+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  2000/2001-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Északi szárny
| | | | | |-+  Borzodú
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Borzodú  (Megtekintve 4910 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 06. 19. - 18:03:52 »
+1



A Trófeaterem melletti folyosót őrző szoborlovaghadsereg egy tagja erőteljesen kilóg a többi közül, ugyanis mellkasára egy apró, stilizált borz van vésve. A hugrabugosok jól tudják (és persze mindenki más, akinek elfecsegték), hogy, ha megpuszilják ezt a kis állatot akkor az hirtelen életre kel, és elkezd futni a falon egy kilincs nélküli ajtó felé, ami kitárul, felfedve Hugrabug Helga szobáját. Az elvarázsolt helyiség négy ablaka négy idilli tájképet mutat: a Birtokot az évszakok tükrében. Varázslósakkon kívül, mindenféle gyermeteg mágusjáték van egy asztalon. A terem babzsákfotelekkel van tele, amik mindig úgy változtatják alakjukat, hogy az a legkényelmesebb legyen a ráülő számára. A plafonon erdei tájkép, tele rendkívül aranyos és apró állatokkal amint fogócskáznak. Hugrabug Helga portréjának pedig mindig van néhány hasznos tanácsa az elkeseredettekhez.
Nem csak hugrabugosoknak!
Naplózva

Jason Bright
Eltávozott karakter
*****


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 04. 22. - 19:44:34 »
+1

title:
Te milyen mesében szeretnél szerepelni?

2001. április 22.; Roxfort; Borzodó; Helga portréja mellett; túl puha párna
play with: Nira


Néha még eszembe jut, hogy itt mennyit meséltem nekik. Néha még eszembe jut, mennyire szerettem volna megdícsérni Frida szép mosolyát, de sosem voltam hozzá elég bátor. Néha eszembe jut, hogy hogyan forgatta ki Helga szavait Robin. Néha eszembe jut, hogy ide csent egy csomó kaját a konyhából Adem. Néha eszembe jut, hogy esténként itt ücsörögtünk, egészen addig, míg Frics el nem kergetett minket a saját hálókörleteinkbe.
De a haláluk napja.
Na az mindig eszembe jut.
Most, ahogy ezen a délutánon is ugyan ott ülök, mint azt már olya sokszor megtettem, eszembe jut, hogy megint egy nap amit nélkülük töltök el. Igyekszem vidám lenni, igyekszem hű lenni ahhoz, amit ígértem, de amint kezd lemenni a Nap nem megy. Csendben előveszem az egyik, megsárgul lapú, gyűrött füzetemet, és óvatosan kinyitom, de még így is hallom, hogy a lap szakad. Már megint valaki ragacsot tett a táskámba, és összeragadtak a cuccaim. Ezsembe jut, hogy bátrabb is lehetnék, de az is, hogy nem tudok. Mindegy, varázsló vagy, ezt megoldom. Óvatosan varázsolom le a ragacsot a megviselt füzetemről, amibe már annyi történetet leírtam. Hiányoztak azok az idők, amikor volt kinek mesélni, de mostanában egyre kevesebben hallgattak meg és egyre többen piszkáltak. De nekem mindegy volt, ha nevettem ők se vették komolyan azt, hogy rosszul esett, így egy időben békén hagytak. Mert talán ez a legjobb fegyverem.
Mindegy is, inkább felcsapom a füzetemet és írni kezdek valamit, miután leszedem a ragacs jelentő mennyiségű tartalmát a régi, gyűrt lapokról és a fedőlaporól is. Szeretnék megírni egy történetet, amiben méltó emléket állítok nekik. És amivel nem felejtik el őket. De hiába kezdek mindig új és új sort sose jutok tovább és lehúzom. Mintha a szavaim nem lennének méltók a barátaim emlékéhez. Felsóhajtok és kihalászok a talárom zsebéből egy almát és a falnak dőlve rágcsálni kezdem, amikor felfigyelek az egyik háztársam közeledtére.
És akkor már mosolygok is felé, meg integetek.
Naplózva


Niraniel Ays
Hugrabug
*


*Trouble magnet*

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 04. 25. - 08:49:06 »
+1

Érzelmi hullámvasút, amire nem váltottam jegyet



to; Jason
2001. április 22.


Nem értem, hogy az utóbbi napokban mi történt velem…. Olyan, mintha a hormonjaim gúnyt űznének belőlem, vagy valami. Van, hogy felkelek az éjszaka közepén és rámjön a sírás, máskor meg indokolatlanul hosszú és harsány nevetőgörccsel küzdök. Mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Régebben is volt már ilyen, de ennyire súlyosan még sosem. Hangulatember voltam mindig is, de az utóbbi napokban ez már egyszerűen elviselhetetlen.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor pontosan tudom, hogy mi a gond. Anya levele óta vagyok tiszta tropa.
"Kislányom… Az a helyzet, hogy… beteg vagyok. Nagyon beteg. Egy időre egy speciális intézetbe költözöm… Ezért a nyarat Beccával együtt apádéknál és Mona nénikéteknél fogjátok tölteni, fele-fele arányban. Nagyon sajnálom Kincsem… Hidd el, én sem akartam ezt" – írta anyám. Nem, hála az égnek nem szervi problémája van, nem rákos, vagy ilyesmi. A baj a fejében van… Anyám régóta küzd mániákus depresszióval és bár úgy tűnt, kezdi összeszedni magát a válás után, valójában csak lappangott a helyzet, és mostanra csúcsosodott ki annyira, hogy már elviselhetetlenné vált. Becca is utalt rá a korábbi levelében, hogy már nincs hátra anyánk összeomlása. Sajnos most bekövetkezett. Egy csésze citromfű teát szürcsölgetve olvastam végig az ágyamon ülve még egyszer a levelét, nem számoltam, hanyadjára…Elég volt, ki kell szellőztetnem a fejem, mielőtt még én is begolyózok, ahogy ő. Letettem a csészét az éjjeli szekrényre, és kiléptem a hálókörletünkből, hogy a klubhelyiségben tereljem el a gondolataimat arról a drámáról, ami gyermekkorom óta kísért. Anyám… ahogy üvöltve zokog… Anyám, ahogy szánt szándékkal töri be a fürdőszobatükröt egy kővel. Anyám, ahogy kiszalad a lakásból és leül az út közepére, miközben a szomszédok értetlenül nézik…Anyám, ahogy hetek óta nem tud kikelni az ágyból, mert beteg…
Csak épp semmi fizikai baja nincs. Anyám, ahogy rettegve képzelődik… Azt képzeli, hogy apám megcsalja. Aztán kiderül, hogy mégsem csak képzelte. Anyám, ahogy három évvel ezelőtt elutazik három hétre egy barátnőjével, hogy összeszedje magát, de amikor hazajön, olyan, mintha egy drogos szektából jött volna haza, annyira nem tudja, hol van. Anyám… jelent meg egy újabb kép a gondolataim között, majd hirtelen szembe találtam magam egy meleg, barna szempárral. A szempár Jason Brighthoz tartozott, és a mosoly is, ami talán nekem szólt, de nem tudhattam biztosan. De mikor integetni kezdett nekem, egyre biztosabbá vált, hogy mégis.
– Helló… - köszöntem zavartan Jasonnek, mintha attól féltem volna, hogy belelát a fejembe. Olyan átható volt a tekintete, hogy komolyan beparáztam, mi van, ha tudja, mi a bajom, és azért mosolyog rám, mert fel akar vidítani? De hát az lehetetlen… Ugye?!
- Minek örülsz ennyire? – kérdeztem egy kissé harciasan, ami igazából nem neki szólt, csak… mint mondtam, ki voltam borulva. Ő meg rosszkor volt, rossz helyen.

Naplózva

Jason Bright
Eltávozott karakter
*****


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 05. 05. - 13:54:59 »
+1

title:
Te milyen mesében szeretnél szerepelni?

2001. április 22.; Roxfort; Borzodó; Helga portréja mellett; túl puha párna
play with: Nira


– Helló…
- Szia!
Ahogy kikötött mellettem Nira, lelkesen felé viygorogtam, de hát máshogy amúgy sem tudtam köszönni másoknak. Kíváncsian fürkésztem az arcát, olyan zaklatottnak tűnt, mintha egy halom ork üldözte volna. De modnjuk ez kizárt, az orkok ide be sem jutnának. meg amúgy is, hogy nézne már ki a suli tele fura zöld, vagy ki tudja milyen alakú ás fogazaú csávóval. Mindent összedobálnának mindenféle kövekkel, meg lekaszabolnák a diákokat. Ork által meghalni kifejezetten undorító és szörnyű érzés lehet. Azt látnád utoljára, hogy belevigyorog és horkant a fejedbe, mint valami disznó. Megborzongok, aztán Nira hangjára visszazökkenek a jelenbe. Az orkmentes jelenbe. Ez egy fontos tény.
- Minek örülsz ennyire? - szegezi nekem a kérdést, mire elvörösödöm. Nagyon. Valahogy a lányokkal sosem tudtam fesztelen lenni, túlságosan zavarba jövök tőlük.
- Például annak, hogy nincsenek a suliban orkok. De örülök annak is, hogy ettem a Konyhából egy csokis vaníliás muffint, még idefelé jövet. De ha belegondolok akkor már annak is örülök, hogy egy háztásrba botlottam, nem pedig valami agresszív Mardekárosba - magyarázom és feljebb tolom a szemüvegemet az orromon. Arréb csúszok, és ezzel a mozdulattal le is lököm a táskámat a földre, hogy magam mellé engedjem esetleg Nirát, de valahogy nem jut el a tudatomig, hogy a táskám összes tartalma kiterül a Borzodúban. Mert hát kíváncsian fürkészem a lányt, és már megint azon kattogok, vajon ő milyen szereplő lenne az egyik történetemben. És belegondolok abba is, ha mondjuk leül mellém én még jobban zavarba fogok jönni. De mindig ez van. Örök lúzer vagy Jason.
- Khm - köszörülöm meg a torkomat, majd, hogy valami érdemleges témát felvessek, benyögök egy igen szerencsétlen kérdést. - Te milyen történetben szeretnél a lagjobban szerepelni?
Naplózva


Niraniel Ays
Hugrabug
*


*Trouble magnet*

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 05. 08. - 07:57:01 »
+1

Érzelmi hullámvasút, amire nem váltottam jegyet



to; Jason
2001. április 22.


Volt valami rettentő furcsa ebben a srácban. Én is elég elvont voltam, de ő mintha sokkal, de sokkal messzebb lett volna gondolatban bárki másnál. Nem ismertem, de a tekintetéből ez jött le. Olyan volt, mintha egy teljesen más univerzumban élne. Emiatt egy kicsit irigyeltem is… Jó lett volna mindentől csak úgy eltávolodni… kiszabadulni… a mélysötét űrbe, aztán rátalálni a csillogó tejútra, és azon keresztül hazatalálni. Valahova, ahol a tiszta béke vár. De erre egyelőre semmi kilátásom nem volt. - Szia! – köszönt vissza Jason, és közben nem értettem miért, de rám vigyorgott. Komolyan attól tartottam, hogy rajtam szórakozik, ezért szóltam be neki csípőből. Igazából nem akartam megbántani, de ez a tulajdonságom, hogy reflexből beoltottam az embereket, sajnos kiirthatatlannak tűnt. Annyira áthatóan nézett, hogy azonnal zavarba jöttem, és ezt palástolandó kérdeztem meg, hogy mégis minek örül úgy. A srác azonnal elvörösödött erre, mire kezdtem szarul érezni magam.
- Például annak, hogy nincsenek a suliban orkok. De örülök annak is, hogy ettem a Konyhából egy csokis vaníliás muffint, még idefelé jövet. De ha belegondolok akkor már annak is örülök, hogy egy háztásrba botlottam, nem pedig valami agresszív Mardekárosba – szakadt ki belőle a monológ, aminek a tartalmát őszintén szólva nem láttam jönni… Döbbenten hallgattam, és csak annyi jött ki a számon, hogy:
- Aha…Jó neked.
Aztán hirtelen puffanást hallottam, és láttam, hogy véletlenül lelökte a táskáját a földre, amiből gyakorlatilag minden szanaszét gurult a színes perzsaszőnyegen. Már épp hajoltam volna le, hogy segítsek neki összeszedni a cuccait, amikor tovább folytatta az értelmezhetetlen gondolatmenetet.
- Khm - - Te milyen történetben szeretnél a lagjobban szerepelni? – tette fel a kérdést, mire teljesen lefagytam.
- Hát ööö… lehetőleg egy olyanban, amiben az anyám nem kerül elmegyógyintézetbe – biggyedt le a szám elszontyolodva. Megint felmerült bennem anyám elrévedő arca, amikor életemben először látogattam meg őt egy szanatóriumban. Minden halványlila volt, olyan levendula színű. Gondolom a hely lakberendezője azt hitte, ettől majd szépen lenyugodnak a betegek, mert hát a lila szín elméletileg nyugtató hatással bírt az emberekre. Csakhogy itt nyoma sem volt valódi nyugalomnak. A páciensek nem nyugodtak voltak, hanem le voltak szedálva. Anyám alig nézett rám, és csak néhány mondatot nyögött ki, hiába kérdezgettem. Olyasmiket, hogy minden rendben, az előbb rajzoltak a csoporttal, meg hogy minden reggel tornáznak egy keveset. Amikor eljött a búcsú perce, erősen megöleltem és magamhoz szorítottam, de ő nem szorított vissza, csak állt, mint egy darab fa. A szeméből könnyek patakzottak, végigfolyva az arcán, a vállamra megérkezve. Nehéz volt otthagyni, de tudtam, hogy most semmit nem tehetek érte. Egyszerűen ehhez kevés voltam. És hiába reméltem, hogy majd megoldódnak a dolgok, most is ugyanott tartottunk. Álltunk egy helyben, várva a napot, amikor majd jobban lesz. De ez a nap sosem jött el.
Nem tudtam, miért osztottam meg Jasonnel egy ilyen bensőséges információt. Azt hiszem, egyszerűen csak átszakadt egy gát, és már nem lehetett visszacsinálni. Nagyon, nagyon közel álltam ahhoz, hogy itt az orra előtt zokogni kezdjek. De nem akartam. Ezért gyorsan letérdeltem a szőnyegre és elkezdtem összeszedni a cuccait, meg visszadobálni a táskájába őket, hogy elvonjam a figyelmem. Közben egy pillanatra felpillantottam rá és visszakérdeztem:
- Miért, te milyenben szerepelnél szívesen?
Naplózva

Jason Bright
Eltávozott karakter
*****


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 05. 30. - 19:36:41 »
+1

title:
Te milyen mesében szeretnél szerepelni?

2001. április 22.; Roxfort; Borzodó; Helga portréja mellett; túl puha párna
play with: Nira


Igazából megszoktam, hogy az emberek zavartan néznek rám. Mármint milyen normélis diák magyaráz ilyen hülyeségeket, hogy orkok. Meg milyen diák ül le radom egy füzettel egy másik diákcsoporthoz, hogy leírjon róluk mindent, ami érdekes. De igzaából szerettem az embereket megfigyelni. Mert annyira érdekesek volta, a saját történetükben éltek, és ezt annyira különlegesnek tartom. És közben belesajndul a szívem, mert a halottaknak már nem lehet történetük. Se Robinnak, se Fridának, se Adamnek nem lehet történetük. És hiába szeretnék abba kapaszkodni, hogy hallják amit meslek, hogy figyelnek rám, valahogy ezt az egyet nem tudom elhinni. Pedig régen hittem a csodákban, hittem, hogy megmenekülünk, de egyre csak eltűntek mellőlem a barátim és én egyedül maradtam. És a csodák is eltűntek. Legalább is az én életemből, de őszintán szeretném azt hinni, hogy a másokéban még létezhet.
Nira arcát fürkészem, mert olyan szomorúnak és feldúltnak néz ki. Szóval a nyomasztó múltat igyekszem egy rövid időre a barátaim emlékével együtt elhessegetni, hogy megpróbáljam fevidítani Nirát.
Aztán a kérdésemre olyan választ kapok, ami még feleannyira sem vidítja fel, csak még jobban kiborítja.
- Hát ööö… lehetőleg egy olyanban, amiben az anyám nem kerül elmegyógyintézetbe - egy ideig pislogok, miközben a kijelenésre megborzongok, aztán csak együtt pakoljuk bele a cuccaimat a táskámba.
- Jó, esetleg lehetnél egy olyan mese szereplője, ahol egy harcos amazon vagy. Lenne ilyen nagy pallosod, de nem éreznéd nehéznek, mert mágiával meg lenne könnyítve. És tudod, te lennél a vidék legmenőbb harcosa. Annyira menő lennél, hogy még a csokibékák sem ugrálnának el előled. És aztán az anyukád egy sárkánylovas lenne. Ilyen epikus fantasy szerűen kalandkba keverednének. Ez szerinted jó mese lenne? De nem hagyném ki semmi pénzért sem belőle a törpöket. Azok írtó klasszak, és ha elcsorbulna a pallosod meg tudnák javítani - bólogatok komolyan.
Miután az összes cuccom bekerül a táskámba, tényleg arrébb húzódok, hogy le tudjon ülni a párnás padszerűségre.
- Miért, te milyenben szerepelnél szívesen?
- Ezen még sosem gondolkodtam. Valahogy másoknak sokkal jobban szeretek mesét kitalálni - tűnödök el, de aztán rávigyorgok. - Egy olyan mesében, ahol mondjuk egyszer az életedben lenne lehetőséged átmenni a túlvilágra, hogy a halott szereteiddel eltölthess egy napot. Egyszer lehetne csak ezt a lehetőséget elhasználni, és ezért okosan kell dönteni, hogy mikor megyünk át hozzájuk. - Egy pillanatra elhallgatok, és elképzelem, ahogy Frida, Robin és Adam együtt játszik Csodaországban és én odamehetek hozzájuk. Egy napra, de az az egy nap olyan jó lenne. - De kíváncsi vagyok az emberek elhasználnák-e ezt a lehetőséget. Biztos lenne olyan, aki addig halogatná, míg meg nem hal ő is, vagy pedig lenne olyan, aki túl hamar megy át, és aztán utána egyfolytában sóvárogni kezdene, hogy csak mégegyszer. De nem lehet, mert ha ottmaradnánk, halovány alakká kezdenénk válni. Hát, egy kicsit komor lenne az én mesém azt hiszem. A tiéd sokkal jobban hangzik - nevetek fel, majd hátra dőlök.
Naplózva


Niraniel Ays
Hugrabug
*


*Trouble magnet*

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 06. 10. - 19:57:27 »
+1

Érzelmi hullámvasút, amire nem váltottam jegyet



to; Jason
2001. április 22.


Szörnyen éreztem magam, amért ráöntöttem Jasonre az életemet… Nyilván leesett neki, hogy miért nem akarok épp olyan történetben szerepelni, ahol az anyám nem kerül elmegyógyintézetbe… Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy most mégis mit fog reagálni erre.
- Jó, esetleg lehetnél egy olyan mese szereplője, ahol egy harcos amazon vagy. Lenne ilyen nagy pallosod, de nem éreznéd nehéznek, mert mágiával meg lenne könnyítve. És tudod, te lennél a vidék legmenőbb harcosa. Annyira menő lennél, hogy még a csokibékák sem ugrálnának el előled. És aztán az anyukád egy sárkánylovas lenne. Ilyen epikus fantasy szerűen kalandkba keverednének. Ez szerinted jó mese lenne? De nem hagyném ki semmi pénzért sem belőle a törpöket. Azok írtó klasszak, és ha elcsorbulna a pallosod meg tudnák javítani – mondta komoly arccal, mire olyat tettem, ami öt perccel ezelőtt még szinte lehetetlennek tűnt: elnevettem magam. Hangosan és felszabadultan nevettem, talán két percig is, olyan nagyon, hogy közben még a könnyem is kicsordult.
- Igen… ez szuper mese lenne…  Nagyon köszönöm Jason! Megnézném anyát sárkánylovasként! Nehéz elképzelni, mert a seprűtől is retteg! Képzeld, képtelen megérteni, hogy én hogy merek egyáltalán kviddicsezni – feleltemmosolyogva. Hihetetlen volt, hogy milyen különleges nyugalom áradt ebből a fiúból, olyasmi, amit korábban még sosem tapasztaltam senkinél. Mintha tényleg a saját kis világában élt volna, ahova semmi rossz nem hatolhat be. Irigyeltem ezért. Én is boldogabb lettem volna, ha ki tudtam volna zárni apáék veszekedéseit, meg a válás okozta feszültséget és azt a sok szomorú pillanatot, ami megnehezítette Becca és az én életemet. A manipulációt, amit mind két szülőnk, más-más módon, de nap mint nap alkalmazott, hogy őket jobban szeressük…. Miközben tudhatták volna, hogy ez nem így működik… és hogy mindkettejüket egyformán szeretjük, még akkor is, ha megszakadt a szívünk, amiért innentől kezdve csonka családdá váltunk. Lázasan segítettem Jasonnek visszapakolni a cuccait, majd lecsüccsentem mellé a padra és kíváncsian megkérdeztem, ő milyen történetben szerepelne.
- Ezen még sosem gondolkodtam. Valahogy másoknak sokkal jobban szeretek mesét kitalálni – vigyorgott rám kedvesen. Ettől megint el kellett mosolyodnom, hihetetlen, de egyszerűen lehetetlen volt a társaságában szomorkodni…
- Egy olyan mesében, ahol mondjuk egyszer az életedben lenne lehetőséged átmenni a túlvilágra, hogy a halott szereteiddel eltölthess egy napot. Egyszer lehetne csak ezt a lehetőséget elhasználni, és ezért okosan kell dönteni, hogy mikor megyünk át hozzájuk – árulta el a mesét, ami érezhetően a szíve titkos vágya volt. Együttérzően a vállára tettem a kezem és finoman megveregettem. Reméltem, hogy nem zavarja az érintésem, nem akartam indiszkrét lenni, egyszerűen csak úgy éreztem, biztos szüksége van egy kis vállveregetésre. Nehéz múltja lehetett… - De kíváncsi vagyok az emberek elhasználnák-e ezt a lehetőséget. Biztos lenne olyan, aki addig halogatná, míg meg nem hal ő is, vagy pedig lenne olyan, aki túl hamar megy át, és aztán utána egyfolytában sóvárogni kezdene, hogy csak mégegyszer. De nem lehet, mert ha ottmaradnánk, halovány alakká kezdenénk válni. Hát, egy kicsit komor lenne az én mesém azt hiszem. A tiéd sokkal jobban hangzik – nevetett fel végül, amivel meglepett, hiszen az előbb még annyira komolynak tűnt. Nem tudtam, hogy rákérdezzek-e arra, mi történt vele, hogy szeretne-e róla beszélni, vagy sem… Maradtam inkább a meséje oltalmazó takarója alatt, biztos, ami biztos.
- Nekem tetszik ez a mese – mosolyogtam rá. – Én nagyanyót és nagyapót látogatnám meg, meg Diót, a kutyusomat… Ők voltak a legjobb barátaim, de sajnos már egyikük sem él…Azt meg lehetne választani, hogy hol találkoznánk a túlvilágon? Egyáltalán hogy nézhet ki a túlvilág? Ha lehetne választani, akkor én legszívesebben Nagyanyóék kertjében találkoznék velük... Együtt leülnénk a verandára, hideg, házi eperszörpöt innánk és kártyáznánk.... Dió meg közben ott szaladgálna körülöttünk, ha meg kifáradna, mellénk feküdne, hogy jól megdögönyözzük- mondtam elérzékenyülve, picit könnytől csillogó szemmel, aztán mélyen Jason szemébe nézve kiböktem, ami foglalkoztatott. Mégsem tudtam megállni, pedig akartam… Hiába, ilyen voltam, ami a szívemen volt, az előbb-utóbb a számon is.
- Te kit látogatnál meg? És mikor? Meg hol?
Naplózva

Jason Bright
Eltávozott karakter
*****


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 06. 19. - 11:09:56 »
+1

title:
Te milyen mesében szeretnél szerepelni?

2001. április 22.; Roxfort; Borzodó; Helga portréja mellett; túl puha párna
play with: Nira


Szeretem az emberek nevetését. A boldogság jó dolog, még ha csak egy pillanatig is tart. Mások örömét ládni mindig jó érzés, azzal együtt, hogy az én történetem csal mosolyt az arcukra. Ez jól esett mindig is. Bár alapvetően jókedvem van ésvidám természetem valahogy mágis úgyérzem, hogy ez a fajta vidámság csak árnyéka egy régi Jasonnek, aki akkor volt a legboldogabb, amikor még élt a három legjobb barátja. Értük érdemes volt vidámnak lenni, érdemes volt mindig kitalálni valami hülyeséget. De igazából azt szerettem a legjobban látni, amikor Frisa elmosolyodott és felnevetett. Szerettem felidézni a hangját, a srcácok hangját, de az emlék annyira keserű volt, mert a tudatot nem mosták el. Azt a tudatot nem, hogy sosem fognak megszólalni. Nira nevetése azonban rövid időre messzebb sodorja a komor felhőket felettem, és én vigyorogva pillantok rá.
- Igen… ez szuper mese lenne…  Nagyon köszönöm Jason! Megnézném anyát sárkánylovasként! Nehéz elképzelni, mert a seprűtől is retteg! Képzeld, képtelen megérteni, hogy én hogy merek egyáltalán kviddicsezni
- Ugyan már, nem egy nagy dolog ez - mondom zavaromban elvörösödve. Mindig zavarba jövök, ha valaki valami miatt megdícsér, de igazából mindnen amit mesélek vagy teszek sosem tartom különösebben méltónak arra, hogy tényleg megdícsérjenek. Csak teszem amit jónak gondolok. - A repülés tényleg félelmetes - bólogatok, de minden tiszteletem azoké akik képesek azokon a kényelmetlen seprűkön repkedni miközben mindenfelől támadnak a labdák, meg az agresszív játékosok. Nem vagyok kifejezetten gyáva, bár bátor sem, csak kíváncsi. Inkább a vszélyes helyzetekbe is a kíváncsiság visz bele, de a repkedés valahogy sosem vonzott. Viszont elismerően vigyorgok Nirára, amiért kviddicsezik. - Téged mi vonz annyira a repülésben? - kérdezem őszinte kíváncsisággal.
- Nekem tetszik ez a mese. Én nagyanyót és nagyapót látogatnám meg, meg Diót, a kutyusomat… Ők voltak a legjobb barátaim, de sajnos már egyikük sem él…Azt meg lehetne választani, hogy hol találkoznánk a túlvilágon? Egyáltalán hogy nézhet ki a túlvilág? Ha lehetne választani, akkor én legszívesebben Nagyanyóék kertjében találkoznék velük... Együtt leülnénk a verandára, hideg, házi eperszörpöt innánk és kártyáznánk.... Dió meg közben ott szaladgálna körülöttünk, ha meg kifáradna, mellénk feküdne, hogy jól megdögönyözzük.
- Én úgy képzelem el a túlvilágot, hogy mindenki számára egy olyan hely lesz, ami neki a legkedvesebb. Valahogy akik meghaltak csak megérdemelnek egy olyan helyet, ahol boldogan lehetnek - válaszolom elgondolkodva. - Szóval a túlvilág lehet folyton változik, attól függően, hogy milyennek szeretnék ők látni. Vagy pedig mi, ha meglátogathatnánk őket. Nagyon szép képnek tűnik ez a kert. Olyan nyugalmasnak - bólogatok elgondolkodva ahogy képzeletemben megjelenik Nira amint azon a helyen van a nagymamájával és a kutyusával.
Közben belepislogok Nira szemébe és lassan érzem, hogy elvörösödöm. A lányok mindig zavarba hoznak, és én akkor teljesen felsülök. Nem vélatlanül nem vesznek komolyan, de szerencsére - vagy nem szerencsére - a vörösségem helyett egy másik téma dobódik fel.
- Te kit látogatnál meg? És mikor? Meg hol? - erre elkapom a tekintetemet és egy ideig hosszan bámulom a szemben lévő falat. Lehunyom a szemem és szinte feldereng az  apillanat, amikor kint ültünk a szabadban, és meséltem nekik a Parkról.
- Tudod, egyszer meséltem a legjobb barátaimnak egy helyről. Csodaparknak hívtam, és egy olyan park volt, ahol minden szuper dolog volt. Több fle ízű csokibéka, meg egy hatalmas vidámpark, ahol az ember csak játszani tud, és minden olyan tökéletes. Ők most már egészen biztosan ott játszanak, együtt, mind a hárman. Szeretném megkérdezni tőlük, hogy milyen izűek ott a csokibékák, hogy az örökmözgó körhintáról hogyan szállnak le... Megígértem nekik, hogynem hagyom abba a mesélést. Akkor látogatnám meg őket, amikor felnőttem, és talán kiadtam egy könyvet. És akkor látnák, hogy betartottam azt amit megígértem.
Nagyon sóhajtok, de nem akarom, hogy Nira lássa rajtam, mennyire nyomaszt a kérdés, és a válasz, és az emlékek. Amúgy is megígértem nekik, hogy ugyan olyan maradok, mint eddig, úgyhogy mosolyogva vosszapillantok a lányra.
- Egszer talán... Tudni fogok róluk is írni egy történetet.
De most még nem megy.
Naplózva


Niraniel Ays
Hugrabug
*


*Trouble magnet*

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 06. 26. - 10:06:23 »
+1

Érzelmi hullámvasút, amire nem váltottam jegyet



to; Jason
2001. április 22.


- A repülés tényleg félelmetes – vallotta be Jason, mire elmosolyodtam. Annyira érdekes srác volt, igazából nem lepett meg, hogy ezt mondja, mert amennyire eddig megismertem, láthatóan teljesen másképp volt bekötve, mint mások. - Téged mi vonz annyira a repülésben? – kérdezte meg aztán. Behunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy repülök, csak ezután válaszoltam.
- Hát, tudod, olyankor szabad vagyok… Elrepülök… és eltörpül minden gond – vallottam be. – Meg ez az egyetlen helyzet, amikor tudom, mit csinálok, és annak pontos célja van… Máskor úgy érzem, hogy csak tengek-lengek az életemben. A seprűn viszont magabiztos vagyok és boldog – vontam meg a vállam. – Neked mi a félelmetes benne? – kérdeztem vissza én is, mert nagyon érdekelt, mit fog erre mondani.
- Én úgy képzelem el a túlvilágot, hogy mindenki számára egy olyan hely lesz, ami neki a legkedvesebb. Valahogy akik meghaltak csak megérdemelnek egy olyan helyet, ahol boldogan lehetnek. Szóval a túlvilág lehet folyton változik, attól függően, hogy milyennek szeretnék ők látni. Vagy pedig mi, ha meglátogathatnánk őket. Nagyon szép képnek tűnik ez a kert. Olyan nyugalmasnak – felelte elgondolkodva. Nagyon tetszett, amit mondott, ettől valahogy jobb kedvre derültem.
- Igen, tényleg nagyon nyugodt hely volt... - idéztem fel magamban ismét Nagyanyóek kertjét. - Hmmm… ez tök szuper lenne… olyan, mint egy túlvilági Szükség szobája… - mosolyogtam Jasonre, aki valamiért zavarba jött, legalábbis erre következtettem abból, hogy elpirult egy kicsit. Nem akartam zavarba hozni ezzel az egésszel, a darabokra hullott életem drámájával, de úgy látszik, mégis sikerült. Reméltem, hogy hamar túllendülünk ezen és elmúlik a zavara.
A következő kérdésemmel igyekeztem elterelni a témát, de ahogy kimondtam, és félre nézett, rájöttem, hogy talán ez csak olaj volt a tűzre. Elég indiszkrét kérdés volt, az az igazság… Maga az egész beszélgetés olyan elvont volt és szokatlan, hogy nehéz is volt megfogalmazni, hogyan jutottunk el pár perc alatt a szia-sziától odáig, hogy arról mesélünk egymásnak, melyik szerettünkkel töltenénk el egy napot, ha még élne. Egy kicsit zavarba jöttem én is ettől a mély beszélgetéstől, de közben hihetetlenül jól is esett így megnyílni valakinek. Talán még soha életemben nem történt ilyen velem. Sőt, egészen biztos…
- Tudod, egyszer meséltem a legjobb barátaimnak egy helyről. Csodaparknak hívtam, és egy olyan park volt, ahol minden szuper dolog volt. Több fle ízű csokibéka, meg egy hatalmas vidámpark, ahol az ember csak játszani tud, és minden olyan tökéletes. Ők most már egészen biztosan ott játszanak, együtt, mind a hárman. Szeretném megkérdezni tőlük, hogy milyen izűek ott a csokibékák, hogy az örökmözgó körhintáról hogyan szállnak le... Megígértem nekik, hogynem hagyom abba a mesélést. Akkor látogatnám meg őket, amikor felnőttem, és talán kiadtam egy könyvet. És akkor látnák, hogy betartottam azt amit megígértem – sóhajtott egyet gondterhelten, és már vigasztalni akartam volna, mikor váratlanul rám mosolygott.
- Egszer talán... Tudni fogok róluk is írni egy történetet – mondta bizakodóan, mire megveregettem a vállát.
– Biztosan… Az alapján, amit eddig meséltél róluk, nagyon közel állhattatok egymáshoz… Szeretnél még mesélni róluk? Hogy hogy hívták őket, milyenek voltak? – néztem rá félszegen. – De persze ha nem szeretnél, azt is megértem. Ahogy elnéztem Jasont nem lehetett könnyű neki a halott barátairól beszélni… Szerettem volna meghallgatni, ha ezzel könnyíteni tud a lelkén, de nem akartam túl sok sem lenni. Nem tartozott rám a fájdalma, hiszen csak egy idegen voltam, de néha épp az idegeneknek a legegyszerűbb kiönteni a szívünket és elmondani, ami fáj, nem igaz?
- Ez a csodapark különben tényleg létezik? Merre van? Szívesen elmennék oda egyszer... - néztem mélyen Jason szemeibe.
Naplózva

Jason Bright
Eltávozott karakter
*****


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 07. 04. - 11:30:16 »
+1

title:
Te milyen mesében szeretnél szerepelni?

2001. április 22.; Roxfort; Borzodó; Helga portréja mellett; túl puha párna
play with: Nira


Sosem gondolkodtam el azon, hogy seprűre üljek, habár otthon szerettem azon fantáziálgatni, hogy én most sárkányharcos vagyok és megmentem a gonosz varázslóktól a világot a sárkányharcos öcsémmel és húgommal együtt. Szeretem a testvéreimet, és legalább a barátaim halála óta ők az egyetlenek, akik egy ideig tartották bennem azt a gyermeki lelkesedést, hogy meséljek. Még a Fridának tett ígéretem ellenére is nagyon nehéz volt folytatni. A történetek meghalnak, és nem érnek semmit, ha nem hallgatják meg őket. És otthon anya nem kifejezetten rajongott azért, mert meséltem neki. Mindig veszekedett velem, hogy nem járok a földön. Legalább a féltestvéreim miatt megőrizhettem magamban egy gyereket, akit bármikor elő tudok húzni, hogy ha kell.
- Hát, tudod, olyankor szabad vagyok… Elrepülök… és eltörpül minden gond. Meg ez az egyetlen helyzet, amikor tudom, mit csinálok, és annak pontos célja van… Máskor úgy érzem, hogy csak tengek-lengek az életemben. A seprűn viszont magabiztos vagyok és boldog.
Elgondolkodva bólogatok, ahogy ezt mondja, majd megigazítom a szemüvegemet is közben.
- Az jó dolog, ha az ember talál egy célt, és akkor már minden értelmet nyer az életében.
– Neked mi a félelmetes benne? - erre egy kicsit elgondolkodok.
- Nem is tudom. Bár sosem vagyok két lábbal a földön, olyan messzire elrugaszkodni egy seprűvel. Mi van, ha egyszer sose tudok róla leszállni, és a szél esodor valahova nagyon messze? - merengek el. Elsodor a túlvilágra és onnan már csak pislogok, és nézem az életet egy láthattalan falon túlról. Talán gyerekes ez a gondolat, de mégis félek ettől. És még a találkozás Fridáékkal... Nem tudnék még most a szemükbe nézni. Amíg fel nem növök helyettük. Amíg az álmukat meg nem valósítom.
Igazából elég elvont gyerek vagyok. Szeretek merengeni az élet dolgain és furcsaságain, kitalálni hozzájuk ezt-azt, hogy aztán elmesélhessem a többieknek, vagy  atestvéreimnek. Igazából nem vagyok az a fajta srác akinek vannak legjobb barátai, mindenkit kedvelek, aki nem szór rám halálos átkot, és azt hiszem bár sokan dilisnak tartanak csak eltűrnek maguk mellett. Alapvetően hiszek az emberi jóságban is, és abban, hogy nem minden ember gonosz. Valahogy az túlságosan sötétté tenné azt a világot, amiben Adamék szerettek élni, és amiben most az öcsém és a húgom él. És ha más nincs, hát a történetekkel mindig széppé lehet tenni a rosszat.
Nirára nézve lárom, hogy zavarba hozza az, hogy ilyet kérdez tőlem, de nem is az ő hibája ez. Igazából nem nagyon tudhatta, hogy mi is történt velem... Velük... Velünk, úgyhogy igyekszem a lehető legjobb arcomat vágni hozzá, Azt hiszem a bőgésen már túllendültem, szóval ettől nem félek. Meg sírni egy lány előtt kifejezetten kellemetlen lenne. Mondjuk egy fiú előtt még inkább.
- Biztosan… Az alapján, amit eddig meséltél róluk, nagyon közel állhattatok egymáshoz… Szeretnél még mesélni róluk? Hogy hogy hívták őket, milyenek voltak? – Elmosolyodom a vállba veregetésre. De igazából én sem szeretném Nirát leterhelni a saját árnyékaimmal. Pontosabban a legjobb barátaim árnyékaival. Aztán hümmögve elgondolkodom. Nem meséltem róluk még senkinek. Talán Frida váratlan halála '98-ban kissé felkavarta a vizet, hiszen aután lett beteg, hogy őt  is elkapták az idebent garázdálkodó halálfalók. Nem mindenki élte túl a kínzásokat, Frida olyan kis zsenge, törékeny lány volt. Beleharapok az ajkamba. Rápislogok Nirára. Igazából nem hiszem, hogy ismerte őket, majdnem mind a négyen más házba tartoztunk, és azt hiszem egy évvel alattam is jár. De ha arról a napról nem is beszélek, róluk lehet, nem?
- Egy kisvárosban nőttek fel. Első évben találkoztam velük, egy vonatfülkében utaztunk. Én voltam a negyedik idegen, aki hozzájuk csapódott, de mégis elsőre befogadtak maguk közzé. Adam Griffendéles volt, és imádott a konyhából nasikat szerezni. Olyan volt mint egy medvebocs, nagy nyugodt, és egyfolytában meg akart védeni mindenkit. Frida és Robin Hollóhátba kerültek. Okosak voltak, Robin olyan hűvös volt és büszke, sose vallotta volna be, hogy kedvel minket, de nem is kellett mert tudtuk. Mindig a csillagászaton agyalt, a nagy törvényeket. Frida meg... Frida volt - fejezem be sóhajtva. Róla tényleg nem tudok ennél többet mondani. Túlságosan szerettem. pedig csak 12-13 évesek voltunk.
- Ez a csodapark különben tényleg létezik? Merre van? Szívesen elmennék oda egyszer... - erre haloványan elvigyorodom.
- Csodapark egy hely, ahova sokszor elmenekültem. Idősebb fejjel azt gondolom inkább egy szimbólum. Egy hely, ahova lehet menni, ahol örökre gyerekek lehetünk - válaszolok merengve. - Talán ott van mindekiben... de bocsi, kicsit elszállt vagyok ilyen téren - vigyorgom rá szélesebben is. - Nem akarlak untatni vagy ilyenek. Amúgy is sokat meséltem magamról. Szóval szívesen meghallgatok rólad bármit amit mondjuk el szeretnél mondani - dönnyögöm, majd én is rápislogok a szemüvegem mögül.
Naplózva


Niraniel Ays
Hugrabug
*


*Trouble magnet*

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 07. 14. - 19:16:01 »
+1

Érzelmi hullámvasút, amire nem váltottam jegyet



to; Jason
2001. április 22.


Jasonnek igaza volt, amikor a cél jelentőségéről beszélt. Igen, engem azt hiszem évek óta épp a kviddics mentett meg a teljes nihilltől. Bár a Beauxbatonsban nem kerültem be a kezdp csapatba, mert utáltak a csapattársaim, attól még életmentő volt számomra az a heti két-három óra, amikor vállt-vállnak vetve küzdöttem a többiekkel. Amikor kiadhattam a felgyülemlett feszültséget, amiből aztán volt bőven…
- Nem is tudom. Bár sosem vagyok két lábbal a földön, olyan messzire elrugaszkodni egy seprűvel. Mi van, ha egyszer sose tudok róla leszállni, és a szél esodor valahova nagyon messze? – válaszolta Jason, és erre nem nagyon tudtam ellenérvet mondani… Ez valóban megeshet bárkivel, aki nem ura a seprűnek… Anyámmal seprű nélkül is megesett már nem egyszer, hogy elvesztette a kontrollt és elrepült valahová nagyon-nagyon messzire, ahonnan talán sosem tért teljesen vissza. Még ha úgy is látszott, hogy ura a helyzetnek, az sem tartott sokáig, hamar kiderült, hogy milyen törékeny… hogy milyen hamar szét tudna esni. – Megértelek – mondtam szűkszavúan, mert nem igen tudtam mást mondani erre. Igen, volt valami nagyon veszélyes abban, ha az ember repült. Pontosan az, hogy utána a földön állás, a valóság már egyáltalán nem tűnt kielégítőnek. Ezt az érzést nagyon jól ismertem. Valamiért úgy éreztem, Jasonnek hasonló menekülőútvonalat jelentenek a történetei, mint nekem a kviddics. Kiutat egy száraz, fájdalmas valóságból… ami esetemben aggodalommal volt megmérgezve, Jasont tekintve pedig gyásszal...
- Egy kisvárosban nőttek fel. Első évben találkoztam velük, egy vonatfülkében utaztunk. Én voltam a negyedik idegen, aki hozzájuk csapódott, de mégis elsőre befogadtak maguk közzé. Adam Griffendéles volt, és imádott a konyhából nasikat szerezni. Olyan volt mint egy medvebocs, nagy nyugodt, és egyfolytában meg akart védeni mindenkit. Frida és Robin Hollóhátba kerültek. Okosak voltak, Robin olyan hűvös volt és büszke, sose vallotta volna be, hogy kedvel minket, de nem is kellett mert tudtuk. Mindig a csillagászaton agyalt, a nagy törvényeket. Frida meg... Frida volt – hangzott el a történet, amely egyfajta vallomásnak is beillett. Amikor Fridát említette, nagyon mély szeretet és fájdalom kettősét véltem látni Jason szemében. Fájt látni, hogy ennyire hiányoznak neki a barátai… és talán… a szerelme is.
– Hmmm… Nagyon különlegesek lehettek... Borzasztó nehéz lehet nélkülük… - mondtam halkan. Nem voltam túl jó a vigasztalásban, ezt már régóta tudtam magamról, és nem akartam még jobban elszomorítani Jasont, így sajnos csak ennyire futotta tőlem. De szerencsére nem maradt sokáig szomorú a hangulat, ahogy Jason Csodaparkról mesélt, ismét kivirult. Pontosan értettem, hogy miről beszélt…
- Igen… értelek… azt hiszem, bennem is ott volt mindig is…. Csak én máshogy képzeltem el. Sokszor álmodtam vele. Ez egy olyan kuckó volt, ami egy szőnyeg alatt volt, és csak azok tudtak odajutni, akik tudták, hogy ott van. Menedéket jelentett minden fájdalmas és nehéz dolog elől… És telis-tele volt színes, vidám festményekkel, játékokkal és nasikkal – jutott eszembe az emlékkép, amit oly régóta őrizgettem magamban.
– Tudod, tényleg annyira jó lenne elmenni oda egyszer… Szerinted lehetséges lenne így, éber állapotban is? Mert nekem mindig csak álmomban sikerült… - néztem rá kissé félszegen. Reméltem, hogy nem néz hülyének, amiért egy ennyire fiktív helyre szeretnék eljutni.
- Amúgy ezen kívül nem nagyon van semmi érdekes velem kapcsolatban – vontam vállat.
– Tulajdonképpen csak a túlélésre játszom nap, mint nap… Elég nehezen viselem mostanában a családomat. A szüleim pár éve váltak el és eléggé áll a bál még most is...- vallottam be őszintén. - Na és veled mi a helyzet ilyen téren? - kérdeztem vissza.
Naplózva

Jason Bright
Eltávozott karakter
*****


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 07. 24. - 13:41:40 »
+1

title:
Te milyen mesében szeretnél szerepelni?

2001. április 22.; Roxfort; Borzodó; Helga portréja mellett; túl puha párna
play with: Nira


Fura beszélni róluk. Mármint az egészben az a múlt idő zavar. Mert ők nem érdemelték meg ezt. Nem érdemelték meg  a halált, sem azt, hogy egymás után hulljanak el, mintha eleve el lenne rendelve. Ezt annyira nem tartom helyesnek, és még csak fel sem tűnt senkinek a hiányuk, csak nekem és a szülőknek. Az elfeledés a legrosszabb, ami csak egy halottal történhet, és én nem akarom, hogy ők nyomtalanul és céltalanul eltűnjenek innen. Ezért szeretnék írni róluk, mert nem lehet, hogy csak ennyi volt. Annyi minden történhetett volna még velünk. De Legalább a mesékben halhatatlanok, és örökké kalandozhatnak. Én meg mint narrátor kísérem őket szemmel ott, pont úgy ahogy ők figyelnek engem. Legalább is szeretném azt hinni, hogy figyelnek.
Egy sóhaj kíséretében hátra dőlök, és rápillantok a mellettem ülő barna hajú lányra. Igazán nem akartam, hogy ennyire elvegyem a kedvét az élettől, és még csak nem is mondtam ki igazán, hogy meghaltak. Bár azt hiszem érezhető volt. De kimondani sose mondtam ki, akkor csak még valóságosabb lenne. Úgy pedig még jobban fájna.
- Igen… értelek… azt hiszem, bennem is ott volt mindig is…. Csak én máshogy képzeltem el. Sokszor álmodtam vele. Ez egy olyan kuckó volt, ami egy szőnyeg alatt volt, és csak azok tudtak odajutni, akik tudták, hogy ott van. Menedéket jelentett minden fájdalmas és nehéz dolog elől… És telis-tele volt színes, vidám festményekkel, játékokkal és nasikkal.
Csak bólogatok, igazából nem várt fordulat ez a lelkizős téma. Nem mintha nem lennék az, túlságosan érzelmes vagyok egyébként. De szeretem kiélni azt amit éppen akkor abban a pillanatban érzek. A boldogságot, a szomorúságot. Így sokkal felszabadultabb lehetek, még akkor is, ha a szívem elszorul néha a fájdalomtól.
- Az menő hely lehet - válaszolok egy vigyor társaságában. - Az a hely, ahova csak te tudod a bejáratot, biztonságot ad - bólogatok nagy bölcsen.
- Tudod, tényleg annyira jó lenne elmenni oda egyszer… Szerinted lehetséges lenne így, éber állapotban is? Mert nekem mindig csak álmomban sikerült… - esetlenül megveregetem a vállát. Én is mindig csak a fiktív helyekre vágyódom, mintha ez a világ olyan szürke lenne. De teljesen megértem miért vágyik erre Nira.
- Talán egyszer tényleg találunk egy olyan helyet, ami ehhez hasonlít. Ahol az érezzük, hogy minden békés és tökéletes - válaszolom merengve. Én is mindennél jobban vágytam valami ilyesmire.
– Tulajdonképpen csak a túlélésre játszom nap, mint nap… Elég nehezen viselem mostanában a családomat. A szüleim pár éve váltak el és eléggé áll a bál még most is... Na és veled mi a helyzet ilyen téren?
- Óóó, a válás - húzom el a számat. Igazából egészen kellemetlen volt erre gondolni, mert miattam dobta ki anya apát, mert megláttom, hogy elment egy fiatal nővel abba a love hotelbe a város szélén, én meg azt hittem valami hülye mesebeli helyszín. Nem igazán tudom mit mondjak erre, azt hogy így bitos jobb, nem lenne jő ötlet, mert nem volt jobb neki. - Hát, legalább a Roxfortban messze vagy a vihartól - bököm ki szellemesen
- Nekem is elváltak a szüleim. Anya kidobta a házból, mert már akkor egy nővel volt apa... De nem hibáztatom. És van két szuper féltestvérem. Theodora hat, Tyler meg már öt éves. örülök hogy így lettek testvéreim, sokkal izgalmasabb úgy minden. Bár csak augusztusban láthatom őket... És Carola nem tudja, hogy apa meg én varázslók vagyunk. Azt hiszik, hogy valami bentlakásos suliba járok - magyarázom, majd elvigyorodom. - Na és neked? Van testvéred?
Naplózva


Niraniel Ays
Hugrabug
*


*Trouble magnet*

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 08. 03. - 07:05:51 »
0

Érzelmi hullámvasút, amire nem váltottam jegyet



to; Jason
2001. április 22.


- Az menő hely lehet. Az a hely, ahova csak te tudod a bejáratot, biztonságot ad – válaszolta Jason, és én mosolyogva bólintottam. Igen, így volt, bármikor jutottam oda képzeleteim lágy ölén, biztonságban éreztem magam. Talán a valóságtól, a felnőtt világtól nyújtott menedéket számomra ez a hely? Vagy a családomtól? Esetleg anyám őrületétől? Valószínűleg. Annyira jól esett, hogy Jason nem nevetett ki a következő kérdésemért sem… - Talán egyszer tényleg találunk egy olyan helyet, ami ehhez hasonlít. Ahol az érezzük, hogy minden békés és tökéletes – mondta megnyugtatóan. – Az olyan jó lenne – sóhajtottam egy nagyot, hisz annyira jól esett beleélnem magam ebbe a lehetőségbe. Jason minden szava arany volt, ahogy a szüleim válására reagált az is… Nem akart okoskodni, hogy majd így jobb lesz nekem, csak egyszerűen, megértően annyit mondott: - Hát, legalább a Roxfortban messze vagy a vihartól – felelte, s én önkéntelenül is összekulcsoltam a két kezem, míg válaszoltam. Mintha így leltem volna biztonságra megint. Igazság szerint volt egy rossz szokásom, állandóan tördeltem az ujjaimat, és éppen erről próbáltam leszokni. Bármikor, mikor rákezdtem volna, inkább összekulcsoltam az ujjaim, és erősen megszorítottam, hogy levezessem a feszültséget, de ne úgy, ahogy korábban. Az edző szerint ugyanis az ujjtördelés nem tesz jót az ízületeknek, és hajtóként nekem nagyon is szükségem volt a kezeim épségére. – Igen… amíg a tanév tart... Tudod nekem ez a hely lassan kezd tényleg az otthonommá válni. Őszintén szólva nincs túl sok kedvem a nyári szünethez és ahhoz, hogy hol apámnál legyek magányos, hol anyámra kelljen vigyázni, aki nincs túl jó bőrben mostanában… Na de nem akarom ám rád önteni a családi gondjaimat… - hallgattam el hirtelen, mert úgy éreztem, kezd sok lenni ez az egész, és különben is lassan készülődni kellett a kviddics edzésemre. Inkább Jasonre tereltem hát a szót.
- Nekem is elváltak a szüleim. Anya kidobta a házból, mert már akkor egy nővel volt apa... De nem hibáztatom. És van két szuper féltestvérem. Theodora hat, Tyler meg már öt éves. Örülök hogy így lettek testvéreim, sokkal izgalmasabb úgy minden. Bár csak augusztusban láthatom őket... És Carola nem tudja, hogy apa meg én varázslók vagyunk. Azt hiszik, hogy valami bentlakásos suliba járok. Na és neked? Van testvéred? – árulta el Jason, én meg együttérzőn megszorítottam a vállát. – Jajj, nagyon sajnálom… Ezek szerint hasonló cipőben járunk… Csak annyit mondhatok, kitartást! Nekem egy nővérem van, Rebecca. Korábban nem igazán voltunk jóban, mert annyira mások vagyunk… folyton veszekedtünk. De a válás valahogy közelebb hozott minket egymáshoz. Talán miatta azért mégis várom egy kicsit a nyári szünetet – vallottam be, aztán a klubhelyiségben lévő órára néztem, ami vészesen közeledett a 11 óra felé, amikor is nekem már lent kéne melegítenem a pályán.
– Ne haragudj Jason, de rohannom kell, mindjárt kviddicsedzésem lesz! Nagyon jó volt veled beszélgetni, ha van kedved, máskor is megismételhetnénk – mosolyogtam rá melegen, aztán egy gyors puszit nyomtam az arcára és kiszaladtam a klubhelyiségből, le a pályára, ahol az én valódi menedékhelyem várt rám.

Nagyon köszönöm a játékot! *.*
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 20. - 05:56:26
Az oldal 0.135 másodperc alatt készült el 51 lekéréssel.