Bejárati csarnok

Ide jut mindenki, aki belép a Roxfort kastélyának hatalmas tölgyfa kapuján. A tágas csarnokot fáklyák világítják meg. Felfelé faragott, gyönyörű kőpilléreket látni, melyek kupolában tetőznek. Illúzió ez csupán, de csodás illúzió.

Jobbra a Nagyterem kétszárnyú ajtaja nyílik, a bejárattal szemben vöröskárpitos lépcsők indulnak a felsőbb szintekre. Balra egy hosszú, kacskaringós folyosón át vezet az út a bájital-laborokba, és sokak szerint itt kezdődik a Mardekárosok birodalma is.

A csarnok egy sarkában állnak a hatalmas homokórák, melyek a Roxfort négy háza közti pontverseny állását hirdetik. A homokóra-formákban apró drágaköveknek látszó, színes, egyformára csiszolt kavicsok vannak, ám ezek pusztán a látványt szolgálják: a homokórák előtt alul tényleges számokban realizálódnak a pontállások.

Pillanatról pillanatra élek. Izzadtan és fáradtan loholok a porfelhők között. Bőröm kipirosodott, valahonnan a vér is folyik a lábamból, de nem lehet túl vészes a seb, hiszen még szédelgést se érzek, és a nadrágom sem ázott még át a vértől. Amíg nem muszáj nem foglalkozok vele. A fájdalom is fantomi, olyan, mintha az agyam tudná, hogy fájnak a testrészeim, érzi, hogy testem minden egyes mozdulattal gyengül, de mégsem érzem fizikai kivetülését. Tudom, hogy kimerült és sebesült vagyok, mégsem érzem.
Életükért küzdő embertömegek között hirtelen múlt nélkülinek és jövőtlennek érzem magamat. A körülmények, a csata, a vér és kifordult belek vonják el figyelmemet, benne élek a végső ütközetben, és úgy érzem, mintha az egész életemben csak ez történt volna. Csak a hullákra és élőkre koncentrálok, arra, hogy a zöld fénycsóva ne találjon el, arra, hogy minél több régi csatlóstárson bosszuljam meg elcseszett életemet. Nem tudom, milyen élet vár rám a küzdelem után - már ha túlélem. Találkozok-e még azzal a maréknyi fontos emberrel, akik számítanak bármit is az életemben?
Yvette-re gondolok, aki Franciaországban maradt, biztonságban, messze ettől a vérrontástól. Aki sírva vár rám, s a magasságosokhoz imádkozik, hogy éljem túl a háborút.
Sabrinára gondolok, aki védtelen volt, de hála megromlott bestia nővérének, őt is a háború és a gonoszság hideg öle nevelt fel, és most parancsomra elmenekült az ostrom, Halálfalók és Voldemort elől.
Dantéra gondolok, egyetlen barátomra, akivel most ellenségek vagyunk. Kézfogással váltunk el, kihúzott háttal, tiszta tekintettel és szilárd szívvel. Tudtuk, hogy barátságunk túltesz a háborún, Voldemorton és Potteren. A csatatéren ellenségek vagyunk, lelkünkben testvérek.

Sebesült lábaimat vadul váltogatom a lépcsőkön, míg le nem érek a bejárati csarnokba. Harminc-negyven ember küzd életéért, vagy a másik élet kiontásáért, nem látni ki barát, ki ellenség.
Körülöttem füst, vér, hullák, belek, törmelék, leomlott fal és pusztulás.

Brandon

Reménykedtünk benne, hogy nem találkozunk. Bíztunk benne. Naivan azt hittük, elkerülhetjük a ránk váró kínos pillanatot. Már nem, mint testvérek. Hanem mint ellenségek. Két különálló oldalt képviselve, s lelkünk mélyén abban reménykedtünk, hogy a csatatéren nem futunk össze. Legfeljebb csak úgy, hogy az egyikünk már halott. Akkor nem nekünk kéne végeznünk a másikkal, saját kezűleg. Szemtől szemben. Látni az utolsó felénk vetett pillantásokat, szívünkben azzal a tudattal, hogy ha nem is rokoni szálon, de mi testvérek vagyunk. Testvérek, akiket szétszakított a háború. És most egymás ellen küzdenek…

Ennek ellenére én mégis megkísértettem a Sorsot. Brandonhoz kellett mennem. Muszáj volt őt megtalálnom, s bár nem tudtam, merre tartózkodik, bíztam a megérzéseimben. Nem gondolkodtam, merre megyek. Hagytam, hogy lábaim vezessenek arra, amerre legjobb barátom tartózkodását sejtették. Az egyedüli dolog, amire figyelnem kellett az az volt, hogy meg ne ölessem magam, mielőtt Grayhez érek. Ahhoz az idiótához, aki miatt most ilyen helyzetben vagyok. Ó te szerencsétlen, hogy én mennyire utállak! Minek kellett így megkavarni az egészet?! He?! Remélem, hallasz még így a háború iszonyú hangjai közepette is, vagy legalább csuklasz! Legalább tudd, hogy feléd tartok, és hogy valaki gondol rád!
Egy fénycsóva suhant el előttem, s csak pár centi hiányzott, hogy el ne találjon. Hirtelen megtorpantam. Vettem egy mély levegőt, s rá kellett jönnöm, hogy nem csak Brandon hülye. Én is az vagyok. Keresztülkajtatok ezen a nyomorult kastélyon úgy, hogy őt próbálom megtalálni, miközben, ha összetalálkoznánk, egymást kellene megölnünk. Pedig pont ezt akartuk elkerülni.
Csakhogy már nem volt kiút. A romok közt, a füstben megpillantottam egy alakot. Háttal állt nekem ugyan, de bármikor képes voltam felismerni azt a testtartást, azt a tekintélyes egyenes hátat, ami még a háború hevében, sérülések ellenére sem görnyedt meg. Mert a nagy Brandon Gray soha nem hunyászkodik meg.
Vettem egy mély levegőt. Lassú léptekkel közelítettem felé, s fogalmam sem volt róla, hogy szólítsam meg. Hiszen bármikor megölhet. Megtehetné, nem állunk egy oldalon. De én mégsem féltem.
- „Rég” láttuk egymást, Brandon… - Hangom kimérten csengett, s egyenes háttal, magabiztosan lépkedtem feléje. Az óvatos, lassú megközelítést választottam. Ezzel nem ijesztek rá, s talán nem támad majd reflexszerűen. – Beszélnünk kell – mondtam, bár felkészültem arra is, ha elsőre nem hallgat meg. Majd meggyőzöm.

[Gondolod?]

Pálcámat kivonom. Hosszú ujjú, fekete pólóm egyik ujja leszakadt már, pont a csonka karomon. A Sors úgy látszik vicces kedvében van a vérontás közepette.
Az ismerős hang hátam mögül szólt. Lassú, nyugodt hangja nem késztetett hirtelen mozgásra. Nagy levegőt vettem, és azonnal egy jelenet játszódott le lelki szemeim előtt. Egymásnak esünk, a két barát, csupán azért mert a háború etikettje megszabja, hogy könyörtelenül le kell mészárolnunk egymást.
Und das Atmen fällt mir och so schwer.

Megfordultam. Ő pedig jelentőségteljes pillantást vettem rám.
- Gondolod? - mosolyodok el komoran.
Felidézem a legutóbbi találkozásunkat.
Egy hosszú úton voltunk túl, a hoppanálás nem volt a legbiztonságosabb megoldás, inkább máshogy oldottuk meg az utazást Franciaországból. Yvette-et hátrahagytuk, ott biztonságban volt mindentől, amibe a háború vagy én kevertem. Dante miattam jött Marseillesbe, pontosabban értem jött. Hírt hozott Voldemort támadási szándékáról, és bár nem vallotta be hangosan, biztosan tudom, hogy azért jött, hogy visszavigyen Angliába, bármilyen következménnyel, bármilyen módszerrel. Nem mondta ki, de tudtam, hogy így tartja helyesnek, és tőlem is ezt várja el. London belvárosában, az egyik utcában álldogáltunk hajnalban. Rajtam mugliruhák és kezemben táska. Rajta köpeny és mágusruházat - már akkor kiütközött, hogy miért álltunk ott csendben a falnak dőlve. Az út alatt szó nem esett arról a problémáról, amivel szembe találtuk magunkat. Azért hagytam őt ott Sabrinával, egy önmagát megsemmisítő levéllel, mert megakartam őket óvni. Nem akartam az árulás örvényébe őket is belelökni, hadd fuldokoljanak ők is. De Dante mégis eljött értem, mert tudta, hogyha most nem jövök vissza, örökre megbánom. Egymás mellett álltunk a falnál és a szemközti épületet figyeltük. A Nap lassan felkelt, már félig világos volt - eljött az idő. Ellöktük magunkat a téglafaltól és megálltunk egymással szemben. Nem tudtuk mi lesz, nem tudtuk, mit gondol a másik. Nem is kellettek szavak, két testvér állt egymással szemben, akiknek a szavak csupán felesleges időpocsékolás. Pontosan tudtuk, hogy mit kell majd tennünk, ha találkozunk a végső összecsapásnál.
- Vigyázz magadra.
- Vigyázz magadra.
Megfogtuk egymás kezét, és talán egy utolsót kezet ráztunk. Egyenes háttal, büszke tekintettel, szilárd lélekkel.
Aztán ő jobbra ment, én pedig balra.
Weh mir, oh weh!

Most pedig itt állunk, és azt mondja "beszélnünk kell". Nem támadt hátba, ahogy én sem tettem volna soha. A testvéremet sosem árulnám el, annál még én is több vagyok.
Első gondolatom, hogy el kell tűnnünk innen, ugyanis mögöttem élet-halál harcot vívó embertömeg bármelyik pillanatban magába szippanthat. Teszek egy lépést felé, és már szólni akarok, de megpillantok a válla fölött egy ismerős arcot. Pálcát von, és ő is szóra nyitja a száját.
Nekirontok Danténak, olyan erővel, hogy mindketten az egyik lépcsőn landolunk, az átok pedig felettünk suhan el. Hátamra gördülök, és az ismerős arcába ordítok:
- Avada Kedavra!
Burward pedig holtan esik össze.
Feltápászkodom, és ha Dantének segítség kell, őt is felsegítem.
Megragadom, és az első ajtóig ráncigálom, belököm, bemegyek én is, és magunkra zárom az ajtót. A zár nem igazán lehet hatásos ebben a helyzetben, elég kétséges, hogy vajon a következő pillanatban ránk dőlnek-e a falak. De nem hinném, hogy bárkinek is eszébe jutna egy koszos tárolóba benyitni az ostrom közepén.
Ránézek Dantéra, pár pillanatig csak nézem őt, és elteszem a pálcámat. Bármennyire nem férfias, hirtelen átölelem erősen, megpaskolom erősen a hátát és elengedem őt.
Boldog vagyok, amiért még él, amiért nem árult el engem, amiért nem támadott hátba, amiért beszélni akart. De belül keserűség önt el amiatt, amiről beszélnünk kell. Hiszen pont az imént öltem meg az én régi társamat, az ő mostani társát.
Und die Vögel singen nicht mehr.