Szárnyas Vadkan

[Mr. Lamartin]

- Közönséges hely? – kérdezett vissza. Meglepték a szavak, de ez nem látszott rajta. – A varázslók legtöbbje nem értene veled egyet. A Három Seprű Anglia egyik legjobb nevű fogadója, de talán még világszinten és igaz ez az állitás. Sokak szerint ott mérik a legjobb mézsört, de ha ez nincs is igy, a magunkfajtának mindenképpen vonzó, hogy nem térhet be oda akárki, nem kell megválogatnunk a szavainkat… - szünetet tartott, elgondolkodva. Ő maga sem rajongott különösen azért a helyért, főleg mióta felmerült egy gyanú, egy sejtés… de el kellett ismernie, hogy amikor nem tolonganak ott a diákok annyira, hogy mozdulni nem lehet tőlük, egészen hangulatos maga a közeg a falusiakkal, a néhanapján betérő roxforti tanárokkal és egyéb utazókkal. Megfordult ott párszor a közelmúltban is, de ha tehette, elkerülte: ne rajongott a kocsmárosné lapos pillantásaiért, márpedig azokból kapott bőven, lévén sokadik éve már, hogy egy kortyot nem volt hajlandó inni a különféle italokból, amivel kinálgatta.
- Sok mindent lehet mondani arra a helyre, de azt nem, hogy közönséges. – a fiú következő szavai megmosolyogtatták: egy tapasztalatlan ember szavai voltak; egy olyan emberé, aki még keveset látott a világból. – Nem mondták még neked, hogy sok beszédnek sok az alja? – kérdezett vissza. – Amit te picsogásnak nevezel, az könnyen lehet egy jól felépitett álca is és lehet, hogy valójában egész más a mondanivaló, mint amit a szavak sugallnak… ha lehetőséged van hallani, ne utasitsd el: ki tudja, mit sodor a füledbe a szél. – a következő szavak keserűséget sugalltak, de nem vett róla tudomást. – Amennyire én tudom, elég ritkán engednek le titeket ide: érthető, hogy próbálnak kikapcsolódni… ebben a korban még elnézhető. Inkább próbálj te is együtt élni ezzel: hidd el, hosszú távon jobban megéri.
- Ah igen, az iskola biztonságos… legalábbis a legtöbb esetben, de azért Sirius Black is be tudott jutni valahogy nemde? Pedig őt halálfalónak tartják… és ha igy van, akkor már Tudodki minden embere ismeri a befelé vezető utat. Ennek ellenére mondom: biztonságos… legalábbis ameddig Dumbledore ott van. De hogy a környék is az lenne? Erre én nem mernék mérget venni… azért a professzor keze sem ér el mindenhova. – mágikus szeme hirtelen megállt, ahogy valamit észrevett a kocsma szemközti csücskében, de ezután inkább folytatta az őrjáratát és az ép lélektükör fordult oda, figyelmesen követve a kibontakozó csetepatét. Kiabálás támadt és két férfi felpattant: mindketten szemlátomást ittasak voltak, beszédük ilyen távolságból érthetetlen volt és kissé labilisan álltak a lábukon. Nyilvánvaló volt, hogy nem kerül sok időbe, mire tettlegességig fajul a dolog: s lám, mer el is kezdődött a haddelhad, ahogyan egy szék a magasba emelkedett, lesújtani készülvén. A kéz meglendült, de a szék továbbra is a levegőben lebegett és az illető csak a levegőt kaszálta. Pár pillanatig bután pislogott a szépen lenavigáló és talpra álló székre, majd a tettest kereste: hamarosan meg is találta a Kocsmáros személyében, aki a pálcáját eltéve viharzott a két ember felé és ragadta meg a grabancukat, maguk után húzva őket és kipenderitve a helységből.
- A héten már ne gyertek vissza, fölösleges… - kiáltott utánuk, majd visszaballagott a pult mögé.
Az öreg auror végignézte az incidenst, csak ezután fordult vissza a fiú felé, ajkain félmosoly.
- Lehetséges… de lehet, hogy csak az alkalom adja magát. Nem szabad elhamarkodottan következtetni…

~~Rémszem Mordon~~

*Őszintén meglep egy érett ember ilyen hozzáállása ahhoz a kocsmához. A csalódottság alighanem kiül az arcomra, de olyan gyorsan elvarázsolom onnan, mintha tényleg pálcát használnék, csak egy kicsit biggyesztem le a szám szélét. Lehet abban valami, amit mond, de nem sok, mert ott tényleg nem beszélnek semmiről. Mással se töltöm a fél életemet, mint hogy ülök és hallgatok másokat, marhára elegem van. Biztos hasznos. Más közegben. De ez csak egy iskola. Egyszerű lelkek kolosszális gyűjtőhelye, semmi több, semmi más.
Ennek ellenére, vagy éppen ezért, már csak a minimális tisztelet végett is feszülten figyelek a szavaira, jó példát lesve. El is húzom a szám amolyan félmosoly gyanánt, megrázom a fejem.*

-Lehet, de tőlem személyiségidegen-*milyen szép szó és milyen pompásan kifejezi a lényeget, legalábbis szerintem, de ha már egyszer sok beszéd, akkor folytatom is, hogy a biztonság kedvéért még véletlenül se érthessen félre.*-Mármint nem mintha bajom lenne az emberekkel úgy általánosan, csak éppen akik lejárnak, és így járnak le, azokból köszönöm nem kérek-*ennyi. Ilyen egyszerű. Legyenek bármilyen hasznos hangja a világ dolgainak, nekem nem kell az ilyesfajta tudás, a magam részéről, ha bemegyek egy kocsmába szeretnék inkább értelmes, hangsúlyozom, értelmes beszédfoszlányokat elkapni fél füllel, nem olyanokat, amik megkeserítik a töklevet a számban.*-Az iskolában úgyis ugyanazt beszélik, majd meghallom ott, ami rám tartozik-*rántom meg még a vállam egy futó mosollyal, aztán visszaigazítom a táskám szíját, de a következő szavaira felkapom a fejem, elnevetem magam.*

-Apám szerint az idősebb Black túl ostoba volt ahhoz, hogy halálfaló legyen, a fiatalabb meg túl gyenge. Kénytelen vagyok osztani a véleményét-*na igen, a Black család. Szerencsére mi csak kevés szállal kötődünk a rokonságukba, de legalább minket nem tartanak vérárulónak. Amíg éltek. Nem mintha sok közöm lett volna hozzájuk, de túlzott arroganciájuk és kenetteljességük még engem is kihozott a sodromból. Ezt mondjuk inkább elhallgatom, apám nem örülne neki, ha tudná, hogy elmondom a véleményemet, de azért a Black-ek akkor is egy sötét társaság marad a szememben.*-Szerintem csak simán pszichopata, annyi köze van a Sötét Nagyúrhoz, mint nekem, de azért volt annyi esze, hogy meg se próbálkozzon a Mardekárnál-*vállat vonok. Bár Mordon annak idején nem pártolta különösebben a Mardekárosokat, az nem is ez a Mordon volt.*-Gondolom az igazgató úr tudja hol jött be és megtette az óvintézkedéseket. Gondolom a birtok se őrizetlen, mint harmadikban, amikor dementorok is voltak erre, most is biztos van valami trükk.

*Ekkor zaj, illetve fokozódó zaj hallatszik a hátam mögül, tisztelet ide, udvariasság oda, hátrafordulok, amennyire a székem enged, a zsebemben kitapintom a pálcám, már csak a biztonság kedvéért és úgy figyelem a viszonylag gyorsan megoldódó jelenetet. Felhúzom az orrom. Szánalmas, hogy a varázslók is képesek ennyire mugli módon viselkedni. Amikor a kocsmáros szó szerint kézbeveszi őket visszafordulok, de alighanem az arcomra kiül a bosszúság.*
-Döbbenet, hogy ezek is varázslók.

[- Áh hízelgő, hogy nem jómagam kaptam a vasorrú bába jelzőt. Lekötelez…]

Harapós kedvemben vagyok. Áh, nem, nem úgy! Nincs telihold és nem is kívánnék átváltozni azonban a nemrég lezajló incidens után képtelen vagyok felhúzni az álcát. A bájmosoly, a lábak keresztbetétele és ezáltal egy kis meztelenül maradt rész kimutatása… máskor örömömet lelném abban, hogy így kábítsam el a velem szembe ülő férfit és aztán másnap egyedül ébredjen fel… HA felébred…
Mindig is ilyen voltam, senki kedvéért nem változnék meg. Angelus pedig a lehető legjobb hangulatban talált rám, hisz megejtek néhány csipkelődő megjegyzést azonban álszent módon bájologni, majd csúnyán elbánni vele… most nem!
Talán erőm sincs hozzá ma, viszont a gondolataim vadul cikáznak fejemben etéren, mert mi van ha… nem is akarnám bántani őt? Áh, én? Dehogynem, csak… Furcsa hatást gyakorol rám, ilyennel még nem volt dolgom. Számomra a férfiak mindig is egy darab húst szimbolizáltak, de ez alkalommal… Tanácstalan vagyok! És ennek semmi köze sincs az esetleges halálfaló kilétéhez! Sosem zavarna, ha Voldemort egyik szolgájával hozna össze a sors, hisz az is csak egy férfi volna a sok közül. Angelus… ki vagy te…?

- Áh hízelgő, hogy nem jómagam kaptam a vasorrú bába jelzőt. Lekötelez… - szájszegleti mosoly. Nem is hittem volna, hogy ilyen csípős szavak is kiszállhatnak ilyen édes ajkak közül. Hmm… kezd érdekesebbé válni a dolog. Nem csoda, az érzékeim mindig is kifinomultak voltak, de ezúttal végképp megtalálták a lehető legmegfelelőbb embert erre az estére… számomra – Azonban, mint említettem én csupán kicsit kiereszteni a gőzt jöttem el erre a füstfelhőkkel övezett kocsmába. Ahogy látom, maga viszont valóban azért tántorgott el idáig, hogy némi „zsákmányt” gyűjtsön be. Ha gondolja elmegyek, mert nem vagyok a legjobb kedvemben és sosem szerettem az az egyéjszakás céda lenni más szemében.

Ha igazán felkeltettem bármivel is az érdeklődését maradni fog! Tudom. A kérdés leginkább az, hogy felkeltettem-e? Ezt már neki kell lerendeznie magában, én csak élvezem a szemeiből áradó tüzet amíg dönt és válaszol. Közben belekortyolok újból a nyelvem bizsergető italba, s lábaim kényelmesen kereszthelyzetbe helyezem.

Mindketten rágyújtunk a cigarettánkra, s a dohányfüst szép lassan felfelé száll, érdekes formákat öltve. Szinte egy másodperc ereéig úgy érzem magam akár egy kislány, aki a felhőket szemléli a puha fűben háton fekve. Meglepő érzés, de tényleg ellazít egy csöppet. Már oldódik bennem az imént felgyülemlett feszültség, s végre ki tudom adni a gőzt. Nem tudom ki találta fel a cigarettát avagy a nikotint és jótékony hatását az idegekre… de áldom…

A sápadtságom pillanatok alatt elpárolog, s feleszmélek a körülöttem forgó világra, ismét. Azonban valami különös oknál fogva Angelus szemei is kikerekednek. Nem értem, de rá sem merek kérdezni. Hisz akkor jöhet a visszavágás reflexből, hogy: és te?
És már jön is… magától…

- Öhm… persze, csak egy röpke gondolat futott át az agyamon hirtelen. Semmi komoly! – mentegetőztem, s egész hitelesre sikerült. Ha tovább puhatolózik… nem ajánlom… a saját érdekében, hisz véleményem szerint sejti mi járhatott a fejemben az imént. Vagy ő valami egészen máson töprengett?

- Mondja… nem bánod ha tegeződünk? – a nyájas hangnem szórakoztató egy ideig, de utána pont ellenkező irányba fordul és egyre idegesítőbb. Legjobb ha nyíltan és magázás nélkül tudnak beszélni, s akkor talán még a viszonyuk is meghittebbé válik.

Fel fog dobni egy témát, még szép. Már ki is rajzolódott fejében s ezzel talán halálfaló kiléte igazolásához is közelebb jut egy lépcsőfoknyival. A Roxfort… de most még hanyagolja annak az ostoba iskolának az említését, ahol mára már minden a kedvességről, odaadásról szól… Lassan olyan, mint valami személyiségfejlesztő szekta! Az asztalnál ülő férfinak adja át a megszólalás jogát, hagy kezdjen bele ő abba, mi érdekli…

×Giles×

Be kell szereznem pár dolgot bájitaltanra, így úgy voltam vele, hogy akkor ennek az ürügyén kicsit kiruccanok. Na, ugyan túlzás hogy én csak úgy kiruccangatok, de lényeg ami a lényeg, itt vagyok Roxmortsban Lehet hogy hülyének fognak nézni, sőt biztosan, de kerékpárral tekertem idáig. Most felvetődik benned a kérdés honnan szerzetem én itt, és főleg most kerékpárt. Titok, legyen elég annyi hogy megoldottam. Azt kell megállapítanom, hogy a varázstársadalom több mint fele bazira lusta és csak az olyan módjait szeretik az utazásnak amiben vagy seprű van, vagy pedig valami hipphoppolás. Tiszta gáz, hogy mindig a mágiához folyamodnak. Az sem old meg mindent, sőt kifejezetten tudja komplikálni az egyszerű dolgokat. De ez csak az én szerény véleményem. Már a városban vagyok. Az egyik kisebb mellékutcáján tekerek. Sehol nem találom azt a hülye gyógyfüves boltot, kész szánalom már. Tény és való, gyakran vannak gondjaim a tájolással, de azért hogy egy ekkora községben is eltévedjek. Na, szóval nem éppen kellemes dolog.

Segáz, nem esek kétségbe, sőt...Úgy döntök ha már ez így alakult, mondhatni a sors akarja hogy NE a tananyaggal foglalkozzam, akkor lazítok egyet. Lazítok és ennek a helyéül a Szárnyas vadkant nézem ki magamnak. Pont hozzámvaló hely. Nem azért mert koszos, igénytelen és sötét. Bár biztos vannak akiknek ez a magyarázat is megfelelne, de nem. Letámasztom a kerékpárt valahová és ott hagyom. Nem is az enyém. Mondom csak úgy szereztem. Bemegyek a kocsmába és a pulthoz sétálok.
- Napot. - köszönök, majd kilökök a csapos elé pár érmét. - Sört és whiskey-t. - azt hiszem bevezetem a "Tőmondatok ala Montgomery"-t.
Mindegy.
Megvárom míg kitöltik nekem az italokat, utána magamhoz véve azokat egy asztalhoz sétálok. Kihúzok egy széket és lehuppanok rá, mire az fájdalmasan felnyikordul. De legalább nem törik szét alattam. Szuper. És most rúgjunk be. Dudorászni kezdem a kedvenc kocsmázós dalom.
- When on the road to sweet Athy. Hurroo Hurroo. When on the road to sweet Athy, hurroo Hurroo. When on the road to sweet Athy. A stick in the hand, A drop in the eye. A doleful damsel I heard cry. Johnny I hardly knew ya! - majd kortyolok egy nagyot a sörömből.
Let it be.

[Mr. Lamartin]

Érdeklődve hallgatta a szavakat s arra vezették, hogy ismét eltöprengjen az emberek sokszinűségén, pedig ez a fiatalokra nem annyira volt jellemző, inkább később, idősebb korban alakul ki. A fiatalabbak számára még sokat jelentett a divat, mások véleménye: a csordaszellem egyértelműen nagyobb erőt képviselt, mint a felnőttek között, amikor már teljesen kialakul az emberek egyéni véleménye mindenről, a gondolkodásmódjuk, miegyéb… de a jelek szerint tévedett, vagy legalábbis akadnak kivételek. A Seprű a legtöbb diák számára maga volt a paradicsom a kastély szürkesége, egyhangja után: erre itt ez az ifjú, aki elvonult a társaitól és még a Roxfortnál is lelombozóbb helyre menekül, amikor büntetlenül élvezhetné egy kicsit az életet. Hiába, változik a világ… egyre korábban érik, nő fel az ifjúság, De a különcök… az megint egy más kategória, őket megéri figyelemmel kisérni. Voldemort és Grindelwald is különcök voltak s lám, hova jutottak… Dumbledore tudni fog erről az ifjúról, döntötte el végül.
- Minden embernek megvan a saját izlése – felelte egy vállvonás kiséretében. – De fogadj meg egy tanácsot: attól, hogy valami nem illik bele az elképzeléseidbe, ne kezd el ország-világ előtt ócsárolni… főleg ne olyan valaki előtt, akit nem is ismersz. – szünetet tartott, mintha egy pillanatra elgondolkozna, végül úgy döntött, hozzáteszi az utolsó félmondatot. – Nem egy emberről tudok, aki ezért a kijelentésért a fél füledet leátkozta volna a helyéről… - Nem volt igaz, amit mondott, legalábbis maximum féligazság: Rosmerta, a Seprű tulajdonosa biztosan megtette volna, de rajta kívül nem tudta senkiről, hogy ennyire kötődne a kis kocsmához… de a mondat igy nagyobb erőt képviselt, mintha csak egy bizonyos illetőt hozott volna fel példaként és a kegyes hazugság megbocsájtható, legalábbis legtöbb esetben. Ha pedig nem derül ki – úgy is jó.
- Könnyen dobálózol a feltételezésekkel… ez újabb hiba - felelte az öreg s ép szeme megvillant. Az ifjúnak fogalma sem lehetett, hogy mi a valódi oka a hirtelen felvillanó indulatnak: a látszat azt súgta, hogy a sorozatos hibák váltják ki, valójában azonban a Siriusra tett megjegyzés váltotta ezt ki. De nem jöhetett rá, még akkor sem, ha esetleg képzett legilimentor: az öreg volt olyan dörzsölt, hogy megtegye az óvintézkedéseket… mint mindig. – A Minisztérium nem igy gondolta… és jónéhány évet eltöltött rács mögött emiatt. Ismertem, még mikor diák volt: a jövő egyik legigéretesebb tehetségeként tartották számon, csakúgy, mint James Pottert. – szünetet tartott, elgondolkodva. – Nem tudom, hogy Dumbledore megtalálta-e a behatolás helyét, de én azért nem lennék olyan magabiztos még a Roxfortban sem. – inkább nem ejtett szót Sirius haláláról, nem tudta, hogy mennyire terjedt el a köztudatban.
A pult fölött lógó óra hirtelen megszólalt: egy hosszú, tiszta hang csendült fel s visszhangzott a helységben néhány pillanatig. Az öreg észrevette, hogy a Kocsmáros ránéz, mire a mágikus szem megmerevedett s egy pillanat múltán a férfi arcáról az órára villant, mintegy jelzésként. Észrevehető volt, ha az ifjú elég szemfüles volt, de a jelentésére még néhány percig nem jöhetett rá. Hét óra volt, korai időpont egy kocsma életében.
Most azonban a Szárnyas Vadkan zárni készült, mint újabban minden vasárnap ezidőtájt.
Rajtuk kívül már csak egyetlen, kétfős asztaltársaság tartózkodott a helységben: a Kocsmáros éppen feléjük tartott.
- Ideje hazamenni, fiúk, vasárnap van. – morogta oda nekik, mire a két fickó az órára nézett s elkönyvelték, hogy ha vasárnap van, akkor tényleg záróra… habár az arckifejezésük azt sugallta, hogy nem nagyon vannak képben: valójában alig álltak a lábukon.
- Neked is ideje indulnod. – mondta az öreg az ifjúnak. Habár nem volt ellenére a beszélgetés, elérkezett az a szituáció, amire ideérkezése óta várt: nem fogja elszalasztani. Első a kötelesség, minden más utána: márpedig nem a bájcsevej iránti vágyakozás, hanem a háború sodorta ide. Felállt s a pulthoz lépett, intve a Kocsmárosnak, hogy töltse újra kiürült poharát, majd amint a fiú távozáshoz készült, egy biccentéssel búcsúzott tőle s mágikus szemével követte, amig el nem tűnt a távolban. Miután ez megtörtént, követte az emeltre tartó férfit a bűbájokkal védett helységbe, hogy át tudják beszélni az elkövetkezendő hét teendőit.

[Vége]

[Egy korsó vajsört.]

Hétvége. Két nap, aminek folyamatán egy ötödikes diák kifújhatja magát még mielőtt ismét bele nem ugrik a vizsgákba. A reggel most sem zavartalanul indult, bár már nem is emlékszik mikor volt neki olyan délelőttje, ami nem egy hangos beszélgetéssel vagy vihorászásokkal, éppenséggel ne veszekedéssel kezdődött volna. Hát, most emlékezhet. Mikor feltápászkodott az ágyából a férfiú griffendélesek többsége a szobában tartózkodott. Valahogyan eljutott a fülükbe Giles és egykori szerelme, Prue kapcsolata vagy csak egyszerűen szórakoznak vele? Finoman megkérdezte, ők azt a választ adták, hogy idáig is tudták. Vágott egy feltűnő fintort. Fogadni mert volna, hogy idáig gőzük sem volt az egészről. Minden kérdésre készségesen válaszolt, bár a „csók utáni fejezetre” kitérően inkább úgy tett, mintha nem hallotta volna, viszont a válasz többeket is érdekelt, így egymás után többen is megkérezték. A griffendéles rezzenéstelen arccal bevágtatott a fürdőszobába és magára is zárta az ajtót, bár jól tudta, hogy egy sereg felfegyverzett varázsló ellen egy kis zár semmit sem ér. Mikor elvégezte teendőit a tükörben lelapította a msotanában kissé túlnyomóan megnőtt göndör fürtjeit, amihez – az elmúlt év tapasztalatai alapján – nem nyúlt pálcához, ezt kézzel kellett elintézni. Gyorsan magára húzta a mai napra esett hacukáját, s indult is ki a többiekkel, akik még mindig faggatták, de ő továbbra sem mondott semmit. Hűvös időjárás volt, ahhoz képest, hogy csak most kezdődött a nyár inkább az ősz megjelentére hasonlíthatott a hideg szellő, ami megcsapta a kisereglő fiatalokat, akik vagy Roxmortsba siettek vagy az udvarra kiülni. Gil az első verzióhoz tartozott, nemis igazán volt választása, hiszen a tömeg vitte magával. Mikor az útvonalra tévedt végre ki tudott szabadulni, néhány percig üldögélt a padon. A zsivajokat megpróbálta kiiktatni a fejéből, s valamilyen gondolatot összeállítani, hova is mehetne, ahol kifújhatja magát. Roxmorts nem tűnhet a legjobb helynek, most oda özönlött mindenki, de hát akkor meg teljesen mindegy hol is van, itt vagy ott. A griffiseket sehol sem látta, de belebotlott a tekintete négy érdeklődő mardekároséba, akik összesúgtak, amikor elmentek előtte. Ennyire rossz híre lenne annak, hogy ő együtt volt egy háztársukkal? Finoman megrázta a fejét, majd feltápászkodott az elfoglalt helyről és elindult a nem messze lévő faluba. Az útvonalon nagy döbbenetére senki nem csatlakozott hozzá, bár most inkább szeretett volna egyedül maradni gondolataival, minthogy a barátai beszólásait hallgassa. Az útbaeső kavicsokat messze elrúgta, kezeit zsebre dugta, míg farzsebéből kifigyelt segédeszközének felső része.
Végre beért. El sem tudta képzelni, hogy ilyesmi megeshet vele. Nem látott még itt összesen ennyi embert. Egy pillanatig felötlött benne, hogy inkább visszamegy a Roxfortba és keres valami eldugott helyet, de valami felkeltette a figyelmét. Egy biciklis srác, aki a Szárnyas Vadkan előtt tette le járművét. Arcát nem látta, túl messze volt tőle. Még mielőtt bement volna megnézte a többi boltot, ami zsúfolásig tele volt, így inkább itt kinyújtóztatja magát valami frissítővel, valami kedvcsinálóval. Noha itt csak épp egy két emberrel lehettek kevesebben a többi bolttól, mégis jobban esett neki beülnie ide, minthogy most egy könyvekkel telibe ment volna be. Elég időt töltött már a könyvtárban, főleg ebben az évben.
Fejével biccent a csaposnak, zsebéből kihalászik némi galleont, amit a pultra csúsztatott.
- Egy korsó vajsört. - Perceken belül hozta is, amit kért, egy újabb fejbiccentéssel megköszönte és hely után nézett, hátha talál egy olyan asztalt, ahol senki nincs. Hát, hiába kúszott végig tekintete végig a kocsmában, üres nem akadt, csak egyetlen egy olyan, ahol az a fickó ült, aki a mugli járgányt lovagolta meg. Mit tehetett, egy társasághoz azért mégsem ülhetett oda és az sem volt szíve vágya, hogy pont a csapossal beszélgessen.
- Helló, befoglalom az üresen maradt helyet ha nem gond. - Még mielőtt leült volna, a pálcatörés elkerülése végett kivette a zsebéből és az asztalra rakta. Mikor végre készen állt a helyfoglalásra letette hátsóját arra a székre, ahol pontosan szembe találta magát az idegennel. Elhelyezkedett, majd megnézte a másik hozományát. - Hát, te sem szerénykedsz. Giles vagyok.
Egy halvány mosoly kíséretében meghúzta a megrendelt vajsörét, s a fennmaradt habot pólójának ujjával letörölte.

×Giles×

Összeráncolom a homlokomat először, másodszor és végül harmadszor is. Át is gondolom a helyzetet. Egyszer, kétszer sőt...háromszor. Az eredmény mégis minden esetben ugyanaz. Ugyanaz, így ki van zárva hogy én tévednék. Miben is? Abban hogy társaságot igényeltem volna. Nem vágytam rá mégis kaptam. De vegyük csak szépen sorjában. Leültem ide, ez stimmt. Iszogattam, énekelgettem, töprengtem. Ez is oké. Belépett a kis pubi. Igazából akkor éreznem kellett volna valamit, úgy értem egy ilyen gyerek mit keres egy ilyen helyen, de nem. Még ekkor sem gyanakodtam. Vajsört rendelt. No comment. Nem is vártam mást. Esetleg valami bambit. Ám azt itt elég nehézkesen kaphat. Noha nem tudhatom, még nem próbáltam itt szörpikét kikérni magamnak. Én rendületlenül iszogattam közben. Körbenézett és láttam az arcán, erősen azon gondolkodik hova is telepedhet le. Vállat vontam. Igen, tudom, én egy hihetetlenül naiv ember vagyok. Meg sem fordult a fejemben hogy engem szemelhet ki. Komolyan.

És itt van. Itt áll mellettem, pontosabban most már ül. iszogat, bemutatkozik és egyáltalában. Társalog. Egyik szemöldököm a magasba szalad és ott is marad, közben újabb kortyot küldök le a torkomon a sörömből és azon vacillálok legyek jófej vagy sem? Meg sem kérdezte hogy ideülhet, lényegében kijelentette és ideült. Hm.
- Szevasz. - jó, egy köszönés nem a világ.
Meg aztán igyekszem úgy köszönni, hogy érezze nem török ki tapsviharban a jelenlétét illetően. Kicsinyes, ostoba és gyerekes valami, de könyörgöm. Rólam van szó. Így már csöppet sem furcsa.
- Marcus. - fene a neveltetésemnek.
Még a bemutatkozásba sem halok bele, sőt kifejezetten normálisan ejtem ki a nevem, nem odalökve neki, egészen úgy mintha érdekelne tudja-e vagy sem. Leteszem a sörösüvegem az asztalra és a whiskey után nyúlok. Nem szerénykedem, hm, érdekes. Már szinte várom mikor fűz még hozzá valami igazán frappáns kis szösszenetet, de egyelőre úgy néz ki hallgat.

Hallgat, rám vigyorog kis félszegen mint valami háromnapos szűzlány és kortyolgatja a sörét. Sóhajtok egyet, leküldök egy kis whiskeyt, kiélvezem minden cseppjét, várom hogy a nyelőcsövemen végigszaladjon a forróság és...nem tudom. Igazság szerint egy értelmes gondolatom sincsen. Semmim sincsen. Csak ez a helyzet, ezzel a gyerekkel és pár kérdéssel amit fel nem tudnék most tenni. A válaszok meg nem érdekelnek. Tehát.
- Giles. - csettintek egyet a nyelvemmel.
Nagyon utálhatják a gyereket a szülei ha ilyen nevet adtak neki. Mondjuk így első blokkra nem is csodálom. Tényleg giles-os feje van.
- Elég gyászos fejed van. - jegyzem meg.
Amúgy fogalmam sincs milyen feje van, de ha valaki a Szárnyas vadkanba vetődik és egyedül sörözget az minden csak nem boldog. Nem vagyok irgalmas angyalka távol álljon tőlem. De ha már ez a nyunyó ideült le mellém, és ilyen szerencsétlen, bánatos feje van, akkor szolidaritásból itt leszek vele, meghallgatom és iszunk. bajtársiasság mindenek előtt. na meg ugye, pia dögivel.

[Tudod a szemöldökfelhúzás nem éppen a legjobb módja annak, hogy kimutasd a vendégszereteted.]

Amikor belépett az ajtón még fogalma sem volt, hogy az elkövetkezendő percekben mennyire bánni fogja a választását. De nem, neki ide be kellett jönnie, ráadásul pont egy biciklis varázslót kellett kifognia. Inkább hallgatta volna még a körülötte lévők kíváncsi cincogását és az idegtépő kérdéseket, minthogy most egy bunkóval üljön szembe és nézze minden mozzanatát. Talán még arra a bizonyos személyes kérdésre is szívesen szült volna egy apránként összeszedett beszámolót és minden mozdulatot, tetteket, csókokat elmondott volna, amit csak tettek. De nem, neki egy alkoholistánál kell egy asztalnál ülnie, ráadásul nem si választhat más helyet magának. Vagy a csapos hülyeségei vagy ez a félig zakkant flótás. No de sebaj. Giles nem arról híres, hogy rögtön feladja, így nem fog semmi rosszat szólni, amíg vissza bírja fogni a nyelvét.
A korsót letette maga elé, először az ismeretlenre, majd az asztalra pillantott, ahol pálcáját kezével ide-oda gurítgatta. Nem, a homlokráncolásra egy rossz szót sem szólt, valószínűleg ő is így reagált volna. De még most jön csak a java. Na persze ez az ötödéves srác nem éppen jó emberismerő volt, így első látásra nem is volt semmi baja az idegennel, ezért is választotta őt a csapos helyett. Még mindig állta a sarat, próbálta társalgásra fogni ezt a valamit, amik éppen köztük lebegnek. A köszönésre bólintott egyet, ami viszont azt a kis mozdulatot illeti, amit csinált, az lett az eredménye, hogy söszeszűkült szemekkel figyelte őt.
- Tudod a szemöldökfelhúzás nem éppen a legjobb módja annak, hogy kimutasd a vendégszereteted. – Miközben beszélt hozzá állát vakarta, mint aki kényszert érez, hogy csináljon valamit, különben neki annyi. Annyit nyugodtan elnyugtázhatott már ebben a másodpercben is, hogy nem lesz valami nagy társalgás a részéről, hiszen szinte csak egy szóval válaszolt mindenre. A halvány mosoly áttört erőltetettbe, de aztán jobbnak látta ha letörli, mert biztos volt benne, amit csinált az inkább hasonlított egy fintorra minthogy sem egy felfelé kunkorodó szájra. Az, hogy kritikus másokkal szemben igazán bebizonyította, mikor a nevét kiejtette a száján és kritizálni kezdte. Már eszében sincs a söre után nyúlni, sőt, ha gondolt volna rá se tudta volna megtenni. Csak fáradtan vett egy levegőt, majd megingatta a fejét.
- Te sem panaszkodhatsz, öreg.
Nem rajongott a nevek okozta csúfolódásért, de bátran rávághatott volna egyet, de az nem rá vallna. A közöködés távol áll tőle, csak akkor közelít, ha már tényleg szüksége van rá. Mit is tehetne? Felkapja a pálcáját és szemen szúrja? Abban nem lenne semmi értelem, nem fog ostobán cselekedni. Van három lehetősége, amíg a nyugalma fennmarad. Az egyiket ellőtte, kettő maradt.
- Na és mondd csak, melyik ház szentje lennél?
A modoráról fogadni mert volna, hogy ez az eset egy mardekáros lesz, de inkább kivárja a választ, minthogy sem alaptalanul "vádaskodjon". Hátradőlt a székében, hátracsapta a haját, majd megfogta a korsót és ismét meghúzta. Sokáig a szájában tartotta a kortyot, ízlelgette, majd miután az íz már forrt a szájában lenyelte, s torkán is leszaladt az íz. Persze a másiknak nyilvánvalóan nem tetszett hogy ezt issza, de nem a legjobb választás olyankor berúgni, amikor a vizsgaidőszak kopogtat az ablakon.

×Giles×

- Talán mert nem vagyok a tipikus jófej vendégváró ember. - döntöm felé a sörösüvegem, amit megint a kezembe veszek és elgondolkodva forgatok.
Mert most mégis mit vár? Hogy tapsikolva fogadom? Hogy a nyakába borulok, "Ó Gilesy, hát itt vagy végre velem"? Komolyan mondom, ezek a fiatalok egyre rosszabbak lesznek minden generációval. Ma még csak leülnek az ember asztalához úgy, mintha bármi közük is lenne a másikhoz, aztán próbálnak ismerkedni, meg barátkozni, mintha joguk lenne hozzá. Következőleg már ezt sem teszik, csak majd egész egyszerűen jönnek, tarolnak és elnyomnak. Kérdem én, hova süllyed a világ? Hová süllyed, ha már én, Marcus Montgomery is meglepődik a fiatalság pofátlanságán? Én, pont én?

Ránézek Giles-ra. Még mindig mosolyog, de úgy tűnik kezdi lassan felfogni, hogy ez felesleges. Legalábbis ha valaki, én ugyan nem tudom értékelni. Majd ha lesz min mosolyogni, meg vigyorogni, akkor vigyorgok. Esetleg. De hogy itt és most a Vadkanban, egy másik jómadárra mosolyogjak átszellemülten...pfff. Nem. Errefelé nem igazán nézik jószemmel a bárgyúságot. A sörösüvegem halkan koppan a masszív faasztalon. Hátradőlök a székemben - ami ennek a mozdulatnak a hatására éktelenül felnyikordul és ezzel pár tekintet ránk vetül cirka két percig - és kezeimet összekulcsolva a hasamon nyugtatva azokat mérem végig a srácot.
- Ó, távol álljon tőlem a panaszkodás. - emelem az államhoz az egyik kezem és vakarózom egyet.
A borosta hallhatóan serceg az ujjaim alatt. Nem ártana majd rendbe szedni a pofázmányomat majd. Persze, ez most minden csak nem az elsődleges gondom. Mellesleg panaszkodás. Ez így nem teljesen igaz. Elég sűrűn szoktam panaszkodni, de főleg csak skizoban nyomom magamnak. Nem túl okos dolog csak úgy a nagy világba panaszkodni. Főleg nem mostanság. Lazán okozhatja a vesztedet. De nem magyarázom túl. Aki érti az érti, aki nem..nos annak majd küldök egy részvétnyilvánító levelet. Fekete gyászkerettel. Csak úgy stílusosan.

- Mióta is jársz már ide a suliba? - nem mintha ez számítana bármit is, nem kellett hogy halljon rólam, csak azért...na mindegy. - Hollóhát. - felelem aztán.
Erre elég sokan le tudnak döbbenni. Nem értem miért. Az hogy nincs tenyérbemászó stílusom, még nem jelenti azt hogy eszem sincs. Meg úgy egyáltalán...hollóhátas habitusom.
- Te pedig griffendéles vagy. - tudom én, ott unatkoztam a beosztásnál.
Ugye, figyelek. Meglepő. Ujjaimmal végigszántok a hajamban és ásítok egyet. Azt is figyelemmel kísérem, hogy Gilyke sörözik. Vajsörözik ugyan, de...kicsike még. Nem is baj ha nem alkoholizál. Jobban jár. én is jobban járnék, de nekem meg már mindegy.
- És nekem mint szentembernek, megvallod, hogy mi vezetett arra, velem légy egy társaságban? Mi az ami még nálam is rosszabb lehet? - felröhögök.
Tényleg nehéz belegondolnom, hogy mi lehet olyan gáz, hogy én mint másik lehetőség vonzó legyek. Komolyan.

[Na ne mondd.]

- Na ne mondd. – Próbálta a meglepődöttet adni, de inkább lehajtotta a fejét és mosolygott egyet. A korsóban már épphogy csak volt némi vajsör, így körülbelül egy húzásnyira már ki is issza. De nem gond, majd megy és kér másikat. Bár nem lepődne meg, ha abban a pár percben a fickó lelépne minden köszönés nélkül, az sem vallhat rá, hogy szeret búcsúzkodni, ugyanúgy, ahogyan szeretheti a váratlan vendégeket. A szemébe lógó hajszálat kihalássza kezével, majd ismét megdönti a korsót, mire annak az aljában már csak hab maradt meg. Alig hogy belépett még nem vette észre, vagy csak az orra játszadozott vele, hogy itt mennyire is állott a levegő. Hirtelen fintort vágott, majd megrántotta a fejét. Hát persze. El is felejtette, hogy régebben a barátaival sereglett ebbe a kis kuckóba, ami épp olyan büdös volt akkor, mint most. Különbséget nem igazán lehetett észrevenni, talán még a csapos sem lehetett ez alól kivétel.
- Egek, te vagy ilyen büdös vagy ez a hely már ilyen volt, amikor beléptem?
Talán egy kis hecc nem árthat a világnak, sőt, hogy rákontrázzon a kezét orra előtt lengette, mintha azonnal szüksége lenne egy kis oxigénre. Egy halk kuncogás hallatszott a másik asztaltól. Úgy tűnt, hogy valaki nagyon jól szórakozik rajtuk. A korábbinál jóval nagyobb mosoly jelent meg az arcán, ami halk kacarászással folytatódott. Homlokát ráncolva még mindig vigyorgott a mondatán.
- Ó? Hát verbálisan nem is panaszkodsz, de lerí rólad, hogy legszívesebben eltakarítanál innen.
Ezzel már akkor tisztában volt, mikor az első szavukat váltották egymással, de hát nem lehet minden kívánságot teljesíteni. Úgy látszik a jó tündér most kihagyta Marcot az úti céljai közül és a gonosz már meg is megáldotta Gilesszal. De ki tudja, a kis kihagyás eredménye még jól is kisülhet: a végén még barátok is lehetnek. Úgy érezte eljött az a pillanat, amikor meg kell fognia az üvegét és elmenni a csaposhoz. Egy újabb galleont legurítva teletöltötte a korsót és már ment is vissza a nem-szívesen-fogadó-úrhoz.
- Ötödik éve. Miért?
Ez inkább úgy hangzott mintha ismernie kéne a híres neves Marcust, aki megmentette a Roxfortot egy csapat halálfalótól, aztán pedig minden lány a karjaiba esett és azt kérték, valahogyan hadd mutathassák ki a hálájukat. Amilyen perverz dög lehet ez a fickó, Gil fejében megötlött az, ahogyan kiegyenlíthette a tartozásukat...vagy inkább kielégítette?
Az asztalra mindkét kezével felcsapott, mire a nemrég kért italának a felső része kilöttyent. Elképedt arckifejezéssel nézett rá, szemei belefurakodtak az övéébe.
- Hollóhát? - Kérdezte kissé bizonytalan hangon. - Hát úgy látszik igazuk van a többieknek...
Régebben, amikor már a másodévet taposta egy olyan fiút rakott a Griffendélbe, aki egyáltalán nem illett oda, így a felsőbb évesek azt a pletykát terjesztették szerteszét a kastélyban, hogy a kellék, ami megmondja hova is fogsz tartozni az elkövetkezendő hét évben elavult. Ezzel érthető módon arra utaltak, hogy eltévesztette a házszámot, ez esetben a házat a Teszlek Süveg, hiszen ki ne tudná, hogy egy ilyen fickó melyik házba való lenne. Hát persze, hogy a Mardekár. A megállapításra bólintott egyet. Nem volt meglepődve, hogy tudja a házát, valószínűleg már erre is elterjedt az a borzasztó hír, hogy ő képes volt egy mardekárossal együtt lenni.
- Láttalak száguldani azzal a járgánnyal odakint. - Mondandója közben a bejárat felé mutatott hüvelykujjával. - Gondoltam nem lehet unalmas ember egy olyasvalaki, aki képes egy mugli tárggyal tekerni a varázslóvilágban.
Megmarkolta a korsó fülét, felemelte,majd meghúzta. Minden kis megjegyzésével próbálta oldani a hangulatot, hátha sikerül neki. Ugyanaz a kellemes íz járt a szájában, mint az előző adagnál, így ismét úgy cselekedett, mint az imént. Ízlelgette, amíg csak tudta, majd lenyelte.

×Giles×

Úgy tűnhet hogy higgadt és nyugodt ember vagyok, meg úgy általában véve egy nem túl idegeskedő típus. Ez nagyjából fedi is a valóságot. De az is igaz a jelenlegi pillanatra, hogy bizisten nagyon megtudnám csapkodni ezt a kis mitugrászt itt. Tizenöt éves kis féregnyúlvány. Sóhajtok egyet. Kell nekem jópofáskodni.
- De, mondom. - lehúzom az utolsó korty whiskey-met ami után küldök egy kis sört is.
Rákönyökölök az asztalra és a sörösüvegemet gurigázom. Aztán bumm. Egy hatalmas csattanással vágom vissza az asztalra az üveget. Lehet jobb lenne ha a kis bilifejűn csapnám szét.
- Biztos veled jött a szag. - kelek fel az asztaltól és megyek a pulthoz újabb üveg sörért.

- Úgy eltakarítanálak innét hogy csak lesnél. - sziszegem halkan az orrom alatt.
A pulthoz érek és kilökök megint pár érmét. A csapos már tudja mit adjon nekem. Míg az italokat várom azon filózok nem lenne e jobb ha eltűznék innét. De aztán meggondolom magam. Elvégre én voltam itt előbb, a kis véglény pofátlankodott ide.
- Az italok. - magamhoz veszem őket, biccentek és visszaszambázok az asztalhoz.
Szóval tökikém ötödéves. Ez nem magyaráz semmit, csak úgy megjegyzem magamnak. Miért? Pff...na vajon miért. tisztelet, öcsi. Az irányomba. Persze ezt nem mondom ki, mert ha már így nem érzi ezt, akkor mindegy.
- Hagyjuk. - horkanok fel és egyben leküldöm a whiskey-t.
Nem fogok berúgni, azt már kitapasztaltam. Eleve magas véralkoholszinttel születtem. Nekem meg sem kottyan egy kis alkohol. Sok kis alkohol sem.

- Mi? Most mégis... - miért olyan hihetetlen hogy hollóhátas vagyok?
Persze ez anno engem is nagyon meglepett. De az évek során egészen kezdtem megszokni hogy ideosztottak be. Bizonyítottam is. Végigmérem kistigrist. Mert ő griffendélesnek való? Igaz oda minden söpredéket felvesznek...kezdve Pottertől át...át nem tudom meddig. Sok ki csiruska.
- Jobb lesz ha ezt nem kezded el kivesézni, mert akkor én elkezdelek kicsontozni. - morranok fel.
Arról hogy ő kivel és hol volt, nekem fogalmam sincs, még ha azt is feltételezi a kisfickó. Valószínűleg ha tudnám hogy valami mardekáros bukszát nyomatott, akkor lépne egy szintet a szememben. Bár ott már így is szálka. Viszont így...nekem ő csak egy kis pöcs.

- Ja, szeretek veszélyesen élni. Néha felveszem a "Hajrá halálfalók, egy koszos kis félvér vagyok, öljetek le!" feliratú pólómat. Aztán várok, hátha...most például inkább a biciklizés mellett döntöttem. - húzom meg a sörömet és nyelem le nagy kortyokban a kesernyés italt.
nem, valóban sok mindennek lehet titulálni, de unalmas embernek semmiképpen sem. vagyok idegesítő, bunkó, egy farok. De unalmas egyáltalán nem. Habár biztos akadnának emberek, akik szemében még az is lehetek. Viszont vagyok annyira ego, hogy ez ne érdekeljen engem. Egy pillanatig sem.
- Értem. És úgy gondoltad idepofátlankodsz? - emelem felé a sörömet. - Fájdalmasan hülye vagy, haver. - jegyzem meg és iszok, ismételten.
Majd elégedetten böffentek egyet és megvakarom az államat. Azért egy borotva el kéne.
- De amúgy egész tűrhető. - köhintek egyet. - Birka.

[Aha, biztos.]

Mennyire egyszerűbb is lenne ennek a griffendélesnek, ha nem találkozna szembe mindig olyan emberekkel, akik nem értik, sőt, inkább ingerültek lesznek a kis hecceitől. Merő fordulat lenne a számára, ha Marc elkezdene itt jópofizni és röhögni vele együtt. Ez egy álomkép, amit soha nem fog az életben látni - legalább is, eddig a pillanatig ezt gondolta. A szék, amilyen régi volt ez a kocsma olyan régiek voltak azok is. Ha megmozdult úgy elkezdett nyikorogni, mintha könyörögne az életéért. A padló a mocsoktól ragadt, a lelöttyintett alkoholmaradványok alkottak ott egy közösséget és harcoltak a betolakodók cipői ellen.
- Aha, biztos. - Ezzel be is fejezte az incselkedést, ismerkedni akart és nem szemétkedni. Hát ez bizonyára nem jött össze, több a negatív tényező, mint a pozitív. Mikor az illető távozik a helyéről, felkönyököl az asztalra, hajába beletúrva sóhajt egyet. Valószínűleg ebben a percben esélye lenne rá, hogy feltűnés nélkül otthagyja az asztalt és úgy tenne, mintha nem is ismerné az illetőt. Nem: Ez nem az ő stílusa. Ha majd visszatér elnézést kér, és távozik innen. Bizonyára nem fogja elsírni magát az illető. Kiskorában is mindig engedett húgának, és ez így is maradt benne. Nem kenyere a verekedés, sem a pofátlankodás: De ha a helyzet úgy hozza, meg kell tennie.
- Hagyjuk? - Ismételi meg a szót, amely nemrégiben a másik száját hagyta el. Bólintott, megígérte magának, hogy visszafogja magát, bár érezte, hogy meg kéne tennie. A szó a torkán volt, de oda is ragadt. A vajsörét meghúzta, de már érezte, hogy többet ebből nem fog kérni. Amit az imént kóstolgatott átváltozott egy megszokott ízzé, így már nem tudta értékelni.
- Ugyan már. Nincs semmi baj azzal, hogy hollóhátas vagy...azt hiszem. - Nézett elbizonytalanodva rá, mintha egy kis biztatást várna a másiktól vagy megerősítést az állítására. Nem félt a szavak erejétől. Nem tartott tőlük soha. A szavak úgy jönnek ki az emberből, hogy közben a szél elfújja és a saját ízlése szerint formál belőle egy dallamot. hogy jelezze, a mondatot amit kimondott nem kívánja értékelni morgott egyet, oldalra fordítva a fejét, arra az irányba, ahol a csapos bajlódik egy üveg whiskey kibontásával.
- Kinézem belőled, hogy megteszed. - Szólt kis szünet után. az agya nem tudta feldolgozni, hogy valaki, aki nem mardekáros képes lenne ilyesmire, de amilyennek eddig megismerte biztos volt benne, hogy nem csak viccel. Mikor végre már kiitta az utolsó cseppet is a korsóból kényelmesen hátradőlt, amennyire ezt egy rozoga széknél meg lehet tenni. Gondolkodóba esett, vajon mit is mondhatna erre. Pofátlanság volt bizony, ráadásul meg sem kérdezte, hogy ideülhet-e, de nem látszott olyannak ez az alak, mint aki igennel válaszolt volna egy efféle kérdésre.
- Még mindig jobb társaság vagy, mint az ott. - Bökött az álla alatt mutatóujjával a pult mögé, ahol a férfi felesett valamitől. Azért annyiban hálás lehet a sorsnak, hogy nem egy rosszabbal kötötte össze vele, akár egy zölddel, akár egy dilinyós másikkal. Bár az kétségtelen volt, hogy a hollóhátasok voltak a legkülöncebbek az iskolában, de mégis a legszerethetőbbek is. No de azért van néhány kivétel.
- Elmehetnél a bátyámnak. - Mondta, miközben ingatta a fejét jobbra-balra. - Seggfej.
A halvány mosoly egy szikra volt, ami megmutatta, vevő az ilyesfélékre. De ekkor...Két mardekáros hangos kacaja zuhant a fogadóra, ahol azt ecsetelték, mennyire nevetséges és szánalmas, hogy Prue kikezdett Gilesszal. Több sem kellett a fiúnak: Felpattant az asztaltól, miközben keze ökölbe volt szorítva.

×Giles×
KATT!

Úgy érzem nem eléggé erőteljesek a jelzéseim a gyerek felé, hogy fel is fogja, nem kérek a társaságából. Pontosabban egy ideig még oké, eliszogatunk, beszélgetek is vele, meg általánosságban elvagyunk mint átlag ismeretlen ismerősök egy olyan helyzetben, mikor egymás mellé sodorja őket a sors. De nem több. Nem sokkal többet tartok a fiúról, mint az embertársaim többségéről. Elviselendő.
- Mondd befejeznéd a makogásod arról, hogy mennyire meglepő melyik házban tanulok? Komolyan, a fenét nem érdekli, téged sem kell hogy érdekeljen. Engem meg aztán pláne nem izgat. - ragadom meg a sörömet és húzok belőle nagy kortyokat.

Megvakarom a fejem búbját és Gilre nézek. Elgondolkodva rágcsálom belülről a számat és azon filózok hol rontottam el. Még a születésemnél, vagy azért annyira nem rossz a helyzet és csak ott csesztem el, hogy ide betettem a lábam. Ide és azzal, hogy nem mentem el mikor pedig már igencsak ajánlatos lett volna.
- Kinézed belőlem? Jól is teszed. Első okos mondatod mióta ide evett a fene. horkanok fel, letéve az üveget az asztalra és dőlve hátra a székemben.
Nem először visít fel ez a korhadt ülőalkalmatosság, de nem zavartatom magam, amennyire csak lehetséges elnyúlok rajta és újabb böffentés hagyja el a számat. Megpaskolom a hasamat és szuszogok egy sort. Gil gyerek megint megszólal én meg a szavaira felröhögök.
- Hát kösz, Töki. - ingatom meg a fejem.
Mindig is éreztem én, hogy többet érek társaságnak, mint egy tetves csöves meg férges tapló. Megropogtatom az ujjaimat.

- Kösz, de világéletemben öccs voltam. - hárítok. - Ribanc. - teszem hozzá.
Még hogy én elmennék a bátyjának, ugyan had ne röhögjek még ezen is. Nem, a tököm ki van ezzel, de nem. Nem vagyok én neki sem testvére, sem senkije, haverja, barátja pláne nem. Csak egy púp a hátamon amit előbb vagy utóbb, de levakarok magamról.
- Mit vigyorogsz? - taplózok egy sort rá, de mikor felpattan a helyéről válasz nélkül, csak lesek.
Ez most nekem fog jönni vagy mi a retek van? Hátrahajtom a fejem az éles nevetésre amit csak a Mardekár ház hímneműnek csúfult egyedei képesek kiadni magukból. Aztán visszacsapódom az asztalhoz és a bepörgött Gilt vizslatom.
- Á, te vagy az a griffes, akivel az a kígyós kurva nyomult. - hahotázva csapkodom a tenyeremmel az asztallapját.
Becsinálok, eskü. Sosem volt a zsánerem az a szottyadt kis szöszi, de a tény hogy AZ a Szőke és EZ a Ribi voltak az a bizonyos pár, hát ez fenomenális.

Felkelek az asztaltól, kiiszom az utolsó korty piámat és majd megroppantom a nyakamat.
- Mennyi pénz van nálad? - vigyorgok rá Gilre. -
Benyúlok a farzsebembe, kihalászok belőle egy erszényt és a tartalmát a tenyerembe öntöm. Elkezdek számolni, miközben félszemem a pályán és a mardekárosokat figyelem
- Négy-öt szék, némi alkohol, üvegek, pár asztal...hm.. - összegzem, aztán visszateszem a helyére a pénzem. - Ej, fiam. Hogy lehetsz ilyen balek? - kapok fel egy széket, aztán vágom neki a földnek, hogy a darabjaira hulljon.
Egyszerűen odavagyok a döbbent csendért. Főleg ha az miattam áll be. Magamhoz veszek egy-két vaskosabb fadarabot ami a széthullott székből esett ki.
- Hééé, ti ott. Ahan, Lolka és Bolka. Hozzátok beszélek. - üvöltök át a kocsmán a két mardekárosnak.
Azok felén fordulnak, a sunyi szemük tipikusan villan egyet. Kissé elmebeteg mosolyra húzódik a szám. Rájuk is kacsintok annyira belejövök a balhéba.

- Mi van, tirpák? - lép egyet felénk az egyik babuci és hihetetlen, de nem kapja még elő a pálcáját.
- Tudod ki a tirpák! - köpök egyet felé. - Tirpák! - vicsorgok rá. - Giles. Banzáj. - a mozdulatlanságomból, gyorsan tépek a mardekárosok felé.
Ha valamiben jó vagyok, az a bunyó. Gyors, hatékony és mindemellett élvezem is. Giles talán nem, de most már mindegy. S csapódik az egyik fadarab a mardekáros vállának.
- Na, nyuszkókám. - vigyorgok.
Remélem a végén is ilyen teljes fogsorral.

[Tőlem.]

Nem bírja ki, hogy ne próbálja meg hozzávágni a vajsört. Megfogja és a fejéhez dobja, ami egy nagy csattanással és üvegtörésekkel ütközik Marcus fején, ő pedig vigyorogva gúnyolódik vele. Miután végzett, megpaskolja a vállát és már megy is ki innen, egy „soha viszont nem látásra!” jelszóval – ezek és ehehz hasonló gondolatok cikáztak a fejében, mert bárhogy is nézte, ez a fickó ennél nem lesz barátságosabb, sőt. Gilnak nincs szüksége egy ilyesfajtára, de mégsem megy el…hova is mehetne? Még hátravan a nap további része, alig telt el egy óra azután, miután átlépte a Roxfortot és idevágtatott. A szobában ülni és nézni ki a fejéből nem egy túl vonzó elfoglaltság, de még mindig jobb, mint egy ilyennel társalogni. A könyvek hallgatnak, de legalább belelát az ember, hogy mit is tartalmaznak. Azt hiszi ezzel a vagány beszédstílussal át lehet ejteni, de akkor téved – ha valaki, hát ő jó emberismerő, mindenkiben meglát egy kevéske szikrát a jóból. Benne az őszinteséget látta, bár az biztos hogyha nem ő célozza be ezt az asztalt, hanem mondjuk szobatársa, már rég leütötte volna. Az egyszer biztos, hogy az a fazon nem tűri hogy így beszéljenek vele. Lehet, hogy neki sem kéne…Nem szokott meghátrálni a szájalástól, de most kényszert érzett az elnyomásra.
- Tőlem. – Cinikusan megingatta a fejét, majd orrát kezdte el dörzsölgetni. Hallotta egy félvértől, hogy ez a muglivilágban bosszúságot jelent, de általában nem jön be az ilyesmi. Hát, nála bejött. Egy ennyire kínos beszélgetés után mi jöhet még? Bele sem mert gondolni. A sört lehúzta, a griffendéles szemöldökét felhúzva nézett rá, miközben az asztalra csapott és közelebb húzta magát Marchoz.
- Nem kéne ennyit innod, tudod ezt a másnaposság követi, a másnaposságot pedig az, hogy nem tudsz koncentrálni. – Szünetet hagy abban reménykedve, hogy eljutott a másik agyáig miről is beszél. Mivel nem volt meggyőződve, hogy megértette, folytatta. – Ez nagyon kapós lehet, főleg vizsgák előtt. Gondolkodhatnál a nagy kobakoddal.
Kiábrándulva nézte a nagy szájhőst, aki saját magát dícsérte. Na jó, benne is meglapul egy kis egoizmus, de ez azért már túlzás. Miféle lény lehet ennyire betelve magával? Giles elgondolkodott, hogy vajon ez az egész nem-e egy álom. Rémálom, amelyet a lapuló egója húzott ki magából és most egy alakként beszélget vele. Ismételgette a „ki” szócskát csendesen, aztán a tüdőjében ragadt levegőt egyszersmind kifújta és egy újabb adagot szippantott be. Épp kicsúszott volna a száján, hogy fogja vissza magát, de végülis ez egy lerohadt kocsma, itt senki nemf ogja megszólni azért, hogy állat módjára büfög.
- Töki? – Úgy kérdez vissza, mintha nem jól hallotta volna, de annyi a baj, hogy jól hallotta. – Töki. – Ismételi a szót, közben halk kuncogásba kezdett, de nem szólalt meg, hiszen ha megkérné, hogy ne hívná így csak még rosszabbat vágna a fejéhez. A bátty-öccs témánál már tényleg felakadt a szeme. Hogy tud valaki egyszerre ilyen cinikus és egóbajnok lenni? Hátradől a székében, aminek a támlája leszakad, ő pedig egyensúlyát veszti. Szerencsére keze gyorsabb volt, így meg tudta támasztani magát és eredeti helyzetébe visszahúzódik. Ismét megkérdezte magától: Minek kellett neki ide jönnie?
- Nem bírod ki, hogy ne a tiéd legyen az utolsó szó, mi? – Farkasszemet néz a másikkal, miközben az asztalon türelmetlenül dobol az ujjaival. – Köcsög. – Fejezi be a mondatot, s lám: meg is találta következő programját. Szétverni a mardekárosokat. Marcus kérdésére nem adott választ, egy pillanatra sem vette le a szemét a két balfékről. Úgy tekintett rájuk, mint egy prédára, akikre hamarosan le fog csapni. Azonban másik éne, amelyik szelidebb volt ennél visszahúzta, így sikerült meghallania mit is mond neki a hollós. A szokottnál is dühösebb lett, már épp gondolkodott rajta, vajon kinek menjen neki: Marcusnak vagy a két jómadárnak?
- Ne-szólítsd-így-Pruet! – Hangjával szinte mennydörgött, miközben a falhoz szorította a nemrég megismertet. Ha van valami, amit nem tűr, az az ha valaki a szeretteit gúnyolja. Csakhamar le is eresztette, majd egyre gorsabban véve a levegőt orra kitágult, arcvonásai durvábbak lettek, szája pedig résnyire nyitva volt. Nem érti a kérdést, ezért nem is válaszol rá, csak gyanakvóan méregetni kezdi.
- Ne, várj…Marcus! – Hiába ordít neki, a forrófejű ismerőse nekiugrott az  egyiknek. Ahogyan a másik ott állt a mozdulataiból rögtön következtette, pálcájáért kotorászik. Az övéé az asztalon maradt, nem maradt ideje visszamenni érte, így eléállt, majd kicsavarta belőle a varázspálcát. Ütni nem ütött, csak mereven állt ott, mintha nem tudná eldönteni, vajon Giles most el fogja verni vagy hagyja magát, azonban a griffis nem mozdult csak állt ott, mint aki arra vár, hogy elhúzzanak innen.
- Húzzatok el innen, nem kell a balhé, épp – Folytatta volna, ha nem vágja orrba valaki. Az arca rándult egyet, de máris visszanézett a támadóra. – Hát jó, én megadtam a lehetőséget.
Alig fejezte be a mondandóját, öklét összeszorítva egy jó nagyot behúzott a nála alig alacsonyabbra nőtt mardekárosnak, aki szédülve lassan összerogyott. Zilálva nézett Marcra, szeméből még mindig szikrák özönlöttek.

×Giles×

Hogy az a tarkaruhás, hétrongyba csavart franc essen ebbe az ostoba gyerekbe. Itt van két szép, megverendő mardekáros és ő engem támad be. Engem, aki itt segítené lerendezni neki ezt a ki-kivel-mikor-mit csinált dolgot. Megáll az eszem. Komolyan. Ha nem lenne olyan kívánatos az előttem álló zöld hímringyó, akit péppé verhetek a hiéna vicsorgásával együtt, a kis griffendélesnek nyomnám bucira a fejét.
- Jó, jó. Nem hívom szukának. A büdös ringyó úgy is találóbb. - lengetem meg a kezemben a szék darabját.
Aztán részemről most egy időre befejezettnek tekintem a beszélgetést, ugyanis jobb dolgom is van annál. Mondjuk az, hogyan varázsoljam ki a nagy darab dromedár fogát a szájából. Vagy törjem el az egyik ujját, kezét, karját. Valami jóóó nagy felületét. Na, akkor sem fejre, sem ágyékra nem támadhatok.

- Na, mi van? Csak nem félsz? - lököm még oda egyszer Gilnek, majd rohanok neki a mardekárosnak.
Aztán csapok egyet. Főleg gyomorra megyek. Ahogy elnézem ez csak nekem tűnik jó stratégiának, a mardekáros nem értékeli annyira.
Hol csengetnek? De most komolyan...hol? Ááááúúú.
Azt a fültövön vágós, sunyi anyukáját a görénynek. Ó és én istenkirály.. Valami földöntúli elégedettséggel tölt el az, ha az öklöm valakinek az arcába szalad és utána felhangzik egy fájdalmas üvöltés. Amit sajnos most nem hallok teljesen tisztán a csengő fülem miatt.
- Nyányányá. - öltök nyelvet a mardisra és hátat fordítva neki riszálom a hátsó felem. - Ezt nyald ki, csög. - fordulok aztán vissza felé és küldöm a bakancsom a bébirépája felé.
Ezt a technikát még tavaly nyáron tanultam az egyik volt nőmtől. Hatásos. Gilre pillantok, aki szintén kivégezte a maga "emberét".

- Na! Boldog gyereknapot. - köpök ki a padlóra egy kis vért, aztán villantom fel azért még mindig véres fogaimat.
Mind meg van, ó je, mind megvan.
Odakecmergek a pulthoz és a csaposra nézek. Miért van az, hogy rám mindig ilyen csúnyán kell nézni?
- Bocs. - adom oda az összes pénzem neki, amiből pótolhatja az amúgy értéktelen szarságait.
Visszadöcögök az asztalomhoz és nem tom miért döcögtem vissza, hiszen semmit nem hagytam ott. Fordulok egyet és elhaladok Gil mellett.
- Hát csőváz. - intek egyet felé, majd lépek ki a kocsma ajtaján.
Még meg van a biciklim. Odablattyogok hozzá, átnézem, nem e vicceskedtek e vele és ha minden oké, felpattank rá és elhajtok vele.