Szárnyas Vadkan

[Nincs semmi baj...Kérem...]

Ha valaha is azt mondta volna bármelyik emberre, akivel szembe találkozott és beszélgetett hogy unszimpatikus, akkor valószínűleg Marc homlokára azt a feliratot kéne rávésni, hogy két méter távolságból kerülendő. Már ha annyi elég. Visszafogja magát, megígérte magának hogy semmiféle ostobaságot nem fog elkövetni, türtőzteti magát amennyire csak lehet. De ez az elmebeteg túllőtt a célon, nem tud leszállni Prueról. Az ökleit olyannyira befeszítette, hogy muszáj kellett valamin levezetni a feszültségét, így hát egy jó nagy ütéssel a falban landolt mindkettő. Persze ez sem ment nyugalommal, hiszen akik a kocsmában ültek felálltak, s úgy néztek rájuk, rá, Marcusra és a két mardekárosra, mintha megveszett vadak lennének. Giles ebben a pillanatban cselekedett: Nem fogja megvárni, míg a csapos lenyúlja a pálcáját emiatt az ostoba hollós miatt. Most már biztos, hogy nem a kékek közt lenne a helye, hiszen ha lenne egy parányi agya átgondolná mit is művel. A gyengére sikeredett kérdése, miszerint fél-e, csak egy lefárasztott arckifejezés volt a válasz. Még hogy fél. Egyszerűen nem szívleli a balhékat.
- Nincs semmi baj...Kérem... - Lágy hangjával szólt a rémült arcokhoz, néhány pálcával sikerült is találkoznia, amik rászegeződtek, de próbált úgy tenni, mint akit nem zavar. Kezeit a mellkasa elé tartva közeledett, próbált minél meggyőzőbb lenni, azonban a várt hatás elmaradt: Akiknél még nem mutatkozott a pálca, most mind egy szálig előhúzták. Egy dolog viszont biztos volt: Nem tűnt nekik veszélyesnek, hiszen már rég a falhoz küldhették volna. Valószínűleg magyarázatot követelnek. Szemei valószínűleg mint minden szorult helyzetben ismét megmentették őket, azonban gyorsan ki kell találnia valamit, azzal a magyarázattal senkinek nem szolgál semmi jóval, ha elmondja hogy egy egy Mardekár házába járó hölggyel kezdett ki, egyébként sem tartozik ez senkire, csak Pruera és rá. Na persze az emberek mint minden hasonló helyzetben imádnak pletykálni, dolgokat kitalálni, így ez sem maradt büntetlenül, és úgy tűnik nem fogja lemosni magáról sosem. Hozzá kell szoknia...bár az évek során már kezdett, de még mindig iszonyúan frusztrálja.
Hátra nézett, s látta, ahogyan Marcus nem hogy leállna még tovább veri az áldozatot. Gil arca a méregtől eltorzult. Ezt nem hiszi el. Próbálja menteni a bőrüket, ő meg ráadásul még rátesz egy lapáttal. A griffendéles "partnere" azóta már két lábra tudott állni, s ki is rohant a kocsmából. Még hogy ők bátrak. Gyáva férgek. Megvetően szisszent egyet, azt viszont nem vette észre, hogy míg ő le volt foglalva a kis bunyóval egy pálca fúródott neki a tarkójának. A sajátját leejtve a földre tartotta fejéhez a kezeit.
- Tűnjetek el, többet itt meg ne lássalak titeket. - Hangzott egy oroszlánhoz hasonlító hang. Mikor megfordult egy öregembert látott, aki talpig szakadt ruhába öltözve, megvetéssel teli arckifejezéssel morgott rá. Hasonlított egy nagyra nőtt házimanóhoz. Giles el is könyvelte magának, egy nagy bólintással jelezte, hogy megértette. Szinte biztos volt benne, hogy eléggé jártas errefelé, s ahogy a csaposra nézett, aki valamiféle kék fényt idézett a pálcájával...Hirtelen minden a helyén termett. Megkönnyebbülten sóhajtott egyet, s már csak azt látta, ahogyan Marc elé áll és elköszön.
- Ennyi?  - Szólt utána, miközben ott állt földbe gyökerezett lábbal. - De végül is mit is várhatna az ember egy ilyen fazontól...
Arra számított, hátha hátra fordul és visszajön. Nem értette miért, de vágyott a társaságára, mintha egy náthát kapott volna el, de élvezi az ágyban töltött perceket, s azokat, ahogyan a szerettek ápolgatják. De nem. Nem jött vissza. Lerakott egy halom pénzt a pultosnak, s már rohant is kifelé. Giles széttárt karokkal nézte,a hogyan a biciklivel az ürge elszáguld, s hol volt, hol nem. Mint egy mese, ami borzalmasan ért véget, pontosan az akció közepette. A zsebébe kotorászva odacsúsztatott egy kis pénzt az öregnek, majd ő is kilépdelt az ajtón, bár most jól esett volna neki valami erős szesz. Körbenézett, mintha abban bízna, hogy az az idióta csak elbújt, és nemsokára fejbe veri. Hiába nézett be a Vadkan kocsma kívülre eső sarkaira, sehol sem volt, a környékről eltűnt. Elhúzott szájjal belerúgott egy útba eső kőbe, s indult vissza Roxfortba a könyvei közé, az RBF vizsgák nyomása alá.
Néha többet vár az ember másoktól.
De mint minden mese, valószínűleg ez is folytatódik...ki tudja még, hogy hol.

[Laetitia]

Szótlanul haladtam az utcán, lépteim sietősek voltak, tekintetem ide-oda járt. Roxmorts-i hétvége volt, tehát a faluban nyüzsögtek a diákok, engem viszont ez egy picit feszélyezett: elég sokat jártam ugyan a faluban, de amikor ily módon szélnek eresztették a népet, inkább fent maradtam a kastélyban. Nem voltam oda a nyüzsgésért, diáktársaimért még úgy sem: jobb volt ilyenkor a csendes, üres klubhelységben. De most másként alakultak a dolgok: egy újkeletű kapcsolatomat készültem ápolni egy olyan emberrel, akivel tulajdonképpen azt sem tudom, hányadán állunk. Alapjában véve szimpatikus alak volt, de egyenlőre még nem sikerült teljesen túllépnem azon a tényen, hogy mardekáros… és azon sem, hogy valahogy nem olyan, mint a többi zöld-ezüst hüllő. Az jó előre le lett zsirozva, hogy csak privát helyzetekben érintkezünk egymással, hiszen… kényes kérdések merülhettek volna fel mindkét oldalon, de valahogy másként viselkedett, mint a többi gyikarcú. Nem volt benne semmi kirivó egoizmus és hiányzott az aranyrendű felsőbbrendűség folytonos felhozása is… egyszóval úgy viselkedett, akár bármelyik leányzó.
Sokat gondolkodtam a helyzeten, de még mindig nem tudtam, mire kéne számitanom.
Végre elértem a kívánt helyet: innentől kezdve tudtam sikátorról sikátorra haladni célom felé, eltűnve az árnyékok közt, kikerülve a figyelő szemek kereszttüzéből. Lépéseim lelassultak, eltűnt belőlük a feszültség, a kedvtelenség: laza, nyugodt léptekkel szeltem át a fennmaradt távolságot és hamarosan el is értem a Szárnyas Vadkant. Elég gyakran járok ide és soha nem láttam még itt másik diákot (kivéve a DS-gyűlést és azokat, akiket én hoztam ide), ezért tűnt jó ötletnek ide szervezni a találkozót… és benyitva úgy tűnt, hogy nem is lesz semmi probléma: egyetlen roxfortos talárt sem véltem felfedezni és habár volt pár olyan figura, akinek nem lehetett kivenni az arcát, ezek olyan ruhakölteményekbe voltak bebugyolálva, amilyen aligha került volna egy roxforti utazólásdába. Egy szó mint száz: minden tisztának tűnt.
Beléptem a kocsmába és a bárpult felé vettem az irányt, majd odaérvén kezet ráztam a kocsmárossal. Habár eleinte ellenségesen fogadott, az évek során elég barátságos viszonyt sikerült összehozni vele: néha még hitelt is adott, pedig erre emberemlékezet óta nem volt példa a Vadkanban. No nem a szimpátia váltotta ezt ki belőle, hanem a józan logika: tudta, hogy úgysem tudok máshova menni: ha a Roxfortban töltött idő alatt piálni akarok, akkor azt csak nála tehetem meg, ergo úgyis kiegyenlitem a tartozást. Rendeltem egy üveg bort és kértem két poharat: ezutóbbi nyomán kérdőn felvonta a szemöldökét, de végül nem szólt semmit. Ritkán volt társaságom… hát még ha meglátja ki az, mekkora lesz a meglepődés. Ezt követően egy kérdő pillantást vetettem kedvenc sarokasztalom felé, amire egy biccentés volt a válasz: az asztal szabad, elfoglalható. Nem kellett sok, igy is tettem: lepakoltam az asztalra, majd leültem az ajtóval szemben elhelyezkedő székre és elgondolkodva várakoztam. Egyenlőre nem bontottam fel az italt, illetlenségnek lett volna csak a felével fogadni a vendéget…

[- Szia!]

- Morrison, Te egy agyalágyult birka vagy!
- Akkor is lemegyek!
Durván csapódott be a Mardekár ház ajtaja. A lány dühtől fújtatva igyekezett a kijárat elé. Mindegy, hogy ki nézett rá, és hogy reagálta le a felindultságát, jelen állapotában még arra is képes lett volna, hogy pálcával rakja odébb azt, aki az útjában áll.
A fülében ott csengtek az utolsó gondolatok.
Veszélyes, veszélyes, veszélyes…
Persze, hogy az. Nem is magára nézve, hanem Damienre. Vajon az apja megtudta már, hogy kivel, mászkál néhanapján az iskola falai között?
Nem, biztosan nem. Akkor már réges –rég jönne a levél, vagy rivalló, hogy ezt mégis hogy képzeli?
Hacsaknem tudja, de semmit sem tesz azért, hogy megszakítsa ezt a kapcsolatot. Vagyis otthon egyvalami várhat rá: büntetés.
A fejére húzta a csuklyát, mielőtt bárki is felismerte volna a faluba igyekvők között, és netalán arra vetemedett volna, hogy csatlakozzon hozzá.
Az lenne még csak a kellemes szituáció. Szinte látta a fejében, ahogy megkérdezik, merre tart, aztán csodálkozó „óóó” hagyja el a másik száját, végül visszarohan árulkodni a többieknek.
Pont ez az, amire momentán semmi szüksége
Meggyorsította lépteit egy csapat háztárs előtt. A drága anyag, amiből a talárja van, egy perc alatt leleplezheti. Már alig van vissza pár méter, nem lehet, hogy pont most bukjon le.
Az, hogy mit kap Ő, a legkevésbé sem érdekelte, úgyis rég párbajozott már, leszámítva azt az egy esetet Alysonnal. Az már sokkal inkább, hogy a fiúnak ne legyen baja belőle.
Nem vetne jó fényt, a kialakuló barátságra, ha valaki puszta jóindulatból elejtené azt az apróságot, hogy halálfaló. Nagyjából azért lehetett tudni, hogy ki, vagy kik azok, akik kapcsolatban álltak a Sötét Nagyúrral. Ha nem lennének bálok, nem lenne félnivaló a lelepleződéstől.
Sötéten mosolyodott el.
Még mindig vannak olyan gyalázatos, alávaló kis férgek, akik csak azért csatlakoztak újra, mert félnek. A rettegés soha nem vezet semmi jóra. Alattomosan kúszik, és eszi be magát mindenhova, amíg fel nem emészti az embert. Minden pillanatban attól tartani, hogy mikor ölik meg, vagy mikor kell újra szívességet tennie. Ez, ami tényleg veszélyes lehet. Egyetlen rossz döntés, vagy tett, és vége mindennek.
A csuklya szélénél kilátszott egy tincse. Oldalra fordult, de szerencsére nem vette észre senki. Már látta a Vadkan bejáratát, és magában reménykedett, hogy Damien már ott legyen.
Nem véletlenül beszélték meg ide a találkozót. Az, hogy kerülték az olyan helyeket, ahol bárki megfordulhatott rajtuk kívül, részint a lány származása, részint pedig a zöld-ezüst címernek volt köszönhető.
Nem volt ínyére, hogy titokban tartsák, de nem látott más lehetőséget, hogy úgy őrizzék meg a jó viszonyt, hogy senkinek ne legyen kára belőle. A mardekárosok köztudottan nem épp a sportszerű küzdelemről voltak híresek. Egyikőjüknek sem hiányzott, hogy egyszerre körbefogják, aztán védekezzen, ahogy tud…
Ahogy belépett a kocsmába, előbb nézett körül, minthogy levesse a kámzsát. Ha Damien még nincs itt, semmi szükség, hogy megbámulják.
De itt van!
Felszegett fejjel indult meg a sarokban leledző felé. Amikor odaért, köszönés nélkül huppant le a fiúval szemben, végül leszedte a fejéről a csuklyát.
- Szia! – köszönt rá kedvesen. – Sajnálom, ha késtem. – döntötte oldalra a fejét.
A kellemes félhomályban megcsillant a borosüveg, és a két pohár.
Elégedetten dőlt hátra, amint realizálta, hogy mi lesz a mai program. Végre nem csak az unalmas, szürke hétköznapok. Pont ezért kedvelte Damient. Egyszerű, de mégis találó. És Úriember is, amiért megvárta az első kortyokkal.
Kibújt a talárjából, és maga mögé tette, hogy kényelmesen nekidőlhessen.
- Szóval borozni fogunk? – nevetett fel szelíden. – Előre figyelmeztetlek, lehet, hogy neked kell visszavinned a kastélyba!
Mosolyogva nézett fel rá. Valahogy olyan érzése volt, ma sem fognak unatkozni…

A várakozás percei lassan teltek, de egyenlőre nem töltött el aggodalom: korán jöttem, volt még ideje ideérni. Régebben nem nagyon volt rám jellemző a pontosság, sőt, a késést könnyebben hozzám lehetett kötni… de újabban igyekeztem betartani az időpontokat és ha lehetséges, korábban érkezni. Egyfelől meguntam állandóan hallgatni a ,,Pulse, már megint késtél…’’ kezdetű, sokszor kellemetlenül hosszúra nyúló monológot; másrészt kiváncsi voltam rá, hogy milyen érzés az, amikor én várok valakire, s nem forditva. Mostmár tudom, hogy meglehetősen kellemetlen; saját bőrömön megtapasztalván a jövőben talán jobban fogok törekedni a pontosságra, hiszen úgy tartja a mondás: másnak csak olyat okozz, amit magadon is szivesen éreznél. No nem mintha komolyan venném ezt a dolgot, de könnyebb dolgokra hivatkozni, ha a cselekedetek miértjéről kérdeznek, mint önerőből választ eszkábálni. Jelen esetben azonban volt egy harmadik ok is: az anonimitás viszonylagos megőrzése, kiváncsi tekintetek kerülése. Az elsők között hagytam el a kastélyt, elkerülve ezzel a kiváncsi tekintetek kereszttüzét… már amelyiket. A diákokat valóban elkerültem, de itt, a Vadkanban folyton tapadt az emberre egy-két szempár… hol hosszabb, hol rövidebb ideig. Ezt még viszonylagos törzsvendégként sem úszhattam meg, főleg most, amikor a szemfüles piások számára eltéveszthetetlenül állt az érintetlen üveg bor az asztalon előttem. Számukra szokatlan lehetett, hogy valaki megrendeli az italt s nem guritja le egyből s ez újabb kiváncsi pillántásokat vonzott felém. Már kezdtem bánni, hogy előre idehoztam az italt: bőven ráértem volna akkor, amikor már a lány is megérkezett. De már nem volt mit tenni, hiszen mégsem vihettem vissza az öregnek azzal, hogy majd visszajövök érte…
Viszonylagos forgalom uralkodott a kocsmában: meglepően sok ember járkált ki-be, s habár azt nem lehetett elmondani, hogy egymás kezébe adták a kilincset, igy is elég nagy forgalom uralkodott a mai nap során. Egyre-másra jelentek meg gyanús, arctalan figurák is, akik extrémebbnél extrémebb igényekkel fordultak az öreghez, aki nem zavartatta magát: ugyanolyan unott pofával és mozdulatokkal szolgálta ki a vérkoktélt, mint a vajsört. Neki mindegy volt, hogy ki mit iszik…feltéve, ha megfizette az általa szabott árat.

Lassan elérkezett a megbeszélt időpont, ami nem is volt baj: már kezdtem marhára unni a várakozást. Az asztalon pihenő balom néha-néha unottan dobbantott egy aprót, miközben újra meg újra a falra függesztett, régi, poros órára emeltem tekintetem, de csak magamnak köszönhettem: kellett nekem olyan korán idejönni! Már régen megbántam a dolgot, de mostmár fölösleges lett volna új elfoglaltság után néznem, hiszen lassan elérkezett a várva-várt időpont.
Az ajtó újra feltárult, s ezúttal is egy gyanús küllemű, talpig csuklyába öltözött alak lépett be rajta, igaz, valamivel alacsonyabb volt, mint az eddigiek. Ez nem lett volna elég ahhoz, hogy magára vonja a figyelmemet (legalábbis a szokásos, vizslató pillantáson túl), de viselkedése is furcsa volt: ahelyett, hogy egyenesen a csapos felé indult volna, elkezdett nézelődni s mindezt a csuklya takarásában tette. névtelenül, arctalanul, felismerhetetlenül. Sőt mi több, amikor végül elszánta magát, egyenesen felém indult meg. Nem volt túl bizalomgerjesztő a külseje, ezért azonnal cselekedtem: jobb kezemet az asztal alatt mozgatva észrevétlenül az övemre erősitett kés markolatára kulcsoltam s a szemem sarkából kissé megnyugodva láttam, hogy a kocsmáros is követi a tekintetével, kezeit a pult alatt tartva. Tudtam, hogy ez rajtam valószinűleg nem segit, ha tényleg a fejemre pályázik a srác, de megnyugtatott a tudat, hogy legalább meg leszek bosszulva. Teljes meglepetésként ért amikor az alak elérte az asztalt s minden szó vagy különösebb rituálé nélkül egyszerűen lehuppant velem szemben. Kezem lecsúszott a kés markolatáról, amikor hátratolta a csuklyát, felfedve kilétét: Laetitia volt az.
- Szia! – köszöntem vissza s megtoldottam az üdvözlést egy kedves mosollyal, habár a pulzusom még mindig egy kicsit feljebb volt a normálisnál. Az órára pillantottam. – Nem, épp időben jöttél, én voltam itt túl hamar. – nyugtattam meg, majd vállat vontam. – Nem szeretem a nyüzsgést, igyekeztem mielőbb kikerülni a tömegből. – figyeltem, ahogy kibújik  a talárból és maga mögé teriti, majd kényelmesen hátradől s felnevet. Halk, mégis csilingelő nevetés volt: akarva-akaratlan egy kis életet lehelt a szürke helységbe.
- Nem olyan erős ital az – feleltem mosolyogva, majd pár pillanat alatt kinyitottam az üveget s megtöltöttem a két poharat. A kocsmárost dicsérje, hogy hiába tűnt kelletlen alaknak, még az olyan apróságokra is figyelt, hogy meglazitotta a dugót az üvegben, igy igazán kényelmesen fel lehetett bontani, pár pillanat múlva pedig már az üvegben csillogott a vérvörös folyadék.
- Én töltöttem, tiéd a tószt! – mondtam neki ismét elmosolyodva.

[- Akkor jó!]

Hatásos belépőt akart. Hát azt megkapta. Méghozzá kamatostul.
De legalább nem késett el.
Már ez is haladás ahhoz képest, hogy reggel még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán megjelenik-e. De a friss ismertséget valamilyen megmagyarázhatatlan, és irreális okból nem akarta kockára tenni. Még akkor sem, ha veszély fenyegette mindkettejüket.
Ha híre megy a kocsmázásnak, Ő biztos, hogy megússza. Damienben már nem volt annyira biztos, és ez sokkal jobban aggasztotta, mint rendes helyzetben.
A fiú valamiért nem egy játék volt, akivel akkor és ott találkozott, ahol akart. Inkább emberi, akinek fogalma sincs róla, mennyire sebezhetővé vált, azzal, hogy nem fordított hátat neki.
Sebezhetővé? Ezt ugye te sem gondolod komolyan. – szólalt meg egy határozott hang a fejében. – Morrison, Ő nem SEBEZHETŐ, hanem nyílt célpont lett, hála neked! De ezt már semmi pénzért nem mondanád meg neki, mi? Legyél már fair egyszer az életben!
A fogait csikorgatva nyelt egyet, és ahelyett, hogy sarkon fordult volna, amíg nem késő, tovább menetelt az asztal felé, ahol a griffendéles várta.
- Talán tényleg el kellene mondani neki? – futott át az agyán, de rögvest ki is szállt, amint leült, és meglátta Damien mosolyát.
Képtelen lenne összeveszni vele, de ha abban a nyugodt hitben hagyja, amiben most, akár meg is ölheti.
- Akkor jó! – mosolygott tovább, és kihámozta magát az álcaruhából. A Vadkanban úgyse jön be értelmes diák, csak az olyan különlegesek, mint Ők.
Nem nézett körbe, sem amikor belépett, sem most, amikor jobb lenne tudni, ólálkodik-e valaki a közelben, hogy beköpje otthon. Roxmorts nem az iskola volt, ahol el tudtak bújni, ha akartak. Itt pedig olyan emberek is megfordulhatnak, akik ki tudja, milyen indíttatással jöttek.
Előre lógó haja megakadályozta abban, hogy mégis ellenőrizze a társaságot, de valami apró szúrás éreztette vele, hogy nem egy ember bámulhat rá bambán.
- Komolyan mondtam. – kuncogott tovább. – Szégyen ide, vagy oda, nőiesen bevallom, hogy könnyen a fejembe szállhat, ha túlzásba vinnénk.
Azt már nem tette hozzá, hogy részeg még alig-alig volt, de ha már a becsiccsentett állapotba kerül, kissé megered a nyelve, és könnyedén le tudná tagadni, melyik házba osztotta a süveg. Másrészt nem akarta, hogy a fiú azt higgye, hogy minden adandó alkalommal tudattalanra issza magát, és a külvilágról mit sem tudva ájul el valahol. Ha ma vigyázni akar a szájára, nem szabad, hogy ez megtörténjen…
Vett egy mély levegőt, és megigazította az ingjét, kissé eloldva a nyakkendőt. Tudta, hogy az első kortyok után úgyis melege lesz, akkor már tegyen annak érdekében, hogy ne kelljen ezzel elütni az értékes időt.
Amin a pohara teli volt, finom mosollyal emelte fel. Valahogy érezte, hogy a tószt az Ő reszortja lesz.
- Háát. – nevetett vidáman. – Nem vagyok valami jó az ilyen ünnepélyes beszédekben, de a kedvedért megerőltetem a fantáziám. – öltött nyelvet. – Mondjuuuk… igyunk arra, hogy ma biztosan jól érezzük magunkat. – biccentette félre a fejét. – És arra, hogy képesek vagyunk felülemelkedni a ház-ház ellentét nevű csúfságon. – félrekapta a tekintetét, aztán vissza a fiúra. – Szólj, ha lehagytam valamit!
Amennyiben Dam is jóváhagyta az igencsak bénára sikerült köszöntőt, finoman hozzáérintette a poharát a másikhoz, aztán a szemeit lehunyva belekóstolt.
- Hmm. Igazán jó ízlésed van.

Ha szándékosan hozta össze ilyen feltűnőre a belépőjét, hát az sikerült neki; de ez nem sok jót jelentett az ilyen s ehhez hasonló kocsmákban. Látszott, hogy nem volt nagy tapasztalata a kevésbé tiszta, kevésbé felsőbbrendű helyek tekintetében: itt ezzel a csuklyával meg a furcsa viselkedéssel csak kíváncsi tekintetek kereszttüzét és – vélhetően – nem egy, titkon rászegeződő pálcát ért el. Egy oldalpillantást vetve a kocsmáros felé megnyugodva konstatáltam, hogy folytatta a poharak rendezgetését és törölgetését, ergo lefoszlott róla a gyanú utolsó foszlánya is, amikor az alak letelepedett az asztalomhoz: ez majd idővel a többi vendégnek is elég lesz, főleg, hogy az illető levette a csuklyát a fejéről, ezzel láthatóvá téve arcát s az nem egy auror fizimiskája volt.
Ahogy a csuklya lekerült a fejéről s feltárultak ismerős vonásai, mosolyom még szélesebbre kúszott, habár ennek aligha voltam tudatában. Hollófekete haja most is éles kontrasztot alkotott már-már természetellenesen sápadt arcbőrével, de mélyen ülő, smaragdzöld szemei most is pont olyan fényesen ragyogtak, mint azon az éjszakán, mikor először találkoztunk. S most is legalább olyan furcsán viselkedett. Ahogy belépett az ajtón s mialatt az asztal felé tartott, szinte kézzel fogható arrogancia és felsőbbrendűség sugárzott belőle; amint leült s felfedte arcát, ismét csak egy egyszerű, mosolygós leányzó volt. Érdekes kettősség volt ez, de egyenlőre nem tudtam eldönteni, hogy melyik énje a valóságos. Általában a saját szememnek hittem, ami most egyértelműen az utóbbira szavazott, de… mégsem tudtam elmenni azok mellett a dolgok mellett, amiket az utóbbi időben hallottam. Az ominózus éjszakai kalandunk óta akarva-akaratlan felkaptam a fejem, ha megütött a fülem a lány neve, s ez már néhányszor előfordult, általában nem a legmegnyerőbb kerettörténet kíséretében. Ezt történt, az történt; ezt csinálta, azt csinálta… valahogy sosem pozitív események hangzottak el, ami azért elgondolkodtatott, de egy kicsit tanácstalanul éreztem magam. Ha valóban olyan, amilyennek mondják, akkor miért foglalkozik egyáltalán velem? Sőt, velem miért nem olyan, mint a többiekkel? Hiszen nálam nagyobb sárvérűt keresve sem talál, s én még büszke is vagyok a származásomra. Végül úgy döntöttem: hagyom, hogy az események a saját medrükben folyjanak… s lám, most itt vagyunk.

- Sose azt nézd – feleltem, majd megvontam a vállam. – Nincs abban semmi szégyellnivaló. Max majd odafigyelünk a mennyiségre… ha pedig nem sikerülne, az sem egy világkatasztrófája, az öregnek van egy-két szobája az ilyen esetekre. – beszéd közben a kocsmáros felé biccentettem.
Már az elején elterveztem, hogy a tósztot meghagyom neki, s ennek több oka is volt. Az egyik a korábbi gondolatmenet: itt azért kibújhat a szög a zsákból, kiderülhet valami a valódi álláspontjáról. Ő nem tudhatja, de most sokkal jobban figyelek az apró részletekre, de mindezt meg tudom tenni teljesen normális viselkedés mellett is, szóval nem igazán fenyeget a lebukás veszélye. Az annál inkább, hogy túlkomplikálom a dolgokat és a bolhából elefántot csinálok, de majd csak megbirkózok azzal is valahogy. A másik ok, amiért nem akartam vállalni a tósztot: nem vagyok a szavak embere. Voltak területek, amikhez értettem, de azért nem voltam egy Sir John Major.

Miután megtöltöttem a poharakat, figyeltem a reakcióját. Szavaiból kitűnt, hogy nem tölti el túl nagy boldogsággal a tósztmondás ténye, de arcán még mindig ott ült a mosoly s szemeiből sem tűnt el a kedves csillogás… aztán nyelvet öltött. Alig tudtam megállítani felfelé szökő szemöldökömet, annyira meglepett a dolog: egyrészt egy ehhez hasonló gesztus valahogy nagyon nem illett a talárját díszítő zöld szegély mellé, másrészt pedig úgy általában: az ember 16-17 évesen már nem nyújtogatja a nyelvét! Ez a lány tele volt meglepetésekkel, de…
… azt alá kellett írnom: jól áll neki ez a pajkosság. Mondják, hogy egy mosoly csodát tehet az emberrel: eddig nem hittem ebben, de most kénytelen voltam igazad adni a mondásnak. Szép arca volt, ez már a múltkor is feltűnt; de ridegsége, zárkózottsága s hűvössége miatt inkább egy sápadt szoborra hasonlított, mint emberi lényre. Ám most, most egészen más volt a helyzet.  A mosoly, a vidámság, a nevetés egy kis szint vitt hideg, szinte halálsápadt arcába, ami remekül kiegészítette szemei csillogását s egyszeribe egy élő, lélegző s mindenekelőtt vonzó teremtéssé vált.
Márpedig ez egészen más megvilágításba helyezheti a dolgokat.

- S egy gyönyörű leányzóra, aki mosolyával meg tudja lágyítani még egy magamfajta alak szívét is. – fűztem hozzá szavaihoz szinte önkéntelenül a bókot: gondolataim közül még nem egészen tisztult ki az előző gondolatmenet. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy inkább visszavonom a dolgot, de végül egy gondolatbeli vállrándítással elintéztem a dolgot. Majd meglátjuk hogy fogadja: lesz még arra lehetőség.
- Tényleg nem rossz – feleltem, miután belekortyoltam az italba. – Bár félek, a dicséret nem engem illet: most először kóstolom ezt a fajtát. Az érdem az öregé. – biccentettem mosolyogva a kocsmáros felé.

[- Köszönöm.]

Olyan kép jelent meg a szemei előtt, amit nem is értett, hogy kerülhetett oda. De látta, lepergett előtte, és a tetejébe még libabőrös is lett.
Damien, amint a karjaiban bevisz egy szobába? Neked tényleg elment a maradék józan eszed is, Morrison.
Lopva nézett a felkarjára, de a rövid ujjú ing persze semmit nem takart az egészből. Párszor megdörzsölte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy nyár elején fázik.
Apropó nyár. Tényleg oda kell figyelnie, hogy mennyit iszik, ilyenkor még könnyebben a fejébe tud szállni. Aztán ha mégsem sikerül, még mindig kétesélyes a dolog. Sőt.
Egy: itt alszik, és eszükbe sem jut részegen a kastélynak akár a közelébe is menni. Kettő: az alkohol mámorán át is tudatosul, hogy haza kell menni, ezért visszakórinyálnak egyenest egy büntetés ölelő karjaiba. Ebben az állapotban annak a valószínűsége, hogy nem találkoznak egy tanárral... Egyenlő a nullával. Három: itt alszik, de nem egyedül…
Együtt találták ki, hogy ide jönnek, és együtt is mennek el. Legalábbis valahogy. Bár estefele már úgyis mindegy.
Megtisztelte a tósztmondás tényét azzal, hogy nem forgatta a szemeit, de azt már nem tagadhatta le, mennyire nem fűlik hozzá a foga. A legegyszerűbb megoldást választotta, és egyben a leggyerekesebbet is: nyelvet öltött.
Apró kis mozzanat, de mégis meglepő lehetett, mert Damien szemöldökei az egekbe szökkentek. Talán szándékos volt, talán nem, csupán egy láthatatlan vállrándítással intézte el.
Ami azonban utána jött, annak köszönhetően majdnem kiöntötte az egész pohár finom italt.
Elvörösödött.
Aztán megremegett a keze, és egy gyors mozdulattal odébb lökte a bort az asztalon. Még jó, hogy csak most szándékozta felvenni, különben a fele biztosan az ingjén landolt volna.
Kétszer is nekifutott, mire meg tudott szólalni, és a libabőrei újfent kánont gágogtak a hátán.
- Köszönöm. – nyögte ki nagy nehezen. – De nem vagyok gyönyörű, csak egy átlagos lány. Úúú, tudod, hogy neveztek egyszer? GhostLady. – mutatott az arcára. – Nagyon nehezen fog meg a nap csak egy egész picit is.
Annyira hirtelen eredt meg a nyelve, hogy tisztán látszott, mennyire próbálja leplezni a zavarát, amit a szavak váltottak ki belőle. Nem volt hozzászokva, hogy bármiért is dicsérjék, kivéve, ha azért nyalták a talpát az otthonukba látogatók, mert féltek az apjától, vagy épp akartak valamit.
Azt, hogy gyönyörű, még senki nem mondta rá. Na jó, talán egyszer, amikor bált tartottak, de az nem számított, mert nem tudta, mennyire volt részeg a srác, és mennyire nem.
Beszéd helyett, inkább beleivott a kitöltött nedűbe, aztán elégedetten dőlt hátra. Vagy hazudik, vagy az öreg tudja ennyire, honnan kell hozatni a jóféle italokat, mert ez pont a kedvence volt.
- Ugyan, ne szerénykedj. A jó öreg pultos tudja, milyen az ízlésed. – bámulta a pohár szélét, aztán a tekintetét végre Damienre emelte. – Nekem ez a kedvenc fajtám. – mondta lassan, minden szót megválogatva, aztán keresztbe tette a lábait, és sikeresen hozzáért a fiúhoz.
- Bocs. – csóválta a fejét. – Lehet, hogy ma egyáltalán nem kellene inni. – nevetett fel kényszeredetten. – Már így is kétballábas, és kétbalkezes vagyok. – tette hozzá, aztán biztos, ami biztos alapon, az asztalra tette a poharat.
Egy Mardekáros, ahogy csetlik-botlik előtte. Hát ez az év vicce.
- Mondd csak! – jutott eszébe valami hirtelen, és félrebiccentette a fejét. – Hogy lehet az, hogy egy ilyen magadfajta alak, ahogy te fogalmaztál meglágyítható? – hangsúlyozta ki az utolsó szót.
Nem úgy tűnt, mintha annyira lágyítani kellett volna.
Sőt…
Azon csodálkozott, hogy nem épp randin ücsörög egy olyan lánnyal, aki megérdemli, ahelyett, hogy pont vele múlassa az időt?
Miért? És miért a bók?

Talán nem vette észre azon megrökönyödést, melyet a nyelvnyújtás váltott ki belőlem; talán egyszerűen nem törődött vele, mindenesetre nem lett ügy a dologból és én sem forsziroztam… legalábbis egyenlőre nem. Továbbra is foglalkoztatott a kettősség, mely megülte személyiségét. Hajtott a kiváncsiság, hogy megtudjam melyik énje a valódi… de ugyanakkor valahogy mégsem. Kiváncsi volt, tény és való, de egyrészt utáltam csalódni: szinte félelemmel töltött el a tudat, hogy ő is csak megjátssza magát, a bizalmamba férkőzik majd hátba döf, mint oly sokan mostanában… másrészt pedig a titokzatosság egyfajta egyedülálló varázst, bűvöletes misztikumot szőtt köré, amit kimondhatatlanul vonzónak találtam ebben a pillanatban. Nem is a felfedezés vágya hajtott, sokkal inkább a tudat, hogy egy olyan ember társaságában vagyok, aki mindig tud meglepetéseket okozni.
Ezen a ponton félbeszakitottam a gondolatmenetet, mert a következő szál az lett volna, hogy ezek a meglepetések lehetnek kevéssé kellemesek is, ezt végiggondolni pedig nem volt semmi kedvem.

A bók azonban már hatott s önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy hófehér bőre először rózsaszinre, majd pirosra váltott. Szemmel láthatóan meglepte a dolog, ezzel viszont engem lepett meg, hiszen nem számitottam rá, hogy ennyire zavarba fog jönni tőle. Nem gondoltam teljesen végig a dolgokat, csak a saját szemszögemből: ott, ahonnan én jövök, a hozzá hasonló lányok zsákszámra kapják az ehhez hasonló dicséreteket nap mint nap, mindenkitől akit ismernek… ő pedig úgy reagált, mintha még sosem hallott volna hasonlót neki cimezve: még a poharát is majdnem felboritotta zavarodottságában. Aztán próbálta leplezni egy, ismét csak szokatlanul gyerekes történettel, amire egy lány, bátoritó mosoly volt a válaszom… de azért nem tudtam kihagyni a piszkálódást, hiszen a lényem része volt. Talán most még hasznos is lehet, hiszen oldhatja a kialakult feszültséget.
- Szerintem nem helytálló a becenév. A kisértetek nem szoktak elpirulni… legalábbis nem ilyen látványosan. – mosolyom kiszélesedett s ha esetleg felnevet, csatlakozom hozzá. Remélem, hogy ezzel eltűnik a levegőből minden kellemetlen feszültség, de azért a lelkiismeretem nem hagyta, hogy ne tegyek hozzá egy bocsánatkérést. – Ne haragudj, nem akartalak zavarba hozni… de tudod hogy megy ez mifelénk: ami a szivemen, az a számon; ritkán mérlegelek. – először másként akartam fogalmazni, belekeverve a származásomat, de úgy gondoltam, most pont elég az ellenérzés, ráérünk azt még forszirozni.

- Hát azt nem kétlem, hogy tudja milyen az izlésem, elég gyakran járok erre – feleltem egy apró kacaj kiséretében, de azért tudatosan ügyelve rá, hogy az ne legyen hangosabb, mint a helység alaphangja. Az emberek általában nem túl jókedvűek errefelé és a mogorva emberek nem nagyon tolerálják azt, amit ők képtelen elérni. – De azt bizton állithatom, hogy ilyet még nem ittam… vagy legalábbis nem emlékszem rá. – tettem hozzá egy kacsintás kiséretében, ezzel tovább erősitve a beszélgetés eddigi pajkos vonalát. – Bár olyan gyakran nem szoktam magam leinni a sárga földig, de vannak események, amik úgy kimaradnak az emlékezetemből. De azért örülök, hogy sikerült beletalálnia: nincs jobb érzés, mint örömet szerezni egy lánynak, főleg ha az a te kvalitásaiddal bir. – Hát… ez már nem lett olyan költői, de oda se neki. Művészi hajlamaim a ledöntött ital mennyiségével egyenesen arányosan fognak erősödni, szóval biztos, hogy lesz ez még jobb is.

A kettősség ismét megjelent, amikor hátradőlvén keresztbe tette a lábát s mintegy véletlenül az enyémhez ért az asztal alatt. De vajon tényleg véletlen volt? Lehetett, persze. Könnyen előfordulhat, hogy én komplikálom túl a dolgokat, hogy beleképzelem, amit hinni szeretnék, de valahogy teljesen jól illene az eddig látottak közé az, hogy az asztal fölött elpirul és teszi a kislányt, az asztal alatt pedig nekiáll velem flörtölni. Valahogy adná magát a dolog… és a legkevésbé sem bánnám.
- Belefér – feleltem elvigyorodva. – Tudod, Luna Lovegood után szabadon… ha valaki egyszer találkozik vele, utána kicsi az esélye, hogy rajta kívül még egy embert furcsának fog találni. Max az apját… - Rendben, gyenge poén volt. Haladjunk. – Azért egy ilyen apró indokkal nem kéne lemondani erről a zamatos borocskáról…

Aztán a következő kérdése egy picit kibillentett az egyensúlyomból, de nem hagytam, hogy ez kivülről is látszódjon. Na ebből hogy fogom kivágni magam? Tipikusan az a helyzet, amilyenbe általában a beszélgetőpartnereim szoktak kerülni: előttem hevernek a saját szavaim, csak épp teljesen kiforgatva. Érdekes probléma. Végül a legkézenfekvőbb útvonal mellett döntöttem, aztán maximum pályát váltunk, ha nem jön össze a dolog ebben a formában.
- Azt ne mondd, hogy még nem hallottál rólam! – tettettem a felháborodottat, arcomra kiült a műmegrökönyödés. – De hiszen tőlem hangos az iskola, én vagyok a tanárok réme! Ha valaki meglát a folyosón, inkább befordul az első sarkon! – szünetet tartottam, időt hagyva neki az esetleges reakcióra: nem bántam volna, ha kivált belőle a dolog egy mosolyt, egy apró kacajt… vagy bármit: lényeg a figyelemelterelés. Aztán folytattam, immár komolyabban. – Hát, alapesetben nem vagyok az a könnyen barátkozós tipus… a nőkkel meg különösen óvatos vagyok, mert az a legkiszámithatatlanabb állatfaj. Pár régi csalódás, néhány mély, pulzáló sebhely… mondhatjuk úgy is, hogy megtanultam a leckét, amit minden férfiembernek meg kell tanulnia. – tettem hozzá, s az utolsó félmondat már ismét pajkosan csengett s egy kacsintás társult hozzá. – De ez a helyzet most valahogy teljesen más, erre próbáltam célozni. Az okát nem tudom, de valahogy teljesen felszabadultnak érzem magam, amikor veled vagyok. Semmi feszültség, semmi ellenségeskedés, semmi felesleges bájolgás. Teljesen jó. – mosolyodtam el újfent. Megbántam, hogy nem egy sarokasztalt választottam: ha e monológ kiséretében átkaroltam volna a vállát, szerintem semmi ellenvetése nem lett volna.
De ne rohanjunk annyira előre, előttünk az egész este…

[Ugye? Szerintem is!]

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Soha.
Általában én szoktam zavarba hozni másokat, mint például azt a hugrást akivel a múltkor összefutottam, nem pedig fordítva, de hát változnak az idők, mondjuk ki nyíltan.
Évekkel ezelőtt még elképzelni se tudtam volna, hogy egyszer majd pont Damiennel fogok itt ücsörögni, és borozgatni, erre tessék.
Úgy tűnik, mostanában szeretek szabályt szegni, de hát istenem, az embernek valamikor el kell kezdeni a lázadó korszakát is. Én pedig pont abban a helyzetben vagyok, hogy nem nagyon vagyok bármi másra képes, mint felbőszülni az olyan dolgokon, mint amit a drága jó apám is elvárna tőlem – vagyis azt, hogy önként és dalolva csatlakozzak hozzá.
Fúj.
Nem elég, hogy attól a perctől csak kendőző bűbájjal leszek képes letagadni a választásom, de még olyasmiket is meg kell tennem, amit bizton állíthatom, hogy nem akarok.
Értelmetlen dolognak tartom kioltani egy másik ember életét csak azért, mert nem ugyanazt a nézetet valljuk, vagy épp más családi körülmények között élünk, máshonnan származunk. Egy helyre járunk, egy dolgot tanulunk, akkor meg nem mindegy?
Apám szerint nem. Anyám persze mindenben támogatja, így szerintük nekem is az Ő véleményükön kellene lennem. És itt kezdődik a probléma. Az, hogy valamit vagy nagyon elbaltáztak a nevelésem során, vagy én születtem meg rossz jellemvonásokkal, mert tökéletes hülyeségnek tartom, azt amiért annyira odavannak. na jó, nem mindent, de a legtöbb részét igen. Ez pedig pont elég arra, hogy másképp, és mást akarjak, mint ők.
Cassiehez hasonlóan, ha belemennék, hogy a sötét jegyet az alkaromra égessék, csak azért tenném, mert ilyen fiatalon nem óhajtok meghalni. Félelemből cselekedni pedig rosszabb, mintha egyszerűen homokba dugnám a fejem, és tojnék a világra.
Elnevettem magam, amikor Dam a kísérteteket emlegette.
- Ugye? Szerintem is! – mondtam mosolyogva, ami aztán szépen le is hervadt az arcomról.
Most miért kellett neki észrevenni?
- Nem hoztál zavarba. – tiltakoztam kissé élesen, aztán megint csak kibuggyant belőlem egy kacaj. – Na jó, de. – ittam bele a borba. – De legalább őszinte voltál. – tettem hozzá, mert úgy tűnt, mintha kissé feszélyezné, az, hogy sikeresen elpirultam. – Különben meg… - folytattam egy nagy levegővel. - Nem vagyok hozzászokva. Az apámék nyaranta, és a szünetekben, ha otthon vagyok, egy rakás bálba cipelnek, amit magamban csak megjátszós puccparádénak nevezek. – halkítottam le a hangom. – Most képzeld el, körüláll egy rakás részeg idióta, akik csak egyet akarnak. – szőttem tovább a gondolatot. – Hát ezért ért meglepetésként.
Azt már nem tettem hozzá, hogy nekem is szokásom a bókolás, de az máskor, és másmilyen körülmények között van. például, ha előjön belőlem az aranyvérű fruska, és röhögni akarok egy jót. Nem hinném, hogy túlzottan díjazná az ilyen kis dolgaimat. Amiről meg nem tud, az nem fáj.
- Sárga földig… - ismételtem utána vigyorogva. – Szerinted én hogy élem túl néha az ilyen partikat? Arra még emlékszem, hogy esetenként pofozkodni is szoktam, ha nagyon unom, de néha nálam is kiesnek dolgok. – vallottam be őszintén.
Nem érdekelt, hogy talán azt gondolja ezek után, hogy egy könnyűvérű kis liba vagyok, akit akár ilyen állapotban könnyű elcsábítani. Ha félreismer, az az ő baja.
- Az én kvalitásaimmal? – jutott el késve a tudatomig az utolsó szava. Felemeltem a borospoharat, aztán rájöttem, hogy nem képzelődök. Nem ittam még annyit, hogy azt hallucináljam, hogy megint bókol. – Mire… - szaladt ki a kérdés első szava, amit még idejében visszanyeltem. Nem akarom, hogy az érdemeim méltassa… Vagy mégis?
A fenébe, nem lehetek ennyire hülye, gyerünk Morrison, szedd össze magad!
- Ááá, egy szóval sem mondtam, hogy ez megakadályozna abban, hogy vidáman megigyunk még egy ilyet finomságot. – csettintettem elégedetten egy újabb korty után.
Lüke Luna Lovegoodot szóra sem méltattam. Az a csaj tuti, hogy zizi, képzelem, milyen lehet az apja…
Mosolyogva hallgattam végig a röpke monológot, amit levágott nekem, aztán nem érdekelve, hogy ki mit szól hozzá hátrahajtottam a fejem, és rázkódtam a nevetéstől.
- Óóó, most félnem kellene tőled? – kérdeztem költőien. – Mert szerintem egy cseppet sem vagy félelmetes, persze ez szubjektív. Talán ha tanár lennék, szívesen megbüntetnélek, vagy röhögnék egy jót. – hajoltam előre. – A nő pedig nem egy állatfaj. – javítottam ki nyelvet öltve. – Csak ti nem értitek, hogy működünk, jó oké, aláírom, vannak szörnyetegek. De ez rátok is igaz. – tettem hozzá a szemeim forgatva.
Néha, és leginkább miattuk letagadnám, hogy egy vagyok közülük, de hát istenem, ilyen az élet.
Hátradőltem a széken, amivel valahogy újfent sikerült megrúgnom egy egész picit.
Felvinnyogtam, és a fejem rázva nevetni kezdtem.
- Legközelebb rúgj vissza! – kommentáltam a történteket, mielőtt azt hiszi, hogy direkt csinálom. – Csak… majd emlékeztess rá, hogy ne akarjam visszaadni!
- Ezzel ugyanígy vagyok én is. – váltottam át komolyba. - Annyi különbséggel, hogy színjózan akarok maradni, amikor felállunk innen. Különben te cipelsz vissza. - fenyegettem nevetve.
A nyamvadt nyakkendőm még mindig szorított. Lazítottam rajta még egy kicsit, mielőtt úgy érzem magam, mint akinek kötelet tettek a nyakába, ami mindenben akadályozza.
Ez a mai nap egyre jobb... Határozottan jobb…

[Gabriella.]

forGabriella.

"Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt."

Vártam valamire.
Egy kevésbé nyüzsgő helyet kerestem, hogy gondolkozhassak kicsit.
Beléptem a Szárnyas Vadkanba. A látvány boldoggá tett: üresen kongó falak, sehol egy lélek. Magányos asztalra leltem a sarokban, s egy nagyobb ablakon át egyenesen az utcára láttam. Orrom előtt habzó vajsör tátongott egy régi, agyonhasznált korsóban.
Vártam valamire.
Ma sem tudom mire pontosan, de vártam valamit, ami majd megváltoztat mindent. A helyzet nem éppen azt tükrözte, hogy ezen a szombaton meg fog változni az életem, de a remény hal meg utoljára...
A falon lógó kakukkos óra 9-et jelzett. Szenvedélyesen belekortyoltam a vajsörömbe; szomjúságom nyomban oltotta
a friss ital. Szombat télután volt. Egyedül ültem ott, azon tűnődve, vajon mit fogok ma csinálni? Itt ülök estig, meglékelek egy söröshordót, és magányomban iszogatok? Nem tudom, de
vártam valamire.
Unalomra és búsulásra adtam a fejem. Úgy a negyedik korsó után már igazán jól éreztem magam, de nem állt szándékomban berugni. MIkor gondolataim elkalandoztak a problémáim felé, valami tudatalatti erő megálljt parancsolt az agyhullámok felé, s egyre jobb kedvem lett.
Vártam valamire.
A falon lógó, ósdi kakukkoló óra 10-et fújt. Épp felállni készültem, mikor az utcán hirtelen ellepte egy gyereksereg.
Izgatottan és félve pillantottam a tömeg közé; egy arcot kerestem. Egyet... Ezen kívül ezernyi régi ismerőst pillantottam meg. Lelki békém megőrzése érdekében átültem a szemközti székbe, hogy háttal legyek a befelé igyekvő nagykorúaknak.
Folytattam a bambulást, ám lassan rájöttem: nem lesz könnyű nyugodtan megvárni a tömeg eltűntét. Rendeltem még egy kosrsót. Szememből kitöröltem az utolsó csipákat. Ezek a kis mócsingok mindig visszajönnek, miután már kimostam a szemeimet! A franc essen beléjük!
Miközben eljátszott méreggel próbáltam a szememet vakarászni, újabb dolog jutott el a tudatomig: szerencsétlen Manfréd ott aludt a kabátom belső zsebében. Ó, én marha! Azon kívül, hogy reggel felkelek, esze pedig lefekszek, csak annyi dolgom lenne, hogy erre a kis szerencsétlen menyétre figyeljek, és lám. Ez se megy...
A kicsiny szőrös teremtmény álmos fejjel tekintett rám, kicsi szemével. Rámosolyogtam. Kis barátom ásított egyet, majd visszafeküdt átgondolni álmait a zsebem rejtekébe.
Az óra felé pillantottam. Nem kellett volna...
Itt volt, amire vártam.
Ő volt az.
Ő.

[-Menjetek...majd megyek utánatok. Odalent találkozunk.-]

"Mivel bíztál abban, hogy tudok jót cselekedni, így is tettem."

Reggel úgy ugrott ki szemem mintha muszáj volna. Mindig is imádtam aludni de most úgy éreztem muszáj. és ez volt az a nap mikor elterveztük még pár Griffendéles lánnyal, hogy lemegyünk Roxmorts-ba. Csak venni valamit, vagy csak lenni...inkább ott mint itt, vagy jelenleg akárhol.
-Gaby! Haladj már!- hallottam a klubbhelyiségből, ahogy ordibáltak fel a hálószobába. Vettem egy mély levegőt s kimásztam még kócos hajjal a felső emeletre
-Menjetek...majd megyek utánatok. Odalent találkozunk.- Ők csak bólintottak én meg visszasántikáltam a szobába, hogy összeszedjem magamat. Miután megvolt a reggeli összekészülődés már láttam, hogy az elinduló csoportot rég lekéstem így mikor a szabadba értem mint a nyíl indultam el róka alakban a falu felé. Füleim hátra lapultak és kisebb utcákon próbáltam szaladni, hogy észre ne vegyenek. S mikor épp 10-et ütött az óra én is beértem a diáksereget. Már emberi alakban követtem őket, de kissé leszakadva. Nem akartam beérni azokat akikkel elvileg jönnöm kellett volna így mikor a Szárnyas Vadkan mellé értem kezem rásimult a kilincsre és azt egyszerűen nyomtam le.
Vettem egy mély levegőt s nyugtáztam, hogy itt nincsenek. Megmenekültem... De ahogy zöld szemeimmel végigmértem a "jóképű" társaságot -ugyanis csoda mindig ha egy-két normális ember is megfordul itt- olyat véltem felfedezni amit még magam sem hittem el pedig saját két szememmel láttam. Tetőtől talpig végigmértem az ismerős férfit s úgy tűnt tényleg nem tévedtem.
-Eric?!- kérdeztem csöndesen. Szóhoz sem jutottam döbbenetemben. Szó nélkül ment el és most pont itt? És maga a megérzés, hogy nekem ide kell jönnöm. Sóhajtottam egyet majd közelebb léptem hozzá majd felnéztem íriszeibe. Ez mindennél többet ért s tudtam, hogy tényleg nem én vagyok ilyen őrült. Átöleltem s fejemet mellkasába temettem. Az illata az érzés a hasamban, mely tudatta velem, hogy tényleg ez Ő. Gyomromban ezernyi pillangó kelt szárnyra és torkom is elakadt hirtelen azt sem tudtam mit mondhatnék. Csak beszívtam édes illatát s ismét szemeibe néztem.
-Mégis...mit keresel itt?- nyögtem ki végül, nagyon halkan. Tényleg olyan volt mintha fel sem keltem volna az ágyamból...Mintha még mindig álmodnék.

[Gabriella.]

forGabriella.

"Ez a szerelem, nem múlik sohasem,
Tiszta, mint a jég.
Egyszerűen szép."

Szívem úgy zakatolt, mint egy fűtőkazán. Az agyamban dobogott és éreztem, majd' kiszakad a mellkasomból.
Gaby...
Odajött hozzám. Életem első szerelme, és valószínűleg az utolsó is. Igaz szerelem.
Szája mozgott, ám képtelen voltam figyelni arra, amit mond. Végigmértem, hisz azt se tudtam mi van vele. Egy angyal, ki a legszebb ember bőrébe bújva tett boldoggá engem. Miért pont engem?! Nem érdemlem meg. Nem tagadom: elmenekültem, leléptem, cserbenhagytam. Nem írtam, nem adtam hírt magamról, mert attól féltem elfelejtett, és már nem is emlékezne rám. Ám most, itt állva előtte, ahogy a nevemen szólít és forrón átölel, így már érzem: nem felejthetett el.
Szólni sem voltam képes, csk álltam ott, mint egy bamba idióta. Kezeim közé fogtam. Azt kívántam, bár csak egy meteor csapna a kocsmába, és így halnék meg, a karjaiban. És akkor magyarázkodnom sem kellene...
 - Gaby... - böktem ki végül - Tudatomon kívül, azt hiszem... hozzád jöttem.
Ez volt az igazság.
Valami ismeretlen erő ide vezetett. Már reggel arra pattant ki a szemem, hogy ma a Szárnyas Vadkanban fogok üldögélni és csodára várni. Ha azt mondja nekem valaki, hogy ma megváltozik az életem, biztos kiröhögöm. Ám most... Nem tudom, hogy mi van a lánnyal.
Van-e barátja, érez-e még valamit irántam?
Ha ezekre a kérdésekre kielégítő választ kapnék, akkor a jövőképem tudnám formálni valamilyen szinten, de most még nem vagyok képes elképzelni a következő napokat úgy, hogy ő a Roxfortban tanul, én meg itt unatkozok a faluban...
 - Lenne miről beszélünk. - mondtam azzal az érzékenységgel, amit csak képes voltam kimutatni.
Most, hogy nem ismét láttam, el sem tudom képzelni, hogy bírtam ki eddig.
Annyira hiányzott érintése, ölelése, nevetése és... csókja. MInden porcokám azt kívánja, hogy hajoljak közel hozzá és csókoljam meg, ám nem tudhatom ő mit akar. Lehet, csak feldúlnám benne az érzéseket. De végülis... ez már megtörtént, szerintem, mikor megpillantott...
Annyira nagyon szerettem ezt a lányt. Annyira.
Ki akartam mutatni érzéseimet, de hülyének tűntem volna.
Ennyi év után csak úgy megjelenek, épp abban a kocsmában, ahol ő is ül. Épp rápillantok. Épp bevallom neki, hogy őrülten szerelmes vagyok belé és épp várom, hogy ezt feldolgozza... Nem. Ha ezt megtenném, elüldözném.
El kell neki mondanom az igazat, hogy családi okokból kellett búcsú nélkül lelépnem. De ez nem magyarázza meg azt, hogy miért nem üzentem, vagy hogy miért jártam be a fél világot...
MIndenesetre remélem, hogy lesz egy kis időnk beszélni.

[-Lenne...-]

"Tudom, hogy vár még rám,
A Holdnak tán a túloldalán,
Ő az, aki beszél bennem
Érthetetlen angyalnyelven."

Elmosolyodtam mondatán. Hihetetlen volt még akkor is, hogy pont aznap, pont ugyanott és pont abban az időben találkoztunk. Nem akartam elengedni, de ugyanakkor tudtam, hogy ez rosszul van így. Ki tudja, lehet már mióta nem gondolt rám és most is meg van lepődve, hogy csak így a nyakába vettettem magamat. De annyira hiányozz és annyira jólesett most a közelében lennem. Hisz már több mint egy éve nem láttam. És csodálkoztam, hogy még mindig ennyire orromban volt illat. Ezert közül is fel tudtam volna ismerni és most ismét magamba szívhattam.
-Lenne...-mondtam csöndesen majd eltoltam magamat tőle s mikor égtükreibe néztem egyetlen egy dologra vágytam. Hogy ajkaim övéhez érnek ismét, egy év múlva. De féltem, hogy ezzel csak nekem lenne rosszabb. Ha nem marad itt, újra elmegy akkor csak nekem lesz rosszabb. Hiszen már 19 éves. Valószínűleg dolgozik valahol és nem a Roxfort környékén, hisz akkor már hamarabb is találkoztam volna vele. Biztos van barátnője, akárhogy is én is azért szerettem bele mert olyan jelleme van mely akárkit magához tud vonzani. A kihívást láttam akkoriban benne, hogy meg tudjam "szerezni" csakhogy rá kellett jönnöm, hogy ez nem ennyi. Ez sokkal több...mint kihívás. Szerelem és úgy tűnik ez azóta sem múlt. Azt hittem nem leszek ennyire hűséges, és én titkon magamban is reméltem, hogy még találkozunk és akkor újra vele lehetek. És az ahogy kinéz. Karakteres arca, csodás íriszei. Hívogató ajkai.
Egyik kezemmel végigsimítottam arcát majd végiggondoltam a helyzetet. Lehet én ilyen vagyok, hogy több időt is tudtam rá várni de ő nem biztos, hogy képes volt erre. Elmosolyodtam majd az asztalra s székekre néztem ahol nemrégiben ült.
-Kíváncsi volnék merre voltál.- mondtam neki és kibújtam öleléséből akármennyire is akartam, hogy még akár évekig is így álljunk, majd kissé közelebb húztam a széket s egyenlőre kezét nem engedve ültem le arra. Ami azt illeti egyáltalán nem haragudtam rá, ugyan miért is tettem volna? Hiszen biztos volt egy magyarázat amivel elő tudott drukkolni, hogy elhiggyem a dolgokat.
-Eric...-mondtam halkan. -...lehet még mindenek előtt egy kérdésem?- zavaros zöld szemeimmel arcát fürkészték, s hasam már jelezte, hogy kérdésemre a válasz sorsdöntő lehet.

[Gabriella.]

forGabriella.

"Ez a szerelem, nem múlik sohasem,
Tiszta, mint a jég.
Egyszerűen szép."

Borzalmasan éreztem magam.
Ott álltunk, egymás karjaiban ismét. Nem ettől éreztem magam rosszul. Dehogy! Szerettem ezt a lányt akkor is mikor elmentem, és miután visszajöttem. Szégyelltem magam, hogy így megbántottam (ha egyáltalán megbántottam...), és féltem attól, hogy következő mondata az lesz, hogy távollétemben megismert valami latin szívtiprót és vele akarja leélni az életét. Megőrültem a gondolattól is...
Szinte az idő múlása sem volt érezhető, ha a közelemben volt. És most, itt volt a karjaimban. Mennyei érzés.
Hirtelen elengedett. Kibújt az ölelésből, és mintha hirtelen megváltozott volna minden. Mintha édes álmaim fellegét robbantották volna szét, úgy eszméltem rá arra, mennyire is hiányzott nekem.
Kis ideig csak néztük egymást, aztán íves ajkai mozogni kezdtek.
Megkérdezte, merre is voltam.
Jól esett volna elmesélni valakinek, hogy milyen tapasztalatokat szereztem, hogy mennyi mindent tanultam egyes emberektől, mind Párizsban, mind Dániában. Az új nyelvek, varázslatok és fortélyok ismerete, melyeket itthon talán sose tapasztalok és tudok meg. Örültem volna, ha azt mondhatom neki, hogy borzalmasan megbántam, hogy elmentem.
Ha megbántam is, az is csak miatta volt. Ha ő nincs, talán vissza se jövök...
Annyi mindent szerettem volna mesélni neki! Elmondani, mennyire fájt, hogy el kell hagyjam, mennyire ostobán éreztem magam, miután elmentem. Azonban még várnom kellett.
 - ...lehet még mindenek előtt egy kérdésem? - pillái édesen mozogtak, miközben félénken feltette a kérdést.
Hangja selyme érezhetően megremegett, de már régóta vágytam volna hallani édes szavait. Ezek tartalma azonban megviselt. Gyomrom összerándult. Most kell bevallania, hogy már rég mást szeret? Nem élném túl.
 - Ne! - ujjaimat ajkára illesztettem gyöngéden, ám érintése megviselt - Van egy szobám nem messze. Nem lenne kedved... feljönni és megbeszélni a dolgokat?
Egyből a közepébe!
 - Tudod... Nagyon hiányoztál! - nem bírtam tovább.
Közelebb húzódtam hozzá, és édes (gondolom vajsörös) csókot leheltem szájára. MInden fájdalmamat, minden szeretetemet beleadtam, ami felgyülemlett bennem az elmúlt idők során. Egyszerűen, fenomenális pillanat...
Azt akartam, hogy sose legyen vége.
Végtére is...
szeretem őt.

[-Ha neked ott kényelmesebb.-]

"A szenvedély az, ami megédesíti a csókot; a gyengéd ragaszkodás, mely megszenteli."

Kérdésére elmosolyodtam. Tudhatta volna, hogy annyira nem érdekel, hol vagyunk, csak beszéljük meg. Tudni akartam, hogy mi volt vele ennyi idő alatt, hogy egyáltalán miért ment el. Ha erre választ kaptam akkor már édes mindegy volt, hogy egy kocsmában vagy egy kellemesebb környezetben vagyok...a lényeg, hogy Vele.
-Ha neked ott kényelmesebb.- mosolyodtam el kissé erőltetetten. Még mindig álomszerű volt a dolog. El sem hittem, hogy ez pont most történik meg. Hogy egyáltalán ennyi idő után újra látom és még kíváncsi rám. Miért pont rám? Egyáltalán megérdemeltem én ennek a férfinak az érzéseit?
Ahogy kimondta azt az egyetlen szót: Hiányoztál.
Hasam úgy ugrott össze mintha gyomorszájon rúgtak volna, de ez sokkal kellemesebben érintett. Mondani akartam, hogy ő is hiányozz, hogy most úgy érzem tényleg egész, vagyok és nem csak egy valaki, egy fél aki bolyong a világban. De szavak helyet sokkal többre tartottam én is azt, amit ezek után tett.
Csókja édes volt, gyengéd és kissé tartózkodó. Valószínűleg neki is ugyanaz játszódott le hirtelen a fejében, hogy lehet már más is magába bolondított. Micsoda őrült... A szenvedély mely eddig fejünk fölött lebegett most összetömörödött ebbe az egy gesztusba, ami most többet jelentett akármennyi szónál.
Gyengéden tarkójánál hajába túrtam, és próbáltam nem azzal törődni, hogy mellkasomból a sok kis pillangó és szívem majd ki akar törni. Olyan volt ez a csók, mint az első melyet még gyermekileg régen loptunk, hogy észre ne vegyenek minket. Mennyi mindent változott. És mégis ez ugyan az maradt. Az érzés, a lágy csók Ő és én. Annyira önmagam tudtam lenni mellette, de senki más nem volt akiben ennyire megbíztam, akit ennyire tiszteltem, hogy igazán önmagamat adhattam. Mindenkinek egy teljesen más világ voltam és most ugyanolyan lehettem ismét.
Menni akartam...mennünk kellett így elhúzódtam tőle, bár szám úgy vágyott övére mintha összetartoznának.
-Menjünk akkor...- ismét rámosolyodtam de ez már sokkal őszintébb volt. Azért is akartam már menni mert biztos voltam benne, hogy ezek után nincs más akitől "félnem" kéne. Nincs más akit szeretne és ez olyan melegséggel töltött el, hogy tényleg jobban szerettem volna Csak vele lenni. Hogy megbeszélhessük az egészet, hogy újra szerethessem mint már nagyon rég.