Első felvonás

1985. okt.

Riadtan ül fel ágyában. Apró teste verítékben úszik. Megint az az álom. A gyerekek, a telihold, az erdő. Háta meggörnyed, lábait felhúzza, és térdeit átkarolva halkan pityeregni kezd. Minden éjjel erre az álomra riad fel, mindig ugyanez ismétlődik. Magához szorítja az éjszaka során földre hullott nyusziját, és lassan megnyugszik. Körbepillant a szobában, minden úgy van, ahogy lefekvés előtt hagyta. A nyitott ablakokból beáradó hűs szellő megnyugtatja a pityergéstől kipirult arcát. Oldalra pillant, ablakaiból egyenesen a hátsó kertre lehet kilátni. Ma éjjel odakint minden nyugodt, az erdő fáinak lombkoronája mozdulatlan, fölöttük éjjeli lámpásként világítja be a környéket a sarló alakú, sovány hold. Még a kert is alszik. - fut át a fején, és erre a gondolatra elmosolyodik. Füle mögé tűri egyik hosszú fonatát, ami a hirtelen ébredésnél előreszabadult, majd úgy dönt, megpróbál visszaaludni. Lefekszik a puha párnára, nyusziját magához öleli és a vastag takarót nyakig felhúzza. Szemhéjai egészen elnehezednek, és már épp megtalálná a visszautat az édes álmok, nyugtató mezeire, mikor a szoba gyöngéd csendjét furcsa zaj töri meg. És megint.
A kislány ismét felül az ágyban, s a két fonott copf előrelendül. Ez mi lehetett? Sunyin körbepillant a szobában. Nem, itt még mindig nem változott semmi. Hát akkor? A hang ismét feldörren, de immár tisztán hallható, hogy valahonnan alóla jön.
Ki kell derítenie, honnan jön a zaj. Lehet, hogy valaki betört a házba? Minden elképzelhető lehetőség megtölti kis, ötéves fejét, majd eszébe jut az az egy évvel ezelőtti este. Lehet, hogy visszajöttek érte? Teljesen logikusnak tűnik.. A hang megint hangosan csattan alatta, és az apró test ismét ijedten rezzen össze. Pár pillanatig még bámul a sötétbe, az ismeretlen zaj után beállt csend hatása szinte bénító, de a kislány összeszedi minden erejét. Eltökélten kézbe veszi nyusziját, meg van győződve róla, hogy hasznára lehet még a kis plüssfigura, ha esetleg szemtől szembe kerülne támadójával. Az ágy szélére ül, lassan kitakarja magát, és először az egyik, majd a másik lábát is leengedi. Aprót lökve magán a padlóra ugrik. A föld kellemesen meleg, még az éjszaka közepén is, így eszébe sem jut, hogy esetleg a papucsát is megkeresse. Egy pillanatra ugyan átfut a fején, hogy nagyanyja ezért hogy megfedné, de így az éjszaka közepén, mikor a nagymama olyan messze van, ezt az apró vállak szinte észrevehetetlen rándításával el lehet intézni.
Magabiztosan indul meg a szobájából a folyosóra vezető útra, ám mikor ajtaján kiérve szembetalálkozik a mindent körülölelő sötétséggel, elszáll a határozottsága. Akaratlanul is erősebben megfogja a plüssnyúl mancsát, majd bátyja üresen ásító szobájára pillant, az egyetlen helyre, ahonnan csöppnyi fény árad ki. George most biztos segítene.. De pont ma nincs itthon. Az egyik, Ipswichben megismert barátjánál alszik. Valami pizsomabuli. A kislány elfintorodik, és néma nevetés hagyja el a száját. Még sosem volt ilyenben része, de azért hiszi, hogy pár év múlva, mikor már ő is az ipswichi iskolába jár majd, őt is meghívják hasonlókra. Meg sem fordul a fejében, hogy az egy évvel ezelőtt történt események rendesen keresztül húzták terveit. A lentről feldörrenő, ismeretlen hang eszébe juttatja miért is toppant ki a folyosóra egy ilyen késő éji órán. A hangot innen már egyre jobban hallani. Nem dörrenés, vagy tárgy okozta csörömpölés. Mintha valaki szakadozva venné a levegőt odalent. Még sosem hallott effélét. Talán az lehetett hasonló, mikor az unokanővére, Audrey elszökött otthonról, és egészen Lunefordig rohant. Olyan nehezen vette a levegőt, több óráig nem lehetett lenyugtatni. Igen, az lehetett ilyen.
Miközben így mélázik, észre sem veszi, hogy szeme milyen jól megszokja a sötétséget. Hogy is venné észre, számára ez olyan megszokott dolog. Nem emlékszik már arra, hogy egy évvel ezelőtt még milyen nehezére esett a tájékozódás éjszaka. Céltudatosan elindul a földszintre vezető lépcső felé. Gyorsan halad, egyik lépést teszi a másik után, a nyikorgó lépcsőfokokat pedig gondosan kikerüli. Két percbe sem telik, és máris érzi a földszinti előszoba puha szőnyegét a lába alatt. A folyosó végén, halvány fénycsík repeszti ketté a sötétséget, és ez szinte teljesen elvakítja. A falhoz tántorodik, és kezét a lambéria mentén vezetve közeledik a fény felé. A hang ismét megszólal, de Dorothy most nem torpan meg. Olyan közel jár már. Ilyen kis távolságból, még azt is könnyedén meg tudja állapítani, hogy a fény a résnyire nyitva hagyott konyhaajtó mögül szivárog ki. Ekkor apja halkan duruzsoló hangjára lesz figyelmes. Apa ébren, ilyen későn? Legszívesebben berohanna hozzá, de valamitől úgy érzi, nem ez lenne a legésszerűbb döntés. A vékonyka fénycsíkhoz oson, nyusziját már csak egy kézben fogja, végigszántja vele az előszoba szőnyegét. Másik kezével az ajtófélfának támaszkodik, majd egyik szemét a réshez tartva beles a konyhába. Ekkor meglátja a hang forrását. Anyja ül egy széken az asztalra borulva, és sír. A kislány döbbenten bámul a kivilágított helyiségbe. Elszorul a szíve édesanyja láttán, legszívesebben odarohanna megvigasztalni. Mi bánthatta meg anyját? Számára ez olyan felfoghatatlan. Épp elhatározná magát, hogy belép a konyhába, mikor apja ismét megszólal.
- Csendesebben, még felébred! -csitítja a nőt. Ekkor a konyhában álldogáló férfi, Jeffrey Thomas Moon is a kislány látómezejébe kerül. Egy bögrével lép oda az asztalra borult nőhöz, melyből pajkosan tör elő a levegőben alaktalan figurákat kirajzoló gőz.
- De Jeff, ez így nem mehet tovább. Hisz te is láttad! -Dorothy édesanyja sokkal élesebb hangon beszél, mint az apa. A kislány ezen nem csodálkozik. Apja mindig sokkal nyugodtabb és türelmesebb volt, mint az eleven, jókedvétől szinte állandóan kicsattanó Margaret Moon. Anyja viselkedése viszont teljesen letaglózza. Biztos történt valami.. Biztosan George. Csinált valamit a barátjánál, és most nagyon meg fogják szidni. Ő mondta is neki, hogy ne menjen el itthonról, hisz megígérte Dottynak, hogy ma befejezik azt a köpkő partit, amit még hétfőn elkezdtek, de a bátyja erősködött. Na ugye, ő előre megmondta.
- Marge -szólal meg a férfi nyugtató basszusa- túlságosan nagy feneket kerítesz a dolognak. Valamit biztosan félreértettél.
- Nem Jeffrey! -csattan fel ismét az anya. Beszéd közben kiegyenesedik, így látni lehet, ahogy hosszú, hullámos tincsei megtörve hullanak előre. Arca meggyötört, a szeme alatti táskák pedig arról árulkodnak, hogy már régóta itatja az egereket. Dorothy is felfigyel anyja megváltozott vonásaira. Teljesen más volt, mint amilyen nappal szokott lenni.. Pár pillanatig átfut a fején, hogy lehet, hogy minden éjszaka ilyen? Végül is, havonta pár napig éjszakánként ő is teljesen másképp néz ki, lehetséges, hogy ezzel nincs egyedül? A gondolat csöppet felvidítja, de anyjának ettől az arcától mégis megretten. Nyusziját arcához szorítva szippantja be a plüssállatból áradó, most oly távolinak tűnő szobájának illatát.
- Ezt csak te veszed túl könnyedén! -folytatja a nő, hangján hallatszik, hogy megpróbálja fékezni magát- Azt istenért Jeffrey! Hitegethetjük magunkat azzal, hogy minden rendben van, de ez nincs így! Ez nem egy átlagos gyerek, ezt te is tudod, és ez az eset csak arra volt jó, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy nem is nevelhetjük úgy tovább, mint ahogy egy normális gyereket nevelni lehet! Valamit tennünk kell! -a nő hangján érezni a keserű határozottságot. Hiszen a saját gyerekéről beszél. Dorothy teljesen megmerevedik anyja féktelen hangjától, és mikor a nő kiejti a száján az Ez szócskát, szívébe furcsán belenyilall valami.
Anya nagyon ideges, csak azért beszél így. Nyugtatja magát eltökélten. Mit csinálhatott George..? Nem normális? Máskor talán elmosolyodik, és átfut a fején, hogy erre már ő is sokszor gondolt, de ahogy anyja mondja, az teljesen megrémiszti.
Biztos, hogy Georgeról van szó?
Hatalmas szemeivel ismét a konyhába pillant, apját keresi, utolsó mentsvárát.
- Margaret, kérlek ne beszélj így.. Do..
- Az istenért Jeffrey, hiszen látja a thesztrálokat! -a nő kiáltása félbeszakítja a férfi mondatát, és ahogy a kiáltás elhal, fájó űrt hagy maga után. Margaret szája elé kapja kezét, mintha ezzel visszaszívhatná a mondatot, mely ma egész nap ott keringett a fejében, majd arcát ismét elöntik a könnyek. Visszaborul az asztalra és néma zokogásba kezd. Jeffrey maga elé mered. A vitában vereséget szenvedett, feleségének igaza van, ezek a megdönthetetlen tények.
Eközben az aprócska kislánynak néma sikolyra nyílik a szája. Hát róla volt szó.. A kis plüssnyúl halk puffanással ér földet a szőnyegen, elterülve a konyhaajtó küszöbén, füleivel elérve egészen az ajtófélfáig.
Ő a nem normális gyerek.. Az anyja mondta. Nem nevelhetik tovább.
Egy lépést hátrál, kezét az arcához emeli, és hitetlenül tapogatni kezdi puha arcbőrét. Mintha abban kételkedne, hogy ő tényleg itt van. Szemei ijedten merednek még mindig a konyha irányába. Sírni akar, de szemébe nem jönnek a könnyek. El akar futni, de lábai nem mozdulnak. Csupán a fájó ürességet hallja, mely teljesen körbeveszi. Anyjának zokogása olyan távolinak tűnik, a konyhában keletkező, éles zajok mintha egy másik univerzumból próbálnának elérni az előszoba dermedt kislányáig. A némaság, amit hall, szinte megsüketíti, ahogy agresszíven nekifeszül dobhártyáinak. Csak arra tud figyelni, hogy mélyen a kis testben valami óriási roppanással darabokra törik. Úgy érzi, hogy ebben a pillanatban megszakad a szíve. De a könnyek csak nem jönnek. Kezeiből kiszökik a vér, tenyere jéghideg és nyirkos. A konyhából kiáradó fény olyan túlviláginak tűnik számára.. Már nem érzi azt, hogy be akarna futni, megölelni az apját, megvigasztalni az anyját. Csak azt tudja, hogy valami megváltozott ma este.
Lehunyja szemeit, és hátat fordít a konyhának. Már nyuszijának hiányát sem érzi. Lomhán megindul a lépcső felé, fel az emeletre. Egy fokot sem kerül ki, nem érdekli már az sem, ha zajt csap. Csak azt akarja, hogy ismét a szobájában lehessen.

A konyhában lévők mind arcukat kezükbe temetve hallgatnak. Margaret lassan abbahagyja a zokogást, Jeffrey pedig ráemeli átható tekintetét. Épp szólásra nyitná száját, mikor az ajtón túlról a lépcsőfokok nyikorgására lesznek figyelmesek. Pár pillanatig összenéznek, majd a férfi az ajtóhoz lép. Biztos Dorothyen kelt fel a hangoskodásra. Gyors mozdulattal nyit ajtót, míg háta mögött felesége próbálja rendbe szedni magát. Az ajtó kinyílik, de mögötte nincs senki. Jeffrey Moon lepillant, csak egy nyuszi fekszik a küszöbön.
- Csak Dorothy nyula.. -neveti el magát megkönnyebbülve a férfi. Ahogy felemeli, és a nő felé mutatja, még Margaretnek is halvány mosolyt csal az arcára. Csak a kislánya nyuszija kóvályog errefelé.