+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Titkok könyve (Moderátorok: Yvette Delacour, Evolet Neela Leroy, Mathias Montrego)
| | | | |-+  A Döntés
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A Döntés  (Megtekintve 2142 alkalommal)

Yvette Delacour
[Topiktulaj]
***


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2013. 08. 21. - 19:37:06 »
+2



Marseille-Kikötő
este 19:40





Rettegek odanézni. Félek attól, ami fogad. Minden egyes alkalommal belém hasít a szomorúság és a félelem, ami mindennek köszönhető. Ami körülvesz. Hisz néha elég körbepillantanom, s tudom, magam körül ez a reménytelenség az, ami még inkább belém ivódik. De ha oda nézek, még az életkedvem is elmegy. Szívem szerint meghalnék. És talán ezért is nem eszek napok óta. Vagyis, hogy pontosítsunk, nem is marad meg bennem semmi. Legyengültem, s ezen nincs mit vitatni.
Sosem voltam egy vaskos nőszemély, de kellően sovány vagyok ahhoz, hogy ha tükörbe nézzek elborzadjak önmagamtól. Látszik a kulcscsontom, élesen kirajzolódik a ruha alatt. Érzem, ahogy a csuklóm sokkalta kisebb mint ezeddig volt. A karkötő, ami Tőle van mára már leesik a karomról. Nem mintha ez számítana, de azért ismét csak a szívem szakad meg, amikor a fiók legmélyére ástam el.
Megállom, hogy ne pillantsak oda és mély levegőt veszek. Ezüstszőke tincseimbe túrok, ami az utóbbi időben nagyon megnőtt, és semmi energiám nem volt rendbe tenni.  Szemeim a másikéba fúródnak és mély, hozzám képest szokatlanul élces hangom mondom ki a szavakat.
- Én hívtam ide. Sajnálom, tudom hogy nem kellett volna…. de… Te is tudod, hogy senki más nincs aki segíthetne. Senki Brandon! –
Hangom elakad, szívem megbicsaklik vele együtt. Várom a jussomat, a hibámért, ami lehet helyrehozhatatlan. Igazából mostanra eljutottam arra a szinte, hogy már a levegővétel is hiba mindegy egyes másodpercben, hisz ez itt és most nem élet. Számomra nem. És ezt Ő is tudja, de mintha nem érdekelné.
Ő épp elég dolgon ment keresztül, nem várhatom el, hogy pont velem foglalkozzon. Ám valahol mégis szeretnék elégtételt venni, leginkább saját csorbult önérzetem miatt, s ezért is írtam a levelet, amit talán meggondolatlanul el is postáztam a Londoni címre.
Dante lépései most ott visszhangoznak a szomszéd szobában, s ő csak arra vár, hogy válaszoljunk neki. Válaszoljuk arra a hírre, ami szemernyit se kedvezőbb az utóbbi idő történéseihez képest, sőt, ha lehet így nevezni, akkor a borzadály tetőfoka. Én rettegek, de igazából már magam sem tudom mitől. Talán az, hogy Brandon elmegy, megrémít, hogy nélkülem, pláne. Maga a háború, csak a gondolata is irtózatos. És ha arra gondolok, hogy valaki… valaki meghalhat…
Néha önkéntelen elfog a sírás, s most sem állok messze tőle, de megacélozom magam. Komoly döntés elébe nézünk, s ezt Ő tudja a legjobban. Felpillantok rá, arcom sápadt és beesett, de a tekintetem kellően elszánt, és ismer engem. Levakarhatatlan vagyok. És az is leszek, most mindennél jobban.
- Menni akarsz, igaz? –
Ez tulajdonképp nem is kérdés, s közelebb lépek hozzá a félhomályban, amit csak a faggyúgyertya fest sárgásvörösre, kizárva vele a Marseille koszos kikötőjéből áradó sötétséget.
Kezem emelkedik, és finoman megérinti a felkarját. Nem nézek le. Nem nézek le.
- Nem tartalak vissza. Megértem, ha ezt kell tenned. –
Lesütöm a tekintetem, egy percig habozok, ám mielőtt válaszolhatna, rögtön megszólalok, mielőtt lebeszélhetne.
- De akkor én is megyek. Ha tetszik, ha nem! – a hangomból rájöhet, hogy nincs ultimátum. Nincs vagy-vagy, nincsenek ha-k. Ez van és kész. Vagy együtt vagy sehogy. Vagy így, mi ketten, ahogyan vagyunk, vagy egyáltalán nem.
Kezem lejjebb csúszik és összefonódik a jobb kezével. Ujjaimat az ujjai közé fűzöm és megszorítom. A bal pedig magányosan lóg mellettem. Mert annak immár nincsen párja.
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
***


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2013. 08. 22. - 22:33:16 »
+1


Légszomj gyötör, s lázam sem hagy alább. Isten elégtételt akar venni, és lám sikerült neki.
Izzadok és remegek. Több napja. Pólóm jobb karja válltól le volt tépve, így az elszíneződött, bekent, csonk szabadon lógott, mint valami ocsmány, undorító féreg.
Patkányok rágnak. Patkányok rágják alkaromat. Odanézek, de nincs ott semmi. Pedig tudom, hogy ott vannak, hiszen érzem, ahogy éles fogukkal hangosan csámcsognak húsomon. Mint az álmaimban. Az álmaimban, ahol vérben heverek egy fémből készült szobában, és csak én vagyok, a patkányok és a plafonra festett rajzok, azokról az emberekről, akiknek fájdalmat okoztam életemben. Szép kis montázs...

Járkálok.
Lépteim szinte egyszerre koppannak a másik szobában köröző talpakkal. Rosszul vagyok, hányingerem van, és majd' felrobbanok a dühtől. Szédülök, és le kellene ülnöm, de nem vagyok képes rá. Ha leülök minden figyelmem központosul a... oda ahova nem kéne.
Inkább járkálok, inkább járkálok és dühöngök. Elmélkedem, spekulálok, és rengeteg érzés fog el egyszerre. Szívfájdalom, hiányérzet, lelkiismeret furdalás, sajnálat, düh, kétségek, rossz emlékek. Szét akarok szakadni! Lelkileg s fizikailag is darabjaimra bomlok, pedig most kell meghoznom egy nagy döntést. A francokat most kell! Már régen eldöntöttem! Amikor eljutott a beteg agyamig az a beteg ötlet, hogy levágjam a saját k*rva kezemet, azóta! Azóta tudom, hogy mit kell felelnem azoknak a lépteknek a fal túloldalán!
Miközben járkálok, olykor lopva Yvette-re nézek. Látom, hogy milyen, látom, hogy mennyire ki van, de egyszerűen nem tudok foglalkozni vele. A szívem akar, de a testem nem, s így az agyam se. Aggódok érte, de nem mondom el neki, nem is teszek ellene semmit. Még is mit tehetnék? Semmit! A nagy büdös semmit tehetem, AZT! Lemehetnék boltba kenyérért? FRANCOKAT! Összeomolnék útközben, és megdöglenék az egyik mocskos kapualjban. De ugyan már! Ha el is érnék oda, mégis mivel hozzam haza? Mégis mivel? Hát mivel Brandon, de butus vagy, hát a kezeiddel...! Micsoda? Ja! Hogy neked nincs meg a kezed? Ó, így mindjárt k*rvára más a helyzet!

Hirtelen megállok, mert érzem, hogy még egy lépés, és összeomlok a térdeim alatt. Behunyom szemeimet, így minden érzés felerősödik. Szédülök, és zsibbadok. A lázam biztosan magas, a hideg ráz, és reszketek. Ujjaimat görcsösen szorítom ökölbe. Nem is a düh miatt, inkább a fájdalom miatt.
Tudom, hogy ha most kinyitom a szemem Yvette fog rám nézni jégkék szemeivel, és választ vár majd. Én tudom a választ, de ha kimondom, azt ordítva mondom.
Életem nője az elmúlt hónapban feladta értem az életét, végig hallgatta, ahogy megcsonkítom magam, majd saját vértócsámból kiemelve tartott életben két kezével. Összevarrta a sebet. Ápolt, folyamatosan főzeteket főzött, beszerezte az alapanyagokat, gondoskodott rólam... Őt is rémálmok gyötrik, ahogy engem is. Tudom, mert amikor félek elaludni, és éjszaka éberen fekszem ágyunkban, sikoltozik. Üvölti a nevemet, és hogy hagyjam abba. Értem él, s én nem akarom őt megbántani, ezért még egy kicsit behunyva tartom a szemem. Mély levegőket veszek, s próbálok nem összeesni, s nem ordításban kitörni. Valahonnan messziről hallom szavait, s fel is fogom őket. Hangja megnyugtat, s érzem, hogyha testem nem is, de lelkem megnyugodni látszik, csak... csak Yvette hozzám ér.

Megzavar. A testemet érinti. Megfogja... Megfogja. Megfogja azt az egy helyet, amit nem kellene megfognia! Hozzá ért... Hozzáért és... És... Kiborulok. Érzem, hogy elborul az agyam, s már csak tompán hallom szavai mezzoját. Vadul lihegni kezdek, mellkasom erősen megemelkedik majd besüpped, emelkedik és süpped, emelkedik és süpped.
-   NE!   - ordítok fel, s kirántom kezeiből az enyémet. Hirtelen elszédülök, és a falnak akarok támaszkodni, de közelebbi karom már nem alkalmas, így hátamat erősen a falnak vágom, s fejem hangosan koppan a falon. Fogaimat összeszorítom, s teljes erőmből ordítok az ég felé, összeszorított szemmel.  -   NE! NE NYÚLJ HOZZÁ!
Érzem, hogy az ájulás szélén állok, így hátamat erősen nyomom a falhoz. Még mindig a plafont nézem, és erősen lihegek, de szépen lassan lecsillapítom. Szépen... lassan.
A szívem dübörgése... szépen lassan lecsillapítom. Szépen... lassan.
A hidegrázás.... szépen lassan lecsillapítom. Szépen... lassan.
Nyelek. Száraz a torkom, s szúrnak a szemeim. Könnyek akarnak kitörni, de nem hagyom. Sóhajtok.
Nyelek.
Lélegzetvételem lassan elhalkul, s szuszogássá csendesül.
A dühkitörésnek vége.
Naplózva


Yvette Delacour
[Topiktulaj]
***


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2013. 08. 23. - 09:58:54 »
0


Marseille-Kikötő
este 19:50





A járkálás, az ideges tekintet, tudom, túlfeszítettem a húrt. Tudom, micsoda kínokat él meg, minden téren. Mégsem érdekel most ez a része a dolognak, hisz az agyam egyetlen információ körül kering.
Megtámadják a Roxfortot.
Szívem zakatol, mikor megérintem a másikat, s a reakció, ami nem marad el, megrendít.
Nem vártam volna ezt, és nem így. Ahogy üvölt, kétségbeesetten, mint egy veszett állat, félelemmel a tekintetében. A fejét a falhoz csapja, ahogy a testét is, a gerince biztosan beleremeg a téglával való találkozásba, én pedig egy percre felemelem a kezem, a mozdulat azonban félbe marad, és a nyakamhoz érintem, míg őt vizslatom.
Teljesen kikészült, de szinte semmit nem csináltam. Az ajkamba harapok elkeseredve, várva valamit, de csak lélegzik, és lélegzik, és próbálja átvenni az uralmat a hirtelen támadt őrület fölött. Beletúrok a hajamba, és megfordulok, kezeimet magam előtt összekulcsolva leülök a kanapéra.
Nem nézek Brandonra, nincs semmi értelme. Csak várni tudok, mert csak ez az egy maradt nekem. Semmi más.
Ülök, és a gondolataim vadul cikáznak. Hol ide hol oda csapongok, miközben ott, a pamlagon ülve teljesen mozdulatlan vagyok. A lelkem háborog, a gyomrom émelyeg, és valószínű ha nem lennék kemény, mint egy kő, most hullámokban rázna a rettegés.
Dante lépései megszűnnek, mintha várna, vagy hallgatózna, s ezt igazolja a halk kopogás is, ami a szoba túlfeléről jön. Az ajtóra pillantok, s végül mégis csak a szobában álló férfi kerül az íriszeim kereszttüzébe, de mintha számára itt se lennék. Ő láthatatlan démonokat űz, s nem ér rá velem foglalkozni. Felállok, az ajtóhoz lépek, kimegyek, hagyom, had szedje össze magát. Ehhez nem kellek én, ahogy a fájdalomhoz sem.
Mostanra egy eszköznek érzem magam, akit funkciói szerint használnak. És a magányhoz az én jelenlétem nem szükséges.
Dante aggódó arcán kívül más nem tud különösebben meghatni, főleg, hogy a nyomor kellős közepén élek. Csak intek a fejemmel, és nemlegesen, ebből tudhatja, még nem született se információ, se döntés. Ketten vagyunk némán, és hallgatjuk a másik szobából áradó csöndet.
Nem tudom mit csinál ilyenkor Brandon, de valahogy eljutottam oda, hogy nem is érdekel már.
Gondolom ilyenkor rendszerezi az életét, próbálja elnyomni vagy csökkenteni a fájdalmát, amit a csonk okoz, s meglehet az életét írja át, a maga sajátos módján, amiben nekem jelen állás szerint nincs sok részem.
Ám bennem elhatalmasodik a vágy. A vágy hogy hazamenjek, s ez a haza most nem Franciaország, nem Párizs, és nem is Marseille, a büdös halszagú kikötői garzonnal.
Angliába akarok menni, vissza az iskolába, hisz be kell fejeznem a sulit, letenni a RAVASZ-t, megtalálni Bent, beszélni Sean-nal, megbékíteni Dakotát, megszeretni Izabelt...
Annyi dolgom volna ott... de most mindenek előtt meg kell védenem. A halálfalóktól, Voldemorttól, és a Dante és Brandon -féle emberektől. Segítenem kell nekik, visszamenni és tenni valamit.
A szívem húz vissza, csakhogy a baj az, egy része már itt ragadt, és ahhoz a férfihoz van kötve aki a másik szobában, a csonka karjának démonaival küzd percről percre.
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
***


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2013. 08. 26. - 20:41:38 »
+1


- Beszélj vele. Menj vissza.
Dante mély hangja könnyen áthallatszik. Behunyom szemeimet, óriási levegőt veszek, s mire kinyitom a szememet Yvette ismét a szobában van.
Rongybabaként heverek a fal tövében. Amint az ajtó nyitódik, megrebben szemem, de nehezemre esik, így csak pár másodperc után nyitom ki szemeimet. Kimerülten nézek fel a szőke őrangyalra, aki életben tart. Aki kezében fogja az életem aprócska maradványát, hogy még a széltől is megvédje.
Meggyötört tekintettel, bocsánatkérő arccal kitárom... karjaimat. Ölelésre hívom az őrangyalt, hogy tudja, mennyire bánom, hogy neki is szenvednie kell. Hogy érezhesse, mennyire hálás vagyok, amiért nem hagyott magamra, amiért rábeszélt engem, hogy velem tarthasson, hogy nem hagyta annyiban kapcsolatunkat. Soha nem mondom neki, de szeretem tudni, hogy tudja. Tudnia kell, hogy nem felejtem el, mit tett értem.
Remélem, hogy mellém ül, s hagyja, hogy átkaroljam. Vagy akár az ölembe is ülhet.
Lassú, mély levegőket veszek, s amikor karjaimba zárom őt, lehunyom a szemem, és percekig élvezem.

-    Mennem kell.   - mondom halkan, a szemközti falat bámulva.
Kezemmel lassan simogatni kezdem haját.
-   Menni akarok.   - javítom ki magam.
Tovább simogatom, és tovább nézem a falat. Végiggondolom a kapcsolatunkat, lejátszom magamban azt a sok akadályt, hazugságot, és merész lépést, amit átéltünk. Az emlékek láttán némán elmosolyodom. Csak egy pillanatra élvezem az emlékeket.
Tekintetem a bal karomra emelem, majd lehervad arcomról a mosoly. Visszanézek az ocsmány színű falra.
-   Miért akarsz velem jönni? Veszélyes.    - mondom teljesen szenvtelen arccal. Elfáradt izmaim hanyagul lustálkodnak. Féltem, és nem akarom, hogy velem jöjjön, de egy ilyen kitörés után... Csak halkan tudok beszélni és szenvtelenül.
Máshogy... máshogy egyszerűen nem megy.
Naplózva


Yvette Delacour
[Topiktulaj]
***


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2013. 09. 18. - 15:41:13 »
0



Marseille-Kikötő
este 19:57





A kezem tördelem, miközben gondolataimba merülök. Érzem magamon Dante tekintetét, de ő csak nem szól semmit hosszú percekig. Vár, mint én, bár Isten tudja kire és mire. Talán csoda kellene, de valahol mélyen legbelül tudjuk, semmi ilyenre nem számíthatunk. Az áporodott levegő, melyet beszív a tüdőm rikoltva fújom ki az orromon, s ekkor mintha elszakadna a cérna. Mindkettőnknél...
~Szerintem be kellene menned hozzá... Talán... jót tenne neki. Beszélj vele, menj vissza!
A tekintetem mindent elárul ahhoz, hogy a férfi elhallgasson és ne túl lelkesen fejezze be a mondatot. Hisz ő bele se tud gondolni nemhogy átérezni azt, amin most keresztül megyünk. Én voltam itt, amikor szenvedett a másik, én néztem tehetetlenül végig az egész tusát, én hallottam az üvöltéseket, én nem aludtam éjszakákon át, s erre most ő oktat ki?
Dühömet lenyelve felállok és egy percig lehunyt szemmel várom, hogy elmúljon a harag, és visszanyeljem a Danténak szánt nem kívánatos mondatokat.
Lépteim hangosak és egyenletesek, amikor benyitok az bajtón Brandon összezuhanva mint egy baba ül a padlón. A látván y elkeserít, de nem állok meg.
Az ajtó záródik, halkan kattan a néma csendben, majd én lépek mellé, és guggolok le hozzá, a térdére téve a kezeim. Ha ettől is kiakadna, most már én pofoznám fel... mert egyszerűen ez már nekem is sok.
De inkább a némaság marad, csak a karok tárulnak ki, hogy átöleljenek, és ugyan ki lenne olyan szívtelen, hogy ellen tudjon állni egy kisfiú tekintetének? Mert Brandon ebben a pillanatban olyan, mint egy elveszett kisgyerek, s nem tudom tőle megtagadni a kérését.
- Nem érdekel, mennyire veszélyes...ez nem csak rólad vagy Tudjukkiről szól. Rólam is! -
Elhúzódom tőle, hogy láthassa az arcom. Nem viccelek, nem kertelek. Így érzem, és vállalom ennek minden következményét. Még ha az is lesz, hogy esetleg nem élem túl... Hisz... valljuk be ez amúgy sem túl jó élet már így.
- Ez... az egész, ami van, ugyanannyira felháborít engem is. Ugyanúgy aggódom az ott maradtakért, és részese akarok lenni. Én a Roxforthoz tartozom, az az igazi otthonom. Talán hiba volt eljönnöm onnan... de még így is, hogy megtettem, akkor is vissza kell mennem. Nem nézetem tétlenül, hogy harcolnak és meghalnak annak a hatalom-ittas szörnyeteg mániájának! Kérlek Brandon, értsd meg....!-
Hangom elcsuklik, és elszomorodom, mert félek minden magyarázat hiábavaló lesz ennek a konok és szemtelen papasnak a megtöréséhez. Mert ismerjük Brandon Gray-t... és tudjuk, hogy ő aztán sose volt egy könnyű eset.
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
***


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2013. 10. 31. - 10:19:37 »
+1


Néha azt gondolom, milyen könnyű lenne, ha irányíthatnánk az embereket. Persze, ott van az Imperio-átok, de én nem az agymosott állapotra gondolok. Jó lenne, ha lenne egy szuperképességem, egy saját bűbáj, amit emberek tudnék alkalmazni. Elhitetném velük, amit akarok. Megvédeném Yvette-et, hiszen úgy gondolná, hogy a legjobb megoldás ilyen kényszerhelyzetben, ha régi szülőházamban elrejtőzne. Az lenne a legjobb... De nincs ilyen szuperképességem, nincs saját bűbájom.

20:00. Nyolc óra, és üt az óra.
Fájdalommal és dühvel tölt el Yvette válasza, szívem megsajdul, szemeimet behunyom, és megpróbálok mindent elnyomni. Ha kitörni nem tudok, fortyogó vulkánként kell eltűnöm, minden szavát. Csakhogy ez a vulkán nem fog kitörni. Legalább is nem most és nem ma.
Lassan kinyitom a szememet, s mindenfajta mozgást mellőzve, tekintetem rá emelem. Látom az arcát, és az arra kiülő félelmet. Ekkor végre nem csak agyamhoz, hanem szívemhez is elért a tudat: Yvette fél.
Lassan elhúzódom, és ügyetlenül felállok. Szédülés lesz rajtam úrrá, légszomj is gyötör. Sóhajtok egy mélyet, próbálok több oxigént juttatni a tüdőmbe, de mintha egy gát zárna el minden utat nyelőcsövemben. Az ablakhoz szédelgek, és letörlöm a láztól kifakadó izzadságcseppeket homlokomról. Lenézek a karomra, majd kinézek az ablakon. Nem is nézem, mi van kint, azt sem fogom fel, hogy éjszaka, vagy tűző napsütés.

Yvette fél tőlem. Tudom, hogy szeret, de fél tőlem. Fél a történtektől, és hősiesen fél a háborútól és annak következményeitől és ezrét bele akarja vetni magát. Fél az elcseszett életétől, amit én tettem tönkre, és ezért kész eldobni magától. Kész arra, hogy meghaljon, hiszen tönkretettem az életét. Mindig is önző voltam, ez sose változott. Vele is mindig önző voltam, jól tudom. Csak őt akartam, de csakis magamnak. Azt akartam, hogy senki másban ne bízzon, csak bennem, hogy senki mást ne kövessen a küzdelembe, csak engem. Eddig is tudtam magamban, hogy fél. De most ért el a lelki tudatomig a gondolat: ezt nem folytathatom.
Horrorisztikus rémálmon rángattam végig őt. Fogtam a kezét, és végighúztam őt saját mocskos világomon. Bemutattam neki, és ellentmondást nem tűrve ráncigáltam bele az egyre mélyebb bugyraimba.
Talán hiba volt, hogy eljött velem. Ezt mondta. Meghasad a szívem, ha végiggondolom, mit tettem. Ha azokra a sikoltozásokra gondolok, amiket éjszaka hallom, rekedten kis torkából. Ha a rengeteg átsírt keserves éjszakájára gondolok, a folyton borongós hangulatára. Ennél még az is könyörületesebb lett volna, ha egy hónappal ezelőtt megölöm.
-    Nem kell velem maradnod.    - mondom a piszkos üvegablaknak. -  Ha attól félsz, hogyha elmész, megöllek, már nem kell rettegned. Nyugodtan itt hagyhatsz, így is megmentetted az életemet, így én is ugyanezzel tartozom. Nekem is meg kell mentenem az életedet. Mától nem kell félned se tőlem, se a velem járó borzalmaktól. Elmenekülhetsz.   - felhorgasztom fejemet, s hagyom lógni, s várom, hogy a hóhér lecsapjon.
Naplózva


Yvette Delacour
[Topiktulaj]
***


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2013. 12. 30. - 16:06:36 »
0


Marseille-Kikötő
este 20:02





Bimm-bamm.
Az óra üt. A hangja olyan, mint egy ítélethozó hangja. Mély, és keservvel teli. Miért ilyen ez a világ? Könyörgöm! Hisz ennek az órának nem így kellene ütnie. Nem ilyen mélynek és sötétnek kellene lennie a feladatának, hisz így újra és újra az eszembe idézi; múlik az idő. Rohamosan.
Bimm-bamm.
Lelkem megszakad, ahogy Brandon feláll, esetlenül és törékenyen, mint egy szárnya szegett madár. Lassan már nyomokban sem lehet megtalálni Őt. Mintha árnya lenne önmagának, de a baj az, hogy nem tudom hol is kezdte elveszteni önmagát. Talán Emma halálakor? Talán a bálon? Netalántán, mikor megszöktünk a Roxfortból?  Az biztos, hogy nem a karja levágásánál. Az már az utolsó utáni csepp volt, aminél borult minden. Egyszerre sajnálom és gyűlölöm, szeretem és csodálom ezt az embert. Mégsem tudok neki semmit adni. Semmi segítséget…
Szavai mélyen vájnak belém, mintha keselyűk zabálnák fel a testem, és a lelkem, s egyre jobban érzem, semmim sem maradt már.
És Ő nem érti. Egyszerűen nem fogja fel, hogy ha elhagy vagy eldob, mint egy koszos rongyot, akkor tényleg végérvényesen magamra maradok. Örökre. Mert tudom jól, ismerem magam ennyire már, hogy onnan nem lenne visszaút.
Mit beszél ez? Neki kellene megmentenie engem. Önző vagyok, igen, hisz én még csak fikarcnyit se tudtam segíteni neki a Sötét Jegy miatt. Ennyit ért hát a sok végigtanult év, az iskolaelsőség, a sok könyv bújása… hasznavehetetlenség az egész!
És most, még arculcsapásként, elküld magától.
Legszívesebben sikítanék. Könnyeim lassan a szemeimbe tolulnak, miközben mellé lépek, és a kezemmel az arcához érek, óvatosan, mintha csak egy virág lenne, amit nem akarok bántani.
Finoman fordítom magam felé az arcát, miközben legördül egy könnycsepp az arcomon.
- Tudom, hogy nem tennéd meg. Ismerlek. Szeretlek. Ezért vagyok veled. Nem hagylak el, sose foglak… de te se küldj el, kérlek… mert akkor én fogok örökre elveszni. –
Homlokom az övéhez nyomom, miközben mély levegőt veszek.
- Menjünk vissza a Roxfortba, együtt. És mutassuk meg, hogy nem hagyjuk cserben őket. És egymást sem. Mutasd meg Brandon, egyszer és mindenkorra, hogy melyik oldalon is állsz! –
A szavaim végeként erős nyomatékként egy csókot lehelek a szája sarkára, s meghagyom neki a döntés jogát. Mert innentől kezdve rajta áll vagy bukik minden.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 11. 27. - 04:25:58
Az oldal 0.125 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.