Gyengélkedő

Ez az a hely, ahova azon diákok kerültek, akik megbetegedtek, megsérültek, vagy bármi hasonló. Madame Poppy Pomfrey a Roxfort gyógyítója, nem ismer lehetetlent, elvégre növesztett már vissza csontot, de kezelt már vérfarkas-harapást is. Ő látja el a diákokat a szükség óráján…

[előzmény]

előzmény

6/5/2001
● TESÓ ●
⭃ Öhh jól vagyok, tényleg ⥷

tükörképem

Hold on, hold tight, it's not your turn to die yet
So long, goodnight, there's not always tomorrow
Hold on, hold tight, it's not your turn to die yet
So long, goodnight, goodnight, goodnight

Furák voltunk mi mind a ketten, mindig is. Valahogy te túlságosan is sokat merengtél, és engem idegesített, mert azt látam, hogy rossz a kedved, azt láttam, hogy egyedül akartál belesüppedni a magányodba, és azt láttam belehajszolod magad abba, hogy te benned mennyi minden máshogy működik. Nem szerettem, hogy ilyen voltál, és igazából csak azt akartam, hogy ellegyünk, hogy még ha annyit is verekedünk, és veszekedtünk jó testvéred akartam lenni, aki nem engedi el a kezed, aki nem enged belesüppedni a saját mocsaradba, mert ott állok melletted egy lapáttal a kezemben, és laptolom el körülötted a sok szarságot, amiket saját magad generálsz.
Azt akartad, hogy ne lássam, ugye? Hogy ne érezzem azt a maró feketeséget, ami téged emésztett? pedig minél többször emeltem rád a tekintetem annál jobban éreztem, de valahogy mégsem teljesen. Mert volt egy olyan pontod, ahova én is szinte alig láttam el. És ezt mindig is gyűlöltem magamban. Hogy nem ismerhettelek eléggé, pedig baszki a másik felem vagy. De csak jobban kellett volna próbálkoznom, és más utakat keresni, kellett volna nekem is az a sok terv, amikben te mindig dúskáltál.
És akkor láttam azt a darabot belőled, amit szinte sosem akartad, hogy észre vegyek. Ahogy ott kiengedted magadból azt a féktelen és vad tüzet, ahogy ott láttam, és éreztem, ahogy viaskodsz magadban és pulzál benned valami elképesztően gépies és nyomorult fekete erő, ahogy próbálsz józan maradni és ahogy magaddal megvívod a faszom se tudja hanyadik csatádat, én meg megint csak bámulni tudtalak. Féltem-e tőled? Nem, én nem félek tőled, mert bármit teszel, ugyan úgy kibaszottul a tetvérem maradsz. Ugye tudod? Annyira rossz testvéred voltam, Aiden. Annyira el akartam hitetni magammal, hogy meg akarlak menteni, de közben mit tettem veled?
Semmit.
Semmit.
Semmit.
És ahogy a vörös átok képe villani kezd, Aiden felé megint ezer dologra gondolok. Hogy talán a legtöbb görcsös éjszakai fájdalom, a te fájdalmad volt. Hogy valahol voltál a semmi közepén, egyedül, magadra hagyva, és megtalálhattak és kínozhattak. Hogy akkor sem akartalak megkeresni. Hogy akkor sem akartam elhinni, hogy életben vagy.
Mert mindig rád támaszkodtam, mert gyenge voltam.
Minden fekete.
Tudom. Én sem látom a napot. De talán a te fejed felett egyszer el tudom egy picit seperni azokat a kibaszott felhőket, Aiden.
Aztán egyszer csak vége ennek az egész szarnak, nem marad más, csak a lüktető, gennyes fájdalom, és a saját magam gyávaságának kurva nagy súlya. Mert már megint megmentettél. Ahogy mindig is. De megragadod a nyakam és tolsz is kifelé az utcára, én meg félig duzzogva, félig talán beismerve azt, hogy jah hát bocs, megint elszaladt velem a seprű, hagyom, hogy húzz.
- Rohadtul idióta vagy. Ha mégegyszer megpróbálsz valami ilyesmit... Ne tedd, Benjamin. Kibaszottul ne - tudom, hogy mire érted, úgyhogy csak beleegyezően felsóhajtok.
- Jól van, eskü megígérem - lapogatom hátba az ép kezemmel. - De azért te se, okés? - bámulok rád. Inkább gonodld át kérszer, hogy akarsz-e sülthúst sütni random emberekből meg ilyenek. Ha pedig nagyon ölni akarsz, inkább dobj nekik nevetőgörcs átkot, hátha közben lehiggadsz. Persze tudom, hogy nem ilyen kurva egyszerű, és csak én vagyok rohadt béna a szűklátásommal, de nem akarom látni, hogy monjduk előttem őrülsz meg. Mert hiába akarod magadról elhitetni, te nem vagy az. Csak Aiden vagy. Aztán úgy hátba vágsz, hogy azt hiszem kiköüöm a tüdőmmel együtt még a csontszilánkokat is a vállamból.
- Tetszett, tesó, tetszett.
Erre annyira meglepődtem, hogy meg feledtekztem még a vállamról is, csak rábámultam, hogy mi. De aztán szélesen elvigyorodtam, és csak azért is beleboxoltam a karodba.
- Volt kitől tanulnom - mondom, némi büszkeséggel a hangomban, de úgy is tudod, hogy ezzel rád vagyok büszke. Mert ha azt vesszük tényleg csak azt néztem, hogyan leszel egyre ersőebb én meg csak egy nagyszájú, de rohadt gyenge srác maradtam. De olyan nevetségesen röhejesek vagyunk nem? Ennyi év kellett ahoz, hogy idáig eljussunk.
Bebotorkáltunk a suli falai közzé, és valahogy ahog egymás mellett lépkedtünk annyi minden eszembe jutott. Azok az összevigyorgások, azok a veszekedések, az, hogy téged szidtalak a háztársaim előtt, hogy már megint bántottál egy sárvérűt, az, hogy szekálni kezdtek a Griffendélesek, miközben olvastál, azt mondták, hogy szar alak vagy, én meg hallottam és mindekinek bevertem a képét. Csak én szidhattalak téged. Eszembe jutott, hogy Matt megbűvölt egy gurkót én meg seprűn menekülve beléd repültem azona hülye fahídon, és magammal rángattalak még ha ordítottál is mérgedben, hogy neked ehhez semmi közöd.
És az is eszembe jutott, hogy bertél úgy istenigazából szarrá, szinte minden csontomat eltörve. De egyedül a jobb kezemet hagytad mindig békén. Annyira barom voltam, Aiden. De most itt az idő, hogy mindent jóvá tegyek, oké? Komolyan jóvá teszem, hogy magadra hagytalak.
Beértünk a gyengélkedőbe, ahol már ott vergődtek Madam Pomfrey társaságában a Mardekárosok, de amint megláttak minket meg sem várva azt, hogy a Madam befejezze a dolgát kirohantak.
- Mr. Fraser, már megint mi a fészkes fenét csinált? Az utóbbi időben már megint nem ül nyugton a fenekén én mondom magának, hogy... - sietett felénk háborogva de aztán megtorpant a gyengélkedő közepén és egyszerűen elsikoltotta magát. - ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - aztán, mintha csak megrémítette volna a hangja, be is csukta a száját, miközben hol rám, hol pedig Aidenre bámult. - Mr. Fraser. Maga? Itt? Hogy? Mégis? - motyogta, de aztán csak észre vette a kezemet, ami még mindig csak úgy létezett mint valami hazsontalan kiegészítő, és már újra Madam Pomfrey volt. - Merlin szakállára, hát maga mit csinált? - rikkantotta és már húzott is maga után egy ágyra. - Maga meg... Mr. Fraser... Á, a fenébe is már nem zavarhatom el a hálókörletébe, csináljon amit akar! - legyint, majd magában motyogott valamit arról, hogy: - Azt hittem pályafutásom alatt már semmi nem fog meglepni.
- De öhh, jól vagyok, tényleg - motyogom, miközben fintorogva bámultam rá a furábbnál furább löttyökre, de a Madam csak pörgött és pörgött. Aztán egyszer csak eltűnk és megint magunkra maradtunk, a Gyengélkedő csöndjében.
- Köszi Aiden - motyogtam bele a sötétbe aztán, és dobtam felé egy csokibékát, amit valaki itt hagyott. - Legközelebb én mentelek meg, jó? - vigyorogtam  megint rá.

[2001. május]

Monsters stuck in your head
Monsters under your bed
We are monsters, oh, oh


2001. május
style

Benjamin

Lassacskán felderengnek előttem az iskola sötét, szinte égbe nyúló falai, a tornyok hosszúkás árnya a feketeségben, amely minket is elér. Emlékszem még az első pillantásra. Amikor összeakadt a tekintetünk a Roxfort lehengerlő és hatalmas kastélya, és mintha azt súgta volna: ezaz, Aiden, ide való vagy.
Odavaló lettem volna? Valahogy sehol nem éreztem magam otthon.
Egyértelmű volt, hogy nem egy házba kerülünk Benjaminnal. Már azelőtt, hogy leszálltunk vonatról. Úgy méregettem a vonásait ott, mintha az lett volna az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást. És talán jobb is lett volna... Talán akkor nem fájt volna neked ennyire, Benjamin... De siránkozni már mindig késő, nem igaz?
Lépteim elnehezülnek, és minél közelebb érünk, úgy kezd fojtogatni a levegő is. Három év, de még mindig ugyanazok a falak... Nem, mégsem. Felrémlenek bennem az ostrom rémképei, látom magam előtt a vért és a törmeléket, hallom a halálfalót szívtelen röhögését, a sikítást és ahogy csapkodnak az átkok. Mindent hallok. De talán ezek már nem is az iskola hangjai. Ezek talán a kriptából vannak, onnan szivárogtak ki, pedig reménykedtem, hogy bennragadnak, mert a kripta mindent magába szippant, nem igaz? Talán annyi sötétséget már nem volt képes.
Lépteim alatt megcsikordulnak az ismerős kövek. Szinte dalolnak nekem... De nem hallgatom meg őket. Összehúzom magam előtt a dzsekimet, kezeimet mélyen a zsebembe csúsztatom, és lehajtom a fejem, sajnos kapucnim nincs, hogy azt is a magamra húzzam.
Hát megjöttem.
Nincsenek olyan sokan a folyosón, így talán most lehet vacsora. Éget a vágy, hogy körbenézzek, de nem lehet, szigorúan a földet nézem és Benjamin tornacipőinek orrát, ahogy mellettem lépked, igazából csak ez alapján tájékozódom, ha meg valaki nekemjön, hát nem az én bajom. Én itt csak egy szellem vagyok, egy hús-vér szellem, világos?
El sem hiszem, hogy bejöttem, hogy csak így gondolkodás nélkül bevágtam magam Benjamin után, ahelyett, hogy okos nagytesóként útra engedtem volna magának. Mert hiába nem nézek fel, a falak még mindig ugyanúgy beszélnek hozzám. Érzem, hogy  melyik irányba fordulva lyukadnék ki a Griffendélesek klubhelyiségénél, és szinte hallom a sok forrófejű hangos vinnyogását, ahogy felbukkanok az ajtójukban és Benjamin után követelőzök, valószínűleg azért, mert már megint valami irgalmatlan faszságot csinált. "Úristen, Mardekáros az ajtóban, menjünk neki!" A Griffendélesek nagyrésze mindig is szánalmas volt, túl komolyan vették a két ház közti elképzelt kis ellentétet.
Talán mi is túl komolyan vettük Benjaminnal.
Annyi emlék még így is, pedig nem gyakran merészkedtem át a Nyugati szárnyba, csak ha órám volt itt, vagy tényleg a testvérem után kutattam. És a Gyengélkedő? Ugyan már.
Sajnos arról is túl sok emlékem van, de szinte egyszer sem magam miatt. Nem nehéz megtippelni, melyikünk volt kettőnk közül az idiótább, aki mindig ide juttatta magát valahogy.
Olykor épp miattad, igaz, James?
Belépve a Gyengélkedő ajtaján, egyből megcsap az a szokásos gyógyszer szag, és itt pillantok fel először, hogy a csapat srác fülét-farkát behúzva rohanjon kifelé. Erre csak nehezen tudom visszafogni a vigyort. Duh.
- Mr. Fraser, már megint mi a fészkes fenét csinált? Az utóbbi időben már megint nem ül nyugton a fenekén én mondom magának, hogy... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - Kissé sértetten húzom el a számat, mert természetesen tudom, hogy a sikoly nem szerencsétlen Benny kezének tudható be, hanem nekem, dehát.. ennyire szarul azért csak nem nézek ki, hm? Amúgy is, mindenki tudja, hogy én vagyok a helyesebb iker. Szóval nem tudom, mit kell így kiakadni... - Mr. Fraser. Maga? Itt? Hogy? Mégis?
Sokatmondó pillantással meghúzom a vállamat, valami olyasmit üzenve, hogy "hosszú", aztán inkább csak félmosolyt varázsolok merev arcomra.
- Csodálatos magát ismét látni, Madam! Semmit nem változott az évek alatt, mondja, hogyan csinálja?
De neki addigra feltűnik végre Benjamin keze is, így lehúzza az egyik ágyra, én meg addig odalépek az egyik polchoz, és érdeklődve leemelek egy erős narancssárga színű üvegcsét onnan.
- Maga meg... Mr. Fraser... Á, a fenébe is már nem zavarhatom el a hálókörletébe, csináljon amit akar! - Győzedelmes mosollyal Benjamin felé vigyorgok, aztán visszateszem a helyére az üveget, hogy a mellette nyújtózkodó csontvázzal szemezzek egy pillanatra. Beteg. - Azt hittem pályafutásom alatt már semmi nem fog meglepni...
Unottan várakozok, amíg a Madam mindenféle löttyöt önt Benjaminba, és közben magamban vigyorgok a helyzet abszurdságán. Milyen hétköznapi pillanat volt ez egykor, várni, hogy az asszony egy darabba szedje a testvéremet... Eszembe sem jutott, hogy ez még egyszer megtörténhet.
- De öhh, jól vagyok, tényleg - próbálkozik Benjamin, hátha kitérhet Madam Pomfrey bájitalai elől, de erre én is megcsóválom a fajam, ahogy közelebb lépek.
- Nem, nincsen jól. Tömjön csak belé mindenfélét, ha kérhetem! - Aztán egy sunyi kis pillantás után a hasonmásom barnája felé, tényleg a nő felé fordulok. - Az a dobó keze. Hozza neki helyre.
Aztán hamarosan ismét ketten maradunk, hogy nekidőlök a falnak Benjamin ágya mellett, és onnan sandítok le rá.
- Köszi Aiden - Fél kézzel elkapom a békát, de aztán ahogy kibontom a csomagolásából, csak felvont szemöldökkel kinyújtom az ujjaim, hagyva, hogy tovább ugráljon, amerre csak akar. - Legközelebb én mentelek meg, jó?
Halk horkantással nézek rá vissza, miközben újra zsebembe csúsztatom a kezem.
- Ugyan már, Benny. Kevés vagy te ahhoz! - Aztán ellököm magam a faltól, hogy még egy fél lépéssel közelebb lépve az ágyhoz megborzoljam a haját, mintha csak valami nyolcéves kiskölyök lenne, de igazából hiába a felnőttes feje, nekem mindig is az a taknyos kölyök marad, aki mindig is volt. - Na, jó legyél, különben kapsz a bátyódtól egy csúnya kis rivallót.
Hátralépek, és az ajtó felé fordulok. Nincs már itt tovább dolgom, és pláne inkább most húzok el, amíg nem hemzsegnek a folyosón a diákok. Aztán még egy fél szóra visszakanyarodok Benjamin felé.
- Ja, és add át szívélyes üdvözletem a barátnőidnek! Főleg Esthernek... - Sokatmondó vigyort vetek rá, aztán kilépek a Gyengélkedő vegyszeres bűzéből, és visszavéve az előző testtartásomat, lehajtott fejjel kiindulok a Roxfortból... Nem nézek körbe, nem engedek a kísértésnek. Egyszerűen csak kisétálok, hogy aztán vissza se nézve elhoppanáljak innen.
Mert így is túl sok az emlék.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

[14/5/2001● MILES ●⭃ Ez van, ha az a bizonyos pálcád cserben hagy ⥷]

14/5/2001
● MILES ●
⭃  Ez van, ha az a bizonyos pálcád cserben hagy ⥷

tükörképem

These demons, they won't let me sleep at night
They're killing my dreams, they need me to die
But fuck it, I got nothing left to say
We're all gonna die anyway

Lassan elmúlt május 8, elillant, Chrissie születésnapja, pont olyan gyorsan és észrevétlenül, ahogy elillant a húgom tekintetéből az élet is. Délután volt, és éppen a vállamat próbáltam cselekvésre bírni, mert bár a Madame jól értette a dolgát, még nem működött tökéletesen. És mindezt miért? Mert nem tudtál megint rendesen harcolni. Nem is tudom hányan szegezték nekem ezt a kérdést, és még a szokottnál is több ismerősöm, régi haverom tömörült be hozzám, aminek kicsit örültem, mert segítettek elterelni a figyelmemet és nem rágtam magam megint azon, hogyan bőgtem ki magamat Chrissie születésnapján Raylának, amikor kilógtam a Gyengélkedősről és felküzdöttem magam a tetőre, és elmeséltem neki az egész napot. Azt a napot amiről Aiden nem tud. És amit neki sosem fogok elmondani. Mert abba még jobban belehalna. Biztos voltam benne, hogy ő sem mond el nekem valamit, amitől meg akart kímélni.
A takarómat piszkálgattam, és az ép kezemmel játszottam Aiden régi öngyújtójával, ami már fazsom sem tudta volna megmondani, hogy hogyan is került hozzám. Régi, fémes öngyújtó volt, apa szerezte azt hiszem valami mugli piacról és azt mondta valamilyen mugli háborús darab. Aiden nem nagyon bírta akkoriban a muglikat mert egy kibaszott nagyképű Mardekáros lett belőle, de ezt valamiért mindig magánál hordta és használta. Talán az járhatott a fejében, hogy apánk talán mégsem gyűlöli. De Aiden ebben is tévedett, csak egyszerűen nem értette meg apa módszereit.
Kigyulladt, és elaludt a lángja, kigyulladt és elaludt. Olyan elmélyülten tanulmányoztam, teljesen belemerülve megint azokba a felesleges körökbe, amikből nem bírtam magam kirángatni, hogy nem vettem észre, ahogy mellém rambózott valaki. Én meg annyira beszartam tőle, meg attól, hogy rámdörrent, hogy kis híján felgyújtottam magam azzal a szaros öngyújtóval. Igazából akkor akartam neki odaadni, miután felkísért a gyengélkedőre, de amikor rám vigyorgott és tényleg bevallotta, hogy helyettem Estherrel találkozott, inkább csak beintettem neki.
Szóval az öngyújtóval a kezemben felpislogtam Miles fejére.
- Hmm. Hát helló. Megtisztelő, hogy ennyire aggódik értem a csapatkapitány - eresztettem meg felé egy vigyort.

A Roxfort nem elég nagy ahhoz, hogy a pletykák ne terjedjenek villámgyorsan. Nagyjából előbb tudtam, hogy Bent összeverték, minthogy visszatámolygott volna a kastélyba. Komolyan, hogy ennek a hülye gyereknek mindig balhéba kell keverednie! Ő az egyik legjobb hajtóm, nem lenne túl szerencsés ha lesérülne. Szerintem simán helye van bármelyik nagy csapatnál, ha nem szúrja el az életét ideje korán. Tudom, hogy vannak problémáia, hogy kicsit sötét a múltja, dehát olyan nincs, aki nem cipel magával valamit. Nekem megmaradtak a sebhelyek, neki a lelki trauma. Én egyértelműen könnyebben megúsztam.
Lenne jobb dolgom is, minthogy a felelőtlen végző haverom után kajtassak, most azonban mégis a a gyengélkedő felé tartok. Egy halom versfélkészen árválkodik a tanulnivalóm tetején, de most egyikhez sincs kedvem. Margeon kívül még senkit sem avattam be művészi szárnypróbálgatásaimba. Nem érzem úgy, hogy rájuk tartozna, meg őszintén szólva félek, hogy kicsit ártana a jóhíremnek és a férfias kisugárzásomnak. Bár a csajok elvileg szeretik a művész pasikat, de azért nem kockáztatok. Ez ugyanolyan titkos hobbi marad, mint a főzés. Ha otthon vagyok ki sem látszom a konyhából, a leendő feleségem igencsak jól fog járni velem, amilyen házias ember vagyok. Ezt viszont már végképp ciki lenne felvállalni, az emberek maradjanak csak meg abban a tudatban, hogy én csak egy nagyképű kviddicssztár vagyok, még ha ez nem is teljesen igaz. 
A gyengélkedő szinte kong az ürességtől, így könnyen felfedezem kócos hajú barátomat az egyik ágyon fekve. Pocsékul néz ki, mi tagadás és ahogy látom egy ideig még nem ülhet seprűre. Már ha a kötései tényleg olyan komoly sérüléseket rejtenek, mint amilyennek az tűnik.
- Mi van Fraser, mit csináltál már megint? - érdeklődöm meg nem túl kedvesen, miközben ledobom magam az ágy mellett álló egy szem székre. Hangosan megnyikordul mikor a fenekemmel találkozik. Nem vagyok épp pehelysúlyú versenyző, de büszkén jelenthetem, hogy ezt csak az izomzatomnak köszönhetem, ez bizony nem zsír.
- Hmm. Hát helló. Megtisztelő, hogy ennyire aggódik értem a csapatkapitány - pislog fel rám olyan ártatlan tekintettel, mint a ma született bárány. Ismerem ezt a nézést, pont így szoktam nézni a csajokra, ha be akarom fűzni őket. Csak hát nálam nem válik be a szépfiú vigyor.
- Tedd el azt az öngyújtót, mielőtt magadat vagy engem felgyújtasz - mutatok a kezében tartott tárgyra. Nem tudom, hogy látott-e már ilyet valaha, annyira azért nem mentünk bele még soha a beszélgetésbe, hogy kiderüljön, milyen családból származik. Én viszont mugliszületésűként felismerem, hogy komoly baja is eshet, ha megégeti vele magát. Meg hát a saját bőrömet is féltem, ki tudja, milyen zavaros elmeállapotban van jelenleg.

[14/5/2001● MILES ●⭃ Ez van, ha az a bizonyos pálcád cserben hagy ⥷]

14/5/2001
● MILES ●
⭃  Ez van, ha az a bizonyos pálcád cserben hagy ⥷

tükörképem

These demons, they won't let me sleep at night
They're killing my dreams, they need me to die
But fuck it, I got nothing left to say
We're all gonna die anyway

Vajon Chrissie mit szólt volna, ha megtudta volna, hogy széttörettem a dobó kezemet? Valahogy el akartam képzelni, hogyan reagált volna tizennégy évesen, de nem ment. Annyira nem ment, mert lehetetlen volt, mert felette megállt az idő és ő beledermedt a halálba. Talán fejbe csapkodott volna párnával? Betegre tömött volna édességgel? Esetleg csak bőgve ütögette volna a mellkasom, ahogy azt régen is csinálta, hogyha aggódott és bajom lett? Vagy csak csípőra tette volna a kezét és sóhajtott volna? Annyi minden lehetőség szűnt meg vele együtt, hogy lassan kezdtem ebbe beleőrülni, a sok mi lett volna ha kérdésbe, a milyen életünk lehetett volna őrült mókuskereke megint veszedelmesen kezdett csattogni a fejemben.
Aztán eszembe jutottak azok a hülye levelek, amiket Aidennel váltottam már nem is tudom hány napja. És egy halvány vigyor mégis csak szétterült a számon, ahogy az ő öngyújtójával szórakoztam. Nem is tudom, hogy igazából miért is akartam, hogy eljöjjön velem a bálba. Talán tényleg Esther miatt. De talán azért, hogy legalább a végzős bálunkon megint egy kicsit egyszer újra együtt legyünk. Hogy legyen még egy darab emlékem róla a Roxfortból, ami nem a múltba volt beleragadva, hanem már a mostról szólt. És nekem kurvára hiányoztak a közös emlékek tőle, még akkor is, ha ott búgott belül mélyen bennünk az, hogy mennyire rohadtul nem tudtunk magunknak megbocsájtani, azokért a bűnökért amiket egymásnak okoztunk.
Fellobban és elalszik, fellobban és elalszik, mint apa, mint Chrissie...
- Mi van Fraser, mit csináltál már megint? - Merlinre, ez a gyereknek az a rejtett képessége, hogy mindig előbukkan a semmiből? AMúgy meg miért ijedek meg mindig minden random dologtól? Monjduk Aiden is ezt csinálta és utána rögtön ordított. Talán valami régi ösztön búgott még bennem. Vajon benned is ott van még valami a régi énünkből, Aiden?
- Vigyázz az izmaid legyilkolják a széket - vontam fel a szemöldököm, amint levetette magát mellém. - Godswell volt már megint. Plusz még 3 haverja - vontam meg a vállam aztán el is fintorodtam, amikor a jobbomba belenyilallt a fájdalom. Remek, Benjamin, mikor tanulsz meg végre ütés előtt gondolkodni?
Aztán mielőtt bármit is reagálhattam volna kikapta a kezemből az öngyújtót. Ez csakis azért van, mert tompák a reflexeim attól a sok hülye löttytől, amit a Madam belém tápolt.
- Tedd el azt az öngyújtót, mielőtt magadat vagy engem felgyújtasz.
- Hát meglehetősen kellemetlen lenne, ha a csapatkapitány és én bent égnénk a Gyengélkedőn - bólogatok. Egészen biztos voltam abban, hogy ha ez is megjelent volna a Prófétában Aiden megint zaklatott volna azzal, hogy Benjamin már megint mit csináltál? - Nem kattantam be még - eresztettem meg felé még egy vigyort, de aztán magamban elgondolkodtam, hogy tényleg nem? Valahogy az erdei fenyő pálcám sem volt ezen a véleményen. Azóta a nap óta képtelen voltam vele rendesen varázsolni.
Aztán ahogy ezt kimondtam besuhant a Madam és ahogy végig mért szinte láttam rajta, hogy még mindig képtelen volt elhinni, hogy Aidennel toppantam be. Mert mindig vele toppantam be. Ez valahogy annyira fájdalmasan megszokott volt. Motyogva magában körbevizsgált és megint belém tömött valami löttyöt, mire beleborzongtam.
- Túlságosan komolyan vette a Madam, amit Aiden mondott - dünnyögtem az orrom alatt. Fura volt még mindig nem múltban beszélni a testvéremről, de még az sem zavart, ha mondjuk ezt meghallotta Miles is. Mert Matt biztos már beszélt erről-arról. Hogy a legjobb barátja visszatért. Csak azt felejtette megemlíteni, hogy a legjobb barátjába majdnem beleállította a Crutiot. Én meg azt hiszem képes lettem volna őt megölni, ha megtette volna.
Azt a vörösen izzó, gyötrő fájdalmat nem akartam a testvérem csontjaiból érezni.
- Maradjon inkább nyugton, Mr. Fraser, ha jót akar magának - oltott le a nő, mire kifújtam a levegőt, majd miután elment visszanéztem Miles arcára.
- Sose tudom megszokni az agresszív kezeléseit...

Úgy látom, sikerült a frászt hoznom Fraserre. Sajnálom szegényt, ahogy itt fekszik előttem, bár lehet jobb is, hogy kizökkentem ebből az állapotból amiben épp vegetál. Olyan elborult fejjel kattingatja a kis szerkezetet, hogy komolyan még én is megijedek tőle.
- Vigyázz az izmaid legyilkolják a széket. - Reflexből visszaszolnék, de inkább befogom a számat, mert félő, hogy valami olyat mondanék, amit később megbánnék. Nem vagyok én annyira flegma mint amilyennek elmondanak, sőt, saját bevallásom szerint egész rendes gyerek vagyok. Jó, vannak, voltak és lesznek kisebb stiklijeim, de hát na, nem véletlenül kerültem a Griffendélbe.
Csendes sóhajjal konstatálom, hogy már megint ugyanaz a lemez, mint eddig. Ha azt kérdezném, hogy miért kell neki állandóan hőst játszania, az részemről elég nagy álszerénység lenne, hiszen én is pont ugyanilyen vagyok. Nem bírom nézni, ha valakit bántanak csak úgy hobbiból.
Úgy látom, hogy nem akarja eltenni az öngyújtót, szóval egyetlen határozott mozdulattal kikapom a kezéből és zsebrevágom. Jobban járunk mindketten, majd visszakapja, ha kijön innen lesz. Különben is, neki lesz jobb ha engem kapnak el vele, mint őt, neki azt hiszem épp elég lesz az emiatti büntetést végigcsinálni. Mert nem hiszem, hogy csak őt verték laposra, gondolom azok az idióták is kaptak bőven.
- Nem kattantam be még. - Rámvigyorog, de mintha emögött nem állnának igazi érzelmek. Mintha csak azért vigyorogna, hogy leplezzen valamit. De mit? Furcsa. Nagyon furcsa.
- Itt a mégen van a hangsúly, haver, ha így folytatod hamar befogsz. - Aggódom érte na. Nem akarom hogy megőrüljön, azért megkedveltem hat év alatt azt a hülye fejét annyira, hogy aggódjak érte. Lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, de legalább van valaki mellette.
Megvárom, míg a Madam újra megvizsgálja Bent. Aiden? Hát ez meg miket beszél? Lehet, hogy beütötte a fejét azért halucinálta azt, hogy a testvére itt volt vele. Vagyis nagyon úgy jött le, mintha azt hinné, hogy a bátjya kísérte fel a gyengélkedőre. Mindenki tudja, hogy mi történt köztük, engem sem került el a történet. Mindegy, jobb ha rá hagyom, majd magához tér előbb-útóbb. Az is lehet, hogy a Madam főzete ütötte ki ennyire, egyszer-kétszer már velem is megesett, hogy olyan dolgokat láttam egy-egy kezelés után, amiket nagyon nem kellett volna.
- Sose tudom megszokni az agresszív kezeléseit...- Úgy néz rám, mintha szegény nő tényleg bántotta volna, pedig semmi érdekes nem történt.
- Hát ja, nem semmi. De legalább érti amit csinál. - Nem egyszer tette már helyre a törött csontjaimat és az életemet is részben neki köszönhetem. A csata után rengeteget segített nekem, hogy megússzam azokkal a ronda forradásokkal és ne legyen komolyabb bajom.

[14/5/2001● MILES ●⭃ Ez van, ha az a bizonyos pálcád cserben hagy ⥷]

14/5/2001
● MILES ●
⭃  Ez van, ha az a bizonyos pálcád cserben hagy ⥷

tükörképem

These demons, they won't let me sleep at night
They're killing my dreams, they need me to die
But fuck it, I got nothing left to say
We're all gonna die anyway

Asszem, ezt erős beszólásnak vette, de nem igazán annak szántam. Mondjuk Aiden mellett nem igazán gonodltam bele abba, hogy esetleg ezt más még talán egy-egy benyögésemet sértésnek is vehette. De igazából sok minden kontrolállhattalanul kicsúszott a kezemből. De azért egy bocsánat kérő pillantást vetettem a srác felé. Nem igazán szerettem feleslegesen ellenségeket szerezni, sem konflktust szítani. Csak azzal aki tényleg megérdemelt egy alaposabb szétszedést. És Godswell pontosan ilyen szemétláda barom volt.
Vártam szinte, hogy megint nekem szegezi a kérdést, hogy de hát miért nem átkoztad le őket, azért van a pálcád, de nem tette. Valahogy ezért hálás is voltam, mert még magamnak is baromi nehezemre esett bevallani, hogy a varázspálcám miattam baszódott el. Hogy is magyarázta Ollivander? Hazsnavehetetlen lesz a döntésképtelenek kezében. Remek, Benjamin remek. De ez van, a pálcák gyűlölik azokat akik maguknak hazudnak. Mert csak kétségbeesetten kapaszkodtam egy olyan életbe Esther mellett ami már lehanyatlott. És féltem, kurvára féltem attól a jövőtől, ami előttem volt. Amiben nem volt se Esther, se Chrisshie, se az apám. De egyszer el kell indulni nem? Csak még nem kezdtem el megint rohanni, ahogy régen csináltam Talán mert elfelejtettem hogyan is kell.
- Itt a mégen van a hangsúly, haver, ha így folytatod hamar befogsz.
- Hát van benne valami - bólintottam. Meglepődöttnek kéne lennem, de egyszerűen már megszoktam, hogy mindeki depresszósnak néz. Legalább amikor Raylával voltam, vagy amikor kviddicseztem egy kicsit elhittem magamról is, hogy jól voltam. Beletúrtam a sötétbarna tincseimbe, és nottan konstatáltam, hogy már megint rohadtul begöndörödött a párás levegő miatt. - Május végére rendbe jövök, úgyhogy még ott leszek az utolsó kviddics meccsünkön - néztem rá, aztán belegondoltam, hogy hát ez ennyi volt. Hét év. Abból négy full vegetálás. Csak most kezdtem elm bánni, hogy mennyire elbasztam az időmet. De a múlt felé szambáztam már megint. Ez van, Ben. Most a jövőd flé caplass inkább.
Milesra pillantottam, hogy hihettelenkedve bámult felém, ahogy felemlegettem a testvérem nevét.
- Durva, mi? Mindig azt hiszem, hogy csak délibáb. Pedig ez már a második rohadt levele, amit küldött - böktem az asztal felé, ahol ott virított Aiden túlcsicsázott kézírása. - Úgy ír, mint egy nő. - forgatom meg a szemmet.
- Hát ja, nem semmi. De legalább érti amit csinál - erre csak egyet értően hümmögtem egyet.
- Szerintem verhetetlen lenne puzzle-ben, annyiszor rakott már össze darabokból darabokba - forgattam meg a szememet, majd inkább témát váltottam. Túl sok emlékem volt a Gyengélkedőről, ahogy Aiden fel alá körözött és ordítva veszekedett velem, hogy Benjamin már megint miért nem tudtál viselkedni.
- Hallom behívtak az egyik kviddics válogatotthoz, milyen volt? - kérdeztem lelkesen. Kicsit még bizonytalan voltam abban, hogy fel vesznek-e engem, de ez volt az utolsó reményeb, és ebbe kapaszkodtam, hogy talán. Talán még nem vagyok teljes csőd. De még mindig ott volt a B tervem, hogy Rayla mellett leszek olasz csöves. tessék, Aiden, megtanultam tervezni, remélem örülsz.

Jobbnak láttam, ha nem szegezem neki a kérdést, hogy mégis miért nem átkozta el őket. Úgy gondolom, így két ilyen eset után, hogy rakoncátlankodhat a pálcája, így nem igazán mennek neki a varázslatok. Ennek elég sok oka lehet, például hogy belső problémákkal küzd. De hát nem vagyok a pszichológusa, ezt vagy egyedül kell megoldania vagy szekértőhöz kellene fordulnia. Persze, nem küldhetem el elmeorvoshoz, az nem lenne túl szép húzás egy baráttól.
- Május végére rendbe jövök, úgyhogy még ott leszek az utolsó kviddics meccsünkön. - Ezt örömmel hallom. Nem lenne túl jó, ha a cserejátékosokat kellene beállítanom. Noah, Ben és én összeszokott hajtócsapatot alkotunk és nem akarnék cserével játszani a legfontosabb meccsünkön. Mert mindenki tudja, hogy az év utolsó meccse a legfontosabb, általában sok múlik ennek végkimenetelén.
- Reménykedtem benne, hogy nem a gyengélkedő ablakából tervezed végignézni - vigyorgok rá. Nem is tudom, hogy a gyengélkedő ablakából rálátni-e a pályára. Hat éve járok ide, de még egyszer sem néztem meg. Szégyen.
- Az fel sem merült benned, hogy csak valami csaj akar veled szórakozni? - Nem értem tisztán a helyzetet, de úgy tűnik, mintha két levélre alapozná azt, hogy testvére felbukkant és a nyomában van. Simán kinézem a lányokból, hogy képesek így kicseszni az emberrel. Lehet, hogy te nem is tudod, hogy megbántottad őket, de ők véres bosszút esküsznek ellened és igyekeznek, hogy a lehető legrosszabbul érezd magad. Igen, tapasztalat.
jót mosolygok a puzzleös beszólásán, de látom rajta, hogy inkább terelné a témát. Igyekszik leplezni az érzelmeit, de nem túl ügyes. Nekem sem megy jól, nem hibáztatom ezért, azt hiszem bennünk férfiakban nincs meg az a manipulatív képesség, ami a nőkben. elképesztő néha milyenek.
- Hallom behívtak az egyik kviddics válogatotthoz, milyen volt? - Milyen kis lelkes, hát megzabálom. Nem szívesen megyek bele részletekben, de nagy vonalakban azért felvázolom, hogy mi történt.  Nem említek neveket, ha olvasta az újságban, akkor úgyis tudja kiről van szó, ha meg nem, akkor nem is kell megtudnia. Nem célom lejáratnia  csapatot, de ha már rákérdezett, akkor nem fogok hazudni a történtekről.

[14/5/2001● MILES ●⭃ Ez van, ha az a bizonyos pálcád cserben hagy ⥷]

14/5/2001
● MILES ●
⭃  Ez van, ha az a bizonyos pálcád cserben hagy ⥷

tükörképem

These demons, they won't let me sleep at night
They're killing my dreams, they need me to die
But fuck it, I got nothing left to say
We're all gonna die anyway

Belegondolva  akviddics volt mindig is az én menedékem, és apa meg Chrissie halála után mégjobban igyekeztem abba menekülni, még ha az edéseken csak ellötyögtem, mert valahogy képtelen voltam úgy érezni magam odafent is, mint aki modnjuk ezer fokon égett. Meccseken sem voltam olyan eleven, bár midnig is meghagytam a gólkirály szerepet Milesnak és Noah-nak. Én elvoltam azzal, hogy megszereztem a kvaffot, de valahogy teljesen elvesztette az élvezetet még az is, hogy nem ült ott a lelátókon Aiden, és nem szurkolt mondjuk ellenem. Nem is nagyon zavart, mert hát túl komolyan vettünk ezt a szerencsétlen Mardekár vs. Griffendél dolgot, de Merlinre, kölykök voltunk, olyan nagyon kölykök. És mégis, ha pofán gyűrt egy gurkó mindig ő volt az első aki meglátogatott, és minden nap jöttmegjelent hogy random leordítsa a fejemet.
- Reménykedtem benne, hogy nem a gyengélkedő ablakából tervezed végignézni.
- Á, tudom hogy hiányoznék - szólalt meg belólem egy régi büszke Benjamin viygorogva, akit már annyi ideje hittem halottnak. Ráillantottam az egyik legjobb barátomra, és eszembe jutott milyen rohadtul kizértam magam az életből. De képtelen voltam tovább ott lenni az eleven többiekkel, miközben éreztem, hogy szabályosan fulladok attól a fekete lepeltől, amit az ostrom napján a nyakamra csavart az élet. Mert nem te tetted, Aiden. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy a többiek hangulatát leszívjam, és arra is képtelen voltam, hogy valami élénkséget kiprodukáljak magamból. Pedig Miles volt az egyik legjobb barátom, és valahogy ő is eltűnt abban az üres évben. De modnjuk nem is. Egyszerűen csak én tűntem el.
Megszűntem létezni.
És ezt visszagondolva kurvára megbántam. Mert itthagyom a sulit és majdnem négy nullányi év van mögöttem. De valamikor csak fel kell állni, nem? Valamikor le kell szedni azt a régi lemezt a lejátszóról, és fel kell tenni egy újat.
- Az fel sem merült benned, hogy csak valami csaj akar veled szórakozni?
- Hát az rohadt para lenne. - forgattam meg a szememet. Oké, régen nagyon sokat csajoztam, és Esther amikor Esther kikosarazott engem is és Aident is, valamit kezdenem kellett magammal. De azok olyan ártalmatlan kamaszos szédítések voltak, amiket sem én, sem a lányok nem vettek komolyan. - Ha jössz a végzős bálra lehet bele fogsz futni, de annyira nem para, mint amennyire szereti magát hitegetni. Amúgy fogsz jönni? - kérdezem kíváncsian, asszem mindeki beszabadulhat aznap, és komolyan szent kötelességemnek tartottam Aident meggyőzni, hogy jöjjön el.
Eszembe jutott  alevél, amiben Aiden egyfolytában arra panaszkodott, hogy anya megint felrobbantotta a konyhát a kajával együtt.
- Mondd, te hogy tanítanád meg az anyád a Roxfortból főzni? - bököm ki a kérdést hirtelen, hogy ne csak kussban üljünk. - Néha az az érzésem, éhezik, amikor nem vagyok otthon, és Aidennel sincsen kisegítve, annyira sznod, hogy szerintem azt se tudja mi a káposzta és a paradicsom között a különbség. - forgattam a szememet. Igazából annyira nem zavart, hogy modnjuk idiótának hisz, hogy beképzelem Aident, de egyszerűen olyan kibazsott jó érzés volt nem múltidőban beszélni róla.
Nem tudtam, hogy tud-e főzni, de én nagyon szerettem. Anya sosem értett hozzá, és amióta az eszemet tudtam, mindig apámmal főztem a konyhában. Aztán amióta meghalt már abban is egyedül maradtam.
Hümmögtem egyet a kviddicses témára, és reméltem én nem keveredek bele ilyen faszságba, bár magamból kiindulva inkább lett volna testileg károsult az a barom, aki leállt volna taperolni.
- Hát örülök, hogy egyben vagy, haver - néztem rá.

A kviddics volt az és lesz az életem, ebben találtam meg igazán a számításomat. Az edzéseken és  a meccseken kemény kézzel irányítottam a csapatom és igyekszem a lehető legtöbb gólt bedobni. Ez tesz boldoggá, ha már a tanulás nem. Kárpótlás, amiért olyan lusta vagyok.
- Á, tudom hogy hiányoznék. - Ez a mondat olyan volt, mint a régi Benjamin. Büszke, talán kicsit egoista, aki tudja, hogy mennyit ér és ezt nem fél megmondani.
- Te adod a legjobb gólpasszokat, még szép, hogy hiányoznál. - Bár sosem volt az, aki a legtöbb gól akartra dobni, de tény, hogy nélküle nem jutnánk egyről a kettőre, mert ügyesebben cselez, mint én vagy Noah.
A csata előtt nagyon jó barátok voltunk Bennel. De aztán minden megváltozott, egyszerűen megpróbált minket kizárni az életéből, hogy magát, vagy minket védjen azt már csak ő tudja. De nem hagyhattam, hogy eltűnjön a süllyesztőben és csak úgy elkallódjon, annál ő sokkal de sokkal többet ért. Megpróbáltam mellette lenni és támogatni kevés sikerrel, de nem adtam fel. Idén elballag, utána már nem lehetek ott, hogy seggbe rúgjam, ha nagyon elkanázodna. De most még van egy kis időm, hogy helyrepofozzam, hogy utána magabiztosan, a régi Fraserre hasonlítva léphessen ki a felnőtt életbe.
- Ha jössz a végzős bálra lehet bele fogsz futni, de annyira nem para, mint amennyire szereti magát hitegetni. Amúgy fogsz jönni? - Jó, oké, akkor nem valami csaj szórakozik vele. Na mindegy, az ő dolga, döntse el, hogy mit hisz el.
- Nem hiszem, nem az én asztalom. - Sosem szerettem az ilyen magamutogató eseményeket, különben is, nem volt kivel elmennem. Persze, felszedhettem volna magam mellé valami csajt, aki jól mutat mellettem, de abban nem lett volna semmi érdekes. Ha csak lehetett inkább kimentem edzeni, vagy a szobámban fetrengtem az ágyamon, csak hogy ne kelljen megjelennem.
- Mondd, te hogy tanítanád meg az anyád a Roxfortból főzni? - Ilyen éles témaváltást is rég hallottam már. Ez egy nehéz kérdés, még sosem szorultam rá, hogy bárkit is megtanítsak főzni. Azt sem tudom, hol kellene hozzákezdenem a magyarázáshoz.
- Hát én anyámtól tanultam meg főzni, nem fordítva... De mondjuk mittomén' küldenék neki recepteket meg rajzokat, hogy melyik zöldség hogy néz ki, ha ennyire idegen a konyhában. - Elég gáz szerintem, hogyha egy család anya azt sem tudja, hogy egy zöldséget vagy gyümölcsöt tart-e a kezében. Nem is értem, eddig mégis hogy maradt életben Mrs. Fraser, ha még egy omlettet sem tud megsütni. Én fiú létemre tök jól főzök szerintem, vagyis még sosem gyújtottam fel a konyhát és általában másoknak ízlik amit készítek.
- Hát örülök, hogy egyben vagy, haver - pillant rám. Hát még én hogy örülök, hogy megúsztam ezt az egészet  ennyivel... Járhattam volna sokkal rosszabbul, ha Serena nincs ott velem.

[14/5/2001● MILES ●⭃ Ez van, ha az a bizonyos pálcád cserben hagy ⥷]

14/5/2001
● MILES ●
⭃  Ez van, ha az a bizonyos pálcád cserben hagy ⥷

tükörképem

These demons, they won't let me sleep at night
They're killing my dreams, they need me to die
But fuck it, I got nothing left to say
We're all gonna die anyway

A változás, ami életében bekövetkezett, annyi mindentől megfosztotta, mintha bomba pusztított volna otthonában. Az a változás a halál volt, és megfosztotta az élettől. Ahogy apámat is. Vajon mit tettél voln, Chrissie, hogy ha meglátogattál volna? Csípőre tetted volna a kezed és ingattad volna a fejed? Vagy csak sírva megöleltél volna? Annyira szeretném elképzelni, mivé válhattál volna. Annyi minden lehetett volna belőled, de egyszerűen nem megy.
És mi is, Aiden, annyi minden lehettett volna belőlünk. Főleg belőled.
De nem lettünk semmik sem.Elnyomok egy sóhajt, és már csak a kedvükértengedem, hogy egy pici elhalt énem visszatérjan belém és egy rövid időre megint az a beképzelt kölyök legyek, aki azt hitte  avilág tetején áll, és aki aban a hitben élt, hogy bárkit képes lett volna megmenteni.
De ez csak egy illúzió volt.
Mert mind meghaltunk.
- Te adod a legjobb gólpasszokat, még szép, hogy hiányoznál.
- Köszi haver - vigyorgok rá. Fura volt, hogy őt nem tudtam annyira lerázni. Mármint persze igyekeztem eltűnni előle is, mert éreztem azt az úrt, azt a feketelyukat magamban, ami mindent beszippant, ami valaha is jó volt. De valahogy kicsit jól esett. Hogy sem ő sem Rayla nem hagyott úgy magamra. És valahogy ez a köszönöm is inkább erre értetődött, mit arra, hogy hiányoztam.
Valahogy sejtettem, hogy nem akart eljönni a bálba, bár én sem a flanc miatt mentem ilenekre. Régen azért, hogy valami hülye balhét csináljak, vagy idegesítsem Aident, aki mindig úgy kicsípte magát, mintha a saját koronázására készült volna. Én meg csak ott ralliztam a laza ingben, a fekete farmerben és tornacipőmben, szigorúan nyakkendő nélkül. Ki az a férfi, akinek az kényelmes, hogy azt a nyaka köré köti? Az emberek a kötelet is azért tekerik a nyakra, hogy meghaljanak.
Eszembe jutott anyám, és Aiden, ahogy megint belefőzik a fakanalat és Merlin töke tudja, hogy mit a lábasba, és komolyan, annyira megnéztem volna őket, ahogy veszekednek.
- Hát én anyámtól tanultam meg főzni, nem fordítva... De mondjuk mittomén' küldenék neki recepteket meg rajzokat, hogy melyik zöldség hogy néz ki, ha ennyire idegen a konyhában.
- Nem is rossz ötlet a rajz - mondtam bólogatva. - Én apától tanultam meg főzni.
Megjelent előttem a kép, ahogy reggel lent volt már a konyhában, már akkor, amikor éppen kelt fel a nap. Mivel sosem bírtam sokat aludni - nem úgy, mint Aiden, aki általában 13 órakkor mászott ki az ágyból -, szinte mindig leültem vele. És igazából nem is bezsélgettünk, csak csendben bámultunk ki az ablakon, nézve a napot, a madarakat, a háunk kertjében álló kriptát, amiben ott zokogott a családunk egyetlen szelleme. Eszembe sem jutott, hogy pár évvel később már nem csak nem fogok kinézni a kripta felé, de még ők sem lesznek velem.
A kviddicses sztorira vágtam egy grimaszt, aztán egy ideig csendben ültem, mert megjelent - már megint! -  Madam Pomfrey és belémdöntött egy csomó kotyvalékot. Ennyire azért nem kellett volna komolyan vennie Aident, hogy ne spóroljon a löttyökkel. Libabőröztem a keserű bájitaloktól, még azután is, hogy elment. Pedig megszokhattam volna, hiszen nem volt olyan hét, hogy ne kötöttem volna ki itt.
- Ha így folytatja, holnapra már tényleg rendbe jövök - mormogtam bosszúsan. - Jó neked, hogy nem a te évfolyamodba jár Matthwe Godswell, meg a három pincsije. Tudod, jó lett volna feléjük repíteni egy átkot, de ez van, ha az embert cserbenhagyja az a bizonyos pálcája - vontam meg a vállamat. Nem riadtam vissza sose a bunyótól, pedig borzasztóan szarult viseltem a fájdalmat, és szinte féltem is tőle. A crucio után meg egyenesen beleőrültem mert mintha minden kis ütés felrobbant volna bennem. És lehetett volna az, hogy veszek egy új pálcát. De képtelen voltam ezt is elengedni. Mert az elengedés fáj. Éget.

Meglátom abban a vigyorban a régi Benjamint. Aki minden hülyeségben benne volt, amit felvetettem annak ellenére is, hogy eggyel felettem jár. Mennyi rosszaságot követtünk el együtt te jó ég! Aztán persze ellógtuk a büntetőmunkákat, amiért újabb büntetőmunkára ítéltek és állandóan ebben az ördögi körforgásban éltünk. De aztán ahogy véget ért a csata és magamhoz tértem már nem találtam azt a Frasert, aki előtte volt, csak azt, az üres tekintetű ellenséges srácot. De most úgy tűnik, Aiden állítólagos visszatérése az ő visszatéréset segíti az életbe. Ezt már szeretem.
Persze, hogy nem megyek. Majd jövőre, ha már végzős leszek, na akkor esetleg tiszteletemet teszem, természetesen egy utolsó nagy balhé kedvéért. Még nincsenek konkrét ötleteim, de halványan már körvonalazódik életem legnagyobb durranása. Nagyot fog szólni és az iskola egy életre megjegyzi, hogy Miles Edward melyik évben végzett.
- Én apától tanultam meg főzni.  – Eszembe jut a saját apám, amit egyszer majdnem felgyújtotta a konyhát, mikor megpróbált ebédet csinálni nekünk. Anya talán dolgozott, vagy elutazott, nem is tudom hogy miért nem volt otthon, és apám eldöntötte, hogy a főzés nem olyan bonyolult, amilyennek látszik, képes lesz egyedül is megoldani ezt az aprócska problémát. Csakhogy a tűzhelyen felejtette a lábast, aminek megégett a nyele a kaja meg ehetetlenné főtt. Ekkor olyan nyolc éves lehettem és itt döntöttem el, hogy meg tanulok főzni. Merlin szakállára mondom, hogy ez életem egyik legjobb ötlete volt.
- Az én apám egy rántottát sem tud megfőzni – válaszolok röhögve. Bár menő lett volna, ha ő tanít meg rá, de azért anya-fia programnak is elég jó volt, mire beletanultam a dolgokba.
Csendben figyelem, ahogy a javasasszony megint belediktál valamit háztársamba, ami láthatóan nem igazán ízlik neki. Nem csodálom, a legtöbb cuccnak itt borzalmas íze van. Feltalálhatnának valami édesítő cuccot, mint ami a mugliknak is van, csak ilyen varázsverzióban.
- Jó neked, hogy nem a te évfolyamodba jár Matthwe Godswell, meg a három pincsije. Tudod, jó lett volna feléjük repíteni egy átkot, de ez van, ha az ember cserben hagyja az a bizonyos pálcája. – Megpróbálom visszafogni magam, de egyszerűen képtelenség megállni, ez túl magaslabda ahhoz.
- Na már melyik pálcád? – kérdezek vissza egy sokat sejtető szemödökvonogatás kíséretében. Komolyan, ez annyira ziccer helyzet volt, bűn lett volna kihagynom.  – Ha gondolod szívesen megátkozom őket helyetted, attól mert nem vagyunk évfolyamtársak hogy is mondjam… Nem szimpatizálok velük. – Túl sokszor tettek már nekem keresztbe ahhoz, hogy kellő barátságossággal tudjak viseltetni irántuk.

[14/5/2001● MILES ●⭃ Ez van, ha az a bizonyos pálcád cserben hagy ⥷]

14/5/2001
● MILES ●
⭃  Ez van, ha az a bizonyos pálcád cserben hagy ⥷

tükörképem

These demons, they won't let me sleep at night
They're killing my dreams, they need me to die
But fuck it, I got nothing left to say
We're all gonna die anyway

A főzés apával mindig is egy olyan fura rituálé volt, és utólag belegondova még egy olyan közös dolgunk együtt, ami talán mély szakadékot vésett köztemés Aiden között. Valahogy apa túlságosan féltette Aident, és bár igyekezett ugyan úgy foglalkozni vele is, mint velem vagy Chrissie-vel, Aiden mégis azt hitte sosem szerette őt ugyan úgy. És nem tudtam eldünteni kívánjam-e neki azt bár emlékezne arra, amit apa a halála előtt mondott neki, hogy megölelte, hogy hitt benne, hogy azt a rohadt átkot le tudja győzni, ami irányította. De talán jobb, hogy ezt nem tudta. Azt hiszem akkor bekattant volna. De Aiden mindig is jobban kijött anyával. Rá büszke volt, a íváló eredményeire a Roxfortban, a jó magaviseletére, az eszére, arra a nyugalmára, amit röhejes módon pont apánktól örökölt.
Bárcsak megértettük volna egymást. Bárcsak ne szállt volna el minden, mintha csak a hamu lett volna, amit a szél ezer felé szórt.
- Az én apám egy rántottát sem tud megfőzni – mondta nevetve Miles, mire én is vigyorra húztam a számat. Anya volt ilyen, akármibe is kezdett bele, mindig vagy szénné égett, vagy felrobbant. Túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy az ő családjában mindent a házimanók főztek. Azért az nagyon bizar lett volna, ha nálunk is lettek volna házimanók. Szerencsétleneket a régi Benjamin biztos az őrületbe kergette volna. Miközben mindenféle kotyvalékot tömött a gyomromba a javasasszony, amitől még a szemem is ketté állt. Gyűlöltem a Gyengélkedőn lenni világéletemben, bár a büszkeségem nem is nagyon engedte azt, hogy kimutassam milyen rohadtul fájtak az aktuális sérüléseim. Egyedül a barátaim hülyülése dobta fel az akkori napokat, na meg Aiden ordibálása, amikor berontott és csak pampogott, hogy már megint mibe keveredtem. De azért képes volt néha éjszaka is itt virrasztani mellettem. Hülye barom.
- Na már melyik pálcád? – kérdezi, mire én jelentősségteljesen, persze színészkedve vonogatni kezdtem a szemöldökömet, visszafolytva a vigyort.
- Hát természetesen a keményebb - aztán csak nem bírtam megállni röhögés nélkül a dolgot. Kicist jó volt akkor felengedni, még akkor is, ha Chrissie szülinapján annyira kiborltam, hogy rázúdítottam szerencsétlen Raylára azt a napot. Csodálkoztam is, hogy azok után még szóba állt velem.
- Ha gondolod szívesen megátkozom őket helyetted, attól mert nem vagyunk évfolyamtársak hogy is mondjam… Nem szimpatizálok velük.
- Jó ötlet! - bólogattam, kipillantva az ablakon. A nap kezdett lebukni, és a gyomrom korgása is jelezte, hogy lehet már lassan vacsora idő volt. Erre persze megjelent Madam Pomfrey is, hogy a Gyengélkedőben lévő többi látogatót is, és Milest is elküldje kajálni.
- Kösz, hogy beugrottál, haver - búcsúztam vigyorogva. - Egyél helyettem is - tettem hozzá, majd néztem, ahogy elhagyják a diákok a gyengélkedőt, én meg magamra maradtam a többi szenvedő, hörrgő diákkal apám és Chrissie hangjával a fejemben.

● KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!   ●
⭃ A helyszín szabad! ⥷

[a félelem most kék színű]

előzmény

Lup

január;2001

.~.~.one more light .~.~.

Kék a kutya, kék a macska,
Sötétkék a kövezet,
Kék cipőmnek kék orrával
Rugdosok kék köveket.

a félelem most kék színű

Ahogy leereszkedünk a kötélen át egy szerencsére nyitott ablakba, és kiérünk  afolyosóra megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy egyelőre nincsen itt senki. Most van a nyugis időszak, amikor mindenki vagy fürdik, vagy a klubbhelyiségben henyél, a vacsi után már csak a vonuló prefektusokkal, a tanárokkal és Friccsel kell számolnunk. Az egyész így úgy néz ki, mintha egy videójáték lenne, ahol ki kell kerülni a csapdákat és az ellenséget, mert ha észrevesznek akkor game over.
Szeretek játszani, a kisvárosban volt is egy játékterem ahol különféle arcade játékok és egyéb dolgok voltak. Ott játszottam a barátaimmal, vagy néha apával. A gondolatra elkámficsorodom. Apa halálára igyekeztem eddig a lehető legkevesebbet gondolni, valahogy mélyen eltuszkolni magamba, mert ha szembenéznék vele csak még több vöröset látnék, még erősebb lenne a fájdalom, még rosszabb lenne minden egyes emlék, amik elfognak kísérni egész életemben. Lehunyom a szememet és megvárom, míg Lup is mellém ér. Próbálok megnyugodni, és legyűrni magamban a rosszat. Halkan sóhajtok, majd a kék lány felé fordulok suttogva.
- Már nincsen sok hátra, a következő kanyarban van a Gyengélkedő... Remélem minden fekvő diák kellően ki van ütve, a Madame nyugtató nagyon erősek... Szóval kevesen fognak majd...kéken látni - mondom letört hangon. Még mindig nagyon nagy lelkiismeret furdalásom van a dolgot illetően, mert az egész az én ostoba hibám és az én buta pánikrohamom miatt van.
- Egyébként... - kezdem suttogva, hogy azért ne némán vonuljunk egymás mellett - legalább történt valami izgalmas... mostanában minden olyan semmilyen... - Leszámítva persze azt a halott Hollóhátas lány esetet, Halloweenkor.
Éppen elértük volna a forduló, amikor megjelent előttem Mrs. Norris, és rákezdett valami szirénázó hangra. Hogy mennyire  utálom ezt a macskát. Biztos van 100 éves, mivel eteti Frics? múgy is miért nyávog, még nincsen takarodó. Rámordulok a macskára, majd megragadom Lup kezét hogy sietősebb léptekkel menjünk a Gyengélkedő felé. Remélem ez a nyávogás nem kinevetés féle volt.