Szárnyas Vadkan

Vajon mire gondolhat? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem legelőször, amikor a nyári bálokról beszélt, amikre a szülei szokták elrángatni. Lehetséges, hogy egy kalap alá veszi azt a szitut ezzel és most is az jár a fejében, hogy én sem akarok mást, mint azok a nevenincs alakok, akiknek addig tart a becsületük, ameddig az ital a poharukban? Tény és való, nem zárkóztam volna el a lehetőségtől – sőt, az igazat megvallva kifejezetten élveztem volna a szituációt -, de ugyanakkor nem ezért voltam itt, nem ez volt az elsődleges célom. De akkor tulajdonképpen… mit akartam?
A szerelem vak, mondják, de én nem vagyok az: tudtam, hogy nem zúgtam bele (még), mint ahogy azt is, hogy nem terveztem a dolgot, hanem inkább ellene voltam. A titoktartás egy bizonyos fokig jó buli, de egy kapcsolatot nehéz lett volna nem a nyilvánosság elé tárni, márpedig egy griffendéles és egy mardekáros együtt… nos, megmozgatott volna pár olyan nyelvet, amiknek nincs más céljuk az életben, csak kevergetni a barnamacit. Mondjuk ha végül ez lenne a vége, engem személy szerint az sem zavarna, mert megvannak az eszközeim arra, hogy elbánjak a nemkivánatos közönséggel… mint ahogy vélhetően neki is, de ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy figyelmen kívül tudná hagyni őket. Nem, ez a dolog csak bonyodalmakat szőne. Tény, hogy vonzó forma, de azért egy ilyen dologba csak hosszú gondolkodás után mernék belemenni.
A másik véglet sem kifejezetten az, amit én keresek. Nem tagadom, hogy jól esne a dolog, hiszen már elég régóta nem volt részem benne, de ugyanakkor talán több van ebben a kapcsolatban, mint egyszeri kaland… és lehet, hogy jobb lenne igy venni a dolgot legalább addig, míg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Persze ha Ő is szeretné, akkor megint más lesz a leosztás, de egyenlőre erre nem volt konkrét jel, szóval tegyük is félre a dolgot.
A legvalószinűbb, hogy a titokzatossága vonz. A kettőssége, a rejtélyessége, a kiismerhetetlensége… ez mind olyan dolog, ami meg tud fogni egy emberben, nemtől függetlenül. Vonz a kihivás, hogy felderitsem az igazi személyiségét, hogy rájöjjek milyen is valójában, hogy melyik arca a valódi… és még az sem lehetetlen, hogy csak emiatt tartom most különösen vonzónak a lányt. Tény, hogy szemrevaló, sőt, akár azt is mondhatjuk, hogy az esetem (ha egyáltalán létezik a fogalom, amiben annyira nem hiszek), de sok szemrevaló leányzó akad a kastélyban, mégsem érzek igy mindegyik iránt. Van pár flúgos alak, aki minden nőbe szerelmes, de én tipikusan ennek ellentéte vagyok. Ennyiben is hagyom a dolgot, mert egyrészt ez a legvalószinűbb, másrészt pedig mert igy kényelmes.

- Hát ez felettébb kellemetlen lehet – feleltem. – Igazából nálunk is vannak ilyenek, de szimplán ignorálom őket. Bár gondolom ez a te köreidben nem lehet olyan egyszerű… de egyszer lehet, hogy megérné megpróbálni. – kacsintottam rá pajkosan. Következő szavai egy kicsit megleptek, de természetesen ebből semmi nem volt az arcomra irva, csak a mosoly maradt jól megszokott helyén. – Hát ha muszáj, akkor muszáj, de inkább csak óvatosan. Még a végén úgy végzed, mint én… pedig hidd el, abban semmi köszönet nincs. Amikor napról napra élsz, szinte céltalanul, és egy pohár borocska meg egy jó cigi már elég ahhoz, hogy feldobja a hangulatot; na ekkor már tudni fogod, hogy valami gond van.
Alighogy elvettem a bók élét a bocsánatkéréssel, elejtettem egy újabbat, de úgy tűnt, ezt már nem vette annyira mellre. Lehet, hogy benne volt az is, hogy elsőre nem fogta fel – talán túl mugli szót használtam? -, de lényeg a lényeg, ez most sokkal kevésbé bizonyult vaktölténynek, mint az előző: úgy tűnt, zavara ellenére kifejezetten élvezni, hogy dicséretekkel halmozom el. Más kérdés, hogy ez megint olyan talajra vezet, amire egyenlőre még nem éreztem magam teljesen késznek.
- Félni? – kérdeztem vissza és szántszándékkal titokzatos arckifejezést öltöttem, mintegy belemenvén a játékba. – Talán igen, talán nem. Tanár ugyan nem vagy, de ebben a mai világban sosem lehet tudni, semmi sem biztos… bár annyit megsúgok, ritkán szoktam az ellenségeimmel borozgatni.
- Persze, aztán ezzel a tendenciával egy fél órán belül már a kocsma közepén püföljük egymást, aztán meg az öreg kihajit minket de úgy, hogy csak leshetünk. Volt már szerencsém végignézni, ahogy elbánt a részeg vagy beszámithatatlannak tűnő alakokkal: hidd el, nem tennénk zsebre amit levágna a tiszteletünkre.
Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy töredelmes vallomásom megértő fülekre talált, sőt, hasonló érzéseket véltem felfedezni szavaiban – ez pedig eléggé meglepett, de túl sok időm nem volt rágódni a dolgon. Az biztos, hogy pozitiv érzéseket váltottak ki belőlem a szavai.
- Na akkor ezt megdumáltuk, szót se többet. – feleltem, ismételten vidámságot csempészve hangomba, újfent száműzve minden vélt vagy valós komolyságot a beszélgetésből. Aztán ismét kiült vonásaimra a műmegrökönyödés, ahogy szavai eljutottak a tudatomig. – Józan?! Ezt te sem gondolhatod komolyan… mit keresünk egy kocsmában, ha nem inni jöttünk? – szemforgatva néztem fel a mennyezetre, majd megenyhült hangon tettem hozzá egy félmondatot. – De ha komolyra fordulna a helyzet, az Öregnek mindig van 1-2 kiadó szobája ilyen esetekre, aztán holnap majd csak fellógunk valahogy. – A rejtett utalást nem lehetett félreérteni, de valahogy mégsem voltam tudatában a dolognak a szavak kimondásáig: csak utána esett le a dolog, amikor már kár lett volna visszakozni, hisz csak saját magamat kevertem volna még nagyobb kulimászba.

Furcsa volt ez az egész dolog: valami új, de mégis: valami régi. Ezek az öntudatlan célozgatások… régebben nem álltak távol tőlem, sőt, kifejezetten gyakran éltem velük, része volt a kiszámithatatlanságomnak, de mostanában a lényem e része eltűnt valahol a süllyesztőben, megbújt a háttérben: a túlélési ösztöneim felfogták, hogy bizony az itteni bigék nem buknak az ilyen tipusú fickókra, új taktikát kellett kitalálni. S most mégis itt van ez a Damien, minden jellemvonásával együtt… és úgy látszik ezúttal partnere is akadt az élcelődésben, habár a kisasszony még elég gyakran elpirult a kétértelmű félmondatok nyomán… de nem állt neki sipitozni, pofozkodni s ami a legfontosabb: nem vette menekülőre a dolgot.
Érdekes estének nézünk elébe, az bizonyos.