatlan döntőbíró. Vagy tudom is én, micsoda.

Utolsóként lépek az öltözőbe, a terelőpárosunk már száraz ruhában és esőköpenyben toporog az ajtóban. Igyekeznek felszívódni, McLaggen ugyanis szünet nélkül magyaráz, és ez bárkinek, aki öt percen túl kénytelen őt hallgatni, elviselhetetlen kín. Felér egy tökéletes pontossággal végrehajtott Crucio-val. De csak azért, mert annál elméletileg nincs erősebb átok, ami égető gyötrelmet lobbantana lángra az ember testében.
A padhoz igyekszem, leülök nekik háttal, s míg a hajamból neki állok kifacsarni a vizet, magamban elszámolok tízig. Azt mondják, ez használni szokott, amikor az ember agyát elborítja a vörös köd. Nálam mégsem történik semmi, sőt, épp akkor érek a számsor végére, mikor a kedves megjegyzések már a technikánkat érintik.
- Lásd be, Potter, a hajtósoron van még mit dolgozni! A Bogomir-csavar elég jól megy, de a szabályos alakzatok megtartására képtelenek, ráadásul Thomas karjában annyi az izom, mint egy alultáplált futóféregben, nem is beszélve az... AU!
A számolgatás nem jött be, én pedig felvont szemöldökkel nézek farkasszemet a felém pördülő McLaggennel, aki e pillanatban épp fájó fejbúbját tapogatja. Mellette a földön sáros csizmám hever.
- Nem tudom, hogy vagy vele, McLaggen, de én most már tényleg elviselnék egy kis csendet! - jegyzem meg gúnyosan, bár azért amikor ez az izompacsirta elindul felém örülök a padnak, ami köztünk áll.
- Fejbe vágtál a csizmáddal, teeee kis... - kezdi fenyegetően, szemei szikrát szórnak. A válla felett már csak Harry feje búbját látom, hatalmas termete az egész öltözőt eltakarja előlem. Hallom, Harry mond valamit, de a szavait képtelen vagyok kivenni a fülemben doboló vértől...
- És most mi lesz? Lekeversz nekem egyet, te hatalmas hős? - kérdem, hangomból továbbra is csak úgy csepeg a gúny, és hatalmas önfegyelemmel nem nyúlok a pálcám után. Nem fog bántani, van egy ilyen érzésem - megütni egy lányt nem túl előkelő tett, és ezzel valószínűleg ő is tisztában van. Az arca percekig lángvörös színekben játszik, majd mégis nekem lesz igazam. Egy hangos, mérges horkantással, majd egy becsmérlő pillantás kíséretében McLaggen felnyalábolja a cuccait, és kicsörtet az öltözőből - "Majd még beszélünk", veti hátra Harrynek, aki valószínűleg már alig várja a pillanatot, és már itt sincs. Remélem, jól elázik, míg visszatér a kastélyba. Ez a legkevesebb a mai viselkedése után.

Csönd.
A néhány másodperces némaságot kihasználva Harry arcára nézek. Nem tudom, miért, de mintha szemrehányást vélnék felfedezni a tekintetében - bár lehet, hogy csak az agyamban lüktető vér miatt értem félre a rám vetett pillantást. Ez azonban nem nyugtat meg egy cseppet sem.
- Bocs, de úgy láttam, Te nem értél rá "fegyelmezni" - rántom meg a vállam, majd a padot megkerülve az időközben hadifegyverré vált csizmámhoz sétálok, és lerázom róla a pályáról behordott sarat.

Ha tényleg nem lenne szükségem McLaggenre mint őrző isten bizony nem nyelnék ennyit. Idegesítő egy fickó, nem kicsit – nagyon. Folyamatosan csak mondja, és mondja. A legrosszabb az egészben, hogy tényleg jó játékos lehetne, sőt. De ez a „mindenkinél mindent jobban tudok” hozzáállása erősen ront az összképen. Ehh... bárcsak Ron rendben lenne, akkor nem kellene ezzel a pojácával szerencsétlenkednünk. De nincs, és mindjárt itt a Hugrás meccs, és őszintén szólva kétségesnek látom a kimenetelt. És itt van ez az edzés is. Hasonlóan katasztrofális mint az előzőek. Lehet varratni kellene neki egy szájzáras sapkát, akármit amitől beáll a szája.

Hmmm, ha a mai mérleget számolom… ha harmincszor nem szóltam McLaggenre egyszer sem. Többször látom szegény Ginny sem bírja már cérnával, a többiekről nem is beszélek. Mindenki türelmetlen, meg tudom érteni őket, nekem is nehéz. De őrző nélkül nem állhatunk ki, ezeket a lapokat kaptuk, ebből kell játszani. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz.

Az edzés alatt persze próbálok nyugodtan, visszafogottan viselkedni. Fékezni a sajátom és a többiek indulatát. Ám mondjuk az már sok volt amikor Demelzát arcon találta egy eltévedt gurkó, és persze ebben is benne volt McLaggen szövegelése. Szerencsére Ginny itt is résen volt. Nem keveset köszönhetek neki. Ő vigasztalta szegényt szinte azonnal, magam is arra tartottam, de árnyékom követett és tovább mondta a magáét. Jobbnak láttam, ha nem maradunk ott, mert a végén még megfojtják, így csak egy hálás pillantást küldtem felé, remélve, hogy észreveszi. Ám ahogy távolodunk McLaggan még mindig mondja, és részletesen kifejti nekem, hogy szerinte mindenki béna, és egy rakás szerencsétlenség. Inkább lefújom mára az edzést, ráfér a pihenés az emberekre, nem csak fizikálisan, mentálisan is. Irány az öltöző.

Már száraz ruhában vagyok, mire az utolsók is megérkeznek, ám megvárok mindenkit, úgy is én zárom az öltözőt. Ráadásul McLaggan még itt van, az pedig sok jót nem jelent, mert ha nem engem akkor valaki mást fáraszt. Végül Ginny is megjön, csurom vizesen… szó nélkül leül az egyik padra és a hajából a vizet facsarja. Csak néhány pillanatig tudom követni, mert „A HANG” megint nekem mondja a magáét.

- Lásd be, Potter, a hajtósoron van még mit dolgozni! A Bogomir-csavar elég jól megy, de a szabályos alakzatok megtartására képtelenek, ráadásul Thomas karjában annyi az izom, mint egy alultáplált futóféregben, nem is beszélve az... AU!

Ekkor egy jól irányzott dobással csattan a sáros bakancs Mr. Benemállaszája tarkóján. És ki más lehetett volna a feladó, mint az én vörös szépségem. Dühös szemekkel bámul a felé forduló „áldozatára”, és csendesen megjegyzi, amire már magam is gondoltam, hogy milyen jó lenne egy kis csend.  McLaggen sziszegve indul meg felé, itt már közbe kell lépnem, mert ha kezet mer emelni Ginnyre annak nem lesz jó vége.

- McLaggen – szólok rá halkan ám erélyesen. Ahogy hátrafordul szemeimben a „meg ne próbáld” nézéssel fogadom, és adom tudtára, hogy ez a vonat elment. Meg se próbálja bántani a lányt. Szemeimmel az ajtó felé bökök, tudtára adva, hogy ideje lenne távoznia.

- És most mi lesz? Lekeversz nekem egyet, te hatalmas hős? – kontrázik Ginny, amikor amaz visszafordult felé. Csigalassúsággal telnek a másodpercek. McLaggen szinte remeg a dühtől, majd végre kicsörtet az öltözőből, és így már csak ketten maradtunk.

Csak mi és a csend, próbálok rosszallóan nézni a lányra. Még mindig bennem van a csapatkapitányi szellem, de belül nem tudok rá haragudni. Sosem tudtam. Ginny egy angyal, és ami a szívén az a száján. Ezt mindig is szerettem benne.

- M-m, semmi baj. – válaszolok a bocsánat kérésére. Megtetted azt amire én is gondoltam – mondom már mosolyogva. Az az igazság, hogy ha elkezdi mondani nem lehet lelőni. Türelempróbáló egy ember az biztos. Egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg neked ugrik… - megakad a szavam, és leülök mellé a padra. Te mit gondolsz a meccsről? Van esélyünk? Hiányzik Ron, McLaggen inkább közösségbomlasztó, mint összetartó típus. Őszintén szólva én is aggódom, ám inkább miatta. Mindenki a legjobbat próbálja kihozni magából, ő pedig csak kritizál.

EGY NÉV NEM SOKAT ÁRUL EL A VISELŐJÉRŐL.
SOKKAL TÖBBET MOND ARRÓL, HOGY AZ ILLETŐ MIRE KÉPES.

McLaggen távozása után szívem szerint még sokáig ócsárolnám az örző-helyettesünk viselkedését, ám Harry arca világosan az értésemre adja, ő most nem lenne partner ebben. Akkor sem, ha talán neki van mindünk közül a legnehezebb dolga, hiszen köteles meghallgatni vagy legalábbis úgy tenni, mint aki meghallgatja a sztárjátékost. Nem mondhatja meg neki, mit gondol pontosan, hányféleképpen dobná be elkábítva egy acromantulákkal teli verembe. Csapatkapitányként nem kaphatják részrehajláson, McGalagony professzor egészen biztosan nem örülne ennek. Ezért, azt hiszem, Harry ezen a poszton felkészülhet sok-sok elfojtott füstölgéssel teli órára, edzésre. Feltéve, Ron lassabban gyógyul, mint Madam Pomfrey előrejelzései sugallták.
A csizmám talpára száradt sár nagy részét már sikerül a padlóra ráznom - ezzel csak fokozva az öltözőben majdan hátrahagyott kuplerájt -, mikor Harry végre megszólal. Kíváncsian pillantok fel rá, majd kiegyenesedve szembe találom magam a mosolyával. Ezek szerint nem neheztel rám azért, mert önkényesen magamhoz ragadtam a fegyelmező szerepét egy percre. Arcomra válaszul még az övénél is szélesebb vigyor költözik.
- Szerintem próbáld ki majd Te is egyszer. Az egész napodat feldobja, ha beolvasol McLaggennek - tanácsolom vidáman. Egy pillantást vetek a harci fegyverré avanzsált csizmámra - "A legtöbb koszt sikeresen eltüntettem róla már a mugli módszerrel is." -, majd lehuppanok a legközelebb álló padra, és másik lábamat is neki állok kiszabadítani. - Régóta gyűjtögetem már neki az ártásokat. Gondoltam, átadom egy szeretetcsomagba sűrítve, a nagyteremben. Vagy elküldöm a hetedéves fiúhálóba, de akkor persze más ártatlan srácok is megbűnhődtek volna, úgyhogy erről letettem - csevegek tovább, hajamat minduntalan hátra kell vetnem, mert előredőlve, a csizma csatjaival babrálva nem haladok valami gyorsan és a vöröslő tincsektől alig látok valamit. Odakint dörög az ég, olyan vihar közeledik így március elejére, amibe talán még az egyébként biztonságot nyújtó öltöző falai is beleremegnek. Nem tudom, hova siessek - Dean, akivel elméletileg együtt mennénk ma vacsorázni a nagyterembe, Demelzával van elfoglalva, ráadásul azzal sem érek el semmit, ha most indulok el a kastélyba. Ezért kapkodni kár. Mire felérek, egyébként is bőrig fogok ázni. A hideg, szeles tél után jól esne egy kevés végre a megjövendölt balzsamos tavaszból, ám ez úgy tűnik, még jó darabig várat magára. Így napfény nélkül, egyre lámpalázasabban tördelheti a csapat minden tagja a kezét, előre félve a Hugrabug elleni meccstől. Csak annyit mondanék - ha Zacharias Smith megver minket, ezúttal nem a kommentátori pódiumot borítom rá, amint azt a Mardekár elleni győztes meccs után tettem. Nem hiszem, hogy szó nélkül el tudnám viselni az önelégült képét. Talán kielégítő megtorlás lesz, ha még a levegőben teleátkozom gennyes kelésekkel a hátsó fertályát. Megérdemelné, ezt még Harry sem vitathatná el. Sőt, valószínűleg Ő is remekül szórakozna a mutatványon, csapatkapitányi cím ide vagy oda.

A másik csizmát a cuccaim felé hajítom, az öltöző másik végében felakasztott kabátom alatt landol, és nagyot fújva végre kiegyenesedem ültömben. Épp alkalmam van elkapni Harry félbeszakadt mondatát arról, mi lett volna, ha McLaggen nekem ugrik...
Hunyorogva pillantok oldalra a jelenleg csak Kiválasztottként emlegetett fiú irányába.
- Próbálta volna meg! A denevéreimet pont az ilyen alakoknak tartogatom - kacsintok rá egy igazán az ikreket idéző félmosoly kíséretében. Lumpsluck professzor ugyan kedveli az állatkáimat, mert ez egy pompás rontás, amíg nem ő a szenvedő alany, de biztosan nem örülne, ha valaki más éppen rajta próbálná ki.
Egyébként biztosan Harry is kiállt volna mellettem, ha McLaggen tettlegességhez folyamodik. Végtére is barátok vagyunk. Remélem, Ő is így gondolja. Belefáradtam már, hogy csupán Ron húgaként tartson számon - kedveljen önmagamért. Ne azért, mert a bátyám a legjobb barátja. Olyan nagy és komplikált kérés ez?

Amikor Harry az esélyeinkről kérdez, elhúzom a szám. Tudom, nem valami biztató, de fel kell készülni a legrosszabbra - és mondják, aki a gödör fenekén ül, az már csak felfelé mehet.
- Hát, pedig nem értem az aggodalmadat. McLaggen egy fáklyásmenet mindannyiunknak. Ő a megmentőnk. Gondolj bele, a bátyám mit szerencsétlenkedne össze-vissza... jó is, hogy megszabadultunk tőle egy időre, legalább a Griffendél nyugodtan fellépkedhet a tabella élére - ironizálok rezzenéstelenül komoly arccal, mintha minden szavam a lelkem mélyéről fakadna. Mint régen, amikor a Szükség Szobájába húzódva, az edzéseken Umbridge kis pregnáns köhintéseit parodizáltam, a többiek örömére. - De, ha egyszer ráérsz, mindenképp nézz Potter körmére edzés után - veszem halkabbra a hangom, mintha bizalmas titkokat osztanék meg vele, még közelebb is hajolok hozzá. - Borzasztóan lassú mostanában, ha a meccsen is ilyen lomha lesz, kizárt, hogy elkapja a cikeszt - kivéve, ha az a markába repül.
Napnál világosabb: csak ugratom, mégis le kell nyelnem egy nevetést.
- Bocsi. Vicc nélkül: nem vagyunk totál esélytelenek, csak... aggasztóan. De innen szép győzni, nem igaz? - kérdem, próbálok reményt önteni belé. Szükségünk is van a bátorításra.

Ginny csendesen takarítja a sártól súlyos csizmát, a csodafegyvert. Majdnem olyan hatásos, mintha egy Stuporral találta volna tarkón. Ám ennek is megvan a maga életérzése. Látni, ahogyan forogva repül a levegőben, majd a sarkával csattan a kiszemelt célponton, megismételhetetlen.

Látva mosolyomat, immár neki is elmúlt a haragja, és jókedvűen tovább csacsog arról, hogy milyen válogatott gonoszságokkal keserítené meg szerencsétlen fiú életét, miközben a talpához ragaszkodó plusz rétegeket próbálja levakarni. A pálcájával gyorsabban végezne, és így haja folyamatosan az arcába hullik. Bár én nem bánom, sőt. Így tovább lehetünk kettesben. Öröm minden együtt töltött perc. Vörös tincsei folyamatosan csintalankodnak, és látszik elhatározták, hogy nem hagynak nyugtot gazdájuknak. Ám Ginny kitartóbb.

- Tudod, azért örülök, hogy nem vagyok McLaggen bőrében. Nem szeretnék az ellenséged lenni – kacagok fel. Bele se merek gondolni mit szabadítanék a fejemre. Az ikreket első kézből ismerem, ám látom, neked se lenne okod miért panaszkodni – kacsintok rá. Nagy szája van a srácnak, de nem hiszem, hogy tettlegességre vetemedne, azt a szégyent sosem mosná le magáról – terelem vissza a szót McLaggenre. Csak azért látszott rajta, hogy eléggé begőzölt, belegázoltál a férfiúi büszkeségébe.

Eközben Ginny végez a csizmákkal, és nemes egyszerűséggel hajítja azokat az öltöző másik végébe. Ahogy felegyenesedik, újra hátraveti makacs tincseit… és én csak nézem… olyan szép. Szerencsés mázlista ez a Dean, nem is tudja mennyire.

- Hát, pedig nem értem az aggodalmadat. McLaggen egy fáklyásmenet mindannyiunknak. Ő a megmentőnk. Gondolj bele, a bátyám mit szerencsétlenkedne össze-vissza... jó is, hogy megszabadultunk tőle egy időre, legalább a Griffendél nyugodtan fellépkedhet a tabella élére  - mondja teljes komolysággal.

Egy pillanatra el is hiszem. Már épp vitatkoznék, és korholnám, hogy hogyan mondhat ilyet… a saját bátjára?! Ám ezután én is megkapom a beosztásomat, ahogy közelebb hajol hozzám, a nyakamon érzem a leheletét, ahogy lassan formálja a szavakat… majdhogynem kiráz a hideg a forró levegőtől.  Bizalmasan a fülembe súgja, szerinte mennyire lomha vagyok az edzéseken. Itt már egyértelmű, hogy ismét tréfál, csak viccelődik velem. Próbálom nem mutatni a rám törő érzéseket. Zavaromban inkább leveszem a szemüvegem, hogy megtöröljem, addig is elvonom vele a figyelmemet.
 
- Igen meggyőző érverés – mondom immár vigyorogva, és visszaveszem azt. Mindenképp megszidom ezt a Potter gyereket. Teljesen haszontalan mostanság. Azt hiszem, jobban teszem, ha büntető feladatokat rovok rá az edzéseken. De a hajtókra is ráfér a fegyelmezés, nem gondolod? Legtöbbször csak össze-vissza repkednek, ötlettelenül, mintha a seprűjük vezetné őket és nem fordítva.
Csak, hogy én is élcelődjek egy keveset. Jó hangulatomat nem leplezem, nincs is miért. Amúgy is, ő kezdte, én csak folytattam a játékát. Ahogy nézem lassan ő is elkészült. Kinézek az öltözőből, hátha csendesedett az eső, ám a hatalmas mennydörgés nem tartogat semmi jót.

- Nem vagyunk totál esélytelenek, csak... aggasztóan. De innen szép győzni, nem igaz?
- Végül is… mindenképp szép győzelem lenne. Azért bízom a csapatban, képesek vagyunk rá, meg tudjuk csinálni. Remélem élesben nem csak McLaggen szája lesz nagy, hanem parádézik és megcsillogtatja fantasztikus őrző képességit – majd újra kinézek az ég felé. Azt hiszem pokoli viharunk lesz.

EGY NÉV NEM SOKAT ÁRUL EL A VISELŐJÉRŐL.
SOKKAL TÖBBET MOND ARRÓL, HOGY AZ ILLETŐ MIRE KÉPES.

Harry nem szeretne az ellenségem lenni? Fél szemmel az arcára sandítok, és őszintén szólva megnyugtat a vonásain játszó mosoly. Amikor látom mostanság vidámabbnak tűnik, mint eddig, én pedig csak örülök, bármi is az okozója ennek - Sirius halála után elmondhatatlanul aggódtam azért, mi dúlhat a mostanság csak Kiválasztottnak titulált fiú lelkében. Végtére is elveszítette az egyetlen olyan támaszt az életében, akit igazán a rokonának mondhatott. Sirius mindenki számára sokat jelentett, a halála megviselt minket, de Harry...
Inkább elharapom fejben a gondolatot, nem szeretnék ilyen dolgokon rágódni, amikor láthatóan képesek vagyunk jól érezni magunkat együtt. Nem mondhatnám, hogy évek gyakorlata van ebben - szerintem Harry legfeljebb múlt évben kezdett fejben elválasztani a családomtól, mikor a kislányos lámpalázamat levetkőzve kibújtam a "Ron kishúga" szerepkörből. Ideje volt már.
Az ikrek említésére felnevetek. Hát persze, a legtöbb trükköt megtanulja tőlük az ember lánya, ha mellettük nő fel és van benne elég örökölt leleményesség, kitartás. Harry rám kacsint, amitől néhány évvel ezelőtt még megremegett volna a térdem, ám ezúttal áthatóan, lángoló tekintettel viszonzom a pillantását. Akaratlanul is felötlik bennem, egykor mennyire vágytam erre a gesztusra - egy pillantásra, amivel engem lát, nem pedig a kislányt, a kishúgot, a bajkeverőt, aki naivan átadta a lelkét Tom Denem naplójának. Aki majdnem végzett nem csupán az iskolával, de Hermionével is. Részemről nem nehéz hozzászoknom a másfajta hangnemhez, ez bizonyos mértékű szabadságot biztosít nekem, ha Harryről van szó. Sokkal jobb érzés így beszélgetni vele, mint minden szavától elpirulni, a cipőfűzőmet bámulni, ha csak átsiklik rajtam a tekintete, és a zavar piros rózsáival az arcomon belekönyökölni a vajtartóba.
- Férfiúi büszkeség? Ez úgy hangzik, mint valami kórság.  Abba pedig, amit az évek során ekkorára fújtak, lehetetlen nem belegázolni. Pedig szerintem még udvarias és kedves is voltam - vonok vállat meglepően ártatlan arccal. - Igazán nem tehetek arról, hogy Őnagyságát érzékenyen érinti, ha fejbe vágják egy csizmával.

Egyébként talán gyorsabban végeznék, most azonban nincs kedvem sietni. Vajon mit csinálhat Dean? Demelza ápolásra szorul, talán már fel is értek a gyengélkedőbe.  Elképzelem a különleges rajztehetséggel megáldott fiú arcát, mikor elmesélem, milyen kalandot éltünk át az öltözőben, és csak még nagyobb kedvem támad nevetni.
Deannel sok dologban nem értünk egyet. Nem érti meg, miért reagálok olyan hevesen, ha előzékeny próbál lenni, mondjuk, ha kinyitja előttem az ajtót - mintha nem lenne kezem! -, vagy megpróbál felsegíteni a portrélyukhoz. Féltékenykedik, valahányszor egy másik srác hosszan eltereli a figyelmem, ugyanakkor fájdalmasan higgadt tud lenni, ha számomra fontos dologról van szó. Viszont néha azt kívánom, bár mindenki más is annak látna engem, aminek ő lát. Egyszer lerajzolt - másfél órán át ücsörögtem a parkban egy tóparti fa árnyékában, és egy idő után már csak emlékezetből mintázott meg mindent, mert nem tudtam egy helyben maradni. Soha, senki nem nézett még rám úgy, mint ahogyan azon a pergamenen az ő szemein keresztül megpillantottam magam. Az a Ginny sokkal szebb, sokkal megfontoltabb volt, mint én. Mozdulatlan, mégis élő vonásokkal. Bár nekem adta a művet, nem volt szívem mutogatni, mert úgy éreztem, Dean becsapta ezzel önmagát. Valami olyat keres bennem, ami nincs ott. És, ha erre rámutatnék, azzal nyilván megbántanám, elvenném a kedvét - bármi is az, amit egymás iránt érzünk.
Néha, amikor a szemébe nézek olyan, mintha sokkal többet tudna nálam. Mintha értené az életemnek azon mozzanatait is, amelyek számomra megfejthetetlenek. Mintha ismerne, jól ismerne, és mégis kénytelen lenne felemelni, még a nem túl szimpatikus tulajdonságaimat is úgy kezelni, mint a tökéletesség elemeit. Nem is tudom, mi a rémisztőbb ebben...

Gondolataim csupán egy szívdobbanásnyi idő alatt száguldanak át rajtam, s mire észbe kapok, már Harryhez egészen közel hajolva suttogok bizalmas butaságokat a fülébe. Ezt nem szabad, villan belém hirtelen, s még alig érek a mondat végére, máris hátrahúzódom. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Ki akartam volna provokálni? De mit? Egyáltalán miért kellett közel hajolnom hozzá? Nem ez a legjobb módja annak, hogy meggyőzzem arról, nem kell többé tartania a rajongásomtól. Nyugodtan lehetünk barátok. Ezt az üzenetet csúnyán mellélőttem. Fantasztikus, Ginny.
Harry megtörli a szemüvegét, és elvigyorodik. Na jó, talán nem vétettem az imént fatális hibát, és ettől jobban is érzem magam. Hermione szavai az esőcseppek kopogását is túlharsogva szólalnak meg az elmém egy rejtett, nem igazán tudatos zugában: "Látod? Ennyi az egész. Keresd mások társaságát, járj más fiúkkal, ha van kedved, ne várj Harryre." Két évvel ezelőtt, a Karácsonyi Bál estéjén beszélgettünk erről, s azóta igyekszem megfogadni ezt a tanácsot. Nehezen léptem volna túl azon, ha épp ma, épp itt, az öltözőben szúrom el.
Amint a hajtókról kezd beszélni, elvigyorodom. Hát persze.
- Mintha valaki konfúziós bűbájt szórt volna rájuk, igaz? Elgondolkodtató. Látod, Weasley passzai is egyre erőtlenebbek. Fogalmam sincs, hogy vehetted be azt a csajt a csapatba. Nem szép dolog kivételezni valakivel csak azért, mert a legjobb barátod húga az illető - mondom egy helytelenítő pillantás kíséretében. Harryt már kifiguráztam, ráadásul magamon is épp olyan jó élcelődni, mint bárki máson. Mondjuk, persze, McLaggen a csúcs ebből a szempontból, de őt átmenetileg már kiveséztük.

Lassan elkészülök, fél kezem ujjaival néhányszor átgereblyézem a jobb vállamra vont nagyobb hajtömeget. Úgy festhetek, mint egy ázott hippogriff, talán ennél alaposabban oda kellett volna figyelnem, amikor az öltözőbe belépve elkezdtem rendbe szedni magam, de lefoglalt a kviddics sztárunk helyrerakása.
- Talán nem lesz baj - próbálok lelket önteni a csapatkapitány úrba. - Hiszen ő volt a válogatáson a második legjobb. Az, hogy ilyen elbűvölő a stílusa talán nem befolyásolja éles helyzetben az őrzői képességeit. De, ha elveszítjük miatta a meccset... engedélyt adsz rá, hogy élő egyenesben, az egész iskola szeme láttára aprófává átkozzam? - kérdem reménykedve. Persze, amennyiben nem adja áldását a tervre, az nem fogja befolyásolni azt. Már eldöntöttem, ez csupán formaság a részemről. Neki is biztosan tetszene.

[Köszönöm a játékot!]

Szegény McLaggen, a végén még megsajnálom. Na jó, nem, azért annyira nem vészes a helyzet, de szó se róla, megérdemelte amit Ginnytől kapott. De azt is biztosra veszem, hogy semmi sem fog változni.

- Az az igazság magam se tudom, miért is lett csapattag ez a mihaszna lány. Állandóan csak csacsog, a kvaffot is csak messziről bámulja. – incselkedve csatlakozom Ginny élcelődéséhez. Tudom, hogy nem szabadna, de hát ennyit igazán megtehetek Ronért. Ez a legkevesebb, meg aztán ki tudja. Lehet még pompás játékos lesz belőle, csak oktatás kérdése az egész. Azt hiszem, jobban teszem, ha mostantól különösen odafigyelek rá. Talán tudok neki mutatni egy-két trükköt… - vigyorogva rákacsintok.

Lassan ő is elkészült. Összeszedte a cuccait, már csak a hajával bajlódik.

~ Szegénykém rendesen elázott, vöröslő tincsei rakoncátlanul lázadnak mindennemű ráncba szedéssel szemben. Ám szerintem így is csodálatosan fest… ez a mosoly mindent kárpótol. ~

Közben újra az eget bámulom, és a csepergő esőt. A távolban sötét fellegek takarják a horizontot… a fényesen cikázó villámok egyre közelebb járnak. Még fél füllel hallom, ahogy Ginny újra bíztat, nem lesz baj, probléma nélkül nyerhetünk a helyettes őrzőnkkel, de a villódzó fények teljesen rabul ejtenek. Amilyen baljós olyan könnyen magához láncolja az ember tekintetét. Annyi minden jár a fejemben… Malfoy szokatlanul furcsa, mióta az Abszol úton járva észrevettük, nem hagy nyugodni a dolog. Biztosan készül valamire. Bizonyítékom nincs, de a zsigereimben érzem, hogy valami készül... valami  rossz… nagyon rossz. Hermione és Ron bolondnak néz, azt mondják, csak beképzelem, és csak a Malfoy iránti utálatom miatt hiszem azt, hogy ő is beállt volna a Halálfalók közé. Legyen bármennyire is egy beképzelt és fennhéjázó aranyvérű mardekáros, de tudom, hogy gyáva. A szája persze mindig jár, ám valahogy érzem ez most más. Megváltozott, valami megváltozott benne, más lett. Komor gondolataimból Ginny hangja rángat vissza a valóságba, aprófává akar átkozni valakit… ha jól sejtem McLaggent. Szerencsétlen, egyszer tényleg nem fogja megúszni.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne… még büntetőpontokat kapnánk, vagy rosszabb esetben eltiltanának a következő meccsről. Azt pedig nem szeretném… ellenben ami a klubházban történik, az ott is marad – mondom sokat sejtetően. De nem, miket beszélek. Ne csinálj semmilyen meggondolatlanságot. Nem akarom, hogy bajod essék… - teszem hozzá halkan.

Arcom kissé elszomorodik, lassan indulunk hát, hisz nincs már itt több dolgunk…
- Akkor azt hiszem, mindennel megvagyunk. Ermm… - akad el a szavam – ha nem bánod, szívesen visszakísérlek a kastélyba. – nem túl magabiztosan, de mosolygok.


Köszönöm a játékot!