4. csoport - Victory belongs to the dauntless

[JÁTÉKOSOK:]

Victory belongs to the dauntless
A győzelem a rettenthetetlenek osztályrésze.

JÁTÉKOSOK:
Jó oldal:

• Hermione Granger
• Ronald Weasley
• Remus Lupin
• Arawyn Rockwood

Rossz oldal:

• Bellatrix Lestrange
• Lucius Malfoy 
• Augustus Rockwood 

SORREND:

• első körben nincs

TÍPUS:

• ügyességi
• küzdelem/harc
• taktikai

HELYSZÍNEK:

• Üvegházak
• Üvegházak körüli park- és erdőszakasz

JÁTÉK IDEJE:

• 1998. május 2.
•  A csata első felvonása, kevéssel a halálfalók betörése után

VESZÉLYEK:

• könnyebb sérülések
• maradandó sérülések
• halál

NJK-K HASZNÁLATA:

• Megegyezés alapján
• Helyzettől függően

KALANDMESTER:

• kalandmester neve: Csámpás
• mesélő neve: Dwayne Winterburn
• kalandmester első reagjának időpontja: október 14.

SZABÁLYOK:

• Beszéd: félkövér fehér
• Átkok színe: félkövér firebrick
• Védekező varázslatok, bűbájok :  félkövér steelblue
• Figyelem! A háború véres és kegyetlen, de ettől még ne legyetek VP-k! Köszi (:
• FONTOS! Néhány alapvető információt privát üzenet formájában fogtok megkapni!

,,Ten soldiers wisely led will beat a hundred without a head.''

Euripides

A Sötét Nagyúr tűnődve ült a Szellemszálláson kialakított parancsnoki központjában. Nem kapott híreket a csatatérről, mégis tudott mindenről: az ismert mágiát messze meghaladó képességeivel anélkül is értesült minden rezdülésről, hogy személyesen részt vett volna benne. Habár eleinte botornak tartotta ellenfelei ellenállás, tisztelete irántunk nőttön-nőtt a csata előrehaladtával: arra számított, hogy hívei egyszerűen elsöprik a kastély védőit, ám azok sokkal keményebb ellenállást tanúsítottak, mint amire számított. Néhány halálfalót maga mellett tartott, nekik kezdett most parancsokat vakkantani, azok pedig kezüket-lábukat törve igyekeztek végrehajtani parancsait, örömtelen mosolyt csalva ezzel a pengevékony ajkakra. Végül már csak négy halálfaló maradt a teremben.
- Bellatrix – hasított a csendbe éles hangja. – Feladatom van számodra. El fogod pusztítani az üvegházakat. – nem pazarolta a szót magyarázkodásra vagy indoklásra: csupán kiadta a parancsot és elvárta, hogy alattvalói gondolkodás nélkül teljesítsék azokat. – Vidd magaddal Luciust és Augustust is.
A három halálfaló elhagyta a házat, s mivel ismerték a Fúriafűz titkát, minden nehézség nélkül el is érték a birtokot. Mivel a kastély külső védvonalát szövetségeseik már áttörték és a védők visszahúzódtak a falak mögé, az üvegházakig vezető útjuk is eseménytelenül telt: úgy tűnhetett, hogy a Nagyúr parancsa akadálytalanul végrehajtattatik, hiszen maga a feladat nem okozhat gondot három ilyen képességű varázslónak…


 A védelem megszervezése után a Főnixek és a tanárok csoportokba osztották és adott helyekre rendelték ki a kastélyban maradt erőket s bár igyekeztek a józan ész szavát követni, voltak olyan tényezők, melyekre ők sem lehettek befolyással. Ezen tényezők egyike nem volt más, mint Remus: a Tekergők feloszlása óta inkább a magányos farkas szerepkörében tetszelgett s ezúttal is elutasította a közvetlen együttműködést. Társai elfogadták döntését, bár nem minden aggodalom nélkül, hiszen ez az ütközet nagyobb horderejűnek ígérkezett, mint az Első Háború óta bármi. S míg a védelem a kastély fala köré összpontosul, addig Remus az épületen kívüli ténykedés mellett döntött: úgy vélte igy lehet a legnagyobb hasznára társainak, s világ életében szerette kísérteni a szerencséjét. Működése nem is volt eredménytelen: a Sötét Nagyúr számos szolgáját sikeresen kivonta a forgalomból, hiszen hátulról nem számítottak támadásra. Amikor a védvonal elesett, számára sem volt visszaút a kastélyba, ám ez a legkevésbé sem zavarta – volna, ha nem botlik bele egy megviselt külsejű, diákkorú lányba az üvegházaktól nem messze.

Arawyn a hosszú bujkálás után végre visszatérhetett az iskolába, hogy részt vegyen a kastély védelmében és a harcban, amin az egész brit varázsvilág sorsa múlik. S bár mardekáros mivolta miatt kapott néhány bizalmatlan tekintetet a nagyteremben, ez egy cseppet sem csökkentette lelkesedését – végül elfogadták jelenlétét, hisz megcáfolhatatlan tény volt, hogy Ő is azon szökevények közé tartozott, akiket az új Minisztérium nemkívánatos egyednek minősített. Be is osztották Shacklebolt mellé a keleti falhoz, ahol ki is vette a részét a csatából, de a dolgok nem a remélt módon alakultak. A védőbűbájok megtörtek: az első robbanás éppen a lány mellett következett be, minek következtében a fal egy része leomlott, Arawyn pedig hátratántorodott egy árnyékos fali fülkébe. Az események gyorsan követték egymást: a visszatartó erő megszűnésével a Sötét Nagyúr erői hömpölygő hullámokban törtek előre, elárasztva a folyosót. A védők lassan hátraszorultak, ám lefoglalták a támadókat, így Arawyn észrevétlen maradt. Kinglsey látta ugyan védence helyzetét, de nem tehetett érte többet, mint hogy a falon tátongó rés felé int, így jelezvén: az az egyetlen kiút. A csata lassan távolodott, a lány pedig tudta, hogy nem tehet mást, mint megfogadja az auror tanácsát és elindul ki a szabadba, a pillanatnyi, viszonylagos biztonságba. Ám nem sokkal azután, hogy kiért, lépteket hallott maga előtt s egy árnyat látott megmozdulni a homályban.

Ron és Hermione útja sem a terveik szerint alakul. Sikeresen feljutottak a másodikra, Hisztis Myrtil mosdójába, majd Ron kreativitásának hála a Titkok Kamrájába is, ahol elpusztították Hugrabug poharát. Ám a védvonal sajnos nem tartott ki annyi ideig, mint amire számítottak, így a visszaúton már nem a békés, kihalt folyosók várták őket, hanem elkeseredett harc a támadókkal szemben. Bármennyire tudták is, hogy nekik fontosabb feladatuk van, a lelkiismeretük mégsem hagyta, hogy tétlenül végignézzék társaik küzdelmét: bekapcsolódtak a csatába s a megújult lendülettel a védők visszaszorították a támadókat egészen a bejárati csarnokba. Ahogy a csata heve kezdett alábbhagyni, a duó elszakadt a védők kicsit csapatától és Harry keresésére indultak, de a nyugodt pillanatok nem tartottak sokáig, újból kénytelenek voltak harcba bocsátkozni, ezúttal kevesebb sikerrel: a nagyterem felé nem tudtak átjutni a repkedő átkok rengetege alatt. Így a kastély udvara felé vették az irányt egy kevésbé népes kerülőút reményében. Ám ahogy az üvegházak felé közeledtek, annak minden reménye elillant, hogy újabb harc nélkül visszajutnak a kastélyba: három magabiztos, fekete csuklyás alak masírozott a hold halovány fényében az üvegházak felé. A Nagyúr szolgái még nem vették észre a két griffendélest, de azok tudták, hogy nem maradhatnak sokáig rejtve.

[Mi a…]

Csurom vizesen, ám ajkaimon büszke fél mosollyal lépek be újra Hisztis Myrtle mosdójába. Elégedetten paskolom meg a vállamra akasztott „mindent elnyelő női táskát”, ahová a frissen szerzett baziliszkusz fogakat is süllyesztettem. Egy pillanatra talán még úgy is érzem, ez az én szerencsenapom, és ez bizony rendesen ránk is fért. Eddig minden a terv szerint alakult: lejutottunk az óriási „őshüllő” teteméhez és megsemmisítettük a kupát. Bizarr élmény volt bokáig süllyedni a csatorna nyálkás üledékében, átevickélni a párás-sikamlós alagutakon. Azt hiszem mindenki, aki egyszer már járt itt, azt gondolja, hogy ez volt az utolsó alkalom, és végképp hátat fordít a sötétség eme groteszk szentélyének.  Én is ebben reménykedtem, miközben kifelé haladtam a meghatározhatatlan hordaléktól szennyes járatokon. Meg persze abban, hogy nem értem hozzá véletlenül se a penésszel borított falakhoz. Soha többé, ha az életem múlna rajta se jönnék le ide még egyszer! Ron felé fordulok, s már épp a kezemet nyújtanám, hogy diadalittasan egymásba karolva masírozhassunk vissza Harry-hez, amikor a föld hangos döndüléssel remeg meg alattunk. Szemeim elkerekednek, arcomon már nyoma sincs az iménti derűs jókedvnek. Érzem, ahogy a plafonról a vakolat a hajamba hullik, majd a felszálló por utat tör orromon és résnyire nyitott ajkaimon át mellkasomba.
-   Mi a… - nyögöm, bár képtelen vagyok szavakba önteni a fejemben cikázó gondolatokat. Odakintről meghatározhatatlan morajlás, sikolyok és döndülések zaja szűrődik be. A trappoló léptek az ajtó előtt, a kiáltozások arra engedtek következtetni, hogy valami nagy baj történhetett. A védelem megtört, a „fal” leomlott. Látnom se kellett, s gyomromban máris a kétségbeesés kelt birokra a páni félelemmel.
Bármit is tesz vagy mond, azzal a kezemmel, amit eddig barátságosan nyújtottam felé, most sebtében Ron karja után kapok. Igyekszek fogást találni rajta: hogy a kezét, vagy a csuklóját sikerül –e megragadnom, esetleg egyiket sem, lényegtelen. Már fordulok is, és próbálom magam után vonszolni barátomat, remélve, hogy sikerült túltennie magát első döbbenetén. Meg kell találnunk Harry-t! Ez az első gondolatom. Tudat alatt persze tisztában vagyok vele, hogy egy seregnyi ismerős és barát veszi körül. Még talán az is felmerül bennem, hogy nagyfiú és tud magára vigyázni. Ám az ösztöneim mégis azt súgják: baj van, siess.
A bakancsom cuppog a szenny-létől, ruháim kellemetlenül tapadnak tagjaimhoz. Hideg, szinte már nyálkás-nyúlós érzés, ahogy minden egyes lépésnél csúszkál, mozog a bőrömön. Fázom, pedig már május van. Zihálva veszem a levegőt, ajkaim remegnek, miközben arcomon vékony csíkokban folydogál a vakolattal kevert lónyál. A folyosó bal oldalát szegélyező ablakokon át csak az oda-vissza repkedő átkok villódzását látni, ám néhol a fáklyafény irtózatos szörnyetegek tömegére vetül. Remélem, hogy Ron nem vette észre azt a hatalmas akromantulát. A szemem sarkából még azt is látom, ahogy az egyik ilyen lény csapásra emeli borzalmas mancsát, majd ugyanazzal a lendülettel előre is dől, összerogy a hátába csapódó átkok súlya alatt. Szinte fel se fogom: mik ezek és honnan a fenéből jöhettek elő? A következő kanyar után belerohanok az egyik diáktársam hátába. Hirtelen ugrott elém, az egyik falfülkéből: azt se tudom, menekült-e vagy támadott. Elengedve Ron-t hátratántorodok, majd oldalra billenve megtámaszkodok a falban, nehogy a végén még seggre is üljek. Így épp a fejem felett repül el egy átok, amiért azt hiszem nagyon-nagyon hálás lehetek az őrangyalomnak. A pálcám után nyúlok, s a Stupor-t már csak úgy „in medias res”, visszakézből lövöm támadóm irányába. Közben gondolatban erősen rimánkodok, hogy a varázslat célba is érjen, és ha már a lépcsőnek háttal áll, hosszú útja legyen lefelé, jó pár fordulóval.  A lelkem is majd kiszakadt a nagy rohanásban. Zihálva dőlök előre, kezeimmel a térdemre támaszkodok. Hörögve-krákogva próbálom felköhögni a korábban belélegzett vakolatot. Aztán eszembe jut az, amit jóval korábban meg kellett volna tennünk…
-   Ron, a térkép! Nézd meg, hol van Harry! – nyögöm ki kertelés nélkül, majd ha megtaláltuk, a jelzett irányba folytatom utamat. Igyekszem figyelni, hogy Ron tartani tudja velem a lépést. Na, nem mintha nem én fújtatnék úgy, mint egy túlhajtott harci mén.
Le a lépcsőn, végig a folyosón, aztán újra csak a lépcsők. A Nagyterembe vezető folyosón borzalmas látvány fogad. Beomlott falak, földön heverő alakok, és az égett hússal keveredet mocsári bűz mellbe vág, szinte már sokkol. A védők elkeseredett kiáltásai fájdalmasan hasítanak fülembe, s az út rajtuk át és az őket ostromló halálfalókon keresztül vezet. Igyekszek fedezéket találni, s amennyire lehetséges, onnan segíteni a Rend tagjait. Van egy olyan rossz érzésem, hogy innen nem jutunk sehová. Tekintetem a beomlott falakat pásztázza. A tátongó résen át egyenesen az udvarra látni. Odakint meglepően nyugodt a terep, nem látok senkit, aki utunkat állhatná.
-   Erre! – intek Ron-nak, majd átkúszok az átkok ütötte résen.
Gyorsan távolodok a lyuktól a fal mentén. Nyakamat behúzva szaladok a kert fái és bokrai között. Pár ág megkapaszkodik a ruhámban, beletép a hajamba, de most ez sem érdekel. Először szeretnék minél távolabb kerülni ezektől a vérengző állatoktól. Már látom az üvegházakat, az udvar kihalt, továbbra is csöndesnek tűnik. Lihegve állok meg, s fordulok Ron felé, hogy elkérhessem a térképet. Már épp megszólalnék, ám a szemem sarkából látom, hogy mozog valami pár méternyire a fák között. Az úton jön valaki… vagyis inkább valakik! Fekete ruhák, az egyik alacsonyabb, nőiesebb alkat, a másik hórihorgas, rikítóan világos hajjal. Ezt láttam meg először is, ahogy a hold fénye rávetült. És mintha lenne egy harmadik is… A nyakamat nyújtogatom, aztán végre világosság gyúl az elmémben. Lucius! Csak pár pillanat volt az egész, a rémület mégis úgy önt el, mintha egy pohárka kaparós Lángnyelv Whiskyt ittam volna. Ujjaimat Ron szájára tapasztom, majd szabad kezemmel megragadom a karját, és lerántom a közeli bokorba. Nagyon-nagyon remélem, hogy ezek az utolsó aljas hiénák nem láttak meg minket.
-   Az úton jönnek… - suttogom, s fejemmel az illetékes halálfalók irányába intek – Ketten vagy talán hárman vannak. Mi legyen?  

[Bellatrix!]

Türelem, türelem... Türelem Bellatrix!
A lapos csizma kemény sarkai erősen koppannak minden dühös lépésnél. Oly' erővel csapja neki talpát a földhöz, mintha a pokolhoz vezető utat akarná kivájni. A csata már javában tart, az elsők között kéne lennie, mégis a koszos szobában rostokol. Hány és hány gyáva patkányt tudna most lefegyverezni, hány és hány sikoltozás szakadna fel áldozatai torkából... De nem, mert itt kell aszalódnia.
Azzal biztatja magát, hogy bizonyára a Nagyúr valamilyen kiemelkedő feladatot bíz rá. Igen! Lehet, hogy neki kell a sárvérű kis Grangert elkapnia. Szinte látja szemei előtt, ahogy az izzadságtól összeállt kócos loboncával fut előle, karján Harry Potterrel, a Kiválasztottal. Igen... felemeli a pálcáját, átkot küld kettejük felé, de még nem gyilkos-átkot. A kínzó átok eltalálja Grangert, aki kínban esik össze, pont úgy, mint a Malfoy-kúriában... Oda hullik, ahová való: a porba. Ezután elfogja Harry Pottert, megöli Grangert, és Pottert a Nagyúr elé szolgáltatja! Igen, ez lesz az ő feladata! S majd a Nagyúr bőségesen megjutalmazza ,és csakis ő lesz a leghűségesebb szolgálja!
Őrült tekintete vadul pásztázza a deszkalapokat, mérgezett egér módjára járkál fel-alá, idegesen rángatózik, szeme olykor tikkel. Nem bírja legyűrni izgalmát, és boldogságát.
- Bellatrix! - ó, az édes hang zene füleinek.
Megtorpan, arcát a Nagyúr felé szegezi, s alássan lehajtja fejét. - Nagyúr! - nem is próbálja leplezni elégedettségét.
Az izgatottság és a mámor hamar átcsap dühvé. Ellenkezni akar, de nem mer, nyakát megfeszítve tartja lent tekintetét, amíg el nem küldik.
A két név hallatára fejét a férfiak felé emeli. Erősen fújtat egyet, és gőgösen felszegi állát. Ch... Lucius és Augustus...!
Mivel a Nagyúr hozzá, és csakis hozzá szólt, egyből felsőbbrendűnek érzi magát. A várt feladat elmulasztása végett dühösen hátat fordít a férfiaknak, s hangosan rájuk parancsol:
- Induljunk! - és önkényesen elindul az alacsony folyosón.

Kicsit megnyugodott az odafelé vezető úton. A fúriafűzre egy gyújtóátkot szór, s mit sem törődve a haragtól és fájdalomtól dúló fával, könnyedén kisétál alóla.
Nem, nem ő kapta meg a feladatot, nem ő fog végezni Grangerrel, nem ő fogja elkapni Harry Pottert, és a Nagyúr elé szolgáltatni, és két söpredéket is maga mögött vonszolhat, de legalább itt van. A kastélyban dúló harc gondolatára felvidul, és kígyómosoly kúszik fel fehér arcára. Elképzeli a fájdalmukban reszkető aljanépet, a tompán földre zuhanó holttesteket, a hatalmas káoszt, ami bent uralkodik. Bellatrix Lestrange megérkezett, hogy uralja ezt a fantasztikus káoszt!
Nagy léptekkel száguldanak át a birtokon, egyikőjük se szól egy szót se. A kastély egyik tornya felől óriási robbanás hangja hallatszik, lángcsóvák csapnak az ég felé. Bellatrix szeme felcsillan, és izgatottan visongva felnevet. Begyorsítja lépteit, hogy minél előbb elérhesse a kastélyt.
Amikor közel érnek a bejárathoz, hirtelen egy fiú ront ki az egyik bokor mögül, úgy látszik menekülni akar, de olyan hangos zajt csap, hogy egyből észreveszi a három halálfaló. Bellatrix pedig egy pálcalegyintéssel megátkozza a reagálni sem tudó fiatalt. A fiú ájultan esik össze, ő pedig lazán átlép rajta.
- Kezdődjön a játék, uraim! - kuncog anélkül, hogy hátranézne Luciusékra. Egy horkantás jelzi csak, hogy mögötte vannak.
Bellatrix prüszköl egyet és megforgatja szemeit.
- Ugyan már Lucius, ne aggódj, a fiadból remek harcost faragott a Nagyúr! - egyáltalán nem dicséretnek szánta, ezért gyorsan folytatja is. - Annak ellenére, hogy nem volt képes megölni szegény kis Dumbledooooret! - az utolsó szavaknál szórakozottan megcsóválja fejét.
- Inkább koncentrálj, Bellatrix! - csattan fel Rokwood.

[- Állj! Ki vagy? Barát, vagy ellenség?]

Hogyan lehet szavakba önteni, ha elérkezik számunkra a végítélet napja? A halál küszöbén állva visszatekintünk eddigi életünkre. Sorba végignézzük a sebesen pörgő mozifilmet arról, hogy kik is voltunk és kivé lettünk. De mi lesz azután? Hogyan képes mindezek után az ember visszazökkenni a valóságba? Oxigént szívni a tüdőbe, vért pumpálni az izmokba, és továbbmenni…
A szeretet ereje… Igen, ezt felelné Dumbledore. A szeretet erejével bármilyen akadályt legyűrhetünk. Nem magamért kell hát felállnom a jeges földről és tovább küzdenem, hanem azokért az emberekért, akik mindaddig a világot jelentették nekem. A nőért, aki feltétel nélkül szeretni tudta azt a rongyos alakot, aki egész életemben voltam. A fiamért, aki már ebbe a romlott világba született, aki megérdemel egy szebb jövőt. Harryért, a Kiválasztottért, és érted drága barátom… Ezért imádkozom most hozzád, James. Neked már nem kell látnod ezt a borzalmat, amivé a világunk lett. Te már megvívtad a magad csatáit. Adj erőt, hogy olyan erős lehessek, mint amilyen te voltál utolsó perceidben. Te, aki feláldoztad magad a fiad életéért cserébe… Adj erőt, hogy megóvhassam az én fiamat! Adj erőt, James! Adj erőt!

Remus Lupin még egyszer utoljára felpillantott a csillagos égboltra, majd szép lassan felereszkedett a park gyepéről. Tudta jól, hogy számos értékes percet vesztegetett imájával, melyet halott barátjához intézett. Nem hitt a mennyországban, és őszintén szólva abban sem volt biztos, hogy imája meghallgatást nyer, de félelmében nem tudta mit is tehetne. Mert Remus Lupin életében először rettegett a haláltól, mert életében először volt veszíteni valója.
Fény gyúlt az éjszakában, és megremegtek a kastély falai. Hát elkezdődött… Ő maga a birtok védelméért volt felelős, és mindezt egyedül vállalta, kizárva ezzel Nymphadorát is. Ő volt a magányos farkas a Rendben. És mily érdekes is a sors… Pont a farkaslét okozta azt a hatalmas magányt.
Pálcáját jobbjában tartva, fejét lehajtva állt a park közepén, s nem mozdult. Egy rég elfeledett emlék kúszott be tudatába, amint farkasként járja a birtokot, egy hatalmas kutya, egy patkány és egy szarvas társaságában. Mintha ezer év telt volna el azóta… És azok az emberek, akik egykor annak a három állatnak a bőrébe bújtak, mára már mind halottak. Ő, Remus maradt utoljára. Ez az ő keresztje, hogy látnia kellett meghalni ezeket az embereket. Az ő emlékükért kell hát erőt parancsolnia a lábaiba. És hirtelen Remus Lupin futásnak eredt…

Nem számolta, hány fekete köpenyest terített le. Minden szerencséjére szüksége volt abban, hogy eljusson az üvegházakig, miután a védvonal elesett. A Roxfortot ellepte az ellenség. Akkor és ott több tucat halálfaló állt közé és Nymphadora közé. Hirtelen már bánta, hogy nem búcsúzott el rendesen a feleségétől, és elhatározta, hogy megkeresi őt abban a hatalmas káoszban is. Ám előtte még volt egy kis dolga az egykori Sötét Varázslatok Kivédése tanárnak.
- Állj! Ki vagy? Barát, vagy ellenség?
Pálcáját a sötét árnyra szegezve közeledett az ismeretlen felé. A homályból egy ismerős diáklány sziluettje bontakozott ki. Ismerte őt, még nagyon régről.
- Arawyn… - szólította meg egykori tanítványát. – Jól vagy? Mi történt?
Nem tudta, hogy a lány melyik falszakaszt védte, hogy honnan került az üvegházakhoz. A kinézetéből ítélve azonban egy valamiben biztos volt: az általa őrzött szakasz elesett. Az ellenség bejutott a kastélyba.
Ekkor azonban egy érdes hang ütötte meg Lupin fülét.
- Inkább koncentrálj, Bellatrix!
Nem messze tőlük három alak mozgott a sötétben, és egyre csak közeledtek feléjük. Az egyikük pálcája megvillant és zöldes fénybe borította arcukat, de nem volt erre szükség ahhoz, hogy Remus azonosítani tudja őket. Csak egy Bellatrixot ismert, azt a boszorkányt, akinek a Minisztérium óta tartozott Sirius meggyilkolása miatt.
- Bújj mögém és maradj is ott – utasította egykori tanítványát. – Majd én elbánok velük.
Azzal megsuhintotta pálcáját és kimondta magában a varázsigét – Osruptum!