A Főutca

[1996● RAYLA ●⭃ Minek jöttem én ide? ⥷]

1996
● RAYLA ●
⭃ Minek jöttem én ide? ⥷

Shake it up, shake up the happiness
Wake it up, wake up the happiness
Come on all, it's Christmas time

Hogyan kerültem én ide? Egyszerűen nem tudtam felfogni ép ésszel, miért is keringtem én ezen a nyálas ünnepen. Mindkei szereti egymást, mindenkinek van hova tartozni, én meg még csak haza sem fogok menni,mert mit csináltam volna anyámmal? Na tessék, már megint itt tartottam, még ezen az ünnepen is. Ránéztem a kezemben tartott forrócsokis bögrére, amit csak úgy a kezembe nyomott az eladó, gondolom megsajnálta, hogy ilyen búskomoran meredtem úgy húsz perce a bödönére amibe a csokit kavargatta. Még egy mézeskalács emberkét is kaptam bele, de amíg csak ázott és ázott a csészében egyre fancsalibb feje volt már neki is. Nagyszerű. Mindenki olyan boldog.
És csókolózó emberek voltak mindenhol. Újra ránéztem a forrócsokimban ücsörgő mézeskalácsom...helyére ugyanis a süteményem nem volt sehol... Csupán a gőzölgő helye marat utána... Ja látom, ott kúszik a hóban, jajj, hát au. Hát ennyi a kúszásról. Ő se szerencsésebb mint én. Inkább csak csoszogtam tovább, meredten nézve magam elé, mert igazából a házvezetőm küldött ki ide, mert szerinte is nagyon ijesztően bámultam a plafont és állítása szerint úgy néztem ki, mint aki a ravatalánál fekszik. Miért jön minndeki ezzel? Azért ennyire ne legyen már szokatlan, hogy élni nincsen kedvem. Még ez a karácsonyi dal is szólt...
- kis karááácson nagy karRÁÁÁÁÁCSOOOONY KISÜLLTEEMÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁR...
najó, megsüketültem. Nem elég, hogy zombiként halok meg, süket zombi leszek. Még mindig csengett a fülem, amikor nekimentem egy járókelőnek. Már fel voltam készülve, hogy elküld mindenfelé, de csak megölelt, és belerikkantott az addig ép másik fülembe.
- BOLDOG KARÁCSONYT, fel a fejjel, fiam!!
ja, neked is, beléd is... Aztán tova is suhant. Igazából csak elkalandoztam. Eszembe jutottak a régi karácsonyok, amikor a vásáron a többiekkel rikácsoló díszeket vettünk és trolkodásból azt adtuk a lányoknak, mint "szerelmes karácsonyi ajándék" címszó alatt. na meg hócsatáztunk a vásár közepén, ilyen tömegesen, mindenki beszállt, és én annyit üvöltöztem, hogy megvédem a váramat, hogy berekedtem, Aident mint egy mellékesen megfürdettem a hóban, aztán betörtük egymás orrát, de idegesített az ünneprontó aurája. Jah, meg emlékszem, amikor hazamentünk, építettünk hósárkányt, és rültettük a húgomat. És anya mákos sütije akkor volt a legfinomabb, amikor az utolsó részekért veszekedtünk a testvéreimmel. Oké azt hiszem kezdtem elbőgni magam.
Szerettem volna erős lenni, szerettem volna úgy viselkedni mint a többiek. Nekik is voltak veszteségei, nekik is haltak meg szeretteik. De én egyszerűen képtelen voltam újra olyan lenni mint régen. Az ikertestvérem nélkül nem volt senki, aki miatt érdemes lett volna egyáltalán hülyeségeket csinálni. Olyan trotty és tré lett minden, nem is emlékeztem mikor mosolyogtam utoljára, mikor nevettem úgy igazából,és megint itt depiztem a forgatag közepén és megint kaptam egy árustól valami ingyen kaját kis elviteles dobozban, meg sütit. Éppen ballagtam volna nagy komótosan enni valami üres, csendes elhagyatott zugba, amikor nekem jött valami lány.
- Bocsi! Remélem nem okoztam benned maradandó sérülést, csak beszólt egy törpe.
Törpe? hát mondjuk a mostani elsőévesek eléggé furák lettek, azt hitték ők a suli kiskirályai, pedig szerintem én sem voltam ennyire köcsög. Vagyis nem tudom, honnan is tudhatnám, rég elfelejtettem milyen voltam. De nem is mondtam semmit, csak csendben pislogtam rá. -  Mármint... Egy ilyen bábu izé... - ez a csaj voodoobabázik, vagy mi a fene? Egyre furább lesz ez a beszélgetés. Mondjuk akkor lenne beszélgetés, ha én beszélnék is mondjuk. Mindegy. -  Őőő, tök mindegy. Jól vagy?
- Hát ja, már ha úgy vesszük egész jól vagyok, elvégre karácsony meg egyebek, ja - mondom fásult színtelen hangon. Nagyszerű, most jól le is gyilkoljuk mások hangulatát. Aztán kicsit jobban megnézve a lányt inkább el is kullogtam volna szégyenembe, Vagyis ja, azt hiszem ez most egy ideális ötlet, hogy lelépjek, még mielőtt felismerne. Miért pont Raylába botlottam bele? Azért hátráltam is tőle, mert a fejünk felett volt egy fagyöngy. Meg amúgy is, ennek a csajnak okoztam egy életre szóló tériszonyt. - Nem is rabolom tovább az idődet, meg ilyenek, szóval mennék is enni - dünnyögtem és reméltem, hogy az evés szóra nem kezd el követni. Közben meg meg is ugrottam mert valami beleharapott a lábszáramba.
- Nézz a lábad elé, te köcsög! - visított egy hang a hóból, én pedig meredten néztem, ahogy támadnak a trollok. Vagy mik a bánatok ezek.

B   e   n   j   a   m   i   n


l'inverno è qui

2000. december 21; Roxmorts; öltözet

Még egy kicsit odébb araszoltam a standtól, szorosan fonva ujjaimat a bögre köré, hogy legalább a lágy hóesésben ez melengessen. Nem ártott volna lassan keresni egy csendesebb kis zugot, ahol végre elfogyaszthatom a forrócsokimat, de előre azért inkább megbizonyosodnék arról, hogy a srác tényleg rendben van, mert elég halálravárt feje van... Nem szokásom ilyet mondani, de most az egyszer remélem, hogy miattam, mert kinek van ilyen rossz kedve a karácsony közeledtével?!
- Hát ja, már ha úgy vesszük egész jól vagyok, elvégre karácsony meg egyebek, ja - Na, ez aztán lelkesedés, komám. Fintorogtam is egy kicsit arra, ahogy a szavak elhagyták a száját, és összébb húzott szemekkel felsandítottam rá. Jó magasan volt... Vagy csak én vagyok túl alacsony, a százhatvanegy centicskémmel, khm...
- Meg egyebek...? Látom, valakinek nem jutott elég mályvacukor a forrócsokijába... - ugrattam, kicsit feljebb húzkodva a szemöldökömet, és erre bele is kortyoltam a sajátomba, ha már egy pillanatig nyugalom volt. Persze ez nem tartott sokáig, csak abban a másodpercben még nem sejtettem.
- Nem is rabolom tovább az idődet, meg ilyenek, szóval mennék is enni - folytatta a srác, a kaja szóra pedig úgy csillant fel a szemem, mint aki már hetek óra nem evett. Pedig csak pár rövidke óra telt el a legutolsó étkezésem óta, de ha valamit tudni kell rólam, akkor az az, hogy bármikor, bármennyit tudok enni, és imádok is. Így tehát, leplezetlen lelkesedéssel közelebb léptem.
- Uuuu, hová? - kíváncsiskodtam, mintha nem lenne egyértelmű, hogy én most baromira vele fogok tartani... Aztán hirtelen valami felvisított a lábunk felől.
- Nézz a lábad elé, te köcsög! - Felvont szemöldökkel néztem végig, ahogy egy csomó ilyen kis bábu szar rohangál el a lábaink alatt, és hogy őszinte legyek, a látvány még egy egészen nevetséges is lett volna, ha ezek a cuccok nem olyan bunkók és utálatosak. Ráadásul pillanatok alatt felfordulást keltettek, hogy valaki meglökött hátulról, és ismét a srácnak ütköztem, csak ezúttal az arcom telibe a mellkasába csapódott, és dammit, ennek milyen rohadék kemény mellkasa van, hát szerintem betört az orrom...!
- Üöhm... - adtam a hangot a kellemetlenségemnek, ráadásul hirtelen csak elhúzódni is csak úgy sikerült, hogy megkapaszkodtam a karjában. Oppáá... Remek, most azt hiszi, hogy direkt telibe tapiztam meg, közben csak lökdösnek mindenfelől... Azért lesandítottam a bögrémre, az rendben van-e, és bár kiborulni nem borult ki, a tejszínhabból egy jó adag az én és az ő kabátjára is rákenődött. Cazzo!  Ez csodás, tényleg csodás, és... Nem bírtam megállni, felnevettem. - Nem hiszem el... Tudod mit, ismeretlen, depis srác? Szerintem meneküljünk.
Figyelmen kívül hagytam a tényt, hogy talán már tényleg egy tapadós kis picsának hisz, de megragadtam a kezét, hogy magam után kirángassam az ide-oda ugráló ember és bábutömegből, közben azonban éreztem, ahogy valami, a hónál gyanúsan súlyosabb cucc potyog a hajamba. Ám egyelőre nem volt szabad kezem, hogy közelebbről megszemléljem, mi is ez, csak kifelé csörtettem a tömeg széle felé, ő meg remélhetőleg nem szakadozott le, hogy megálljon a visongó mindenség közepén szomorúan bámulni a havat.
Ha végre-valahára, életben kiverekedtük magunkat a többiek közül, és a cuccaink is túlélték, akkor kifújtam a levegőt számon át, és figyelve a kis ködöt a lélegzetem által, elengedtem a kezét, hogy kitapintsam, mi potyogott a fejemre.
Fagyöngy? Hahh, hahhh, zseniális!
Valahogy még mindig vigyorogtam, ahogy felé fordultam, és játékosan meghúztam a szemöldökömet.
- Hát ez izgi volt, nem? Na, még mindig éhes vagy? - Körbenéztem, kutatva tekintetemmel valami kaja után. - Csak mert én igen. Ja, a tejszínhab miatt meg bocsi, de nem az én hibám... Én is kaptam belőle. - Pillantásom a foltra esett a kabátomon, aztán meg is vontam a vállamat, és tovább forgolódtam. - Cibo, cibo, cibo... ah, ho capito! Te is látod? Nem tudom, ott mit árulnak, de hmm...
És már meg is lendültem a kis stand felé, észre se véve, hogy az előbb még olaszul is hablatyoltam. Igazából néha megesik, elég csak egy kicsit elengedni magam, és néhány alapvető kifejezés amúgy is hamarabb jön néha a számra olaszul, mint angolul. Szerintem az akcentusomon is érződik, hogy nem vagyok teljesen idevaló, de az tuti, hogy sok szóval nagyon meggyűlik a bajom kiejtésügyileg. Oda se pillantottam, hogy követ-e, de valamiért bíztam benne, hogy ezt teszi. Miért? Ki tudja. Egyedül minden sokkal unalmasabb.
- Amúgy Rayla vagyok, Rayla Blake - mutatkoztam be. És éhes.

[1996● RAYLA ●⭃ Minek jöttem én ide? ⥷]

1996
● RAYLA ●
⭃ Minek jöttem én ide? ⥷

tükörképem

Shake it up, shake up the happiness
Wake it up, wake up the happiness
Come on all, it's Christmas time

Határozottan megváltozott ez a lány, és nem is tudom, hogy örültem-e neki vagy nem. Minden esetre eddig még nem ismert meg, ennek viszont nagyon is örültem, mert még mindig féltettem tőle a.. Hm. Szóval őket. Nem jó dolog olaszokat magadra haragítani, mert kifejezetten veszélyesek. A megjegyzésére nem is reagáltam, valahogy már nem úgy pörögtek a nyelvemen a frappánt visszavágások. Hát igen, Aiden mindig is elememben tartott, akár a húgom, és... Hát nélkülük nem sok értelme volt harmad magammal szócsatákat vívni. Az kifejezetten irémesnek tűnt, még belegondolva is. Nem akartam kikötni a Szent Mungóban... De igazából sehol sem... Jobb is lenne sehol sem lenni. Úgy olyan egyszerű lenne. Na ja, igen.
Mély és filozófikus elmélkedésemből egy visiító mini, támadó troll szakít félbe, akire még véletlenül rá is léptem. Nagyszerű, nem csak mézeskalács gyilkos, namem trollgyilkos is lettem. Lehetne ennél szarabb egy ilyen vásár? Nos, hát mindegy... Végül is nekem tényleg teljesen totál mindegy minden. Bár kicsit örültem, hogy láttam Raylát, még ha ő nem is ismert meg. Tök szép lány lett belőle. Khm, jó, ez nekem is jár még, hogy ilyet gondoljak, elvégre 18 éves srác vagyok. Közben a kezemben szorongattam a kajás szatyromat, és meredten bámultam a rohamozó manókra. Aztán nekem esett a lány. Vagyis nem úgy értem, hogy úgy nekem esett, mint anno a seprűn, hanem nekem esett és befejelte a mellkasomat. Nem mondom azt, hogy au, mert kicsit ki voltam edződve a kviddics miatt, ott azért nem ártott némi izmot magamra szedni, ha már hajtó voltam. Ki kellett bírnom a gurkók beteges támadásait. Aztán éppen hogy eljutott a tudatomig, hogy össze lettem habozódva, amikor nekem is nekem ment valaki, hogy az anyukáját...Aztán én nyomódtam Raylához, talán messziről meg talán neki is úgy tűnhetett, hogy rányomultam. Fantasztikus, ennél szerencsétlenebbül nem jöhettem volna ki ebből se, így gyorsan elléptem.
- Hát... bocsi - erőszakoltam ki magamból valami érteleset, de ő szerintem meg sem hallotta. Lendületesen karattyolt tovább. Mondjuk ez anno is tiszta cukivá tette. Na, de nem mintha olyan sok okom lett volna ezen a régi emléken vekengeni. Kb. ez után úgyem fogunk többet találkozni.
- Nem hiszem el... Tudod mit, ismeretlen, depis srác? Szerintem meneküljünk - mondta, majd kézen ragadott és húzott maga után, én meg azt hiszem annyit nyögtem ki, hogy:
- He? Mi? Mi, hova, minek, miért? - és staöbbi. Amúgy meg mi az, hogy fura depis srác? Én nem is vagyok depis, csak a kelleténál többször vagyok lehangolt. Mindekivel előfordul ez, nem? Mire viszont kettőt pislogtam, máris egy kajás bódnál álltunk, ahol mindenféle húsok meg pecsanyék voltak. Remélen mem akarnak megint kaját adni nekem, telejsen jól vagyok,nem értem az embereket.
- Hát ez izgi volt, nem? Na, még mindig éhes vagy? - kérdezi, mire csak sóhajtok. Hát igazából ennél jóval izgalmasabb dolgok történtek velem régebben, de a háború utáni éveket nézzük, ja ez eddig életem legizgalmasabb napja.
- Öhm, ja... hurrá - nyögöm ki a mai napon a sokadik fogyatékos mondatomat, de minek is erőlködjek, úgysem lesz jobb semmi, még akkor sem, ha emberek között vagyok, mert vagy az elvesztegetett éveim jutnak az eszembe, vagy a családom halott tagjai. Hülye ördögi kör. Viszont Raylát elnézve örültem. Örültem annak, hogy ő jól volt, nem pedig az a félős sírós kislány, mint akinek megismertem. Legalább neki jut boldogság is. Legalább is ezt szeretném hinni. - SZuper, hogy ilyen lelkes vagy - bukott ki belőlem, pedig még nem is ismert meg. Szerencsére ezt ismeretlenül is mondhatta neki bárki. - Hát igen, eléggé éhes vagyok, de út közben az árusok feltankoltak kajával... - kezdtem el a magyarázást, de már rángatott is tovább. Hát már értem miért nem tetszett neki az, amikor én cibáltam. Jójó, SORS, felfogtam, na, most márbékén is hagyhatsz. - De a mézaskalács emberem megszökött - tettem hozzá fájdalmasan lehangolt fejjel. Még egy mézaskalács embert is az öngyilkosságba kergettem, mert túlságosan szomorú fejjel bámultam rá. Majd egyszer csak elillant én meg tökre faképnél hagyva ott mradtam. Öhm. Öhm. Fogalmam sem volt végül miért eredtem utána, egyszerűen csak megkerestem a sapkájának bojtját és csak követnem kellett az olasz hablatyolást.
- Válassz valamit... Meghívlak rá - mondtam kicsit kifulladtan, miután utólértem az egyik kajás bódénál. Hát na, mindig is jól nevelt srác voltam, és közben előszedtem a pénzemet is, hogy ne akkor szerencsétlenkedjek... És hogy a fenébe került ide is egy olyan fagyöngy?
- Amúgy Rayla vagyok, Rayla Blake - Mi volt ez a James Bondos bemutatkozás? Magam sem vettem észre és elvigyorodtam, de közben sorra kerültünk és csak a után tudtam válaszolni, miután fizettem. Mert na, a a lovagias férfi fizet ilyenkor. Magamnak nem kértem semmit, tele voltam pakolva pecsenyével. Ez a fagyöngy meg követett. Miután ott hagytuk a bódét, én ragadtam kézen és lendületesen elkezdtem húzni kicsit odébb a tömetől, és a fagyöngyöktől hogy egy szabad kipakolt asztalra le tudtunk végre ülni.
- Benjamin Ray Freaser - mondtam végül én is, és nagyon reméltem, hogy így sem ugrott be neki ki vagyok. Nem is tudtam volna megmagyarázni, hogy miért nem akartam. Nem akartam, hogy azt lássa, hova jutottam. Nem akartam azt, hogy megkérdezze mi lett velem. Nem akartam semmit. De belül mégis...egy kicsit... egy nagyon kcsit...reménykedtem. Közben kiszedtem a kajámat, és azt is felé toltam. - Vehetsz ebből is, egyedül képtelen lennék megenni... - sóhajtottam kicsit talán túlságosan letörten. Az étvágyam és akedvem is drasztikusan csökent május másodika óta.

B   e   n   j   a   m   i   n


l'inverno è qui

2000. december 21; Roxmorts; öltözet

Mire kivergődtünk a tömegből, addigra még legalább hatszor egymásnak lökdöstek az emberek, de aztán végre kijutottunk, bár a forrócsokim tejszínhabjában esett egy kis kár - meg a kabátunkban -, dehát efelett hajlandó voltam eltekinteni. Izgatottan leskelődtem körbe, hogy megpillantsak valami kajás bódét, még ha a fiú keze tele is volt mindenfélével. Na meg, ha már a srác... Siralmas. Komolyan, siralmas, hogy lehet valakinek ennyire rossz a kedve, costantemente?! Legalábbis, mióta egymásnak vergődtünk, olyan a feje, mintha megnyúztam volna a macskáját.
Úgy döntöttem, nem adok neki több időt depizni. Kirángatom a szarkedvből, mert hogy lehet már így viselkedni? Karácsony vaaaaan!
- Hát igen, eléggé éhes vagyok, de út közben az árusok feltankoltak kajával... - Én már kézen fogva húztam is tovább, mert kiszúrtam valamit a távolban. Kaja, kaja, kajaaaa...
- Úúúú! Szóval nekem is csak életunt fejet kell vágnom, és megdobálnak ingyen kajával? Ez de állaaat... - De amúgy tényleg, hát imádnám. Azért felvigyorogtam rá, hogy az életunt megnevezésért ne haragudjon meg, meg ilyesmik. Tulajdonképpen nem tudhattam, mire ez a nagy rosszkedv. És tovább gondolva, nem is volt hozzá közöm. De valamiért nem bírtam, ha szomorúak az emberek a környezetemben. Én is rosszul éreztem magam tőle. Talán a legtöbben nem gondolnák, de belém is szorult empátia, egy egészen nagy csuporral.
- De a mézeskalács emberem megszökött. - Na, hát említett empátia ide-vagy oda, ezen hangosan felnevettem, még a még depisebb feje ellenére is. Sőt, meg is kellett állnom, mert annyira elkapott a nevetés a szavaira. Megszökött! Végem!
- Zseniális - vigyorogtam szélesen. - Zseniális vagy, hogy csináltad?
Tényleg tudni akartam a titkát. Hogy lehet valaki ennyire lehengerlően bénán cuki?
Arresto, cukit mondtam?!
Na, hát gyorsan tovább is indultam, mert kiszúrtam egészen közelről egy kajás standot, és itt már nem álltam meg, előjött az éhes olasz énem, és át is verekedtem magam a tömegen a finom illatok irányába. Fel se tűnt, hogy a srác alig tud követni, csak mikor félig lihegve ért be, már a mindenféle finomság előtt állva.
- Válassz valamit... Meghívlak rá. - Felcsillantak a szemeim, ahogy fellestem rá. Óóóó, oké... hát rendben, nem fogok ellenkezni.
Azt hiszem, eddigi egész életemben több pénzem ment rá kajára, mint bármi másra, úgy összesen. De nem tehetek róla, életem az evés. Minél hizlalóbb, ráadásul, annál jobb. Ami elég gáz, na... De amúgy komolyan fogalmam sincs, hogy nem híztam még el totálisan. Tényleg egy kicsit többet zabálok a kelleténél... És igen, ezt nagyon nehéz bevallani, de hát na, elkapott az őszinteség, meg minden... Na, de inkább örülök, hogy jó géneket örököltem. El se hinnéd, hogy nézett ki világéletemben apu anyukája. Egész nap sütögetett - na mondjuk főleg nekem -, és az alakjáért szerinte hetven évesen is sok fiatal nő ölt volna. Szóval ja, a dolog valahova ide vezethető vissza. Na, meg anya is elég nádszál, ami azt illeti. Ha nem sportolnék, valószínűleg én is laposabb lennék, mint ez a pad itt előttünk.
- Hmm... Egy olyat szeretnék! - Valami hamburgerszerűség volt, más névvel, amivel nem volt kedvem bénázni az olasz akcentusságommal, így maradtam a jó kis, izgatott vigyoros bökdösésnél, aztán saját angyalomként pislogtam fel Benre, ahogy tényleg kifizette az adagomat. Hát, azért tényleg az a minimum, hogy felvidítom. De, hé... hé... LÁTTÁTOK?! Elmosolyodott, én láttam! Az már persze más kérdés, hogy a bemutatkozásomon, de hát na, mellékes, ha végre nem olyan savanyú feje vágott. A vonásai itt fel is ragyogtak, és egy pillanatra még el is merengtem az arcán.
Minden köntörfalazás nélkül, megállapítottam, hogy sokkal jobban áll neki, ha mosolyog. És erre az én ajkam sarka is felfelé görbült.
- Egészségedre! - A néni felém nyújtotta hamburgert egy kis szatyorban, valami pedig csillogott a szemében, ahogy a mellettem magasodó fiúra is felsandított. Kicsit felhúztam a szemöldökömet, de nem sokáig foglalkoztam vele, le sem esett, hogy milyen látványt nyújthatunk éppen, inkább csak a korgó gyomromra figyeltem.
Mire feleszméltem, már kézen ragadott, és ezúttal ő kezdett el húzni valamerre, én pedig addig még egy pár pillanatig, továbbra is azon a vigyoron agyaltam. Valami ismerős volt benne, fogalmam sincs, hogy mi, talán hülyeség, de elég volt ahhoz, hogy kicsit idegesítsen.
Egy padhoz huppantunk le, ahol ő is kipakolta a szerzeményeit, és be is mutatkozott.
- Vehetsz ebből is, egyedül képtelen lennék megenni...
- Vaóó... Ez király - pillantottam végig a kincsein, ahogy kicsomagolgattam a hambimat a zacskóból. Oww, nyami! Na de, talán kicsit gázul kéne éreznem magam a tény, hogy tudom, amiket most ide kipakolt, én simán betömném egyedül... Egy óra se kéne. Komolyan.
Aztán egyszer csak a zacskóból kirobbant néhány apró kis flitter, beterítettek mindkettőnket a rózsaszín kis papírdarabok, de ezen kívül, az asztalon hirtelen az összes egy kupacba húzódott, és nem elég, hogy néhány közülük kis vörös rózsafejjé változott, még apró, szívecske alakú, és azt hiszem... hm, igen, vanília illatú gyertyák is gyulladtak, nem törődve a hóeséssel.
Csak pislogtam az újdonsült randihelyszínre egy darabig, aztán fellestem Benjamin arcára.
- Ó... hát oké.. - Szavaimra pedig a legnagyobb nyugalommal, beleharaptam a hamburgerembe. - Hmmm! Isteni!
Tényleg az volt, minden klappolt benne. Kiélveztem a falatot, aztán megtöröltem a számat egy darabka, rózsaszín szalvétával, és a fiúra vigyorogtam.
- Kitalálom, még fagyöngy is van a fejünk felett... - Inkább fel se pillantottam, mert biztos voltam a válaszban. Helyette tovább eszegettem. Hát, engem nem különösebben zavar ez az egész hülyeség, amíg a kaja kurvajó...
Egy kis ideig csak kiéveztem a falatozást, az egyre finomodó hópelyheket, és a helyzet humoros gunyorosságát, amelyet én bevallom, egészen élveztem.
- Hmm... Benjamin... Ismerős vagy nekem... - jött aztán csak egyszer az ajkaimra, ha beállt köztünk egy kis csendes pihenő. Közben épp belekortyoltam a forrócsokimba. Persze,, úgy is beleéghetett az arca a memóriámba, hogy csak megpillantottam egyszer a folyosókon, de valami azt súgta, ennél többről lehet szó. - De nem különösebben rémlik, hogy honnan.

[21/12/2000● RAYLA ●⭃ Minek jöttem én ide? ⥷]

21/12/2000
● RAYLA ●
⭃ Minek jöttem én ide? ⥷

tükörképem

Shake it up, shake up the happiness
Wake it up, wake up the happiness
Come on all, it's Christmas time

Nem hiszem el, hogy valaki ezt tök szórakoztatónak találta. Vagyis gondolom én is körberöhögtem volna anno egy ilyen szerencsétlent, mint aki én vagyok, de azért na. Nem is tudtam, hogy örüljek-e vagy sírja azon, hogy még ilyen cseszett szar kedvvel is szórakoztató voltam. Ugyanis szerettem szórakoztatni, d emost valahogy ezzel nem ez volt a szándékom. Azt hiszem Aidennek igaza volt abban, hogy mindegy hogy nézek ki, így is úgy is nevettséges maradok. Felsóhajtottam. melleleg hogy lett ebből a lányból ilyen tök pörgős csaj? A süveg biztos a jövőbe látott vagy nem tudom, de a Hugrások személyisége minidg is nagyon vicces volt. Sok barátom volt köztük is, bár jelenleg egyikkel sem tartottam évek óta a kapcoslatot. Valószínüleg vele is az lesz, hogy csak ma találkoztam vele hosszú évek óta először és utoljára így kicsit már tutinosabban tudtam elengedni ezt az egészet. Úgysincs senki aki egy ilyen szerencsétlennel akarna együtt lenni, tökre lehúztam eddig is mindeki hangulatát.
- Úúúú! Szóval nekem is csak életunt fejet kell vágnom, és megdobálnak ingyen kajával? Ez de állaaat... - Rásandítottam és fürkésztem kicsit az arcát, hogy ezt mennyire gondolta komolya, de valamiért olyan őszinte lelkesedés fűtötte minden iránt, hogy inkább ráhagytam. Hát ha te így gondolod. Legyen akkor állaaat. Még mindig vérzett a szíve attól az öngyilkos mézeskalácsembertől, és még a halála is, jaj, az a reccsenés, és ahogy szétlapult a hóban, hát rettenetesen fájdalmas volt. Még látni is.
- Zseniális vagy, hogy csináltad? - rögöte el magát. Amikor kicsi volt sose láttam nevetni, pedig egyszer-kétszer elmentünk egymés mellett, de aztán hiába integettem neki, úgy nézett ki teljesen megfeledkezett rólam. AMit végül nem is csodáltam, kicsit talán túlzásba vittem. Bár nem tagadtam sosem, hogy igazából rajta kívül egy lányt sem vittem el még a Konyhába. Szóval nagyon is lovagias gyerek voltam.
- Ez az én különleges skillem - dünnyögtem, mert nem voltam benne biztos, hogy érti a kocka szlenget. Szerettem videójátékozni, bár Aiden nélkül tök unalmas volt minden, és inkább már csak porosodtak a padláson a konzoljaim és a játékaim. Minden esetre sokkal jobban állt neki, hogy ilyen vidám volt, mert ahogy elnéztem, nagyon is szépen mosolygott. De hova gondoltam megint, úgysem fogunk többször találkozni,  főleg úgy, hogy nemsokára el is ballagok. Na de hova. Nincs is célom.
Ahogy végül sikerült letelepednünk valami asztalhoz, ahogy kibontotta a kaját, midnenféle rózsaszín meg nem tudom én mik hánykódtak ránk, és te jó ég, mi ez a rózsaszín romantikus hangulat? ENnyire egy párnak néztek volna minket? Nagyszerű. Mert minden bizonyára bejött neki az én savanyú képem, hát hoogyne. A néni biztosan rövidlátó volt vagy mi.
Ahogy magam elé húztam néhány kaját, lesepertem a fejemről a szívecske alakú szírmokat. Meg akartam kérdezni, hogy neki ez nem kínos-e, de teljesen belefeledkezett az evésbe. Nos, mondjuk én is szerettem enni, legalább ennyi közös biztos hogy van bennünk. De mégis hova gonoldtam már megint.
- Hát jó étvágyat... - amíg ettünk, egy ideig csenbden elmerültünk az ízek finom világában, és esüszöm csak a kaják miatt nem lettem öngyilkos. Ki tudja milyen cucc van a túloldalon, lehet sose leszek éhes, de biiztos hiányoltam volna mindent. Mégsem ettem olyan jóízűen, ami tökre ellentmondsos volt, mert hiába szerettem enni, az ízek olyan semmilyenek voltak, hogy egyre kevesebbet ettem, és egyre kevésbé élveztem, így nem is csoda, hogy egy csomót meghagytam az én adagomból. Ha Rayla nem finnyás, majd odaadom neki. Azért fel-fel lestem rá, mert na. Még minidg meg voltam lepődve, hogy ennyire eleven lett.
És mennyire megkönnyebbültem, hogy nem emlékszik rám. Lehet a sokk miatt el is felejtett. AMi jó is volt így.
- Nem fontos, hogy ki vgayok, úgysem számít. Biztos láttuk egymást a folyosókon - sóhajtottam fel, de még én is meglepődtem milyen keserű szájízzel mondtam ezt. Egy ideig gondolkodtam, hogy mit is kéne beszélgetni vele, mert hát az oké volt, hogy régen mindig rámjött a szófosás, most ez tökre nem ment. Egyáltalán mit kérdezzek? Várod az RBF-et? Na persze, ki bezsél karácsony előtt erről? Az meg, hogy hol tölti a karácsonyt megint csak túl személyes lenne. Szóval a világ legáltalánosabb és legénább szövegével huzakodtam elő, miután megettük a kajánkat.
- Egyre sűrűbben esik a hó.  - Gratulálok, megnyerted ezzel az év leghülyébb szövege cím első helyét. - Elsétálhatnénk még azok mellett a bódék mellett, utánuk van egy kisebb kocsma, ha melegedni akarsz - mondtam, bár azért a kocsma sem egy ideális "hívjunk meg oda egy lányt" szöveg.
Bármit is reagált erre, vagy bármit is mondott, inkább csendesen összeszedelőzködtem közben, miután ő is befejezte az evést, és megindultuk valamerre. Egyre srösödött a tömeg, és bár nem nagyon akartam mézeskalácsot enni megint, csak összefutott a nyál a számban, ahogy azt a bódét megláttam, így oda tereltem finoman Raylát is. Volt ott midnenféle forma és alak, még láttam házimanósat is, bár az kicsit morbid, de egy Malfoy kaliberű elmebeteg úgyis megvette volna szerintem. De a sárkányos, és seprűs, meg kviddicses mézeskalácsok tök jól néztek ki. Nem veszek többet mézeskalácsebmert, így kértem egy csomót a kviddicsesből.
- Válassz te is nyugodtan, meghívlak rá - fordultam felé, amúgy is béna, ha egy lán yúgy fizet, hogy mellette van a fiú is. Apám túlsáágosan is ilyennek nevelt. Aztán nem hallottam, hogy mit mondott, így közelebb hajoltam hozzá, mert zaj volt, rikácsolt a kórus, meg a bódés emberek, így kissé talán túl közel is kerültem a szájához...Majd csak azt éreztem, hogy valaki nekem jött, majd a szám az övéhez ért.
Na jó. Nekem végem.

Avery
2000. december


Roxmorts

outfit

Nem mondom, hogy teljesen elvesztek a dolgok Averyvel, de azért rám telepedett szokás szerint a bizonytalanság, amiért olyan ritkán látom őt. Persze ott volt az a vajsörözés novemberben, meg egy nagy séta a faluban, de valahogy úgy éreztem, nem tettem magam rendesen oda a dolognak. Talán azért, mert időközben Deannel is egyre többet találkoztam és egészen belemerültem a jövőm tervezgetésében. Leadtam a keresztféléves jelentkezésemet két akadémiára is, bár nem látom valószínűnek, hogy bárki éppen engem akarna páciensek közé engedni… még a végén lerobbantanám a szerencsétlen fejét. Mindenesetre az már bizonyossá vált, hogy egyre inkább kezd oszladozni a melankólia, ami az elmúlt éveimet jellemezte. Mintha csak kezdenének helyre állni a dolgaim.
Averyn gondolkodtam, mikor beléptem a Roxmortsban tartott adventi vásár forgatagába. Talán már nem is volt a kastélyban, hiszen van családja, aki hazavárja az ünnepekre. Én mégis, ahogy a szemem sarkából rápillantottam, azonnal a kedves mosolyára gondoltam. Szívesen karomtam volna át és sétáltam volna vele jó messzire az éppen rikácsoló kórustól. Valamelyik levélben persze volt szó arról, hogy majd összejövünk karácsonyozni valamikor, de pontos időpontot nem beszéltünk meg… mégis úgy tűnt, itt az ideje beszerezni valami ajándékot. Nem értettem a női dolgokhoz, ezért csak valami apróságot akartam, aminek biztosan örül. Szóval meg is álltam röktön a harmadik standnál, ahol egy kedvesen mosolygó, fiatal boszorkány árult szappanokat, meg hajápolásra szolgáló bájitalokat. Persze Averynek gyönyörű haja volt, kizárt, hogy bármiféle különleges ápolásra szorulna.
– Segíthetek kedvesem? – kérdezte az eladónő. Biztosan észrevette, milyen tanácstalan vagyok és hát az nem is volt nehéz éppenséggel. Szerencsétlenül ácsorogva, hunyorogva olvasgattam a fiolák feliratait… és már meg sem rázott, hogy egy kisebb vagyonba kerül az ilyesmi. 
Már éppen felemeltem a fejemet, hogy válaszoljak: „nem köszönöm.” Azonban megpillantottam a fagyöngyöt, éppen a fejem felett és már megint Avery jutott az eszembe. Vajon mit csinál éppen most.
– Ha itt lenne a kis barátnője… – mosolyodott el az eladónő. Nekem ez persze túl nyálas volt. Így azonnal zavartan tettem hátra egy lépést. Aztán úgy voltam vele, hogy most jobb lesz menekülni innen, mielőtt még a szerelmi életemre terelődne a hangsúly. Persze én már magamban rég barátnőmként tekintettem Averyre, de ki tudja ő mit gondol rólam… A nők túl bonyolultak.
– Köszönöm, nem kérek semmit. – böktem oda nagy nehezen, aztán egyszerűen csak elsétáltam onnan. Reménykedtem, hogy most már nem lesz gond és többen nem akarnak romantikus utalásokat tenni nekem. Arra azonban nem számítottam, hogy a következő lépésemmel beleütközöm az irritáló kórusba, mert annyira nem figyeltem, majd azok meglökve eltaszítottak maguk közül, hogy még valakibe belecsapódjak a szó szoros értelmében. Már csak abban reménykedhettem, hogy nem volt nála egy adag forró csoki, ami aztán a nyakamban köt majd ki.

[- Seamus...? Szia! -]

SEAMUS

2000. december 21.
o u t f i t

Végigverekedtem magam a felgyűlt embertömegen, és mélyen kifújtam a levegőmet, miközben igyekeztem lenyugtatni a vágtató szívemet.
Ne parázz már ennyire, ne legyél már ennyire rohadt paranoiás. De képtelen voltam nem az lenni.
Na de egyáltalán minek jöttem ide? Bár maradtam volna a seggemen, de igazából úgy voltam vele, hátha összefutok Sophieval vagy valakivel, de őszintén, nem elég, hogy ez nem történt meg, de most inkább csak méginkább el akarok innen húzni a francba, mint valaha életemben. Komolyan mondom, annyira nyugis volt minden évem. Imádtam a Roxfortot, minden olyan egyszerű volt - persze a háború egy más dolog -, ez volt az a része az évnek, amíg nyugodt lehettem és élvezhettem az életet mindenféle szarság nélkül.
Erre most csőstül zubog a nyakamba minden, hát baromi jó.
Igyekeztem elkerülni, hogy valaki felborítson és hasraessek, ellenben meg kifele sasszéztam a tömegből. Ötletem nem sok volt, hogy mihez kezdek, amint már nem vesznek körbe ennyien, sőt, abban sem voltam biztos, hogy úgy nekem jobb lesz, de nem bírtam itt maradni. Persze mindez lehet, hogy tényleg csak paranoia volt. Nem emlékszem a fickó arcára... fekete lepelben meg bárki lehet. Tulajdonképpen meg abban sem vagyok biztos, hogy engem bámult.
De nem érdekel. Jobb félni, mint megijedni, és pláne jobb félni, mint kinyiffanni, nem? Azóta, hogy már egyszer összekeveredtem egy ilyen feketébe burkolózott alakkal a faluban azután az erdős faszság után, hát... igazából nem  tudom, hogy  mit éreztem. Féltem, mert hülye lettem volna nem beparázni ettől. Ugyanakkor dühös is voltam, mert ő kevert bele, csak és kizárólag ő, és nem hiszem, hogy teázgatni akar velem az a fickó, és a fenébe, ha...
Mélyen bekaptam a levegőt. Nyugalom. Nyugodj már meg!
Fekete kabátom ujja alatt szorongattam a pálcámat, ami kicsit azért adott egy kis biztonságérzetet. Az, hogy már a sulin kívül is varázsolhattam, erősen hozzáadott a magabiztosságomhoz, de az méginkább megnyugtatott volna, ha tudtam volna, hogy nem kell használnom.
Aztán ahogy kifelé meneteltem, egyre fogytak az emberek, már nem tapostak méterenként a lábamra, hátra is sandítottam, hogy felmérjem a terepet... és erre valaki belém csapódott oldalról, hogy igazából fogalmam sincs, abban a pillanatban mi fogott meg, és mi miatt nem vágódtam bele a legközelebbi forraltboros bödönbe fejjel. Ellenben a vállamba az ütközés hatására fájdalom nyilallt, hogy fel is morrantam, egyszerre kifejezve a nemtetszésemet és a fájdalmamat. Az átok helye még mindig nem gyógyult meg teljesen, ami azzal járt, hogy szinte folyton sajgott, pláne, ha valaki még vállon is futott.
Azon gondolkodtam, kedvesebben, vagy kevésbé jólnevelten küldjem el az illetőt a fenébe, miközben arra fordultam, ám ahogy realizálódott bennem, ki is a támadóm, eltátottam a számat.
- Seamus...? Szia! - Hogy örültem-e neki? Te jóságos ég, hát sírni fogok. Ezernyi kérdést tehettem volna fel, hogy hogy van, mit csinál itt, örülhettem volna látványosabban, de képtelen voltam kibökni bármit is a számon, csak átöleltem, és hozzányomtam arcomat, hogy beszívjam illatát.
El se tudom mondani, mit éreztem, annyira megnyugtatott, hogy itt van, hogy pont ő ütközött belém, és csak kapaszkodtam belé néhány hosszú pillanatig, mire végre képes voltam megszólalni.
- De örülök, hogy látlak... - Talán nem is sejtette, hogy mennyire komolyan gondolom. - Hogyhogy itt vagy?
Ekkora már lassan összeszedtem magam, és picikét távolabb húzódtam, így végre legalább az arcára fel tudtam pillantani normálisan, de azért még mindig közel maradtam. Csak úgy tekintettem oldalra megint, de utána ismét rá figyeltem, mert ahogy kezdtem normálállapotba kerülni, tényleg elképesztően örültem, hogy találkoztunk, ami komolyan valami isteni csoda volt. Erre el is mosolyodtam, és közelebb húzódtam megint, hogy egy kis csókban megtalálják egymást az ajkaink, ha ő is szeretné.

B   e   n   j   a   m   i   n


l'inverno è qui

2000. december 21; Roxmorts; öltözet

Talán a kaja is közrejátszott, de elég hamar elengedtem a témát, hogy most mi is olyan ismerős rajta. A neve? Az arca? A depije? Passz, de egyszer úgyis eszembe jut majd, nem? Nem idegeskedtem sokáig a témán.
A kipakolt kaják és a mindenfele hullott fecnik meg rózsaszirmok felett felpillantottam, el a fiú válla felett is, a tömegre, a háta mögött dalolászó kórusra és a sűrű hóesésen át a kastélyra. Ideje lett volna már megszoknom ezt a világot, nem igaz? De akárhova néztem, csak azt juttatta eszembe, hogy Olaszországban ezzel szemben mennyivel másabb minden, az épületek, az időjárás, az emberek. Minden apró kis szó eszembe juttatta, hogy ez olaszul mennyivel szemben hangzik, és ez bizony így ment már évek óta. Nem javult. Ilyen maradok, azt hiszem.
Persze ez most nem is volt fontos, nem kellett volna annak lennie. Hiszen egyelőre a hazatérést illetően is kettős érzéseim voltak - fogalmam sincs, mi a legújabb, amivel anya előállt, a legutóbbi leveleit még mindig bontatlanul őriztem a fiókban. Majd azt mondom, béna a baglya, és nem értek el hozzám a fecnik.
- Elsétálhatnánk még azok mellett a bódék mellett, utánuk van egy kisebb kocsma, ha melegedni akarsz.
Visszapillantottam Benre, ahogy kisöpörtem az arcomból egy hópihék fedte tincset, és elvigyorodtam. Tulajdonképpen örültem a meghívásnak, ezek szerint csak nem lehettem olyan förtelmes társaság számára, még ha a vérmérsékletünk pontosan az ellenkezője is volt egymásnak. Ő nyugodt, kissé talán túl melankólikus, én pedig általában ezerrel pörögtem. Még akkor is, ha belülről nem így éreztem. Azokat az érzelmeket, amikről kissé kínosnak éreztem másoknak vallani, inkább elnyomtam magamban és nem beszéltem róluk. A szomorúság, a kétségbeesés, tanácstalanság, félelem... Nekik sosem volt helyük az életemben, sosem bírtam velük, és anya sok mindent kiváltott közülük a dühöm mellett.
Ezért volt olyan borzalmas a levelekre gondolni. Vagy a kis tetőtéri lakásunkra, ahol anya festményei, ecsetei és vázlatai hevertek mindenfele a dohos helyiségben. Utáltam azt a bezártságot, a szűkséget...
- Karácsony van... - Szinte fel sem fogtam, hogy ezt hangosan is kimondtam, miközben felpattantam, és az említett bódék fele lestem. - Király, menjünk!
Összepakoltuk hát a maradékot, aztán nekivágtunk ismét az emberek közt. Az oldalt húzódó árusokhoz keveredve nézelődtünk, volt itt minden, karácsonyi díszek, éneklő diótörő, angyalka, vagy tököm tudja, mi akart ez lenni, meg egy csomó fagyöngy mindenhol. De legalább az őrült manók errefelé már nem randalíroztak.
Ben eközben kiszúrt egy bódét, amihez közelebb is ólálkodott, én meg követtem, már amennyire tudtam a tömegtől, de igyekeztem nem lemaradni. Mindenféle alakú mézeskalács hegyeket láttam, az ezeket áruló nő mellett pedig egy extrán hatalmas mézeskalács katona ringatta magát, és integetett az arra nézőknek. Hát ez félelmetes... Gyorsan el is kaptam a tekintetemet, ahogy észrevett.
- Válassz te is nyugodtan, meghívlak rá - fordult felém a srác, mire tovább fixíroztam a süteményeket. Ahogy észrevettem egy gyönyörű darabot, felcsillant a szemem.
- Woo... - Egy balerinát ábrázolt tökéletes pontossággal és precízséggel, szóval már éppen rá mutattam volna, de aztán el valahogy nem sikerült.
Egy pillanatra ugyanis elveszítettem a kontrollt az események felett.
Csak visszasandítottam Benre, aki már ekkor is nagyon közel járt, ám a következő pillanatban a maradék távolság is megszűnt. Csak lefagyva álltam, ahogy a szája az én számra tapadt, és próbáltam kitalálni, mi a jó istent kéne most erre reagálnom.
Úgy értem, a hóba fojtsam bele, vagy a mézeskalácsokba?
A pillanatnyi sokk után aztán erőt vettem magamon, és eltoltam magamtól, aztán valószínűleg úgy méregethettem, mint egy idiótát.
- Hát ez nagyon... imponáló volt, köszönöm szépen... - motyogtam egy kis zavarral fűszerezve, ami egyébként szintén ritka érzelem volt felém. - Őőő... hát akkor kösz a kaját, meg minden...
Meg sem vártam a válaszát, csak ahogy tudtam, hátrálni kezdtem, továbbra is furán méregetve a fiút, aztán sarkon fordulva. Hát ez extrémen fura és kínos volt, és te jó ég... Oké, azt hiszem, itt az idő visszamenni a kastélyba és a sárga falak közé fojtanom magam.
Még egy rövid pillantást vetettem vissza rá, aztán összébb húztam a kabátomat, és megpróbáltam kikeveredni a tömegből. Talán én adtam kétértelmű jeleket... vagy picsa se tudja... de azt hiszem, már most elég volt a karácsonyból, pedig még el se kezdődött.

☼ Köszönöm a játékot! ☼

Avery
2000. december


Roxmorts

outfit

Hogy mi történt? Ki tudja? Egy pillanat, annyi volt az egész, aztán megéreztem az ismerős illatot, az arcomon végig cirógattak a szőke tincsek és aztán megpillantottam azt a kedves, mindig ragyogó kék szempárt. Olyan sorsszerű volt ez az egész, mint a kemare-i ütközésünk… a gondolatba bele is borzongtam, pláne, mikor kiejtette a nevemet. Akkor már biztosan tudtam, nem csak a hidegtől hallucinálok, tényleg ott állt velem szemben.
– Seamus...? Szia! – Ahogy átölelt megint átfutott rajtam a felismerés, mekkora hülye voltam. Arról ugyan beszéltünk, hogy találkozunk a szünetben, de nem mentem eléggé utána a dolognak, hogy pontosítsuk. Túlságosan lefoglaltak az akadémiai jelentkezések, na meg az, hogy ne rontsam el a kapcsolatunkat. Annyira igyekeztem, hogy még normális barátként is elfelejtettem viselkedni.
Így hát kicsit magamhoz szorítottam. Arcomat a nyakához nyomtam, hogy még jobban érezzem az illatát. A szívem hevesen dobogva jelezte, mennyire hiányzott nekem. Kellett az a pillanat így kettesben, ölelkezve. Minden meghittség, amit ő adott hiányzott az elmúlt napjaimból… mert ilyen hülye voltam. Az összes roxmortsi hétvégén itt kellett volna állnom, hogy őt várjam, de önző voltam. Egyszerűen éreztem, hogy neki is szüksége volt rám, én pedig megvontam magam tőle. Sosem éreztem egyébként ilyet ezen kívül, s meglepett, hogy ilyen egyértelmű volt mindez.
– Szia… – Suttogtam a puha bőrének, majd apró kis puszit nyomtam oda, mielőtt elhúzódtam volna. A szemébe akartam nézni, rámosolyogni. A szívem persze vadul zakatolt tovább, ahogy az jutott eszembe, hogy elmondom neki, véglegesítettem a jelentkezésem és már lassan a felvételi elbeszélgetés ideje is eljön. Akkor pedig aztán szükségem lesz előtte egy nagy ölelésre.
– De örülök, hogy látlak... Hogyhogy itt vagy?
– Most, hogy látlak igen… – Egy pillanatra én is oldalra tekintettem, hogy lássam, mit nézett vajon. De nem volt ott senki különös, csak a hatalmas tömeg, így egy mosollyal az arcomon fordultam vissza hozzá, hogy aztán végig cirógassak az arcán. – És te hogy vagy? – kérdeztem és nem akartam elengedni. Ahogy megcsókolt, én pedig viszonoztam azt, még erősebben markoltam bele a kabátjába. Hogy nem vettem észre, hogy ennyire vágytam rá? Már lassan arra is kéne valaki, hogy fejbe koppintson, észhez térítsen és ne mindenre az utolsó pillanatban essek rá.
Amikor picit elhúzódott oldalra pillantottam. Volt ott egy forraltboros bódé, így kicsit közelebb húztam Averyt, elkerülve a tömeg. Ujjaimat belefúrtam a szőke tincsek közé és még egy rövid csókkal illettem azokat a csodaszép ajkakat.
– Meghívtatlak egyre? – böktem a bódé felé és óvatosan a tömeg felé kezdtem húzni. Még mindig alig hittem el, hogy ez a valóság, talán azért, mert mostanában nagyon ritkán voltam ennyire önfeledten boldog. – Azt hittem már hazautaztál karácsonyra.

[- Én is jól. Mostmár duplán jól.]

SEAMUS

2000. december 21.
o u t f i t

Egyszerre volt ismeretlen és mindennél kézenfekvőbb az az érzés, ahogy az ölelésébe simultam, ahogy forró puszit nyomott a nyakamra, ahogy megcsókoltuk egymást... Kicsit még idegen volt, hogy valakinek a jelenléte csak így megnyugtasson, szavak és különösebb tettek nélkül, az pedig egyenesen arcon csapott, hogy mennyire hiányzott. Az elmúlt időben annyira le voltam eresztve, hogy lényegében csak léteztem, most pedig hirtelen ismét mindent éreztem, ahogy a hajába túrtam ölelés közben. Elégedetten végigfuttattam ujjaimat a tincsei közt, és beszívtam az illatát. Már nem fájt semmi, nem idegeskedtem, nem akartam innen menekülni, semmi nem érdekelt, csak Seamus. Ez pedig, amellett, hogy még meg kellett szoknom az érzelemhullámot, csodálatos volt. Ezek az apró kis érintések, csókok már nem voltak furcsák, természetesen jöttek, és talán ez volt a legjobb az egészben.
Vajon mi lehetett vele, amíg nem találkoztunk? Igaz, levelezgettünk, de az nem volt ugyanolyan, a kommunikáció egy sokkal lassabb és nehézkesebb módja, mint egymással szemben üldögélni és tényleg mesélni. Boldogan, szinte csillogó szemekkel néztem fel rá, ahogy kicsit elhúzódtam az arcára látni, és közben vissza is igazgattam a tincseit a homlokába, hogy azért ne kócoljam őket szerteszét. Imádom a haját.
– Most, hogy látlak igen… – Visszamosolyogtam, ahogy megsimította az arcomat. – És te hogy vagy?
Nem éreztem úgy, hogy titkolóznom kéne előtte, de a rossz dolgokat inkább megtartottam volna magamnak. Úgy, ahogy Elliotéknak, de mondjuk még Sophienak sem említettem. Ez úgyis egy múló dolog, pláne ha hazautazok, aztán januártól minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Ugye?
- Én is jól. Mostmár duplán jól.
Még közelebb húzódtam, hogy megcsókoljam, és egy hosszabb pillanatig csak kiélveztem a pillanatot, ahogy a szakadó hóban, egy zsúfolt vásár közepén csak egymásnak létezünk, még ha nem messze üvölt is valami karácsonyi dal. Aztán is csak egy kicsikét húzódtam el, hogy felpillantsak a szemébe, majd vissza a szájára.
- Hiányoztál - búgtam halkan. - Tényleg... Nagyon örülök, hogy itt vagy.
Kicsit fel is nevettem magamon, hogy most tényleg itt ömlengek, de aztán inkább csak nyomtam egy puszit az arcára, és belekaroltam, ahogy odébb húzott. Követtem a pillantását a bódé felé, ahonnan illatozott a gőzölgő forraltbor, ez pedig ráébresztett arra, hogy tulajdonképpen milyen hideg is van. Talán okosabb döntés lett volna felvenni egy sapkát is, és akkor nem ázott volna el a hajam mostanra. Na mindegy, ennyibe nem halok bele.
- Meghívhatlak egyre?
Mosolyogva bólogattam, bár megfordult a fejem, hogy lassan teljesen kifosztom a pénzéből a kis találkozóink alkalmával. Na, majd kárpótolom valahogy.
Ahogy közelebb értünk a kis bódéhoz, úgy valami mozgást vettem észre a szemem sarkából. Odapillantva egy kis bábuszerű izé szaladt végig a kis sátor tetején, mire pislogtam párat, hogy ezt most tényleg jól láttam-e, dehát... Amúgy meg mit is csodálkozok, vannak itt furcsább dolgok is, mint valami garázdálkodó fatörpe. Inkább vissza is fordultam, mint aki nem látott semmit.
– Azt hittem már hazautaztál karácsonyra.
- Kíváncsi voltam a vásárra - vontam meg a vállamat. - Aztán végül egyetlen barátommal sem futottam össze, szóval nem volt túl izgalmas. Éppen menni készültem, szóval pont jókor rohantál belém - vigyorogtam rá, aztán hogyha megkaptuk a bögréket, akkor óvatosan magamhoz húztam az enyémet. Bár forró volt a fala, jól esett a kissé átfagyott ujjaimnak.
- És te hogyhogy erre jársz? - érdeklődtem, ahogy kicsit odébb húzódtunk a pulttól. - Remélem, nem épp a másik barátnőddel karácsonyozol, amiben ádázul megzavartalak... - vigyorogtam rá, a szóhasználat csak utána realizálódott bennem. Bár eddig nem is kifejezetten gondolkodtam rajta, hogy milyen kapcsolatban is állunk mi egymással. - Szóval mi újság veled mostanában? 

AZ ADVENTI VÁSÁROS JÁTÉK VÉGET ÉRT!
Természetesen a játékot folytathatjátok, ám a további hozzászólások nem érnek pontot!

Avery
2000. december


Roxmorts

outfit

Nem is mertem régen ilyet képzelni, ilyen szépet. Ahogy ott álltunk a hóesésben és az emberek bosszúsan kerülgettek minket, minden olyan magától értetődően tökéletes volt. A csók, az ölelés… csupa olyan dolog, amiben azt hittem, már nem lehet részem és most itt volt a maga természetességében. Nem is kellett erőlködnöm, hogy akarjam vagy ő akarjon. Ez csak jött. Egy hosszú pillanatra nem számított a tömeg, sem pedig az elhaló karácsonyi dal hamiskás csengése.
– Hiányoztál. – Jól esőn borzongtam meg erre a rövidke szóra. – Tényleg... Nagyon örülök, hogy itt vagy.
A szemébe néztem, egy aprócska pillanatra. Aztán félrehúztam a tömegből, ráérezve, hogy talán éppen most lenne itt az ideje, hogy felmelegedjünk mindketten s ne csak az ölelésektől. Úgy meséltem volna neki s úgy hallgattam volna, ahogyan ő mesél nekem. Ezért hát a forralt boros bódéhoz léptem, óvatosan húztam magammal őt, ahogy kezem a derekára siklott.
– Kérünk két adag forralt bort meg egy olyan isteni fahéjas csigát. Megosztozunk rajta? – kérdeztem Averyt, majd fizettem is a nőnek, bár nehéz volt elvonni a tekintetem a hótól csillogó, szépséges szőke tincsektől.
Aztán, míg vártuk az adagunkat, inkább csevegni kezdtem. Szerettem volna hallani hogy van és mi történik vele. Nem mindenki olyan szerencsés, mint mondjuk Dean.
– Kíváncsi voltam a vásárra. Aztán végül egyetlen barátommal sem futottam össze, szóval nem volt túl izgalmas. Éppen menni készültem, szóval pont jókor rohantál belém.
Végre megkaptunk a forralt bort is, én pedig azonnal magamhoz húztam azt. Az ujjaim azonnal megérezték a bögrén átsugárzó meleget. Ez tökéletes volt. Aztán, a szalvétába csomagolt fahéjas tekerccsel egész egyszerűen odébb indultam a kiszolgáló pulttól. Nem akartam, hogy valaki letahózzon pont akkor, amikor Averyvel vagyok.
Voltak ott kisebb asztalok, ami mellé odaállhattunk, hogy megtámasszuk magunkat. Oda aztán letettem a bögért és a sütit is, hogy teljesen Averyre koncentrálhassak. Épp csak egy kis darabot törtem le az édességből, hogy elnyamnyogjak rajta. Igyekeztem nem csámcsogni rajta, de nagyon jól esett a kellemes, karácsonyiasan-édes íz, ilyenkor meg képes voltam elengedni magam.
– És te hogyhogy erre jársz? – kérdezte aztán. – Remélem, nem épp a másik barátnőddel karácsonyozol, amiben ádázul megzavartalak... – Vigyorodott el aztán, én pedig csak egy halk röhögéssel jutalmaztam a csipkelődését. – Szóval mi újság veled mostanában?
Hümmögve lenyeltem a falatot, majd egy kortyot magamhoz is vettem az italból. Fogalmam sem volt, hogy hol kéne kezdenem a mesémet.
– Ó, hát én csak azért jöttem ide, hogy beléd ütközzek. – Vállat vontam vigyorogva. – Nem sok tervem volt ezen kívül Roxmortsba. Ja, de… a világ legjobb csajának próbáltam valami ajándékot kutatni. – Tettem hozzá aztán és óvatosan megérintettem a kezét.
A hátam mögött megint iszonyatosan hangos lett az a karácsonyi dal. Már-már bosszantó hanglejtésben persze. Szinte késztetést éreztem, hogy még közelebb húzódjak Averyhez, mintha a mi kis intimszféránk valamiféle valamiféle biztonságot jelentene a világ kellemetlen dolgai elől.
– Nem sokára megyek felvételi elbeszélgetésre. Kicsit sok volt mostanában az ügyintézés.

[- Mindjárt féltékeny leszek... Remélem, azért tényleg nagyon dögös a csaj, ha már ennyit fáradozol érte -]

SEAMUS

2000. december 21.
o u t f i t

Megtámaszkodva a kis asztalka mellett hagytam, hogy leheletnyit hűljön az italom, közben pedig a tömeget és a közte átsejlő bódékat figyeltem. Most végre, hogy teljesen ellazultam és minden izmom lenyugodott, gyönyörködhettem egy kicsit a hóesésben meseszerűvé vált tájban. Az pedig, hogy Seamus ott volt mellettem, még jobbá tette az egészet. Picit közelebb is húzódtam, hogy ha gyengéden is, de érezzem az illatát. Azt hiszem, elkönyvelhetem, hogy életem legsikeresebb ütközése volt ő, eddig legalábbis úgy tűnt. Volt egy különlegesen megnyugtató aurája, aranyos, kisfiús kis mosolya, a csókjaiba pedig mindig beleborzongtam. Ahogy lopva rápillantottam a szemem sarkából bögrém felől, a szám automatikusan akart volna vigyorra húzódni, ezt egy aprón beleharapással akadályoztam meg, hogy ne nézzen hülyének. Aztán inkább belekortyoltam a forraltborba, és hosszasan élveztem annak gyümölcsös ízét.
– Ó, hát én csak azért jöttem ide, hogy beléd ütközzek. – vigyorgott közben. - Nem sok tervem volt ezen kívül Roxmortsba. Ja, de… a világ legjobb csajának próbáltam valami ajándékot kutatni.
Erre halkan felnevettem, még épp szerencsém volt, hogy le tudtam előtte nyelni a kortyot, és felé vigyorogtam.
- Mindjárt féltékeny leszek... Remélem, azért tényleg nagyon dögös a csaj, ha már ennyit fáradozol érte - csicseregtem játékosan, aztán, amikor újra az istenien kinéző fahéjas tekercs felé nyúlt, hogy törjön belőle magának egy kis részt, ádáz módon közelebb húzódtam, és odahajolva eloroztam az ujjai közül a darabot a számmal. Visszalendülve a helyemre csak ártatlanul pislogtam rá, és elégedetten hümmögtem egyet, ahogy elfogyasztottam a falatot.
– Nem sokára megyek felvételi elbeszélgetésre. Kicsit sok volt mostanában az ügyintézés.
- Uuuu - pillantottam ismét felé, ahogy leöblítettem az előbbi lopott falatot még egy kicsivel a forró italból. Említette, hogy körvonalazódtak benne a dolgok a továbbtanulással kapcsolatban, én pedig nagyon örültem ennek, és reméltem, hogy tényleg jól dönt, és megtalálj önmagát abban a szakban. Saját magamat is megleptem vele igazából, hogy menyire szerettem volna boldognak látni, még ilyen kevés idő után is, és pont ezért dobott most is ennyire fel a jókedve. - Kíváncsi vagyok, hogy sikerül majd, de szerintem jól fog menni. Ne stresszelj rá! - Mondja az, aki a legapróbb dolgokon képes bepörögni és órákig rágódni... De dolgozom rajta, oké? - Király leszel.
Rámosolyogtam, ahogy ismét közelebb húztam a bögrét. Bennem újra teljes káosz uralkodott a főiskolákkal kapcsolatban, egy rövid ideig tartó megvilágosodás után megint jött az elbizonytalanodás... De már megszoktam, hogy ilyen vagyok, szóval próbáltam nem pörögni jobban a dolgon, mint amennyire muszáj volt. Amúgy is, volt még időm. Meg igazából eléggé elvonták a figyelmemet a dolgok, mind a suliban, mind a levelek otthonról, Elliottól. Nagyon vártam már az ünnepeket, hogy milyen lesz velük az első karácsonyunk, de aztán minden borulni látszott Elliot mai levelétől...
Erre egy piciként lankadt a jókedvem, a bögre szélén olvadozó hókristályokat figyelgettem, a fejemet pedig Seamus vállának biccentve pihentettem.
- Szerettelek volna áthívni magunkhoz a téli szünetben, de most minden elég kaotikus... - kezdtem aztán egy kicsit halkabban. Eddig nem nagyon beszéltem neki a családomról, nem is hozta ki a szó, meg nem is voltam biztos benne, hogy hogy kezdjek hozzá, ám most valahogy éreztem hozzá magamban a lendületet. Vagy valami olyasmit... - Bár, igazából a helyzet mindig kaotikus, csak most a szokásosnál is jobban. Tulajdonképpen nyár óta nem a szüleimmel élek, ami egy elég vicces - vagy inkább keserű - történet, nem olyan fontos, csak gondoltam, megemlítem... - Hogy ha mégis elkeverednél hozzánk, akkor ne lepődj meg, hogy két pasi fog ajtót nyitni, akik közül az egyik ráadásul egy hegyomlás. Igazából a gondolat egészen nevetséges volt.
Letörtem magamnak egy kis darabkát a fahéjas csigából, ezúttal már nem tőle loptam, és csak úgy pislantottam fel az arcára. Igazából amennyire magabiztosnak tűnhettem, annyira nem voltam az, ami a mondanivalómat illeti, sosem voltam teljesen biztos benne, mivel nem untatom vagy váltok ki bármilyenféle negatívat a másikból.

Avery
2000. december


Roxmorts

outfit

Így kimondva, mi is áll előttem, kicsit kevésbé idegeskedtem a szóbeli felvételin. Fontosnak éreztem, hogy Avery tudja és azonnal el is mosolyodtam, ahogy érkezett a bíztatás. Kellemes melegség járt át, úgy ahogy régen, mikor még minden előtt a Roxfortban Deannek meséltem nekem fontos dolgokról… csak valahogy ezzel a szőke lánnyal még intenzívebb, még fontosabb lett az egész. Ő volt az első, aki túl tudott ilyen módon nőni Dean szerepén. Ez persze annak fényében, hogy mennyire elhanyagoltam szegényt, elég furcsa volt. Mégis, akárhányszor Avery közelébe kerültem, úgy éreztem, csak még jobban akarom őt és vele akarok lenni. Most is így volt. A szívem egyre erőteljesebben zakatolt.
– Kíváncsi vagyok, hogy sikerül majd, de szerintem jól fog menni. Ne stresszelj rá! – mondta, én pedig elvörösödtem, mint valami hülye gyerek. Nem tudom miért, de hirtelen belém csapott valami felismerés, hogy milyen szerencsés vagyok. A világ legjobb nője mondja nekem ezeket a szavakat. – Király leszel!
– Túl nagy reményeim azért nincsenek… bevallom… – hebegtem.
Hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy a korábbi falatot pótolva, újra a tekercshez akartam érni. Csak pislogtam egy kicsit, majd éreztem, ahogy forrósodni kezd a pohár a kezemben. Basszus, úgy lüktetett a szívem, azt hittem menten kiszakad. Hogy lehet, hogy már percek óta beszélgetünk, már csókoltam és öleltem és most tudatosult csak bennem, hogy mekkora egy barom vagyok, amiért nem vagyok vele állandóan? Nyugi, Seamus, nyugi… nem kéne felgyújtani egy egész adventi vásárt… a bódés nénik tuti nem örülnének.
– Szerettelek volna áthívni magunkhoz a téli szünetben, de most minden elég kaotikus... – Még mindig zavartan pislogtam, éreztem hogy bennem feszül egy csomó ki nem mondott érzés, de örültem, hogy Avery mesél, az majd talán elvonja a figyelemet az égésről. – Bár, igazából a helyzet mindig kaotikus, csak most a szokásosnál is jobban. Tulajdonképpen nyár óta nem a szüleimmel élek, ami egy elég vicces történet, nem olyan fontos, csak gondoltam, megemlítem...
Hümmögtem egyet, majd belekortyoltam a forralt boromra, ami konkrétan tűzforróvá hevült az érintésemtől. Csak egy apró adagot tudtam így magamhoz venni.
– Ó! De hát akkor kivel élsz? Egy távoli rokonnal? – kérdeztem. Cseppet meglepett, hogy ez még nem került szóba közöttünk… ebből is látszott mennyire figyelmes barát vagyok. Basszus, Deannek végig igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem vagyok jó a lányokhoz. Avery viszont szinte túl kedves volt ahhoz, hogy ezt észrevegye.
– Ezt eddig nem is mesélted… – Tettem hozzá, bár tudom, hogy nekem kellett volna rákérdeznem inkább. Nem tettem… hülye voltam… basszus, nagyon hülye. Erre persze lángra kapott a bögre tartalma a kezemben. Ijedtemben pedig beleejtettem a hóba. Oda is rugdostam a hideg fehérségből egy kicsit, mire az elaludt és csak gőz maradt utána. Páran megbámultak, de én azonnal Avery tekintetét kerestem.
– Már jó ideje nem lobbantottam lángra semmit csak így…

[- Hát igen, tudom, nem nagyon tudtam igazából, mikor kéne ezt felhoznom, mert... Nem is tudom. Igazából... -]

SEAMUS

2000. december 21.
o u t f i t

A szemem sarkából Seamus felé pillantottam a hóesésében, ahogy tartottam egy leheletnyi szünetet a mondandómban. Nem voltam benne biztos, ezt jó ötlet volt-e most felhozni, ugyanis így éreztem, valahogy nincs itt teljesen fejben, és kérdéses volt, ennek mi az oka. Talán ez egy túl komoly téma, talán nem kellett volna pont az akadémiás dolog után felhoznom... Beleharaptam az ajkamba és inkább tényleg nem részleteztem tovább a dolgot, magamhoz emeltem helyette a bögrémet, hogy a felcsapó meleg levegő egy kis életet leheljen ne csak a kezembe, de az arcomba is ebben a hidegben.
- Ó! De hát akkor kivel élsz? Egy távoli rokonnal?
Na ja, ez volt a sztori kellemetlenebb része. Hümmögtem is egy sort, és reménykedtem, hogy beveszi, hogy az arcom csak a bögre közelségétől kezd el pirosodni.
– Ezt eddig nem is mesélted… – Erre meg tényleg elfogott az érzés, hogy talán valóban nem most kellett volna ezt felhoznom. Hiszen a család az egyik legjelentősebb része volt az életnek, meg minden... És azt hiszem, kijelenthetem, hogy az én családom nem volt átlagos. Egyáltalán. Erre meg aztán jött a bűntudat máshonnan, hogy még mindig nem írtam levelet apámnak, pedig már hónapok óta játszottam a gondolattal. Talán neki is jól esett volna... igazából azzal nyugtattam magam, hogy ez az egész kapcsolat köztünk még nincs teljesen veszve, de azért voltak rosszabb pillanataim, amikor úgy éreztem, hogy csak és kizárólag az én hibám, hogy elkergettem magam mellől, és mostmár hiába akarnám jóvátenni...
- Hát igen, tudom, nem nagyon tudtam igazából, mikor kéne ezt felhoznom, mert... Nem is tudom. Igazából... - kezdtem volna valahogy felvázolni a helyzetet Elliotról meg Natról, ám a torkomon akadt a szó, ahogy a kezében hirtelen lángok csaptak fel a bögréből. Ijedten hátrébb is ugrottam az asztaltól, hogy az én forraltboromból is kilöttyent egy kevés - szerencsére pont nem az arcomba, hanem a másik irányba, de azért az ujjamat elérte a forróság, ami elég volt, hogy aprón szisszenjek egyet. De ezzel nem is törődve sokat, nagyra nyílt szemekkel bámultam Seamus felé, ahogy rúgott egy kis havat is a már csak gőzölgő bögrére.
- Jól vagy...?! - böktem ki, ahogy a tekintetem visszakeveredett az arcára. - Ez... Ez... Szóval gyakran szoktál ilyeneket csinálni...?
Éppen csak egy kevéskét léptem közelebb az asztalhoz és hozzá, hogy felmérjem, tényleg nem sérült-e meg. Megfogtam a kezét és ezzel óvatosan közelebb is húztam magamhoz, aztán, hogyha nem találtam rajta nyomát égésnek, akkor összekulcsoltam az ujjainkat. Halk sóhajjal pillantottam a hóban fekvő bögre felé, aztán inkább még arrébb húztam, mintha attól tartanék, hogy az újra felgyullad. Közben a másik, forraltboros bögrét tartó kezemen az órámra pillantottam.
- Attól tartok, nekem lassan indulnom kell. Elkísérsz a vásár végéig? - kérdeztem, valamivel most azért halkabban, és még azért óvatosan figyelgetve, nehogy ismét... hát, nem tudom, lángba borítson valamit, vagy ilyesmi... Végigpillantottam az arcán, mielőtt elindultam volna a bódék irányába, és egy mosolyt is megejtettem, hogy megnyugtassam, igazából nem ijesztett meg, csak meglepett ez a kis tüzes attrakció... asszem.