Ted H. Flanagan
[Topiktulaj]
Griffendél # Hetedév #
Hozzászólások: 88
Jutalmak: +191
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : Fekete
Szemszín: Barna
Kor: 17
Ház: Griffendél
Évfolyam: Hetedik
Családi állapot: Kapcsolatban
Legjobb barát: Sawai Miyuu
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: 11 és ¾ hüvelyk, nyárfa pálca főnixtoll maggal
Nem elérhető
|
|
« Válasz #1 Dátum: 2013. 09. 13. - 12:45:30 » |
+1
|
Kedves Anya és Apa!
Nem is tudom, hogy kezdjek bele ebbe az egészbe. Olyan rég volt már… olyan rég, hogy utoljára láthattalak titeket, hogy beszélhettünk egymással. Már eltelt két év, de még mindig ugyan olyan, mintha az egész csak tegnap történt volna. Egyszerűen nem tudok szabadulni attól az estétől… de szeretnék. Nem, nem azért, mert el akarlak titeket felejteni… egyszerűen csak… fáj. Túlságosan is.
Néhány napja történt, hogy az elmúlt két évben először beszéltem a dologról. Margaret mamáék akkoriban erőltették, hogy el kell mennem egy „pszichoizéhez”, hogy segítsen „feldolgozni” az elvesztéseteket. Én nem akartam… senkit sem akartam, nem akartam beszélni róla. Szerencsére anya szülei valamilyen csoda folytán, hatni tudtak rájuk, és nagy nehezen letettek róla. Ám a hallgatásom, megtört. Tudjátok, találkoztam egy lánnyal… igen, apa ne somolyogj! Tudom, hogy azt tennéd!
Szóval megismertem egy lányt, de a megfogalmazás még így sem pontos, hiszen már évek óta ismerem, immár negyedik éve járunk együtt a Roxfort óráira. A családjával Japánból költöztek Angliába, és látom rajta, hogy néha elveszettnek érzi magát itt a távoli nyugaton. Sokat betegeskedett, emiatt sokat is hiányzott, talán ezért is kerültük el egymást eddig. Kicsit összefüggéstelenek a gondolataim, ne haragudjatok… sosem voltam jó levélíró, de igyekszem összekapni magam.
Miyuu… Sawai Miyuu. Így hívják, sajnálom, hogy már nem találkozhattok vele. Az ő ötlete volt, hogy írjak nektek levelet, hogy talán így könnyebb lesz, talán végre megnyugszik a lelkem. Úgyhogy így teszek, írok, és majd szeretnék még többet. Persze, tudom, hogy butaság, és ezeket a sorokat már nem olvashatjátok, de mégis jól esik leírni. Ha nem bánjátok, mesélek róla egy keveset… az elmúlt napokban úgyis egyre többet jár a fejemben.
Egy szerda este volt, hogy vacsora után kóvályogtam a kastélyban. Szoktam ilyet, az elmúlt két évben lettem a rabja. Ilyenkor csak baktatok, ha lehetőségem van akkor zenét hallgatok, és igyekszem kikapcsolni az agyamat. Egy huzatos folyosón találtam rá… egy elhagyott hollóhátas talárként feküdt a földön. Rosszul volt, nem voltak nála a gyógyszerei. Felkísértem a tornyukhoz, beszélgettünk egy keveset… Egy csendes, visszahúzódó, ám aranyos lányt ismertem meg benne. Olyan szépek a szemei, és a félénk mosolya, mindenképp szimpatikus. És képzeljétek, még egy puszit is kaptam! Nem tudom voltam e életemben olyan zavarban, mint akkor… talán mikor általános iskolában, Maggie, a negyedikes farsangi mulatságon táncolni hívott, de nem, ez teljesen más volt.
Azt hiszem ő lesz az, aki ki tud rángatni ebből a folyamatos melankóliából. Szinte repülnek az együtt töltött percek, és észre se veszem, de egyre jobban kötődöm hozzá. Pillanatok alatt lopta be magát a szívembe, és elmozdíthatatlan helye lett ott. A mardekáros lányok sokszor piszkálták, meg persze mások csínytevésének is célpontja volt… tudom, hogy mennyire konfliktuskerülő, így inkább csendben visszavonul, mintsem szembeszálljon velük. Ezért határoztam el, hogy vigyázok rá, hiszen fontos nekem. A legutóbb két mardekáros fiú elvette a Rúnaismeret tankönyvét, és ott cicáztak vele. Szegény hiába kérlelte őket, hogy ne dobálják, mert elszakad, nem foglalkoztak vele. Miután az átkom következtében megjelenő rémdenevérek összecsipkedték őket, már annyira nem voltak virgoncak. A gyengélkedőn persze ellátták őket, én is megkaptam a magam büntető munkáját, de nem érdekelt. Ezek után kétszer meggondolták, hogy bántsák Miyuut.
Persze tudom, hogy a hátunk mögött összesúgnak. Cukkolnak, komolyan, mint a gyerekek… általános iskola óta nem hallottam ezt a „Két szerelmes pár…” maszlagot… „Sawai meg Flanagan”, ez a másik kedvencem. Nem értem, hogy miért. Fiú és lány között nem lehetne barátság? Igaz sok időt töltünk együtt… legyen az tanulás a könyvtárban, eldugott vacsora az óratoronyban, vagy csak egy nagy beszélgetős séta kint a réten. Kedvelem őt, ezt nem tagadhatom, és talán ő is engem, gondolom… ha nem így lenne, akkor terhére lenne a társaságom, és nem keresne. Igen anya, tudom, faék férfi logika. Többre (még) nem gondoltam, de örülök, hogy van nekem, és semmiképp sem akarom, hogy ez a dolog, ami kialakult közöttünk, legyen bármi is, hívjuk akárhogy – megszakadjon. A piszkálódásra visszatérve, engem igazán nem érdekel, nem veszem fel az ilyeneket, de Miyuut nem tudom. Majd rákérdezek valamikor, talán holnap vacsoránál.
No, de később mesélek még, úgy érzem, rengeteget írhatnék, és fogok is, ám mostanra be kell fejezzem, későre jár. Így újra átolvasva, hogy mit is alkottam, úgy érzem jó ötlet volt. Egy újabb dolog, amiért hálás lehetek neki. Nem tudom, hogy mit érzek, mi kavarog bennem, de jó, és ebben biztos vagyok. Egy picit olyan, mintha még mindig itt lennétek. Hiányoztok.
Szerető fiatok, Ted.
|