Szellemszállás

Ezt a házat egy titkos alagút köti össze a Roxforti Birtokkal. A falusiak azt hiszik, szellemek garázdálkodnak a házban, pedig valójában ez a ház csupán Remus Lupin átváltozásainak helyszíne volt évekkel ezelőtt. A ház már évek óta elcsendesedett, de Roxmorts lakói még mindig nem mernek a közelébe menni.

[2000. szeptember 28.]

S O P H I E
2000. szeptember 28.

.outfit.

Amikor is egy biznisz beindul...

A tél volt a kedvenc évszakom, imádtam a havat és a karácsonyt, de ezeket a gyönyörű, igazi őszi napokat nem lehetett nem szeretni. Ahogy a szellő lágyan ringatta mellettünk a fák lombjait és mindenféle színű levelek szállingóztak le a föld felé, a nap pedig kellemesen sütött, de épp csak annyira volt meleg, hogy kellemesen érezzem magam a mindenféle színű, kötött, de nem túlságosan vastag pulcsimban. Így meglehetősen élveztem a faluig tartó kis sétát, miközben beszélgettünk Sophie-val.
- Téged mellesleg nem készít ki a baglyod? Mondjuk nekem sem azzal van a bajom, ő elvadászgat meg elegerészget magának, tök jól elvan... Csak a macskámmal nem bírok. Mindig befekszik a ruháimra, és nem bírom leszedni őt a cuccaimról. Jobban kötődik a cuccaimhoz mint én... Arra gondoltam jó lenne még egy jószág, aki kötődik is hozzám.
Erre halkan felnevettem, majd felé vigyorogtam.
- Talán ez is a hozzád való kötődés egy formája, nem? Bár ki tudja... nem igazán értek a macskákhoz. - Aztán vállat vontam. - Nos, én elég jól elvagyok Jensennel. Most egy kicsit meghízott, azt hiszem, sok volt a csemege... Varázsizéke? Hmm... Ja, érdekes lenne.
Ami azt illeti, egyelőre bőven nem találtam meg azt az utat, ami érdekelne, de a legérdekesebb talán a Lénygondozói szak volt, ami felkeltette és fenn is tartotta a figyelmemet egy huzamosabb ideig. De nem is tudom... Túl sokat agyaltam ezeken a dolgokon, hogy teljesen felstresszeltem magam és feszült voltam... Ami nem volt rám jó hatással. tekintve, hogy még elég messze volt a hetedik év vége, ha azt vesszük, hogyha addig nem hagy alább az idegességem, szerintem atomjaimra bomlok.
Mi van, ha apámnak lesz igaza, és valami mugli hivatást kellene választanom? Folyton ezzel tömött, és bár mostmár nem is igazán volt benne az életemben, a szava mégis most kezdtek előbújni, ahogy egy kicsit több időt töltöttem egyedül, ahogy már teljességgel elmúlt az életem, a hirtelen költözés után fellépő abszurditása. Kicsit bántott is, hogy nem keresett, ami azt illet, hiszen mégiscsak ő az apám, a családom... De ezt most megpróbáltam kiverni a fejemből. Eleget gondolkodtam ezeken így is, mondjuk éjszaka, így legalább most szerettem volna kicsit elvonatkoztatni.
Szerencsére lassan be is értünk Roxmortsba, ott pedig betértünk egy aranyos kis boltba, ahol mindenféle édességet-és sósságot lehetett kapni. Teledobáltuk a kosarunkat mindenféle furának tűnő furcsasággal, ami meglehetősen fellelkesített... Hiszen ki nem szereti szórni a pénzt hülyeségekre, esetünkben undi kajákra?
- Ez elég gusztustalan? - mutatott Soph valami fura zselés cuccra. - Mostanában nagyon bejöttek ezek a nyálka akármik a boltokba.. Mikor Nirának segítettem a vonaton, a büfékocsi is tele volt ilyesmikkel...
Aprócska fintorral, oldalra biccentett fejjel hajoltam közelebb a cucclihoz, hogy megszemléljem. Humm... pfúj.
- Undorító... - suttogtam, aztán szélesen elvigyorodtam. - Kell! - Felegyenesedtem, és lekaptam még valami mályvacukorral bevont perecszerűséget is a polcról. - Nira? Hmm, az valami fura Hugrás lány, nem? Hé, nem is mesélted, hogy összekeveredtél vele...! Miben kellett segíteni? Remélem valami nagyon izgibe keveredett... Bár nekem is van egy-két sztorim... - vigyorogtam felé, miközben fizetni indultunk.
Kifelé menet aztán kiszúrtuk azt a csuklyás alakot, akit az előbb Sophie emlegetett. A Szellemszállás felé masírozva követtük, közben én a pálcámat is előrántottam, biztos, ami biztos. Egyelőre az sem volt biztos, hogy diák, de... attól még durván gyanúsnak tűnt.
- Neked van valami terved? - suttogta oda Sophie, miközben bebújtunk a kerítésen, és az ajtóhoz lopakodtunk. Egészen bírtam ezt a prefektus dolgot, pláne, ha nem egyedül voltam... Mint két zsaru, nem? A zsaruk pedig köztudottan menők, pláne ha nők.
- Minek az? - felé vigyorogtam, aztán halkan becsusszantam a félig nyitvahagyott ajtón és körbenéztem. A Szellemszállás nem túl hívogatóan tekintett vissza rám a pókhálóival és sötét zugaival... Meg is borzongtam. Pókok... bogarak... Fúj... Gyorsan vissza is fordultam előre és továbbmentem arra, amerre hangokat véltem hallani. Mi ez... nyávogás?!

[Életemet és véremet a varázslényekért!!!]

csakeggönc

Evil Theme

Életemet és véremet a varázslényekért!!!

Aveee

(2000. 09. 28.)

Ahogy egymás mellett bóklászunk, eszembe jut, hogy mennyi midnet válltoztam. Ha abból indulok ki, hogy görcsösen ragaszkodtam a magányhoz, és az egyedülléthez, szinte teljesen elfelejtettem, hogy milyen jó tud lenni ha van az embernek egy barája. Még a hóhérnak is kell egy barát, akivel megoszthatja gondját baját. Ugrik fel a fejemben az a régi horrortörténetes sorozat egyik epizódjában lévő párbezséd. Nos igen, talán igaza van annak a hóhérnak. Nem hittem volna, hogy megszeretem az iskolát, és a szívem kicsit belefájdul, hogy nemsokár itt hagyom ezt a világot, és a gyermekkoromat. Olyan sok mident kéne bepótolnom. Valahogy a saját örömöm és személyiségem is mindig visszafogtam, és valami ilyesztő vegetálásba kezdtem.
Ha nem találkoztam volna Nolannal vagy Aveeval, akkor lehet most is ott vekengenék a saját ön-, és világutálatomon. Anyámra kevesebbet gondolok, és azt hiszem szépen lassan kedzem elengedni őt amenniyre csak egy lány engedheti el az édesanyját. Jó lett volna, ha megoszthatom vele ezeket az érzéseket, a háború utáni fájdalmat, de mivel Rose nénit nem akartam ezzel stresszelni, így megmaradt az egész a fejemben és a hosszú fájdalmas meccseket egyedül játszottam le önmagammal. Minden esetre végre megtanultam kicsit túllépni a háborún, kicsit megszabadulni a gyávaságom rnyékától, kicsit megbocsájtani magamnak, megbocsájtani anyámnak, megbocsájtani az életnek, és megbocsájtani ennek a varázsvilágnak, ami teljesen felborította az életem.
Az édességes bolt tömény illata visszaránt a jelenbe, és visszatérek ebbe a cukormázas birodalomban, ahol éppen valami takonyszerű trutyit tapizok. Éljen a valóság. Hm.
- Undorító. Kell!
Mondja, majd én is szélesen elvigyorodok. naná hogy kell, minden ami fura az már magában rejti az izgalmas és a vicces dolgokat.
- Szerintem is muszáj kipróbálni!
- Nira? Hmm, az valami fura Hugrás lány, nem? Hé, nem is mesélted, hogy összekeveredtél vele...! Miben kellett segíteni? Remélem valami nagyon izgibe keveredett... Bár nekem is van egy-két sztorim... -
- Igen igen, ötödéves talán, vagy negyed?... Nem is tudom - tűnődök el, bár elég ciki, hogy így elfelejtettem. Na de nem is az évfolyam a lényeg. A lány meg tényleg nagyon furi, de olyan aranyosan furi. - Rászállt az a Loreleies mardis csaj tudod, aki vééletlenül csak azért lett a kviddics csapatotok tagja, mert rámászott az egyik kviddicses srácra... - forgatom a szemem. - És valami kviddicses témán ősszevesztett vele, mire leöntötték töklével. Aztán mi meg egy rajongói levél kíséretében ilyen összekotyvasztott édességeket adtunk nekik, amitől szerintem még most is meg a hasuk... - idézem fel elgondolkodva. - Jah igen ez a vonaton volt amúgy. Na, akkor te sem unatkozol, mesélj - pillantok rá vigyorogva. A prefektusok élete már csak tele van izgalommal.
Ahogy a Szellemszállás felé igyekszünk nem hagy nyugodni egy érzés, hogy ebből még agyob baj is lehet a kelleténél, de elhessegetem a gondolatot. Elvégre már lassan nagykorúak leszünk, meg minden. Nem mintha ez olyan kielégítő magyarázat bármire is, de most ez megnyugtat. Nagyjából.
Avee lelkesen előre is ront én meg alig tudom vele a lépést tartani. Nem mintha nem hagyott volna el a lelkesedésem, de kicsitb kezdek félni. De csak egy kicsit.Mondom kicsit! Bár a szvíem a torkomban dobog és ahogy belépek az áporodott furcsa házba eszembe jutnak azok a pletykák, miszerint itt buktatták le Peter Pettogrewt, vagy kit... Szóval ez a hely nem éppen egy kellemes kis szálloda, meg a neve is para, és minden para, úristen ott egy pók, na jó, én inkább haza akarok menni. Miközben ezek a gondolatok egyre hangosabban és hangosabban eluralkodnak rajtam egy kétségbeesett nyávogás visszaránt hogy ismét két lábbal a földön álljak. Aveeval közelebb osonunk a hang irányába és igyekszek én is a lehető legcsendesebb lenni, bár nem vagyok a lopakodás mestere.
Egy szoba felé érünk, ahol a résnyire nyitott ajtón belesve látunk kettő furcsa csuklyásfelnőttet, meg mindenféle ketrecet fogságba ejtett varázslénnyel. Nem vagyok olyan penge belőlük, sokat nem is ismerek fel. Aztán az egyik alak egy ketrecet helyez fel az asztalra, amiről lerántja a szakadt vászont. Egy kis kneazle kölyök pislog kifelé rémülten, szinte mindene reszket a félelemtől.
- Basszus - tátogom Avee felé. - Tennünk kell valamit... - mondom továbbra is tátogva, abban reménykedve, hogy Avee nem akar fejestől belerohanni két kifejlett felnőtt varázslóba.

[2000. szeptember 28.]

S O P H I E
2000. szeptember 28.

.outfit.

Amikor is egy biznisz beindul...

Cinkos csillogással a szememben, büszkén biccentettem Sophie felé, ahogy a Nirával közösen megejtett kis kalandjukról mesélt. Na, gondoltam én hogy képes ravaszságokra, amikor tavaly először összeakadtunk Frics elől menekülve azzal a szerencsétlen kis nyuszival, de ez... ez lenyűgöző!
- Ez igen, Soph! Ennél jobbat én sem tudtam volna kitalálni. - Na, nem mintha annyira köztudottan a mocskos kis terveimről lennék híres, de a bosszút azért emberfeletti módon szerettem. Azt hiszem, ez is egyike volt azoknak a tulajdonságoknak, amik alapján az az ócska kis süveg a Mardekárba sorolt.

A Szellemszálláson, az ajtó mellett hallgatózva is valami ilyesmit éreztem. Nem féltem, nem remegett a kezem, tudtam, mit akarok tenni, a gyászos kis nyivákolás pedig csak megerősített benne, amelyet egyre gyakrabban hallottam kiszűrődni a szobából. Erre csak szorosabban fonódtak ujjaim kezembe tartott pálcára. Ez a kecses fűzből faragott darab a társam volt, szinte éreztem, ahogy lágyan végigrezeg rajta a határozottságom és a tenniakarásom. Állatkínzás... ha volt undorító, mocskos és gusztustalan dolog a földön, ártatlan élőlényeket bántani, amelye semmit sem tettek ellened... A gondolatra is kirázott a hideg.
Sophie felé sandítottam, aztán vissza az ajtónyílás felé, amelyen épp' csak beláttam, hiszen alig centikre volt kitárva. Közben varázslatok, opciók záporoztak a fejemben. Lévén, hogy imádtam a Legendás lények órákat, szerettem a tankönyvet bújni, akár csak unalmamban is, és hamar felismertem az állatkákat a ketrecekben. A legnehezebb talán épp az új jövevényt volt, hiszen szinte egy az egybe úgy nézett ki, mint egy átlagos, szürke kiscica, leszámítva az aránytalanul nagy fülecskéit és oroszlánszerű farkát. Szőre csontos kis testére tapadt, és idáig láttam, hogy remeg. Összefacsarodott a szívem.
Annyira belemerültem a bámészkodásba, hogy csak a következő kiáltásra riadtam fel:
- Ki a fene az ott?! - Érces, rekedt, mély tónus volt, a következő pillanatban pedig valami átok csapódott a félfába, amely elől még épp időben ugrottam odébb és rántottam magammal barátnőmet is.
- Pfhh... - morogtam durcásan, inkább csak magam elé. - Ha harc, hát legyen harc!
Kinyújtottam magam elé a kezemet, előre szegezve a pálcámat, és miután egy Flipendo-val kitártam az ajtót, a két fickóval néztem farkasszemet. Sebesen futtattam végig fejemben a lehetséges varázslatokat, és szigorúan fogtam a pálcát.
- Tűnjetek innen, kislányok... - A csuklya alól kivillant a nagyobbik darab arca, szeme sötéten és fenyegetően csillant fel. Fel voltam készülve a védekezésre, de egyelőre nem jött az átok. - Ez nem nektek való hely, cicáim... Csak nem féltek, hogy valami szellem elkap hátulról, hömm? Buuu...
Erre mindkettő úgy röhögött fel, mintha ez az évszázad poénja lett volna, a másik pedig megragadta a kis kneazle kölyköt és a nyakánál fogva kirántotta a ketrecből.
- De végig is nézhetitek, ahogy eljátszadozunk ezzel a kicsikével... - vicsorgott a másik.
- Kösz, kihagynám a partyt - sziszegtem vissza. - Levicorpus!
A macskát szorongató fickót céloztam meg először a fellógató bűbájjal, aztán a másik felé kaptam a pálcám, aki szintén abban a pillanatban küldött felénk egy átkot. Szavaink összefolytak, így nem tudtam, mi volt az, de megpróbálkoztam egy Protego-val. Ha sikerült a tervem, akkor én következtem, hogy ezt a fickót is hatástalanítsuk, ám ha nem, hát, az szívás... Közben a másik elégedetlenül visongott s próbálta kiszabadítani magát a bokájánál, de a mennyezet gerendáihoz fonódó kötelek szorosan tartották a levegőben, ráadásul a cicával együtt még a pálcáját is elejtette.

[Életemet és véremet a varázslényekért!!!]

csakeggönc

Evil Theme

Életemet és véremet a varázslényekért!!!

Aveee

(2000. 09. 28.)

Egyenesen belecsöppenünk a lecsóba, az események hevesen fortyogó, pokolian katlanos tüzébe, amint észrevesznek minket. Végül is,c sak két nézelődő diák a közeli suliból, áh csak nyugodtan csináljátok tovább, itt sem vagyunk, lépten volna el, ha nem fűtott volna az az eltökélt harci szellem, ami Averól rám telepedik.
- Ez nem nektek való hely, cicáim... Csak nem féltek, hogy valami szellem elkap hátulról, hömm? Buuu...
Ezt nem hagyhatom szó nélkül és éles visszazsólással reagálok a küszöb mögül. Igen biztonságos távolságban tőlük, mert hát azért innen az ajtó közelebb van, mint onnan bentről, ha netalántán mégis csak visítva támadna kedvem elmenekülni. Dee nem kéne, az nagyon űber gáz lenne. Szóval inkább a messzeségből szájalok.
- Cica a fejed, te nagy gőzhajtású fogakerékagyú tapló!
Kiáltom el magam mire  akét fickó összenéz és röhög egyet. Nem is telik el sok idő, mire előszenvedném a pálcám, Ave máris a tettek hímes, jószágtollas és szőrös és nyálkás meg mindeneses mezejére lép, míg én bénáom. Mert ki nem tudja megint hol a botja? Há én! De aztán végre meglelem a lelkem, majd gyorsan egy Protegro nevű bűbájjal dobom fejbe Avet, mert nem vagyok benne biztos, hogy védekezik, egyálalában nem is hallok csak elfolyt szövegeket, ugyanis a figyelmem elvonja a fent nyöszörgő pacák.
- Ahhhh de idegesítőő vagy - dobbantok egyet és a jajgató egyén felé célzok. - Silencio! - csattan a bűbáj, mire  apacák elhallgat, én pedig a másik felé fordulok, de ők még minidg hajcihőznek Aveeval, így azt hiszem közbe kéne avatkozni, d emivel? Sosem voltam párbajok tarén olyan gyors észjárású, csak védekezni tudtam, de azt kifejezetten jól. Hát jó, akkor legyen ez...
- Rictumsempra! - kiáltom a bevett támadásomat, ami célba is ér, mert Avee támadásai lekötik. Szóval a pasi röhögőgörcsöt kapva elejti a fegyverét, amit odaszaladva ki is rúgok tőle jó messzire, majd barátosném felé pislogok. - Üssük le? És vele mit csináljuk? - nézek a másik alak felé, aki némán szenyved odafent és a feje már ilesztően vörös. De nem is lenne baj ha elájulna.
- Valamelyikünknek el kéne szaladni egy tanárért, vagy Hagridért, míg a másikunk itt őrködik... - gondolkodom hangosan, majd tanácstalanul állok a lények között, hogy most mit is csináljak engedjem-e ki őket vagy nem, vagy mi, közben pedig észreveszek egy rémülten verdeső, soványka kis bagoly-macska griffszerűséget egy fájdalmasan kicsi ketrecben.
- Óhh, te szegény... - pislogok rá, mire ő csak rémülten szuszog és reszket. - Jajj szörnyű milyen emberek vannak - mondom dühösen, és visszanézek Ave felé, hogy akkor mi is legyen.

[2000. szeptember 28.]

S O P H I E
2000. szeptember 28.

.outfit.

Amikor is egy biznisz beindul...

Akármilyen átokkal is próbált meg a fickó eltalálni minket, Soph-nak hála nem sikerült, sőt, a lány még sikeresen hatástalanította egy Rictumsempraval, mire a nagydarab seggfej elterült a földön és már-már fájdalmasan hahotázott. Fintorra húztam a számat, majd beléptem a küszöbön Sophie után.
Oldalra pillantva, az asztalon néhány egymásra rakott ketrecet láttam, mindegyikben különböző varázslényekkel, sőt, volt amelyikben kettő szorongott. Szívszorongató látvány volt, és legszívesebben egyből kiengedtem volna mindet, de tudtam, hogy mivel nem értünk hozzájuk, csak még nagyobb gondot okoznánk.
Ekkor fogant meg a gondolat a fejemben, mintha csak valaki pofánvágna... Ahogy bámultam ezeket az állatokat itt, az ártatlan szemüket, ahogy rémülten pislognak vissza rám... Minek lehetne nagyobb értelme az életben, mint állatokat menteni? Közelebb léptem az egyik ketrecben, és óvatosan bedugtam az ujjamat az egyik ketrec rácsai közt, mire az abban kuksoló aranyos, szőrös kis lény, amely leginkább egy vakondra hasonlított, kissé bizonytalanul szaglászott meg, majd odanyomta a kis fejét. Elolvadok! Eddig is gondolkoztam a Godrik és a Mandragóra közös Lénygondozó szakán, de azt hiszem, most vágott csak fejbe igazán, hogy talán tényleg passzolna hozzám.
Még egyik szaknál sem éreztem ezt, ám most, ahogy néztem ezeket a kis csöppségeket... óóó te jó ég, mi ez itt a lábamnál?
Összerezzentem, hogy valami a bokámnak sündörgött, és gyorsan lepillantottam, ám nem, nem a hapákok egyike volt, hanem az a csapzott kiscica. Hatalmasra nyílt szemekkel bámult fel rám, és erőtlenül nyávogott egyet.
- Meghalok! - fakadt ki belőlem, ahogy lassan lehajoltam, és amint a cica nem rohant el a felé nyúló kezeim elől, a lehet legóvatosabban felemeltem. - Sophie, meghalok.
A cicának folyt az orra csipás volt a szeme és mindenfele állt a szőre, kisebb-nagyobb darabokban összeragadva, a füle pedig viccesen hatalmas volt. Hát lehetett volna nem egyből szerelembe esni ezzel a kis csöppséggel? Igen, valószínűleg igen, de az nem én lettem volna.
Mielőtt azonban elkezdtem volna még gügyögni is, észbekaptam, és elővéve a pálcámat, a két fickóra céloztam.
- Dormito! -  Ahogy mindkettő elaludt, végre csend lett, az a seggfej sem röhögött végre a sarokban. Ha ez megvolt, sóhajtva Sophie felé fordultam.
- Oké, elmegyek Hagridért. Valószínűleg úgyis ő tud a legtöbbet segíteni... - Kissé zavartan pillantottam le a kneazle kölyökre a kezemben, ami láthatólag kényelmesen hozzáfészkelte magát a pulcsimhoz, és még a szemét is lehunyta. - Őőő, szerintem őt viszem magammal. Nincs szívem letenni... Addig tartod a frontot? Sietek.
Ha beleegyezett, akkor a cicával együtt indultam vissza a kastély felé. Még a torkomban dobogott a szívem, a stressz
csak most jött ki rajtam igazán, hogy igyekeztem magam megnyugtatni gondolatban. Hagrid úgyis tudni fogja, mit kell tenni, hiszen ő a vadőr, a fickókat pedig egész jól hatástalanítottuk.
Nem akartam rohanni a kiscica miatt, de azért siettem, és szerencsére Hagridot is hamar megtaláltam, aki amitn felvázoltam neki a helyzetet, felborzolt idegekkel utánam indult, nyomában a mindignyálas Agyarral.
- Mocskosok, tűzrevalók... Így bántani egy varázslényt, na, majd én megmutatom nekik... Ha McGalagony igazgatónő megtudja...! - Az utunk alatt a vadőr végig mérgelődött, közben sajnálkozó pillantásokat vetve a kezeim között tartott kis szőrös lényre.
Visszatérve bebújtunk a kerítésen és elindultunk az emeleti szoba felé, Hagrid súlyos léptei hangosak dobogtak a rozoga lépcsőn, ráadásul még kicsit le is kellett hajolnia itt-ott, hogy ne üsse be a fejét. Na igen, ezzel jár, ha az ember ekkora... ezért is jó csak százhatvanhárom centivel létezni.
- Sooophie, itt vagyunk - bukkantam fel az ajtóban, aztán ha mindent rendben találtam, akkor meg is álltam sa cica fejét simogattam, amíg Hagrid becsattogott, és mérgesen körbenézett.
- Jóságos csiganyál... Ne, Agyar, nem nyúlhatsz a ketrecekhez, inkább ezt itt ne, ezt fald fel - mutogatott a a földön fekvő felé a vadőr kutyájának, aztán az asztalhoz lépett.

[Életemet és véremet a varázslényekért!!!]

csakeggönc

Evil Theme

Életemet és véremet a varázslényekért!!!

Aveee

(2000. 09. 28.)

Nem vagyok hozzászokva a nyílt harcokhoz, meg kell, hogy mondjam, és azt hiszem elég rosszul kezelem az izgalmat is, mert csak mászkálok egy ideig fel-alá a szobában, és mélyeket lélegzem, hogy ne akadjak ki úgy az előbbi helyzeten és az alapjáratos emberi gonoszságon. Aztán csak szétnézek, és összefacsarodik a szívem a látványon. Vajon mióra lakhattak itt ezek a lápilények, akik ilyen rettenetes dolgokat tettek? Miféle titkos üzemeket folytathattak itt? Belegondolni is rémes, hogy mik zajlanak a színfalak mögött.
Körbenézek a ketreceken, egyik kisebb, mint a másik, mocskos és lucskos, és egyszerűen nem bírom ez a hetek óta állot alom szag. De azt hiszem nem csinálhatok most nagy takarítást, félek, hogy valami nyomot eltűntetnék.
- Ez annyira... ajjj, ez annyira ajjj - mondom szomorúan, és hát ez ajjj, basszuuus, miféle szörnyűség van itt. Mielőtt még jobban depreszsióba süllyedtem volna, meghallom Avee hangját.
- Sophie, meghalok.
- Miiii? -libbenek is barátnőmhöz. Miii történik, eltalálta egy átok? Megsérült? Haldoklik? Neeee Aveee. Aztán látom, hogy csak egy kis reszkető jószágot vesz az ölébe. Kicsit visszább veszek a landületből, szegény kis apró szörcsomó csoda, hogy nem hal meg a rémülettől, de úgy látom Avee ölében jobban van.
- Azta, neked ilyen varázsérintésed van. Te lehetsz az állatokkal suttogó - mondom nagy komoly arccal. Közben én is kiszúrok egy rémült jószágot,ami nyomorog a ketrecben. Halkan motyogok felé, és kinyitom az ajtaját, majd látom, hogy a hátsó lába még szoros ráncban végződik. Egy pálca legyintéssel le is szedem róla, majd óvatosan kiemelem, és reménykedek abban, hogy nem kezd el rémülten csapkodni.
Az én mentett lényemnek nagy bagolyszárnyi voltak és bagoly feje, de olyan volt, mintha egy macskával is keresztezték volna, olyan hippogriff utánzatként, csak ő kisebb volt. Majd kíváncsi vagyok, mit mond Hagrid. A lény kicsit rémülten vergődik, majd óvatosan masszírozni kezdem a hátát, mire elszunyókál a kezeim között.
- Oké, most már én is meghalok - mutatom Ave felé az én kis mentett lényemet. - Szétolvadok.
Közben ave eldormitózza őket, én meg örülök, hogy végre végérvényesen ki lettek ütve.
- Oké, elmegyek Hagridért. Valószínűleg úgyis ő tud a legtöbbet segíteni...- Őőő, szerintem őt viszem magammal. Nincs szívem letenni... Addig tartod a frontot? Sietek.
Hevesen bólogatok, miközben én is ölelgetem a jószágomat, de azért a pálcát készenlétben tartom, hogy ha kell, újra kábítsak. Ave elszalad, én meg egyedül maradok a zizegó, félős, reszkető lényekkel és az ölemben szuszmákoló bagolymacskával.
Már kicsit sok időnek érzem, hogy távol van, és egyszer-kétszer megmozdultak álmukban a lápirémek, de szerenécsre a kábítás kifejezetten hatásos. Aztán már hallom is Hagrid és Ave közeledő lépteit. Amint Hagrid belép a szobába menten fel is háborodik.
- Jóságos csiganyál... Ne, Agyar, nem nyúlhatsz a ketrecekhez, inkább ezt itt ne, ezt fald fel!
Az asztalhoz lépve szemügyre veszi a rémes helyzetet, majd határozottan kihúzza magát.
- Ez felháborító, értesítenünk kell a hatóságot is, hogy ezt a kettő sárányfogravalót elvigyék a nekük járó helyre. Jajj, hát mik vagytok ti, ó szegények. Na majd Hagrid a szárnyai alá vesz benneteket - mondja babusgatóan a végére. - Azt hiszem biztonságos helyre kell őket vinnünk, azaz, a kunyhóm eléggé biztonságos. Majd én gondoskodom rólatok, míg fel nem nőttök. Vagy akár tovább is - magyarázza, majd óvatosan kivesz néhány lényt a ketrecekből és babusgatva az ölébe veszi őket. Közben felébred a kezemben lévő madárakármi, és felmászik a fejemre.
- Ó, hm - pislogok felfelé, de nem sok időm van bámészkodni, Hagrid két kis furaságot ad a kezembe.
- Tartsd erőse őket Sophie, el ne szaladjanak - mondja, majd most Avee felé néz. - Te értesítsd az aurorokat, remélem egy ideig megengedik, hogy nálam maradjanak. Khmkhm - dünnyögi, én meg csak sodródva követem HAgridot a kunyhója felé a fejemen ülő lénnyel.

[2000. szeptember 28.]

S O P H I E
2000. szeptember 28.

.outfit.

Amikor is egy biznisz beindul...

Átvágva Roxmortson, majd pedig a birtokon, kissé kócosan, egy ázott verébre hasonlító kismacskával a kezemben, együtt járt néhány furcsa pillantással. Ám ez teljességgel hidegen hagyott, túlságosan dobogott a szívem a mellkasomban, hogy ne történjen semmi baj, hogy elég gyors legyek. Nem mintha nem bíztam volna Sophie képességeiben... de azt hiszem, ha valami rosszul sült volna el, akkor borzalmasan bűntudatom lett volna, amiért otthagytam.
Viszont rohanni sem akartam, hiszen ez a kis izé olyan csöpp volt, a fülei nevetségesen túlméretezettek voltak a testéhez és a fejecskéjéhez képest. Amikor végre Hagrid házához értem, ő is megerősített benne, hogy őkelme egy kis kneazle akar lenni. A füleiről és az oroszlánokéhoz hasonló farkincájáról sikerült nekem is sikerült beazonosítanom, tekintve, hogy nem rég merültek fel Legendás Lények Gondozása órán is, na meg sejtettem, hogy nem dugnak ketrecbe egy átlagos kismacskát. Bár ki tudja. Undorodtam még a gondolattól is, miféle mágikus lénnyel szerették volna keresztezni...
Hogy lehet ennyire gonosz egy ember? Pontosabban kettő. Ártatlan állatokkal játszadozni undorító, milyen neveltetést kaphattak az ilyen emberiségi selejtek?!
Pontosan ezért imádtam Hagridot. Egy ijesztő óriás, aki olyan ellágyult arccal vakargatja egy kiscica fejecskéjét, mint egy kisgyerek. Teljesen megértettem az érzelmeit a lények iránt, de a tavaly év végén mentett nyuszink esete is mutatta, hogy nem csak a varázsvilág állatfelhozatala iránt élt benne rajongás. Na meg ott volt Agyar... Elsős-másodikos koromban sokat dögönyöztem, biztos vagyok benne, hogy nála lustább és gyerekbarátabb kutyát még sosem láttam. Bár ki tudja, egyszer láttam, hogy megugatja Draco Malfoyt...
Mindig is szerettem volna valami kisállatot. Persze ott volt Jensen, de igazából ebbe is csak szükségből egyeztek bele apáék. Karen folyton szidta, amiért "rikácsol", de hát mit csináljon, ha egész nap be van zárva egy kis kalitkába? Nagyon sajnáltam nyaranta, néha kijártam vele a közelebbi fás-füves részre, hogy kicsit kinyújtóztassa a szárnyait, de mindig féltem, hogy le ne lőjék. Írországban emiatt nem kellett aggódnom, egész nap repkedhetett, bár sokszor arra tértem vissza a szobámba, hogy az ablak közelében tisztálkodik. Illetve ahogy láttam, jól összehaverkodott a bárányokkal is.
Szóval apa nem engedte, hogy legyen kutyám vagy macskám, de még egy hörcsögöt se... vagy nyuszit... imádtam a nyuszikat! De mindig azt mondta, hogy allergiás az állatszőrre, meg amúgy is, azokkal annyi gond van, és hogy jobb nekik az állatkereskedésben. Meghiszem azt.
A KisLakban egész állathadsereg uralkodott, nem is tudom, hogy a mókusokat, vagy Zeuszt szerettem jobban. Vagy a barikat. Szégyellnem kellett volna magam, hogy csak így, egyről a kettőre átpártoltam egy teljesen idegen családhoz, meg amúgy is, kívülről biztosan nagyon furcsa helyzetnek tűnt. Ha nem éltem volna át, én se érteném, hogy lehet ezt így... De könnyű volt. Valamiért olyan könnyű volt és természetes, mintha egész életemben ismertem volna Elliotot meg Natot. És most el se tudtam képzelni, hogy a következő hazatéréskor ne hozzájuk cuccoljak vissza. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet.
Azért az ijesztő, hogy tulajdonképpen semmit nem tudok az apámról. Karen nem érdekel, komolyan nem, az egyetlen, aki még foglalkoztat néha, az apa, és talán egyszer még arra is ráveszem magam a közeljövőben, hogy küldjek neki egy levelet. Vajon érdekelné egyáltalán...?
A gondolataim sodrásában viszont vissza is értünk a Szelllemszállásra, ahol persze Hagrid nem is hitt a szemének. Megértettem, nekem is szinte fájt, ahogy ismét beléptem a dohos helységbe. Sophie felé pillantottam, és halványan mosolyogtam is egyet, ahogy a madármacskacucca a fejére telepedett. Milyen édes! Biztos jó otthona lesz Sophienál. Ami viszont mégjobban megnyugtatott, hogy a többieknek is milyen jó élete lesz Hagridnál.
Eleget téve Hagrid kérésének értesítettem az aurorokat illetve megkerestem a legközelebb tartózkodó tanárt, ezzel pedig elment egy kis idő. Már sötétedett, mire én is betértem barátnőm és az óriás vadőr után az otthonos kis kunyhóba, hogy túlcukrozott teák és egy kis cseresznyés pite társaságában töltsük a nap maradékát, körös-körül már nyugodtan szuszogó, vagy épp játszadozó állatkákkal.
Milyen szép is az élet olykor, nem igaz?

Köszönöm szépen a játékot! 
A helyszín szabad.

[Avery Cassen]

Avery Cassen
2000. január 19.

⋘⋘⋘ ⋙⋙⋙

Érdekes dolog a nosztalgia, és még érdekesebb a jelenlétének tényénél, hogy a legváratlanabb pillanatokban késztet cselekvésre. Itt a tél, elmúltak az ünnepek, és én vissza akarok menni oda, ahová eddig is minden évben - a háború idejét kivéve - visszatértem. Mondhatnám, hogy az otthonomba, de az mégsem lenne igaz. Nem a Roxfort az otthonom, mert az otthonom ott van, ahol a családom és a barátaim, akikhez igazán közel állok. A Roxfort csak egy meghatározó hely számomra, amit még nem tudtam teljesen elereszteni. Elvégre egy gyerek mindig igyekszik megtartani magának a legerősebb, leghosszabb szalmaszálat. Mi is lehetne ehhez a metaforához illőbb az iskolánál? Több, mint ezer éve áll, és minden helyzetet túlél, minden katasztrófa kínos-tragikus végigsöprését hol csendben, hol lázadva tűri és túléli. Titkon én is ilyen akarok lenni, de gondolom mindenki megérti, hogy ezt miért nem hangoztatom. Olyan akarok lenni, mint a kastély. Röhejesen hangzana. Talán még Seamus sem tud erről, pedig nem titkolom tudatosan.
Maradok Roxmortsnál. Már az is nyugalommal tölt el, hogy távolról láthatom a hatalmas tornyokat és a monumentális falakat, kerítéseket, oszlopokat. Eljátszom, mintha én is diák lennék, és a tömegbe vetem magam, ami szerintem megérzi rajtam a felnőtt szagot, és kivet a karjaiból. Valahogy a Szellemszállás előtti kis tisztásra kerülök, ahol már megy a bunyó két kissrác között, én meg valamiért kötelességemnek érzem, hogy eljátsszam a jó diákot. Legalább most, ha már soha nem voltam kimagaslóan jó semmiből - vagy csak Potterék árnyékában tudott csak az évfolyam működni.
- Mi folyik itt? - azzal megfogom az egyiket, és leemelem arról, aki a gyengébbnek bizonyult. Ne előttem verjék már szét egymást. - Szólaljon meg valamelyikőtök, vagy azonnal a házvezető tanárnál fog mindkettőtök kikötni. - ennyire kemény nem voltam még diákkal, de egész jó, hogy tudok velük mit kezdeni, és még hallgatnak is rám. Tök fura, hogy egyből csiripelni kezdenek, én pedig egy pillanatra azon is elgondolkozok, hogy taníthatnék én is a Roxfortban. Vagy nevelhetnék, mert speciel nem vagyok olyan szinten semmiből, hogy oktathassam azt. Esetleg valamilyen kisebb szakkört is rám bízhatnának, de... de ezt elhessegetem, amikor megpillantom Avery Cassent személyesen. Shay-Shay majd dúl-fúl az irigységtől, ha megtudja, hogy találkoztam a barátnőjével. Pedig semmi oka nincs a féltékenységre. Már Ginny-nél is elég nagy hiszti volt inkább, mint egészséges reakció. A csajára meg ugye nem másznék rá semmi pénzért. Van elég lány, aki szóba áll velem.
- Avery, felügyelnéd ezeket, amíg kihozok pár diákot a szellemszállásról? Állítólag  már órák óta bent vannak, és nem tudnak róluk semmit. - azzal egy méretes farönkre lököm a kispajtásokat, és a kerítés rozogább szakaszához lépek, hogy elinduljak a mentőakcióra. Persze, egyedül nem poén az ilyesmi, ezéééééért... - Vagy, ha inkább kalandoznál egyet, akkor fedezhetsz is. - rákacsintok, és átbújok egy lyukon.
Hadd szóljon!

⋘⋘⋘ ⋙⋙⋙

450 szó

[- Dean Thomas, kérem, ne zaklassa a diákokat! -]

DEAN

2001. január 19.
o u t f i t

Úgy látszik, még nem tanultam eleget a roxmortsi kis kiruccanásaimból, és már megint a kis falut jártam, gondolva, hogy ugyan, semmi baj nem történhet. De egyszerűen annyira marha unalmas volt a kastély falai közt ülni! Ráadásul Sophie az ideje nagyrészét mostmár nem velem, hanem a barátnőjével töltötte, én pedig nyilván örültem nekik, csaktöbbet unatkoztam, mint azelőtt. Továbbra sem mondtam el neki a Tessás dolgot. És többek közt azért sem, mert alkalmam sem volt rá sok.
Mindegy, lényegtelen, elvoltam én, pláne, hogy Wampus tekergőzött a lábaim mellett. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy macskával megyek sétálgatni, dehát ez a kis szőrgombóc el sem mozdult mellőlem.
Zsebrevágtam a kezeimet, hogy védjem őket a hidegtől, és figyeltem, ahogy Wampus szalad előttem a mini kis mancsain, a maradék hófoltokba lelkesen bele is vetve magát. El se hittem, hogy néhány hónappal ezelőtt még milyen kis apró és csontsovány volt. Még mindig emlékeztem arra a reménytelen nyivákolásra, amit hallatott, most pedig egyfolytában csak rohangált és dorombolt.
Mindenesetre azért már óvatosabban mászkáltam az utcákon, sokkal jobban odafigyelve arra, hogy kiknek megyek neki vagy hogy látok-e fekete csuklyás alakokat. Egyik sem hiányzott különösebben most, hogy legalább a kezem már viszonylag normálisan mozgott ismét. Persze a heg nem tűnt el és valószínűleg nem is fog, de még így is kifejezetten jól megúsztam.
A mai sétámnak sem volt sok célja, csak hogy szívjak egy kis friss levegőt, meg ha már erre jártam, akkor vettem magamnak egy csomag cukrot a Mézesfalásban, és azon nyammogva jártam a csendes, már annyira ismert utcákon. Szinte már elhittem, hogy a mai egy ilyen nap, békés, csendes, semmi izgalmas nem fog történni... Aztán persze a Szellemszállás felé keveredtem, és bumm!
Először a csapat kölyök tűnt fel, mire sóhajtva zsebre vágtam a cukrot, és előhalásztam kabátom belső zsebéből a pálcámat. Hiszen még mindig prefektus vagyok, meg ilyenek, akármennyire is nem volt kedvem szigorúskodni, meg úgy egyáltalán, semmit csinálni. Aztán ahogy közelebb értem, észrevettem kimagasodni egy alakot a kölykök között, hogy nem tudtam visszatartani egy kis hitetlenkedő hangocskát, amikor felismertem, ki az.
- Szólaljon meg valamelyikőtök, vagy azonnal a házvezető tanárnál fog mindkettőtök kikötni.
- Dean Thomas, kérem, ne zaklassa a diákokat! - szóltam oda, egyértelműen kivehető jókedvvel a hangomban, és a végére még fel is kuncogtam. Csak utána tűnt fel, hogy az egyik kissrácnak vérzik az orra. - Mi történt?
Még közelebb léptem, hogy felmérjem a helyzetet, aztán a Szellemszállás felé pillantottam. Alsósok közkedvelt bátorságpróbája volt beküldeni valakit ide, még akkor is, ha a tanárok erre ugrottak. Na, nem mintha én nem jártam volna már itt egy párszor. Különben Wampus sem lenne épp velem - aki úgy tűnik, felismerte az épületet, mert megállt a lábam mellett, és felborzolta a szőrét.
- Avery, felügyelnéd ezeket, amíg kihozok pár diákot a szellemszállásról? Állítólag  már órák óta bent vannak, és nem tudnak róluk semmit.
Összehúztam a szemöldökömet, és végigfuttattam ujjaimat a varázspálcámon. Remek, szóval megkapom a meló unalmasabbik részét... Végigpillantva a kicsiken, nem tűntek idősebbnek másod-vagy harmadéveseknél, így tulajdonképpen meg sem lepett ez a egész helyzet.
- Jó... - sóhajtottam válaszként, de nem túl lelkesen, mert most mit csináljak néhány beijedt kiskölyökkel? Aztán szerencsére Dean folytatta.
- Vagy, ha inkább kalandoznál egyet, akkor fedezhetsz is. - Erre felcsillant a szemem, és gyorsan utána indultam, csak egy fél pillanatra fordulva vissza a kölykökhöz, hogy közöljem velük, ha el mernek innen mozdulni, akkor soha többé nem látják a barátjaikat. Jó, talán kicsit kemény voltam, na... De mindegy is!
Izgatottan bebújtam a kerítésen Dean után, és csak utána realizáltam, hogy hihetetlen, hogy már megint belekeveredtem valami ilyen hülyeségbe. Miért nem tudom távol tartani magam a ferde helyzetektől? Jó, mindegy, végülis Dean már bőven elmúlt tizenhét, én prefektus vagyok, szóval bárki is kérdezi, csak a jó ügy érdekében cselekedtünk...
Az ajtónál sikerült csak beérnem a fiút, a pálcámat nem is téve el, felkészülten a kezemben tartva. Wampus pedig lelkesen szaladt a lábam mellett.
- Hűha, téged mi szél hozott Roxmortsba? - kérdeztem tőle, miközben beléptünk a sötét, pókhálós épületbe. Csak egy rövid pillantással mértem fel a helyet, ami teljesen ugyanolyan volt, mint legutóbb. - Seamusszel minden rendben?
Bent azért lelassítottam a lépteimet, és megálltam néhány pillanatra hallgatózni, hogy hallom-e bármilyen nyomát beszélgetésnek vagy mozgolódásnak, de néma csend uralkodott.
- Szerinted mi lehet a gyerekekkel? - léptem hozzá közelebb, hogy lehalkíthassam a hangomat. Itt már azért kezdett egy kicsit aggasztani, hogy mibe keveredhettek.

[Avery Cassen]

Avery Cassen
2000. január 19.

⋘⋘⋘ ⋙⋙⋙

Rég éreztem már azt, hogy jó időben lennék jó helyen, de most mégis ez kap el. Újra ismerős környezetben lehetek, ismerős arccal, ismerős gyerekcsínyt követünk el, még ha ez részünkről inkább csak felelősségvállalás is. Talán tényleg jelentkezek valamilyen posztra az iskolába. Nem tanárnak, ahhoz nincs elég tudásom, de bevezethetném mondjuk a tanulószobát. Aki tanulni szeretne, de nem megy neki olyan könnyen, annak szívesen segítek. Mondjuk ötödévig. Nyilván nem a mágiatörténetre gondolok ezalatt, mert azt én sem tanultam meg soha, pedig csak a segg a titka az egésznek. Leülsz rá, aztán meglesz az egy kis idő után. Na igen, ne papoljak erről, ugye? Szerintem sem kellene, mert úgysem gyakoroltam ezt a fajta tanulást soha én sem. legalábbis amíg iskolába jártam, addig nem. Aztán amikor a háború után visszamentem, akkor már annál inkább. Tudtam, hogy mit akarok, csak nem volt meg hozzá minden alap. Mert előzőleg elrontottam. Ez van… Most is tanulok.
Bevárom a bejáratnál Averyt, és egy pillanatra megállok, mert a macskára téved a tekintetem, emiatt pedig majdnem elesek az összetákolt lépcsőn. Elnézegetem, elvégre nem tűnik teljesen macskának, én meg nem vagyok jó annyira legendás lények gondozásából, hogy felismerjem, ezért hát megszívtam lényegében, hogy nem tudom nevén nevezni... Mármint faján, vagy mi.
- Aranyos. Cica? - hát igen, jobban járok, ha inkább rákérdezek, de az aranyossal őszinte voltam, szóval senkinek nem lehet rám egy rossz szava sem. Szeretem én az állatokat, csak nem biztos, hogy értek mindhez. Mindenesetre megsimogatom a cukiságot, aztán előveszem a pálcámat, és magam elé szegezem. Na nem mintha az ajtót mágia nélkül ne lehetne kinyitni.
- Hiányzott az iskola, és így azt is látom, meg még kalandozhatok is veled. - egy kacsintást megengedek magamnak, elvégre barátok vagyunk, vagy mifenék. Legalábbis Seamus barátnője, szóval megengedem magamnak, akár szabad, akár nem. Úgysem szeretem el tőle, ebben azért biztos lehet. Nem vagyok én olyan féltékeny, mint ő. - Shay-shay tökéletesen megvan, azt hiszem kezdi túlzásba vinni a tanulást, hogy felvegyék az akadémiára. - a tőlem megszokott öblös nevetés miatt talán pont most fogunk lebukni a kicsik előtt, pedig én tényleg próbálom magam visszafogni, hogy ne történhessen ez meg.
A bájcsevejt követően belököm a korhadt ajtót, ami már a nyikorgást is feladta, mint életcélt, ellenben készségesen azon igyekszik, hogy együtt működjön a gravitációval, és tokostól essen le az épületvázról. Ez egy tök boldog hely! Kedvem támadnak ilyenkor befújni valami virágillatú parfümmel, mert az orrom egyszerűen nem bírja a dohos, korhadt bútorokat és viskókat. Ez meg hát pont az, nincs mit szépíteni ezen.
- Szerintem várják, hogy valaki utánuk jöjjön, és közben azon vannak, hogy megvicceljék valamivel őket, mert idő közben rájöttek, hogy a hely ártalmatlan. Persze ez csak egy tipp. - én is halkabbra veszem a figurát, hogy ha tényleg csak megviccelnek minket, akkor azért ne jöjjenek rá egyből, hogy egyáltalán itt vagyunk, és rajtaütésszerűen támadhassunk rájuk. Már a legártalmatlanabb módon.
- Szerintem minden esetben csak egy Petrificus totalust mondjuk vagy egy Capitulatust, abból nagy baj nem lehet. - a lépcső felé veszem az irányt, hogy odafent kezdjük az átfésülést, de az is lehet, hogy azóta már meglógtak a porontyok a hátsó deszkák között, és az erdőben kicselezték a társaikat. Ilyen ez, ha valaki már volt itt.

⋘⋘⋘ ⋙⋙⋙

526 szó

[- Ahhm, voltaképpen igen... Kneazle -]

DEAN

2001. január 19.
o u t f i t

Valahogy a Szellemszállás sosem tartozott a kedvenc helyeim közé, már csak a nevéből kiindulva sem, és hát valahogy nem jöttem ki ezekkel a szellem dolgokkal, hiába dobogott Elliot házának a padlásán az az akármi, nem érte el vele, hogy megkedveljem... Mindeközben persze tudtam, hogy nincs itt igazából semmi, amitől félni kéne, de ha már legendák keringnek egy épület körül, az is épp elég a borzongáshoz.
Elgondolkodtam, hogy Wampusnak ismerős-e a terep, miközben berohant előttem a kerítésen, de mondjuk akkor még nagyon kicsi volt, amikor kimentettük innen. Mindenesetre kissé bizalmatlanul szaglászta az ajtót, és talán egy pókháló rá is akadhatott az orrára, mert aztán csapkodva nekihátrált a lábamnak.
- Aranyos. Cica? - Felnéztem Deanre, aztán bólogatva visszafordultam Wampus felé, de aztán inkább nem vettem fel az ölembe, hiszen az nagyban hátráltatna a varázslásban.
- Ahhm, voltaképpen igen... Kneazle - válaszoltam, aztán intettem neki a fejemmel, hogy lépjen előre, hiszen idegen helyre először a férfiak mennek be, meg minden. - Valami idióta állatkínzótól mentettük pár hónapja, pont innen. De nem hiszem, hogy ismerős neki a hely.
Wampi nem vette túl komolyan a helyzetet, hiszen leugrott a kis lépcsőtákolmányról, és elkezdett a fűben hemperegni, de tulajdonképpen nem is bántam, ha kint marad, bent még útban lehet.
- Hiányzott az iskola, és így azt is látom, meg még kalandozhatok is veled. - A kacsintásra csak mosolyogva megforgattam a szemem. - Shay-shay tökéletesen megvan, azt hiszem kezdi túlzásba vinni a tanulást, hogy felvegyék az akadémiára.
Erre szélesebbre nőtt a mosolyom, hogy arra is csak finoman megrezzentem, ahogy az ajtó felmondva a szolgálatot zuhant egyet. Persze, említette nekem is párszor Seamus, hogy ideges az akadémia miatt, én pedig sajnos ilyen távolról nem sok mindent tudtam tenni, csak a levelezésünkön keresztül szurkolni neki, de azért reméltem, ez is több, mint a semmi. Jó lett volna mellette lenni, de még így is kihoztuk azért a lehető legtöbbet a helyzetből, igyekeztünk minél többször találkozni a faluban... Én pedig egyelőre élveztem a dolgot. Persze hogy is panaszkodhatnék? Hiszen nem én utaztam olyan rengeteget...
- Akkor jó. Majd add át neki az üdvözletem. De nyugi, megcsókolnod azért nem kell helyettem - vigyorogtam egyet felé, aztán követtem be a házba.
A sötét épületben fintorogva pillantottam körbe, pláne, ahogy felszállt a por, és tüsszentenem kellett tőle, de csak az kellett volna, így egy mély lélegzetvétellel gyorsan visszafogta azt. Gyorsan, de nehezen.
- Szerintem várják, hogy valaki utánuk jöjjön, és közben azon vannak, hogy megvicceljék valamivel őket, mert idő közben rájöttek, hogy a hely ártalmatlan. Persze ez csak egy tipp. - Megvontam a vállamat, miközben óvatosan lépkedtem mellette mintha csak az épület bármelyik pillanatban ránk dőlhetne. Nem lepett volna meg a dolog, az állapotát tekintve...
- Lehet... Mindenesetre elég szemétség tőlük - jegyeztem meg halkan, aztán követtem is a lépcső felé. Én simán el tudtam képzelni azt is, hogy tényleg megijedtek valamitől, de akkor miért nem jöttek ki? Igazából őszintén reménykedtem benne, hogy igaza van Deannek, és nincs semmi baja a kölyköknek.
- Szerintem minden esetben csak egy Petrificus totalust mondjuk vagy egy Capitulatust, abból nagy baj nem lehet. - Bólintottam is egyet, ahogy felindultam a veszélyesen nyikorgó lépcsőn mögötte, ám nem válaszoltam, helyette némán hallgatóztam, hátha meghallok valamit. Már majdnem teljesen felértünk, amikor megütötte a fülemet egy kis dübögés, lépések lehettek, de már nem tudtam elkapni Dean karját, helyette, ha ő felért akkor inkább én is mögé szökkentem, és ebben a pillanatban egy alak kiugrott az egyik ajtónyíláson. Egy hatalmas csatakiáltással küldött felénk valami átkot, de mivel hátul voltam, én csak annyit éreztem, hogy megbillen az egyensúlyom, így a lépcső korlátját ragadtam meg, amivel aztán meg is tartottam magam.
- Jé... Jézusom! - sipákolta aztán a hang, és ahogy odanézve jobban felmértem, egy fiatal, sötét hajú srác volt. - Merlinre! Ti nem vagytok szellemek, ugye? Oh... Hála Merlinnek!
Kissé értetlenül pislogva sandítottam fel Deanre is, aztán vissza a srácra, ahogy utána kilopakodott mellette egy másik lány és srác is.
- Nem, nem igazán vagyunk, asszem... - mormogtam.