Zonkó Csodabazára

A roxforti fiatalok körében talán ez lehet az egyik legnépszerűbb boltja a kis falunak. Itt aztán mindent be lehet szerezni, ami egy jó kis mágikus tréfához kellhet. Persze a bolt tulaja örül a népszerúségnek. A Roxfort tanári kara talán már kevésbé...

[6/5/2001● TESÓ ●⭃ Öhh jól vagyok, tényleg ⥷]

6/5/2001
● TESÓ ●
⭃ Öhh jól vagyok, tényleg ⥷

tükörképem

Hold on, hold tight, it's not your turn to die yet
So long, goodnight, there's not always tomorrow
Hold on, hold tight, it's not your turn to die yet
So long, goodnight, goodnight, goodnight

Későre járt már, és tipikusan az a hülye borult idő volt, de még volt egy kis időm edzés után arra, hogy takarodó előtt elcsatangoljak csak úgy Roxmortsban. Egy kis magányra volt szükségem, hogy mondjuk ezredjére lemeccseljem magamban, ezt a cseszett Esther és Rayla dolgot. Az egész annyira keservesen idétlen volt, mintha csak két szék közzé szorultam volna, és már nagyon zsibadt minden tagom. És mégis mind a ketten olyan rohadtul fontosak voltak. És megint ott kötöttem ki, hogy egyiküknek sem akartam fájdalmat. Bárcsak olyan szívtelen hülye segg lennék, mint te Aiden. Bárcsak kicsit kölcsönvehetném tőled ezt az emós, depis hülyeségedet, hogy tök lelketlen vagyok meg a faszom se tudja. Akkor legalább lenne okom odaadni neked az én szívemet, hogy egy kicsit éljél is már. A szél hűvös volt, én meg teljesen kifulladtam, mindenem sajgott, mintha ezer éve nem mozogtam volna ennyit, de mondjuk az eddigi edzéseken tényleg csak úgy elbalfaszkodtam a dolgokat, most meg legalább tényleg odatettem magamat is.
A Roxmortsi utcák között sétálva annyi minden eszembe juthatott volna, annyi mindenre gondolhattam volna, de megint csak azt vettem észre, hogy reménytelenül Chrissie alakját képzeltem ide, ahogy beszélget a barátaival. A soha meg nem szerzett barátaival. És ahogy csókolózik a soha nem lévő pasijaival. Akit aztán vagy én vagy Aiden vertünk volna laposra. A francba, Ben. Csak magadat kínzod, már megint. Szerettem volna túllépni, hogy egy kicsit ezt elengedjem, de nem ment. Nem tudtam. És tudom, hogy neked sem megy.
A cipőmmel rúgdostam a kavicsokat az úton, és mélyet szippantottam a párás, hűvös angliai levegőből, majd beletúrtam a hajamba, ami természetesen a szokásosnál jobban hullámos volt, de én sosem csaptam akkora hűhót ebből, mint Aiden. Régen néha annyit pampogott ezen, mintha valami csaj lett volna. A szél befújt a kockás ingembe és éreztem azt a tioikus bizsergést a bőrömön, de nem nagyon zavart sosem a hideg. Chrissie nem szerette a hideget. Annyira hideg volt, olyan hideg, hideg, hideg, hideg. Megtorpantam, ahogy bevillat a sépadt arca a halála után, ahogy a fejét felém fordította, és a szája nyitva volt. Mit akartál mondani, kishúgom? Annyira ezen kedztem el gondolkodni, még akkor is, ha a látványának képétől is égnek állt még a hajam is, hogy beleüttköztem az egyik bolt falába.
Gratulálok Benjamin.
Fogd be Aiden.
Morogva dörzsöltem meg a homolomat, amikor a tekintetem megakadt Zonkó Bazára mögötti üres, elhagyatott placcon. Négy sötét volt ott, akik körben álltak, és a lábak alakjából meg számából világossá vált az is, hogy két kislányt fogtak be a gyűrűjükbe. ÉS aztán meghallottam az alakok közzül az egyik idegesítő hangot.
- Nézzétek, hogy félnek ezek a kis sárvérűek.
- Ne...ne hívj miket így... - dadogta az egyik kislány, meglehetősen sírós hangon.
- Óó, még követelőzik is a cukorpofa, hát nem édes? Tudod, szeretnélek máshogy hívni benneteket, de sajnos nem megy. A véreteken nem tudtok változtatni. De ha megtesztek egy igen csekély szívességet, amihez csak a szátok kell, nem fogunk piszkálni benneteket - vihogott fel, mire ökölbe szorítottam a kezemet és megindultam a csoport felé. Többen voltak. És nekem nem működött a varázspálcám. De nem tudtam elmenni mellettük. Annyi, de annyi ilyen mellett haladtam el az elmúlt három évben. Befogtam a fülemet. Befogtam a szememet. És csak belezuhantam a saját örvényembe, hogy sose tudjak belőle kikeveredni. De már elegem volt a balfasz Benből.
- Helló, Matt, nem tudtam, hogy a kislányokat kedveled, ez új. Tudod, a Mungóban van egy szuper hely, csak is olyanoknak, mint neked. Nagyon bírnád szerintem - csörtettem be a gyűrőbe, és mielőtt akármit is szólhatott volna, teljes erőmmel behúztam neki, hogy hátra tántorodott. - Oké, akkor most fussatok - tuszkoltam ki a két alsóbb évest Matt haverjai közül, mire a lányok zavartan hátrálni kezdtek, miközben Matt hörrögve és káromkodva feltápászkodott.
- Na ezért megfizets Fraser... Itt lesz a sírod...
- Jaj, de félek - vigyorogtam rájuk, aztán hasba talált egy átok, mire halkan felnyögtem.
Ezt jól megcsináltad magadnak, Benjamin...

[2001. május]

Monsters stuck in your head
Monsters under your bed
We are monsters, oh, oh


2001. május
style

Benjamin

Roxmorts sötét dere ismét elborít, és borzongok.
Jó, lehet, hogy a múltkori összefutást kihagytam, de fontosabb dolgom volt, tesó. Bizonyára megérted majd, ha elmesélem. Vagy bevered az orromat, hiszen Esther épp a te felségterületedhez tartozik... Vagy mi a tököm.
És most? Most nem írt, hogy találkozzunk, de igazából nem lepett meg, sejtettem, hogy sokáig fog duzzogni... Olyan kis érzékeny vagy, Benny. Én pedig semmi... Semminek érzem magam, ahogy végigsétálok az utcán, az épületek hosszú és sötét árnyékában, ujjaim pedig a cigisdobozzal játszadoznak a zsebemben, ám egyelőre nem húzok ki szálat.
Kong valami üres mellkasomban, de nem tudom, hogy mi. Belélegzem a csendes falu levegőjét, és kiélvezem a nyugalmat. Olyan békés. Vajon Roxmortsot mennyire kapta el az ostrom?
Annyi emlék. Annyi emlék kopogtat, ahogy csak végigsétálok ugyanazokon az utakon, ahol kölyökkoromban is. Szerettem a faluba járni, még akkor is, ha ezt Benjaminnak sosem vallottam volna be. Hiszen annyira irritált a lelkesedése, az, mintha ezeken a hétvégéken kívül nem létezett volna semmi. És sokszor, már csak képmutatásból is inkább a kastélyban maradtam, aztán csak figyeltem, ahogy rohan a haverjai után... Letelepedtem az egyik sarokba egy könyvvel, de alig nyitottam ki, Esther általában megjelent mellettem.
Ha épp nem, akkor valószínűleg Benjamin után ment.
De közben annyira kibaszottul lézengtem volna inkább a levegőn.
Benjamin pofán röhögne, ha előjönnék neki azzal, hogy mennyiszer visszafogtam magam gyerekkorunkban. Csak, hogy fenntartsam saját magam rendíthetetlen és érett vázát. De mi a faszom értelme volt? Semminek nem volt értelme.
De még annyinak sem.
Hiszen egyszer úgyis erre az útra verődtem volna... Mondhatnánk, hogy hiszek a sorsban, de talán ez erős egy kissé. Nem szívesen hitegetem magam, nem mutogatok megfoghatatlan és kérdéses dolgokra. A válasz inkább csak annyi, hogy mindig is éreztem. A másságot... Azt a furcsa bizsergést, ami aztán a vesztemet is okozta.
De persze az ember nem könnyen vallja be magának, hogy defektes. Hogy defektes utakra hivatott. És én sem vallottam. Nem volt merszem megtenni. Mert mindig is gyáva voltam, kibaszottul gyáva.
Végignézek a falu épületei közt fel-felcsillanó tájon, és azon gondolkodok, mennyi keserűség keringhet ott a fák között, mennyi sötétség ülhet ott az avarban... Mind az olyanok bőréből, mint én. Mert nem én vagyok az egyetlen ilyen, dehogy... De ez sajna nem egy olyan dolog, ami megnyugtatna.
Előhalászom végül a zsebemből a dobozt és egy szálat az ajkaim közé csúsztatok, hogy aztán tüzet csiholjak a mugli öngyújtómból. Elégedettséggel tölt el, ahogy arcon csapon a füstös levegő, és kiélvezem ezt a pillanatot, a cigaretta haloványan recsegő-ropogó hangját, és a pillanatnyi nyugalmat. Az elmém sötét kis csendességét, ahol végre van lehetőségem meghúzni magam. De csak egy rövid kis ideig tart csupán... Mint minden más az életben, minden olyan kibaszott rövid ideig tart.
Kifújom a füstöt, és az amúgy is távolban doboló léptek ekkor öltenek testet, de egyenesen belémrohanva, hogy a kezemben tartott szállal sikerül így megégetnem magam, és alig hallhatóan, de fel is szisszenek erre. Aztán csak mogorván pillantok a két előttem álló lányra, akiknek a tekintete zaklatottságot, rémületet, de közben olyan félreismerhetetlen zavart tükröz, hogy sóhajtok egyet... Hát helló lányok, Ben vagyok, mizu?
Aztán a pillanat olyan hosszúra nyúlik, amíg csak zihálva merednek rám, hogy újra szívok egyet a cigarettámból.
- Egy bocsánat elegendő lesz, aztán mehe...
- Jól vagy? Úgy értem, én, mi... - A vöröses hajú kislány zavartan bámul fel rám, ide-oda mutogatva a háta mögött, hogy képtelen vagyok kivenni, mit is akar.
- Köszi, hogy segítettél - motyog oda a másik is. - Mindig ez történik...
Mibe keveredtél már, Benjamin?
Igyekszem egy kicsit úgy viselkedni, mint ő, de csak egy egy félig-meddig beleegyező mordulásra telik. Aztán az egyiküknek - aki valószínűleg kicsivel okosabb lehetett, de talán csak a sokk - elkerekedett a szeme, és ahogy végignézett rajtam, nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy rájöjjek; feltűnt neki, hogy az előbb felbukkanó énemnek egészen más volt az öltözéke.
Baszki, lebuktunk.
- Aha, aha, nagyon szívesen... Csak menjetek vissza az iskolába és jelentsétek egy tanárnak, oké? - Szinte arrébb teszem a kislányt, aki pont útban áll, és nem férek el mellette a fal mellett, de nem nagyon akar önszántából elmozdulni, így kénytelen vagyok. Aztán elindulok nagyjából abba az irányba, ahova mutogatott, közben pedig valami kellemetlenség indul egy a gyomromban... Valami pislákoló kis fájdalom egészen mélyen, hogy összeszorítsam a fogaimat.
Mert ez már megint nem tudja, hogy csak akkor keveredünk bele valamibe, ha ki is tudunk belőle győztesen jönni.
És miközben lassan kirajzolódik az alakjuk, előhúzom a pálcámat. És csigavér... Diákokat nem gyilkolunk... Egészen addig, amíg csak tisztelettel verik ki a szart az öcsémből.

[6/5/2001● TESÓ ●⭃ Öhh jól vagyok, tényleg ⥷]

6/5/2001
● TESÓ ●
⭃ Öhh jól vagyok, tényleg ⥷

tükörképem

Hold on, hold tight, it's not your turn to die yet
So long, goodnight, there's not always tomorrow
Hold on, hold tight, it's not your turn to die yet
So long, goodnight, goodnight, goodnight

Ha nem féltem volna attól, hogy Aiden megint olyan rohadtul unalmasan reagált volna arra, hogy cseréljünk helyet egy napra, én jól ellettem volna a semmit tevéssel ő meg előadhatott volna engem, tök vicces lett volna. De mit is képzeltem. Mostanában semmi sem volt vicces. És az iskola falai olyanok, mint akik minden emlékünket emésztené, hogy aztán mindn egyes nap az arcomba dörgölje az összeset. És én nem bírtam. Ahogy ő sem bírta volna. Utáltam, az évek alatt annyira utáltam, hogy nem ült egy ablakpárkányon sem, hogy nem ordíthattam rá random, hogy nem kaphattam vele össze random. És pokolian fájt, az a mértes süötétség ami a helyeden maradt.
Túúl messzire mentél, hogy ne érezzelek ugye? Hogy ne keresselek. Ha megtaláltalak volna megöltelek volna?
Nem tudom. Annyira nem tudtam, annyira sok kettős dolog tépett szét, és a pálcám meg a varázslótudásom sínylette meg a legjobban ezt az egész vekengést, amit magamban levágtam már lassan négy éve.
És amúgy meg. Amúgy meg ha Roxmorts.
Hová tűnt Aiden, amikor legutóbb akartam vele itt találkozni, de valamiért sejtettem a választ, mert rejtélyes módon akkor tűnt el Esther is. Valahogy zavarni kellett volna nem? Elvégre midnig utáltam, hogy vele volt, akkor is, amikor a Roxfortba mentem bandázni, ő ott maradt Aidennel.
Pedig ha csak egyszer is félre dobod azt a kurva nagy büszkeségedet... Te is jöhettél volna velem. Mert akartad ugye? De túl fényesen tartottad azt a hülye páncélod.
Anniyra, de annyira szerettem volna ezt Aiden. Te is tudod. Csak én túl büszke voltam, hogy magam után rángassalak. te meg túl büszke, hogy utánam gyere.
Baszki, tesó. Olyan elcseszett balfaszok voltunk. És...és mégis...
Te voltál a legjobb barátom.
És tudom, hogy kinyírnál, ha láttad volna, hogy megint mibe kevertem magam. De a te ütéseidet nem is nagyon bántam. Csak azt az egy sorozatod. Azt az egyet...
A hasamba vágódó átoktól hátratántorodtam, de Matt egyik haverja természetesen olyan rohadt jó fej volt, hogy nem hagyott eltaknyolni, nem helyette jól hátra fogta a kezemet, mire én csak morogva úgy állba fejeltem hogy elájult. Heh, gyökér. Éppen vigyorogva gyönyörködtem a látványban, amikor megint belém csattant valami szar, pedig igyekeztem előhalászni a nyomi kis pálcámat, ami természetesen kireüpült a kezedből.
- Na, most mi van, elvesztetted a tűzerdődet? - kérzdete röhögve a másik csávó, mire megvontam a vállamat, és nekirontottam.
- Azt a bizonyos tűzerőtdet te fogod elveszíteni, ha leátkozom a töködet a helyéről, de előtte még szétverem a pofádat - morogtam, de nem igazán engedtek sokat mozogni. Valljuk be, erős voltam, mindig is jól verekedtem, és fénykoromban még a párbajozásban is szinte ugyan olyan jó voltam, mint Aiden. Igen, szinte. Mert semmiben sem értem utól. De most. Csak a fele erőmet éreztem. És egyedül négy tirpák ellen kicsit nehéz volt. De hogy megrémített volna? Ó, nem.
Nagy nehezen kitéptem a csávótól a pálcáját, és elhajítottam, mire az dühsen ordított, de nem volt időm szinte semmire, minden anyira pörgött, hogy még örölni sem tudtam magamnak, amiért betörtem az orrátt, hangosan nyögtem, amikor a hátamba nyillat valami.
De ez semmi. Ez semmi, ahhoz képest, amit ott éreztem, ami Aident a földre repítette, ami kitépte az én lelkemet és az övét is. Szinte csak csiklandozott.De a tényen nem változtatott, hogy a földön voltam, és a szám tele ment fűvel. Baszki, mi vagyok én, valami tehén?!
- Ben, Ben, Ben, ezt annyira megszívtad - állt meg előtem Matt, miközben a másik konkrétan a hátamra tehénkedett. De sok tehenes hasonlat mi van ma velem?
- Hű, de félek - morogtam, és tényleg igyekeztem kiszabdulni. OKé, Ben gondolkozz, most az egyszer hazsnáld a fejed. Mint csinálna Aiden? Mit csinálna Aiden?
Hm.
Mindnekit megölne aztán rágyújtana... Se cigim, se pálcám. Ez kurva nagy gáz...
- Most megfizetsz mindenért, amit kaptam tőled! - csattant fel a csávó, mintha meg sem hallotta volna, amit mondok. - Minden egyes pofonodért. Mert ha Aiden itt lenne. Ő ezt nem hagyná, te faszfej! Tudod miért? Tudod, hányzsor modnta nekünk, mennyire örülne, ha te nem léteznél? Tudod?
Az ami düh bennem akkor szétáradt nem tudom semmihez sem hasonlítani, talán közel lehettem ahhoz a tébolyodott állapothoz, amikor az apám dolgozószobályába toppant be egy halálfaló. Fájt-e a tudat, hogy ezt mondta? Kibaszottul. Elhittem-e? Lehet. És mégis. Nem ezért voltam rohadt mérges.
- A nyomába sem érsz... te senki vagy, egy senki... egy szánalmas másolat.
- Mi van, feleségül akarod venni, hogy ennyire isteníted? - téptem ki a kezeimet, majd elkaptam Matt lábát és lerántottam a földre, hogy csak nyekkent. - Te hogy mered a nevét a szádra venni? Egyedül az idegesít, hogy a bátyám olyan idióta volt, hogy egy ilyen hígagyúra pazarolta az idejét.
Felbaszott az egész gyerek.
- Te is  teleszórtad a fejét azzal a sok faszsággal... Te hallottam, ahogy lökdted a dumát, hogy de buli lenne a Sötét Jegy és a halálfalónak állás... És amikor le kellett volna tenned az esküdet beszartál. És otthagytad a testvéremet - ütttem, ahogy értem, de tudom, hogy lefogva ez kevés volt. Hiszen feltépászkodott.
- Most megdöglesz, Benjamin - remegett a hangja, de tudtam miért. Hiszen gyáva volt. Annyira gyáva. Aki még a barátját is benne hagyta a szarban. - Melyik is a dobó kezed? A jobb ugye? Mit szólnál, ha egy kicsit átalakítanánk?
Annyira megrettentem, hogy észre sem vettem, ahogy gúzsba kötötték a jobb karomat. Teljesen hátrafeszítették, éreztem ahogy hasad, ahogy recseg. És féltem. Féltem a törsétől, a fájdalomtól. És ez teljesen lebénított, mint mindig. És megint a vérembe zubogott az a vörös átok. Ami egyszerre tépte a húsomat és az elmémet. És képtelen voltam tovább bármit is produkálni. Mert az átkot éreztem. Mindenhol. Mindenhol...
Mindenhol.
- Na hogy beszart, ezt figyeled? - vihogott Matt, aztán már nem is iagzán láttam, hogy mi történt.
Csak a pálcájuk hegyét éreztem a vállamnál. És a felkaromnál.
Aztán a reccsenést hallottam.
És nem tudtam melyik volt a hangosabb. Az, vagy az én ordításom.

[2001. május]

Monsters stuck in your head
Monsters under your bed
We are monsters, oh, oh


2001. május
style

Benjamin

Az ember azt gondolná, ez a tesók közti kötődés dolog bizonyos távolságokon túl megszűnik. De ez nem valami GPS jel. Ez velünk együtt létezik és áll fent, akármilyen távol is vagyunk... És ugyanúgy éreztem én őt a három év alatt is. Talán ő is engem, a fájdalmat, azt a kiláthatatlan sötétséget... Érezted, tesó? Á, de őszintén... Remélem, hogy nem. Tényleg. Csak reménykedek benne.
Lépteim alatt halványan ropog az utca pora és szél által összehordott avarja, miközben már-már ráérősen szívok a cigarettámból. A füst szinte csípi a szemem, de igazából meg sem érzem. A tompa fájdalom a gyomromban és a hátamban - miközben már magam sem tudom, melyik az enyém és melyik nem... Itt-ott... De igazából meg sem érzem.
De az elnyom düh, az a kibaszott düh... Amitől a hideg végigbizsereg hátam mentén, lekúszik karomon át a pálcát tartó ujjaimig, és egyesül a galagonya kitörni vágyó erejével. Isteni.
Végeredményben aranyos az egész, nem igaz? Ha megversz valakit, nem az az első gondolatod, hogy hmm, talán van egy halálfaló tesója... Egy hidegvérű gyilkos, aki csak arra vár, hogy levadásszon.
De most beszoptad. Mert itt vagyok.
És vadászok. Lehunyom pár pillanatra a szemem, és hagyom, hogy Benjamin bőröm alatt kavargó fájdalma hívogasson. Mintha egyre csak többet akarnék, miközben már egészen belefáradtam a fájdalom kesernyés ízébe... De ebben a pillanatban mindez igazán nem számít. Mert most nem én számítok. Bemérem a célpontot, nyugodtan, nem sietek... Nem kapkodunk, mert a terv tökéletes kivitelezése sokkal fontosabb a gyorsaságnál. A siker mindennél fontosabb. A győzelem fémes íze a nyelvemen, annak sötét lehelete a tarkómon.
Már hallom is, ahogy kiabálnak, odarohanhatnék, de egy egészen kicsi részem megfeszíti a pórázt. Visszaszuszakol az ösztöneim mezejére, merthogy most épp egy cserkésző vadállat vagyok, és nem több. Csont, vér és hús, akit erre kreáltak... Akit erre edzettek.
Hogy kegyetlen legyen, könyörületlen, és halálos.
Még akkor is, ha a karjában végigfolyik a roppanás karcos szele... Még akkor is, ha a düh szilánkjai már mindenhol felsértik. Még akkor is, ha a pálcájából mindjárt kirobban valami olyan, aminek még nincs itt az ideje.
De akkor is behúzódom a sötétbe, hogy takarjon valamelyest, hogy az ökrök se szúrjanak ki, akik ott röhögnek az öcsém felett görnyedő alak mögött. Persze, úgy sem vesztenék az esélyeimből... De a terv túlságosan fontos. Eltaposom a csikket, aztán végigfuttatom ujjaimat a varázspálcámon, mintha csak azt kérdezném tőle, készen állsz? De persze mindez csak költői. Ám nem csak ezért nem várok választ. Hanem azért, mert kegyetlen vagyok, és visszacsúsztatom a helyére, akármilyen vadul is ellenkezik.
Szakíts csak szét, tépd csak szét a bőröm ismét, nem számít.
És ezúttal a kezemet használom. Mert alázatos vagyok... És megtisztelem Benjamint, mert tudom, hogy ő is pálca nélkül ment neki ezeknek, csak mint annak a halálfalónak otthon. Mert olyan kicseszett ostoba vagy, testvér.
Erőteljesen fellököm azt a kettőt, amely közvetlen Benjaminék mögött húzódik, és nem is számítok visszatámadásra - túlságosan ledöbbennek, tátogva terülnek el a hideg macskaköveken, szólongatják a kis alfájukat, de nem lenne elég mókás, ha előbb venne észre magától, minthogy azt én elérem. Így megragadom a nyakát hátulról, és elrántom Benjamintól, a pálcát pedig kicsavarom a kezéből. Az halkan koppan mellettünk, majd még hallom, ahogy gurul... Vajon még mindig ugyanaz a szerencsétlen, elgyengült szőlő, amiből annyira próbáltad kihozni a maximumot, de képtelen voltál összhangot találni vele? Mert egyik pálca sem szereti a hazugokat, pláne nem azokat, akik önmaguknak hazudnak.
Kíváncsi vagyok, ő felismer-e, mielőtt megtalál a tekintete. De nem hiszem. Mert túl ostoba. Egy ostoba gyáva nyúl, aki egész életében a saját seggét igyekezett menteni, és azt a látszatot tartani fent, hogy milyen kibaszott menő.
Ó, Matt, nagyon menő vagy, tényleg.
- Szerintem ezt te sem gondoltad át, Gosdwell - morgok, aztán végre magam felé pördítem. És látom a tekintetében csillanó rettenetet. A döbbenetet... Én meg egyenesen szemezek vele. Nyugodt, rideg, és győzedelmeskedő pillantással. És nem pillantok a földön heverő Benjaminra, mert tudom, akkor elveszteném a kontrollt...
- Mi... Mi a Merlin fasza... Te...?!
És én nem veszíthetem el a kontrollt.
Csak elégedetten csettintek a nyelvemmel, és még egy gonosz vigyort is láttatok Matthew felé.
- Meglepetés. - Hangom inkább csak suttogás... Az ezután roppanó orra pedig szinte zene a fülemnek. Öklöm belezsibbad az erős ütésbe, de kibaszottul megéri, pláne, ahogy vérző pofával, nyekkenve kiterül a földön. Ezt pedig kihasználom, előkapom végre a pálcámat, és Benjamin elé lépek, hogy még véletlenül se közelítse meg senki sem. Ugyanis annak abban a pillanatban vége... És ezt ők is tudják.
Matt egyik seggnyalója aztán megcéloz, de kezében remeg a pálca, és erre szeretném kinevetni. De majd később. Most csak visszacélzok, gyorsabban, fürgébben, mint ő.
- Flipendo! - És ahogy az hátralendül, a másik háromra is ráfogom a pálcát, lenézően megrántva a szemöldökömet, közben pedig rátaposok Matt pálcájára, ami az előbbi lendületben végülis megállt a közelben. - Na, fiúk? Ki akarja először megtudni, milyen hat darabban létezni tovább?

[6/5/2001● TESÓ ●⭃ Öhh jól vagyok, tényleg ⥷]

6/5/2001
● TESÓ ●
⭃ Öhh jól vagyok, tényleg ⥷

tükörképem

Hold on, hold tight, it's not your turn to die yet
So long, goodnight, there's not always tomorrow
Hold on, hold tight, it's not your turn to die yet
So long, goodnight, goodnight, goodnight

Éreztem a rajtam végigfutó gyötrő fájdalmat, a recsenés okozta kínt, éreztem ahogy a csontok szilánkokra robbantak, éreztem, ahogy dagadni kezdett a bőröm a törés után izzó, forró lüktetéssel, éreztem, ahogy az egyre ernyedtebb kezemet még midnig fogták, éreztem hogy az ujjaim hegyéig szilánkodra akarták törni. És éreztem egy megmagyarázhatatlan sötétban megbúvó vérszomjat. Egy ragadozó vérszomját. És tudtam, hogy itt vagy. Ésmindezek ellenére, a fájdalom és a pánik röhejes keveréke között is belevigyorogtam a mocsokba.
A francba, Aiden, egyszer vajon nekem is sikerülhet? Én is megmenthetlek, legalább egyszer? Legalább egy kicsit.
A szememet szorosan lehunytam, és aztán éreztem, hogy könnyebb lesz a hátam, mert Aiden szabályosan letépte rólam a gyereket, aki azért még nem mulasztott el jól fejbe baszni, kösz haver, tényleg. Igyekeztem összeszedn magamat, valamiért mindig kurv gáznak éreztem azt, hogy a sárban fetrengtem akárhányszor verekedtem, és Aiden meg csak úgy pózolt, mint valami büszke farkas. Összeszorítottam erősen a bal öklömet, miközben minden erőmmel igyekeztem feltápászkodni. És nem tudtam nem észrevenni azt a sötét szomjat, ami belőled áradt, bátyám. Minidg észrevettem, csak valahogy rossz úton rossz módszerrel akartalak kihúzni onnan. Hogy megrémített-e? Igen. Az rémített meg, hogy ki sem akartál lassan onnan jönni. Hogy nem akartál magadért harcoli. Hogy elkönyvelted az egészet valami vesztes háborúnak. Pedig ott voltam melletted. Te hülye, hülye tökfej.
Morogva, de lassan a bal kezemre tápászkodva felkűzdöttem magam a lábamra, és igyekeztem nem megint bepánikolni, hogy a jobb kezem az úgy csak figyeg. Nem, nem, nem most négy pedofil álllatot kell beledöngölni a földbe. A szemöldökömet ráncolva kerestem a pálcámat, és valami sarokban meg is pillantottam. Remek. Hátammal kicsit nekidőltem Aidennek. Bocs, bratyó. És kifújtam a levegőt. Mivel a négy gyökér is felénk szegete a pálcáját arra tippeltem nem nagyon akartak még lelépni.
- Hát helló, tesó - lapogattam hátba az ép kezemmel - Hatásos belépő, mint mindig.
Aztán már láttam is, hogy az egyik seggnyaló célzott ránk, én meg hát mit csináltam volna nekirontottam, még mielőtt bármit is mondhatott volna. Az én szemszögemből úgy tűnt, mintha Aident akarta volna leátkozni, és bár tudtam, hogy ő röhögve kivédte volna. Nem támadhatott rá senki sem, főleg mert én is itt voltam.
Sosem voltam a tervezés mestere, valahogy nem mertem az időt arra kockáztatni, hogy belebonyolódjak a taktikázásba, mert féltem akkor elveszíthetek midnent. Inkább elszenvedtem ezer sérülést, mág ha gyűlöltem is még ha egyenesen rettegtem is tőlük, minthogy mást lássak szenvedni az én hezitálásom miatt. Bal horoggal kentem arcon, mire elégedettem vigyorodtam el az állkapcssának a reccsenésére. Jól, van AIden kettő a tiéd, kettő az enyém... persze tudtam, hogy megint csak forgatta a szemét, hogy miért nem vártam míg ő lerendezi őket, de tudod, hogy nem ülük meg a seggemen. Tudod, hogy miért nem. A másik csávó rám vetődött a girbegurba pálcáját nekem szegezve, miközben jól beleboxolt a törött vállamba. Erre remegve felmordultam, majd a bal kezemet hasznélva inkább szemem böktem. Ha már a halálfaló szemét is sikerült kinyomnom igazán profi szemkibökő lettem. Hörrögve legurult róllam és elterült a másik mellett. Ekkor fordultam Aiden felé, és láttam, hogy Matthew is meg a másik csávó is kezdett lassan hátrálni a Főútra, de aztán Matt megpördült, miközben a vérző orromat törölgettem a fal mellett és éppen örültem magamnak, hogy itt a pálcám is. Gosdwell szinte teljesen magán kívül kezdett ordítani.
- Te szemét barom! Minidg is gyűlöltelek, a puhapöcsű öcséddel együtt - ordította és megint elővette a pálcáját. - Annyira akartam a halálod. Szinte megkönnyebbültem, hogy nem vagy már az iskolában - hörrögte bedugult véres bugyogó törött orr hangon. Még néztem is volna Aiden felé, hogy mutattam a kezemmel, hogy ez teljesen megőrült, amikor... - A világ sokkal jobb hely volt nélküled! Szenvedj, te seggfej! - amikor a tekintetem megakadt azon a pálcamozdulaton. Amit sosem tudtam volna összekeverni semmivel. És tudtam, hogy gyorsabbnak kell lennem, mint bármikor. Gyorsabbnak kell lennem Aidennél is.
Villámsebesen kaptam fel a pálcám és rohantam. És rettegtem. És remegtem a dühtől. Szinte égetett. Akár csak a törött karom.
- Cru... - ahogy a fájós vállammal csapódtam bele Aidenbe, hogy legalább arrébb sodorjam annyira, hogy ne találja el, ha elbaszom. A fájdalom égettett a kezemen, végigszaladt rajtam, de felemeltem a pálcám, és belül imádkotam hozzá, hogy ne hagyj cserben, kérlek, hadd védjem meg a tetsvéremet...
- Capitulatus! - hadartam még mielőtt az átok végigszántott volna megint, de ha el is késtem volna, nem érdekelt. Mert inkább az én testem, mint az övé. Inkább én halok bele, mint te.
És a pálca kirepült a kezéből, és Matt meg pislogott, mint sárkány a ketrecben, de nekem ez nem volt elég.
- Hogy merted... - szűrtem ki a fogaim közzül, Matt meg hátrálni kezdett. Ó, nem, nem futsz el, de rohadék. - Expectantium! - céloztam a lábára, a pálcám pedig olyan készséges volt, mint amikor még mindenkni élt, mint amikor még tudtam a saját utamat követni. Matthew lábai megbénultak az átoktól, de a kezem nem állt le, még akkor sem, ha minden mozdulattal egyre jobban égett. - Flagellii - mormogtam megint, mire Matt felkiáltott a kezébe nyilaló fájdalomtól. Szeretél még kapni hm? Szeretnéd érezni a törést, hm? Úgy robogtam felé, mint aki mindjárt széttép, és ezt tudták a haverai is, akik kábán meredtek a jelenetre. A seggén kúszott, de előlem nem szaladhatott el. A bal kezemmel megragadtam a nyakát és nekinyomtam a koszos téglafalnak, hogy csak nyekkent. Az orrábból folyó vér teljesen elmaszatolta a képét, lefolytak a nyakán, és a kezem is olyan lett, de nem érdekelt. A szemébe meredtem.
Sosem voltam az a haragtartó gyerek, általában elfelejtettem még a veszekedést is, meg az okot is amért haragudnom kellett volna. Aiden szerint vajból volt a szívem. De ha te nem is tudtál megbocsájtani én megtettem mindig helyetted.
- Te most elérted, hogy örökre emlékezzem a pofádra, Gosdwell. És ezt nem fogom elfelejteni, amit tettél. Ha még egyszer egy róssz szót is hallok tőled a bátyámról, hamarabb fogod magad kirugatva látni, mint mielőtt annyit mondok, hogy kviddics. Megértettük egymást? - bámultam a szemébe, majd elengedtem a nyakát és hátra léptem. Milyen ironikus nem? A bátyámnak megbocsajtottam ezt az átkot amikor rajtam használta. Hiszen az nem te voltál. De annak sose fogok aki a szeretteimen használja.
És megőrülök. Mert eltalálhatta volna Aident.
És akkor megint meghaltunk volna.

[2001. május]

Monsters stuck in your head
Monsters under your bed
We are monsters, oh, oh


2001. május
style

Benjamin

Az elégedettség félreismerhetetlen, sötét borzongással kúszik végig a gerincem mentén... Ahogy rám néz, azokkal a döbbent, értetlen szemekkel... Hogy próbálja összeszedni a darabkákat, egymásba illeszteni őket, de olyan hihetetlennek tűnik. Nem hiszi el hogy lát... Hogy kettőt lát Benjaminból.
Pedig itt vagyok, Matt, itt vagyok.
És közben a vér bugyog kifelé az orrából, elönti a száját, sőt, a nyakáig csepeg. De nem törődik vele. Mert nem hiszi el... Nem hisz a szemének. Én meg öntelt, fölényeskedő vigyorral bámulok rá vissza, amíg Benjamin is feltápászkodik mögöttem, hiszen ugyan, nem is ő lenne, ha a seggén bírna maradni, amíg én könnyedén visszazavarom ezeket a seggnyalókat az anyjukba. Egy rövidke pillanatomba telne csupán, gondolatom kis szikrájába, hogy kiengedjem magamból a már így is erősen szivárgó sötét felleget, hagyjam, hogy beborítsa őket...
Mert erre lettem kitalálva, egész életemben erre születtem, hogy elememben legyek, amikor brutálisnak kell lenni.
De persze, Benjamin... Na, nem mintha nem számítottam volna rá. Mert ismerem, minden idióta és idegesítő rezdülésével együtt ismerem őt, lelke szilánkjait és hiányzó darabkáit. Azokat a darabokat, amik bennem megvannak, de benne nem... Persze, ezek nagyrészt olyan dolgok voltak, amik egy átlag emberből nem is baj, hogy hiányoznak. De én? Dúskáltam belőlük. És a francba is... örültem neki, hogy Benjamin nem. Hogy legalább neki nem kellett ezzel a sok faszsággal léteznie... Hogy legalább neki nem kellett azon agyalnia egész kibaszott gyerekkorunkban, hogy mi az úristen baj van vele. Hogy mi teszi... ilyenné.
Hogy nem kellett eljutnia eddig ahhoz, hogy rájöjjön.
- Hát helló, tesó - paskol hátba. - Hatásos belépő, mint mindig.
Egy halk horkantással köszöntöm, amiben egyszerre keveredik, hogy ja, tudom, meg valami olyasmi is, hogy maradj a kibaszott seggeden, különben én teszlek vissza a földre, és az fájni fog, de ő persze már nem hallja ezt a részét. Mert olyan kibaszott szelektív hallása van... vagy egyszerűen csak dühíteni akar, mint mindig.
Abban a pillanatban viszont, hogy kilendül mögöttem, Matthew megcélozza a pálcájával. Nem sokkal tört ki a sokkja jegéből, de pontosan tudja, hogy... Nem, a francba is, egyszerűen csak ostoba. Ostoba, mert valahogy nem érzi, hogy egy rossz mozdulat, és én minden habozás nélkül meggyilkolom.
- Everten Static! - És a fiú zuhanás közben pofánkapja a mögötte feltápászkodó haverját is, mielőtt pofával felnyalja a macskaköveket. Ám ismerem Mattet. Tudom, hogy meglepően heves és hirtelen tud lenni... Kihasználja, ha az ember azt hiszi, ártalmatlan, és akkor támad. Túl sokat párbajoztam vele még Roxfortos éveink elején, és ez most neki nem vált a hasznára. Mert bár én kiismertem őt... Valljuk be, az én harci morálom elég sokat alakult az évek során.
Szóval dupla meglepetés, Gosdwell.
Egyből felugrik, én pedig felé lépek, még úgy is, ha fél füllel persze Benjamin felé hallgatózok... mert Merlinre, bízok én benne. Tudom, hogy ha akarná, akkor könyörtelen és tökéletes harcos lehetne... De ő mintha totálisan szarna a tényre. Enged az ostoba hevességének, az átgondolatlan, hirtelen döntéseinek, és bele sem gondol, hogy baj lehet, pedig mindig, minden egyes kibaszott alkalommal baj lesz. Tanulj már egy kicsit a hibáidból, Benjamin, mert esküszöm, hogy...
- Liathegens! - Matt pálcájából felé csapódnak a kéken izzó golyók, de kivédem őket. Egyszerűen oldalra is vethettem volna magam, de aztán még pofán nyomja a hátam mögött Benjamint... És én meg sem lepődnék.
És ez is volt a célod, igaz?
Matthew, nekem nincs kedvem az ostoba játszmáidhoz. Senki játszmáihoz nincs kedvem, csak Benjaminét muszáj vagyok elviselni. Még néhány pillanatig ide-oda dobáljuk az átkokat, azok egymással ütközve csattagnak és szikráznak Roxmorts egyre sötétedő, nyirkos levegőjén, Matt meg közben szipogva küszködik az orrával, Ben a hátam mögött nyekereg... Én meg jól vagyok. Túlságosan is jól, a pálca a kezemben élvezi, hogy végre tombolhat megint... A következő vezényszóra pedig egyenesen megvadul.
- Atrox incendium totalum! - A tűz pedig csakolyan vadul robban ki a galagonyából. Narancssárgára festi a sötét köveket, pattog és recseg, és kegyetlenül lendül a két srác felé... Én pedig olyan szívesen végignézném, ahogy lehamvad a hús a csontjukról, hogy az szinte pofáncsap, és megijeszt.
Mert ennyire te sem lehetsz elbaszott, Aiden.
Nem, nem, nem... ne gyilkolj diákokat. Ők ártatlanok... Talán Matt nem, de a többiek igen. Megvernek pár alsóst? Ez nem olyan bűn, amiért hamuvá kell égniük, szenvedve, reszkető, vörös hússal...
Aiden, a francba.
És visszahívom a lángot, még ha úgy ellenkezik is a fegyverem, még ha az sugallja is felém, gyerünk, James, tedd meg, öld meg őket... ölj meg mindenkit... mi tart vissza?
Az a maradék, kopott kis emberszerűség, ami ott szunnyad bennem valahol, kiszipolyozva és elgyengülve. Aki már évek óta nem kapott se ételt, se vizet, de még napfényt sem, és mégis... Valami ott dübörög benne, olyan halkan, hogy alig hallom, de végülis, és a lényeg ez, csak meghallom.
- Te szemét barom! Minidg is gyűlöltelek, a puhapöcsű öcséddel együtt. - Magából kikelve ordít, rémült és dühös, ez pedig egy veszélyes kombó... Veszélyes, de annyira rohadtul nem ijeszt meg. - Annyira akartam a halálod. Szinte megkönnyebbültem, hogy nem vagy már az iskolában.
- Legalább te jól aludtál éjszaka... - jegyzem meg felé csak úgy mellékesen, egy gúnyos kis élt csepegtetve bele hangomba, de aztán Matthew magasra tartja a pálcáját... És felismerem a mozdulatot. Olyan jól ismerem, hogy belesajdul a bőröm, és egy pillanatra nem látok... Minden sötét, mert elkap a sötét, pont, mint azon a napon.
Minden fekete.
- A világ sokkal jobb hely volt nélküled! Szenvedj, te seggfej!
Érzem, ahogy az átok bőrömre csapódik. Érzem, ahogy végigbizsereg rajta, ahogy összeránt a kín, és hogy minden porcikám felrobban, de nem egyszer, hanem kétszer, ötször, tízszer, egymás után, látom magam előtt Benjamin arcát, ahogy ő is érzi... ahogy a földre zuhan, mert ezt teszem vele, mert én voltam, én vagyok az, én csepegtetem a poklot a bőre alá...
De nem jön. Nem jön a kín, a fájdalom. De helyette zuhanok. Fogalmam sincs, hogy merre, fogalmam sincs, hogy miért... Mert nem látok. Mert minden kibaszott fekete. Mert minden annyira mocskosul fekete.  
- Capitulatus! - Hallom a hangod, tesó... De ennek ne így kéne lennie. Ennek kurvára fordítva kéne lennie. Aiden, hol a tökömben vagy? Szedd össze a mocskos kis darabkáidat, kelj fel, és ölj.
- Hogy merted... - Ujjaim belemarnak Roxmorts koszos avarjába, miközben lassacskán kinyitom a szemem... És ott van. Kirajzolódik előttem az a sok, sötét kis macskakő, amelyen ott folydogál valakinek a vére, valamelyikünké, de talán nem az enyém... Ugyanis én jól vagyok. - Expectantium!
Elég volt a fetrengésből, Aiden.
Ujjaim pálcám felé kapnak, és miközben feltolom magam, arra is kész vagyok, hogy ismét felhúzzam a maszkom egyenes, törhetetlen és jéggel, hóval fedett vázát, és Benjamin felé forduljak, ahogy a keze olyan természetellenes pózban kifordul a világ felé... Hogy dühös vagyok-e? Az nem a megfelelő szó erre.
Feltápászkodok végre, és figyelem, ahogy a közeli falig vonszolja azt a patkányt. És még a keserű haragon keresztül is megcsillan bennem valami... Abban a mélységes sötétben is, hogy képtelen vagyok nem észrevenni, beragyok, és egy kissé megmelenget is.
Ezaz, tesó.
- Te most elérted, hogy örökre emlékezzem a pofádra, Gosdwell. És ezt nem fogom elfelejteni, amit tettél. Ha még egyszer egy róssz szót is hallok tőled a bátyámról, hamarabb fogod magad kirugatva látni, mint mielőtt annyit mondok, hogy kviddics. Megértettük egymást?
Közelebb lépek, Matthew egész arca vörös, de nem csak a vérétől. Rettegj csak, patkány. Felhúzom a szemöldökömet, ahogy rámpillant, és csak elegánsan megforgatom ujjaim közt a pálcámat, aztán a haverjai felé fordulok, akik szoborként kuporognak valamivel arrébb, és akik egykor az én haverjaim is voltak... És sajnos már akkor is annyira gusztustalanak voltak egytől-egyig, hogy talán tényleg képes lettem volna megölni őket, ha egyszer csak bekattanok.
De mostmár nem kattansz be, ugye, Aiden? .
- Én pedig nagyon boldogan megkereslek, miután kibasztak innen, Gosdwell. És akkor lemeccsezzük kettesben... Remélem keményen szereted.
Rákacsintok, aztán csak intek a másik három felé a pálcámmal, és amíg azokra ráront egy csapat denevér, hogy ordítva hagyják itt darabokban a kis királyukat. Aztán még csinálhatnék annyi mindent... De egyszerűen csak megragadom Benjamint, és leszedem Matthewről. Éppen csak egy kicsivel alacsonyabb magam - hát persze, hiszen az öcséknek ez a dolga - hogy amikor megfordulunk, könnyedén csak tarkónragadjam, és úgy rángassam magam után, de érintésem most nem olyan erős... Szóval legalábbis nem akarom eltörni a nyakát, csak egy kicsikét.
- Rohadtul idióta vagy. - Hangom csak akkor szökik bele a hűvös, tavaszi estébe, amikor már bőven magunk mögött hagyjuk Mattet. - Ha mégegyszer megpróbálsz valami ilyesmit... Ne tedd, Benjamin. Kibaszottul ne.
Tudod, hogy nem arra értem, hogy törött kézzel nekimész. Tudod, hogy mire értem, tesó. És azt is tudod, hogy egyszerre szeretnélek darabokra szedni most emiatt, és megkönnyebbülten átölelni, hogy egyben vagy.
De azért még nem puhultam el, így csak hátba csapom, még ha bele is nyilall a válla. A Madam úgyis egy éjszaka alatt simán helyrehozza, és jobb lesz, mint új korában, ebben nem kételkedem. Aztán egy egészen más hangnemben folytatom... Mintha minden előbbi meg se történt volna. Mintha nem borított volna el a fekete mocsár, amikor felismertem a pálcamozdulatot. Mintha nem dörrent volna rá a dühöm... Mert egyszerűen csak eljött a pillanat az életünkben, hogy végre egy kicsit büszke lehettem rá anélkül, hogy azt jó mélyre kelljen ásnom magamban.
- Tetszett, tesó, tetszett.

a helyszín szabad.