Loch Ness

Skócia egyik leglátogatottabb tava, mind a varázsló, mind a mugli lakosság körében. A legtöbben abban a reményben érkeznek ide, hogy találkoznak a víz alatt élő, legendás teremtménnyel.

[title:Te olyan Indiana Jones féle vagy?]

title:
Te olyan Indiana Jones féle vagy?

2001. április 17.; tavaszi szünet; Loch Ness; piros sátor; kockás hálózsák

play with:
A rejtélyes Elliot O'Mara

Kidugom a fejem a sátorból, hogy ellenőrizzem, esik-e még. Elég csúnyán derékba törte a grillezésünket a szakadó eső. Köd gomolygott a tó vizén, én meg elmélyülten bámultam. Elképzeltem, hogy kidugja a fejét Nessie és jókedvűen úszkál, miközben azt hiszi, nem látja senki. Végül is ez teljesen igaz volt, mert a szemüvegem nem volt rajta. Amikor ez tudatodult bennem összehúztam a szemem, és éreztem, hogy az egész fejem hunyorgó-fintorba csap át. De hova tehettem a szemüvegemet. Meggyőződésem volt a felől, hogy rajtam van... de úgy tűnik nem kellett olyan messzire néznem vele a sátorban, hogy feltűnjön, mennyire nem látok. Theodora kezdett el fészkelődni mögöttem, éreztem ahogy a győrött kissé kinyúlt szörke pólómat húzgálja.
- Jaaaassoooonn, elmúlt a láva eső? Jaaasooon?!
- Jaaj, nee ráesett a lávaeső afejére és biztos leolvadt - kezdett el sírni Tyler, mire valami kis pont a mellettem lévő sátorból kidugta a fejét.
- Jason, mit meséltél a gyerekeknek? Jason? Jason?!
...Vajon ha a a köd bekúszna a víz alá, akkor a víz alatti ködben látnának a halak? Lehet azt hinnék, hogy mondjuk amúgy az ég, meg a felhők ráestek. Lehet azt hiszik, hogy valami vattacukor meg megymás és meg akarják enni. Vajon milyen íze lehet a felhőnek? Olyan, mint a menthos? Olyan mentolosan édes?
A következő pillanatban, amikor visszazökkenek, egyre csak azt éreztem, hogy rángattak és sírtak, apa sátra felől motozást hallottam, majd zavartan pislogtam egyet.
- Tessék? - fordultam hátra, és ijedten néztem a könnyes szemű testvéreimet, mire ők visiítva rám ugrottak, így kihanyatlottam a sátorból, mire elvigyorodtam és megölelgettem őket.
- Jaaj nem halt meg - bólogatott Tyler, majd a nővérével együtt lemásztak rólam, mialatt apa is kikeveredett a sátorból.
- Bizony nem haltam meg. Mert rajtam van a lávaeső elleni láthattalan sisak! De most már nektek is van - húztam a fejükre a láthatatlan sikasot, majd honyorogva felkászálódtam. - Szeretnétek hallani azt a mesét, ami a vízben élő hercegnőről szól?
- Ú, igen!
- De már megint hercegnős mese lesz! Nem akarok megint hercegnős mesét!
- Lesznek benne koboldok is, meg dínók!
- De én nem akarom őket a mesébe, mindent elcsúfítanak...
- Honnan tudod, hogy minden kobold csúnya? Lehet csak kicsit csúnyácska, de nem ronda. Sőt, az is lehet, hogy az a kobold el van átkozva, és igazából ő a legszebb kobold a világon.
- Van ilyen meséd is?
- Mese a szép koboldról, akit elvarázsolt egy gonosz banya? Naná! El is mondom!
Összeszedtem mind a kettő tesómat, és leütettem őket egy-egy tó közelében lévő kőre. Végigfuttattam megint a tekintetemet a tájob, és azt kívántam, bárcsak meglenne a szemüvegem. Ekkor kezdett el kivánszorogni a sátorból apa is és a felesége is, mire egy kicsit zavarba jöttem és megvakartam a fejem búbját. Ekkor esett le a kőre valami, a lábam mellé, mire szórakozottan sóhajtottam egyet, és összeszedtem a félig eltört szemüvegemet. Eltátogtam apána egy: segííítséég-et, majd mikor mellém érte előadtuk vele a szokásos trükköt.
- Éés most fogom ezt a törött szemüveget. Háátrateszem a hátam mögé.. - ekkor apa összevarázsolta, úgy, hogy ne lássa se a nevelőanyám, se pedig a gyerekek. - Tádáá!
Ez a trükk mindig elszórakoztatta őket, és mikor végre rendesen az orromra tettem a fejem egyetlen és hű kellékét, kiszúrtam valami fickót a távolban.
Óó, ki vagy te vándos, s merre tartasz? Messzi Vadnyugat felé tán? Vagy a zord Svallbard felé?

te olyan Indiana Jones féle vagy?



a cseppet sem rejtélyes Jason
2001.  április 17.

outfit

A Vakegérben ülve, a szokásos lángnyelv felett az ember nem tehette meg, hogy csak úgy megsirassa a sérült lábát… nem, mert mindig akadt társaság. Ezúttal két kobold, akik Cartwright cseppet sem tiszta pénzügyeiért voltak felelősek. Persze nem a galleonok érdekelték őket az este, hanem az ital. Sokat ittunk meg együtt, még egy furcsa nyelven dalra is fakadtak, mielőtt az egyik anekdotálásban kezdett a Loch Ness partján található különös csapóajtóról. Már nagyon-nagyon régen építették a koboldok, hogy aranykincseket rejtsenek oda, köztük nem egy hatalmas varázserővel is bírt. A muglik számára a rejtekhely teljesen láthatatlan volt s állítólag csak különböző próbák árán lehetett felnyitni. Érdekel, mi? Nevetséges kis jószág vagy te, O’Mara… A hang rekedten súgott a fülembe, majd egész egyszerűen felröhögött, én pedig beleszédültem. Valószínűleg csak az alkoholtól.
Azonban annyira nem hagyott nyugodni a dolog, hogy hajnali hatkor, mikor nagy nehezen kivánszorogtam a kocsma ajtaján és még éreztem magamban az alkohol bódító erejét, elhatároztam: megnézem én magamnak azt a helyet. Hát fogtam magam és teljes nyugalommal elbaktattam először az Abszol útig, hogy némileg kijózanodjak. Ezek a koboldok aztán tudnak inni, O’Mara! Mintha a hang is megérezte volna az alkoholt, ami ott dolgozott a testemben, egészen vidám volt. A szalag lüktetése is elviselhető volt a kezemen… csak éppen a bot, amire támaszkodtam nem hagyta, hogy én magam is táncra perdüljek a kellemes, melegben, ami átjárta a testemet. Ezért szerettem inni. A fájdalom nem szűnt meg, de minden más érzés olyan mélyen, olyan hevesen mosta el.
Dúdolva értem ki a macskaköves útra, hogy a kellemes, tavaszi szellő arcon találjon. Csak pár napja jöttem ki a Mungóból, de máris jobb kedvem volt, mint odabent. Végre mászkálhattam, bár közel sem eleget… és Nat bizonyára aggódott, hogy mégis mi a jó fenéért tűntem el egy egész éjszakára. Azt mondtam neki, hogy összefutok egy barátommal, ami meg is történt, Christopher formájában, csak aztán valahogy ott ragadtam a kocsmában.
Még mentem egy métert, majd kissé félre húzódva a tömegből egész egyszerűen a Loch Ness partjára hoppanáltam. Egészen közel ahhoz a helyhez, ahova borzalmas emlékek kötöttek, ám most nem óhajtottam felidézni. Nem akartam rosszul érezni magam… bár a gyomromban kavargó savas másnaposság nagyon szeretett volna amúgy is kitörni. Annyira, hogy görcsös fájdalommal késztetett öklendezésre. Valahogy aztán mégis megálltam a hányást és szédelegve indultam meg, vadul kutatva valami mágikus vibrálás után. Csak mutasd az utat… – gondoltam, mintha egy hatalmasabb erőhöz könyörögnék.
Jó ideig baktattam, botladozva, egyre inkább bicegve. Ujjaim görcsösen marták a botot, amit még két hétig használnom kellett, hogy egyáltalán mozogni tudjak. Azonban mostanra már éreztem, hogy valami nincs rendben. A lábam vadul lüktetett, hideg verejték csordogált a homlokomról. Egy kis kalandot kibírok… Morogtam egyet magamban, majd amint szinte átestem egy kiállóbb kődarabban, megéreztem. Megéreztem a vibrálást, ami pillanatok alatt lett a saját testem része és kínzó csábítással mutatta az utat. Éreztem, hogy fáj, hogy össze fog alattam csuklani a sérült láb… hogy már semmi sem lesz olyan, mint volt. Akartam minden porcikámmal. Vadul kaptam volna érte, hogy még azelőtt megszerezzem, hogy bekövetkezik a katasztrófa, ám a hatalmas extázisban egyszer csak nem maradt más, mint a fájdalom és zajok. Emberek zaja. Ahogy a hangok felé fordultam egy sátrat meg néhány alakot pillantottam meg, akik közül az egyik egyenesen a szemeimbe nézett. Megtorpanva bámultam rá… na most idejössz öreg, vagy ott maradsz? – elmélkedtem.

[title:Te olyan Indiana Jones féle vagy?]

title:
Te olyan Indiana Jones féle vagy?

2001. április 17.; tavaszi szünet; Loch Ness; piros sátor; kockás hálózsák

play with:
A rejtélyes Elliot O'Mara

Hunyorogva bámulom az alakot, innen messziről úgy néz ki, mintha valami hobbit lenne, bottal, meg sántít is, úgy festett, mintha nem is tudom. Átverekedte volna magát ezer haramián meg megymáson, csak azért hogy... hoooogy...hoooooooogy mondjuk valami kincset keressen. Nem mintha itt bármi ilyen létezne, egyedül Nessie dugta ki éjszaka is a vízből a fejét, de nyilván csak én láttam, és el se mondtam inkább a testvéreimnek, még a végén be akartak volna úszni utána, és ha a mostohaanyám fülébe jut még jobban bolondnak néz. Mert szerinte ez már beteges mennyire nem tudom megkülönböztetni a valóságot a fantáziától. Igazából teljesen jól el tudom a kettőt választani, a baj csak az, hogy a világ olyan szürke ha nem gondolom tele mindenféle lénnyel és történettel. Olyan fásultan szürke, mint az az időszak, amit azzal töltöttem el, hogy ne csak a halott legjbb barátaimra gonodljak.
De nem tudtam nem rájuk gondolni. Minden egyes alkalommal eszembe jutottak, főleg akkor, amikor meséltem. Mert csak miattuk kezdtem el újra, és hiába volt két testvérem a haláluk után úgy éreztem nincs és nem is lesz soha senki, aki meghallgatja a szavaimat.
A mesém végére értem, miközben csak oda-oda lesek a közeledő, aztán egy helyben maradó fickóra, aki nagyon vizslatja a táborhelyet. Lehet valami rokon? Áá, nem is tudom... Rápillantottam a körülöttem rohangáló testvéreimre, majd sóhajtva elküldtem őket apa sátrába, azzal az ürüggyel, hogy most éppen szörnyeket keresek egyedül a varázsburkon túl. Szerencsére még túl kicsit voltak ahhoz, hogy velem jöjjenek, és minden ilyentől féltek, szóval egy ártatlan vigyort vetve apa monrcos, szakállas fejére, amint kinéz megint a sátrukból, integetek még egyet, aztán odabotladozom a fura hapsihoz. Kíváncsi természet lévén nem nagyon féltem sose az idegenektől, az anyám nagy riadalmára, aki mindig visongatva húzott arrébb, akárhényszor modnjuk egy hajléktalan mellé ültem le egy füzettel és egy tollal.
Persze nagyban elidnulok, de az a rövidnak tűnő távolság is mérhetetlenül nagynak tűnik, mert anyira beletemetkezem a gondolataimba, hogy hasra esek egy kiálló gyökérben, a szemüvegem lerepül rólam, én meg vak lettem. A kezemmel kitapogatom a szemüvegemet, de felvenni már nem teszem, valahogy ez mindig elfelejtődik, így botorkálva haladok tovább ilyesztően hunyorogva, mint mondjuk egy zombi úgy kitartva magam előtt a kezemet, aztán egy magas, nagyon magas valami előtt megállok és megszólalok.
- Öh, helló... Te is táborozni jöttél? Meg mertem volna esküdni, hogy messzebbőrl sokkal alacsonyabb vagy - vakargatom meg elgondolkozva a fejemet, miközben nagyon igyeskzem kivenni a figura alakját, de olyan egyben van az egész. - Olyan karótnyelt vagy lazíthatnál egy kicsit.

te olyan Indiana Jones féle vagy?



a cseppet sem rejtélyes Jason
2001.  április 17.

outfit

Láttam, hogy bámul. Láttam, ahogy erőlteti a szemét, hogy kivegye, ki is áll ott vele szemben… jó nem egészen szemben, mert túl messze voltam és kissé átlósan hozzá képest. Megremegtek az izmaim, mintha veszély éreznék, ujjaim erőteljesen kapaszkodtak a járóbotba, aminek a tetejét egy sakálfej díszítette. Ez már a második botom volt, az elsőt már vagy két éve hagytam el, annak egy sima gömb alakú díszítés volt a tetején és sokkal kevésbé keltett mély benyomást azokban, akik rám néztek.
Elkaptam a tekintetem és tettem egy lépést előre. Nem érdekelt az a kölyök, aki távolról bámult, engem csak is a mágia vonzott, ami ezen a helyen mindig olyan erősen talált rám. Túlzás volt az erős persze, inkább csak cirógatott, de közben hívott magához, mintha jelezni kívánná, nagyon is van mit keresni itt. Azok a koboldok tuti átvertek, O’Mara… nem kéne ilyen butának lenned… A hang kegyetlenül szónokolt a fülemben, én meg öklendeztem egyet-kettőt. A testem egyértelműen jelezte, hogy az éjszaka elfogyasztott alkoholmennyiséggel kicsit visszafogottabban kellett volna bánnom.
A botommal megkocogtattam magam körül a földet, mintha abban reménykednék, hogy úgy szól, mint valami öreg faajtó. Nem számítottam rá igazából, hogy igaz lenne az egész, de szívesen kiderítettem volna a tó mágkius energiájának a rejtélyét. Kételkedtem abban, hogy tényleg szörnyeteg él a mélyén, valahogy egyszerű mugli mesének tűnt az egész. Ahogy ott kutakodtam, egyszer csak a szemem sarkából megpillantottam közeledni valami foltot. Odanéztem, addigra hasra esett… nem a folt, hanem a gyerek, aki a folt volt. Nagyjából ezen a ponton tudatosult bennem, hogy ártalmatlan. Előbb ölné meg magát véletlenül, minthogy nekem ártani tudjon…
Az esés persze még nem volt elég. Rá tudott tenni egy hatalmas lapáttal, amikor felnézett egy fára és elkezdett hozzá beszélni.
– Öh, helló... Te is táborozni jöttél? Meg mertem volna esküdni, hogy messzebbőrl sokkal alacsonyabb vagy – vakarta meg a fejét, miközben hunyorogva bámulta. – Olyan karótnyelt vagy lazíthatnál egy kicsit.
Hümmögtem egyet.
– Sokszor beszélgetsz a fákkal? – kérdeztem enyhén gúnyosan és úgy éreztem: hát itt az ideje szórakozni végre. Valld be, O’Mara, élvezed te ezt! – kacagott a hang elismerően. – Válaszolnak is, mi? – érdeklődtem és közelebb léptem hozzá. Meglehetősen lassan tettem meg azt az egy lépést. A lábam megint lüktetve jelezte, hogy le kéne ülnöm, pihennem kéne s nem erőlködni tovább. Nat meg fog ölni, ha ilyen állapotban megyek haza. Már az is csoda volt, ha azért nem öl meg, hogy nem mentem haza éjszakára, nem kötötte át a sebet, nem dugott ágyba… akármilyen értelemben is.
Megint tettem egy lépést a gyerek felé, majdnem elveszítve az egyensúlyom… aztán valami reccsenést hallottam s mintha eltűnt volna a lábam alól a talaj, zuhanást éreztem, űrt magam alatt. Éppen csak annyi lelkierőm volt, hogy a gyerekbe kapaszkodjak, így pedig őt is vontam magammal lefelé. Nagyjából fél perc lehetett a zuhanás s valami puhább talajra értünk. Ahogy ujjaim végig simítottak rajta, olyan volt, mintha végtelen moha volna. S fölpillantva, apró résen át tört be a fény.
– Szóval ez volt a csapóajtó. – Állapítottam meg, tenyeremet a combomra simítottam, ami lüktetett a fájdalomtól még mindig. Kellett két perc ott ücsörögve, hogy összeszedjem magam, mielőtt bármibe is kezdenék. Ahogy körbe néztem szépen kialakított falakat, kelta motívumokat láttam. A környéken sok régi rom van, talán ez is azokhoz tartozott.
– Érdekes… – állapítottam meg, ahogy végig sétáltam a fal mentén, erősen támaszkodva benne. Éreztem valamit, határozottan, így nem fordultam a gyerek felé, hanem a falhoz simultam, mintha hallgatóznék. Valójában a kincsre koncentráltam.

[title:Te olyan Indiana Jones féle vagy?]

title:
Te olyan Indiana Jones féle vagy?

2001. április 17.; tavaszi szünet; Loch Ness; piros sátor; kockás hálózsák

play with:
A rejtélyes Elliot O'Mara

Őszintén szólva tényleg azt hiszem, hogy az a valami, amihez beszélek egy ember. Kicsit talán olyan élesen barázdázott szerű a bőre, meg vaskos, meg talán túl nyúrga is, és a haja is zöldszerű. Biztos valami punk lehet. Valahogy amikor rajtam volt a szemüveg nem ilyennek nézett ki. Persze ezek a távolságok csalókák. Mellesleg hol van a szemüvegem? Csak úgy mellékesen végigtapogatok magamon és nem nagyon találom, hogy hova is tettem. Még hangosan hümmögni kezdek és motyorászni is.
- Vajon a szemüvegem az a tesóknál maradt? Nem, nem. Elestem, és utána hova lett? Vajon belegurult egy futóhomokba? Esetleg elvitte magával egy doxi? Vagy modnjuk egy goblin? Lehet mézgoblin volt, mert el akarja adni a szemüvegemet hogy mézet vegyen belőle. Végül is, ha éhezik... Én is szeretem a mézet... Vehetne nekem is... - motyogom elgondolkodva, amikor is meghallok magam mögül egy hangot és - természetesen teljesen rossz irányba - felé fordulok.
– Sokszor beszélgetsz a fákkal? - Erre őszintén bólintással felelek. Mert hát szerettem csak úgy beszélni mindenfelé. Még akkor is, ha az mondjuk nem volt más, mint egy levéltetű, vagy mondjuk egy cserjés a sarkon. - Válaszolnak is, mi? –
- Ó, minden bizonnyal! - vigyorgok lekesen. - Csak az a baj, hogy nem értek entül. Szóval nem tudom éppen mit is válaszolnak, de biztos nem olyan gorombák a fák, mint az emberek. Nem mintha bajom lenne az emeberekkel, mindenkinek lehetnek rossz napjai. De lehet a fáknak is vannak rossz napjaik. Vajon mit csinál egy fa, ha mérges?
Elgondolkodok, milyen lehet ahogy két fa veszekszik, de nem nagyon jutok ennél többre, mert egyszer csak zuhanok, és elfolynak előttem a homályosan a dolgok. Aztán egyszer csak nagy nyekkenéssel hasra érkezek valami nedves hűvös föld alatti járatba.
- Aha, tudtam, hogy mézgoblin vitte el a szemüvegemet - motyogom, és lemondóan sóhajtva feltápászkodom, megigazgatva a fejem tetején a szemüveget, ami nyilván nem esik le, hogy az a szemüvegem. Aztán megcsúszok a zöld mohán és hátra vágódom, miközben a fura botos ember motyogását hallom, egészen közelről, de eléggé tompán tidom csak kivenni a fal mellett ácsorgó pacát, ami valószínüleg a botos ember lehet. Viszont nem nagyon esek kétségbe, megint felpattanok és oda indulok ahol az alakot sejtem.
- Érdekes...
- Szerintem is az -  érek oda mellé és lekesen toporgok. -Te amúgy ki is vagy és mit csinálsz itt? Kincseket keresel? Mézgoblinokra vadászol? Nagyon szívesen segítek neked, amúgy is unatkoztam, és szeretek kalandokba keveredni - magyarázom lelkesen aztán kinyújtott kezekkel elindulok tapogatózva valami járat felé. - Mellesleg Jason vagyok - szólok vissza még, és kíváncsian - és vaksin - megyek előre, hogy aztán fennakadjak valami csüngő vékony gyökérszerkezetben. - Óhh, ez egy kígyó? - kezdem el hunyorogva tapogatni a barna cuccot, és igyekszem kiverekedni magam onnan. Nem lenne túl szerencsés most meghalni, főleg, hogy Fridáéknak még nem váltottam be azt, amit ígértem.

te olyan Indiana Jones féle vagy?



a cseppet sem rejtélyes Jason
2001.  április 17.

outfit

Valamit magyarázott magában a fura gyerek, mikor felém fordult. Nem értettem csak azt, hogy doxi meg szemüveg. Hogy ez a két gondolat miképpen jött össze, inkább meg sem próbáltam megmagyarázni. Már régen jobban érdekelt, hogy rábukkanjak a mágia fonalára, ami körüllengett minket és ha ráéreztem a ritmusára, hát képes lett volna elvezetni egy titokzatos kincshez is akár.
– Ó, minden bizonnyal! – vigyorodott el a gyerek. Csak egy undorodó arckifejezésre méltattam, engem az érdekelt, amiért jöttem. Nem akartam senkit sem elszórakoztatni, pláne nem egy őrült kölyköt, akit éppen ideevett a fene. Vajon a szülei mit szólnak hozzá, hogy elcsatangol? Bizonyára nem nagyon érdekelheti őket. Jól van, Elliot, koncentrálj! Kell az a kincs! A hang erőteljesen beszélt, minden erejét bevetve, hogy rávegyem a feladatomra, de akkor a gyerek megint megszólalt. – Csak az a baj, hogy nem értek entül. Szóval nem tudom éppen mit is válaszolnak, de biztos nem olyan gorombák a fák, mint az emberek. Nem mintha bajom lenne az emeberekkel, mindenkinek lehetnek rossz napjai. De lehet a fáknak is vannak rossz napjaik. Vajon mit csinál egy fa, ha mérges?
Mi a jó büdös franc van? Ezzel a kifejezéssel az arcomon pillantottam a kölyökre. Nem is értem, minek léptem felé… elég bolondnak tűnt és ha megpróbál mondjuk nekem esni, hogy beszélgessek vele, meg a fákkal, akkor kénytelen lennék leátkozni, hogy megszabaduljak tőle. Olyan még nem végződött jól, hogy valaki belemászott a melómba… vagy a szórakozásomba. Nem egy roxfortos diákkal volt dolgom, aki valamilyen módon megakadályozta, hogy megszerezzem azt, amit akarok. Nem akartam megint ilyen helyzetbe keveredni.
A lábamba még éreztem a fájdalmat, ahogy földet értünk odalent a romok között. Fogalmam sem volt, ez mit keresett ott a tó közelében… de a mágia átjárta. Egyértelműen varázslatos hely volt. Éreztem a fal mellé húzódva, hogy a varázslat szinte énekelve hív magához. A szívem felvette az abból áradó lüktetés ritmusát.
– Aha, tudtam, hogy mézgoblin vitte el a szemüvegem – motyogta mögöttem, de a szavai belevesztek abba, ami ez az egész hely volt. Nem is értettem, hogy miképpen tud még mindig pofázni, ahelyett, hogy körbe nézett volna. Azok a régi falak olyan történeteket meséltek, amit szinte semmi más. Éreztem persze, hogy közelebb jött, de nem szóltam hozzá. A kincset akartam, amit a fal túloldalán sejtettem. Csak annyit böktem oda, hogy „érdekes…” Reméltem, hogy ez elég lesz majd és odafigyel a helyre és kussol… de nem.
– Szerintem is az. Te amúgy ki is vagy és mit csinálsz itt? Kincseket keresel? Mézgoblinokra vadászol? Nagyon szívesen segítek neked, amúgy is unatkoztam, és szeretek kalandokba keveredni – magyarázott, kapásból túl sok kérdést feltéve. Sosem értettem az ilyen embereket, miért hiszik azt, hogy majd megjegyzem mindet, mire hajlandó levegőt venni? Mondjuk a fele hülyeség volt. Mi a picsa az a mézgoblin? Az a kis kövér sárga maci? Valami ilyesmi rémlik a mugliktól. – Mellesleg Jason vagyok.
Felé fordultam némileg idegesen.
– Én meg az aki lehet, hogy megver. Megtennéd, hogy BEFOGOD?! – emeltem meg a hangomat. Közben persze elindult és beakadt egy darab gyökérbe. Azt nézhette minden bizonnyal kígyónak. Nem figyeltem rá, visszafordultam a felé és találomra megbökdöstem a köveket a botommal, hátha valamelyik besüllyed. Nem így történt, így hát visszasimultam hozzá és gondolatban szinte fohászkodtam, hogy táruljon fel, hadd leljem meg a kincseimet.
A következő mozdulatom másképp sikerülhetett, mert ahogy végig simítottam a falon, három öreg kődarab aranylóan felvillant. Kattanás hallatszott… de ahelyett, hogy kitárult volna a fal, mint egy hatalmas ajtó, mindenhol nyílások jelentek meg és a víz ömleni kezdett befelé.
–Ne… ez nem történhet megint… – akadtam ki, majd egy légáramlat elvitte a sakálfejes botomat a fenébe. Nem volt más választásom, mint a kőfalba támaszkodni, míg odébb nem sodort egy nagyobb vízáramlat, neki a gyereknek.

[title:Te olyan Indiana Jones féle vagy?]

title:
Te olyan Indiana Jones féle vagy?

2001. április 17.; tavaszi szünet; Loch Ness; piros sátor; kockás hálózsák

play with:
A rejtélyes Elliot O'Mara

– Én meg az aki lehet, hogy megver. Megtennéd, hogy BEFOGOD?! - kérdezte ingerülten, mire illedelmesen válaszoltam.
- Persze, nagyon örömmel, igazából csak szólnod kell, ha zavar, mert tudod, én nem akarlak zavarni. Biztos vannak ilyen magvas gondolataid, meg mindenféle Indiana Jonesos dolgok meg tervek a fejedben. Amúgy te olyan Indiana Jones vagy? Tök menő.
Persze magyarázás közbe indokolatlanul fennakadok egy kígyóban. Amit kitapogatva rájövök, hogy egy inda.
Eszembe jut az a Disney mese, amiben Tarzan ellensége éppen ezektől hal meg, és akartalanul is megborongok. Bár nem tudom lehet akaratosan is borzongani. Lehet ez valamilyen spontán képesség egyes embereknél? Meg valaki miért akarna mondjuk szánt szándékkal megborzongani? A borzongás kellemetlen. Mondjuk van a kellemesebb fajtája is, amit mondjuk vlami finom sütemény, vagy egy jó történet okoz. De akkor sem tudnék direktbe megborzongani, akkor már elveszítené az értelmét a borzongás, nem?
Ahogy vívom az elemi harcomat az indával, hogy kimenekítsem magam, meghallom megint a hapsit, aztán végre kiszabadulok. Még jó, hogy ez nem valami fojtogató növény, amit a pletykák szerint a Roxfort titkos alagutai alatt tenyésztenek, hogy a rossz diákokat megöljék. Eszembe jut, hogy ezt éppen Adam mesélte, és már hallom is, ahogy Robin elégedetlenül felmorran, leoltja, hogy ez hülység, és ott van Frida gyönyörű kacaja is. Összeszorul a szívem, és beletúrok a hajamba, mire feltűnik, hogy ott a szemüvegem.
- HEURÉKA! - kiáltom diadalittasan, és végre az orromra tolom, miután kirángatom a haszálaim küzül. - LÁTOK!
Ekkor hallom meg  akattanást, látom meg Indiana Jones legindianajonestalanabb verzóóját, a botját, a sötét haját, a rémisztően fiatalos arcát. Ő akkor most egy férfi vagy egy diák? És aztán észreveszem, hogy támad a víz.
- De menő csabda! Igazán hatásos, bár a fulladás általi halál az egyik leggusztustalanabb, ugye felpuffadunk, meg rondák leszünk tőle... - magyarázom, miközben vonulok a fazon közelébe. A víz már a térdemig ér közben.
–Ne… ez nem történhet megint…
- Miért? Fulladtál már meg víztől? - érdeklődöm kíváncsian. Majd csak úgy elkezdem tapogatni a falat, miközben egyre zubok a víz, minden irányból, és habzik. Még jó, hogy a víz nem lehet veszett. Valahogy a filmekben is ezt csinálják nem? Tapogatnak, és lesz valami. Közben már lassan körbetapogatom az egész falat.
- Hmm. Vajon működne az, hogy "mondd jóbarát, és lépj be?" Hogy is van a jóbarát. Ööö. mellon... Woaoaaaahhhh - kezdem el a mondatot, de a taperolás valamire mégis jó volt, mert valami ajtó, vagy fal kinyílt, én meg bezúdulok rajta a vízzel együtt.
- Vajon ez Mória? - tanakodom hangosan, majd feltápászkodva körbenézek  akör alakú termen. Amiből nem sokat látok, mert tök sötét. Vagy csak a szemüvegem hagytam el megint.

te olyan Indiana Jones féle vagy?



a cseppet sem rejtélyes Jason
2001.  április 17.

outfit

Utálom, hogy nem tudom levenni róla a szememet. Csalódottan bámultam a sakálfejes botom után. Imádtam, hogy olyan szép, kidolgozott a gomb a tetején, hogy az állat feje vicsorgásba torzul és mennyire gyűlöltem ebben a pillanatban, hogy ennyire tetszett… mert csak bámultam és bámultam, míg nem sodorta tőlünk valami nyíláson át a víz.
– Persze, nagyon örömmel, igazából csak szólnod kell, ha zavar, mert tudod, én nem akarlak zavarni. Biztos vannak ilyen magvas gondolataid, meg mindenféle Indiana Jonesos dolgok meg tervek a fejedben. Amúgy te olyan Indiana Jones vagy? Tök menő. – És beszél és beszél és beszél, a jó ég tudja már mi a fenéről. A gyerek pillantottam.
– Nem vagyok indián. Kínai vagyok, de az is csak félig. – Nyersen közöltem a tényeket, bár utáltam, ha valaki kínainak nevez. Erről persze a Próféta tehetett, mert az megállás nélkül azzal volt elfoglalva, hogy Nathaniel Forest kínai szeretője vagyok. A francokat vagyok az, a hülye is látja, hogy rengeteg európai vonásom van. Csak azért megtévesztő, mert az apám is sötét hajú és sötét szemű volt. A termetemre meg nem sok hatással volt az övé, bár azért magasabb voltam egy átlagos kínai férfinél.
Amikor a gyerek felkiáltott összerezzentem. Ne foglalkozz vele, koncentrálj O’Mara! A hang megpróbálta elterelni róla a figyelmemet, bár erről a harsányságról igazán nehéz volt. A mágia persze ott lüktetett, de volt egy olyan érzésem, hogy a mai napon innen kincs nélkül fogok távozni. Ugyanis a sodrása nagyon erős volt a víznek, hoppanálnom kellett vagy ezzel a nyomorulttal együtt fulladunk meg.
– De menő csabda! Igazán hatásos, bár a fulladás általi halál az egyik leggusztustalanabb, ugye felpuffadunk, meg rondák leszünk tőle... – A víz már a térdemig, vagy a combom harmadáig ért, de a sodrás még mindig erősödött, meg kellett kapaszkodnom egy gyökérben, ami szinte a fal része volt. A gyerek pont ekkor lépett mellém és egy lökés felé taszított. Úgy kellett megkapaszkodnom benne, ha már a másik támaszom távolabb került tőlem.
– Te tudod mit jelent az, hogy fogd be? – érdeklődtem, ugyanis éppen az előbb hívtam fel rá a figyelmét, hogy a kelleténél jóval többet magyaráz. A víz hirtelen növekedni kezdett. A vízszint alig két perc alatt a derekamig jutott. Aggodalmasan kapaszkodtam benne, de közben szitkozódni volt kedvem. Legutóbb Sørennel voltam hasonló helyzetben, de ő legalább tudott úszni… ebből a gyerekből ezt nem igazán néztem ki.
– Miért? Fulladtál már meg víztől?
Megforgattam a szemeimet és ellöktem kicsit, hogy csak egymással szembe álljunk. Ahhoz most a lábamban lüktető fájdalom miatt nem sok erő volt bennem, hogy a vízbe is essen, pedig megérdemelte volna a hülye törpe.
– Persze, baszki, csak egy kísértet vagyok. Ha megfulladtam volna valaha nem beszélgetnénk itt, te nagyokos… – közöltem a lehető legnyersebben. Az az egy nyugtatott, hogy ő előbb fulladna meg, mint én és akkor életem utolsó másodpercei legalább békében telnének.
– Hmm. Vajon működne az, hogy "mondd jóbarát, és lépj be?" Hogy is van a jóbarát. Ööö. mellon... Woaoaaaahhhh – pofázott tovább. Na jól van, O’Mara, ideje lesz befognod a száját. Tettem hátra egy lépést, éreztem, ahogy valamit benyom a cipőm sarka és akkor valami hang. Egy ajtó kinyílt, a kölyök mellettem a vízzel együtt besodródott, én meg ismét megkapaszkodtam valamiben. Nem, Elliot O’Mara-Lee-Forest-Rowle-t semmi sem fogja ledönteni a lábáról, pláne nem egy kis víz. Amint a víz távozott a helyiségből én is beléptem oda.
Fingom sem volt, mi az a Mória, de nem is annak tűnt. Ez egy labirintus volt… legalábbis annak tűnt, ahogy előre és a két oldalra pillantottam. Mindegyik hasonló alapokon nyugszik, de a bonyolultság lehet változó. A víz cipőm furcsa hangot adott ki, ahogy megindultam előre, intve a gyereknek, hogy kövessen.
– Kapd össze magad, te lökött. – Ha felállt felé fordultam és az ujjaimmal összecsíptem a száját. – És ne dumálj! – Aztán haladtam tovább előre és vártam, hogy a mágia mutassa az utat, ugyanis ott csiklandozott és húzott, amerre húznia kellett. Így hát megálltunk egy beugrónál, ahol látszólag nem volt semmi. Majd szépen a kőfalra – mert hogy a falak kőből voltak – kirajzolódott egy felirat: „8 rakás drazsé és 5 rakás drazsé hány rakás drazsé együttesen?” Egy találós kérdés. Abból is egy dedósabb verzió.
– Na fejtsd meg okoska! – Mondtam. Én tudtam a választ, de kíváncsi voltam rá, hogy ő is tudja-e. Meg ha rosszat mondd, legalább nem az én fejem égeti le valami csapdaizé.

[title:Te olyan Indiana Jones féle vagy?]

title:
Te olyan Indiana Jones féle vagy?

2001. április 17.; tavaszi szünet; Loch Ness; piros sátor; kockás hálózsák

play with:
A rejtélyes Elliot O'Mara

A fószert figyelem, miközben tényelg határozottan olyan - az alkatát és egyéb külsőségeket leszámítva, elvégre nem Harrison Ford áll előttem... Az nagyon vicces lenne -. mint Indiana Jones. Már csak az a felfedező szett meg lyesmi hiányzik róla. Tök menőn nézne ki. Egyébként is szeretem elképzelni az embereket másképpen, az mindig is izgalma svolt és hozzá elképzelni valami érdekes szituációt még érdekesebbé tette. Szóval éppen elképzelem, ahogy Lliot Indiana Jones kosztümben kaszabolja az indákat a machette segítségével, és mindenféle elfeledett kultúrák kincseit tárja fel.
– Nem vagyok indián. Kínai vagyok, de az is csak félig.
- Ez egy filmbe illő bemutatozás lenne, nagyon hatásos - vigyorodom el. -Indiana Jones sem indián... Ő csak szimplán Indiana. ELég félrevezető név, biztos sokat piszkálták gyerekkorában miatta. Vajon minek bezézték? Indinek? Indiának? Kellemetlen lehet, ha valakinek egy ország a beceneve...
A víz igazából még izgalmasabbá tette az egészet. Bár lehet kiszorultak belőlem az életösztönök, de sokkal inkább lettem izgatott ilyen helyzetekben, mintsem hogy elkapott volna a rettegés. Anya persze elkönyvelt életképtelennek, de ha mindentől megijednék, akkor nem lenne semmilyen izgalmas mesélnivalóm. És igazából nem szaratném ha elfogynának az ötleteim, mert nem akarom, hogy a barátaim emiatt csalódjanak bennem. Meséket ígértem Fridának a halálos ágyánál, én pedig sosem szegem meg a szavam.
Ahogy morog mellettem, vagy mögöttem a férfi, igazából nem is nagyon veszem fel a morgolódását, biztos rossz napa van meg ilyenek. Anyának például mindig rossz napja van, amikor vele vagyok, és nem is értem, hogy miért. Néha mondja, hogy az őrületbe kergetem, de nem hiszem hogy minden pillanatban az én hibám lenne minden. Felnőttnek lenni stresszes...
Besodródom a vízzel, és aztán kirajzolódik előttem valami labirints szerű dolog, aztán követni kezdem a cuppogó hangokat hallatva. Megborzongok, majd feltápászkodom, hogy aztán összecsípjék a számat. Aj ne már ez olyan idegesítő, úgy értem anya is mindig ezt csinálja ha túlságosan ideges.
– Kapd össze magad, te lökött. És ne dumálj!
- Jó, jó... lakat a számon... - bólogatok kötelességtudóan majd halkan. - Fúj, vizes zokni. Nincs is rosszabb a vizes zokniban tocsogni, ami ráadásul hideg is -motyogom tovább halkan, majd nagyban nézelődve beleüttközöm a férfi hátába.
Valami találóskérdés van felvésve rá, amitől megint izgatott leszek. Szeretem a találós kérdéseket, a testvéreimmel sokat játszok ilyeneket.
– Na fejtsd meg okoska! – mondja, mire nagyban hunyorogva a kőcucc elé állok, és hosszú idő elteltével csak sikerül a homályos betőket elolvasnom, aztán megvonom  aválam, és viccesen Elliot felé fordulok.
- Nem udom mennyi, mert mindet megettem - modnom csak úgy, de mielőtt komolyabban is válaszolnék, kattan valami, meg surlódik valami, meg csapódik valami én meg kíváncsian, és veszélytelenül nyújtogatom a nyakamat, hogy mi is történik. Én lepődök meg a legjobban, hogy tényleg jó választ mondok, mert két vaskos kőfal húzódik fel egymás után előttünk.
- Ez de atom - mondom aztán lenyűgözve, mert egy újabb fura terem tárul fel előttünk.

te olyan Indiana Jones féle vagy?



a cseppet sem rejtélyes Jason
2001.  április 17.

outfit

– Indiana Jones sem indián... Ő csak szimplán Indiana. ELég félrevezető név, biztos sokat piszkálták gyerekkorában miatta. Vajon minek bezézték? Indinek? Indiának? Kellemetlen lehet, ha valakinek egy ország a beceneve...
Nem érdekelt, amiről beszélt, mert nem is ismertem. Sőt, ami azt illeti, nem is nagyon értettem, szóval jobbnak láttam egész egyszerűen kizárni őt a gondolataim közül. Ez persze csak többé-kevésbé sikerült, hiszen a labirintusban is együtt kötöttünk ki. Csak reménykedni tudtam benne, hogy ez elég lesz neki ahhoz, hogy legalább egy minimálisan összekapja magát és megpróbáljon férfiként viselkedni három éves gyerek helyett.
A tervem sikertelennek bizonyult, hiszen azon a ponton, hogy külön felhívtam a figyelmét, nem szeretném beszélni hallani, folytatta a rizsázást. Vajon volt már olyan ember, aki betömte valamivel a száját? Fogadni mernék, akkor is csak magyarázna és magyarázna.
– Jó, jó... lakat a számon... – mondta ugyan, de halkan ugyanúgy folytatta a duruzsolást. – Fúj, vizes zokni. Nincs is rosszabb a vizes zokniban tocsogni, ami ráadásul hideg is.
Merlin mentsen meg ettől, O’Mara… – gondoltam, mikor lefékeztem végre. Ekkor pillantottam meg ugyanis a találóskérdést. „8 rakás drazsé és 5 rakás drazsé hány rakás drazsé együttesen?” Tudtam a választ, szinte attól a pillanattól kezdve, hogy elolvastam, de azért hagytam, hogy a gyerek remekeljen. Hátha akkor nem pofázik, hanem gondolkodik. Valahogy sejtettem, hogy csak azért sem találja el a jó megoldást.
– Nem udom mennyi, mert mindet megettem.
A homlokomra csaptam. Hát ez a gyerek tuti komplett hülye… – gondoltam és biztos voltam benne, akármi is vár minket odabent, az nem egy nyamvadt kincs lesz, hanem egy elcseszett csapda. Ugyanis a válasz egy rakás volt, ebben majdnem teljesen biztos voltam.
– Ez de atom – mondta, fogalmam sem volt miről beszél megint. Vajon ő csak olyan szavakat ismer, amik nem angolok? Legalábbis nagyrészt biztosan. Hirtelen felmerült bennem az elmélet, hogy talán egy amerikaival van dolgom. Wade Rivers szavait sem szoktam igazán érteni, szóval nem lepne meg annyira. Hallatszik, hogy hasonló a nyelv, de a jelentése kérdéses. Ennél már csak az ausztárlok lehetnek rosszabbak, de szerencsére a kenguruk földjén nem sokszor jártam mostanában.
– Nagyon alom – válaszoltam és beléptem az újabb vaskos kőfalak mögé. Egy kisebb terem volt, amin keresztül egy folyosóra jutatottunk ki. A terem üres volt, könnyedén végig sétáltunk rajta, hogy átlépjünk a kis vájaton át egy kisebb ösvény – vagy ahogyan említettem folyosó – részre. Nyíl egyenes volt, nem lehetett semerre elkanyarodni. Reméltem, hogy lesz valami menekülési útvonal, de olyan egyenesen vezetett, hogy biztosan a csapda felé tartottunk.
Két lépést tettem előre, de nem tetszett amit érzek. A mágia, mintha egyre halványult volna, ám mire tudatosul bennem, hogy a kincs egészen biztos mögöttünk van, valami furcsa zajt hallottam. Vízcsobogás volt… erőteljesen, hangos… mint mikor az ember lehúz egy vécét, csak tízszeres hangerővel. Egyszer csak hatalmas hullámok érkeztek a terem felől, ledöntöttek minket a lábunkról és egész egyszerűen elvittek kifelé. A terem és a folyosó ugyanis csatorna volt.
Éreztem, ahogy a hullámok összezúzzák az oldalamat, a karomat. Éppen csak bele tudtam kapaszkodni Jasonbe, mielőtt egy fényes nyíláson keresztül megérkeztünk a tópartra. A víz tovább haladt, be a Loch Nessbe, én pedig belekapaszkodva a srácba, a hátsómra érkeztem meg a nedves fűre. A mögöttünk lévő csatornanyílás egy pillanattal később láthatatlanná vált.
– Baszki, ez olyan volt, mint egy óriás vécéje… meg van a szemüveged és a többi részed?

[title:Te olyan Indiana Jones féle vagy?]

title:
Te olyan Indiana Jones féle vagy?

2001. április 17.; tavaszi szünet; Loch Ness; piros sátor; kockás hálózsák

play with:
A rejtélyes Elliot O'Mara

Az egész nagyon izgalmas. Olyan adrenalinfélét is érzek magamban és lehet talán kicsit túlpörgök is, mert jelenleg azt érzem, hogy ha két darabba is vágnának, azt sem érezném, csak mennék tovább... igen, két darabban. Gondolom mind a két felem ugyan olyan lelkes lenne továbbra is. Bár... inkább ne vágjon el két darabba semmi. Az nagyon kellemetlen lenne és gusztustalan. A belső szervek büdösek. Ahogy haladunk előre mindenfélét magyarázok Mória bányáiról Elliotnak, mert gondolom azért van csendben mert érdekli és ilyenek. Vagy lehet az agyára mentem? Nem tudom, akkor megint leordítaná a fejem, gondolom. De annyira lelkes vagyok, és sosem történt velem eddig semmilyen izgalmas. Azon kívül, hogy egybe lenyeltem szünetben véletlenül egy csokibékát.
Ahogy haladunk, egyre furább lesz a hely. Olyan sejtelmesen fura.
- Szerinted meg fog itt minket támadni egy óriás pók? Mindig van valami óráspók ami csak úgy mögéd settenkedik, megmozgatja az orrod előtt a nagy izéit, és arcon köp hálóval... Vagy lehet arcon toj? A pókok a fenekükből csinálják a hálókat, nem?... Szóval remélem nem lesz itt semmilyen nagyon fura óriáspók. De amúgy bírom a pókokat, meg minden. Van is nálam otthon. Etelka éppen teleszülte a plafonom és ott rohangál a sok pici pók.
Fura labirintus szerűségbe jutunk, és igazából még mindig nem látok az orromig sem, de legalább nem egyedül vagyok itt. Akkor a túlélési esélyeim igen csekélyek lennének. De legalább itt van Indiana Jones, aki nem is tudja magáról, hogy Indiana Jones... Ázsiai verziója. Ez azért elég vicces. Aztán vízcsobogás hallatszódik, én meg kíváncsian forgatom a fejem, bár elég kellemetlen bugyogó hangja van.
- Ez egy nagy wc?... - kérdezem, de mielőtt bármit is válaszolhatna, elsodor valami random vízáramlat bugyog elő valahonnan, és oldalba kap minket. Egy ideig csak sodródom és sodródom, mintha valami  óriási vizícsúszda lenne, dobálnak a hullámok, azt hiszem Elliot éppen belém kapaszkodik, ami annyiban jobb, hogy a víz nem az ország két felén köp ki minket. Kínos lenne, ha valami sziklás angol tengerpartra kerülnék, nem igazán tudnám, hogy jussak vissza mondjuk ide.
De mielőtt teljesen bepörögnék abba, hogy elveszek, kiköp minket a csatorna a fűbe, és nem is olyan messze hallom, ahogy a tesóim éppen játszanak.
– Baszki, ez olyan volt, mint egy óriás vécéje… meg van a szemüveged és a többi részed? - odapillantok Elliotra, miközben próbálom magam összeszedni.
- Vagy mintha valami vizipark lenne. Tök menő volt, bár nem akartam ennyi vizet az orromba meg a fülembe. De legalább nem habos víz volt, most akkor recsegne belül a fülem... Amúgy megvan minden részem... csak a szemüvegem hagytam el, de azt mindig elhagyom. És te hogy vagy? - hunyorgok végül rá, miközben kinyomkodom a rajtam lévő pólómból a vizet.
Közben pedig már alig várom, hogy előadhassak valami izgalmas történetet a mai napról a testvéreimnek.

te olyan Indiana Jones féle vagy?



a cseppet sem rejtélyes Jason
2001.  április 17.

outfit

Valahogy a vízben ide-oda csapódni a furcsa kőfalnak egészen felpezsdítő érzés volt… legalábbis ahhoz képest, amit eddig Jason előadott. Sok emberrel jól kijövök, és alapvetően ő sem érdekelt volna különösebben, de olyan marha sokat magyarázott, hogy egyenesen belefájdult a fejem. Én magam is szerettem hallatni a hangomat, mert azért lássuk be igazán szép orgánumom van. Ha akartam tudtam közepesen mély, férfias hangon is beszélni, de ha arra volt szükség, akkor magasabbra is tudtam vinni… de nem, ettől függetlenül nem éreztem késztetést arra, hogy a lehető legsemmit mondóbb témákról cseverészek másokkal.
Még éppen csak földet értünk… akarom mondani füvet, mikor megint beszélni kezdett. Beszélni, de áh, nem egy mondattal válaszolt. Nem, egy komplett bekezdést szőtt a vízről. Könyörgöm, adjon ennek a gyereknek valaki egy füzetet meg egy tollat, hogy elhallgasson és leírhassa valahova! Nem ez nem a hang volt, hanem én.
–  Vagy mintha valami vizipark lenne. Tök menő volt, bár nem akartam ennyi vizet az orromba meg a fülembe. De legalább nem habos víz volt, most akkor recsegne belül a fülem... Amúgy megvan minden részem... csak a szemüvegem hagytam el, de azt mindig elhagyom. És te hogy vagy?
Nagyon nehezen keltem fel. Nem csak azért, mert a lábam még mindig iszonyatosan fájt, hanem mert a ruháim megszívták magukat annyira vízzel, hogy mozogni is alig tudjak a súlyuktól. Egy pálcaintéssel megszárítottam magamat, miután azt nagy nehezen kirángattam a zsebemből. Jasonnek azonban nem tettem meg ezt a szívességet. El akartam húzni innen, mielőtt rájön a szófosás.
– Nos, én egyben vagyok és örülök, hogy a vakságodon kívül neked sincs különösebb bajod – kezdtem bele a szövegbe. –, úgyhogy szerintem ideje is könnyes búcsút vennünk egymást. A mai napra éppen elég csapás ért.
Megköszörültem a torkomat, hogy jelezzem: az egyik csapás bizony ő volt. Bizonyára ő nem nagyon vette észre, hogy enyhén szólva túl sokat beszélt. Ez nála valami alapállapot lehetett, amit nem tudott kikapcsolni csak úgy. Már megszoktam, hogy általában én idegesítek másokat és nem mások engem… nem jött be ez a fordított állapot.
– További jószórakozást rizsázó gyerek – integettem még egyet. Aztán egész egyszerűen csak fogtam magam és sarkon fordultam, hogy bevegyem magam a tó körül álló fák és sziklák sokaságának. Reméltem, hogy nem rohan utánam és kezd el valami gyerekmesével traktálni vagy Indián Jones legújabb kalandjaival, legyen akárki is az. Nem vágytam másra, mint egy meleg fürdőre, az átázott zoknim lecserélésére – az ugyanis nem nagyon száradt meg, akárcsak az alsógatyám és a többi alsóbb réteg ruházat. Szinte éreztem, hogy Nat majd üvöltözni fog ezért is. Mindig mindenért üvöltözik velem, amit nem jól csinálok… és igen talán nem volt a legjobb ötlet leinni magamat, meg egy tóparton zuhanni meg esni, meg nedvesedni ilyen sérüléssel. Mindenesetre ezzel most szembe kellett néznem.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.