Szárnyas Vadkan

Egy kocsma Roxmortsban. Eléggé barátságtalan hangulatú épület. Megfordulhat itt mindenféle furcsa szerzet. A Roxfort diákjai csak ritkán látogatják. Roxfortos diákok általában csak akkor jönnek ide, ha valamilyen nyilvánosságot nem igénylő elfoglaltságuk van, páldául valami súlyosnak számító házirendsértésre készülnek stb... A csapos neve Abeforth Dumbledore

Ismét eljött egy hétvége, amikor a diákokat lehozták Roxmortsba, hogy egy kicsit kikapcsolódjanak. Ennek legjobban Justin örült, mert már nagyon unta a bezártságot a kastélyban. Ott nem lehetett semmit csinálni és még pénz szerzésre sem volt lehetősége. Bár az is igaz, hogy a Roxfortban nem sok hasznát venné Justin a pénznek, de ő nem is azért gyűjti a pénzt. Azért kell neki, mert szeretne beszerezni egy-két cuccot a piacról, de az nem megy csak úgy ingyen. Justin még mikor a régi bandájával lógott, rátette a kezét egy kisebb csomagra, aminek a tartalma e legjobb minőségű fű volt. Ezt becsempészte magával a Roxfortba és kizárólag a haverjainak adott belőle, nem kockáztatta meg a kereskedést és azt, hogy lebukjon. Most azonban remek alkalomnak tartotta ezt a Roxmorts-os utazást arra, hogy a faluban adja el a cuccot. Nem akarta már magánál tartani, de a pénzre ugye szüksége volt. Éppen ezért, ahogy Roxmortsba értek, gyomorfájásra panaszkodva lelépett a diákok szállására. Onnan megvárta, amíg a többiek elmennek a szokásos unalmas programokra a tanárok kíséretében. Azt nem figyelte meg, hogy rajta kívül esetleg más diák lemaradt volna, amint lehetősége nyílt rá, összekapta magát és elhagyva a szállást egyből a szárnyas vadkan felé vette az irányt. Tudta jól, hogy az az egyetlen hely, ahol elpasszolhatja az árut, legalábbis annak egy részét. Azt is jól tudta, hogy itt nem ismerik őt, így soha sem tudnák rábizonyítani, hogy ő adta el a helybélieknek a mámorító anyagot...A Vadkanba érbe körbepillantott, s többnyire középkorú vagy idősebb pacákokat látott, amint vedelik a gyökerekből készült italokat. Bár Justin aranyvérű neveltetésben részesült és nem kedvelte a muglikat, az italaikat nem vetette meg...Sötétkék pólót viselt, fekete farmert és bakancsot, valamint egy fekete, hosszított ám mégis könnyed ballonkabát szerűséget. Belépve egyből rámeredt néhány tekintet, de talán ruházata miatt inkább tűnt átutazónak, mint fiatal diáknak. Lassan lépkedett a helyiségben, majd odasétált a pulthoz és letelepedett az egyik bárszékre. *
- Egy gyömbérsört...- *Adta le a rendelést, majd onnan figyelte a vendégeket, s várta, hogy olyanok térjenek be, akiknek elpasszolhatja az áruját...*

Justin

Csakis azért lépek ki a kastélyból, mert jó idö van. Különben maradnék a kastélyban. Eleinte érdekes volt sétálgatni a faluban, de mostmár, a számtalan hétvégi kirándulások unalmassá váltak. Nem is megyek a csoporttal a szokásos helyekre. Azonnal betérek a Szárnyas Vadkanba. Inkább iszok néhány pohárkával, minthogy a Szellemszállást bámuljam, vagy Zonko Csodanemtudommijét. Kit érdekel? Már annyiszor voltam. El sem tudom képzelni, hogy lehet érdekes másoknak száz és századszor bemenni ugyanazokra a helyekre. Ha nekem - aki csupán féléve tanulok a Roxfortban - érdemtelen ez a hely, akkor mit gondolhatnak, akik már évek óta itt vannak? Nem is érdekel, öszintén.
Bevágom a kocsma ajtaját. Üdvözlöm a pultost. Óh, már nagyon jól ismer. Már nem is vendég vagyok szinte, hanem családtag. Szokásos öreg fejek, nem törödök velük, nem barátkozni jöttem. A pultjoz lépek. Fel sem tünik, hogy ülnek ott.
 - A szokásosat... - mosolyogva kiönti a felest, majd átadja. - ...kössz! - körülnézek, most elöször. Persze, vannak üres asztalok, de minek is ülnék le, úgysem várok senkit. Igy inkább egy bárszékre telepszem le, s azzal a lendülettel le is hajtom a lángnyelv whiskey-met.
 - Mégegyet - szólok a csaposnak, s ezt már nem fizetem.
Vagy a pultos hivott meg, vagy valaki más, aki nem messze ül tölem.

*Justin ott ücsörgött a pultnál, s miközben tekintetével az érkező vendégeket pásztázta, italából kortyolgatott. Eltelt talán fél óra is, egy fiatalabb korú sem jelent meg a helyiségben, csak a szokásos öreg arcok.*
~ Lehet, hogy ilyeneknek kéne eladnom a cuccot? Áh, nem vennék meg , azt se tudják mi fán terem…Ilyen nincs, hogy ide nem járnak fiatalok…~ *Kiitta az italát, majd felállt és hátra sétált a mosdóba. Pár percig tartózkodott ott, míg elvégezte a dolgát, majd lassan visszasétált a kocsma részébe. Ekkor feltűnt neki egy lány a pultnál, pont az ő széke mellett ücsörgött. Egy pillanatra megörült., hogy végre , itt egy fiatal liba, akinek eladhatja a cuccot, de amikor a lány a fejét elfordította , akkor Justin megismerte Christina-t. * ~ Bakker, ez meg mit keres itt? b….me…a…k…é….~ *Egy röpke káromkodás futott át a fejében, amikor felismerte a Roxfortos lányt. Nem ismerte őt túl jól, csak látásból, éppen ezért nem tudhatta, hogy a lány kinek beszélne , ha esetleg látna egy „sikeres üzletkötést”, amire eddig még csak kilátása sincs Justin-nak vevő hiányában.*
~ Minek járnak lányok kocsmába? Neki is pont ide kellett jönnie…mindegy, kicsit kipuhatolózom, meddig marad, meg, lehet, hogy fel sem ismer, bár, ebben nem lennék biztos…~ Tovább lépdelt, mire vissza ért a pulthoz, majd lehuppant a bárszékre. Tekintetét a lányra vezette, majd ha ránézett, akkor Justin megszólalt.*
-Szia Christina, te mi jót csinálsz itt?..-*Közben a pultra pillantott, s látta, hogy a lány előtt már van egy üres pohár, s a másikat épp most kortyolja.* ~ Ez igen, van huzata…hogy ihat ennyit egy lány? Ki fog dőlni…~
-Két gyömbérsört!- *szólt oda a pultosnak , majd visszafordult Christina felé.*
-Tudod, ez nem kislányoknak való hely, itt túl sok a csúnya, gonosz ember…

Justin

Felkapom tekintetem az üdvözletre. Ez meg ki a frász lehet? Nagyon remélem, hogy nem engem követett, mert teljesen felesleges. Christina... pfff! Engem igy senki sem hiv, nem tudom ö ezt honnan hallotta. Mindegyis, a további mondanivalója már csöppet sértö rám nézve. Bár legalább kiderül, hogy egyáltalán nem ismer engem. Hogy én mit keresek egy kocsmában? Neveteséges kérdés... bár, ha jobban belegondolok, nem is olyan biztos, hogy érdemem, hogy már törzsvendég vagyok.

 - Te hozzám beszélsz? - fordulok oda. Ahogy jobban megnézem az arcát talán ismerem látásból, de lehet, hogy csak a szimpatikus arca teszi. Na jó, ez azért túlzás lenne. A háztársaimat és az évfolyamtársaimat körülbelül ismerem. Tehát ö vagy egyik sem a kettö közül - szóval fiatalabb, s másik ház tagja - vagy olyan vesztes, hogy mégcsak fel sem tünik a teremben.

 - Te emigy kettesével iszod a sört? - kérdezem hidegen, bár egy apró mosolyt láthatsz a szám sarkában. Elveszem a saját italom, s lehúzom egy szuszra. - Mégegyet! - szólok immár harmadszor a csaposnak. Kezdi a fejét csóválni. Ajjaj, lehet elég lenne már. Mindegy, mégegy még belefér.

 - Kislány? - elveszem az italom, s lecsusszanok a bárszékröl. Elindulok egy üres asztal felé, mintegy jelzésként, hogy ha van kedve követhet. Örülnék a társaságának, akárki is ö. Mindig nyitott vagyok új barátságok kötésére. - Mindenesetre, kedves töled, hogy aggódsz a testi épségemért...

Talán 1-2 perc is eltelik, mire Justin választ kap a kérdésére. Ezalatt van ideje megszemlélni a lányt, most már eszébe jut az is , hogy egy mardekáros lány, ráadásul hetedéves. Mindez Justin-t azonban nem zavarja, sőt. A Beauxbatons-ban ő is mardekáros volt, csak ez az ostoba süveg rossz házba osztotta be őt. Mindig is kedvelte a mardekárosokat, bár köztük is talált egy-két nem odaillő figurát.

- Látsz itt a pultnál mást rajtunk és a csaposon kívül?...-*kérdezte kissé provokatívan, egy apró vigyorral az arcán. Ekkor a csapos letette Justin elé a két gyömbérsört. Justin megköszönte, majd a lány kérdésére visszapillantott rá.*
- Hogyan? Nem, dehogy, az egyik a tiéd...- *csúsztatta a lány elé az egyik poharat.*
- Tudod, ez nem pusztít el annyi agysejtet, mint amit az az aranysárga folyadék a poharadban...-*Tekintetével a pohár felé bökött és ismét egy vigyor ült ki az arcán.*
- Nem lesz ez sok? Kicsilány?...-*Kérdezte Justin, mikor látta, hogy Christina már a harmadik pohárral rendeli meg az italt. Közben tekintetét körbevezette a teremben, de nem látott senki olyat, akivel szóba jöhetne az üzlet. Úgy tűnik, hogy nem tetszett neki a kislány jelző, mert leszállva a bárszékről, elindult az egyik asztal felé. Justin megfogta a poharát és követte a lányt az asztalhoz, majd lehuppant az egyik székre, s lazán keresztbe vetette a lábait.*
- Ez csak természetes...figyelj, minek iszod azt a löttyöt? - *Tette fel a kérdést, majd közelebb hajolt a lányhoz és a fülébe súgta.*
 -Nekem van sokkal jobb cuccom, jobb mint a whiskey, érdekel?...
-

Justin

Utánam jött, s leült szorosan mellém egy székre. Közben beszél valamit, látom, hogy mozog a szája, de nem hallom, vagyis nem érdekel mit mond. Inkább jobban megnézem magamnak a fiút. Nem is rossz! Magas, vékony, zavarba ejtö mosollyajl. Pont, ahogy szeretem. Na, de térjünk csak vissza a valóságba! Fiatalabb tölem. Nem ronthatom meg, hisz akkor milyen pletykák mennének rólam? Különben is, szégyen kis fiúcskákkal szórakozni. Mintha nem lenne senki más. Bár ha jobban belegondolok... kis, aranyos, édes... zabálni való... Nem, nem, vissza a földre, Tina!

Közelebb hajol. Hüha, mi lesz itt? Mosoly az arcomon. De kellemetlen, amit hallanom kell. Hogy mi? Nem érdekel engem semmi sem. Mit beszél ez itt nekem? Normális? Szegény, szerencsétlen mardekáros leányzót itt el akarja széditeni valami furcsasággal. Felháborodottan dölök hátra, mégis prúbálok higgadt maradni.
 - Ne haragudj, de azt hiszem, mi ketten teljesen mást akarunk... - felállok, s ha megállit, csak akkor maradok, ha egy jó velös mondattal meggyöz arról, hogy mért maradjak. Ha nem állit meg, akkor legalább tisztában leszek azzal, mit is akart. Vagyis valójában nem tudom, mire is gondolt, de biztos nem olyan dologra, ami engem tüzbe hozna.

Eltünik a mosoly az arcomról. Sajnálkozok néhány pillanatig. Dehát olyan aranyos ez a fiú! Teljesen más, mint a többi. Legalábbis ebböl a néhány mondatból, amit váltottunk egymással rájöttem, hogy valószinüleg jóban lennénk rendes körülmények köözött. Na, de mikor is vannak azok a rendes körülmények? Számomra általában soha. De sose tudni! Kicsit megbillenek, végülis a három pohár, az három pohár... de megtámasztom magam az asztalban. Talán fel sem tünik neki. Tekintetemmel keresem a kabátom, melyet a kocsma ajtó melletti falra akasztottam, amikor bejöttem ide. Helyes, még mindig ott van. El is indulok felé, hacsak meg nem állitanak. Ha nem, akkor szépen lassan - hogy senki ne vegy észre, hogy nem állok száz százalékosan a lábaimon - odasétálok érte, magamra veszem és eltünök.

~ Óh, kedves rokon ~

Angelous, főutca folyt.

Észrevetted, hogy olykor mintha minden ember egyforma lenne? Igen… a rokonok. Mintha minden vonásukat egyszerre vágták volna ki, holmi farönkből. Egyetlen mintáról, s utána már csak másolatokat készítettek volna. Mintha a Mirolok ágában minden férfi mély hanggal, makacs teremtéssel született volna meg. Talán mert így rendeltetett el. S, hiába tagadná, de nem is akarja. Ő, is ugyanolyan, mint az apja. Semmit sem örökölt az anyjától. Talán csak a jellemét. De, ugyan ki emlékszik már Ő rá? Mindenki csak Jameshez hasonlítgatja.
De egyik ember sem másolat.
Egyik sem.
Miután a már kialudt csikk a földre hull, a lépések kimérten megindultak, s a két alak egymás mellett haladva indul el, hogy szívüket újabb röpke pillanattal erősítsék. Rokonok, s mégis. Talán első látszatra, senki sem feltételezné ezt. Talán még meg is jegyeznék: Hogy, hogy egy ilyen úriember képes volt egy söpredékkel szóba állni? Vékony ajkai somolygásra húzódnak, gondolatai hallatán. Ahogyan azok a gondolatok átsuhannak, fészekszerű hajjal ellátott fejében. Gondolatok, melyekben tömérdek szó villan végig. Mindenki csak azt gondolná, hogy Ő sosem törődik senkivel és semmivel. Pedig, olykor több dolga akad, mint otthon a fényes, díszes Mirol-kúriában üldögélő apjának. Sokkal több… Sokkal.
Mogyorószín szemei, végigfutnak a kocsma sötétbarna ajtaján. Repedések futnak végig, a nyikorgó tölgyfa ajtón, s a padló recsegésének zaja az amit, megüti minden ember fülét.
Karjai összefonódva pihennek rá a pultra, miközben fivére két apró, s jelentéktelennek tűnő pohárba megrendeli a aranyszín italt.
Jelentéktelennek tűnne? A cseppfolyós ital, mely a férfiak kezében oly könnyedén tűnik el. Mely még a férfiakat, is képes oly gyengévé tenni. Gyengévé.
Csontos ujjai az apró, már-már szinte csilingelően villanó pohárért nyúlnak, melyet képtelenek a kézfejéből hosszan kinyúló ujjhegyei megmarkolnak, s egyszerre emeli fel, penge vékony szájához.
Érzi, ahogyan a aranyszín cseppek végiggurulnak torkán. Mintha csak lágy, szőke csigák, melyek az angyalok vállára hullnak, cirógatnák végig torkát. Gyengéden, érezve, ahogyan lágy kezek simítanak végig a borostás állon.
Angyalok…
Egy angyal.
Ám minden jó dolog véget ér egyszer. S olykor minden jó dolog csak pár pillanatig tart. Mint az édes csók íze, mint az este lenyugvó nap sugarai. Mint az édesen lefolyó mézszínű ital egyetlen bája. Mert minden ital más ízben pompázik. Még ha ugyanaz is…
Az apró pohár koppanása hallatszik a pulton. Minden beletömörítve egy apró perc töredékébe. Szemei összezáródnak, megszorulnak, majd újra tekintenek a világ felé. Unokabátyja felé, ki már asztalukhoz közeled. Szemei, rámerednek a csaposra. Beesett arca aprón megbiccen, s léptei rokona nyomát követi, majd szinte helyeselvén foglal helyet az asztalnál.
Katt.
Ezüst szivartárca kattant, s ajakai ismét görcsösnek tűnő vigyorba rándultak. Egy pillanat, miközben szeme előtt látja, saját, megkopott cigarettatárcáját, s közben csontos ujjai, máris hossza nyúlnak el, a kövéren és oly csábítóan díszelgő szivarért. Mintha csak fiatal kezek tapadnának rá a kirakatüvegre. Az odabent vastag csokoládé rétegtől ékelődő süteményeket bámulva.
- Van sajátom…
Szól, s közben fogaival, s ajkaival összeszorítja a kövér szivart, s zsebében kezd el kotorászni. Apró, mugli öngyújtót szorít ujjai közé. Apró. Mégis hová lett a díszes Mirol leszármazottnak való, ezüstgyújtó? Ő tudja, hol van. Jó kezekben. Egy apró madár szárnyai alatt. Kinek zálogára most ő vigyáz.
Ujjai pár pillanatig vacakolnak a mugli gyújtóval, majd az Isteni szivar lángra lobban s akkor már, kétoldalú füst díszeleg fölöttük
- Az évek csak teltek kedves rokon… S én még mindig itt vagyok. És csak ez számít.
Ajkait ismét felfelé görbíti, s valóban csak ez számít. Hiszen… Angelous ismeri ínnyira az apját, hogy tudja… hogy kinézze belőle, hogy bármikor képes hátába döfni egy halálos átkot. S ezt ő is nagyon jól tudta. Minden egyes alkalommal mikor hátat fordított neki. Az évek során. S mégis... akkor mi a fészkes fenéért jött haza a Durmstrangból? Mert most itt van…
Szemeivel az asztalra bambul, elmélkedik egy pár percig. Hosszúnak tűnő végtelen percekig.
A múlton, a jelenen, a jövőn…
- Túl sokan akarják, hogy a kiszemelt sorsomat kövessem, és ettől feláll a szőr a hátamon.
Gyűlölöm, hogy meg akarnak faragni, mint egy darab fát… Ám ez egyszer – somolygás az ajkakon – Beletört a bicska a farönkbe.
Majd ajkai ismét egymás közé simítják, az ékes szivart melynek füstje megédesíti a nyálkahártyákat.
Egyik ember sem másolat...

[Unokaöcsémnek]

Unokaöcsémnek


Söntés.
Rendelés.
Whiskey.
Kifizettem az italokat, s megindultam az asztalukhoz. Keith követett, s mikor leült akkor láttam csak, hogy pohara már rég üresen hever a pulton.

-  Még egyet a fiúnak. - fordultam a csapos felé. - Vagy tudja mit. Hozzon egy egész üveggel. - vetettem oda. Ajánlottam neki, hogy így is cselekedjen.

De nem is kellett sokat várni. Jött is az aranyló ital, és egy pohár a fiatal rokonnak. Koppant az asztalon. Mély, selymes koppanással. Fizettem, a csapos meg eltűnt. Vissza a pult mögé.

-  Azt hiszem, így kellemesebb lesz mindenkinek. - fordultam a fiú felé s biccentettem, hogy töltsön magának.

Megkínáltam szivarral. Sejtettem, hogy vesz. Mit sejtettem? Tudtam. De mit is várhatnék tőle. Elhanyagolt, szegény, meggyötört fiútól. Mert ez, látszott rajta. Le sem tagadhatta volna. Azért sajnáltam, hiszen... tudni való volt, hogy James kit is helyez előtérbe fiai közül. És, még mindig nem értettem, hogy miért is vette magához a srácot. Na, de erre is fény derül egyszer... Hamarosan.
Rágyújtottunk.
Nem fogadta el a tüzet.
Egy korty.
Még egy.
Melenget a méz színű nedű.
Még egy.
Kellemes.
Az évek csak teltek kedves rokon… S én még mindig itt vagyok. És csak ez számít. Furcsán csengő mondat egy fiatal fiú szájából. Ezt, ha valaki olyan mondja, aki mögött harminc-negyven év tapasztalata áll... akkor aláírom. De így... Bár ki tudja mit is élt meg ez a srác... Mit állt ki eddig. S mit azóta, mióta itt van...
Kiszemelt sors.
Faragni.
Farönk.
Beletört.
Újabb kemény szavak, csak úgy hasítják a levegőt, s lecsapnak a gyanútlan hallgatóságra. No. Ezek szerint James maga formájára akarja nevelni a fiút. Halálfalót akar belőle csinálni. De ezt, elszúrta. Nem kicsit, és nem most. Nagyon, és még akkor, mikor magára hagyta a fiút. Még mielőtt megszületett... Még mielőtt vétkezett. Most már késő... Ezt a kemény fát – ahogy a fiú fogalmazott – nem lesz egyszerű megfaragni, beletörik a bicska.
Milyen jól látja a helyzetet. Milyen jól. Értelmes ez a Keith. Nem véletlen... hiszen Mirol.

-  Szóval, csak úgy telnek az évek? És mivel? - szegeztem neki az újabb kérdést. - Mesélj, milyen itt a Roxfortba a Drumstrang után? - kedveskedő, figyelmes kérdés...

Pf, kedves? Én...? Figyelmes? Most kell. Folytatom, amit elkezdtem. Negédes, és ragacsos... Fúúúúj, de mindegy. Családban marad... Ismét a gondolat. Leti. A kishúgom. Valami, akármi... Róla.
Nem, nem teszem fel a kérdést. Még nem. Maradjunk Keefnél. Lesz még idő... lesz még idő.
Poharamat ajkaimhoz emelem, s az utolsó cseppig kiiszom a csodálatos nedűt. Minden cseppje öröm a szervezet számára. Apró aranygolyók ként gördül le torkomon, hogy aztán kellemes melengető bizsergéssel lássa el belsőmet.
Leteszem a poharat.
Újra töltök.
Ha unokaöcsém addigra ismét kiitta sajátját, töltök neki is.
Szivart a számhoz emelem, majd beleszívok. Kellemes charrys-vaníliás íz, a mézes itallal keveredik. Érdekes, émelyítő kombináció, még is csodálatos.
Figyelem a fiút. Hallgatom mit mond. Fontos dolgok hangozhatnak ma el... Akár … akár...
Újabb slukk.
Kifújom a füstöt.
Még egyszer.
Ismét.
Leteszem a szivart, s újabbat kortyolok. Fürkészem az arcát. Érdekes. Elég kevés vonást fedezek fel rajta, ami Jamsre hajazna. Régen több volt. Régen kevésbé hasonlított az anyjára. Lehet, hogy ez is egy védekezés? A szervezet védekezik az ellen, hogy betörjék? Megszelídítsék? Inkább átalakul, csak hogy még jobban különbözzön azoktól, akik rabigába kívánják hajtani... Lehet.... lehet.
Figyelem a mozdulatokat. Van még benne valami. Maradt még valami arisztokratikus benne... Valami... Ahogy a pohárért nyúl, ahogy a szivart fogja. Ahogy...
Még sem ölt ki magából mindent. Ó fiú, fiú... Kár, hogy levesztél öcsi. Milyen kár. Hagytak a süllyesztőbe zuhanni... Hagytak elkallódni. Ejej, ki fog téged onnan kiszedni.
Egyáltalán... akarod?
Beszélt...
Beszélt...
Eljött az idő. Nem tudtam tovább várni. Tudom kell. Tudni akarom. Itt és most. Elragadott az érzelem. Utálom magam ilyenkor. Ezt nem tudom kordában tartani. Ilyenkor nincs kontroll. Kitörnek az érzelmek, és aztán persze leshetek, Most is ez jön. Belülről feszített, kínzott, marcangolt az érzés... Fájt, s ezt most nem élveztem.

-  Mondd, találkozol néha vele? - tettem fel a kérdést, furcsa, érzelgőssé vált hangon. Váltottam, megkeményedtem. - Úgy értem Letivel, a húgommal.

Ismernie kell. Hiszen vele is ugyan úgy találkozott nyaranta, mint velem. És egészen jól megértették egymást. Meg, amúgy is egyidősek, és … és.... Ennyi. Kész. Nem fejtegettem tovább. Csak ültem a füstbe burkolózva, s vártam, hogy mondjon valamit. Még az is jó lett volna, ha azt mondja, hogy nem látta... De, az, hogy igen, szoktam. És jól van. És él... Az még jobb lenne.
Tudnom kell róla valamit. Tudom kell. Fél éve, még csak egy levelemre sem válaszolt. Megutált. S ezt az érzést nehezen viseltem, sőt, nem tudtam kezelni. Soha senki mással kapcsolatban nem érdekelt volna. De Ő. Nos, igen Ő érdekelt. Hiszen csak a testvérem, és azok után... azok után...
Majdnem remegve vártam a választ. Mi van velem? Egy érzelgős barom lettem???

[Cyrus]

Cyrus

Kezével lenyomja a kilincset. Az ajtó nyikorogva nyílik ki előtte. A lány egy ideig csak áll a küszöbön, majd megindul egy üres asztalhoz. Fogalma nincs miért jött ide. Talán az a kíváncsiság hajtotta, ami minden roxfortos diákot, akik szabadidejükben idelátogattak.
A többiek sokat meséltek erről a helyről. Nem, nem a barátai, ismeretlenek, akikről csak néhányszor hallott. Igen, őket hallgatta ki párszor, amint sugárzó és titokzatos arccal beszéltek a Szárnyas Vadkanról.
Ilyenkor érzett belül valamiféle kíváncsiságot Gwennie is. Olyasfajta érzést, mely egyre jobban ingerelte, s már-már odáig jutott, hogy víz alá kellett dugnia a fejét, ha meghallotta a kocsma szót.

Ahogy siettében leült az első szabad asztalhoz, első gondolata az volt: Minek is jöttem ide?!
De gyorsan el is hessegette az ilyen típusú fejében lejátszódó gondolatmeneteit.
Ha már egyszer itt van, akkor nincs visszaút, itt is fog maradni, nem fog úgy tenni, mint egy naiv, félénk kislány. Nem, nem fog megfutamodni!
Valami csekély, kis bátorságnak is kell lennie az ereiben. A családja minden tagja bátor ember volt, nézzük példának Tristramot.
Az is lehet, hogy azért jött ide, mert kíváncsi másféle alakokra is, nemcsak az iskola diákjaira, s a jólelkű felnőttekre. Lehet, hogy elege van már abból, hogy mindenki, aki körülötte van jó? Kitudja...
Szemével lassan körbetekintett a kocsmában, jól megnézte az embereket, a helyiséget. Pontosan ilyenre számított, mikor magában sokszor eljátszotta a jelenetet, amint belép ide.
A pultos kissé gyanúsan méregeti, ahogy a többi ember is. Egy idős férfi rákacsint, Gwennie pedig idegesen, parázsló arccal kapja el a fejét.
Lebámul az asztalra, ahol csak most veszi észre, hogy egy üres pohár áll. Kezeibe fogja a tárgyat, majd idegességében játszani kezd vele.
Nem telik el sok idő, mikor ajtócsapódásra kapja fel a fejét. Egy férfi lép be a Szárnyas Vadkan bejáratán. Gwen mivel jobb dolga nincs, méregetni kezdi az alakot.
Ha az illető vissaznéz rá, akkor a lány biztosan elfordítja a fejét, annyira azért nem merész, hogy egy kinézetre nem túl kedves emberrel farkasszemet nézzen.
Na meg amúgyis. Nagyon jól festhet most. Egy kocsmában ül, kezében egy pohár, amiben az illatából adódóan whiskey lehetett. Mint valami iszákos diáklány.
Talán mégse volt jó ötlet idejönnie, plusz, ha a bátyja megtudja, hogy erre járt, biztos lesz néhány keresetlen szava hozzá. Most, hogy dédanyjuk meghalt, a fivérénél lakik, s Tristram bizony nem szereti, ha a húga ilyen baljós helyekre jár.

[- Szépséges fiatalasszony!]

Az utóbbi időben igen sűrűvé váltak a középkorú, mégis élettapasztalata alapján már rutinos rókának mondható Cyrus Halstead mindennapjai. A szabadulását követően kellett még egy kis idő, míg újra sikerült olyan mérvű bizalmat elérnie, mint azelőtt a bizonyos tárgyalás előtt, amikor a Halálfalók többségét az Azkabanba zárták. A sok áruló, akik mentve az irhájukat nem vallottak színt akkor, leírtként lettek elkönyvelve a férfi elméjében. Olyanoknak, akikkel nem kell kegyelten bánni, mert nem érdemelnek meg semmit. A legundorítóbb elárulni azt, amiben hiszel, akiben hiszel. Ők megtették, és ezzel megmutatták, hogy semmiféle tiszteletre nem alkalmasak. Őt bezárták, de nem hagyta annyiban, kitartott, így mára ismét a Nagyúr egyik megbízható, és végletekig pontos, precíz emberévé nőtte ki magát.  Most, ahogyan máskor is, csak azért tette be a lábát Roxmortsba, ebbe a koszos, undorító pór faluba, mert a kötelesség szólította. Felszólításra egy bizonyos üzletet jött megtekinteni, hogy beszámolót tehessen arról. Amennyiben a gyanú beigazolódik, a faluban napokon belül fel fog pezsdülni az élet, és valószínűleg aurorok tucatjai lepik majd el az utcákat. Mintha attól változna bármi is. Szeretnek ebben az édesded hitben élni, eltakarva szemük elől a valóságot. A Halálfalók oda szivárognak be, ahová csak akarnak, és amikor akarnak. Ez tény, semmi sem fog változtatni rajta.

Dolga végeztével úgy döntött, hogy az iskola alatt igen közkedvelt vendéglátóegységbe megy egy korty italra. Kelletlen választotta, mert sajnos az ő szemében koszfészeknek tartott Roxmortsban nem akadt más, normálisnak tekinthető helyiség erre a célra. Megjelenése a tőle jól megszokott fekete árnyalatokból állt. Éjfekete nadrág, ing, mellény, és egy hatalmas talár, kucsmával a hátán. Kezéből nem hiányozhatott a lakkozott, éjszín sétabot sem, amelynek felső részében pihent meg a már sokat látott varázspálca. Cyrus lassan, kerülgetve a pocsolyákat haladt egyenesen az épület felé. Annak küszöbéhez érve megemelte a pálcát, majd annak alsó részével lenyomta a kilincset, lábával pedig beljebb tessékelte a fadarabot. Ennek folyományaképpen az erőteljesen nyikorogva vágódott neki az oldalfalnak. A férfi egy pillanatig gyilkos tekintettel méregette az őt fixírozókat, jelezvén, nem szeretne egyetlen árva kukkot sem hallani senkitől a belépő miatt. Minthogy ezzel rendezettnek látta a dolgot, lassú léptekkel indult meg egy asztal felé, amely közelről sem volt üres. Amikor végigmérte a társaságot, az ott ülő fiatal teremtés úgy bámult rá, mintha magát a halált látná. Tény, nem sokat tévedett, viszont egyetlen dolgot még nem tudott. Amíg Cyrus a Roxfort berkeit koptatta, és lejárt ide tivornyázni az akkori barátokkal, pontosan azt az asztalt foglalták mindig el, ahol a leányzó éppen üldögélt.

Odaérve az asztalfőhöz megtorpant, majd letekintett a fiatal, ám igencsak szemrevaló teremtésre. Halovány, de annál baljósabb mosoly húzódott az ajkaira, miközben végigmérte a látható részeket, derétől egészen a fejbúbig. Amennyiben a számára ismerősnek ható ismeretlen nem tekintett fel rá, úgy botját megemelve koppintotta azt a földhöz. Akkor, és csak akkor szólalt meg, ha a feles poharat szorongató, minden bizonnyal alkoholista diák feltekintett rá.
- Szépséges fiatalasszony!
Köszöntésnek beillő szófordulat, mely közben biccentett a másik felé, ezzel is megerősítve szándékát.
- Úgy gondolom, Ön rossz időben van rossz helyen!
Jelentette ki nyugalmasan, miközben nekitámasztotta a sétapálcát az asztalnak. Ezt követően kihámozta magát a hatalmas talárjából, melyet egy az asztal mellett lévő fogasra akasztott. A művelet után helyet foglalt, pontosan a lánnyal szemben.
- Nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb hely egy ilyen úri hölgy számára a szabadidő eltöltésére.
Fejtette ki gondolatait, miközben kezét megemelve rá sem tekintve a csaposra jelezte, ő bizony rendelni szeretne. Azt azonban ne várja tőle senki, hogy sort áll a sok mihaszna között.

[Cyrus]

Cyrus

Ahogy gondolta, a férfi visszanézett rá, majd az asztala felé indult. Gwen idegesen húzta összébb magát, kezeit az asztal alá süllyesztette.
Miután az idegen megérkezett hozzá, megállt, s ráköszönt a lányra. Gwennie csak óvatosan mert felnézni a nála jócskán magasabb férfira, de végigmerni nem merte. Annyit látott s tudott, hogy egy bot van az ismeretlennél, és elég sötét alak lehet, ezért nem lenne jó vitába keveredni vele.

-Üdvözlöm.-válaszolt az iménti köszönésre, majd szemeit kissé összehúzva próbált frappáns választ kitalálni a köszöntést követő kijelentésre.
-Én pedig nem hiszem, hogy magának bármi köze lenne ahhoz, hogy én mit keresek itt.-felelt flegmán, felbátorodva.
-S azt hiszem, nem engedtem meg, hogy az asztalomhoz üljön.-nézett (amennyire csak tőle telt) szúrós szemekkel az idegenre.
Reménykedett, hogy nem volt túl kemény a férfival, mert nem szeretett volna vitázni egy kocsmában, ahol senkit nem ismer, s jelen pillanatban ő a legfiatalabb. Ismerte magát, s tudta, hogy közelharcban még nem annyira jó egy korabelivel sem, nemhogy egy körülbelül harminc év feletti férfival, akinek még a modorja is rossz.
Na jó, nem mintha Gwennienek nem tetszett volna az "úri hölgy" megszólítás, de utálta, ha mások nem tudnak érthetően s kevésbé tiszteletlenül beszélni a másikkal.
Már fel is állt volna a székről, s útját az ajtó felé vette volna, de megmerevedett. Nem tudott mozdulni, mintha kővé vált volna.
Látta, hogy a férfi a kezében lévő pohárra tekint, s mintegy magyarázás féleképp, Gwennie így szólt.
-Akármennyire is úgy látszik, hogy enyém ez a pohár, uram ön nagyot téved! Én egy kortyot sem ittam mióta itt vagyok. Nem vagyok olyan iszákos alak, mint egyesek.-nézett körül, s próbálta a lehető leghalkabb hangján kimondani az utolsó szavakat, nehogy a többi ember meghallhassa.
Ha már vele szemben ül ez az idegen, s nem akarja elhagyni a lány asztalát, Gwen kénytelen-kelletlen, márcsak udvariasságból is, bemutatkozik.
-Amúgy, a nevem Gwendolyn de Crasso.-a De Crasso-t igyekszik megnyomni, hátha a sötét külsejű személy ismeri a bátyját, s békén hagyja.
S mi lesz, ha éppen ellenkező hatást ér el?
Gwennie megpróbálja a lehető legrövidebb menekülési útvonalat bemérni, hogyha távozásra kerülne a sor.

[Mi a baj cicuskám?]

Angelus

~ Egy sötét este? Ideális és jellemző rám. Ilyenkor valahogy jobban érzem magam, s jobban előtérbe kerülnek vérfarkas ösztöneim. Nem bánom, hogy az vagyok aki? Miért is tenném? Elvégre azokat sem sajnálom, akiket néhány unalmas estén a sötét erdőségek felé csábítok egy kis ?sétára? majd kíméletlen játékot űzök velük, s a vége pedig mindig ugyanaz. Mitagadás, nem vagyok túl kegyelmes vagy lágyszívű. Sosem voltam és nem is leszek. Engem nem a szív alakú gumicukorral lehet lekenyerezni, sem hasonló ódivatú ?lányos? ajándékkal. Talán ég sosem volt olyan, hogy valakiben megbíztam volna teljes mértékben, de talán azért mert én is mindig mindenkit becsapok, átverek, és megkeserítem az életét? ha egyáltalán meghagyom neki? Talán nem vagyok az az egyszerű eset, de hát nem is tűnök annak, hisz ha valaki? EZ MEG MI VOLT? ~

Cassidy hátrapillant, s meglátja hogy egy részeg vénember ütközött neki. Persze ilyenkor rögtön lángra kapnak szemei, s ha pillantással ölni lehetne? nos nem sok ember maradt volna még ezen a világon?
Felpattan a székről?
Tekintetét arra az esetlenre szegezi?
És vár egy kicsit?

- Mi a baj cicuskám? ? mondta az öreg, majd csuklott egyet s folytatta ? Hát nem harap a bácsii? hukk?

A pokol fortyogó bugyrai fel sem érhettek azzal a dühvel, amit Cassidy érzett ebben a percben. Legszívesebben eltörte volna a nyakát annak a vén szatírnak, de szerencsére mindig jelen volt a józan esze, bármilyen komoly helyzetről is lett volna szó. Most is így történt és próbálta kissé visszafogni magát és indulatait, de nem volt túl egyszerű. Tudta, hogy még egy ilyen megjegyzés és a pasi a pulton landol?

- Na idefigyelj öreg! Ha nem szeretnél komoly zúzódásokkal visszabicegni az útmenti kis kunyhódba akkor sürgősen kotródj el innen, mert talán veled ellentétben és harapok! ? mondta ezt semmiféle vérfarkaslétre utaló hangsúly nélkül.

Természetesen a vénember tovább fecsegett, hisz az alkohol okozta önkívületi állapotában nem igazán volt képes felfogni a külvilágban történő eseményeket, ahogyan Cassidy figyelmeztetését sem. Ez volt az ő nagy pechje, csak még nem tudott róla. A lány nem szeretett volna ennél is nagyon feltűnést kelteni, így a kabátjánál fogva kiráncigálta a részeget a kocsma mellé és jól ellátta a baját, persze csak úgy, hogy senki ne lássa. Mikor pár perc múlva visszatért, úgy tűnt nem történt semmi komoly és megértette azzal az emberrel, amit mondott békés eszközök keretében, de korántsem erről volt szó. A leghatékonyabb módszer viszont az volt, hogy a többi vendég ezt gondolja, s így nem történhet fennakadás a további üldögélésben és merengésben Cassidynél.

~ Erről ennyit, nekem aztán senki se szólogat be büntetlenül? Most pedig folytatom amit elkezdtem? Nah meg inni is kéne valamit. Majd ha veszem a fáradtságot akkor kivánszorgok a pultig. Bár most várok egy kicsit vele, mert a fél kocsma engem bámul. Nincs jobb dolguk? ~

Ahogy így figyelte a vele szemező férfiakat, akiknek talán kedvére tett az iménti kis incidens, észrevett a tömegben egy férfit. Ruhája fekete, mint az éj, tekintete hűvös, mint a jeges szél. Igazán a hölgyemény ideáljának számított az ilyen, bár eddig egy napnál soha nem bírta tovább senkivel sem. Mindig vagy halál, vagy faképnél hagyás lett a vége. Ez az illető viszont másképp hatott Cassidyre, mint a többi szoknyapecér odabent. Még a szíve is kissé hevesebben kezdett verni, már kezdett félni, hogy valami komoly gond lehet vele, mert nem nagyon érzett eddig még sohasem ilyet. Ez a férfi eddig az összes többinél jobban bejött neki és remélte, hogy ezt valahogy majd a tudatára is lesz képes adni? De persze nem úgy hogy a szemébe mondja. Ha odalép hozzá akkor eljátszadozik vele, aztán lesz ami lesz. Másnap pedig már rég messze jár, mire az a titokzatos alak kinyitná a szemét. Eddig ez bevált taktika volt, nem gondolta volna a lány, hogy valaha is végződhet másképp?

[- Kisasszony!]

Minő csodálatos meglepetés, hogy az iskola diákja képes volt egyáltalán köszöntésre méltatni egy nálánál idősebbet. Igen, az etikett megkívánta, hogy Cyrus, mint érkező, és mint férfi előreköszönjön. Ennek ellenére nem gondolta volna, hogy a jelenleg vele szemben gubbasztónak lesz annyi lélekjelenléte, viszonozni merje az üdvözlést. Be kell vallani, ez mindenképpen kellemes meglepetésként érte a férfit. Persze ezt követően következett az, amely már jó ideje bökte az oldalát. Az, hogy a mai fiatalokba bizony cseppnyi tisztelet sem szorult. Miért? Mert elkanászodott a nevelői testület, és az iskola vezetése, valamint Minisztérium képes volt olyan bárgyú alakokkal rontani az átlagot, mind Dumbledore, vagy az állandó csatlósa, az örökkön ülepében lihegő McGalagony professzor.
- Kisasszony!
Kezdett bele az okításba, felvéve magára a tanári szerepkört, ha már az iskola hivatalos nevelői erre nem képesek.
- Eleddig valóban nem volt közöm, de a kocka fordult, a helyzet pedig változott!
Első körben kérdőn mérte végig az asztalt, majd az azt szegélyező székeket. Színpadiasan, hogy kiemelje, mennyire hidegen hagyják az előtte ülő szavai.
- Nem látom a becses nevét sehol. Kérdésem pedig merő udvariasság volt ön felé, amelyre nem vártam választ, amint láthatja. Én oda ülök, ahová jónak látom.
Zárta rövidre a mondandóját, noha lett volna még pár keresetlen szava a neveletlen fruskához. Egyelőre nem akart semmi rosszat, még nem húzta ki annyira a gyufát, hogy bármi történjen.

Amikor a fiatalság megmozdult, Cyrus egy kósza pillantást vetett az italos pohárra, amelynek jellegzetessége, hogy égetett alkoholt szokás benne felszolgálni. Érezhetően a lány is észrevette, mert visszacsusszanva eredeti helyére szólalt meg újfent, pedig kérdés nem hangzott el. Magyarázkodott és halandzsázott, mint egy rossz fát tűzre tévő tinédzser. Elég nevetségesen hatott, de a komor maszk nem lankadt a Halálfaló tekintetéről. Hallgatta a próbálkozást, miközben továbbra is várta, hogy a csapos végre megjelenjen mellette. Persze figyelt a szavakra, melyek végén hangos fél mosollyal az ajkain szólalt meg.
- Értem! Szóval maga szerint itt mindenki iszákos, csak maga nem!
Kezdett bele olyan hangosan, hogy azért a körülöttük ülők jól hallhassák a hangját, megpecsételve ezzel azt, hogy a lány hazaútja ne legyen éppen kellemes. Igen, ismerte a nevet, tekintve, többször is találkozott már az ugyancsak Halálfalókat erősbítő fiatal férfivel. Talán testvérek, nem lehet kizárni. Mégis, a lánynak kijárt a kedvesség, ha már volt olyan neveletlen, hogy tekintet nélkül szólja le őt.
- Ejnye de Crasso kisasszony! Így becsmérelni a szegény iszogatókat!
Emelte ki hangosan, jelezvén a többség számára, ő jó szívvel tekint mindenkire. Előítéletek nélkül. Míg az előtte üldögélő bizony porig alázott minden egyes lelket, mindösszesen egyetlen mondatával. Az, hogy utolsó szemétkupacnak tart idebent mindenkit, nem publikus, mert akkor hol maradna a műsor.

Nem mozdult senki revansot venni, de nem is lett volna ajánlatos, amíg Cyrus a helyiségben tartózkodik.
- Nagyon felvágták a nyelvét kegyednek. Vigyázzon, nehogy egyszer ez visszaüssön.
Mondatának befejeztével jelent meg a csapos, hogy felvegye a rendelést. Láthatóan nem tetszett neki, hogy ugráltatják, de ez cseppet sem zavarta a férfit.
- Két csésze vaníliás teát hozzon. A hölgynek pedig valami erőset is!
A rendelést követően laza mozdulattal intett az idős alaknak, hogy távozhat a porondról, addig nem kívánt személy errefelé, amíg nem hozza a kért italokat.

[Cyrus]

Cyrus

Nem mintha érdekelné az alak, aki még csak bemutatkozásra sem méltatja, de a szőkeség kitartóan ül továbbra is a helyén. A férfi válaszai nem változtattak semmit, csak kissé parázsló feszültséget érzékelni a levegőben a lány és a férfi között.
Talán más diáklány, már azonnal elhagyta volna a helyszínt, főleg, ha nyilvánosan lejáratják, mint az előbb, mikor a férfi a kocsmában tartózkodó emberek hallatára ellenkezést hallatott a lány által kijelentett részegség ellen. De Gwennie nem volt más diáklány, az ő lélekjelenléte már sokszor segítette át, ennél bonyolultabb helyzeteken is. Így hát most is úgy gondolta, hogy még nem szükséges elhagynia az idegen "kellemes" társaságát.
-Már elnézést, de ugyanolyan jogom van itt lenni, mint magának, szóval ha én itt akarok ülni egyedül, akkor itt fogok. EGYEDÜL!-jelentette ki teljes önuralommal, majd úgy látta jónak, ha a továbbiakban hallgat.
Eddig nem sikerült felingerelnie az uraságot, hát ne is törekedjen rá. Jobb ez így mindkettőjüknek. Bár az első találkozás nem sikerült valami fényesen, mindketten modortalanok voltak, de Gwennie-t megint vonzani kezdte az emberek ruházata, melyből kideríthetjük, hogy ki is az illető valójában. Más ezt nagy hülyeségnek tekintené, de a lány biztos benne, hogy van valami ebben a gondolatban.
Lássuk csak. A kedves idegenünk sötét felsőt s nadrágot visel, úgy látszik a fekete s szürkés színek nagy kedvelője. Hmm... A sétabot. Többnyire csak öreg embereknél szokás használni. De itt a látható ellenpélda.
Ennyi elég is. Nem akarja tovább bámulni a férfit, neem.
Miután az ismeretlen teát, s egy minden bizonnyal alkoholos italt rendel a lánynak s magának, Gwennie belátja, hogy nem ismerték volna félre, ha visszább fogja magát. S főként a száját.
Úgy látszik muszáj lesz elégtételt szereznie a férfi számára, ami a bocsánatkérést jelenti, ha azt akarja, hogy visszaszerezze becsületét.
-Elnézést, ha úgy tűnt, hogy egy neveletlen fruskával van dolga, nem szoktam ilyen lenni általában. Nem is tudom mit keresek itt, fogalmam nincs miért tartom ezt a poharat a kezemben. Én nem iszok, úgyhogy hiába is rendelt nekem alkoholt. Ha nem hisz nekem, kérdezze meg a csapost, hogy mióta itt vagyok nem rendeltem semmit se! Bár ez inkább tűnik magyarázkodásnak, nem az! Higgye el, hogy lenne okom inni, de nem teszem.
Ha a férfi rákérdez az okra, akkor talán elmondja mi is történt dédanyjával nemrégiben.
Igen talán ezért van itt, ebben a roxmorts-i ivóban, ahol senkit nem ismer. Nem itt lenne a helye. Inkább a barátaival kellene töltenie ezt a napot. S nem egy kocsmában...
Na mindegy! Ha már itt van, akkor talán illene jópofát vágnia ehhez a helyhez...
-De egy teát szívesen elfogadnék.-ejti meg nagy mosollyal.