Nagyterem

kéne már egy jó kis buli


Jason és bárki, aki becsatlakozik
2001. május 30.

outfit

Kéne már egy jó kis buli… A gondolat gyorsvonatként rohant át a fejemen, ahogy végig sétáltam a Roxfort folyosóján. Kicsit meglepett, hogy az Imbolc bál után megint megnyitották az épületet a felnőtt varázslók előtt és nem csak valami zártkörű rendezvényt tartottak. Egy részem reménykedett benne persze, hogy legalább összefutok Averyvel, ha már ilyen jó sántikálva ideevett a fene. Nat nem volt velem, mert ő rendszerint rávehetetlen egy rendes szórakozásra, pláne, ha nincs ott egy paparazzi sem és mondjuk esetleg az én ötletem volna. Na mindegy, az ő baja, ha kihagy egy ilyen jó kis lehetőséget… azt pedig csak reméltem, hogy nem veszi a szívére, amiért odahaza nem jelentettem be a dolgot.
Megigazítottam a csokornyakkendőmet, mielőtt beléptem volna a nagyterembe. Persze ott volt a legtöbb tanár, de valami zenekar is volt és láthatóan ez volt a legalkalmasabb hely, ha az ember táncolni akart, már pedig én az akartam… annak ellenére is, hogy a lábam éppenséggel nem működik a legjobban. Kit érdekel, O’Mara! Ideje kiadni magadból a feszültséget. A hang nagyon nagy megállapítására persze csak bólintottam egyet, magamnak semmint másnak. Csak úgy jelezve, hogy igen, ez kivételesen élelmes megállapítás volt részéről. Mostanában annyi minden történt. Először is ott volt ez az egész Rowle-dolog és hogy megváltozok meg minden. Aztán meg Nat apja, aki egy rohadék. Arról nem is beszélve, hogy már megint totálisan összevagyok zavarodva az egész életemmel kapcsolatban.
Még egyszer megigazítottam azt az átkozott nyakkendőt, mert már megint megoldotta, hogy ne egyenesen álljon, majd egyenesen a tanárok felé bámultam. A legtöbb unalmas, szürke alak volt, s lényegében csak nagyon kevesen emlékezhettek rám gyerekkoromból. A drága igazgatónő persze pont közéjük tartozott… egyszer pizsamában sétáltam be az órájára. Gondolom elég mély nyomot hagytam benne. Már akkor is ritka jól néztem ki és hát az a pizsama alig takart valamit. Valójában nem is nagyon emlékeztem miben voltam, csak McGalagony arca és a totál kómás állapot maradt meg az egészből.
– A franc… – magyaráztam magam elé, mikor valaki tiszta erőből meglökött és rá kellett nehezednem a rossz lábamra. A sebhely azonnal lüktetni kezdett. Sajnos a kezeléssel csak annyit értek el, hogy kevesebbet fáj, de ha ránehezedtem vagy túlerőltettem pont ugyanolyan volt, mint az utóbbi hónapokban. Ezért beszéltem hát Phillippel is, mert tudtam, hogy már nem sok esélyem lesz arra, hogy kincsek után utazzam be a világot. Naivság lett volna azt feltételezni, hogy valaha visszakapom azt az életet, amit két éve éltem.
A hátamat a falnak vetettem és a nadrágom zsebéből előhúztam a laposüveget. Ez egy kisebb fajta volt. Valamikor Nat hozta nekem, amikor még sokat járt külföldre. Ez is olyan lekenyerezés volt, hogy ne legyek dacos, amiért heti rendszerességgel kell elutaznia valahova. Azt hiszem tök mindegy, már kibírnám, ha annyiszor menne el. Akármennyire is együtt vagyunk, sokat változott a kapcsolatunk. Erősebb vagyok, mint akkor voltam s akármennyire is ragaszkodom hozzá, egyedül pont annyira megállom a helyem, mint mellette.
Kipattintottam a lapos üveg tetejét és nagyot kortyoltam a benne lévő rumból. Ezúttal a lángnyelv otthon maradt, de nem zavart. Alkoholból ez is megteszi, ha már szórakozni jöttem. Szóval egyelőre ott egyhelyben toporogtam, hogy előkerüljön egy megfelelő táncpartner, akit felkérhetek vagy ő kér fel engem… nem vagyok válogatós.

[2001. május 30]

anything you can do
I can do better


2001. május 30
style

a múlt szilánkjai, és akiket felborogatok

Mogorván vezetem végig tekintetem az iskola flancos díszítésén, ujjaim közt sodorgatva a cigarettát, amely vége halkan parázslott, várva, hogy beleszívjak. El sem hiszem, hogy itt vagyok... Ismét. De azt hiszem, ez lassan örökös dologgá válik az életemben, hogy fogalmam sincs, mi a kurva életet keresek itt.
Persze, elméletileg én most végzős lennék. Az már más kérdés, hogy három éve nem tettem be a lábam az öreg, kopott falak közé. Nem kéne itt lennem... Nincs olyan porcikám, amely ide tartozna.
Érzem a bal csuklóm, ahogy tompán lüktet az ing ujja alatt. Ez a fájdalom persze nem olyan, mint mikor megérzek egy
hozzám hasonló alakot... ez csak a múlt sajgása, amely egyszerűen nem múlik el, itt van, hogy percről-perce emlékeztessen a bűneimre, amelyeket az iskolában követtem el.
Ujjaimmal kitapintom a varázspálcámat a zsebemben, csak, hogy biztos legyek benne: nálam van, a helyén van. Elvileg ez nem egy olyan nap, amikor használni kellene. De sosem lehet tudni. Én pedig pláne mindig biztosra megyek. Az Roxfort szinte semmit nem változott külsőre, pedig igazából teljesen más. Emlékszem még a pillanatra, ahogy először beléptem ide. Ahogy először körbebámultam a giccses kastélyban, és mintha még azt is elhittem volna, hogy idevaló vagyok.
Ostoba, ostoba kölyök.
A falat támasztva az ajkaimhoz emelem a szálat, és ráérősen szívok belőle. A tekintetem mindeközben körbe-körbe jár. Diákok, hozzátartozók, barátok, szerelmek... Milyen idilli. Talán egy kicsit keresem az ismerős pillantásokat, hátha valaki felém fordul, és... Nem is tudom. Azt várom igazából, hogy Bent lássa bennem, vagy hogy Aident? Talán egy kicsit mindkettőt. Bárcsak ne lenne az a szürke írisz... És bárcsak néha el tudnám titkolni, hogy ki is vagyok én igazából. Vagy hogy mi.
A felszálló füst arcom előtt csípi egy kicsit a szemem, de szinte kellemes, nem úgy valami lánynak, aki ahogy elsiet mellettem, köhécselve gyilkos pillantást vet rám, mintha csak a hajkoronájában nyomtam volna el a csikket. Csak ártatlanul pislogok rá vissza. Tényleg, vajon mi ez a nagy pucc? Én nem gondoltam, hogy ennyire szétkapja a diáksereg ezt a napot, de úgy érzem, mintha valami tizennyolcadik századbeli bálba csöppentem volna, a ruhaköltemények láttán.
Tán egy kicsit alulöltöztem? Végigpillantottam az ingemen, de csak röviden, mielőtt visszafordultam volna a cigarettához. Igazából kit érdekel? Amúgy is elég meleg volt itt bent, pláne, ha még táncraperdítem Esthert is. Akkor pláne csak nehezék lenne az öltöny.
Esther... Benjamin mindenféle faszságra rá tud venni, de fogalmam sincs, hogy hogy csinálja. Én nem vagyok meggondolatlan, sem őrült, de a tény, hogy eljöttem, ezeket sugallja. És mégis... Utállak, Benjamin. Komolyan, mi vagyok én, valami kisegítőeb, hogy foglaljam le az egyik csajt, amíg ő a másikkal van elfoglalva? Már majdnem sajnáltam, hogy ilyen nehéz döntéseket kell meghoznia, most melyikükben merüljön el este, de aztán rájöttem, hogy ebben a sztoriban is egyedül én vagyok az áldozat, nem ő.
Érzem persze, ahogy közeledik, ahogy átfurakszik a nép között. De én csak maradok egy helyben, támasztva a falat és cigizgetve, még ha néhány elhaladó tanárféleség csúnya pillantással is illet.
- Hát helló tesó - csapkod vállon. - Azért jól kirittyentetted magad.
Felhúzom a szemöldökömet, és csak a szemem sarkából pillantok felé, fejemet nem is mozdítva, miközben kifújok egy újabb adag szürkeséget. Felmérem, hogy még ő is úgy kiöltözött, mintha minimum lovaggá ütnék, aztán csak visszanézek előre.
- Ja, téged is remek látni... Legalább a csajodat idehozhattad volna. Mikor ismerhetem már meg? - A földre dobom az elszívott szálat, és cipőm orrával apró kis darabokra morzsolom, hogy aztán már teljesen felé emeljem az arcom, megengedve felé azt a morgós tekintetet. - Ez rohadt sokba fog neked kerülni, testvér. Remélem, tudsz róla.
Tudhatja, hogy nem viccelek. Baromira nem akarok itt lenni. A múltkori után baromira nem akarom látni Esthert sem... vagy inkább azt nem akarom, hogy ő lásson engem. De mindez már nem számít. Már itt vagyok, hátrafelé pedig nem lépkedünk soha, így kénytelen vagyok egyszerűen csak belebújni a rám osztott szerepbe, és úgy alakítani az estét, hogy legalább Benjamin jól szórakozzon azzal a lánnyal. Körbepillantok, megpillantom-e azt a szőke hajkoronát valamerre.
- Remélem jól elvoltál Estherrel a múltkor.
Halkan felhorkanok. Hát ja, kibaszott jól... Egyenesen élveztem megríkatni.
- Ne féltékenykedj, öcsi, neked legalább van kivel levezetni a bánatod.
Persze, tudom én, hogy nem féltékeny. Akkor nem így viselkedne, akkor nem lennék most itt. Igazából leszarja, hogy mit csinálok Estherrel... Ám felvilágosítalak, tesó, hogy akármit is tervezgetsz; én nem fogok összejönni Estherrel helyetted. Az egy olyan lépés volna visszafelé a múltba, amelyet nem engedhetek meg magamnnak.
- Én maradok vele a Nagyteremben. Ti hol lesztek? - kérdezem aztán hirtelen, és Benjamin felé biccentek a kérdésemmel együtt, miközben mögé vándorol a tekintetem, tényleg nincs-e itt a közelben az a másik, akiért úgy odáig van... Mert ki tud vele kötni, vagy mi a faszom. Jesszusom, és még én vagyok nyálas... Ám hirtelen kiszúrom a diákok tengerében őt, és egy pillantás elég azokra az egyelőre távolban lebegő, acélkék szemekre, visszazökkenek a feladatomba.
Mert ez most csak egy rám osztott feladat, amit el kell végeznem; ne feledd, James.
Ellököm magam a faltól, és lazán zsebembe csúsztatom a kezemet. Belépek Benjamin elé, aztán még egyszer visszafordulok felé, mielőtt háborúba indulnék.
- Természetesen nem vállalok érte felelősséget, ha a lányzó bekattan, és addig megy, amíg meg nem talál téged... Jó bulit! - Visszafordulok előre, és elindulok Esther felé. Természetesen mindez baromság. Ő is tudja, hogy nem hibázok. Túlságosan tartom magam a terveimhez ahhoz, hogy bármiféle kitérőt is tegyek belőlük. Esther ma egyedül az én társaságomat kell, hogy élvezze, holnaptól meg leszarom, hogy magyarázza ki magát ebből Benjamin. Röviden átvágok a kiöltözött emberek közé, és talán egynek-kettőnek neki is megyek, amíg végre elérem a lányt, de nem érdekel különösképpen. Direkt hátulról közelítem meg Esthert - talán beszélget valakivel, talán épp egyedül van, talán enni vagy inni készül, engem semmi nem igazán érdekel, mert egyszerűen elkapom a karját, és finoman húzom az enyémhez, hogy összefonódjanak, majd így vonom magam után a tánctér felé, esélyt sem hagyva a visszakozásra.
- Milyen hangulatos itt minden, hm? A díszítésnél már csak te vagy lélegzetelállítóbb, virágszál. - És ha egészen eddig nem jött volna rá, hogy nem Benjamin vagyok, akkor végre a tömeg mélységébe érkezve megállok vele, magam elé fordítom, hogy ahogy a derekát érintve közelebb húzzam magamhoz, rávigyorgok, valamiféle kegyetlen üdvözletként. Hellóka, szépségem.

[30/5/2001● NÉGYSZÖGŰ HÁROMSZÖG ●⭃ Dobjuk be magunkat, tesó ⥷tükörképem]

30/5/2001
● NÉGYSZÖGŰ HÁROMSZÖG ●
⭃ Dobjuk be magunkat, tesó ⥷
tükörképem

Holdvilágos estén bálba vitt az állat
Ő egy ismert fajta, ezüst Mercin vágtat
Ezüst Mercin vágtat, sötét lovak húzzák
Szikrázó patáik a csendet összezúzzák

Nem akarsz itt lenni, tudom, hogy kurvára nem akarsz, de azt igazán tudhatnád, hogy nem igazán Esther miatt van itt rád szükségem. Csak lépkedjünk előre, nem igaz, Aiden? És ezt néha tehetnénk együtt is, azt hiszem. Mg akkor is ha utáljuk egymást, nem igaz?
Szeretném azt hinni, hogy ezt te is akarod, valahol ott belül. És tudom, hogy nem a legjobb helyszín, és a legjobb alkalom ezt elkezdeni, de valamikor neki kell indulni, nem? Valamikor... És talán ez az emlék nem fog nekünk anynira fájni, mit a többi, amik itt suttognak a fülünkben, amik nem engedtek el minket, csak visszahúztak, és tudtam, hogy Esther is visszahúz, téged is, pedig te mindig is utáltál visszanázni. Tudom Aiden.
De talán nem is tudod, mennyire örültem neked, hogy itt vagy. De az önzőségedet tőled tanultam el, testvérem. Szóval megszívtad.
Nem akartam, hogy tovább töredezzünk, mert féltem felrobbanunk és szétpattog akkor a semmiben a szilánk, az összes szilánk bennünk. Én csak azért is próbálom megjavítani. Még ha nem is lesz olyan tökéletes. A próbálkozásokba  nem halt bele még senki, nem igaz? Ha kell még a próbálgatások közbeni fájdalmat is elviselem. Csak egy picit javuljunk meg. És akkor talán nem csak akkor leszel rám büszke, hogy rendesen párbajoztam. Hanem ezért is, mert talán sikerült egy picit utolérnem téged, és felnőttem.
- Ja, téged is remek látni... Legalább a csajodat idehozhattad volna. Mikor ismerhetem már meg?
- Talán akkor, ha nem lesz a közelben Esther, hogy marokkal tépkedje ki a hajszálait - válaszoltam hümmögva, majd néztem ahogy elpöcköli a csikket. A kezem még mindig a nadrágom sebébe süppesztettem, és még kicsit éreztem a vállamban a kötés szorítását, de hát ebben a Madam sem tudott megállítani, hogy ne jöjjek ide. Még mindig a fülemben csengett a rikácsolása: Ha megrepeszti a nagy nehezen összeforrt csontját, ne engem okoljon, ha tönkre meg a karrierje! De ma nem fogok verekedni. Legalább ezt a terhet le akartam venni Aidenről. Meg amúgy is Raylát akartam magamhoz ölelni.
- Ez rohadt sokba fog neked kerülni, testvér. Remélem, tudsz róla.
- Neked bármit megteszek, tesó - bámultam rá jelentősségteljesen. Mindig visszafizettem mindent. Te is tudtad.
Igazából annyira nem tudtam mit kezdeni hirtelen, hogy csak Esthert tudtam benyögni témaként. Olyan távoli voltál még mindig Aiden. Mintha csak egy délibáb állt volna előttem. De nem voltál az. Nem tűntél el, amikor a közeledbe értem. Én vesztettelek szem elől Aiden, nem te tűntél el. De meg foglak megint találni.
- Ne féltékenykedj, öcsi, neked legalább van kivel levezetni a bánatod.
- Miért állítasz be engem midnig úgy, mint valami búval baszott idióta lennék? - vontam össze a szemöldököm, de igazából még én is meglepődtem, hogy menniyre nem hagytam már úgy kapaszkodni magam Estherbe. Talán elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy a markom annyi midnent akart megtartani, de közben minden kifolyt a kezeim közül. Belefáradtam abba, hogy kapaszkodtam. Belefáradtam abba, hogy Esthert ugyan úgy akartam szeretni, ahogy eddig is szerettem.
- Én maradok vele a Nagyteremben. Ti hol lesztek?
- A Társalgóban, asszem. Sztem már ott vár... - dünnyögöm, aztán kiszúrom, hogy Aiden elkapja a tekintetét, és már tudom, hogy észrevette Esther kékjét.
 Természetesen nem vállalok érte felelősséget, ha a lányzó bekattan, és addig megy, amíg meg nem talál téged... Jó bulit! - indul el de én még utána szólok, mielőtt még belépne az ajtón.
- Hé, Aiden! Nem hiányzik valamid? - aztán csak kihalásztam a zsebemből azt a régi öngyújtót, amit apa vett neked, és feléd dobtam. Tudom, hogy imádtad. Mert volt benne valami régivágású és nemes, ahogy végighúzod az ujjad a régi zippo öngyújtó hűvös domború mintázatán. - Használtam helyetted is, bizonyos napokon - haladtam el melletted aztán, és még egyszer hátba csaptalak, és kamaszos lelkesedéssel elindultam megkeresni Raylát.

[Aiden]

Ben Aiden (és a tömeg)

2001. május 30.

fairytale princess

hiába hárfáznak angyalok
ha mi örökké elvétjük a lépést

Ma délután eszembe jutott anya. Igyekeztem róla mindig, minden egyes alkalommal a jó emlékeket felidézni. Ahogyan lágyan fésülte a hajamat, ahogy elmosolyodott, ahogy szelíd ujjai fonták a tincseimet. Most mégis belém sajdult a szomorúság, hogy nem lehet itt. Nem láthatja, ahogy befejezem a Roxfortot, ahogy büszke végzősként lépek ki a kapun… Mégis szerettem azt képzelni, hogy néz. Hogy lát engem és mosolyog, és felkacag azon az egyszerű tényen, hogy nem tudom eldönteni mit vegyek fel. Átlagos lányok átlagos problémái. Egy kicsit melegséggel töltött el a tudat, hogy arra fókuszálhatok, hogy melyikben nyűgözzem le Bent. Mert akármilyen feszült csönd is fészkelt közénk, abban biztos voltam, hogy vele megyek. És ezt így éreztem kereknek. Kamaszkori szerelemmel fejezni be az iskolát. Valahol ennek megvolt a maga bája, egy történetnyi tökéletességgel.
Aztán mikor Margaret megmutatta, hogy szerinte melyik ruha legyen elállt a lélegzetem és pár percig csak hápogtam. Majd közöltem, hogy ki van zárva. A szolid sötétkék sokkal inkább nekem való és különben is nem akarom én mutogatni mindenemet. De Marge akaratos volt és egyre jobban meggyőzött, hogy ez az utolsó, és igenis túl soknak kell lenni az este és különben is kiemeli a szemem… aztán azon kaptam magam, hogy ujjaimat végigfuttatom a tüllön és a tükörbe nézek. Megcsóváltam a fejem.
- Szerintem akkor is sok.
De Margaret csak felkacagott és a fülembe súgta: tökéletes. Pedig tényleg sok volt, mégis ahogyan lágyan körülölet az anyag és pördültem egyet kitárt karral elhittem, hogy hercegnő vagyok. Mert megtehettem, hogy elhiszem. Még akkor is, ha kivételesen szerettem volna egy vörös rúzst, egy kis sötétséget… Margaret pontosan megérezte, hogy nem nem nekem való. A lágy világos színek, a hosszan leomló ruha sokkal inkább engem tükrözött.
Így megint ő nyert.
Én pedig királylányként vonulhattam le a lépcsőn.

A tekintetem kutatón siklott végig a tömegen. Kerestem Bent, keretem a barna szemeit és vártam, hogy kiöltözve belém karoljon, miközben Marge csacsogását hallgattam. Mert ő olyan izgatott volt, hogy be sem állt a szája és miközben minden második lány ruháját leszólta, lopva meg-megigazgatta a frizurámat is. Mert Marge-nak mindenre volt energiája, legfőképpen arra, hogy egyben tartson. Ránéztem és elmosolyodtam.  Sok mindent nem értettem vele kapcsolatban, és még mindig nem tudtam, hogyan kérdezzek rá Aidenre, arra a kis apróságra amit Ben mesélt róla. De ennek nem is most volt itt az ideje, és talán nem véletlenül feledkeztünk meg róla eddig is.
És vártunk. Mindketten vártunk, hogy felbukkanjon a másik. Ő azt hiszem Dariust várta, mert arról beszélt korábban, hogy úgy érzi a végzős báljára hollóhátas kell, hogy elkísérje. Gyanítom ezt célzásként kellett volna vennem, hogy én miért Bennel megyek. Pedig igazán megérthette volna, hogy ez így szép. Hogy annyi minden történt köztünk az iskolai falai között, hogy vele kell lennem. Pedig Margaret nem tudhatta mennyire megkérdőjeleződött bennem ez a tény az utóbbi időben. A szorongásom, a pletykák, az álmatlan éjszakák és az, hogy tudom, hogy hallgatja a forgolódásomat mégsem meri megkérdezni. Nem volt jellemző rá… de talán tudta, hogy ezt nekem kell megoldanom. A bökkenő csupán annyi volt, hogy én nem akartam megoldani. Mert beleringattam magam a hitbe, hogy minden jó így.
Margaret éppen a ruhám vállrészén igazít még egy utolsót, mikor megéreztem a kezem köré fonódó ujjakat. Ajkaimra mosoly kúszott, és egy intéssel köszöntem el barátnőmtől, mert Ben már húzott is maga után én pedig csak hagytam.
- Milyen hangulatos itt minden, hm? A díszítésnél már csak te vagy lélegzetelállítóbb, virágszál.
Azt hiszem az utolsó szónál akadt el a lélegzetem, ahogy kékjeimet a felemás szemeibe fúrtam. El kellett volna lépnem, hátrahúzódni, hiszen eddig is tudtam, csak az agyam nem akarta elfogadni, hogy Aiden állt előttem, ő húzott maga után. Éreznem kellett volna a dohány illatát, figyelnem kellett volna… de szokás szerint csak elvarázsolt az érintése, a díszítés és az est hangulata.
- Valóban hangulatos és látom neked is sikerült kiöltözni, Benjamin - a testvére nevét direkt kihangsúlyoztam és ha eddig nem is tettem meg, most megpróbáltam kicsit elhúzódni tőle, ami valljuk be, ebben a tömegben igazán nagy feladatnak bizonyult így neki is ütődtem egy vállnak. Karjaimat magam mellett tartottam pedig kedvem lett volna Aiden köré kulcsolni, és odahúzódni. De a ma estét Bennek ígértem és talán készen voltam rá végre egyszer, hogy erről ne feledkezzek meg. Még akkor sem, ha Aiden felemás pillantása felperzselte a bőröm és halvány pírral vonta be az arcom. Megráztam a fejem.
- Mit keresel itt Aiden? Azt hittem már sosem akarod ide betenni a lábadat… - szomorúan mosolyodtam el miközben azt magyaráztam magamnak, hogy nem kéne ennyire örülnöm annak, hogy itt van. Mégis valahogy a tudat, hogy újra a Roxfort falai között látom mintha helyrezökkentett volna valamit. Mert így volt csak teljesen kerek a végzős év, nem? - És hol van Ben? - várakozóan pillantottam rád, és miközben tenyered a derekamra simult egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy már nem is érdekel a válasz. Még akkor sem, ha megfogadtam. Ha eldöntöttem, hogy ez Ben estéje lesz.
De jöttél te, mint régen.
Mert mindig akkor jössz, amikor nem kéne.
És felborítasz mindent.

[title:Te se vagy a táncparkett ördöge]

title:
Te se vagy a táncparkett ördöge

szétcsúsztam

2001. május 30.; Nagyterem; szétcsúszott szett;holaszemüvegem;bocsmindenki

play with: Indiana Jones és midneki

Izgatottan szeltem át a klubbehlyiségből jövet a tömeget. Szerettem a nyüzsgést, az embereket, mert így egy kicsit mdienki megelevenedett, egy kicsit mindenki boldog és vidám volt, ami annyira feldobott engem is. Szerettem azt az épületben, hogy teljesen más volt, mint eddig. Egy kicsit mesébeillő, ami persze rögtön meg is lódította a fantáziámat. Már nem csak a Roxfortot láttam, hanem egy olyan bált, ahol nem csak emberek - és szellemek - voltak, hanem mindenféle lények. Mondjuk lizardok, meg tündérek, beszélő állatok, és midneféle különböző faj, akik igazából a hercegnőt jöttek megcsodálni, hoszen ő tácolt a legszebben. Nem is igzaán a kinézete fogta meg az embereket, mert kicsit túlságosan bozontos volt a haja, és egy kicsit mintha sejpített is volna, de amikor elkezdett táncolni ő volt a legszebb a világon. Az emberek, és nem emberek meg minden lények pedig alig várták, hogy ezt a szép, egy személyes keringőt lássák, hogy után ageymást taposva felkérjék táncra. De a hercegnő nem akarta jött-ment emberne - és egyéb fajnak - odaadni az első táncát, mert...
BUMM
Beleüttközök valakibe, aki valami nagy és magas alak volt, mire én bocsánatkérően, vigyorogok egyet, aztán rohanok is tovább. Szóval hol is tartok a mesémben? Ja igen, mert a táncot nem adja oda senkinek. De miért nem? Mert a hercegnő úgy tartotta, hogy akivel ő először táncol, abba menthetetlenül beleszeret? Azt hiszem ez így túl klisés lenne. Kellene bele még egy csavar. Ahogy beérek a nagyterembe, megtorpanok egy pillanatra, és csak beiszom azt a megannyi fényt és tündöklést, ami a szemem elé tárul. A perketten táncoló alakok hulláma egyenesen lenyűgüz, van benne valami elképesztően művészi és csodaszép. Szeretek elgyönyörködni mindenben, ami szép, mert megmutatja az, hogy a világ nem is olyan borzalmas hely. És talán emlékeztet arra, hogy bár egy borzalmas hely vette el Frida, Robin és Adam életét, mégis maradt benne szépség.
Annyira szeretném nekik ezt megmutatni. Annyira szeretném megosztani velük azt a történetet, aminek a felét most találtam ki. Annyira szeretnék mesélni nekik sok mindent. De úgysem fogják meghallani. Mert úgysem jut el hozzájuk a szavam, hiába kezdenék bele. Túl messze vannak tőlem én meg nem vagyok elég hangos. Nagyot sóhajtok és mosolyogva indulok keresztül a tömegen. Mert a kedvükért jól fogom magam érezni. Még ha én vagyok ezen a bálon az egyik legmagányosabb.
Feljebb tolom a szemüvegemet, és átszambázom a pulzáló tömegen, de valahogy hirtelen megtorpanok és csak megint hagyom, hadd vigyen a látvány magával. Annyira, hogy belebotlok valami kecsesen ringó párba, és valami nagyon szerencsétlen módon zakózom át rajtuk. Esés közben még megcsap valami kókusz és dohány illat. Van itt kókusz shake? Nekem kell kókusz shake. Hangos nyekkenéssel hasalok el, és csúszik el a messzeségbe a szemüvegem.
- Vak ember a földön! - motyogom félig hangosan és erősen hunyorogva, magam előtt tartott kezekkel gyorsan felpattanok. - Bocsánat! - fordulok a két alak felé, de olyan érzésem is van, hogy nem pontosan abba az irányba, ahol ők állnak. - Teljesen jól vagyok, ne is foglalkozzatok velem. Merre van itt a kókuszos shake? Megcsapott az illata - kérdezem lelkesen, majd ha megkapom az útbaigazítást, és magamhoz invitozom a szemüvegemet, és kivételesen a szememre illesztem, haladok is tovább.
Az asztalok mellett keresgélek, amikor kiszúrok egy ismerős emberformát és nagy lelkesen oda verekedem magam.
- Óóó, Indiana Jones! - rázok vele lelkesen kezet - De jó megint látni. Mondd bukkantál valami érdekesre mostanában? Monjduk valami hatalmas, mágikus kardra, vagy egy titkos térképre?
Amint elkezdek vele társalogni nekem jönnek én meg Elliotnak megyek neki, és besodor minket a tömeg a táncparkettbe. Kissé zavartan tekintek körbe, mert bár lenyűgöz mindenféle művészet, a tánc is, valahogy bennem nem volt meg ez a fajta furcsa izé, ami miatt képes lennék táncra perdülni. Meggyőződésem, hogy egy téglában is több a ritmus érzék, mint bennem.
- És akkor most táncolni kellene? Mondjuk így? - kezdek neki valami ismeretlen eredetű robotos mozgásnak Elliottal.

[2001. május 30]

anything you can do
I can do better


2001. május 30
style

a múlt szilánkjai, és akiket felborogatok

Különös a köztünk lebegő gátak és hidak összessége; az, hogy bár az arcunk ugyanaz, igazából mennyire különbözőek vagyunk, és ez időről-időre újra megelevenedik. Mint most. Csak ránk kell nézni. Mintha ugyanaz az ember volnánk, de a körítés annyira eltér, hogy lehetetlen összekeverni minket, még akár egy ismeretlen szemmel is. Figyelem azt a puccos szerelést, amiben közelebb villog, és összevetem fejemben annak a kiskölyöknek a képével, aki mindig is a szemeim előtt lebegett. Ahogy valami laza ingben és tornacipőben rohan ide-oda, esetleg félig lógó talárral, és azzal a mindenfelé lebegő piros sállal. A haverjai meg a nyomában, ám most egyedül érkezik. És mintha nem is ő lenne... Sugárzik róla valami olyasmi, amit még én sem láttam, pedig én már nagyon sok mindent láttam.
- Talán akkor, ha nem lesz a közelben Esther, hogy marokkal tépkedje ki a hajszálait. - Hümmögök egyet, miközben inkább elszakítva róla a pillantásomat előre nézek, a Nagyterem belsejébe igyekező diákok felé. Hittem benne, hogy a múltkori eset volt az utolsó, amikor a kastélyban járok, de nem így lett. Ám már inkább nem is töprengtem ezen... Egyszerűen csak mélyen kifújom a levegőt, és a plafon felé pillantok.
- Pedig egy cicaharc különleges élmény, pláne, ha érted folyik... - és vetek egy vigyort is szavaim mellett Benjaminra, még ha nem is igazán gondolom komolyan. Mellesleg Estherről valamiért nem tudom elképzelni, hogy nekirontson bárkinek, hogy megtépje. Túlságosan angyali ő ahhoz.
Hogy is szerethettem bele? Mintha nem tudtam volna pontosan már akkor is, miféle ember vagyok én.
Aztán hirtelen felindulásból ismét Benjamin felé nézek, ezúttal már felé is fordulok nagyjából. A vállára vándorol a  tekintetem, ám úgy néz ki, egyelőre egészen tudja mozgatni. Bízok én Madam Pomfreyban, ami azt illeti, akármmilyen gusztustalan löttyei is vannak, biztosan mindent helyrehoz.
- Neked bármit megteszek, tesó. - Erre csak némán felhúzom a szemöldököm. A francba is, tudom, és pont ez a baj. Néha elgondolkodom, hogy mit tettem, amiért egyáltalán még képes rám nézni... Hiszen nem érdemlem. Benjamin, úgy viselkedsz, mintha nem követtem volna el azokat a dolgokat, amiket igazából igen... Hiszen elvettem őt. Őket. Tőled, anyától, magamtól. És összeszorul a mellkasom, mert elképzelem, ahogy a gyönyörű húgom befurakodik közénk, és ránk vigyorog azzal az angyali mosolyával: na gyertek, ünnepeljük meg, hogy felnőttetek!
De Chrissie nincs itt. És ez az én hibám.
Aztán mégiscsak feltűnik egy szőke hajkorona; ám ez nem a húgom, hogy is lehetne ő? Esther bukkan fel, azzal a furcsa barátnőjével együtt... akinek a nevére már akárhogy is akarok, nem emlékszem, pedig illene, hiszen nem egyszer próbált meg rám mászni.
Nem, mintha ez meglepne, na.
Ellököm magam a faltól, hogy aztán búcsúzó pillantást vetve Benjaminra elinduljak becserkészni a lányt, hogy aztán tegyem a dolgomat, amíg az öcsém bulikázik, ám ő utánam szól.
- Hé, Aiden! Nem hiányzik valamid? - Visszafordulok felé, ahogy a nevem bezengi körülöttünk a levegőt. És szinte belémvág. Elkapom a kis tárgyat, és kitapintom ujjaimmal annak egyedi mintáján. Benjamin... - Használtam helyetted is, bizonyos napokon.
Nem szólok, amint elsiet mellettem, de utána pillantok, és figyelem azt a belőle sütő gyermeteg örömöt, amely annyira emlékeztet az egykori öcsémre. Aki azelőtt volt, hogy tönkretettem.
Visszafogom azt a feltörni vágyó sóhajt, egyszerűen csak elnyelem, mielőtt a hideg fémes domborzatú öngyújtót a zsebembe csúsztatom. Még emlékszem a pillanatra, ahogy odapasszoltam neki. Nem is tudom, mit éreztem. Vagyis de. Igazából pontosan emlékszem, egyszerűen csak... olyan messzi a kép, és mégis, mintha csak most történt volna.
Azt akartam, hogy vigyázzon rá. Olyan értékes darabnak tartottam, szerettem volna, ha megtartja. Ha esetleg én nem élem túl azt a napot. Igazából kész voltam rá. Hogy ha kell, az életemmel is védelmezni őket...
De a francba is, tudhattam volna, hogy igazából semmi sem úgy fog alakulni, ahogy terveztem. És hogy aznap nem áldozat leszek. Hanem gyilkos.

Egy egészen rövid pillanatig élvezhetem csupán, hogy Benjaminnal hisz. De aztán elszólom magam. Ő pedig felbámul rám azokkal a világoskék szemekkel, amikkel majdnem megegyezik az a lélegzetelállító ruha, amelyet visel... Így amint megállunk, én csak azt nézem, és nem az arcát.
Ez vajon illetlenség? Hát, nem kéne így felöltözni, virágszál.
- Valóban hangulatos és látom neked is sikerült kiöltözni, Benjamin.
A kegyetlen kis vigyorom nem tűnik el, egyszerűen csak szélesebb lesz, miközben minden ellenkezés ellenére csak közelebb vonom kicsit magamhoz, mintha nem érezném az illatát eléggé távolabbról is. Aztán végre felpillantok a szemébe, de egészen csak addig, amíg a füléhez nem hajolva inkább a mögöttünk táncolókra ejtem tekintetem.
- Gyönyörű vagy.
Derekára kúszó ujjaim hamar megtalálják a meztelen bőrfelületet, hogy azon simítsanak végig finoman - mintha csak valami drága, érzékeny selyemből volna, és talán igazából abból is van. Vagy csak én rettegek tőle, hogy a bőrömből áradó sötétséggel összetöröm, és azt már sosem leszek képes helyrehozni.
- Mit keresel itt Aiden? Azt hittem már sosem akarod ide betenni a lábadat…
Hümmögve rántok egyet az ajkamon, miközben hagyom, hogy teljesen mellkasomhoz simuljon, és a zenére ringani kezdjünk a tömeggel együtt. Talán izgulnék, ha nem tudnám pontosan, milyen hatással vagyok rá. De így csak végigzongorázok háta finom bőrén pár ujjammal.
- Gondoltad, hogy nemet tudok mondani erre a látványra? - dörmögök a füle környékén. - Mellesleg meg, az élet tele van meglepetésekkel... nem gondolod?
- És hol van Ben? - Hát persze, Ben... Tulajdonképpen meg is lep, hogy nem ez volt az első kérdése, bár igazából annyira mégsem, hiszen itt vagyok én, és egyikünk mindig is pótolni tudta a másikat.
- Benjamin...
- Vak ember a földön! - Egyszerűen csak, nem is tudom, hogyan történik, de berobban közénk valami... valami meteor, de talán inkább valaki, hiszen beszél. Felmordulok, ahogy szétszakítva minket elhasal köztünk ez az akárki, és összehúzott szemöldökkel figyelem, ahogy nagy bénán fel is tápászkodik valahogyan. - Bocsánat!
Halkan sóhajtva visszapillantok Esther arca felé, hátha ő esetleg ismeri-e ezt a gyereket - én nyilvánvaló okok miatt nem -, majd egyszerűen csak oldalra lépek, hogy felvegyem a földről a szemüvegét, mielőtt valaki rátapos. Lévén, hogy az én szemem sem működik valami jól alapesetben, átérzem, milyen érzés. Bár tény, nem a szemüvegtől lesz valaki annyira szerencsétlen, hogy ráomoljon egy táncoló párra...
- Teljesen jól vagyok, ne is foglalkozzatok velem. Merre van itt a kókuszos shake? Megcsapott az illata.
Felhúzom a szemöldököm, és a gyerek kezébe nyomom a szemüvegét, mielőtt vállon ragadva az italos pult irányába fordítanám, pont háttal Esthernek.
- Arra keresgélj, kölyök - tanácsolom, és egy nem túl erős lökéssel meg is indítom őt arrafelé, hogy utána végre visszalépjek Esther felé.
- A Roxfort és a diákság... Még mindig nem változott semmit... - morgolódok, miközben a dereka felé kinyúlva ismét magamhoz invitálom, ha hagyja.Viszont mindez tökéletes volt arra, hogy finoman el is kezdjem terelgetni a témát Benjamin felől. - Milyen hamar elröppent ez a hét év, nem igaz? Szinte hihetetlen.

kéne már egy jó kis buli


Jason és bárki, aki becsatlakozik
2001. május 30.

outfit

Már éppen a második korty lángnyelvet is magamhoz vettem volna, mikor azt a túlzottan is ismerős hangot meghallottam. „Óóó, Indiana Jones!” Már akkor sem értettem, mire gondol, hát most sem lett tisztább, de a félvak gyerek egyszer csak bekerült a látóterembe. Nem voltam róla meggyőződve, hogy a korábbi csattanó hang nem tőle származott.
– De jó megint látni. Mondd bukkantál valami érdekesre mostanában? Mondjuk valami hatalmas, mágikus kardra, vagy egy titkos térképre?
Merlinre, ennek még mindig borzalmas a beszélőkéje! Gyerünk, O’Mara, hátra arc és menekülj! A hangnak remek ötletei támadtak, de már megszoktam a drága sorstól, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Nem enged el, ha kényelmetlen helyzetbe kerülök… már pedig ez éppen elég kellemetlen volt. Igazából nem akartam túlzottan szem előtt lenni, mármint gondoltam táncolok egy kicsit, meg berúgok és eltűnök, mielőtt leégetem Averyt. Csak abban reménykedtem, hogy legalább távolról megpillanthatom. Ez olyan apadolog, azt hiszem. Még nem értem az ilyesmit igazán, csak sodródom a megérzéseim után… amik nem igazán jönnek be, de ez van. Néha szigorúnak is kell lenni, hogy ne olyan legyen, amilyen én voltam.
– Semmi olyanra, ami érdekelne téged, kölyök – közöltem nyersen, majd megittam végre a várva várt korty lángnyelvet. Egy pillanatra még jól is éreztem magam, de a gyerek belém csapódott… Jason, vagy mi a neve. A ruhám védelmében pedig a laposüveget inkább leejtettem. Éreztem, hogy a cipőmre hullik, a lendülettel pedig véletlenül odébb rúgom és egyszer csak a táncoló emberek között állunk.
– A faszom… – morogtam, de a gyerek valamit a táncról magyarázott közben és olyan mozdulatot tett, amit nem tudtam értelmezni. Merlin szaros seggére, ha ezt egy lány is meglátta, akkor negyven éves koráig szűz marad. Hüledezve bámultam, de mivel éppen egy lassú dal indult el, megfogtam a karját és odahúztam magamhoz.
– Mi a francot rángsz? Rohamot kaptál? – Kérdeztem és a derekamra húztam a kezét, a másikat pedig megragadtam. Én vezettem, annak ellenére, hogy a töketlensége miatt bevállaltam a női szerepet a táncba. – Ha így táncolsz minden csaj rosszul lesz tőled. Szóval figyelj a lépésekre! – Parancsoltam rá és húztam magammal a zene ritmusára. Természetesen végig ott volt bennem a félsz, hogy majd nem mozdítja a lábait és olyan lesz, mint egy fadarab, de aztán a saját fájdalmaim erről elterelték a figyelmet. Össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne üvöltsek fel, miközben tökéletes mozdulatot próbáltam tenni.
Anyám sokáig járatott társastáncra a helyi művelődési házba. Olyan vidéken az embernek nem sok lehetősége volt, ha más gyerekek közé akarta küldeni a kölykeit. Így hát ez maradt, anyám pedig olyan örömmel nézte végig, hogy minden dacoskodásom ellenére úgy gondoltam, megérte eljárni. Hát ezért tudtam jól táncolni, ezért ismertem minden nyavalyás lépést, ami másnak meglehet szimplán ösztönből jön. Bennem volt ritmus érzék, könnyen tanultam, de azelőtt meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is szeretném belevetni magam a táncba. Egészen kisfiú korom óta élveztem a zenét. Szerettem, ahogy kihatással van az érzéseimre, hogy tagjaim könnyedén felveszik a ritmusát. Aztán hat évesen bekerültem ebbe a társaságba. Végül is elég jó hatással volt rám. A kecsesség, amit ott elsajátítottam egy csomó munkát könnyebbé tett.
– Figyelj oda, hova lépsz! Ha rálépsz a lábamra rossz helyre rúgok. – Fenyegettem meg, hátha az hatásos volt.

Bál. Vajon ezúttal mi fog történni? Elképzelhető, hogy a változatosság kedvéért csak bálozás? Hogy nem támad ránk se tábortűz, se puncsostálak, se a megbűvölt mennyezet, aminek eredetileg nem kéne beengednie a vihart, csak a képét mutatni legfeljebb? Fontolgattam, hogy elrakjam a hűséges terelőütőm, Grondot, hogy ne egy széket kelljen feláldozni a puncsostálak ellen, ha megint támadni készülnek, de végül letettem róla. Még a táskámat is hagytam a hálókörletben, legyünk optimisták, hogy bármi történik, elég lesz pálcát vinni. Az értelemszerű és elengedhetetlen.
A többi része a szokásos harci dísznek marad, átváltoztatott edzőtopánka, a még mindig újraszabásra váró kék ruhám, fa sárkányfej medál, ami érdekesmód nem a nyakamból lóg, érdekes mód nem medál, és ejj-ejj, tilosban jár a szemed ha próbálod megfejteni a talányt. Még a kontyba is egész jól belejövök lassan.
Miután McGali megnyitja a bált, kezdésnek csak császkálok a Nagyterem szélén. El kéne majd zarándokolni a büféasztalhoz is, de egyelőre ismerősök után nézelődök. Oswin például, ahhoz képest, hogy mennyire érdeklődést mutat irántam, amikor épp létezni támad kedve, elég hosszú időkre fel tud szívódni, erre a bálra például már nem hívott el külön. Nem nagy fájdalom és nem is futok utána, de kicsit azért csalódott vagyok. Tényleg mindenkit elijesztenék? Akkor már: tényleg ilyen puhák manapság a fiúk, hogy egy nem teljesen Disney-hercegnő lány már meg is futamítja őket? Vagy csak azok, akiket én ismerek?
De tessék, az első tényleg ismerősebb személy, akibe belebotlok itt, nem is Roxfortos.
-Jobb helyeken ezt táncnak hívják- állok meg Elliot mellett, a valószínűleg költői kérdésére válaszolva, ahogy épp egy keringőszerűségre magához húzza a - az őszintét megvallva csak látásból ismerős - háztársamat.
De már megindulnak, mire - gondolom - tudatosulna a valóban elég spontán megjelenésem, így, én is a zenére, egy szinte tánclépéssel odébb is libbenek az útjukból, hogy ne gázoljanak el a nagy lendületükben. Annak ellenére, hogy Elliot valami okból úgy táncol, mozgását és arckifejezését is tekintve, mint ha szorulása lenne vagy valami.
Addig én itt pimasz vigyorral zsűrizem a mutatványukat, és odébblibbenek egy-két elhaladó páros elől.

[Aiden]

Aiden, Jason (és a tömeg)

2001. május 30.

fairytale princess

hiába hárfáznak angyalok
ha mi örökké elvétjük a lépést

Ennek az estének rólunk kéne szólnia. És azt hiszem én élvezem is, hogy ez a mi esténk. Mi kapjuk a figyelmet, mi vagyunk a végzősök, akik felnőttek. És mégis… mi az hogy felnőttünk? Kétségbeesetten kapaszkodunk abba, amik voltunk, ahelyett, hogy előre tekintenénk. Arra, hogy mik lettünk és mik lehetünk még. De én nem akarok felnőni. Mert a felnőttek nem lehetnek hercegnők és olyan dolgokért kell felelősséget vállalniuk, amik túl nehezek az én vállaimnak. És most is, őrült megkopott kisgyerekként kapaszkodom a kézbe ami húz, Ben kezébe, ami igazából nem is az övé, de azt akarom, bár ő lenne. Tényleg? Ezt akarom? Hiszen Aiden éppen annyira fontos.. Nem? Nem tudom. Kezdem azt hinni, hogy már semmit sem tudok.
Felperzsel a pillantása. Érzem, ahogy végigszalad a ruha szövetén és a bőrömön. Ott, ahol nincs semmi csak a puha, kókuszillatú bársony. Vagy selyem?
Nem ellenkezek ahogy közelebb húz, mert jól esik ahogy hozzá simulhatok, beszívom az illatát, a dohányt, ami rögtön eszembe juttatja azt, hogyan is álltunk egymással szemben a múltkor a játszótéren. De nem akarok arra gondolni, és libabőrös leszek, ahogy a suttogása végigszalad a bőrömön, le egészen a gerincem tövéig megborzongatva engem.
- Gyönyörű vagy.
Egy kicsit hangosabban veszem a levegőt és érzem, hogy érintése nyomán különös melegség fog el.. Aiden… azt mondtad felejtselek el, ellöktél. De nem könnyíted meg, nem igaz? Direkt? Ennyire jól esik neked látni, hogy még mindig milyen nagy hatással vagy rám?
Elkapom a pillantásom az arcáról, mert belesajdulok, hogy Bent kéne most itt látnom magam előtt, mégis tökéletesen tudok ringani Aiden karjaiban is. Hogy máskor talán azt is el tudnám felejteni, hogy van egy testvére is… valahol mindig is ezt akartam nem? Hogy egyek legyenek. Talán ezért nem volt soha elég az egyik.
- Gondoltad, hogy nemet tudok mondani erre a látványra? Mellesleg meg, az élet tele van meglepetésekkel... nem gondolod? - szeretem a hangját. Szeretem ahogy megnyugtatóan a fülembe suttogja a szavakat még akkor is, ha a nyomukon felkúszik a pír az arcomra. Ha arra gondolok, hogy mi minden lehetne még belőlünk, hogy Ben mennyit susogott a fülembe, és én hányszor nyögtem az övébe Aiden nevét.
- Nem vagyok benne biztos, hogy szeretem a meglepetéseket - sóhajtok fel, de nem nézek rá. Mert egyszerűen csak jó így hozzásimulni, még akkor is, ha egy apró kis gondolat állandóan követeli magának, hogy keressem meg Bent. De talán… talán jár ennyi Aidennek. Az elmúlt évek hiánya.. hiszen itt lenne a helye. És belém hasít a gondolat, hogy ha együtt fejeztük volna be az iskolát… akkor se tudtam volna választani. - Különben azt hittem, te bármikor nemet tudsz mondani. Azt mondtad felejtselek el… - összeráncolom a szemöldökömet ahogy arcomat felemelve nézek bele a szemeibe. És az utolsó mondatot csak suttogom, úgy suttogom, hogy senki más ne hallhassa meg, csak te. Mert tudod ugye? Tudod, hogy mennyire fájt? Hogy mindig minden csak fáj, pedig annyira óvatos vagyok, annyira igyekszem eltaszítani magamtól minden rosszat. Aztán jössz és a szavaiddal pofon vágsz és belém marsz.
De egy nagy levegőt veszek, mert Bennel kell foglalkoznom és el kéne lépnem tőle, mert meg kell keresnem… mégis magához láncol a pillantásával és a lágy ujjaival a bőrömön.
- Benjamin...

És aztán az egész kis buborékunkba berobban a világ. Jasonnel, aki átesve rajtunk terül el a földön. Megszorítom Aiden kezét, mert én nem akarok elesni és közben már Jason szemüvegét keresem, mert szegény biztos nem találja a világot annyira szépnek szemüveg nélkül…
- Vak ember a földön!
- Minden rendben? - kíváncsian fürkészem a feltápászkodó srácot és közben őszintén remélem, hogy nem lett nagyobb baja.
- Bocsánat! - nem tűnik fel, hogy Aiden merre nézhet, rám, Jasonre, másra, mert lefoglal, hogy a szemüvegét kutassam. És közben a távolság is jót tesz. Mert egy kicsit kitisztul a fejem, és rájövök, hogy nekem Bent kéne megkeresni… mert nem hagyhatom, hogy Aiden bőrömre simuló keze mindent feledtessen velem.
- Teljesen jól vagyok, ne is foglalkozzatok velem. Merre van itt a kókuszos shake? Megcsapott az illata.
Felnevetek, mert annyira abszurd, hogy még így estében is csak azzal foglalkozik, hogy merre lehet a shake. Bár lehet, hogy csak az én illatomat érezte meg, de ha véletlenül talál az asztalon egyet, akkor hozhatna, mert biztosan megkóstolnám. De Aiden gyorsabb, és elfordítva tőlem visszaadja neki a szemüveget, hogy aztán el is fordítsa az asztalok felé.
- Arra keresgélj, kölyök.
- Ha találsz hozz nekem is! - szólok még Jason után mosolyogva és remélem szegény egyben eljut a céljáig, már csak azért is, hogy megtudjam van-e shake vagy nincs. Ahogy kinyúlnak Aiden kezei ösztönösen mozdulok az irányába. Hagyom, hogy derekamra fonódva közelebb húzzon, és elégedetten simulok hozzá. Mert.. hiányzott. De ezt mondtam neki a múltkor is.
- A Roxfort és a diákság... Még mindig nem változott semmit... - egyetértően hümmögök ahogy belém hasítanak a szavai. Hiszen ő nem is ismeri a hugrás fiút. Mert nem volt itt, mert… nyelek egyet és igyekszem nem mutatni mennyire zavar a tudat, hogy elvették a jövőjét. Vagy ő maga dobta el? Vagy miatta vették el tőle? Azt hiszem vannak dolgok, amiket sosem fogok kibogozni. - Milyen hamar elröppent ez a hét év, nem igaz? Szinte hihetetlen.
- Itt lett volna a helyed. Velünk - a motyogásom talán bele is veszik az ingébe. Mégis komolyan mondom. Nem szabadot volna… senkinek sem szabadna olyan dolgokon keresztül mennie, mint neki. Még akkor is, ha csak körvonalakkal rendelkezem azt illetően, mi is történhetett. És hidd el, a körvonalak is elég rémisztőek.
- Aiden… - felsóhajtok, ahogy államat megtámasztom a mellkasán és felnézek az arcába. Pillantásom egy pár másodperccel többet időzik az ajkain, azokon az ajkakon, amik a múltkor azt bizonygatták jobb nekem elfeledkezni róla. Azokon, amiket aztán úgy akartam (és meg is tettem?) csókolni, mintha nem lenne holnap. Azokon az ajkakon, amik Benre is emlékeztettek egyben. - Tényleg nem tudod hol lehet Benjamin? - szomorúan csengenek a szavaim mégis van bennük egyfajta várakozó remény. Mert ha nem tudod, akkor talán belenyugodva hagyhatom neked, hogy elringass, hogy egy kicsit olyan legyen, amilyen lehetett volna, ha nem tűnsz el. Ha nem halsz meg…

[2001. május 30]

anything you can do
I can do better


2001. május 30
style

a múlt szilánkjai, és akiket felborogatok

Mintha csak a Nagyterem is azt suttogná, mennyire nem illek én ide.
A zene, a táncoló párok és mindenfelé vetülő szikrák különös, mágikus egyvelege, de én már rég a fekete folt vagyok a Roxfort falai közt. A kis szú, amely mégis befúrja ide valahogy magát, minden borzalom ellenére, amit tett. A kis szú, amely akkor is túlél, amikor már azt kívánja, bár inkább ne tette volna.
Felpillantok Esther szőke hajkoronája, mindenfelé lebegő hajszálai felett, tekintetemmel Matthewt és a bandáját keresem, hátha. Magam sem tudom igazán, miért. De talán ha Esther megbocsátana egy pillanatra és nem rohanna egyből Benjamint keresni, odalépnék hozzájuk egy szóra ketteskén is elmondani, hogy mennyire nem díjaznám, ha legközelebb is Benjamin közelébe mennének.
Aztán elvetek minden ilyen és ehhez fűződő gondolatot, mert vissza kell néznem Estherre, ma este ő a fontos, és már ha tetszik, ha nem, de nem csak egyszerűen Benjamin kívánságát teljesítem, hanem már Estherét is, még ha kimondatlan, néma is. Szeretne egy napot, és megérdemli. Mondhatnám, hogy nem, hogy nem, azért, amiért tett és amiket tett velünk, azzal a rohadt nagy büszkeségemmel... de ugyan már, én pofázok mindig Benjaminnak a múltról és arról, hogy mennyire el kell felejteni, mégsem vagyok képes rá. Pedig gyerekek voltunk, szánalmas kis kölykök, mindannyian.
Nem számít.
- Nem vagyok benne biztos, hogy szeretem a meglepetéseket - Lepillantok rá. Olyan szorosan simul a karjaim közé, nem is sejt az anyagok alatt lüktető fájdalmas hegekről és a családom szintén heges emlékéről a hasamon. Vajon mi lett volna, ha minden máshogy alakul? Ha aznap nemet mondok, nem, ha már előtte nemet mondok? Ha bele sem keveredek? Egyszer talán úgyis kifakadtam volna, hisz ez a sorsom, nem? És valami értelme kell, hogy legyen az egésznek. Nem lehet, hogy nem volt... Remek, menedéket keresek, erről is a visszatérés tehet. Hogy már megint valaki egészen más emberré válok, nem is tudom, hanyadjára már az életemnek nevezett szánalom alatt. Hanyadjára formázom újra a maszkot, csak hogy a benti fertő rejtve maradjon?
- Felírom, el ne felejtsem, mikor közeleg a születésnapod... - jegyzem meg, csak egy kis suta mosollyal, ahogy látszólag ő még mindig dacol a vágyak és az érzelmek hullámaival. Hullámok mindenhol.
- Különben azt hittem, te bármikor nemet tudsz mondani. Azt mondtad felejtselek el…
És ezt is kéne tenned, nekem is felejtenem kéne, Benjaminnak is, mégis itt vagyok, hogy mentsem a beszari öcsém seggét, meséljek még? Sóhajtok egyet a plafon felé pillantva, ujjaimmal meg kicsikét megszorítom az oldalát, épp csak hogy jelezzem a majd következő mozdulatot.
- Sajnálom, ha most szerelmi vallomásra vársz, Esther, azzal nem szolgálhatok - közlöm, miközben megforgatom őt a zenére karjaim közt, olyan gyorsan, hogy esélye se legyen megpróbálni az arcomat bámulva lekutatni valahogy a lelkem aljáig és hülye kérdésekkel nekemtámadni. - Annyit viszont tehetek, hogy széppé teszem az utolsó bulidat a Roxfortban diákként. Nem szeretnéd kiélvezni végre a jelent ahelyett, hogy a múlton rágódsz?
Egy két lábon járó kibaszott száj vagy, James, semmi, de semmi más.
Mikor végre visszafordítom magam felé, finoman kiigazítok egy tincset a homlokából, és visszasimítom magamhoz. Tudom, hogy ő élvezi, és hazudnék, ha azt mondanám, nekem nem esik jól, de a fájdalom igazából sokkal nagyobb - a fájdalma annak, hogy beszennyezem, hogy a finom kis lelkébe égetek mély sebeket. Mert én csak ehhez értek. Bezzeg Benjamin...
Bezzeg Benjamin!
Mintha csak egyszerre mondanánk ki a nevét. Ő hangosan, én meg magamban - de egyszerre. Mert a harmadik felünk folyton itt van, az agyunk valamelyik pontjában, de itt van, és képtelenek vagyunk tőle szabadulni. Tudtad, hogy ebben hasonlítunk, Esther?
És aztán valaki belénk robban. Mint valami kibaszott meteor.
Elhasal, és csak dumál.
És kókusz shake-t akar.
Látod már, mit váltasz ki az emberekből? Ez veszélyes. Mindannyian veszélyesek vagyunk kissé, a magunk módján. A srác kezébe nyomom a szemüvegét, fogalmam sincs, ki ez, de honnan is tudom? Inkább csak meglököm a pult irányába, hátha talál magának valami kókuszosat, de azt sem bánom, ha majd egyszer a bál után az orra visszavezeti Estherhez, mert attól függetlenül, hogy egy szerencsétlen katasztrófa a gyerek, rendesnek tűnik. Pont olyannal, akinek a fajtájával Esthernek barátkoznia kellene. És mégsem teszi. Hanem hozzánk láncolja magát, de én túl messze járok, a lánc megfeszül, és éget, lenyúzza a bőrt. Miért teszed hát ezt magaddal? Én tényleg szeretném megérteni.
- Itt lett volna a helyed. Velünk. - A szemébe pillantok, ahogy mellkasomnak támasztja a fejét, és figyelem az állam környékén pihengető pillantást. Innen olyan könnyen csak lehajthatnám a fejem, hogy egy csókkal feledtessem el a gondolatait rólam és a múltról. De valamiért nem akarom. Mert őt nézve ez még mindig a múlt. Ő a múltam, nem a jelenem. Akármilyen erősen is próbálok belesimulni a szerepbe, szorít itt-ott, nem illik rám. Ő pedig lehetne a kellemes, nyugtató óceán, amelynek körülölelnek a habjai, amelyen látom hajózni Chrissiet és apát, de én mintha már a vízre is allergiás lennék. Mindenre, ami kicsit is jó, mindenre, ami nem akar bántani.
- Esther... - dünnyögöm, és nem húzom el az arcomat. Azt sem bánom, ha ő megcsókol, mert bár a szerep kényelmetlen, attól még rajtam van, és nem dobhatom le. Inkább csak én is lenézek az ajkára, eljátszom, hogy arra gondolok, amire ő, mert az eljátszásban mindig is annyira kurva jó voltam, nem igaz? - Most itt vagyok.
Szóval nem kell tudnod, hogy milyen volt az a három év, nem kell azon aggódnod, hogy vajon hogy voltam, hogy hogy éltem túl, nem kell. Tényleg. De nem mondom ki. Mert ezek az őszinte szavak nem férnek ki a maszkon. És csak fulladozok a szavakban, amelyek torkomba gyűlnek már megint. Mindig csak fulladozom.
- Tényleg nem tudod hol lehet Benjamin? - kérdezi halkan. A hangja csendes és szomorkás, ami igazán nem lep meg.
Közelebb biccentem hozzá az arcomat.
- Miért, talán inkább vele lennél most? Volt rá három éved, Esther... - motyogom, és húzok egyet a szemöldökömön. - Nem tudom, hol van. Nem is érdekel. Csak te érdekelsz.
És az ajkam megtalálja az övét, még ha nem is akarom igazán. De a maszk erősebb. Mindig az, tudja, mi a dolga, követi a megtervezett pontokat, és sosem törik meg. És már úgy egybenőtt a bőrömmel, hogy ha akarnám, se tudnám leszedni. De miért akarnám? Nélküle már állni sem tudnék, kihúzni magam, és emelt fővel eljátszani a valakit.
Egy hosszú pillanat után húzódom csak el, és halk sóhajt engedek ki. Hüvelykujjammal megérintem az ajkam, hátha így leszedem a talán ráragadt rúzst, és valami okból oldalra biccentek, épp a nyílt bejárat fel, hogy az ott tolongók közt felbukkanjon Benjamin fele, mögötte meg valami sárga ruhaköltemény lebeg. Nekem meg több sem kell, hogy kézen fogjam Esthert, és elinduljak egy irányba, mielőtt követné a pillantásomat a jeges kékjével.
- Gyere, még kiszáradsz. - És lépteink közt még egyszer megforgatom, miközben a többieket kerülgetve megcélzom a pultot a poharakkal.

[title:Te se vagy a táncparkett ördöge]

title:
Te se vagy a táncparkett ördöge

szétcsúsztam

2001. május 30.; Nagyterem; szétcsúszott szett;holaszemüvegem;bocsmindenki

play with: Indiana Jones, macsó srác, kókusz shake kedvelő lány

Őszintén nem akartam felborogatni senkit, de komolyan már megint teljesen elragadtattam magam. Az esés kicsit vissza ránt minden esetre a jelenbe, és egy rövid ideig nem fogllakozok az elhunyt baráaim emlékével, se azzal, hogy bárcsak tudnék nekik mesélni. Bármit. Akármit. Összevont szemöldökkel nézek a párra, és őszintén nem igazán rémlik, hogy láttam volna őket, bár az a szőke hajkorona kifejezetten rémlik. Nem mintha bárkit is megjegyeznék, sokszor azt sem tudom, kik az évfolyam társaim.
- Arra keresgélj, kölyök - fordít el a pult felé a macsó srác, legalább is gondolom ő az a macsó kategória lehet, mire még rájuk vigyorgok egyet.
- Ha találsz hozz nekem is!
- Oké! - mondom aztán lelkesen a lánynak - Köszi srácok - mondom aztán, majd nagy sebbel-lobbal indulok meg kifelé a táncoló tömeg labirintusából, hogy felkutassam azt a nagyon mennyeinek tűnő kókuszos shaket. Legalább is az illete alapjén biztos az lehet. Bár néha bele, bele rohanok, meg rátaposok emberekre, kissé felfordulást okozva a táncparketten, csak megtalálom a pultot... De a shake nélkül. Ez bizony szomorú. És most ezt a szomorú hírt kellene közölni a lánnyal is, mert ő is szeretett volna. De nem adom fel, valami finom csak van errefelé, és aztán addig-addig kutatok, míg meg nem akad a tekintetem egy nagy kondér puncsos tálon. De valahogy ez nem olyan szokványos puncsos tál volt, hanem fehér színű. Csak nem? Csak nem? Csak nem kókuszos puncs??
Ijezstő lelkesedéssel vetődök a tál felé, és ahogy megcsap az illata, tényleg kókuszos puncs. Ki is mérek két pohárral, majd amint észreveszem azt a párt, akiket az előbb drámai módon majdnem felborogattam, lelkesen feléjük slattyogok, és kivételesen nem borogatok semmit senkire.
- Tadam, bár nem shake, de puncs! - nyomom a kezükbe a poharat. Aztán kiszúrom a tömegben Elliot alakját, és csápolva megindulok felé is. Lelkesen hátba csapkodom, de aztán eszembe jut, hogy elfelejtettem puncsot venni magamnak is, de sebaj. Hátha még lesz a bál végére is.
– Semmi olyanra, ami érdekelne téged, kölyök - morran rám, mire elgondolkodva bólintok egyet.
- Óó, ez érthető, lehet ez ilyen titkos dolog - de furdal a kíváncsiság, mert a titkos dolgok még jobbak, mint a nem titkos dolgok! Aztán még mielőtt mégjobban belelohaltam volna magam olyan képzetekbe, hogy miféle titkos dolga lehet egy Indiana Jones féle fazonnak, betömörülünk a parkett közepébe. Aztán már csak ott állunk, és Elliot morog, mert a laposüvegét elrúgta a... szóval el. Jó messze.
- Semmi gond, megmentem! - vetődök a földön pörgő üveg után, mire fel a szemüvegem már megint lebillen a fejemről, de szerencsére most nem felejtem el megakadájozni a szökésben. Szóval hason vetődve-csúszva követem a laposüveg esési pályáját, majd belecsúszva egy meglehetősen nagy, lebernyeg női szoknya alá, szemémremetesen a szememet a szoknya alatt pörgő üvegen tartva érte nyúlok, majd amilyen gyorsan csak tudok kikászálódom onnan. Enyhén vörös fejjel. Szerencsére a nő csak társalog tovább, én meg a kelleténél jobban összevissza csúszott szerelésben visszaviszem Elliotnak az üveget.
Aztán gondolom csak nem kéne egymást bámulni, szóval valami morbid mozdulatsorral rökönyöztetem meg Elliotot, tánc néven.
– Mi a francot rángsz? Rohamot kaptál?
- Azt hiszem táncolok - válaszolom, majd mire feleszmélnék, megragad a derekamnál fogva és táncolásra késztet. Mármint gonodlom, de a testem valahogy nem találja meg az összhangot a zene és a mozdulatok között, szóval továbbra is robotikus mozgást produkálok.
– Ha így táncolsz minden csaj rosszul lesz tőled. Szóval figyelj a lépésekre!
Én meg engedelmesen próbálnék fgyelni azt hiszem. Legalább is igyekszem, és azt is nagyon igyekszem, hogy ne lépjek  a sportcipőmmel a lábára. Nem akarom elveszteni a férfias tartozékaimat azért. Közben felénk sodródik egy háztárs lány is én meg igyekszem neki két koncentrálás között köszönni.
- Hali M...mmmmm.... - mi is a neved? - Meeelani? Marica? Öh, szóval hali! - köszönök neki azért vigyorogva, majd tovább igyekszem követni Elliot mozdulatait. Biztos valami profi táncos. Bárcsak nekem is lenne ritmus érzékem. Aztán valahogy csak kezdek belejönni, úgy értem már nem úgy rángok, mint akinek epillepsziás rohama van, vagy ilyesmi, így az egyik kipörgetős mozdulatnál nagyobb hévvel pörgök ki...
És megvakultam.
Vagyis vaknak vak vagyok, csak a szemüvegem szerintem elrepült a fejemről, így valahogy nagyon hunyorogva bámulok az előttem álló fura elmosódott pacára.

kéne már egy jó kis buli


Jason és Merel
2001. május 30.

outfit

Merel hangjára ösztönösen elmosolyodtam, majd egy szájcsücsörítéses puszidobással köszöntöttem is, mielőtt táncra perdítettem volna Jasont. Mármint, igazság szerint odahúztam a kezét a derekamra, de szerencsétlen gyerek annyira béna volt, hogy még így is én vezettem. Időnként éreztem, ahogy a lába csak egy nagyon kicsivel véti el az enyémet. Hát nem tudom… talán ha a lábujjaim égtek volna a kíntól, a combomba nyilalló fájdalom távolinak tűnt volna.
A tekintem még egy darabig amúgy Merelen függött. Ha Jasonnek egy jó nő nem motiváló arra, hogy rendesen táncoljon, akkor még is mi lehet az? A jó pasit ugyanis már kilőttem abban a pillanatban, mikor magammal vonszoltam a tánctérre az emberek közé. Semmi ritmus érzéke nem volt, de lényegében nem is nagyon erőltette meg magát. Ezért egyelőre leginkább úgy festettünk, mint egy kisebb tornádó, ami bármikor letarolhat bárkit.
– Hali M...mmmmm.... – próbálta köszönteni a lányt. – Meeelani? Marica? Öh, szóval hali! – Mordultam egyet, hogy hogy a fenében lehet még is ennyire szerencsétlen valaki. Igaz, ennek nem kellett volna meglepnie, hiszen a Loch Ness partján sem volt éppen a helyzet magaslatán… mégis mit vártam egy lány közelében? Nem baj, O’Mara, nem a te gondod. 
Azért megállapított, hogy na ez a klasszikus béna srác, aki akadémista koráig, sőt még utána is talán szűz marad… Merlin szaros seggére, mi ütött a mai kölkökbe? Hát nem akarnak ezek csajozni? Egy erőteljesebb mozdulatot tettem aztán Merel felé, hogy a vaksija a biztonság kedvéért közelről is megnézhesse, nehogy elfelejtse az arcát.
– Merel a neve. Ő Jason. – mutattam be aztán Merelt is a srácnak, majd egy nagyot pörgettem rajta, hogy érezze meg a ritmust. Ahogy kipörgött, elengedtem a kezét is és helyette inkább a hugrabugos lányt bámultam. Még hallottam, ahogy a tornádó valahol mögöttem mocorog, de igazából Merel tökéletesen elvonta róla a figyelmemet… és talán ez volt a hiba. De hát lássuk be, gyönyörű lány lett belőle. Még mindig hihetetlen volt, mennyire megnőtt – és nem, nem a termetére értem – ahhoz képest, amikor megismerkedtünk. Egészen megnőiesedett. Biztosra vettem, hogy rengeteg fiú legyeskedik körülötte.
– Táncolsz egyet egy öreg tolvajjal? – kérdeztem és már nyújtottam felé a kezemet, mikor megéreztem, hogy a lábamba nyilall az ismerős, erős fájdalom. Előre görnyedtem, hangosabban kapkodtam a levegőt, de éppen ennek köszönhetően pillantottam meg Jasont, jellemző módon szemüveg nélkül. Nem értem, hogyan tudja állandóan megvakítani magát. Számtalan szemüveges embert ismerek, akik valahogy a fejükön tudják tartani a cuccost.
– Szerinted hogyan tudja elveszíteni folyton a szemüvegét? – pislogtam Merelre kissé értetlenül, majd heves mozdulattal integettem Jasonnek, hogy forduljon már felém. Mivel nem akartam a lányt lehagyni, kicsit átkaroltam a vállán, de ügyeltem rá, hogy ne túltolakodó mozdulat legyen az és szép lassan haladjunk a béna gyerek felé.
Közben már a pálcámat kutattam. Egy Invito talán elég lehet annak a szemüvegnek, ha csak valaki már meg nem taposta. A Reparoval azért nem vagyok teljesen kibékülve. Volt már olyan, hogy egy letört játékbaba kezet véletlenül egész máshová sikerült visszavarázsolnom, mint kellett volna és akkor Ada bizony bömbölt.

Elérkezett a hajnal, a vendégek lassan elkezdtek hazaszállingózni,
míg a diákok visszatérnek a hálókörletükbe, hogy kipihenjék az est
fáradalmait.

Köszönjük szépen mindenkinek a játékban való részvételt.
Természetesen a már megkezdett játékokat be lehet fejezni.

Évzáró



2001. június 25.

A Nagytermet betöltötte a diákok és persze a tanári kar együttes, megszokott zaja, mintha ez a nap is pontosan ugyanolyan lett volna, mint az előzőek. Egy újabb tanév... Egy újabb izgalmakkal és rejtelmekkel teli tanév. Az igazgatónő pontosan tudta, hogy mit pletykálnak róla és a Roxfortról a lapok, ám nem engedhette meg magának, hogy ez kicsit is foglalkoztassa. A népnek mindig kellett valami, amin csámcsoghat... ezt pedig Vitrol megadta nekik.
Mégsem lehetett felhőtlen az öröme. Ahogy végignézett a feltehetőleg éhes, jókedvűen csevegő diákokon, felrémlett előtte a Halloweeni vacsora képe. Pontosan ugyanígy indult az is - kellemesen, jó kedélyűen. És elvesztett egy diákot.
Felállt, viszont egyelőre nem lépett az emelvényhez - figyelte a diáksereget, hallgatta a munkatársai halk beszélgetését körülötte, és egy pillanatra hagyta, hogy átjárja a nyugalom. Persze ez nem volt egyszerű, de nem engedhette meg, hogy idegesnek mutatkozzon mások előtt. A gyerekeknek támaszra volt szükségük és valakire, akire feltekinthetnek, ha baj van.
Gyerekek... ahogy végignézett a diákokon és kiszúrta a többiek közül kimagasló végzősöket, egy kicsit még neki is elszorult a torka. Minden évben annyira meghatotta a felnevelt, friss generáció, akiket az iskola kienged a kapui közül. Rájuk nézve eltöltötte a mellkasát a büszkeség kellemes melegsége, és pár pillanatra minden másról megfeledkezett. Hiszen ez volt a cél... Önálló, remek mágusokat faragni azokból a kis kölykökből, akik tizenegy évesen ijedten, bizonytalanul álldogálnak ládáikkal a kezükben az Roxfort csarnokában.
Minerva az emelvényhez lépett, és megköszörülte a torkát, hogy a diákság elcsendesedjen egy kicsit.
- Jó estét! - üdvözölte a diákokat és a mögötte húzódó kollégáit. Megvárta, hogy mindenki felé forduljon, és csak akkor folytatta. - Hihetetlen, hogy máris túl vagyunk egy újabb tanéven. Idén is egy rendkívül mozgalmas és persze sikerekben bővelkedő évet zárhatunk magunk mögött, amiért elsősorban nektek szeretnék gratulálni, kedves diákjaim! Aki keményen dolgozott az elmúlt hónapokban, az most végre megízlelheti ennek a gyümölcsét. Aki pedig kevésbé, szeptembertől újabb lehetősége nyílik rá. Akár a Roxfortban, akár egy akadémián, vagy már a felnőtt életben.
Nem akarta sokáig húzni az időt, tudta, hogy már a diákok is éhesek, és alig várják a feltáruló ételek sokaságát.
- Természetesen a professzorainkat is dicsőség illeti, amiért a lehető legjobb tudásuk szerint igyekeztek kiképezni titeket idén is. Úgy gondolom, mindenki megállta a helyét - a frissen érkezett tanáraink, és elsőéveseink is.
A kezdet sosem volt egyszerű. Pont ezért volt csodálatos látni, hova cseperednek azok a pöttöm, félénk gyermekek.
- Tudom, ez az év nem volt egyszerű. Egyikünknek sem volt az. Mégis arra kérlek titeket, hogy ne izguljatok vagy féljetek. Mi, ahogy eddig is, mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy a Roxfort ugyanolyan biztonságos és nyugodt hely legyen számotokra, mint eddig. - Nem szerette volna hosszasan taglalni az évben történt szerencsétlenségeket. Biztos volt benne, hogy még eleven élnek mindenkiben. - A Hollóhátasok asztalánál ma eggyel kevesebben ülnék. Viszont szeretném, ha tudnátok, hogy ilyen tragédia nem fog még egyszer megismétlődni.
Hagyott egy kis csendet, ha nem is kimondottan, de Nora tiszteletére. Ezután összefonta maga előtt ujjait.
- Most viszont hadd térjek ki egy kicsivel kellemesebb témára. Itt az idő, hogy bejelentésre kerüljön, ki is idén a házikupa nyertese! - Minerva előhúzta hát a pálcáját, és égbe emelte a kezét. Egy pillanatnyi szünet után aztán a plafon közelében lebegő, kellemes fényű gyertyák felé biccentett, a terem pedig egy pillanattal később sárgán ragyogott fel. - Hugrabug!
Hagyott egy pillanatot a fellelkesülő, éljenző diákoknak, miközben a plafonon aranyszínű füstként átsuhant egy borzalak. Büszkén tekintett a Hugrabugosok asztala felé, egy halovány mosolyt is megeresztett, aztán leengedte a kezét.
- Természetese a többi ház se csüggedjen, mindenki remek munkát végzett idén! Ezennel pedig megnyitom a vacsorát is. Mindenkinek élményekben és jókedvben gazdag nyári szünetet kívánok a tanárikar nevében!
Egy kis legyintésére megjelentek az ételek az asztalokon, ő pedig hátrébb lépett egy kicsit. Kissé azért aggasztotta a nyár - ahogy mindig -, hiszen ilyenkor nem tudta úgy megvédeni a diákjait, mint az iskola hónapjaiban. Gratulált és elbeszélgetett még röviden néhány kollégájával is, a gondolatai azonban a szünet felé terelődtek. Vagy mi várt rájuk? Mi okozta azt a megmagyarázhatatlan, baljós ízt a szájában? Reménykedett benne, hogy semmi, hogy csak képzelődik. Mégsem tudta a gondolatot kiverni a fejéből, még a diákok jókedvű falatozását és beszélgetését is túlharsogta.

Reagolni július 11-én 23:59-ig van lehetőségetek.

[25/6/2001● ALL ●⭃ még egyszer, utoljára ⥷]

25/6/2001
● ALL ●
⭃ még egyszer, utoljára ⥷

No, I don't wanna leave
But I must keep moving ahead
'Cause my life belongs to the other side
Behind the great ocean's waves
Bye bye, Hollywood Hills
I'm gonna miss you, where ever I go
I'm gonna come back to walk these streets again
Bye bye, Hollywood Hills forever

Hát itt álltam. Még egyszer utoljára. Igazából sosem gondoltam volna, hogy ez a pillanat ilyen gyorsan elérkezik. És mégis itt vagyok. Valahogy anyira idegen volt ez az egész, mert nem így képzeltem el. Azt hittem majd ha végzünk akkor az Aidennel együtt lesz. Ahogy ő büszkén kidüllesztett mellekkel állt volna és hülye fejjel az orrom alá dörgölte volna a nyomi, kíváló RAVASZ eredményeit, amiből persze mindenből fullos lett volna. Annyi lehetőség lett volna előtte, míg én egyedül a kviddicsbe kapaszkodtam, és ebbe kapaszkodtam most is. És Chrissie. Drága Chrissie csak vigyorgott volna rajtunk, ahogy valamin ezen a napon is összevesztünk volna. A régi Benjamin biztos csinált volna valami kibaszott menő dolgot, amivel megszakította volna McGalagyon beszédét, és minden figyelmet magára vont volna. Aiden meg rinyált volna, hogy megint mit csinálok. Annyira de annyira fájdalmasan természetesnek tűnt az  akép, ami sokszor eszembe jutott, amikor elballagtak a felsőbb évesek.
De ez nem történt meg, mert a világban semmi sem történik ugyan úgy, ahogy az ember elképzeli. És most itt állok egyedül, a testvéreim nélkül... Akik közül az egyik halott. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és igazából nem is nagyon figyeltem az igazgatónő beszédjére. De nem ment, nem tudtam kimosni Chrissie derengő alakját a fejemből, nem tudtam nem keresni a tömegben az ő göndör fürtjeit. Végül kinyitottam a szememet és még egyszer végigvonultattam a tekintetemet a Nagyterem ismerős, hűvös falain, a diákokon, a tanárokon. Annyi emlék jutott eszembe, annyi minden arról a két idióta testvérpárról, a sok baromságról, amit csináltam a haverokkal, a sok büntetőmunka. Egy részem tényleg ki akart innen szökni, mert így is túl sok volt az emlék, és túlságosan égette a gyomromat az a négy üres év, amit teljes vegetálásban töltöttem szinte szellemként. Mert mennyi mindent lehetett volna még azokban az években csinálni. De mindegy, azt ami elveszett sosem lehet visszaszerezni. Egyetlen egy darabkát sem.
Megborzoltam a hajamat, miközben igyekeztem nem túlságosan elkeseredett és szánalmas fejet vágni, mert valahogy meg akartam az elmúlt időknek adni a tiszteletet. Hogy felnőttem... talán. Hogy minden ellenére rendben vagyok - ami nem volt igaz. - De Aiden miatt megtettem. Chrissie és apa miatt megtettem. Hogy akkor ott ülve egy időre mégis csak büszkén kihúztam magam, és egy pillanatra így adóztam feléjük. Mert egyszer... egyszer talán tényleg... jól leszek.
Aztán ahogy nekikezdtek a diákok enni, inkább a tekintetem és az agyamat is elcibáltam a múltból. Legalább is félig-meddig. Mert egyszerre kerestem Esther és Rayla alakját is a tömegben. És igazából tudtam, hogy ma kell megtennem, ha nem akarom mind a hármunkat teljesen tönkretenni. Mert tényleg eljött az ideje, hogy szakítsak azzal, ami megkötött, még akkor is, ha cseszettül fájt. Szóval most ahelyett, hogy megkerestem volna Raylát, Esther kókuszillatú fürtjei felé vettem az irányt, hogy aztán végleg elengedjem magunkat a múlt keserő hármas szorításából, és szakítsak vele.