Emeleti ablakfülkék

Szereted szemmel tartani a kastély lakóit, netán várakozol valakire a folyosón? Csüccsenj csak le a három hatalmas ablakfülke valamelyikébe de vigyázz, az ablakokat ugyan helyreállították, mégis találhatsz még itt-ott egy kóbor üvegszilánkot. A fehér plüsskárpit mára beszürkül ugyan, de a fekete fakeret kellemesen simul alád, hát mire vársz? Ülj már le!

[30/4/2001● ESTHER ●⭃ a szavak üres helyét bámulom ⥷]

30/4/2001
● ESTHER ●
⭃ a szavak üres helyét bámulom ⥷

Megállhatsz minden második sarkon megbámulni, hogy mit alkotott,
Szerelmes fiatal rásegítettek a hígító és a hormonok,
Egyetlen érzés túlórázik a mellkasodban és nem pihen,
Elmagyaráznád, kikiabálnád, nem bírsz a szóval Tudom Milyen...

Az életem a suliban, azóta, hogy Aiden visszatért nem mondhattam volna, hogy sokat változott. Ugyan úgy nem tudtam eldönteni semmit: se azt, hogy ki felé húz jobban a szívem, se azt, hogy gyűlölöm-e azt a kibaszott idiótát, vagy nem. Minden esetre annyit kattogtam rajta, hogy reméltem, halálra csuklik ott ahol éppen van.
A francba Aiden.
Bűbájtan órám volt, és mivel a pálcám is egyre lebilissé vált a kezemben, mondanom sem kell, hogy totálisan röhejessé tettem magam az egész évfolyam előtt. Egyszerre gondolkodtam Raylán, a bátyomon Esheren, meg azon hogy röppentsek neki egy hülye fecnit, hogy találkozni akarok vele az emeleti ablakfülkéknél. Amúgy sem értettem, hogy miért volt ennyire nagy szám elronteni azt a rohadt Germinio-t. De már tudtam, hogy Matt meg a haverjai megint rám akartak szállni, így inkább előre siettem, nehogy Esther mondjuk lássa, ahogy esetleg szétverem őket, vagy a franc se tudja.
- Na, mi van Ben, nincs itt most már a tetsvéred, hogy megtanítson varázsolni mi? - ugatott felém a szarzsák,  a többi Mardekáros haverjával együtt. És te, Aiden, őket fontosabbnak tartottad, hogy az a ház lett szinte a másik családod, és nem pedig azt, hogy egymás mellett maradjunk? Annyira meg tudtalak volna fojtani, ha ott lettél volna velem, Aiden. Annyira az orruk alá tudtam volna dörgölni, de mégsem tettem. Egyszerűen ők nem voltak rá méltóek, hogy tudják, az alfavezérük így random feltámadt. Csak megvontam a vállamat.
- Úgy tűnik, nektek még feleannyit sem tanított meg, mint nekem... - mértem végig őket. Aztán mielőtt elvonultam volna, nem élltam meg, hogy be ne húzzak megint Matt pofájába. - Főleg azt nem, hogy velem nem lehet baszakodni. Úgy tűnik nem tanultad meg ezt, Matt - köptem felé a szavakat, majd otthagyva a megint vérző orrú, üvöltözős Mardekárost, megindultam az ablakfülkék felé.

Szerettem azon a helyen ülni, mégha sok pokolian fájó emléket idézett is fel bennem. Amikor még nem borult fel minden köztem és Aidennel, néha csak leültünk ide és bámultunk ki a fejünkből. Sosem voltunk az a fajta ikrek, akik egymás szavát egészítették ki, akik mindenben vállt vállnak vetve harcoltak, mint Fred és George. Többet harcoltunk egymás ellen, mint együtt, és ez egyre jobban fájt.
Estherrel akartam találkozni, a múltamnak az a perce kellett, amikor elhittem, hogy a legnagyobb gond köztem és Aiden között az, hogy egyszerre versenyezünk egy lány miatt. Abba a múltba, amikor Chrissie még vidáman rohangált az udvaron, abba a múltba, amikor anya kókuszos pitéket sütött, ahol apa üldögélt a hálószobában, és ahol Aiden sem gyűlölt engem. A francba, Benjamin. semmi sem maradt úgy. Semmi. És mégsem tudtam ehhez felnőni. Mégsem volt elég, hogy betámadott minket otthon egy halálfaló, hogy Aiden hazajött. Szerettem volna RAylához is elrohenni ezzel, szerettem volna őt is megcsókolni, hogy elfelejtsek mindent, de egyszerűen képtelen voltam bármerre is mozdulni.
Szerettem volna elmodnani Esthernek, hogy Raylát egyre jobban szeretem. De nem jöttek a szavak, csak az üres helyüket bámultam a fejemben.
- Hát helló - motyogtam, majd leültem a párkányra, arrébbpöckölve néhány üvegszilánkot, miután megcsókoltam, miután megint azt akartam elhinni, minden rendben, mindeki él.
De nem élnek, ők nem élnek.
Rápillantottam Esther szép arcára, elidőztem a csillogó, fürtjein, és hagytam, hogy beborítson a kókuszillat. Szerettem volna megszóllani, szerettem volna valamit kibökni, hogy mizu vele, de egyszerűen képtelen voltam megszóllani. Annyi felé szakadt szét a fejem, hogy féltem, ha ki is böktem volna valamit az csak valami fogyatékos halandzsanyelv lett volna. Pedig annyira akartam volna lépni valamerre, de nem tudtam hol van az előre és hol a hátra. Nesze, Ben. Még mindig taknyos kölyök vagy. Aiden meg már felnőtt. Rohadtul felnőtt.

[Ben]

Ben

2001. április 30.


mert elhal a szó és szembesüt a nap

Szerettem volna ma is azt hinni, hogy egy olyan egyszerű iskolai nap lesz a mai is, mint a többi. Szerettem volna elképzelni magunkat úgy, hogy nem volt háború, hogy nem borult fel minden rendszer és nem kell visszaillesztenünk saját komplexitásunkat mindenféle megváltozott keret közé.
Mégsem tehettem így, és akármennyire is vágytam, akartam valamit, még nem vált valósággá. Éppen annyira nem, miként az, hogy Ben újra csak úgy nézzen rám. Hogy hezitáljak, hogy legyen egy másik fél, aki összezavar. Mert akármennyire is szar volt az a helyzet, ez most valahogy még zsibbasztóbb. Mintha élnénk, de mégsem.
Persze mindezek mellett eltörpülhet az a tény, hogy éppen bűbájtan óra volt, és a kezemben megrezdülő pálcám még mindig tökéletesen simult a bőrömhöz, hogy szelíden engedelmeskedve hajtsa végre a feladatot. Nem teljesen tökéletesen, mert hát… valahogy sosem volt elég jó. De azért legalább olyan szinten, hogy elfogadhatónak minősítsem. Csendesen mosolyodtam el a dicséretre, aztán tekintetem önkéntelenül is Benre siklott.
- Ne bámuld már folyton azokkal a kimeredő szemekkel - Margaret fogai között szűrt szavai tulajdonképpen nem értek váratlanul, és láttam azt az örökké bosszús fintort is, amivel felhúzta az orrát. Megvontam a vállam, és már csak azért is vetettem még egy pillantást felé. Szerettem volna csak odamenni és átölelni, és belefúrni az arcomat a vállába, hogy azt susogjam: minden rendben. De erőt vettem magamon. Fegyelmezettség, pontosság, kitartás. Mintha a szavak ismételgetésével bárki elsajátíthatná a tudást. Milyen jó is lenne… de már rég nem hittem benne.
Margaret pedig pontosan jól tudta, hogy mikor akarnék utána sietni, és megragadta a karomat. Bosszúsan magyarázott, és a szavainak csak a felét fogtam fel. Mert nem róla beszélt, hanem valami teljesen lényegtelen nem is tudom miről - hát te jó ég, ne kövezzetek meg, de egyszerűen nem tudtam ráfigyelni. Alig jutott el a tudatomig, csak bólogattam, néha rápillantottam, közben meg csak sietős lépteimet akartam az ablakfülkék felé irányítani.
- A klubhelyiségben találkozunk, oké? - tudom, annyira tudom, hogy utálja, ha félbeszakítom és sajnos ő is tudja, hogy tudom, de egy gyors mosollyal egy puszit nyomtam az arcára, majd az egyéb diákok között lavírozva indultam meg néha elmotyogva egy-egy bocsánatot is.

Szinte már egy örökkévalóságnak tűnt mire odaértem. Útközben tekintetem éppen csak gyorsan villant Mattre, aki vérző orrát fogva oldalgott el a folyosón. Nem akartam vele foglalkozni, és úgy döntöttem nem is teszem, de azért egy pillanatra gyanús sejtelem lett rajtam úrrá. Megráztam a szőke tincseimet. Most Benre kell koncentrálnom.
- Hát helló - elmosolyodtam a motyogására, és boldogan viszonoztam a csókot. Szerettem a Ben-ízt érezni a számban. Bal kezem ujjait az övéi közé csúsztattam, mert egyszerűen éreznem kellet őt. Hozzá kellett érnem, mert néha még mindig attól féltem, hogy egyszer csak köddé válik, és én nem kapaszkodhatok már semmibe. De most itt volt, és én csak néztem. Tekintetem bebarangolta az arcát, a vonásait, és egy pillanatra Aiden testtartása ugrott be. Hogy mennyire másképp ülne itt.
- Tudod, Margaret azt mondta nekem, hogy a múltkor látta Greget valami hugrás sráccal cigizni, pedig hát Greg egyáltalán nem az a fajta, aki ilyeneket csinálna… - megráztam a fejem, miközben a szavak csak úgy áradtak belőlem átszakítva a gátat amit az eddigi csend jelentett. Beszélnem kellett, mert nem akartam tudomást venni arról a kényelmetlenül feszítő érzésről, ami kettőnk között lappangott. Az nem számított, hogy csak a Margarettől hallott hülyeségeket mondtam, csak azt tudtam, hogy valamit mondanom kell, különben megőrülök. - … és akkor egyébként is tudta, hogy ennél messzebb már nem mehet, szóval bevert neki egyet. Apropó, most láttam az előbb Mattet a folyosón, valaki megint jól elintézte - elhallgattam és belenéztem a szemeibe. Nem akartam gyanúsítani, de ő nem Aiden volt. Benne nem volt meg az a nyugalom, az a.. és már soha nem is lesz. Két kezembe vettem a kezét, ha nem húzta el, és úgy babráltam az ujjaival. Nem tudtam ránézni újból, amíg nem szólalt meg.
Mégis mit halogattam? Mi ez a kényelmetlen csend köztünk Ben?

[30/4/2001● ESTHER ●⭃ a szavak üres helyét bámulom ⥷]

30/4/2001
● ESTHER ●
⭃ a szavak üres helyét bámulom ⥷

Megállhatsz minden második sarkon megbámulni, hogy mit alkotott,
Szerelmes fiatal rásegítettek a hígító és a hormonok,
Egyetlen érzés túlórázik a mellkasodban és nem pihen,
Elmagyaráznád, kikiabálnád, nem bírsz a szóval Tudom Milyen...

Az ujjaim között forgattam Aiden nálam maradt öngyújtóját, amit még mindig nem adtam neki oda. Valahogy valami menő szöveggel terveztem, hogy höh, azért én is tudom jól tolni a dumát, nem csak te, te nyálfiú. De tudod, hányszor akartam elhajítani? Hányszor dobtam bele a kukába, hogy aztán kiszedjem onnan? Tudod, minden évben meggyújtottam egy cigit. Ezzel az öngyújtóddal. A születésnapodon is. És a halálod napján is. De lehet most csak azon a napon fogok rágyújtani, amikor hazatértél. De nem mintha elmondanám neked. Még az kéne, hogy kiderüljön mennyire baszottul hiányoztál.
Cseszd meg Aiden.
Nézem a régi világháborús gyújtót, és megint elvisznek a gondolataim arra a sötét ösvényre, ami nem vezet sehová, mert egyik végén ott állt Rayla a másiknál pedig Esther és ugyan úgy vágytam arra, hogy helyre jöjjön a múltam, mint ahogy arra is, hogy legalább a jövőm ne fulldokoljon. De hiába jött vissza Aiden... Chrissie. Drága Chrissie nem fog feltámadni, ő már csillaggá lett és le sem fog hullni az égről. És mégis Esther karjai között még élt. És most is el akarom hinni. Ahogy a Mungóból kijövet is el akartam hinni, hogy él. Ahogy anya is el akarta hinni, hogy mindenki él. Napokon át ugyan úgy beszélgettünk. Mintha csak bent rekedt volna az idő. Megakadt volna a lemez.
Anya, hol van apa meg Chrissie?
Elmentek pecázni. Ilyenkor mindig korán indulnak és későn jönnek.
És Aiden? Őt sem láttam egész nap
Tudod, hogy mindig a könyvtárban van. Most ne zavard.
Ne zavard meg a holtakat, Ben.
És amikor elfogytak a szavak. Akkor döfött torkon a valóság. Hogy ebbe a házba nem jön haza senki.
Mert mindenki elment.
Mindenki alszik, Ben. Aludj te is. Anya majd vigyázza az álmotokat az ablakból.
A ház megfagyott. Az élet megfagyott. Anya megfagyott. Ben megfagyott.
És belemenekülök azokba az édes karokba, amikor még minden élt. Amikor még mindenki élt.
Az élet rohadtul nem lesz ugyan olyan attól, hogy Aiden hazajött. DE hazajött, bakker, a másik felem hazajött. És mégis olyan rohadtul nem értem őt. Mert megint nem engedi, hogy megmentsem. És megint ugyan ott tartunk, ahol elváltunk. És megint ugyan oda tartunk.
Nem akarom, hogy megint meghaljunk, Aiden. Hallod?!
Esther karjai és csókja maga volt a megnyugvás magaslata. A békeidő csalfa képe, mely mindig megbűvölt, és elhitette velem, hogy ez nem történt meg, csak egy álom. És bármit feladtam volna azért, hogy minden ugyan olyan legyen. Bármit. Egyedül Raylát nem. Őt nem akartam beáldozni, csak azért hogy eltűnjön a jövőmből. A múltat nem lehet megjavítani, Ben. Hiába próbálod, vannak dolgok amiket nem lehet megjavítani.
Fogd be Aiden.
Összerezzentem, ahogy meghallottam Esther lépteit. A csókja olyan kellemes volt és belefájdult a szívem, hogy milyen ártatlanul vidám. De mi nem vagyunk ártatlanok, ugye Esther? Egyikünk sem az. A kezem összekulcsolódott az övével. Szeretem Esther puha, gyengéd és törékeny kezét. Az arcommal hozzádőltem, és hagytam, hogy megint a múlt édesen tömény keserű kókuszillata letaglózzon. Összeforrtunk, Esther. De vajon belehalunk-e mi is? Vagy már rég belehaltunk. Nem tudom a válaszokat. Sosem tudtam. Csak te és Aiden. Csak te és Aiden.
Aztán kihajoltam a kókuszfelhőből, hogy ugyan úgy fürkésszem őt, ahogy Esther engem. Kit látsz most? Tudom, hogy Aident. Mindig őt láttad helyettem. Vajon, amikor ránéztél, engem láttál? Vajon amikor dobtál minket, kinek az arcát kerested az éjszakában?
- Tudod, Margaret azt mondta nekem, hogy a múltkor látta Greget valami hugrás sráccal cigizni, pedig hát Greg egyáltalán nem az a fajta, aki ilyeneket csinálna… - Margaret nevére csak megforgattam a szememet. Nem titkulta egyikünk sem, hogy nem díjaztuk egymás társaságát. Főleg azóta nem, hogy felpofoztam a bátorságpróbán. Biztos tudott erről is. Az a fekete hajú liba mindent elmondott. De vajon azt is elmondta neki, hogy mennyire rámozdult még évekkel ezelőtt Aidenre? Mármint azt hitte Aidenre mozdul, pedig én voltam. Én meg eljátszottam, hogy Aiden vagyok, aztán leribancoztam. Lehet ezért is utált. De akkor viccesnek gondoltam.
- Hmm, Margaret tökéletes besúgó lenne - dünnyögtem elgondolkodva, majd előrehajoltam és belecsókoltam Esther nyakába. És mégis, szinte égetett belül, hogy nem Rayla nyakát csókoltam.
Olyan nyomi vagy, Bejamin. De pontosan ezért nem tudtam Estherre haragudni. Mert ugyan azt csináltam, amit ő tett velünk. Ugyan úgy kellett a múlt és a jövő. Ugyan úgy nem akartam egyiket se feláldozni a másikért. Pedig tudom.
Mindenki meghalt. És aki csillaggá lett, már nem jön többé vissza.
- Greg meg gondolom nagyon be akar vágódni, hogy menő bandába tartozzon... - vontam meg a vállamat. Szerettem Esther beszédét hallgatni még akkor is, ha az esetek többségében nem szóltam hozzá. Régen meg mindig elbaromkodtam. De már nem is emlékszem, hogyan csináltam.
- … és akkor egyébként is tudta, hogy ennél messzebb már nem mehet, szóval bevert neki egyet. Apropó, most láttam az előbb Mattet a folyosón, valaki megint jól elintézte
- Jah, igen, Mattet én intéztem el - dünnyögtem és kihajoltam, hogy lenézzek a mélybe. Szerettem ezt csinálni. Beleszédülni a magasságba. Megborzongani, hogy leeshetek és meghalhatok. Szerettem volna most is csak úgy zuhanni.
De milyen mélyre zuhanhatnál még Ben?
Olyan mélyre, ahol a csöndnél is nagyobb a némaság
Mert az van most köztem és Esther között. Kimondatlan csönd, mely egyre messzebb visz minket egymástól, és mégis egymásba kapaszkodunk, marjuk a másik bőrét, nem engedjük el egymást. Mert akkor beleveszünk az ürességbe.
- Remélem nem esett bajod a bátorságpróbán... - böktem ki, de olyan messziről jöttek a szavak. És megint Rayla édes ajka és fájdalmasan heves csókja, illata és érintése jutott eszembe. Én meg sodródtam bele a néma szavak nélküli semmibe, megint.

[Ben]

Ben

2001. április 30.


mert elhal a szó és szembesüt a nap

Csak tudnám, hogy mikor feszült közénk ez a csönd. Ez a hallgatás, amiben annyi mindent akarunk elmondani, szavakkal mégsem értjük egymást. Csak a testtel. Az érintéssel, a vágyakkal és a sóhajokkal. Mennyivel egyszerűbb, ha nem beszélünk igaz? Ha nincs kimondott probléma, akkor nincs is igazán. De mi ennél okosabbak vagyunk. Legalábbis nagyon szeretném azt hinni. Mert szükségem van a szavakra. A történetekre, a szépen megformált mondatokra és hangra. Arra a hangra, ami elcsuklik, de meg nem remeg. A te hangodra. És az enyémre. Mert olyan, mintha a hangjainkat összekevertük volna, hogy aztán szétszórjuk a szélrózsa minden irányába. És most pedig hiába keresgetjük a darabokat, sehogyan sem áll össze egésszé.
Azt akartam, hogy a vidám csacsogásom kitöltse köztünk a teret, ezért beszéltem. Hagytam, hogy ömöljön belőlem minden. És arra vágytam, hogy nevess, hogy legalább egy kicsit vidámabbnak lássalak ebben a búskomor angliai merengésben. De a szavak Margaret szavai voltak; a történetek az ő történetei. Arra eszméltem, hogy már nem is tudom mit csacsogok össze-vissza, csak hagyom, hogy túlcsorduljon, elárasszon mindent. Téged. Engem.
- Hmm, Margaret tökéletes besúgó lenne - elfintorodtam egy picit, miközben jóleső borzongás futott végig rajtam, ahogy ajkai bőrömhöz értek. Nem szerettem amikor őt bántottad, mert Marge ott állt mellettem mindig. Kritikusan, fintorogva, nevetve, sírva. Mindig. Néha hangosan, néha csendesen, néha rossz tanácsokat adva, néha jókat. De ő is hibázhat nem? Sosem tudtam igazán megfogalmazni, hogy vajon miért ennyire ellenszenves neked. Megvontam a vállam.
- Mégis mi az, amit ennyire nem szeretsz benne? - pillantottam Ben arcára kérdőn elkerekítve szemeimet. Azokat a szép kék szemeket. - Egyébként az, hogy jól informált még nem jelenti azt, hogy besúgónak jó lenne - biggyesztettem le ajkaimat. Meg kellett védenem, nem hagyhattam csak úgy szó nélkül. Te nem tudhattad, de akkor is tartotta bennem a lelket, mikor te sehol sem voltál. Csak tudnám ez a kölcsönös ellenszenv honnan van bennük… Margaret erről nem sokat mondott, talán Ben el tudja magyarázni.
- Greg meg gondolom nagyon be akar vágódni, hogy menő bandába tartozzon... - bólintottam. Ez egészen valószínűnek tűnt. Bár tulajdonképpen teljesen mindegy volt, hogy Greg mit akar csinálni.
- Amúgy is elég furcsán viselkedett az utóbbi időben - tettem még hozzá elgondolkozva. Ezerszer könnyebb volt jelentéktelen diáktársainkról beszélgetni, mint bármi másról. Másról, aminek köze lett volna hozzánk.
Tudtam, annyira tudtam, hogy nem kellett volna felhoznom Mattet, erre tessék, megemlítem és a sejtésem be is igazolódik. Egy kicsit belesajdult a szívem, és mondanám, hogy meglepett… de hazudnék. Bár az utóbbi időben (is) kezdem tökéletesre fejleszteni a hazugságaimat. Egy kis füllentés itt, egy kis kitérés ott. És nem Ben, hidd el, megint csak véletlenül hívtalak a testvéred nevén. Ám ami a legrémisztőbb, hogy lassan én is elhiszem a hazugságaimat. Azokat a hazugságokat, amiket magamnak mondogatok. Magamról.
Ösztönösen húztam vissza a kezeimet, és magam elé bámultam. Aztán felsóhajtottam.
- Miért? - a halk kérdésem közben újra ráemeltem a tekintetem, és ijedten nyúltam utána. Utáltam, amikor ezt csinálta. Miért kell ennyire kihajolni, mindig megrémiszt. Olyan magasan vagyunk, minek kell itt játszani a nagymenőt, ugyanazt csinálja, mint Greg, csak másképpen… És olyan, mintha mégis szándékosan akarna bántani. Félek. Mindig félek. Nem véletlenül nem nézem meg a kviddicsmeccseket. Magasság, erőszak és sérülések… de mindezek mellett ott van a végtelen aggodalom is, hogy Neked valami bajod esik. Hát nem veszed észre, mennyire kellesz nekem?!
Ha hagyta, akkor lágyan húztam vissza, aztán tovább, magamhoz, közel simulva, olyan közel, hogy ne is akarjon újra lenézni. Két tenyeremet megtámasztottam arca két oldalán, és szemeimet az övébe fúrtam.
- Tudod, hogy utálom, ha ezt csinálod… - szomorúan lebiggyesztettem az ajkaimat. Hogy Mattre értettem vagy arra, hogy kihajoltál? Döntsd el magad. A leheletünk összekeveredett egymással, és egy percig csak jó volt így lenni. Jó volt a közeledben érezni magam és beszívni az illatod. De aztán egy lágy csókot lehetem Ben szájára, és elhúzódtam. Éppen csak annyira, hogy kicsit fészkelődve azért mégis hozzáérjek. A kezemmel, a lábammal.. épp csak úgy, hogy valamilyen kontaktus mindenképpen legyen köztünk. Mert kellett az érintés. Kellett a test.
Pár percig csak ültem, mert jól esett itt lenni. Persze én végig befelé néztem, sosem ki és lefelé. Néha az égre, de legfőképpen Aiden arcára. A szemeire, és… nem! Ben arcára. Az ajkának ívére, és hirtelen csak azt akartam, hogy takarodjunk el innen, be egy mosdóba, és vágytam a hevességére, az erős karjaira, a meggondolatlanságára, a morranásaira. Rá. Ujjaimat játékosan a tincsei közé fúrtam és finoman csavargatni kezdtem. Csavartam, és azt reméltem, hogy ezzel majd időt nyerek magunknak. Időt, amíg nem kell kimondani semmilyen kérdést és semmilyen választ.
- Remélem nem esett bajod a bátorságpróbán...  - összerezzentem, ahogy a mondatai elém idézték azt az estét. Nem is tudom mit gondoltam… én egy bátorságpróbán. Nem voltam valami hülye griffendéles, aki mindenáron bizonyítani akar. De vajon tényleg nem akartam? Ha nem is a bátorságomat, de valamit mégis bizonyítgatnom kellett. Ajkamba haraptam mielőtt válaszoltam volna.
- Nem mentem végig… - fújtam ki kicsit bosszúsan a levegőt. Minek tagadni, félbehagytam, mert elegem lett. Mert éreztem, ha továbbmegyek, akkor összeesek, vagy rohamot kapok, vagy… nem tudom. - Féltem. És zavart, hogy nem te lettél a párom - nyeltem egyet, és a kezeim visszahullottak az ölembe magára hagyva Ben tincseit.
- És neked? Milyen volt? - Pillantottam rá kérdőn. Olyan furcsán hozta fel a témát, olyan… másmilyen lett a hangja. Mintha nem is itt lenne. Margaret mesélt róla. Ugyan nem részletezte, hogy mi történt pontosan, de én Bentől akartam hallani. Mert azért nem voltam teljesen hülye… az éremnek mindig két oldala van. De a gondolat, hogy Ben megütötte… megrémisztett. Kezeimbe vettem a kezét és a tenyere mintáit rajzoltam végig az ujjam hegyével. Ez a kéz, ez, ami így tud ölelni, amivel ennyire forrón lehet szeretni… ez képes ütni?
Most mégsem féltem Ben kezétől. Csak próbáltam elhelyezni a kirakós darabkáit ebben az egész elfuserált helyzetben.

[30/4/2001● ESTHER ●⭃ a szavak üres helyét bámulom ⥷]

30/4/2001
● ESTHER ●
⭃ a szavak üres helyét bámulom ⥷

Megállhatsz minden második sarkon megbámulni, hogy mit alkotott,
Szerelmes fiatal rásegítettek a hígító és a hormonok,
Egyetlen érzés túlórázik a mellkasodban és nem pihen,
Elmagyaráznád, kikiabálnád, nem bírsz a szóval Tudom Milyen...

Sosem voltam csöndes gyerek. Be nem állt a szám, és ha bezséltem az jó hangosan tettem. Valahogy nem is tudtam másképpen tenni, hallatni akartam a hangomat, biztos pont akartam lenni az embereknek, olyan aki nem csak a száját járatta. Így hát hangzatos szavakat hangaztos tettek követték, egymás után. Mint amikor megbűvöltem a bőrödnöket, és Aiden megint kiakadt. Ha ígértem valami nagy durranást, hát meg is valósítottam, még ha midnenki csak legyintett rá, hogy úgy sem fogom megtenni. De én sosem szegtem meg a szavamat, és valahogy ezt lassan mindenki megtanulta. És sosem hazudtam. De persze ezek alól kivételt képezett a barátaim falazása, de azok inkább voltak csínyek, mint hazugságok. Ha meg valami titkot akatak belőlem kiszedni inkább ejtettem is a dolgot és igyekeztem valahogy elterelni a másik fgyelmét. Valahogy így éltem, de mostanában úgy éreztem egyre több hazugság gyűlt fel bennem, mint eddig bármikor. Egyre több ki nem mondott szó, egyre több meg nem bezsélt szőnyeg alá sepert dolog, és ez úgy beleállította a csendet Esther és közzém, hogy már szabályosan fájt. Mert igen régen bevallottam ha rosszat csináltam, még akkor is, ha tudtam anyám kiakadt. De valahogy ezt sem tudtam megtenni. Nem tudtam odaállni Esther elé, hogy közöljem vele: figyelj, te voltál életemben az első lány akibe beleszerettem, de melletted nem tudok már élni. És Raylát szeretem. De ha ezt kimondtam volna elvesztettem volna Esthert? Azt az egyetlen fénylő pontot, akibe kétségbeesetten kapaszkodtam, mint valami hülyegyerek, aki még mindig naivan és idiótán abban hisz, hogy nemsokára hazajönnek. Pedig tudtam, hogy az a világ, az a múlt már csak egyre halványodó égő lyuk bennem. És engem is egyre jobban felemésztett. Esther közelsége felemésztett.
De nem tudtal elengedni. Senkit nem tudok elengedni. Mer nálad hagytam egy darabot belőllem, és ha eltűnsz még egy lényem megszűnik, úgy ahogy megszűnt apával, ahogy megszűnt Chrissievel. A farncba, Benjamin, el kell engedned. Valahogy. De annyira nem akarom, hogy fájjon. A fájdalom borzalmas. Éget. És látható vagy láthatatlan heget hagy maga után. Örökre. És én nem akarok másnak fájdalmat okozni.
Pedig néha muszáj, nem igaz, tetsvérem?
Hallgattam Esther fecsegését, és a kedves hangját, amivel úgy szeretett mesélni. Régen mindig sokat mesélt nekem, mert kértem rá, de képtelen vagyok bármilyen mesét is most már csak hallanni is, mert eszembe jut Chrissie, és az, hogy ő már semmilyen mesét nem fog soha többet végigizgulni, hogy nem fog feltelepedni Aiden mellé, amikor zongorázik, hogy nem fogja mellette csillogó szemekkel nyomkodni a billentyűit, hogy nem hallgat engem, amint mindenféle mugli rock együttesektől származó dalt pengetek a gitárokon. Hogy nem hall minket már sosem, hogy nem válaszol egy kérdésre sem, pedig ő minidg itt van, minidg kérdez, mindig mond valamit. És hiába válaszolok ő nem fogja hallani.
- Mégis mi az, amit ennyire nem szeretsz benne? - belebámultam Esther kék szemeibe. Olyan szép kék volt, mint amilyen kék a nefelejcs is. Csak felsóhajtottam és lepöcköltem a magasból egy kis gallydarabot. Remélem Frics nyakára esik.
- Soroljam? - eresztettem meg egy vigyort. - Kérdezd meg Margaretet, mennyire jött be neki Aiden - vontam meg aztán a vállamat. A világért sem akartam beleállni a barátságukba, de az a csak nagyon parán nyomult Aidenre. Vagyis hogy rám. Sose láttam még egy ilyen erőszakos és elvetemült csajt. De hát ha Esther benne megtalálta a legjobb barátnőt mit bánom én, csak ne keverje ellenem a szart. De úgy éreztem, nagyon is susmusolhatott Esther fülébe, mert valljuk be. Rayláról és rólam egyre többen tudtak. És ilyesztő volt Esther naivitása, hogy még rá sem kérdezett konkrétan. Na és amúgy az a lány, na vele mi is a helyzet Benjamin?
- Egyébként az, hogy jól informált még nem jelenti azt, hogy besúgónak jó lenne.
- Ahogy gonodlod. Fogok én egy Hollóhátassal vitatkozni? - húztam magamhoz és megcsókoltam a homlokát. Sosem voltam az észérvek mestere, nem úgy mint Aiden. De hülye sem vagyok, csak lusta voltam egyszerűen vitatkozni. És vele rohadt fárasztó volt. De valahogy mégis belegondolva még élveztem is őket. Főleg amilyen pofákat levágott. Vagy amikor a homlokára csapott.
De mind megszűnt. És mi is.
Megszűntünk létezni.
A szavak is.
Megszűntek létezni.
Csak a csend maradt.
És annak a helyét bámulom.
- Miért?
- Mert egy gyökér, aki másokat bánt - vontam meg megint a vállamat. Mert Rylát bántotta. Mert olyan undorító gyáva féreg, hogy magára hagyta a testvéremet a szarban. De nem ezt tettem én is vele? Amikor Umbridge féle kis vitánk után összevissza vert, hogy kiskanállal szedett össze McGalagony, valahogy nem is érdekelt már. Nem is akartam keresni. Gyerekes duzzogásból. Hát jó, akkor menjél, gurulj a leejtőn egyedül.
És nézd hova jutottunk. Csak mert...csak mert...
Nem álltam melléd.
És kihajolok. Mert ott is a csend. meg köztünk is ott a csend. És átkarolsz és visszahúzol. Szeretem az ölelésed, ahogy magadhoz húzol és mindeneddel hozzám érsz, szeretem, ahogy beborít a kókuszillat, és szerettem azt az érzést, hogy velem voltál, nem pedig Aidennel. Kellettél nekem, de nem mint valami hülye trófea, hanem mint Esther. Az  afélős Esther aki egy meccsemre sem jött el, mégsem félt tőlem annyira hogy ne legen velem. De mindez anynira kezdett kikopni. És ez fájt. Mert egyre jobban elvesztettem azt a részemet, amit nálad hagytam.
Mondd, hány darabra fogok még szakadni?
- Tudod, hogy utálom, ha ezt csinálod… - erre megint vigyorogtam aztán még mielőtt a csókja után elhúzódott volna én is leheltem a puha édes ajkaira egy másik csókot. DE közben tudtam, hogy annyira más, annyira más, amikor Raylát csókoltam. De te is ezt érezted, nem igaz, Esther? Más volt az Aiden csókja és más volt az enyém. Nézem azt ahogy fürkész, és tudom. Tudom, hogy nem engem lát. Hangosan kifújom a levegőt.
- Mindig őt látod igaz? Akárhányszor csak rám nézel. Fájdalmas, mi? Mert én is mindig őt láttom - mondom aztán halkan. De most már nem csak a tükröben. Hanem a szobájában ülve, a házban kóvályogva a kertben cigizve, őt látom ahogy nem találja a helyét, de én is benne vagyok, ott vagyok minden kósza mozdulatában, ahogy nem találom a helyemet és te is azt látod bennem, ugye Aiden?
- Nem mentem végig… Féltem. És zavart, hogy nem te lettél a párom.
Gondolhattam volna, én meg egy ideig csak azért rángattam végig azon a sok szeron Raylát, hogy esteleg megkeresselek. Jó, mindegy, végül mi se mentünk végig. De komolyan, Esther, minek rángattad ebbe bele saját magad?
- Miért van az az érzésem, hogy Matt volt a párod? - mormogtam az orrom alatt. Jellemző lett volna rá, hogy elhagyja, hogy csak azért is engem, vagy Raylát szopassa. Azért szép látványt nyújtott fejjel lefelé lógva, és elnémítva.
- És neked? Milyen volt? - A francba is Esther, miért szegezel nekem ilyen kérdéseket? Tudod, hogy nem tudok hazudni. De ha elmodnom. Ha elmodnom, akkor mégis mi lesz, hm? Mi lesz velünk? Fájdalom és fájdalom. És én is olyan kibaszott gyáva vagyok. Nesze neked Griffendél, mi? Akár kézzel is nekirontanék még egy trollnak is, de ebben a helyzetben én voltam a legnagyobb troll. És Esther fél, hogy bántani tudnám, ott volt az előbb is a tekintetében. És az amit kiböktem volna, hogy hát amúgy december óta csókolózom a legjobb barátommal, Raylával az egyenesen érvágás volt. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fel sem tűnt, milyen gyanúsan hosszúra nyúlt a csönd közöttünk.
- Fárasztó volt - kerültem ki a témát. - Én is elhagytam a párom, de nem mentem végig. Beteg dolog volt.- De még most is éreztem Rayla lehelletét, és azokat a szenvedélyes csókokat, amit a kidőlt törzsű fánál váltottunk egymással. És megint túl hosszúra nyúlt a csend. És Esther nem volt hülye.

[Ben]

Ben

2001. április 30.


mert elhal a szó és szembesüt a nap

Szerettem a hangomat. Szerettem mesélni és dúdolni és nevetni. Azt, amikor a hangom, a hangunk összekeveredett a széllel. És szerettem hallgatni is. A te hangod, Aidenét, Margaretét. És a csendet. Mert megnyugtatott, elringatott, és olyankor tisztán hallottam a gondolataimat. Olyan tisztán, hogy szépen rendszerezetten állítottam fel a teóriákat a fejemben vagy szőttem tovább egy-egy mese fonalát. Képzeltem sárkányt és királylányt. De ez a némaság minden volt, csak megnyugtató nem. Feszített és fojtogatott és már-már fájt. Egy viszkető csípésként ragadt rá a lelkünk hártyájára. És hiába próbáltam oldani a mellkasomat feszítő pántokat a csacsogással… egyszerűen csak műnek hatott minden. Egy kicsit mi is olyanok voltunk, mint próbababák a kirakatban. Szépek, de belül üresek.
Nem beszéltünk sokat Marge-ról. Leginkább pont azért, mert tudtam mi a véleményed róla. De eddig sosem kérdeztem a miérteket. Olyan, mintha belőlünk kimarták volna ezt az egy szót. Miért? Hiszen mennyivel könnyebb így, nem? Nem kell tudni az okokat, csak a történeteket. De most, ha egyszer átszakadt a gát, vajon meg tudjuk állni? Mert én nem vagyok benne biztos, és csak egyre cseng majd köztünk a miért visszhangja…
- Soroljam? - megforgattam a szemeimet és elmosolyodtam. Mert egyszerűen jó volt a vigyort látni az arcán. - Kérdezd meg Margaretet, mennyire jött be neki Aiden - aztán a korábbi mosolyom éppolyan hirtelen fagyott az arcomra. Mert erről Margaret nem beszélt. Kérdőn pillantottam Benre, ahogy megráztam a fejem.
- Te meg miről beszélsz? - hitetlenkedve kerekedtek el a szemeim. És ő honnan tud róla, hogy Marge és Aiden? Végül is… lehet, hogy ha ő nem tudta, hogy én és Ben.. és Aiden, akkor.. azt hiszem ideje egy kicsit jobban odafigyelnem arra, amit barátnőm mond. Mert biztosan említette, az nem lehet, hogy nem mondta.. de ezt a hátbaszúrást. Megráztam a fejem. Ennek most nem itt volt a helye és ideje. De azért hagytam, megvártam, hogy elmondja a választ. Mert kíváncsi voltam, éhes az információra és arra hogy Ben velem törődjön és nekem mondja a szavakat.
- Ahogy gondolod. Fogok én egy Hollóhátassal vitatkozni? - felnevettem és a hagytam, hogy Ben homlokomhoz nyomódó ajkai elfeledtessék az előbbi bosszúságomat. Ott maradtam, közel hozzá, csak hogy még egy kicsit érezzem az illatát, és óvatosan beleszuszoghassak a fülébe, hagyva, hogy a lélegzetem végigcsiklandozza a nyakát. Mert jó volt itt és jó lett volna maradni, még akkor is ha mi egyre inkább csak elmúltunk egymás mellett. Felnőttünk Ben. Vagy legalábbis szerettünk volna, és kellett volna. Mégis ugyanazok a kamaszok voltunk egymás karjaiban mint annak idején. És én ebbe kapaszkodtam most is.
- Mert egy gyökér, aki másokat bánt - összeráncoltam a szemöldökömet, ahogy elhúzódtam tőle és átható pillantásommal nem engedtem el a barna szemeket.
- De akkor sem ez a megoldás,… Ben. Mert nem lehet mindent erőszakkal megoldani és ezzel nem fogod őt megváltoztatni. Csak még több sebet adsz neki és még több utálatot - éppen csak egy leheletnyit akadt meg a hangom mielőtt kimondtam volna nevének kezdőbetűjét. De a szünet arra pont elég, hogy feltűnjön. Mert nem vagy ostoba, pontosan jól tudod, hogy az A betűt hogyan kerekítem át B-vé. Mégsem tudtam elszégyellni magam, csak azt akartam, hogy megértsd! Az erőszak még több erőszakot szül és én szerettem volna, ha ezek a kezek, amik itt nyugodtak köztünk egyre több szelídséget adtak volna. Hogy egy kicsit te is megszelídülj.
Utánad kaptam. Mert ezt teszem mindig. Húzlak és te húzódsz, aztán visszatérsz és én sosem nyugszom meg. Mindig félek. És te tudod. Tudtad akkor is. Mégis mint egy kisgyerek, aki csak azért szerez újabb sebeket, hogy gyengéd érintést kapjon válaszul. Hogy valaki magához húzza és kimondja: semmi baj. Mondd, gyerekek vagyunk még? Lehetünk még azok…?
- Mindig őt látod igaz? Akárhányszor csak rám nézel. Fájdalmas, mi? Mert én is mindig őt látom - most ezt miért kellett? Olyan jó volt a csend. Elveszni az illatodban, az ölelésedben, a csókodban. És te felhoztad Aident, akinek a neve említésére felszakadtak a sebek. A tieid is. Tudom.  Pislogtam, mert a látásom elhomályosult. Mert elmosódott a képed előttem és bevillan Aiden. És én most téged akartalak látni.
Téged, Ben, hogy meghazudtoljam a mondataidat.
De nem ment.
Felsóhajtottam.
- Nem mindig. Nem… - megráztam a fejem. Meddig tudok még saját magam tagadásában élni? - Fáj. Nekem is nagyon fáj, és.. néha nem kapok levegőt és.. - nyeltem egyet aztán elharaptam a szavakat. - Ne haragudj - tettem hozzá, mintha bármit is számított volna. Hiszen neked is fájt. Elveszítetted a testvéredet, a családodat. Az én veszteségem semmi ehhez képest. Szerettem volna betölteni téged, teljesen a karjaimba zárni és szorosan el sem engedni, hogy ott elfelejtsd, egy kicsi szeletet akartam neked nyújtani a meséimből. De nem voltam benne biztos, hogy még mindig megnyugtatna. Hogy még képes lennék erre.
Fogalmam sincs, hogy mit kerestem azon a bátorságpróbán. Miért húztam oda és mi értelme volt az egésznek. Talán csak szerettem volna felülemelkedni a démonaimon? Hát akkor gratulálok magamnak.. nem sikerült.
- Miért van az az érzésem, hogy Matt volt a párod? - elhúztam a számat, mert erre ráhibázott. Nem tudom honnan tudta, és szerettem volna ha a pillantásommal belelátok. Mélyen belé és olyan válaszokat olvashatok ki, amikhez magamtól nem találom a kérdést. Bólintottam.
Aztán hosszú percekre az arcán felejtettem kékjeimet. Tanulmányoztam a vonásait, és próbáltam beférkőzni a csend mögé. De csak falakba ütköztem. Olyan falakba, amiket téglánként építettünk magunk közé. De már elfogyott az erőm, hogy puszta kézzel bontsam le őket. Azt hittem, hogy már nem is fogsz felelni, így a csendben figyelve ujjam körül kezdtem csavargatni az egyik hullámos szőke tincsemet. Keresnem kellett valami pótcselekvést, bármit, ami feloldja a bennem feszülő szorítást.
- Fárasztó volt. Én is elhagytam a párom, de nem mentem végig. Beteg dolog volt - meglepetten pillantottam fel, amikor végül mégis elhangzott a válasz. Összepréseltem az ajkaimat és félrebillentett fejjel mértem végig őt egészen, ahogy ott ült az ablakfülkénél.
- Margarettel voltál, igaz? - kezdtem bele óvatosan, miközben ujjam megállt a hajtincs-csavargatásban. - És aztán… - kivel? hm, ki volt ott veled!? Miért tudsz Mattről? - aztán mi történt? - lemondóan engedtem le a vállam. Mert nem mertem megkérdezni. Te is tudod, hogy félek.
Arra viszont csak te adhatsz választ, hogy jogos-e a félelmem…

[30/4/2001● ESTHER ●⭃ a szavak üres helyét bámulom ⥷]

30/4/2001
● ESTHER ●
⭃ a szavak üres helyét bámulom ⥷

Megállhatsz minden második sarkon megbámulni, hogy mit alkotott,
Szerelmes fiatal rásegítettek a hígító és a hormonok,
Egyetlen érzés túlórázik a mellkasodban és nem pihen,
Elmagyaráznád, kikiabálnád, nem bírsz a szóval Tudom Milyen...

Amikor először találkoztam veled, szó szerint beléd rohantam. Minden bizonnyal Aiden elől rohantam, mert már megint azzal a baromsággal üldözött, hogy te már megint mi a faszt csináltál Benjamin, és miért nem vagy képes a seggeden ülni? Szóval előle rohantam és egyenesen beléd, úgy hogy felborultunk. Éreztem ahogy elterültünk, éreztem a puha melled a mellkasomon, és éreztem azt a tömény kókuszillatot ami egyszerűen beborított. A hajad szétterült a fejed körül, mintha csak valami glória lett volna, és csak rémülten pislogtál. Elvigyorodtam, de mielőtt annyit mondhattam volna, hogy hopsz, Aiden márle is rángatott rólad. Igyekezett nem hosszan bámulni téged, de engem sosem tudott becsapni ilyenekkel, de hogy melyikünk segített fel téged, vagy mind a ketten egyszerre, nem is tudom. Akkor gabalyodtunk össze azt hiszem, pedig örültem is, hogy te elterelted annyira a figyelmét aznap, hogy nem baszott le és vert be nekem egyet.
Keserédes idők voltak ezek, és most kezdtem csak megérteni, hogy Aiden miért is gondolta, hogy Esther is csak egy volt a sok dolog közül, ami kettőnk között szította a háborút. De én mégis úgy gondoltam, hogy mindegyik dolgunk ellenére ő volt a legártatlanabb. És mégis a legveszélyesebb is.
Felnéztem az égre, és hagytam, hogy a szél egy kicsit belemarkoljon a dús, hullámos tincsembe, hogy picit megcsapkodja az arcomat. Aztán rád pillantottam. És ott ült a szemedben a sok ki nem mondott kérdés, a sok miért. És bennem is ugyan úgy ott voltak, csak nem azok a miértek, amik benned. Milyen groteszk nem igaz, Esther? Ugyan azokat a kérdéseket tesszük fel, és más választ várunk. És emiatt, talán emiatt nem mertünk sosem kérdezni. Nem mertem megkérdezni, miért mindig Aiden. Nem mertem megkérdezni, miért nem hagysz elengedni, miért nem hagysz elsüllyedni, miért... Miért nem hagysz lezuhanni.
A csönd pedig egyre csak vájta mélyre és mélyre a szavakat, és hiába beszélgettünk, egyre csak nagyobb lett a szavak üres helye. Mert azok a szavak lelketlenek voltak, üresek, tompák. Mintha csak elhitettünk volna magunkkal, hogy minden ugyan olyan maradt. Megváltoztunk volna, Esther? Mert mindenki változik.
Csak a halottak nem.
Ők maradnak ugyan olyanok.
Örökké.
És én ezért nem tudtam erre a választ.
Mert én is meghaltam.
Hagytam, hogy azok a jellegtelen szavak legalább egy kicsit édes illúzióba ringassanak, hogy mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna Marge-t kibeszélni, de igazából nem érdekelt. És egyre jobban féltem attól, hogy Esther sem érdekelt már úgy, olyan hévvel olyan szenvedéllyel, mint amikor legelőször belélegeztem az illatát. Csak testként voltunk egymás mellett, éjszaka lemeztelenedett testként. De mit ér az eleven test, ha nincs benne lélek?
- Te meg miről beszélsz? - Várakozóan néztél rám, én meg lehunytam a szememet és felsóhajtottam.
- Nem tudom, mi találta el aznap, de azt hitte rólam, hogy Aiden vagyok és meg akart csókolni. Én meg elküldtem a fenébe. Szóval nem lettünk legjobb barátok. De lehet, hogy csak részeg volt, a faszom se tudja. - Megvontam a vállamat. És megint ezt csináltam. Még egy ilyen libát is meg akartam menteni, ahogy mindig igyekeztem megmenteni másokat, ha valami szar helyzetbe kerültek. Igen, nem kedveltem. Igen, egyenesen frászt kaptam már akkor, ha megláttam a sápadt, arcát és az éles hangját. De még rá sem tudtam haragudni. - Mindegy, nem lényeg. Lassan négy-öt éve volt már ez - húztam el a számat, és megint lepöcköltem egy nedves levelet a párkányról.
Utáltad, hogy verekedtem, utáltad, hogy balhéztam, utáltad, hogy kviddicseztem. Maga voltam a megtestesült félelmed, nem igaz? És ezért mentél mindig Aidenhez, ugye? Mert az ellentétem volt. Belőle csak úgy áradt a higgadtság, és a nyugalom, igaz? És még csak nem is tudtad, nem is sejtetted, hogy veszélyes volt ő is. Eszembe jutott, hogyan vert szét engem, és még most is beleborzongtam. Mind a kettem veszélyesek voltunk. Egymásra főleg. És mégis nálunk kötöttél ki. Ezt pedig sosem értettem.
- De akkor sem ez a megoldás,… Ben.- Aiden. -  Mert nem lehet mindent erőszakkal megoldani és ezzel nem fogod őt megváltoztatni. Csak még több sebet adsz neki és még több utálatot. -
- És mi van azokkal, akiknek ő ad sebet? Nem lehet, Esthet van akin nem lehet változtatni, főleg szép szavakkal nem. Most mit szeretnél üljek le kártyázni vele? Ne legyél ennyire naív - csóváltam a fejemet és sokat mondóan ránéztem. De talán ha én is máshogy megyek Aiden felé. Akkor talán... talán...
De inkább el is zártam a gondolataimat. Mert nem akartam belepusztulni megint. Abba, hogy minden miattam történt.
Egyszerűen csak kicsúszott a számon. Mert eddig sosem kérdeztem rá erre. Valahogy lefoglalt a versengés vele, lefoglalt, hogy őt akartam kitúrni belőled, pedig tudtam, hogy lehetetlen. Lefoglalt, hogy azt akartam egyszer szeretkezés közben az én nevemet sóhajtsd, ne pedig az övét. De most már nem volt így itt Aiden. Most már nem volt verseny.
Csak a saját magunk háborúja létezett saját magunkkal szemben, nem igaz, testvér?
- Nem mindig. Nem… Fáj. Nekem is nagyon fáj, és.. néha nem kapok levegőt és.. Ne haragudj.
- Én sosem haragszom Esther. Helyette is megbocsájtok. Mindig. - Ahogy megvontam a vállam eszembe jutott ahogy ott állt a kripta előtt. Ahogy elöntött a düh, a nyomorult kétségbeesés és a feltörni akaró öröm groteszk keveréke. Ahogy addig akartam ölelni, míg bele nem döglik. Ahogy éreztem, hogy az a tompán pislákoló helye bennem egyszerre lüktetett. És ahogy el akartam hitetni magammal, hogy menyire gyűlöltem. Hirtelen meg akartam kérdezni tőle, neked miért nem volt elég csak Aiden? És azt is ki akartam bökni, hogy hazajött. De szóba hoztam inkább a bátorságpróbát.
Néztem ahogy a szél beletáncol a hajadba, és közelebb hajolva megint megcsókoltalak. De nem volt olyan. Nem volt ott Rayla íze, csak valami gyümölcsös rúzsé, és körbeölelt a kókusz illata. Nem Rayla vöröses barna tincseime túrtam bele hanem a puha szőke hullámos tincsekbe. És tompán lüktetett bennem kamaszkorom egykori heves szenvedélye. Amikor minden egyes pillanatban Estheren járt az eszem. És most ide jutottunk. Mert már nem voltunk kamaszok. Mert már felnőttünk. Mert egy részünk meghalt. És hiába akartam megtalálni benne magamat, hiába akartam szinte a nyelvemmel előásni belőle a régi Bent, nem ment.
Amikor elhajoltam tőle meg megint csak a néma, de kimondott kérdések maradtak.
- Margarettel voltál, igaz? - erre csak bólintottam, úgyis tudta mi történt utána, még ha Raylát nem is hozta szóba  aliba. - És aztán… - Merlinre Esther, csak úgy végigszaladt rajtad a féltékenység. És nekem nem volt bűntudatom. Mert te is ugyan azt csináltad, és neked sem volt bűntudatod. - Aztán mi történt?
- Összefutottam valakivel, Matt ránk szállt, mert követett engem, aztán végül nem mentem végig én sem... - hadartam el kerülgetve a forró kását. Eszembe jutott Aiden büszkeszerű vigyora ahogy megemlítettem neki Raylát és Esthert. Eszembe jutott Aiden, ahogy ott áll most is a szobájában szellemként, vagy kering valamerre a városban. Én meg hirtelen beszélni akartam róla. Talán a sok hallgatás után, végre a számra akartam venni a nevét.
- Aiden él, Esther. A szünetben találkoztam vele - böktem ki, és valahogy annyira kurva jól esett nem múltidőben beszélni róla.

[Ben]

Ben

2001. április 30.


mert elhal a szó és szembesüt a nap

Tudod, már egészen összemosódott, hogy melyikőtökkel találkoztam előbb. Nem tudtam, hogy téged vettelek észre vagy Aident. Nem tudtam, hogy először csak én képzeltem oda két szempárt, vagy valóban ennyien figyelték az ijedt pillantásomat. És nem is akartam megfejteni. Mert néha jobb volt, ha a dolgok titokban maradtak. Még saját magam előtt is. Hiszen így megmenekülhettem a kérdés elől. Nem kellett magamnak feltennem, hogy vajon melyikük volt előbb? Hogy kit kellene komolyan vennem, ki lehetett az első? Nem. Jó volt a békés tudatlanságomba merülni, mert volt, ahol kifogyott a tudásszomj.
És mégis, ahogy újra és újra kerestem a barna pillantásokat lassan elkülönítettem. Mert máshogy csillogtak, másról beszéltek és egészen eltérő tűz lobogott a mélyükben. Sosem akartam őket elválasztani, mégis tudtam, hogy megtettem. Talán ezért mondtam le róluk, talán ezért vetettem véget az egésznek, a játéknak. Mégsem tettem meg igazán sosem. Akkor, mikor elborultunk a folyosón meg voltam róla győződve, hogy a változás jó is lehet.
Néztem őt a kék szemeimmel, szerettem, ahogy a szellő játszott a fürtjeivel, ahogy ott ült az ablakpárkányon. Majdnem annyira nyugodtnak tűnt egy leheletnyi időre, mintha Aiden ült volna itt. De emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő most itt Ben. És nem akartam, hogy a tekintetemből bármit is kiolvasson ebből. Nem akartam bántani. Mert ha neki fájt, fájt nekem is. De lassan már jobban fájtunk egymásnak, mint az egészséges lett volna.
Jó lett volna egy olyan csöndnek lenni, ami megnyugvást hoz. Egy olyan csöndnek, ami nem változik csak kitartóan ott van és jelenlétével megszelídíti a szíveket, derűs ragyogásával megállásra késztet és arra, hogy a szépet vedd észre. De nekünk már sosem lesz ilyen csendünk, igaz? Én már sosem lehetek ez a csend, te pedig soha nem is akartál ilyen lenni. Még akkor sem volt jó a csend, mikor izzadtan, lepedők között feküdtünk egymáson… mert a némaság akkor is Aiden nevét susogta.
- Nem tudom, mi találta el aznap, de azt hitte rólam, hogy Aiden vagyok és meg akart csókolni. Én meg elküldtem a fenébe. Szóval nem lettünk legjobb barátok. De lehet, hogy csak részeg volt, a faszom se tudja.
Ingattam a fejem, mert nem tudtam róla. Ismét egy dolog, ami elkerülte a figyelmemet. Pedig észre kellett volna vennem, nem igaz? Hiszen Marge nem sokat beszélt Aidenről és… és már megint túl sokat voltam elfoglalva saját magammal ahhoz, hogy feltűnjön.
- Sosem említette - feleltem csendesen lehajtva a fejem, hogy aztán ismét a pillantásod után kapjak tekintetemmel. - Sosem említetted.
Kérdezhetem újra a miértet, de nincs értelme. Azt mondod régen volt… szóval nem akarsz régi sebeket feltépni. Mégis minden egyes együtt töltött pillanattal a kamaszkorunkba kapaszkodunk. Egy olyan kamaszkorba ami sokkal több vággyal volt fűtött mint ez az elrontott valami, ami itt van a végzős évünk küszöbén.
- Mindegy, nem lényeg. Lassan négy-öt éve volt már ez - ajkamba haraptam és elnéztem melletted. Ha a szemedbe nézek megint túl mély lesz minden és talán olyat is észreveszek, amit nem szeretnék. Mert a menekülésben aztán hihetetlenül jó voltam. Elsunnyogni, elsurrani az igazság elől. Nem pedig szembenézni vele felemelt fejjel. Nem vagyok griffendéles, hát senki ne várjon tőlem ilyet.

A frászt hozta rám minden egyes erőszakos ütésével. Még mindig láttam magam előtt azt a bulit is, amin Rayla Blake-et pátyolgatva hagyott ott. Erőszakos volt én pedig ott is féltem és egyedül csak Margaret tudott megnyugtatni. Mert már nem volt itt Aiden.
- És mi van azokkal, akiknek ő ad sebet? Nem lehet, Esther, van akin nem lehet változtatni, főleg szép szavakkal nem. Most mit szeretnél üljek le kártyázni vele? Ne legyél ennyire naiv - Ajkamba haraptam, ahogy lehajtottam a fejem. Nem vagyok naiv. Ezt akartam mondani, makacsul kitartva mellette. Hogy megmutassam több van bennem… mert hittem, hogy lehet javítani az embereken. Mégis csak megvontam a vállam.
- Egy próbát megérhet. Fogadjunk, hogy nem kártyáztál még vele - rámosolyogtam, mert akármilyen határtalan is volt a fantáziám nem tudtam elképzelni, hogy Ben nyugodtan ül Matt-el egy asztalnál egy kártyaparti fölött úgy hét percnél tovább. És ezzel lehet, hogy sokat is mondtam.
Nem kellett volna felhoznia Aident… így, hogy már nem volt, már nem menekülhettem hozzá egy aprócska bűntudatmorzsa kezdett motoszkálni bennem. Mert amikor véletlenül az ő nevét ejtettem ki a ritmusos mozgás közben. Miközben felnyögtem és tudtam, hogy ezzel az egy szóval téged és magamat is megsebzem. Újra és újra.
- Én sosem haragszom Esther. Helyette is megbocsátok. Mindig.
Talán nem tudtad, de ez a pár mondatod sokat jelentett. Hiszen nem bírtam, ha valaki haragudott rám. Kerestem az okokat és… én egyszerűen csak jó akartam lenni. Jó mindenkihez. Ahhoz is, aki nem érdemli meg, sőt azokhoz főleg. De te megérdemelted Ben. Neked igazán kijárt a jó az életedben és mégis te voltál az, aki képes volt újra és újra megbocsátani. És ekkor nem köszöntem meg neked ezeket a szavakat. Csak a csókkal próbáltam üzenni: hálás vagyok. Egy olyan kommunikációs csatornát választottam, amiről reméltem, hogy még megértheted. Hogy még nem beszélünk el egymás mellett. Azt akartam, hogy a csendes hálatelt csókunk újra a forró, egymásba vágyakozva feszülő ajkak tánca váltsa fel. De a szerelmünk már rég túlzottan megfáradt volt ehhez. Ahogy elhajoltál pedig csak a kielégítetlen vágy maradt, amivel jobb jövőt reméltünk.

Talán az lett volna a legjobb, ha elő sem kerül a téma, ha nem bolygatjuk meg azt az estét. Mert a sejtések ismét olyan titkokat vetítettek előre, amikről nem akartam tudni. A féltékenység pedig éles karmaival mart belém véres sebeket hagyva maga után. De hát volt jogom még így érezni?
- Összefutottam valakivel, Matt ránk szállt, mert követett engem, aztán végül nem mentem végig én sem...
- Mégis kivel? - hát tessék, kimondtam. Alig haraptad el a hadaró mondatodat ezúttal minden egyes szavára figyeltem. Ki volt az a valaki? Hm? Ben, sosem tudtál igazán jól hazudni, és talán az rémítene meg a legjobban, ha érezném: mégis megtanultál.
Aztán a következő mondatod mintha kitörölt volna a fejemből minden mást.
- Aiden él, Esther. A szünetben találkoztam vele.
Ujjaim görcsösen feszültek a tieidre és éreztem, hogy a kezem hideg, mintha lassan elszivárogna belőle az élet. Tudtam, hogy sápadt vagyok, hogy szőke hajam keretében ijesztően nagyra merülnek azok az elkerekedő kék szemek, amik az igazat kutatják a szavaidban.
Aiden él.
él…
Elfordítottam az arcom és igyekeztem a mellkasomban doboló szívemet csillapítani. Mert ha ez egy rossz tréfa Ben… akkor nagyon, de nagyon nagy sebeket vágsz mindkettőnkbe. És él… él tényleg él?
- Aiden… - csak suttogásra futotta, ahogy próbáltam befogadni a tényeket. Mert akkor a rajtam tátongó üres lukakba most kezdhetem visszatömködni őt. Őket. Mert ha él… akkor miért nincs itt? Nyeltem egyet és a pillantásom ismét téged keresett. A szemeidet, a barnákat, a megnyugtató, melegséggel. - Milyen volt, és mi..? Hogyan? - Próbáltam szavakba önteni mindazt a bennem gomolygó kuszaságot, amit éreztem. Nem sikerült. A szavaim ismét cserben hagytak, és hiába simítottam Ben arcára a kezemet, most csak Aiden volt előttem.
És mindeközben agyam egy hátsó szegletében ordítva követelte magának a helyet valami más. Valami rossz érzés, amit elnyomtam, valami… ami azzal volt kapcsolatos, amit Aiden előtt mondtál.

[30/4/2001● ESTHER ●⭃ a szavak üres helyét bámulom ⥷]

30/4/2001
● ESTHER ●
⭃ a szavak üres helyét bámulom ⥷

Megállhatsz minden második sarkon megbámulni, hogy mit alkotott,
Szerelmes fiatal rásegítettek a hígító és a hormonok,
Egyetlen érzés túlórázik a mellkasodban és nem pihen,
Elmagyaráznád, kikiabálnád, nem bírsz a szóval Tudom Milyen...

A csend súlya nagy teher lett. Kibaszott nagy teher, ami csak nehezedett és nehezedett rám és talán rád is. Egyre csak préselte ki a levegőt a tüdőmből, egyre csak belém nyomta a szavakat. Minden egyes szót visszanyomkodta a torkomba és nem tudtam formélni többet a számat, nem tudtam úgy bánni a szavakkal, ahogy eddig tettem. Nem ment. Elvesztettem a szavak felett az irányítást. Mással ha ez történt dőlt belőle a szó, ha velem ez történt régen be nem állt a szám. Ezt Aiden utálta, de te szeretted. Aiden volt igazából a te csönded, én meg a hangod.
De ez felborult. Én lettem a csönd, és ezzel egy bődületes nagy hiba keletkezett a rendszerben. Te is tudod igaz? Mégis egymésba kapaszkodtunk, kétségbeesetten, abban a reményben, hogy ez igy jó. Ez így maradhat, mert ha mi összetartozunk, akkor a múlt is egyben volt, és ebbe a szörnyen rémes hazug illúzióba menekültünk. Pedig én mindennél jobban gyűlöltem a hazugságot.
A hazugságodat.
És látod? Én nem haragszom.
Meddig bírjuk ezt a csöndet Esther? Meddig kapaszkodsz még Aidenbe, amikor egymásak simul a testünk, és forrón összeolvadunk? Hiszen nincs egyensúly, nincs a másik végén Aiden, nincs az ő csendje, nincs az én hangom, nincs semmi, csak a szavak nélküli üres gödör, és hiába bámulom, nem rajzolódnak ki előttem a betűk, és nem tudok kiolvasni semmit sem.
Néha elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha tényleg nem létezem. Ha csak Aiden van, hiszen az ostrom előtti évben, és abban az évben is mennyiszer ezt vágta a fejemhez, és meg sem tudtam már számolni, mennyiszer dörgölte így az arcomba. De tudtam, hogy nem gondoltad komolyan. Legaább is ebbe kapaszkodtam, hogy nem gondolod komolyan. De talán ha én nem lettem volna, ez az egész nem történt volna meg. Nem lett volna annyi seb, nem lett volna annyi háború. De ez is már késő bánat nem igaz? És megölni csak nem ölhettem meg magam. Mert nem nézhettem Chrissie szemébe. És apáéba?
Bevillant az a kép. Az a szörnyű kép. Amit minden egyes alkalommal, amikor éreztem, hogy fel akart törni leástam. De nem számított milyen mélyre ástam felbukkant egy foszlány. És én megőrültem tőle. Nem, a haláltól féltem. A tekintetüktől féltem.
Azt éreztem, hogy Rayla az egyetlen aki összetartja a darabokat bennem. Aki nem engedte, hogy szétessek. Aki mellett elhittem, hogy lehet jövőm. És ezt gondoltam most is. Ahogy melletted ülök ezt gondolom. És nem éreztem a bűntudatot. Nem éreztem azt, hogy ez így szar, Ben. És közben mégis tudtam, hogy ez így szar. Mert Mindkit kicsináltam. Pont úgy, ahogy te kicsináltál minket. Ahogy kettőnkkel játszmáztál.
- Sosem említette. Sosem említetted.
Csak megvontam a vállamat és belevesztem a kék szempárba. Amibe ha belenéztem elmerültem, és azt éreztem végem van és jól esett, AMibe ha belenéztem csillogó fényt láttam, és hevesen dobogott a szívem. AMibe ha belepillantottam azt hittem nevettségesen, hogy ez örökké így maradhat, pedig már akkor halálra volt ítélve mind a hármunk amikor összeborultunk a folyosón.
És én, látod...
nem tudlak még így sem
elengedni.

A kártyázós megsólalásodra enevettem magam. Valahogy az egész olyan kibaszott abszurd volt, ahogy én is Matt, ahogy pókerezünk, ahogy két perc után mind  aketten szarrá verjük a másikat. Két féle verekedés létezett a világon. Az a fajta, amit Aidennel csináltam, ami olyan verekedés volt, hogy amúgy utálltam, és mégsem. Vagy a Godswell féle. Akit minden egyes ütésemmel egyre jobban gyűlöltem, minden egyes átkommal amikor seggbe találtam gyűlöltem.
- Ugyan Esther - vigyorogtam rád. Ne kapaszkodj a félelmbe. Tudom miért félsz. Mik miatt félsz. De ha ennyire megkötöd magad, akkor meghalsz. Szerettem volna elmodnani. De akkor az után az következett volna, hogy engedj el minket Esther. Tedd meg. Hadd szabaduljunk meg a múltunktól. Tedd meg magad miatt. És miattunk is.
De nem mertem kimondani.
Megint csak hallgattam.
És megint feléd menekültem Aiden. Megint, még ha csak nem is voltál itt te kellettél ahhoz, hogy megments.
Megint. Megint. Megint.
Annyira szánalmas voltam, hogy tényleg nagyon közel álltam ahhoz hogy leugrok. De nem tettem meg. Rayla miatt. Miattad. Apáék miatt. És miattad sem, Aiden.
Baszki, Bejamin. Nőjj már fel.
De nem merek. Mert ha felnövök, ott már nincsen Chrissie. Se senki. Csak a nélkülük kongó üres jövő.
- Aiden… Milyen volt, és mi..? Hogyan?
- Beállított. Meglátogatta... Apát és... és... Chrissiet - a hangom megremegett, de nem. Nem engedtem, hogy elöntsenek a könnyek. Nem. belebámultam a nap fakó fényébe, aztán újra Estherre néztem. - Szóval él. Éreztem, csak nem akartam elfogadni. De nem egy délibáb. Mert amikor pofán vágtam nem tűnt el.
És én ennek kurvára örülök. Vártam még Esther válaszára, aztán egyszer csak felhúztam, és a fülébe suttogtam megint forrón azokat a szavakat. Amik régen annyira elöntöttek forrósággal.
- Gyere játszunk megint Esther.
És kézen fogtalak és magammal húztalak a csónak házba. Hogy aztán azt számolgassam megint, hányszir suttogod az ő nevét. És hányszor felejtesz el engem közben.

● KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! ●
⭃ a helyszín szabad ⥷