Állomás

Guin

*Na lám... Tökéletes hidegvérrel nézett a lány szemeibe, miközben az a pálcáját nekiszegezte. Nem zavarta, sőt mi több, nem is igen ijedt meg. Általában megszokta a hasonló reagálást, hiszen a legtöbb lány, akit hátrahagyott élete során, azok többsége így köszönti, persze sutyiban gyorsan leveszik a tőle kapott ékszereket... Kis áruló férgek... Na mindegy. Legalább egy okkal több, miért nem foglalkozik vagy foglalkozott velük jobban... Szóval csak lenyelte a falatot, ami a szájában volt, és Guint nézte. Az lassan meghökkent, döbbenet, mérlegelés, és még pár érzelem meg gondolat suhant át arcán, mielőtt rendezhette volna őket, majd zavartan eltette a pálcát. Dash most mosolyodott el újra, a hűvös nyugalom felengedett, és mosolygott. A Mardekárosokra jellemző, kissé fölényes mosollyal, persze csak a házbeliek értették meg a másikat, és nem értették fellengzősködésnek. Mert ez volt a természetes. Ártatlan szemeket meresztett a lányra, és úgy válaszolt. Már csak a glória kellett volna...*
- És? Ugyan... te vagy nagyon hirtelen. Egyáltalán nem lopóztam. Ha azt tettem volna, akkor befogom a szemed, és ,,Na ki vagyoook"- ennél két oktávval magasabban cincogott, hogy elváltoztassa a hangját, és be kell vallani, roppant vicces volt... - szöveggel jöttem volna, nem köszöntem volna.. Vagy nincs igazam?
*Felszaladt a szemöldöke a biztos tudatban, hogy igenis, csak igaza lehet. Nem köszönne, ha valami naaaagy terve volna a lánnyal... Ennyit erről. Széles mosollyal nyújtja át a csokit, és kacsint mellé. Bólintott, majd újra harapott a saját csokijából, és élvezte, ahogy az szétolvad a nyelvén, nyál futott össze a szájában, majd látható élvezettel lenyelte. A kérdésre csak felvont szemöldökkel bólintott.*
- Ja... A kígyóimat etetem meg... Persze nem a szobalánnyal...
*Pajkosan vigyorgott Guin felé, hiszen érdekes lenne, ahogy a nála lassan nagyobb kígyócskái megették volna a sikítozós lányt... Vállat vont, és elengedte a bőröndöt, ami halk puffanással landolt. Aztán zsebébe süllyesztette a másik kezét, és a lányra nézett.*
- Háklis vagyok arra, hogy ki ad nekik enni... Egyik lány egyszer például táskát csinált nekem az egyik kedvencemből... -hirtelen furcsán elsötétülnek a zöld szemei... - Hát igen... Szóval... És te merre? Csak úgy mászkálsz erre, vagy célod is van? Persze ha kérdésem nem zavar...
*Közben gondolatait a fentebb említett lányról az előtte álló, eléggé élő példányra pofozta, mosolyt varázsolt elő, és eltüntette a csokijának maradékát. Az üres csomagolást laza mozdulattal a szemetesbe küldte, és újra a másikra pillantott. Kissé ideges, elgondolkozó, zavart, kíváncsi... Összetett, és roppant érdekes hölgyemény... Vajon van barátja?*

G i n n y

Ez a nap. Valami borzalmas. Mást sem akarok csak otthon lenni és az ágyamban feküdni. Aludni, akkor legalább nem jutnak eszembe a rossznál rosszabb dolgok, a gondok, melyekkel küszködök. Alvás közben minden olyan nyugalmas, s nekem most éppen erre a nyugalomra van szükségem.
Ráadásul úgy látszik Ginny is cserbenhagyott. Tudtam én, hogy semmi kedve hozzám hasonló bénaságokkal lógni, nem is tudom miben reménykedtem. De nem baj, meg vagyok én egyedül is, maximum a WC kabinban utazok és akkor a mardekárosok is békén hagynak.
Előrébb lépek, majd belemarkolok a bőröndöm pántjába, ám akkor harsány hang zeng mögöttem, halálra rémítve, én pedig, mert hát mégis csak én vagyok és hűnek kell lennem magamhoz, hasra esek a saját bőröndömbe. Huh, ez roppant kínos, még Ginny előtt is szégyellem magam, pedig ő már megszokhatta az állandó bénaságaimat. Ha nem fájna annyira a hasam, az alatta tülekedő táska miatt, akkor most talán kedvesen rámosolyognék Ginnyre, de most nem igazán telik rá.
Oldalra fordulok, majd kezemmel megtámasztom magam és felállok. Kihúzom magam, megigazítom a taláromat, s felállítom a bőröndöt is.

- Persze, menjünk. – bólintok égővörös fejjel, majd Felemelve a bőröndöt, felszállok a vonatra, s elindulok, hogy keressek egy üres kupét. A soron következő harmadik, vagy negyedik üres is volt, úgyhogy belöktem, majd beléptem rajta, s táskámat is feldobtam helyére, majd türelmesen megvártam, míg a lány is berendezkedik, s még mindig vörös fejjel megszólalok.
- Bocsi, az előbbiért, csak tudod, nem számítottam rá. Megijedtem. – oh, csak ne lenne ennyire kínos. Szörnyű, pedig már én is megszokhattam volna.

bocsi, de ez nagyon rossz lett :S

[Neville]

Neville

*Látom ám Nevillen, hogy most még a szokottnál is rosszabb formában van. Szegény mindent félrecsinál, nem szándékosan, ő sajnos ilyen, de én ilyennek kedvelem. Aranyos, igaz, van amikor nagyon frusztráló dolog, ha vészhelyzetben kell vele szerencsétlenkedni, de amúgy.. Nem is Neville lenne enélkül. Szegény köszönésemre eltaknyol, és mintha a ládáját védené, ráfekszik. Biztos fájhat... De úgy nézem, hogy nem számított rám. Igaz, késtem, szóval én sem hazudtoltam meg önmagam, de még időben, mert a vonat még itt van, és nem ment el, nem igaz? A fiú elvörösödik, én meg egy kis barátságos mosolyt eresztek meg, miközben rántok egyet a válltáskám pántján. A hajam hátrarázom, megigazítom a hajpántom, és közben a háztársam nézem. Szegény.. Mire észbekapnék, hogy segítsek neki, már fel is állt. Aztán végre felszálltunk, és én hátra sem nézve elindultam keresni. Fájt a gondolat, hogy utoljára látom így, talán jövőre nem is lesz iskola... De... Tudni, hogy nincs odabent Dumbledore megnyugtató, és biztonságot sugárzó alakja, amint tűnődve okos kék szemeivel a diákokat fürkéssze, és olyan gondolata támadjon az embernek, hogy Ő mindent tud... Nincs... ő többé nincs, mert... A számat keserűen szorítom össze, és követem Nevillet, aki már le is pakolt a kupéban. Bevonszolom a ládám, sóhajtok, és lehuppanok az ülésre. A ládám úgy teszem, hogyha valaki bejön, ne üljön le, mert foglalt, és közben az ajtóra nézek. Prefektus vagyok, de... Nem megyek ki. Minek? A vonat olyan csendes, mintha nem lenne senki sem rajta. Már csak azok vannak itt, akik szerették a jóságos alakot. Akik a temetésre maradtak, és igazán kevesen voltak. Szóval... Neville megszólal, és rá kell jönnöm, a való világba kell visszatérni. Mosolyra húzom a szám, bár sírni volna megint kedvem. Hol vannak már Harryék? Vagy nem is jönnek... *
- Nem baj... De megszokhatnád, hogy késni szoktam. És ha ígérek valamit, nagy dolognak kell történnie, hogy ne teljesítsem. Szóval... Úgy láttam, hogy nem számítottál rám... De... Semmi gond.
*Szemeimet összehúzom, és kis vidámsággal nézek alulról felfelé Nevillere. Sóhajtok, és hátradőlök kényelmesen. Halkan szólalok meg,az előbbi vidámságom már sehol.*
- Szerinted lesz jövőre suli? Én mindenképpen visszajövök. És Harryt itt fogom segíteni. Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy Tudjukkinek ne legyen könnyű élete.
*Csendben mondom, és olyan gyilkos tekintettel meredek a táskám cipzárára, mintha az tehetne az egészről. A fiúra pillantva azonban kissé reményvesztett leszek. Mi vár ránk a jövőben? Lesz elég erőm? *

G i n n y

Úgy látom Ginnynek nem igazán tetszik, hogy úgymond megkérdőjeleztem azt, hogy betartja-e az ígéretét. Pedig bizton tudom, hogy számíthatok rá. Tudom, hogy nem hagyna cserben, és amit megígért azt teljesíti is, csak… most valahogy elbizonytalanodtam. Most… nem is tudom. Már minden olyan más. Minden megváltozott pár nap leforgása alatt és én már nem tudom, hogy mi maradt ugyanaz. Tudom, furcsán hangzik, de… igazából az is. Furcsa. Nagyon kemény dolgok történnek mostanság, mi pedig nem igazán tudunk mit tenni. Meg van kötve a kezünk. A halálfalók nem kegyelmeznek senkinek. Ők irányítanak, és mi kevesebben vagyunk. Nem tudunk mit tenni és… ajj, már megint ez a reménytelenség. Nem szabad elvesztenem a reményt. Az az egyetlen, ami még megmaradt. Na, meg a nagyi, de ő most otthon van. Messze. Egyelőre távol innen.

   A lány arcára nézek. Szegény eléggé el van keseredve. Próbálja leplezni, igyekszik erősnek mutatkozni, de az aggodalmat és a várakozást mindenképpen le tudom olvasni arcáról. Már jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, mikor igazán szomorú, vagy boldog és mikor nem. Aggódik, Harryékért. Hát persze. Én is, hol lehetnek már? Lehet, hogy már felszálltak és beültek egy távoli kupéba. Nem tudom, de mindenesetre válaszolok Ginnynek.
- Ne haragudj. Én csak… tudod, már fogalmam sincs, mikor mit gondoljak. Annyi minden változott mióta… minden teljesen más lett. – mondom esetlenül. Saját szavaimat hallgatva kissé elmosolyodok. Olyan… nem is tudom. Kétségbeesett volt. Ám, hogy miért nem tudom.
- Öhm, nem tudom. Lehet, hogy már felszálltak és beültek valahova máshova, vagy csak még nem jöttek le. – ejtem ki a szavakat immár egy fokkal vidámabb hangon. Szemeimet az állomásra függesztem, majd kicsit hunyorítok, hogy ki tudjam venni az állomáson álldogálók arcát, ám ez nem igazán sikerül, majd aztán ők is felszállnak a vonatra, s pár perc múlva hangos füttyszó hallatszik, s alattunk zúgni kezdenek a kerekek, majd az állomás képe szépen lassan elúszik mellettünk.
- Vagyis… inkább valahova máshova ültek. – javítom ki magam. Az utolsó lehetőségbe bele sem gondolok. Abba, hogy esetleg ott maradtak, mert biztos vagyok benne, hogy nem. Asszem akkor Hermione kicsinálná a fiúkat.
- És tudod már, hogy töltöd a szünetet? – nézek Ginny arcára, s kérdem egy kellemesebb témát elővéve.

[Neville]

Neville

*Szegény Neville. Talán mégsem kellett volna annyira rárivallni, hiszen biztos őt is megviselte ez a nap. Nem mondom, elég nehéz volt, és nem csak nehéz, de még nyomasztó is. A hátam mögött hagytam, és eldöntöttem, nem törődöm vele. De ezt nem lehet csak egy csuklómozdulattal elintézni! Rámosolygok a fiúra, igaz a görbém elég gyenge, de ennyi tellik tőlem. Ez van, kérem. Szóval fel kell lázadni. Nem hagyom, hogy engem bárki ugráltasson, akinek egy árva kígyó is visszanéz a kezéről, vagy egy koponya! Akiről megtudom, hogy halálfaló, és kikezd velem... Persze, most hogy belegondolok, iskolán belül mit tehetek ez ellen? Hiszen ki is csaphatnak... De ha Harry ott lesz, és segít, senki sem állíthat meg. Csakhogy Harry nem biztos, hogy visszatér. Megértem, az ő helyében én már régen kinyúltam volna. Kampec, és kész. A holtat nem küldik vissza, hogy bocsesz, és itt van még egy esély, mert elbaltáztad. Csak bedobod a törülközőt, és kész. Mint... Az öreg,  bölcs, és... Hősiesen nyelem könnyeimet. Mi lesz Roxforttal ez után? Halálfalóké, és Tudjukkié lesz, az, akitől olyannyira tartott az a kígyó, a démon... Szintén meghalt. És lehet nem szenvedett. Lám, hatalmas mágus volt, az emberek nem fogják elfelejteni, és mégis meghalt, nem jön vissza. Bedobta a gikszert. Egy villanás, és kész. Ahogy Harry mesélte. Lehet, hogy csak a zöld villanást látta. Talán nem is fájt. Gyorsan kinézek az ablakon, és amíg látszólag a hajam söpröm ki arcomból, egy kósza elszabadult könnycseppet törlök le az arcomról. Neville bocsánatot kér, ezért gyorsan visszafordulok, és egy kósza mosollyal biccentek.*
-Tudom, Neville. Tudom. Olyan... Nehéz minden. Vanak, amik elmúltak, mert el kellett múlniuk. Hidd el, semmi sem történik ok nélkül. Ha ez a végzet, hát végigmegyünk rajta. De azt tudnod kell, hogy a döntés mindig a te kezedben van. Akárhol és akárkivel vagy. Akár a Halálfalókkal, akár a nagyiddal, mindig van döntésed. Csak végig kell gondolni. - érzem, hogy a hangom erősödik, talán egy új ötlet, vagy egy új kép, amihez ragaszkodni fogok, és csakazértis elérem! - Neville! Nem fogjuk hagyni, hogy a jó öreg Roxinkat mindenféle jöttment kurafik megbuzgerálják! Megmutatjuk nekik, hogy a kastély még képes az igazgató nélkül is ellenállni, mert mi ismerjük az összes rejtekhelyet, az összes folyosót, és páncélt. Ők viszont nem. Emlékszel George-ék üdvözlő és búcsúzó partijára, amit Umbridge-nek készítettek? Na... Nem fogok tétlen ülni, és nézni ezt a horrort. Pocsék, és még a jegy árát sem fizetik vissza.
*Arcom már kicsit ég, lehet vörös vagyok, hangom fojtott, mert azért sosem tudja az ember, mostanság az ajtóknak is füle van. Közelebb hajoltam a fiúhoz, és harciasan prüszköltem szinte a szavakat, le merném fogadni, hogy egy dühös macska ijesztőbb nálam. De az elhatározás megvan, és kész. A háztársammal, vagyis jelen esetben egyetlen társammal a felszállókat nézzük, de a trió sehol. Igaza lehet, talán már fent vannak- de még a saját gondolataim is elég hamisnak tűnnek. Új téma kerül elő, és én meg a kupéban lehuppanok, nincs okom az ablakban lógni. Utolsó pillantás a kastélyra, és az lassan eltűnik. Én meg halkan válaszolok.*
- Nem, nem hiszem hogy megyünk valahova. Tudod... - eszembe jut Dumbledore holtteste, és... Megrázom a fejem, ezen a nyáron biztos, hogy otthon ülök, és nem megyek sehová. - Nincs miből. Meg hova. Lehet be kellesz érnem az elején Ronnal meg anyuékkal. - forgatom a szemem.- Aztán lehet a végén Harry és Hermione is eljönnek...- Hát igen, esküvő... ritka nagy dolog lehet ez az ilyen időkben. *

G i n n y

a lázadás kezdetét vette

   Egy pillanatra még a sulira nézek. Az iskolára, mely annyi éven keresztül a biztonságot jelentette számomra, mely oly sokáig a második otthonom volt, s az egész olyan volt, mint egy jól kigondolt, szinte már hihetetlen tündérmese. Imádtam a Roxfortot, de ez most megváltozott. Dumbledore nélkül már nem lesz az igazi. Teljesen más lesz minden, ha egyáltalán lesz még valami a következő évben. Ha egyáltalán még visszajöhetünk ide. Sőt, ha egyáltalán lesz Roxfort. Ki tudja mi fog történni a következő hetekben. Most, hogy a professzor meghalt a halálfalókat semmi sem akadályozza meg benne, hogy rátegyék a kezüket a Roxfortra. Kissé beleborzongok, mikor eszembe jut, a kőkemény, mégis oly sebezhető McGalagony professzor, az apró Flitwick tanárúr és a kedvenc tanerőm, Bimba professzor is. Mindannyian az iskolában élnek. Az az otthonuk, de ki tudja még meddig. Ki tudja, mit csinálnak majd velük. Tudom, hogy meg tudják védeni magukat, hiszen sok diplomával rendelkező tanárok, de akkora túlerővel még ők sem bírhatnak. És ha Voldemort saját maga tör be a suliba? Tekintetem elszakítom az iskolától, mivel Ginny beszélni kezd, így ránézek. Ennyi volt a búcsúpillantás. Vége. Szavai jelentőségteljesek, és sokatmondóak. Teljesen igaza van. Nem szabad elkeserednem, nem szabad elhagynom magam, hiszen a saját sorsomat én irányítom, senki más, csak is én. Így van. Gyerünk. Túl fogjuk élni és a Roxfortnak sem lesz semmi baja. Most, hogy így visszagondolok az elkeseredésemre, kissé már szánalmasnak tartom azt a végtelenül pesszimista gondolkodásmódot. Nem lett volna szabad annyira elszontyolódnom. Hiszen az nem jellemző rám.
   Vidám mosollyal jelzem a lánynak, hogy megértettem, és köszönöm a lelkesítést, elérte célját, ám ő ismét a mondatokba vág, én pedig csak ámulva hallgatom. A mosoly egyre szélesebbé válik arcomon, ahogyan rájövök, mit is akar pontosan Ginny. Lázadást. Bosszút. A DS visszatértét, bosszúját. Azt akarja, hogy vegyük fel a harcot, mégpedig a Roxfort oldalán. És meg kell, mondjam, imádom az ötletet. Már alig várom a következő évet!
- Ginny. Ez fantasztikus, ugye tudod? – kiáltok fel lelkesen, éppen hogy csak megvárva, míg a lány befejezte az utolsó mondatot. Izgalmamban felugrok és vetek egy újabb pillantást a sulira, s most, a számtalan kellemetlen, szomorú érzés mellé befurakodik egy újabb, sokkalta jobb is. Kalandvágy és bátorság, talán még öröm is, nem tudom. Érzések terén nem vagyok olyan jó. – Figyelj csak. Már tudom, mit kell tennünk. Jövőre… a DS kivívja magának a függetlenségét és nem hagyja, hogy az ostoba halálfalók bárhol is átvehessék az irányítást. Az iskola a miénk lesz, és ha Harryék nem jönnek vissza az az ő bajuk, de én a helyükben nem maradnék le egy ekkora kalandról. – Gyakran úgy érzem a süveg rossz házba osztott be, de ezúttal nem. Az ilyen pillanatokban érzem magam igazi griffendélesnek, aki bátor, merész és hajlandó szembeszegülni az ellenséggel. Büszke vagyok magamra, és ez bizony nagyon ritka dolog. Arcomon jól láthatóan tükröződik az izgalom, szemeim csillognak, s kissé gyorsabban veszem a levegőt. – Te benne lennél? – kérdem végül, csak az udvariasság kedvéért, bár mondjuk, ha nem tetszik neki a dolog, úgyis megmondja.
   Rájövök, hogy még mindig állok, így kissé zavarba jövök, majd gyorsan vissza is ülök helyemre, miközben látom, hogy Trevor a mellettem lévő széken ül. Még mindig, ami azért nagy csoda, hiszen mindig a kiutat keresi. Most valahogy nyugiban van. Biztosan őt is eléggé lelombozta Dumbledore halála. Nincs egyedül.
- Igen, elhiszem. Szerintem én se megyek sehová, maximum elkísérem a nagyit egy-kétszer. Ezekben az időkben nagyon oda kell figyelnünk a szeretteinkre. – mondom kissé nyugodtabb hangon, de az izgalom már befészkelte magát, s ott is marad, egészen addig, amíg vissza nem térhetek ismét a Roxfortba, mert igen, most már hiszem, hogy visszatérhetünk. – Egyébként meg jó neked. Legalább van normális társaságod, de nekem… Trevoron meg a nagyin kívül senkim sincs. Na, jó, Algie bácsi, de ő mióta számít normálisnak? – próbálom kissé feldobni a hangulatot, s laza poénokat bedobni, de már alig várom, hogy visszatérjünk az előző témánkhoz.

[Neville]

Neville

* Búcsúzás.
Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogyan a Roxfort tornyait kerestem tekintetemmel a hegyek ölelésében. Roxmorts falu távolságából még látni lehetett a tornyokat, az épület nagy részével együtt, s ebből a látószögből úgy nézett ki, mintha fenyegető árnyékként magasodott volna a napsütötte állomásra. Azonban ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem : nem az iskola tűnt fenyegetőnek, hanem az utóbbi pár nap eseményei, melyek úgy beitták magukat az ódon kőfalakba, mintha mindig is ott éltek volna!
Dumbledore nem akarta volna, hogy az emberek szomorkodjanak a halála után ... legalábbis én meg voltam győződve erről. Az a varázsló, aki ilyen tiszteletteljes gyermetegséggel nézett a világra, és minden benne élő jó emberre az nem akarhatott ilyen felhajtást a halála körül. Nem sokat tudtam a toronyban lezajlott eseményekről, mivel nem volt szívem faggatni Harryt - megelégedtem annyival, amennyit Bill ágya fölött hallottam a gyengélkedőn -, de nem értettem, nem értem fel ésszel, miért akart volna Albus Dumbledore márványba temetkezni?!
Nem találtam túlzásnak, hiszen ő egy kivételes ember  volt, akinek kijárt a tisztelet, azonban igazságtalannak éreztem ezt a többi kivételes emberrel szemben, akiket Voldemort a halálba küld és akiknek még rendes temetést sem rendez senki!

Nem is hittem volna el, hogy én ilyen időkben képes vagyok ezen fortyogni, ha más mondja. De tényleg megtettem, ráadásul úgy, hogy közben a szavaim még ott lógtak a levegőben. Igazság szerint ezer fontosabb dolgom volt ennél.
Úgy éreztem, ezt a lelki állapotot, ezt a bennem dúló vihart nem lehet szavakkal érzékeltetni. Egy részt boldog voltam, mert ismét láthatom a családomat, másrészt pedig féltem is, bár ezt a világ összes galleonjáért sem vallottam volna be. Féltettem Harryt, féltettem a szeretteimet ... mindenkit, talán még Zacharias Smitht is, bár ebben nem voltam száz százalékig biztos.
Az elmém sarkában ott motoszkált a tudat, hogy elkezdődött az, amitől a Varázslótársadalom tagjai tizenöt éve rettegtek: választáshoz érkezett a világunk. Vagy Voldemorttal tartunk, vagy Harryvel? Én már kész voltam a válasszal erre a kérdésre. És úgy hittem, Neville is.

Elszorult a torkom, ám mielőtt még bele gondolhattam volna a bizonytalan jövőbe, ami hirtelen ránk telepedett, Neville felkiáltott. Összerezzentem a hangjára; nem értettem, mi ez a nagy fellángolás. Tőle amúgy sem voltam ilyenekhez szokva. Gondolatban még mindig azon voltam, hogy nem fogok tétlenül ücsörögni és nézni, ahogyan Voldemort elpusztít mindannyiunkat, mikor ráébredtem, miről beszél Neville ilyen lelkesen.
Elkerekedett szemekkel meredtem rá egy pillanatig aztán belőlem is kirobbantak a szavak. *
- Ez óriási! Neville, Te egy zseni vagy! * megpróbáltam lehalkítani a hangom, de ez már közel sem ment úgy, mint azelőtt, hogy ez a terv körvonalazódott volna az én fejemben is. Hirtelen olyan mérhetetlen tenni akarás árasztott el, hogy úgy éreztem: akár abban a pillanatban ki tudnék átkozni a világból ezer halálfalót!

Bár én nem pattantam fel, attól még osztoztam a lelkesedésében. *
~ Igen, ez kell nekünk! Egy jó kis DS! Ezek a senkiházik kevesek ahhoz, hogy megállítsanak minket! Úgy ellátjuk a bajukat, hogy vissza fogják sírni a napot, mikor megszülettek ... ~
* Szemeimben mohó csillogással ismét közel hajoltam Neville-hez, úgy válaszoltam a kérdésére, bár nem hittem volna, hogy itt bármit is meg kell még válaszolni. *
- Hát persze, hogy benne lennék! * vágtam rá halkan, de annál jelentőségteljesebb mosollyal. Ennyit megérdemel a világunk ... ennyit megérdemel a szabadság!
A gyomrom izgatottan fickándozni kezdett, de ezúttal nem törődtem vele. *
- Szerinted mindenkinek megvan még a hamis galleonja? Mikor kéne írnunk nekik? * a kérdések csak úgy sorjáztak belőlem.
Hirtelen sokkal reményteljesebbnek láttam az ismeretlent. *

G i n n y

a lázadás kezdetét vette

  Hirtelen mintha melegebb lett volna a kupéban, s minden jóra fordult volna. Persze ez azért nincs így, hiszen se melegebb nem lett, se jobb nem lett semmi. Most még minden rendben van, legalábbis a látszat, hogy rendben van, megvan. Mert van, ami elvonja a figyelmem, így nem kattogok folyton a rossz dolgokon, ám amint kilépünk a kupé ajtaján, vissza kell térnem a való világba. Mert ez itt olyan, mint egy álomvilág, de mégsem teljesen az. Idilli hangulat, és jó téma. Olyan ígéreteket sejtet ez a beszélgetés, mely talán elég erőt ad arra, hogy átvészeljem a nyarat. Általában nem kedvelem a nyarat, mint már említettem egész végig otthon ülni a nagyival, és semmi szívderítő társaság. Azért két és fél hónap monotonitás után jól szokott esni a pezsgő, roxforti élet.
Helyet foglalok, s miután megkapom megérdemelt dicséretem, nem késlekedek belepirulni. Én, zseni? Ugyan már! Azért ez túlzás, na!
- Azért ne túlozz... – motyogom halkan. Ritkán fogadom el a bókokat, és olyankor is az enyhített, sokkal gyengébb verzióját szeretem hallani. Ez azért van mert tudom, sokszor puszta szánalomból dicsérnek, azért, hogy jobban érezzem magam, s közben dicséretüket nem gondolják komolyan. Gyűlölöm ha sajnálnak. Persze, lehet, hogy én vagyok túl gyanakvó, vagy már csak a megszokás teszi. A másik ok, hogy egyébként pedig nincs rá okuk, hogy dicsérjenek, kivéve, amikor igen, de többnyire nem. Hiszen háyszor volt, hogy én valamit valamikor is jól csináltam az életben, s ezért akár dicséretet is érdemeltem volna? Egy kezemen meg tudom számolni. Így, mivel ritkán dicsérnek, vagyis ritkán csinálják úgy, hogy én úgy érezzem, valós oka is van neki, ezekben az esetekben elfogadom, de még akkor sem szeretem ha túlzásba viszik.
   Aztán Ginny közelebb hajol, s halkan kezd beszélni, amitől az egésznek olyan titkos megbeszélés feelingje lesz. Olyasmi, amitől fontosnak érzem magam, és a jövőmet. Amiért megéri várni. Szemeim felcsillannak, s már kérdések hada áll sorba, feltevésre várva, s ötletek születnek sorra. De egyszerre csak egyet, ráérünk, hisz csak alig öt perce hagytuk el Roxmorts határát. Hosszú még az út.
- Remek. – jelentem ki nemes egyszerűséggel, majd agyalni kezdek utolsó két kérdésén, melyeket előbbi gondolatmenetem lefolyása alatt tett fel. Valószínűleg a lelkesebb tagoknak még meg van a galleon, erről kétségem sincs, az igazi kérdés viszont az, hogy közülük hányan jönnek vissza és hányan lennének hajlandók arra, hogy egy csomó mindent kockáztassanak, pár csínytevésért... akarom mondani az iskolai szabadságjogunkért. Mert van olyan, és ki is fogjuk vívni. Ha... ha kell, akkor bujdosni fogok. Mármint iskolán belül. Elbújok egy tanterembe, vagy mondjuk a DS-terembe, a szükség szobájába. A másik kérdés pedig, hogy mikor írjunk nekik. Szerintem mindenképpen szeptember első heteiben, hiszen nincs mit halogatnunk. Igen, akkor felizzanak a galleonok, s mindenki tudomást szerez róla, a DS újraéled! Mindenki. Hoppá. Vannak ugyanis nem kívánatos személyek is a régiek listáján, akiknek talán tényleg nem kéne tudniuk a mozgalomról.
- Szerintem igen, legalábbis a lényegesebbeknek, meg majd majd szólunk külön külön is mindenkinek, de van egy bökkenő. Vikinek is van galleonja. Vagyis szerintem még megvan neki, és szerintem ő jövőre nem állna a mi oldalunkra. – fejtem ki burkoltan gondolataimat, kissé letört hangnemben, ugyanis nincs ötletem a probléma kiküszübölésére. A galleont nem vehetjük el tőle. Hát akkor? Mit tegyünk, hogy teljes titokban maradjon tervünk? Jó, persze, előbb utóbb nem kerülhetjük el, hogy ne tudjanak rólunk, de amíg nem lépünk a tettek mezejére, nem szeretném felfedni magunkat. És... van itt egy másik kérdés is. Ha Harryék nem jönnek vissza, ki fogja vezetni a csoportot. Szemeim eddig az elsuhanó, tiszta tájat kémlelték a vonat ablakán keresztül, ám most szép lassan Ginnyre vándoroltak...

[Neville]

Neville

* Elképesztő. Világ életemben leszóltam, megvetettem azokat, akik kevesebbnek látták Neville-t valódi önmagánál. Lunával egyet értettünk abban, miszerint a legifjabb Longbottom igazán remek ember, s csupán azért nem aratott számottevő sikereket a varázslás terén eddig, mert önbizalma hiányos. Azonban akkor és ott ezt is üres mentegetőzésnek találtam. Neville egy fantasztikus srác. És pont. Ennyi.
Gondolataim sebesen kavarogtak, miközben vissza ültem az üléssorra. Örültem, hogy nem mozdult el időközben, bár ezúttal azt sem bántam volna, ha a földre pottyanok. Tele voltam tettvággyal, felbuzgott bennem az éltető energia. A bátorság, ami a Griffendél háznak minden tagját jellemzi. Újra be akartam lépni a Szükség Szobájába, párbajozni akartam, nevetni semmiségeken és megvívni igazi csatákat! Látni az ablakpárkányon ülő hópelyheket télen és bódultan bámulni az igéző napsütést tavasszal, a nyári időszak beköszöntésekor. Erre vágytam, mindennél jobban, mert ez azt jelentette, hogy megint együtt vagyunk. Megint beindult a DS! Ez maga lenne a csoda, de úgy tűnik, nem lehetetlen. Miért is lenne az? Hiszen Dumbledore Serege életre született, nem arra, hogy csupán fotókon mosolygó emberek, s elmékbe égett emlékek formájában maradjon meg az utókor számára! *
~ Hú, mikor lettem én ilyen lírai? Erről le kell szoknom, de sürgősen! Na jó, előtte még be kell indítani a DS-veteránokat, majd aztán leszokom a gondolkodásról. ~

* Inkább ebben maradtam magammal, s ezek után igyekeztem csak Neville-re koncentrálni. A szavai hallatán pedig ez csak még könnyebben ment. Igaza van. Mindenben.
Azonban mikor Vikitriához érkeztünk, az arcomra furcsa árnyék költözött. Ms. Mirol a szüleim keresztlánya volt, ezáltal rokonunk, ha nem is vérszerinti. Viszont ez sosem tartott vissza, mióta elárulta a DS-t! Nem is tudja, mit tett ezzel. Azelőtt mondhatni, jóban voltunk, de azok után elhidegültem tőle, elfordítottunk a fejünket, ha megláttuk a másikat. Ezt diktálta a becsületünk, Vikitriából ugyanis - bár íratlanul, de - ezzel mardekáros pribék lett.
Sóhajtva Neville-re pislogtam és automatikusan halkabbra fogtam a hangom, ahogy a térdemre könyökölve az arcát vizsgáltam. *
- Oké. Mi van, ha nincs meg Mirolnak? Akkor szólunk Harryéknek? Azaz...
* Későn eszméltem fel, micsoda őrültséget mondtam. Harry az utóbbi időben megosztotta a bátyámmal, hogy nem szándékozik visszatérni a hetedik évben is. Ezt teljes titokban súgta meg nekem, vagyis... igazából nem mondta el, csak kihúztam belőle. De ez nem változtatott a dolgokon. Bíztam Harryben és tudtam, hogy véghez viszi, amit eltervezett. Ő már csak ilyen.
Ez pedig sosem volt ok arra, hogy mi megtagadjuk azt, amit tennünk kell. Velük vagy nélkülük, felszínen kell tartanunk a DS hajóját. Bármi áron. *
- Nem kéne szólnunk nekik, igaz? * kérdeztem tekintetem Neville arcáról a mellettünk elsuhanó tájra függesztve. A hangom most komorabban, talán kislányosabban csengett, mint eddig. Megadtam magam egy olyan döntésnek, ami nem tőlem származott, de én is része voltam. A következményeinek biztosan. *

G i n n y

a lázadás kezdetét vette

- Ha nincs meg Mirolnak, akkor semmi gondunk nincs. De mivel nem mehetünk biztosra, valamit ki kell találnunk, hogy ezt a problémát kiküszöböljük. – felelem csendesen, nem is törődve mondatának második részével. Hallottam pletykákat, hogy Harryék esetleg nem jönnek majd vissza a Roxfortba. És nem mellesleg hiszek is ezeknek a pletykáknak, lehet, hogy nem kéne, de ez van. És meg is értem, hiszen Harry a kiválasztott. Neki nagyon fontos dolga van. Végeznie kell Voldemorttal és én csak egyféleképp tudom segíteni. Ha újraélesztem a DS-t, ezzel megerősítve a Roxfortot és védelmét, még ha a felnőttek szerint nem is megyünk sokra, 20 kiskorúval. Szerintem nincs igazuk.
- Nem. Szerintem nem lenne értelme szólni nekik. – válaszolok a lány kérdésére, majd a szemébe nézek, hogy lássa, mennyire együtt érzek vele, hiszen Harryék nekem is épp olyan fontosak, mint neki. Hiszen a barátaim. – De ne csüggedj. Ők sem szeretnék, ha szomorúak lennénk. Hidd el, Harry is ezt akarná. – próbálok lelket önteni belé. Rossz idők jönnek. Talán rosszabbak, mint egykor voltak, de nem szabad meghátrálnunk, nem szabad feladnunk a reményt. Nem lehetünk szomorúak, búbánatosak. Nekünk kell tartanunk a reményt, a Roxfortos diákokban. Még ha most úgy is tűnik, hogy eme felemelő szó, meghalni látszott.
- Ginny, mi leszünk az új vezetői Dumledore Seregének. Gondolj csak bele, milyen király lesz! Gondolj bele, milyen jó lesz, hogy egy csomó ember lesi majd minden tettünket. – jó, ez engem kissé elriaszt, de őt biztosan nem, és most az ő lelkesítése a célom, nem a saját magamé – Mi leszünk a Griffendél legnagyobb arcai. Igaz, lehet, hogy az új vezetőségnek nem fog tetszeni a dolog. Gondolj csak bele. Dumbledore nem szólt a dologért, de McGalagony már más tészta. – egy kis ideig elgondolkozok, majd folytatom. – És ha MS, vagyis McGalagony serege lennénk? – csapnivaló név, csapnivaló ötlet. Már most tudom, mekkora hülyeséget mondtam, így elnevetem magam. – Nem, azt hiszem ez borzalmas ötlet volt. – mondom neki nevetve, majd hátradőlök a kényelmes székben és a vonat, vékonyka folyosója felé csúszok, hogy kikémleljek, hátha jön a kaja.
Felállok.
- Úgy látom jön a büfésboszorkány. Kérsz valamit? A vendégem vagy. – kérdem a lánytól, mosolyogva, lenézve rá. – A hivatalos ügyek várhatnak pár percig. – és milyen igazam is van. Elvégre, ha már csináljuk, csináljuk jókedvűen és jóllakottan.

[Neville]

Neville
-----
--
-- Dumbledore Serege --

Értékeltem Neville fáradozást, és mindaközben gyűlöltem is magamat, amiért ilyen helyzetbe hoztam. Nem kellett volna Harryékről beszélnem, miért is tettem egyáltalán? Nem azért, mert féltem Neville rekaciójától, hiszen ahogy láttam, ő is éppen eléggé elszánta magát. ilyen furcsa csillogást nem sűrűn láttam még a szemében, de meg bírtam volna szokni. Ez a tettrekész Neville Longbottom biztosan kicsikart volna néhány keresetlen dícséretet még kőszívű nagyanyjától is, akit én nem tartottam sokra. Többek közt azért sem, mert úgy éreztem, nem becsüli annyira az unokáját, mint kellene. És ez bántott. Annyira szerettem volna egy kis lelket önteni Neville-be... erre oda lyukadtunk ki, hogy most Ő próbál felvidítani engem!
Szép volt, Ginny. Gratulálok. Veregesd vállon magad nyugodtan...
Miután sikerült visszacsámborognom a jelembe gondolataim ingoványos talajáról, ismét meghallottam a velem szemben ülő fiú szavait és az igazság egy gurkó erejével kólintott fejbe! Igen, valószínűleg mi vesszük majd át a DS vezetését, de az, hogy mindenki minket figyeljen... nos, erre is volt lehetőség, én mégsem szerettem volna érdemtelenül a figyelem középpontjába kerülni és tudtam, hogy Neville-nek meg főleg nem ez a szándéka. Őt másnak ismertem, szerényebbnek, hallgatagabbnak egy ilyen nagy lépésnél. Mégis vetettem rá egy kicsit sem szomorkás mosolyt, ezzel jelezvén, hogy ne törje magát fölöslegesen, jól vagyok és... nos, az az igazság, hogy nem vagyok jól, de mit számít ez? Jelen esetben egyikünk sincs " jól ", ennek pedig millió meg egy oka van.
Albus Dumbledore halott, ráadásul egy tanár árulta el Őt,a kibe a bizalmát fektette. Ez nem csak Pitonról, de az egész varázsvilágról elárul néhány dolgot. A bátyám őrült küldetésre vállalkozik két számomra is igen kedves barátjával, akik közül az egyiket - igen frappánsan - újabban ismét egy egész sor dicsérő becenévvel láttak el. Kis Túlélő... a Kiválasztott... húha, az emberek fantáziája sosem csappan meg.
Csak az a dolog szépséghibája hogy ezúttal igazuk van. Bármennyire is hihetetlen, lehetetlen, miegymás... de ezúttal ez a feltételezés igencsak helytálló.

Hálás voltam Neville-nek, amiért a hallgatásomat figyelembe sem véve tovább beszélt, mert én gondolkodni nagyon nem akartam. Ám mikor odáig jutott a mondandójában, hogy átkeresztelhetnénk a DS-t MS-re nem bírtam megállni, felnevettem. Ilyen gyöngyöző, őszinte kacagást jó régóta nem produkáltam már, s leplezetlenül jól esett. Egy pillanatira úgy tűnt, mintha a világ kifordult volna önmagából,a z idő pedig visszafelé száguldott... ismét láttam a Szükség Szobáját - vagy Hermione szavaival élve a " Jössz és mész " szobát -, karácsonyi díszben, manófej nagyságú gömbökkel. Dobby, a szabad házimanó elég lelkes volt karácsony idején. Meg egyébként mindig máskor is, ha Harry akárcsak szóba került. Eszembe jutott a kis manó Hermione temérdek sapkájával a fején, olykor pedig még bizarrabb összeállításokban - és tovább kacagtam!
Mikor végül sikerült kuncogássá szelídítenem kicsapongó jókedvemet, Neville arcára néztem és ekkor szólaltam meg ismét. Igen, ekkor már én is hallottam a büfés boszorkány kocsijának jellegzetes csikorgó kerekeit és az apró csilingelő csengőt, ami a vonaton utazok számára mindig finomságok ígéretét hozta el.
- Nev, nagyon kedves vagy, de... de most szerintem egy falatot se tudnék enni! - vigyorogtam rá, mivel a gyomromat nem kisebb erő, mint a letaglózó izgalom szorította össze ebben a percben. Azt viszont nem zárhattam ki, hogy Ő magához vegye,a mi neki kell így csöndben vártam, míg a büfés boszorkány kis kocsijával együtt eléri  a kupénkat, közben pedig még egy név fogalmazódott meg bennem, akire a titkot feltétlenül az elsők közt kell rábíznunk.
Luna.

_{{ bocsánat a késésért és azért is, hogy ilyen gyatra... }}

G i n n y

   Az ajtóba kapaszkodok, s aprócska mosollyal arcomon húzom el. Hisz szünet van. Ennek örülni kell, egy ideig nincs suli. A folyosó hangjai hirtelen felerősödnek. Izgatott zsivaj hallatszik mindenhonnan. A kisebbek várják a találkozást, szüleikkel, az idősebbek, mint mi is, nyilván a jövőről beszélnek. Egy fekete bagoly reppen el arcom előtt, és egy különös macska kergeti. Na, szép.
   Vidáman rikkantok a boszorkánynak, aki az egész folyosót eltorlaszoló kocsi mögül, kedves mosolyt villant felém. Van, aki nem változik. Hat éve is pont ugyanilyen volt.
- Egy csokibékát kérnék. – visszanézek Ginnnyre, s meggondolom magam. – Inkább kettőt. – mosolygok az öreg boszorkányra, aki már nyújtja is a kért anyagot, én meg fizetek. Pár szóval búcsút is veszek tőle, majd a kupé ajtaja lendül mögöttem, ismét elzárva minket a külvilág zajaitól.
- Ez a tiéd. – dobom oda a lánynak az édességet, sajátomat pedig egy laza mozdulattal bontom fel. Kezem a megbűvölt béka felé tartom, az pedig kimászik dobozából, egyenesen tenyerem közepébe. Hálásan brekeg, mire számhoz emelem, és leharapom fejét. Bocs, haver. Ennyi volt. Ezután kiveszem a kártyát, és apró mosollyal zsebre teszem.
   Albus Dumbledore mosolya, s hatalma halhatatlan. Bárki bármit is mond.
- Na szóval. Most, hogy ettünk… - folytatom mosolyogva, s betolom a maradék csokit. Pár másodpercig rágódok rajta, aztán befejezem a mondatot. – Folytathatnánk is. Dumbledore Seregét jövőre feltámasztjuk. Ez eddig jó, de szerinted attól, hogy talán nem lesz ott Harry, akar majd bárki is csatlakozni? - hiszen kit érdekel Neville Longbottom, és Ginny Weasley. Nem azért, de valóban nem vagyunk valami nagy látványosság. Harry szuper volt, de mi!? Jó. Tudom, megint pesszimista vagyok. Hagyjuk.
- És ha jön is valaki… mi van, ha nem leszünk elegen? Legalább tizenöten kellenének ahhoz, hogy jó legyen. Kevesebb emberrel nem éri meg kockáztatni szerintem, hiszen azért mégis csak illegális dologról van szó. – fejtem ki véleményem, kezeim kényelmesen keresztbe fonom mellkasom előtt, és halk sóhajt hallatok.
   Nem lesz könnyű évünk. Nem tudhatjuk, pontosan mi vár ránk, és félek. Most, hogy nincs Dumbledore, bármi jöhet. Persze, bízok McGalagonyban, de mi van, ha ez nem elég? Mi lesz, ha az átváltoztatástan tanárnő, az eddigi igazgatóhelyettes nem lesz elég ahhoz, hogy megfékezze a suliba behatolni kívánkozó gonoszt? Mert ha elfoglalják a Roxfortot, akkor aztán leshetünk…
- Szerinted hogy kéne újra összeszedni az embereket? Tartsunk egy újabb gyűlést a Vadkanban, vagy használjuk a régi érmeket, még akkor is, ha nem biztonságosak? – az érmek valószínűleg az elballagott tagoknál is megvannak. Azoknál is, akik már… - A Főnix Rendje. – csillan fel szemem. – Mi lenne, ha kapcsolatban lennénk a Renddel? Tudod, mint valami roxforti kirendeltségük? – a lány szemébe nézek. – Milyen szuper lenne!

[Neville]

Neville
-----
--
-- Dumbledore Serege --

 

Mikor Neville felém nyújtotta a csokibékát még ellenkezni is elfelejtettem. Beleegyező pillantással elkaptam, majd mikor a büfés boszorkány távozott megvizsgáltam az édességet.
- Köszönöm. – mondtam, majd kibontottam és Neville-hez hasonlóan leharaptam a fejét a fickándozó kis jószágnak. Nem izgett-mozgott többet, maradjunk annyiban.
A csokoládé állítólag hatással van az ember lelkiállapotára, legalábbis apa szerint a muglik így tartják. E pillanatban én is hasonló hangulatváltozást véltem felfedezni magamon, bár ezt nem akartam az édesség számlájára írni. Amúgy is fel voltam dobva, nem is kicsit. A DS gondolata olyan volt, mintha hirtelen meleg takaróba burkoltak volna a hideg északon és lenne esélyem arra, hogy ne fagyjak halálra a jegesmedvék és a serpák között. Na jó, itt azért nem ilyen volt a helyzet… hanem sokkal komolyabb! Szembenéztünk már a halálfalókkal a minisztériumban, mégsem tudhattuk pontosan, mire kell számítanunk. Számítsunk a legrosszabbra, ez volt az alapvető jótanács, amit bárki adhatott. Most pedig, hogy Dumbledore elment a legrosszabb már a legeslegrosszabb kategóriába került – nem túl bíztató, igaz?
A csokibékában rejtőző kártyát megfordítottam és – nahát! Ki hitte volna! Még egy Dumbledore. Cinkos mosollyal az arcomon emeltem fel és mutattam a képet Neville felé, ezzel is jelezve, hogy mennyire furcsa játékot űz velünk a Sors. De ha már itt tartunk, ideje lenne reagálni a szavaira is, hiszen nem véletlenül vagyunk itt és azért meg aztán pláne nem, hogy a csokibékás kártyákról folytassunk filozofikus beszélgetést.
Neville pesszimista megállapítására kedvem lett volna az arcába kenni a csokibékám a kezemben tartott maradékát, de végül inkább azt is bekaptam és miután lenyeltem, dorgáló pillantást vetettem a fiúra.
- Tisztázzuk. Lehet, sőt biztos, hogy nem vagyunk akkora húzóerő, mint Harry volt, de most ennek az egésznek igenis nagy tétje van! Nagyobb, mint Umbridge idején. Egy jól összeszokott csapat vagyunk, és én hiszek a többiek józan eszében és szívében. – mondtam ellentmondást. Mikor ő tovább vitte a gondolatmenetet csak kétkedően felvontam a szemöldököm. Amikor odáig jutott, hogy 2kevesebbel nem éri meg kockáztatni „ meg ez illegális és hasonlók előrehajoltam és csettintettem egy hangosat az arca előtt.
- Neville! Így nem állhatsz hozzá! A többiek jönni fognak, biztos vagyok benne. Gondolj Lunára, Izára vagy bárkire, aki eszedbe jut! Szerinted ők cserben hagynának minket, főleg mikor csak a javukra válik egy kis továbbképzés? – tettem fel a költői kérdést felvont szemöldökkel. Mikor Neville lassan visszavánszorgott a pozitív gondolkodás útjára már sokkal könnyebben ment a dolog. A Vadkanon én is gondolkoztam, de az nem lesz biztonságos. Besúgók, kémek – Umbridge idejében már megjártuk! Tehát csak az érmék vannak, vagy pedig az, hogy év elején személyesen keressük fel azokat, akik a kastélyban maradtak. Ez nem lenne rossz, de akkor mi lenne a régi tagokkal? Ah…
- A Vadkan nem jó, túl sok a buktató benne. Én az érmékre voksolok, mert az mégis biztonságosabb. Egyébként pedig nem hiszem, hogy bárki is kidobta volna, kivéve akinek már nem volt szüksége rá. Így Mirol. – mutattam rá a számomra nyilvánvaló tényre, bár csak reménykedni tudtam benne. Majd mikor a Rendről kezdett beszélni én magam is belelkesültem.
- Ez fantasztikus ötlet! A Rend nagyon sokat tudna segíteni, bár… anya nem lenne odáig az ötlettől. De be kell látnia, hogy nincs más lehetőségünk, ugye? – villantottam Neville-re egy magabiztos mosolyt, miközben ismét visszasüppedtem az ülésbe. Ez a beszélgetés kezdett fantasztikus fordulatot venni…

G i n n y

   Bánatos arckifejezéssel bólintottam, de inkább tűnhetett sima fejlehajtásnak, mint bármiféle reagálásnak. Tessék, itt vagyok, és már megint játszom a pesszimistát, holott ebben az időben pont erre nincs szüksége senkinek, főképp nem Ginnynek. Lelkesednem, és lelkesítenem kéne az embereket, nem pedig a nyomott hangulatommal lehúznom mindenkit, máskülönben a rolót húzhatom le rövidesen. Nem túl szép kilátások, lássuk be.
   Mikor ujjaival csettint arcom előtt, nem rezzenek össze, sőt, úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna. valahogy most nem hat meg, sem az, ha paprikás hangulatba kerül, sem semmi más. Jobb szeretnék inkább egyedül maradni, persze ez nem úgy értelmezendő, hogy őket háttérbe akarom szorítani, vagy akár elfelejteni. Eleget lehetek majd egyedül otthon, ezért is utálom a nyarakat – emlékeztetem magam.
   Ráadásul semmi kedvem Ginnyvel vitatkozni, egyrészt azért, mert igaza van, másrészt mert lassan kezd fenyegetni a fejem leharapásának veszélye, harmadrészt pedig azért, mert úgysem tudnám meggyőzni. meggyőzni, de miről is…? Hiszen itt én vagyok az, akinek hinnie kéne a dolgokban, nem pedig ő.
   Végre valahára felnézek rá, és egy savanyú grimasz után erőltetett, de legalább mosoly mutatkozik arcomon.
- Jó, használjuk a régi érméket. – mivel újat úgysem tudnánk csinálni. – És aki akar, jön, aki meg nem akar, az marad. Maximum majd azt is megüzenjük, hogy hozzanak magukkal embereket. Akkor talán lennénk elegen, hogy ennek az egésznek értelme is legyen. – hirtelen jött kedélyingadozás. Megesik, na.  Vele is tutira előfordult már.
- De kétlem, hogy Vikitria kidobta volna. Mindegy is, hiszen nem tehetünk mást. Bíznunk kell benne, még akkor is, ha erre egyáltalán nem ad semmiféle okot. Hülyeségnek tűnik, de van jobb ötleted? – fejtem ki álláspontom, ám a válaszra nem figyelek, mert gondolataim elkalandoznak a Rend felé, és valami olyasmit ötlök ki, mely tőlem egészen új, sőt, merész! Nofene, talán Neville Longbottom is képes a pozitív irányú változásra?
   Ebben Ginny lelkesedése csak megerősít, s a mosoly immár önként vánszorog arcizmaimra, s mozgatja meg azokat.
- Amiről nem tud, az nem fáj neki. – vonok vállat, talán túlságosan is könnyedén, s már meg is bántam, amit mondtam. Túl könnyen kicsusszantak a gondolataim, ezt nem hagyhatom. Elvörösödött fülekkel, s kipirult arccal, elég szégyenlősen nézek a lányra, a bűntudat kissé mar, hiszen ki vagyok én, hogy arra biztassam, hazudjon az édesanyjának? Jó, én könnyen vagyok, de a lánynál egészen más a helyzet. – Bocsi.

[Neville]

Neville
-----
--
-- Dumbledore Serege --

 

Örülök, mikor Nev kötélnek áll. Igazán nem kéne most búslakodni, főleg, hogy a helyzetünk elmondhatatlanul súlyos. Talán most még nem érezzük, de egy nap, talán holnap, talán egy hét múlva, talán egy hónap múlva – már az lesz. Az biztos. Nem tudhatjuk, meddig fog gyülekezni a sötétség, viszont az mindennél fontosabb, hogy a pillanatra készen álljunk. Épp most nem léphetünk vissza, mikor már a gondolat megfogant bennünk! Hiszen mind tudjuk, melyik a legalattomosabb parazita – már Draco Malfoyt leszámítva persze, akit utoljára egy lapos kő alatt láttam – a gondolat. Ha befészkelte magát az agyba jószerivel kiírthatatlan. Ha pedig elburjánzik végképp meg kell adnunk magunkat, ellenkezni teljesen felesleges. Egy idő után mindenképp.  Most pedig fontos dolgunk van, talán fontosabb, mint eddig bármikor. Umbridge rémuralma csak a kezdet volt – ehhez képest olyan, mint az, ha bezárnak a Mézesfalásba!
Neville arcára pillantok, tekintetem az imént kivándorolt a tájra, bár az évek alatt egyszer sem változott. Most sem látok semmit, ami eddig ne lett volna itt. Mégis olyan más minden… talán  a hangulatom gyakorol hatást az egész világra. Szebbnek látom. Neville pedig egy zseni, bármit is állít szerénykedve. Ő nem látja magát objektíven – a nagyanyja belénevelte, hogy sosem lehet elég jó semmihez. Ez szerintem több, mint taszító, viszont nem Neville-t minősíti, hanem Longbottom nagyit. Még emlékszem azokra a pletykákra, amelyek futótűzként terjedtek az iskolában és egy süveges, piros táskás Pitonról szóltak… életemben nem sokszor nevettem akkorát, mint amik ezt hallottam három éve!
Azóta pedig minden megváltozott…

– Reménykedjünk abban, hogy hasznavehetetlen ketyerének hitte az érmét. De ha nem, akkor is van néhány más trükk a tarsolyunkban. George és Fred felügyelete alatt felnőni olykor előny. – villantok Neville-re egy vidám mosolyt, s közben eszembe jutnak olyan praktikák, mint az álcázott hírdetőtáblák, esetleg a leprikón aranyak. Ha azokra írnánk mire illetéktelenek ellophatnák, már köddé is válnának.
Mikor Neville bocsánatot kér, csak megrázom a fejem. Igaz, anya néha valóban igazi házisárkány, ennek ellenére tudom, hogy csak félt minket. Na, nem mintha ne lenne oka rá…
– Semmi baj. Őt is meg lehet érteni. Bár belátná, hogy ez nem csupán egy kamaszbanda, hanem a Roxfortnak szüksége van ránk. – sóhajtok fel. Igen, a Roxfortnak valóban szüksége van ránk! Mindent meg kell tennünk értük. Ez most nem holmi kamaszos naivság. Ez nagyon is komoly dolog.